SÜNDISZNÓ-KALAND

- Milánka! Gyere kisunokám készen van a finom ebéd! - kurjantotta el magát a hangulatos, mediterrán stílusra emlékeztető, nyári konyha kis teraszán az idős, özvegy nagymama, aki egyre nehezebben mutatta ki érzelmeit.
- Mindjárt megyek! - felelte. Mindig is utálta, ha nem az eredeti nevén szólítják. Elvégre már régen elmúlt húsz éves, és imádott nagymamája kicsit még mindig hajlamos a totyogó, csetlő-botló pufók fiúcskát látni benne, aki volt gyerekként. De ennek már vége! Igenis vegye tudomásul, hogy immáron önálló felnőtt férfivá cseperedett, akinek van jogosítványa, aki egyetemre jár, és akinek - ha a világ is úgy akarja -, lehetséges hogy lesz egy szépen fizető állása, ahol majd megbecsülik szakmailag és emberileg is!
Már mind a két keze jócskán sajgott és fájt, mert a túlzottan is göcsörtös markolástól apró, fájdalmas, hófehér vízhólyaggömbök keletkeztek tenyerében, melyek minél nagyobbaknak tűntek, annál jobban fájtak. Na még egyet! Csak még egy újabb ásónyomot, hogy az örökösen elégedetlen, és már semminek sem örülni tudó nagymama végre kicsit megnyugodjék, hogy a tavasz, és jó idő közeledtével majd bátran elvetheti a létfontosságú zöldségeit, fejes salátának valót, és a krumplit, ami mostanság egyre drágább lett a helyi termelői piacon.
- Milánka! Kicsikém! Az ég áldjon már meg! Kihűl az étel! Gyere be azonnal! - kurjantott megint, és az ember érezte, hogy a nagymama büszke recsegő, öreges hangjára. Olyan Tina Turneres hangja volt.
- Mindjárt kész vagyok ezzel a sorral! Addig nyugodtan egyetek! - válaszolta, majd ledöfte a nyers, szikkadt földbe az ásó éles vashegyét, és jó alaposan megtörölte ruhája ujjával folyamatosan verejtékező arcát. ,,Úgy látszik az anyatermészetben az igazság az egyetlen járható út!" - vonta le következtetéseit. Valamiért mindig, amikor gyerekkorától kezdve a nyári vakációk egész sorozatát nagymamája kertesházában töltötte kicsit olyan érzés kerítette hatalmába, mintha a Budapest külvárosias kerületeiben mintha megállt volna az idő. Mintha itt a legtöbb ember mindig is kedves, közvetlen, és szívélyes lenne bárkivel, aki barátkozni szeretne, vagy éppen segítséget kér. Egy baráti jó szóra lenne szüksége.
Ahogy újból marokra fogta az ásót, majd bal lábával mélyet, tartalmasat ásott a nehéz, agyagos-kemény földbe hirtelen egy kis sündisznó holttestére bukkant. Először azt gondolhatta, hogy valami időtlen gyerekkori játék. Elvégre imádott nagymamájánál rengeteg gyerkőc megfordult az évtizedek hosszú során, akik mindig elgóráltak, vagy eldobtak valamit, ami aztán könnyedén akár a föld alá is kerülhetett. Talán valami szőrös, boglyas téli sapka maradványa? Állapította meg, aztán óvatosan az ásó vasfejével felemelte az élettelen, aprócska testet, és akkor döbbent meg igazán! Egy igazi, hamísíthatatlan sündisznót talált. Szegény pára! Vajon mi történhetett vele? Állítólag rendkívül hasznos állat, mert megeszi azokat a kórokozókat, melyek tetemes kárt tennének a kertben, és emellett az észak-amerikai indián kultúrában is számos történet kering arról, hogy a sündisznó a bölcsességet jelképezi.
,,De hát akkor mégis hogy került ide ez a kis állatka?" - tette fel magának a kérdést, miközben elszorult szívvel csak bámulni volt képes az árva, kisállat holt, szürke tüskés tetemét.
