NYUGTATÁS

Lelkemben parttalan, nyughatatlan Idő
előre majd hátra teremt
s pusztít hitet, akaratot, emlékeket.
Már csak a régen itt hagyott, öröknek
gondolt érzelem ringatja
éjjelente a fogyatkozó
Hold szelídített csónakát.

Makacskodni jeleskedő,
láthatatlan csillagok is inkább
már mások udvarában ragyognak.
Kitárt karral mellemre nehezedik
eszement-súlyosan
a túl alig élhető elefánt-mázsás infarktus.

Lábam csupán az iszamós,
massza-sárban ragadhat le,
senkiföldjein tapicskolva.
Nincsen sem megbocsátó ítélet,
sem jólhangzó alku
mely elfeledhetné azt
a sok öngyilkosságokkal
fenyegetőző lélektani függőséget,
melyet át kellett élnem hozzá,
hogy embernek maradhassak.

A megkísértett lelketlen éppen úgy árulómmá lett,
akárcsak betűk tanúskodni vágyó
készpénz-igazságai.
Feláztatott sötétség kaparász ha kell,
ha nem – tenyészik e gaz,
nonszensz világ -,
akár saját mocskai közt
fuldokló, kárvallott hajótörött.

Csattognak fejem fölött
hóhér-éles kertészollói bárdolatlan bunkóságoknak,
szégyenszemlés megszégyenítések
s oly jó lenne még elhinni,
hogy ez az egész egy meg-nem-történt
rémálom szervesülő része csak,
melyet többet nem emelhet magához a Valóság.

Búsan, kifosztva magamban merengek
régvolt költők, írók könyvei között
s titkon azt remélem gyermek-elszántan
bárhogy is végződjék sanyargatott,
senkifia-életem talán
mégsem akasztom fel önmagam.

Árva szárnyammal újból meg kellene tanítani
az Egynek repülni,
hogy tán én is teljesebb értékű lehessek,
s még egyszerre szórakoznak,
sároznak a galád mindennapok
messzi álmú, mélabús gondolatai
– jó volna, ha minél
messzibbre kerülhetnének mellőlem.

Mert összezsugorodott gyűrűvé vált
a ragaszkodó bizalom,
és a nevenincs hűség s nincs tán
nem is lehet már más,
ki tisztaszívvel megértheti mit
is jelenthet ha célja-vesztettnek
hitt életünk során
Egy-valakire méltón belekapaszkodhatunk!