VÍRUS-SIVATAG

Most, most már egészen közel,
mikor apró, mikormiliméteres bacilusok
formájában naponta a Halál jár otthonunkban látogatóba.
Mikor elnyűtten, tompán-nyomottan
beletapicskolunk csizmás közönyösséggel
a szomorú tragédiákat okozó télbe.
A vakcina már a szárnyas repülőn,
mikor a bizakodás s remény csupán frázis-szösszenet.

Most, mikor embereket darálnak
hitvány napszámokként hitvány kísérleti szobákba,
mikor már az infravörös röntgengép is májfoltokat mutat,
mikor egerek s emberek közösen fáznak, jajongnak.
- Egy rossz álomban egymással viccelgető,
nevetgélő beszélő csontvázak jajongnak.
Most, most mikor már úgy tűnhet,
az átmeneti, biztos túlélés is karnyújtásnyira leend
s az emberek balgán,
gyerekesen újból bizakodni
kezdtek tébolyult reményekben.

Most, most mikor naponta újabb
s jó s rémhírekkel traktál a köz s bulvármédia
s egyedül küzd mindenki védőmaszkok mögé
rejtett agresszív indulataival, mikor inkább
dédelgető ölekben hintázva: nyugalom
s szeretet harmóniája
- de most még tenmagad is itt vagy.
Rostokolsz s nem tudhatod még hogyan tovább?!
Korall-zátony bacilusok tenyésző,
gyilkos limfociták kiszabadult biológiák
sejtjei fenyegetnek újra s újra
- most kellene újra megtanulni az empátia-toleranciát. 

Ember-roncsokat, droid-bábokként forgatnak:
minden gyertyalángban tövig éghet a gyász-vigasz.
Fáradékony, törékeny a meghajszolt gyász,
sorozattá lett a sírás.
Egyetlen, véges szerepbe zártan muszáj
volna felállni sárgaföld-fogságok poklaiból.
Viasz-meleg csók-pecséttel
már közelget a enyhet adó megváltás;
odabent múlt s jelen vitáz,
mint egyetlen végesülő időpont
elfelejtődik majd vagy kitörlődik.
- Az Idő újultan elfedi a nyomokat.
Kozmosz-csillagok teremtődnek,
majd kihalnak s az ember tán megjavítja önmagát!