SÁRDOBÁLÓ IDŐ

Tétován bóbiskol még fáradt,
vak ablakom mögött az üveggolyó-homályú
tejfehér köd:
fagyok ordas-kíméletlen fűrészfoga
jócskán belemar
s nem engedi csillapodni
a latyakossá szikkadt havat.

Konyhában dús illatú,
negédes pörkölt kávé bugyborékol,
miközben velem együtt fordul az Idő,
míg a beszédes tárgyak
kacsintón mind összenéznek.
Nehézkes akaratok, ólom-döntések faragnak,
toporzékolnak tehetetlen én bennem.
Hazátlan emlékeket
dédelgetek immáron évtizede!

Árkon-bokron átívelő,
segítőkész kapcsolatok tán
még javítanának marcangoló
befelé fordulásomon.
Megnövelhetnék alig tíz százalékos
veszteg-esélyeim randizgatások,
párkapcsolatok terén.

Oh! Jaj! De önző,
komor gyerekességem úgy
harmincon túl is egyre nyomaszt már;
felhasadtak titkosított lelki sebeim melyeket
hajdanán tabu-tiltások gyanánt rejtegetni illett,
akárcsak magamra utalt árvaságomat.

Láthatatlan sebeimből
bőven termő patakozom
– tán még végleg el nem vérzek -,
vagy megy el az eszem.
Hagymahéj-sajgás emészt
fel rétegeket viselő lelkemben.
Csatlósok zászlaja alá
soha se csatlakoztam.
– Én is, akárcsak annyiféle
Anonymus-társam a Tudásnak tettem panaszt.

Hittem volna még fiatalon,
hogy hamis káprázat, illúzió volt,
amikor azt képzeltem engem
őszintén megszerethet s elfogadhat bárki is.
Fejem felett ördög-tánccal sorozatokban
kergetőzik megannyi
serény-szorgalmas kobold-lídérc
milliónyinál is több ördög-görcsöket
termelve lustálkodó, kreatív elmém falán.

Álmok ásító verem-gödreibe lehajítják
kacagón nevetve félszeg
öntudatom csíra-maradékait.
– Párolgó, céda sikátori tereken horda-hadak
tömegestül menetelnek-vonulnak pribék-rendben.
Füleimet befogom s jó volna már,
ha a nehezülő jövő elküldene számomra Egy-valakit,
aki a sárdobáló időben is mindig mellettem áll!