MEGTALÁLT ESÉLY

Benedek István példás előmenetelű rabnak számított. Egyetlen rossz szó, vagy függelemsértő magatartás, vagy rendbontás nem szólt ellene. Még a saját celláját is példás rendben, és patyolattisztaságban tartotta. Rabtársai között különleges tiszteletnek örvendett, mivel nem ivott és nem dohányzott a fizetését - amit az asztalosműhelyben félrerakott -, előszeretettel osztotta meg társai között, főként akkor, ha fizikális védelemre szorult a visszaesőkkel, a nehézfiúkkal szemben, akik mindig az új emberekre, vagy a már meglévőekre pecáztak, és rendszerint addig folytatták ördögi heccelődésüket, amíg egy-két ember szükségképp ki nem dőlt.
Éppen a Nyomorultak című regényt olvasgatta, és közben folyamatosan kislányára Sophie-ra gondolt. Lássuk csak! Mennyi idős is lehet most? - töprengett. Amikor lecsukták éppen akkor született, ami azt jelenti, hogy most olyan hat-hét éves lehet! Istenem, hol repül az idő! Már biztosan meg sem ismer! Bár az is lehet, hogy azért fényképeket csak mutattak rólam!" - minél mélyebbre próbált leásni múltjának összetett emlékei között érezte, hogy egyre jobban összefacsarodik a szíve.
Annak idején volt egy közeli baráti ismerőse aki valamilyen gyanús pénzmosási ügyletbe keveredett és hogy le ne bukjon külföldre szökött. S miután ő volt a kezes, aki felelősséget vállalt, és és a tetemes pénzösszegnek lába kélt logikusan hangzott, hogy a törvénynek bűnbakokra van szüksége, még akkor is, ha Benedek István legfeljebb csak rosszkor volt a lehető legrosszabb helyen.
- Huszonnégyes nyit! Fogoly lépjen ki! - nyikorgó kulcscsörgés hallatszott az egyik smasszer lóbálta egykedvűen kulcsait.
Benedek István betűrte rabruháját, és megigazította magát, hogy azért elfogadható emberibb külseje legyen, majd kilépett.
- Jó reggelt Benedek! Ma jött el szabadulásának napja! Ugye nem lesz gondom magával?! - kérdezte szúrós, gyanakvó szemekkel a barátságos fegyőr.
- Nem Uram! Megtanultam a leckét! - felelte, mintha iskolában lenne. Eddig sem volt rá panasz.
- Akkor nem adom magára sem a karperecet, sem a lábbilincset! De nekem aztán viselkedjen! Megértette?! - jelentőségteljesen meglengette kemény, koromfekete botját, amivel hatalmas ütéseket volt képes mérni egy-egy elítélt testére.
- Igenis!
- No, álljon félre az útból! - a smasszer alapos gondosággal végigmérte a cellát, és miután mindent makulátlannak ítélt gondosan be is zárta majd felkiáltott a biztonsági kamrába, mely az ő arcát is minden másodpercben rögzítette: Huszonnégyes zár! - Berregő hang, majd kattanás.
Benedek István elindult a smasszer szorosan mellette haladt az előírásoknak megfelelően. Sűrű, labirintussszerű, áthatolhatatlannak tűnő, sötét, rácsos folyosókon át vezetett az útjuk egészen az őrszobáig, ahol egy ügyeletes börtönőr intézte az aznapi hivatalos személyi aktákat a számítógépen.
- Jelentem Benedek István huszonnégyes rabot előállítottam! - vágta magát vigyázzba a smasszer, és szalutált.
- Köszönöm! - a börtönőr begépelte a nevet a számítógépen tárolt nyilvántartásba, és rögtön megkapta a várt eredményt. - Tehát, ha jól látom tizenöt évet sóztak magára, amiből eddig hét évet leült jó magaviselettel, és most szabadul! - nézet vele farkasszemet, mint aki senkiben sem bízik.
- Igen... - felelte halkan, rekedtesen.
- Itt írja alá a kiadatási iratokat! - a digitális nyomtató hangtalanul duruzsolni kezdett és már jött is ki belőle a hivatalos formanyomtatvány, melyet Benedeknek alá kellett írnia. Miután megtörtént az aláírás az őr egy pecséttel párszor lepecsételte, és ő is szignózta a dokumentumot, majd tovább küldte a férfit egy másik szobába, ahol átvehette eddig megőrzésre átvett értéktárgyait: egy Casio-karórát, néhány reklámtollalt, egy elkopott jegyzetfüzetet és némi aprót.