Úgy érezte senki sem érdemelhet ennyire könyörtelen, méltatlan, megalázó véget. Egyre jobban bizalmas rokonszenvet érzett a kis állat sorsa iránt. Meglehet ő is egy olyan folyamatosan tüskebundát vett, szorongó, kiközösített állat volt családján belül, akit - akárcsak a legtöbb átutazó vendéget -, megtűrtek csupán, és meglehet csak jelképesen, feltételek mellett szerettek. Minden lehetséges!
- Milánka! Az Isten áldjon már meg téged arany gyerekem! Már teljesen kihűlt az étel! Tessék azonnal ebédelni jönni! - parancsolta immáron harsogva, kissé tán kikelve magából imádott nagyanyja.
- Igen! Bocsánat! Azonnal megyek! - óvatosan letette az ásót, igyekezett pufók, viharvert, verejtékező arcáról letörölni a hirtelen támadt bánat és szomorúság keserű könnyeit, hiszen egy férfi azért mégsem fakadhat könnyelműen sírva minden ötödik percben, nem igaz?! Majd kicsit gyorsabban feltrappolt a nyári konyha vörös salaktéglával kirakott díszes lépcsőin.
- No, végre édes fiacskám! Hát csak megjöttél! Már mindig egyedül csak rád vártunk! Hol kószáltál? - dorgálta meg kedvesen a nagymama.
- Biztosan észrevett a szomszédba egy nagymellű szemrevaló kis csajt! Azt bámulta árgus szemekkel! - egoista apja szinte mindig is értett hozzá, hogyan tegye tönkre fia aznapi hangulatát. Ezt most sem maradt el.
- Ugyan apukám! Ha Milán azt mondja, hogy fontos dolga akadt, akkor én mindenképp hiszek is neki! Igaz drága kincsem? - szorította most meg a mindig csinos, filigrán anyuka nagyfia szőrös kezét feltétlen bizalma jeleként. - Szerintem itt az ideje, hogy végre együtt egyen a család! - azzal máris belekanalazott az aznapi gusztusos paradicsomlevesbe betűtésztával.
- Aztán ásni megtanultál-e öcskös? - fikszírozta ironikusan gúnnyal továbbra is az apja.
Milán elgondolkozva bólintott, de meg se nyikkant. Képtelenségnek tartotta csak úgy egyszerűen, és könnyedén kiverni a fejéből az elpusztult kis sündisznó tetemét. Szinte csontig hatolón megérezte a halál, és az élet összetett végességét. Már régen el akart költözni a szüleitől. Inkább folyamatosan szőrszálhasogató, és állandó jelleggel elégedetlenkedő apja miatt, akinek egy idő után már szinte semmisem lehetett elég jó.
Milán egykedvűen kanalazott kedvenc leveséből, és hol a kanalat, hol a piros pettyes tányérját bámulta.
- Valami bánt kicsim?! - kérdezte aggódó hanggal az anya.
- Biztos már menni játék konzolozni, mert nem füllik a fogának a munka! Igaz-e?! - sunyítón elmosolyodott tréfáskedvű cinkosként az apja. Hiszen honnan is tudhatta volna, hogy felnőtt fia valójában milyen érzékeny, sebezhető ember. Mintha sosem akarta volna őt igazán, és teljesen megismerni!
- Jaj Miklós! Hogy mondhatsz ilyet! Azonnal kérj bocsánatot! - emelte fel a hangját az asszony.
- Én ugyan nem! Nem szolgáltam rá! De lássátok mennyire jóindulatú, és előzékeny vagyok én is ások egy kicsit odakint a kertben! - megtörölte enyhén maszatos száját egy szalvétával, majd szó nélkül felállt, és kiment, hogy kedvére elszívhasson végre egy cigarettát. Alig tíz perc múltán a kinti ósdi kazettás rádióból kedvenc slágerek zenéje szólt, miközben a családfő egyenletes ütemben folyatta a nagyméretű kert szakszerű, és precíz felásását.
