KÉT SZÍVVEL

Két szívvel gondolkodott a világgal kapcsolatos dolgokról. Édesanyja magyar volt, míg forróvérű, mediterrán apja olasz. Apai olasz nagyszülei Bergamo városától nem messze éltek, és miután az első unoka volt az ideg-igen nagy családban teljesen természetes, hogy agyba-főbe elkényeztették. Mégis, ha Stefit arról próbálta bárki is megkérdezni kíváncsiskodva mi az, ami nagyon hiányzik számára a világból ő egészen biztosan kapásból rávágja: az elfogadás és a kölcsönös szeretet.
Kislányként nagyon távolságtartó volt főként amikor először kellett neki egy magyar óvodában megtanulni magyarul gondolkodni, és beszélni. És már itt észrevehette, hogy a magyar kisgyerekek is különféle baráti, vagy épp gonoszkodó táborokra, csoportokra oszlanak. Édesanyja gyakorta vigasztalta megbocsátható, amolyan kegyes hazugságféleségekkel: - Tudod miért bántak veled így? Azért mert amitől a legtöbb ember fél arra mindenki kisebb-nagyobb bántásokkal, heccelődésekkel reagál, amíg meg nem ismerik a másikat.
A helyzet nem sokat változott akkor, amikor szülinapi zsúrjain, ahova szintén igyekezett meghívni kis barátait tortabontásra került a sor, és elhangzott a ,,Boldog Szülinapot" kezdetű kissé agyonerőltetett, giccses dalocska. Az egyik kisfiú szabad, pufók kezecskéivel betúrt a tejszínhabos oroszkrém tortájába és egyenesen Stefi gyönyörű selymes barna hajába kente mondván a szemüvegével olyan mint egy kis béka! Stefi apja Roberto temperamentumos olasz mentalitással persze azonnal felszólította a gonosz kisfiú anyukáját, hogy a kisgyerek azonnal kérjen bocsánatot megbántott kislányától különben megteszi a megfelelő lépéseket, mire mind a gonoszkodó kisfiúcska mind pedig a kissé magából kikelt, temperamentumos anyuka szinte azonnal elhagyták Stefiék házát.
Később a gimnázium harmadik évében történt, hogy Stefi végre valahára igazán szerelmes lett egy csodabogár, kövér fiúba, akinek szintúgy roppant kevés barátja akadt, és mindenki hülyegyerekként bánt vele. Eljött a november 28-ai jeles névnap, és Stefi szabályosan köpni-nyelni is alig tudott, amikor barátja virágot adott neki, méghozzá térdelve, mint aki szabályos lánykérésre készülődik:
- Kedves Stefi! Fogadd kérlek sok szeretettel! Isten éltessen!
- Én... nagyon... köszönöm! Hű! Nem is tudom, hogy mit mondjak...? - annyira magánkívül volt a hirtelen jött meglepetéstől, hogy szinte nem is jutott szóhoz.
A drámai tótágast álló fordulat azonban csupán csak most következett, mert hirtelen váratlanul a semmiből előbukkant hihetetlenül gusztustalan, és alattomos módon egyik kebelbarátnője aki szent küldetésének tekintette, hogy az olyan idiótának bélyegzett lúzereket mint Feri végleg lekoptassa, és ha ehhez az kell, hogy igazságtalanul, és vérig sérthesse a másik embert, ám legyen.
- Mi a fenét keresel te itt, mi?! Száj le az én barátnőmről te kis pöcs! - vágta az arcába, mire Ferin bizony jócskán meglátszott a meghökkent megilletődöttség, olyannyira, hogy nemsok híja volt, hogy ott helyben el ne sírja magát ettől a kétszínű, és alattomos lánytól.
- Én... nagyon sajnálom... Stefi... - nyögte ki, majd inkább szégyenében kiviharzott a közeli folyóson lévő férfimosdóba és csöndesen elbőgte magát.
- Nem is értem Stefi, hogy hogy a fenébe engedhetted, hogy egy ilyen puhány kis idióta pöcs rád másszon?! Ha még egyszer a közeledbe jön esküszöm az égre, hogy megetetem vele a saját golyóit! - villogott párat tekintete.
- Laura! Megtudom magam védeni! Ez nagyon aljas tett volt, még tőled is! - vágta ki magát barátnője gyűrűjéből. Majd megpróbálta megtalálni az időközben totálisan magába zuhant, reménytelenül szerelmes kamasz barátját, aki tényleg csupán csak méltóképp felakarta köszönteni őt.
Géza a fiú vécében bújt el abban a becsukható ajtójú mellékhelységben, ahol legfeljebb a néma csönd, és a visszhang lehet egyedüli társa az embereknek, és vigasztalhatatlan keservességgel siratta elpocsékolt lehetőségeit. Stefit ellenben csak most kezdték igazán kényeztetni, pátyolgatni kisstílű barátnői, akik ezt is a szívességek, és nem csupán a barátnői gesztusaik számlájára írták.