- Sok szerencsét kívánok Benedek! - köszönt el tőle az őr.
- Köszönöm szépen! - felelte megint csak feszélyezve.
A következő hivatali helységben kiadták holmiját és aláírattak vele egy sor hivatalos papírt, mint puszta formalitást, melyhez ragaszkodni muszáj, és végre amikor Benedek István először léphetett ki a börtön kapuját azonnal megérezhette a honvágyszerű sajgást, melyet minden ember akkor érez a leginkább, ha megfosztják szabadsága öntudatától. Kellemes áprilisi napsütötte délelőttnek ígérkezett az idő.
A börtön kapujában egy hét éves lenszőke hajú, őzikeszeme kislányka várta, akit szép ünneplő ruhácskája öltöztettek, és hogy ne legyen teljesen egyedül egy Barbie-babát szorongatott.
- Szervusz Lilike! - köszönt kedvesen. - Emlékszel rám? - kicsit közelebb ment, de nem mert túlságosan közel merészkedni, nehogy véletlenségből megrémissze a kislányt, akin látszott, hogy kicsit meg van rettenve, hogy az apjával egy ennyire szigorú, és komor épület előtt kell először találkoznia.
- Csókolom! Lili vagyok! - köszönt, ahogy tanították neki. Félt, és rémült volt egyszerre, hisz eddig legfeljebb csupán fényképekről ismerhette az apjának hívott idegen férfit, de ugyanakkor kíváncsi is, hogy mégis milyen ember lehet.
Benedek óvatosan közelebb lépett hozzá: - Hogy neked milyen szép babád van! - csodálkozott, mert jobb nyitómondat egyelőre nem jutott eszébe, és most minden erejével azon volt, hogy elnyerhesse kislánya vágyott bizalmát. - Mondd csak szereted a csokit, vagy a gumicukrot?
Lilike bólintott párat, de még mindig félt beszélni.
Benedek kinyújtotta felé nagy, göcsörtös, érdes kezét és megvárta míg a kislány is kinyújtja aprócska, szinte töpörtyű kezecskéit, és megérinti a vaskos acélmarkolatú kezet.
- Nézd Csak! Kérlek add egy lehetőséget... - kérte az idegen férfi.
Lili óvatosan megfogta a nagy kezet és hagyta hogy elsétáljanak a komor börtön épületétől. Csak jó sokára mikor már rég maguk mögött hagyták a megtörtént dolgok árnyait merte egérke-hangon megkérdezni:
- A bácsi talán rossz dolgot csinált?
- Igen édesem! Tudod apu megbízott néhány rossz bácsiban, akikben nem kellett volna, de aput megbüntették és most szabad! Tudod rá fogsz jönni, ahogy egyre nagyobb, és okosabb leszel, hogy az élet nem fekete, vagy fehér sokkal inkább döntések, és összefüggések sorozata, melyet sokszor igen-igen nehéz és kacifántos dolog átlátni. - igyekezett úgy megmagyarázni a bonyolult, és körülményes dolgokat, hogy egy kisgyerek is megérthesse. Anyu hova ment?
- Nem tudom! Azt mondta várjam meg a bácsit itt... - felelte bizonytalanul.
Benedeken meglátszott, hogy erősen elgondolkozik, próbálja megemészteni a hallottakat.
- Bácsi? Mi lesz most? - nézett rá kíváncsi, kutató, bájos barna szemecskéivel, melyek igazgyöngyökként ragyogtak.
- Mit szólnál, ha ennék egy jó ebédet, vagy egy fagyit? Éhes vagy?
Lili hevesen bólogatott.
- Akkor most eszünk valami finomat! Gyere! - azzal óvatosan megfogta a kis kezeket, és beültek egy kis büfészerű helységbe, ahol remek rántotthúst és rosejbnit lehetett kapni.
- Mondd csak hercegnő? Szeretet a rántott húst és a sültkrumplit?
A kislány picit ledermedt. Néha a legegyszerűbb kérdések okozzák a legnagyobb fejtörést. Inkább bólintott tétován, mert még mindig roppant ingatag talajon mozgott a kettejük között függeszkedő bizalom kérdése.
- Meglásd ízleni fog!
A boltos sörhasat növesztett, gazdaember lehetett valamikor, akinek kackiás harcsabajsza, és pirospozsgás, mosolygós arca volt. Derűs, boldog kifejezéssel üdvözölte apa és lányát.