- Találtam egy kis sündisznót a kert végében! Szerintem meghalt... - felelte alig hallhatóan, mintha szégyellné magát.
- Oh! Hát az nagyon szomorú! Pedig a sündisznó rendkívül hasznos állat! Megeszi a kártékony bogarakat! - jegyezte meg elmésen a nagymama.
- Biztos nagyon megviselt ugye?! - tapintott a lényegre az anyuka, aki szavak nélkül is pontosan átérezte fia lelkének rezzenéseit. Szavak nélkül is fantasztikusan egyszerűen és könnyedén megértették a másikat.
Milán bólintott leszegett fejjel, bűnbánóan.
- Figyelj kincsem! Most hadd egy kicsit apádat ásni legalább egy órán át aztán te is beszállhatsz! Addig miért nem olvasol, vagy foglalod el magad! Na szaladj! - kérte anyja.
Milánnak sem kellett több. Talán ő is úgy gondolhatta, hogy jót fog tenni neki, ha átmenetileg megpróbálja elfelejteni a meglehetősen felzaklató élményt, mely most valósággal befészkelte magát agyi fogaskerekei közé. Felállt az asztaltól, megköszönte az ebédet, mert illemre volt nevelve, aztán beviharzott a benti napsugaras teraszra a nagymama díjnyertes szobanövényei, és fikuszai közé, hogy kedvenc könyveit fellapozhassa, és megpróbáljon kicsit optimistábban viszonyulni a létezés tragikumához.
Az órák hamar elrepültek. Milán nem igazán vette észre, hogy délután három óra is volt, mire apja gyakorlatilag egyetlen maga felásta a kert háromnegyed részét, és csupán egy kisebb szöget hagyott, azt is csupán azért, mert a nagymama szigorúan megtiltotta bárkinek, hogy kiássa a fonnyadófélben lévő sóskaleveleket. A családfő kissé elcsigázott, tompa fáradtsággal pihentette karját az ásónyélen, és iszogatta a jól megérdemelt dobozos sört, akár egy ízig-vérig melós ember, aki munkához szokott.
Mikor Milán váratlanul felbukkant a nyári konyhában, hiszen a nagymama szinte minden alkalommal mikor csak meglátogatták rokonai valami ínycsiklandó süteményt készített apja azonnal elővette Milánt, és bizony jócskán ráripakodott:
- Hát köszönöm szépen, hogy segítettél kis pajtás! - fújtatott akár egy kimelegedett bika.
- Bocsánat! Meg is feledkeztem arról, hogyan szalad az idő! - az igazságban nem volt semmi szégyellnivaló, mégis Milán lelkiismeret-furdalást érzett, hiszen apja - bár sosem kérte -, elvárta a segítséget.
- Na ne mondd! Már megint jól megszívattál! De tudod mit, pajtás? Legközelebb teljesen egyedül fogod felásni ezt az egész nyamvadt kertet! Én meg majd jókat röhögök helyetted is! - a családfő a kerti csaphoz ment, és piszkos, földes, verejtékes kezét és arcát is jócskán leöblítette a jéghideg, frissítő vízzel.
- Kincsem! Te is jól tudod, hogy apád nem gondolta komolyan, amit mondott, csak sokszor nehéz vele! De nagyon szeret téged!
- Igen, tudom! - válaszolta nyers szomorúsággal, egykedvűen Milán. - Akkor is rosszul esik!
- Tudod mit? Kóstoljuk meg a finom sütit amit a mama sütött! Biztosan ízleni fog! - azzal máris kanyarított egy szeletet a tepsiben tárolt süteményből, melynek kellemes tésztás illata valósággal belengte a konyhát.
Milán később sem beszélt soha senkivel a sündisznóról, akit talált. Mintha gyáva, alázkodó titkot, kicsinyes rejtélyt őrizne magában, amit nem árt mélyen eltemetni magában, hogy senki se tudja meg!