- Stefikém! Mi a nyavalyát akarsz te ettől a lúzer idiótától? - kérdezte Andi, aki nagy intelligenciájú lány volt, és nagyon imponált számára, ha másokat kapásból lealacsonyíthatott, hogy ezzel jelképesen is hízeleghessen túlfűtött egojának.
- Ugyan már Andikám! Szerintem Gézuka nagyon aranyos srác! Olyan mint egy halálra rémült kis sündisznó, aki eltévedt az életben! Magunk között szólva szerintem azt se tudja mi fán terem a szex! - jegyezte meg egy másik közkedvelt barátnő.
- Ezt most rögtön fejezzétek be! Szemét dögök vagytok! Tudjátok csak meg! Hogy szabad valakit, aki nektek nem szimpatikus így megalázni, és tönkretenni?! Ti nem vagytok normálisak esküszöm! - fakadt ki Stefi, hiszen a lelk mélyén nem tűrhette az igazságtalanságot, és a gonoszkodást sem.
- Most mit véded azt a hájas dagadékot? Csak nem szerelmes vagy bele?! - kérdezte a harmadik barátnő.
- Semmi közötök a magánéletemhez! Most pedig inkább áruljátok el, hogy hova tűnt Géza különben megyek az ofőhöz, és az nem lesz kellemes!
A fenyegetőző, komoly hangnemre úgy tűnt meglehetősen érzékenyen reagált a legtöbb barátnő, mert kicsit megpróbálták visszafogni magukat.
- Hé kisanyám! Nem kell mindjárt fejjel menni a falnak!
- Igen szivikém! Nem kell úgy mellre szívni a dolgokat!
- Stefi! Mi mindannyian a barátaid vagyunk már elsős korunk óta! - mondogatták, mintha csak önigazolást,
jól hangzó mentséget akarnának gyártani önmaguknak.
- Tudjátok mit! - vett egy mély levegőt haragjában. - Le vagytok ti szarva mindannyian! Soha többé nem állok szoba veletek! Nemsokára úgy is vissza kell mennem Bergamóba!
- Jaj, ne ízélj már kis csaj! Mi tényleg nem akartunk semmi rosszat!
Stefi a nap hátralévő részében egyik barátnőjével sem állt már szóba. Géza csak jó sokára a harmadik, vagy a negyedik óra környékén sétált be hátizsákosan, kisírt szemeivel az osztályterembe, ahol dermedt, néma, meghökkent csend fogadta, és persze mindenki egyetlen dologra volt kíváncsi: vajon mi lesz most ezek után?!
Következett a nagyszünet. Kemény, viszontagságos húsz perc, amit a többség általánosságban a szabadban, a folyosón, vagy ha jó idő van - az udvaron szeret eltölteni. Géza ellenben szinte mindig a teremben maradt.
Voltak osztálytársai akik néma egyetértésben azonnal kiviharzottak a teremből, és inkább nem mondtak feléje semmit, míg akadtak - főként a lányok köréből -, rendesebbek, akik megpróbálták őszinte, vigasztaló, becéző szavakkal kicsit felvidítani a lelkiekben romokban heverő osztálytársukat.
- Gézuka! Nézd csak! Annyira fáj, hogy így kell látnom téged! Te mindig egy vicces, tréfás, bohóc voltál. Muszáj túllépned ezen az egészen. - majd sokan meg is simogatták pulóverét.
- Hát hapsikám! Ezt most saját magadnak főzted ki, akkor edd is meg! De tény! Kurvára elbántak veled haver! - szóltak hozzá a fiúk közül többen, majd ők is kisündörögtek a teremből míg végül egyedül Stefi maradt odabent.
Géza megérezhette, hogy valaki motoszkál a padok között, és mint valami suttogó árnyalak egyre közelebb, és közelebb merészkedik, míg végül szinte már testén érezte a másik leheletét.
- Figyel Géza! Én... annyira sajnálom ezt az egészet... leülhetek...? - kérdezte a lány mardosó bűntudattal.
Géza nem szólt semmit. Maga elé meredt, füzetébe bámult, aminek a hátulsó lapjaira firkálgatott éppen valamit csakhogy sikertelen elterelhesse zaklatott figyelmét.
- Kérlek mondj valamit! Beszélj hozzám! Most komolyan? Ne hülyéskedj már! - Stefinek reménytelennek tűnt minden próbálkozása.
- Te sem vagy különb mint a többi! - jegyezte meg lemondó keserűséggel, mintha epét érezne szájában.
- Kérlek ne légy velem ilyen goromba! Én nem akartalak megsérteni...
- A gonoszságra és a szemétségre nincs mentség! Fogadd el!
- Nemsokára december végén visszaköltözöm a szüleimmel Olaszországba... - válaszolta, mintha saját gondolatai között szeretett volna rendet tenni, vagy másra szeretné terelni a témát.