- Üdvözlöm tisztelt uram és ifjú hölgy! Mit parancsolnak?
- Jó napot kívánok! - köszönt előbb Benedek, majd Lilike is megszólalt: - Csókolom...
- Szervusz kis Hercegnő! Mit parancsolnak? - kérdezte széles vigyorral.
- Szeretnénk kérni két adag sültkrumplit és rántott szeletet!
- Máris készül! Addig nyugodtan foglaljanak helyet! - azzal a harcsabajszos ember már neki is állt, hogy frissen elkészítse a megrendelt fogásokat.
- Mondja kérem! Fagylaltjuk van-e?
- Természetesen kedves uram! Méghozzá eredeti kézműves fagylalt, aminek párja nincsen! - felelte büszkén a férfi.
- Köszönöm! Hát ez remek! - odatelepedtek az egyik fáktól árnyékos részre, ahol tölgyfaasztalok voltak.
Benedek kihúzta Lilike előtt a széket, amin a kislány nagyon megilletődött és hosszú percekig csak bámulta újdonsült apját.
- Gyere kis hercegnő! Foglalj helyet! - invitálta kedvesen, és megvárta míg a gyerek tétován leül, hogy betolhassa a széket alatta.
- Muszáj ügyelni néhány társadalmi formaságra! Ha egy férfi kihúzza egy hölgy előtt a széket az az udvarias jellem legelső jele! Idővel belejössz! - próbálta tanítgatni. A kislány szorongása kezdett feloldódni, de még nem mert mosolyogni.
Alig tíz perc után kihozta a harcsabajszos férfi a kért ételt és jóétvágyat kívánt.
- Tessék parancsolni! - tette le eléjük a két jócskán megpakolt bőséges lakomát! - Fogyasszák egészséggel! Ráérnek fizetni, ha készen vannak! - azzal visszatért a pult mögé.
- Köszönjük szépen! Ez aztán a bőséges lakoma, igaz-e?! - Benedek elcsodálkozott ezen az emberes adagon. Szinte kopogott a szeme az éhségtől. Már legalább tíz éve, hogy nem ehetett kedvére való eledelt, most legalább úgy gondolhatta bepótolja. - Segítsek felvágni a húst édesem?
Lilike öntudatosan, és hamar feltalálta magát, mert olyan szépen, egyenletesen vágta fel a húst markoló kis kezeivel, hogy az embernek öröm volt nézni.
- Hogy te milyen ügyes vagy Lilike! Gratulálok!
- Még a nagymama mutatta! - felelte, majd az első tökéletes falatot máris kicsi szájába vette és igyekezett alaposan megrágni.
- Hogy ízlik édesem? Szerintem mennyei eledel!
A kislány bólogatott, hiszen éhes is volt. Látszólag azonban a fagyi nagyon is érdekelte, amit az üvegezett hűtőpultban tároltak. Alig várta, hogy igazán megkóstolhassa. De mindent szépen a maga rendjén.
Nyugodtan, békésen fogyasztották el az ételüket. Benedek rögtön észrevette, hogy a kislánynak felcsillant a tekintete. Egyébként ő is élt-halt egy kis édes nyalánkságért úgyhogy visszavitték szépen a tányérjaikat a harcsabajszos tulajnak, és kértek fejenként háromgombóc jóminőségű fagyit.
- Neked melyik a kedvenced? - kérdezte kíváncsian lányát. - Én imádom a csokit, sztracsatellát.
Lilike is valóságos rajongója volt a valódi ízes csoki fagyiknak és jégkrémeknek. Inkább mindig bólintott, és keveset beszélt, ha szeretett volna valamit.
A harcsabajszos férfi gusztusos fagylaltkelyhekbe rakta a mennyei fagyos finomságokat: látszott egyáltalán nem az a célja, hogy vásárlóin spóroljon, mert úgy megpakolta a két kelyhet, hogy az bőségesen többnek látszott, mint három gombóc. Benedek kárpótolni szerette volna kislányát, és alig várta volna, hogy bármilyen őszinte érzelem tükröződjék angyali kis arcocskáján. Kiültek a szabadba egy-egy műanyag kanál kíséretében és kedvükre megeszegették a fagyijukat. Lilike olyannyira imádta a csokit, hogy előbb szájacskája, majd pisze orrocskája is fagyis lett, és mikor észrevette mi történt zavarában nem győzött bocsánatot kérni. De megérte a megbocsátható gyerekesség, hiszen teljes szívével ragyogott kis arca az újra megtalált boldogságtól.