A kamasz, megbántott fiatalember nem válaszolt semmit. Nagyon úgy tűnt, még jócskán meg kell emésztenie, hogy egy számára rendkívül fontos, szeretett személytől kell örökre búcsút vennie.
- Annyira sajnálom... ne haragudj, hogy csak most szólok, de nem akartam... még fájdalmasabbá tenni... - Stefi határozott, erős egyéniségnek tartotta magát, aki ritkán enged meg magának heves érzelmi kitörést. Szemüveges arcáról gyöngyökként hulltak alá a nehéz könnycseppek csendesen.
Géza rögtön észrevette, hogy a számának kedves lány sírdogál, így szó nélkül máris tiszta zsebkendőt adott neki, hogy törölje le a keserű könnyeket.
- Szeretlek... - suttogta a levegőbe. Mintha a szavaknak már nem is lenne különösebb értelmük.
- Géza... én is nagyon kedvellek! - hajolt közelebb hozzá és gyöngéden megpuszilta pufók arcát, amitől a srác rögtön elpirult, és hevesen kezdett verni összetört szíve.
A búcsú napja egy barátságtalan, zimankós december huszonegyedikei napra esett. Az egész osztály különösen csöndes, és meghökkentően visszafogott volt. Holott tegnap még valóságos fülsüketítő ricsajt csaptak a karácsonyi ajándékkosár körül, amikor minden diák megajándékozta egymást. Most szótlan, tompa csend telepedett rá mindenkire. Mintha lelkük mélyén megérezték volna, hogy egy nagyon fontos valaki távozik tán örökre eddigi kamasz életükből. Vajon találkoznak-e még vele, vagy megszakít maga körül minden kapcsolatot? Kérdések-válaszok lehetséges összefüggései kergetőztek agyuk fogaskerekei között.
- Hát drága Stefikém! - emelkedett szólásra a kissé beképzelt, arrogáns osztályfőnöknő, aki saját hangjával is tökéletesen elégedett volt. - Annyira hiányozni fogsz nekünk! De azért ígérd meg, hogy majd tartjuk a kapcsolatot! - teátrálisan kétoldalról megpuszilta, majd meg is tapsolta tanítványát, mire az osztály többi tagja is ezt tette Géza kivételével, aki csöndes mogorvaságba igyekezett elfojtani feltörő érzelmeit.
- Köszönöm Kati néni! Köszönöm mindenkinek! - felelte meghatottan Stefi az osztály felé fordulva. - Megígérem, hogy tartani fogom veletek a kapcsolatot miután berendezkedtem Bergamóban! Ujabb viharos taps, majd kisebbfajta búcsúzkodás következett. Laura - mint díjnyertes, védelmező legjobb barátnő máris jogot formált arra, hogy érzelmesen, hosszantartón búcsút vehessen Stefitől, majd őt követték sorrendben a többi lányok is. Végül következett a kicsengetés és mindenki villámgyorsan szétszéledt. ,,Még hogy a búcsúnk is boldogít!" Nagy büdös frászkarikát!
Géza még mindig középső pad utolsó asztalánál ült. Úgy meredt bámulva maga elé, mint akiben egy egész megmaradt világegyetem összedőlni látszik. Viaskodott önmaga zavaros gondolataival is.
Stefi is érezte szívében, hogy ilyen barátja, és diákkori titkos szerelme talán életében nem lesz. Befolyásos olasz apja majd kerít egy olasz, gazdag férjet számára, akinek szül egy rakás gyereket, és aranykalitkás élete lehet, de érzelmek, és őszinte szerelem nélkül.
- Nézz rám! - kérte. Nem akart sírni megint, de érezte nem úszhatja meg. - Tudod mit Gézuka! Megígérem neked, hogy sok képeslapot küldök neked és leírom a Bergamói címemet is. Sokat levelezünk egymással! Mit szólsz?
- Jól hangzik... - felelte halkan. - Nagyon fogsz hiányozni!
- Te is nekem! - lépett közelebb az asztalhoz, majd előbb szorosan megszorította szerelme kezét, aztán igazán, őszintén megcsókolta húsos ajkait. - Gondoljunk egymásra mindig! - búcsúzott, és inkább kiszaladt a teremből, mert nem akarta még fájdalmasabb, még kiszolgáltatottabbá tenni a vele maradt érzéseket, és a búcsúzást.
Néhány hónapra rá elkövetkezett a nyári szünet és Géza különös képeslapot talált a postaládában. Félig olasz-magyar nyelven. Kiderült, hogy Stefit felvették a Jogi Kar Bolognába, és nagyon szeretné, ha Géza a nyári szünetben megtudná látogatni Olaszországban. Már alig várja a találkozást.
Gézának már jó párszor el kellett olvasnia a kellemes képeslapot, hogy végre merjen hinni a második újrakezdés lehetőségében.