MÁR CSAK AZÉRT SE!

Amikor oviba került talán még a dadusok, és az ovónénik is úgy néztek rá, mint valami pöttöm, dagadék földönkívülire, aki csupán csak azért van együtt a legtöbb gyerkőccel, mert felesleges, idegen, vagy épp nélkülözhető, átutazó vendég, akit - általánosságban -, csupán csak megtűrnek. A Barbie-babákkal játszó csúfolódó, állandóan gonoszkodó kislányok szinte - kivétel nélkül -, összetörték, megrongálták legkedvesebb színváltós matchbox-autóit, akciófiguráit, féltett Batmanmobileját, amit még édesanyja vett neki valamelyik félresikeredett szülinapjára. Bár ha belegondolt, mostanság már semelyik szülinap nem lehetett az igazi, hiszen arrogáns, egoista apjának legkedvesebb elfoglaltsága az volt, ha egyetlen fiacskája pufók, szánalmasan szomorú fejét harsogó hahotázások közepette a dobostortába nyomta, miközben felesége nem győzte figyelmeztetni, hogy ne alázza meg a fiút, hiszen ez a későbbiekben komoly pszichológiai problémákhoz vezethet.
Ovódásideje azzal telt, hogy egész álló nap az egyik nagyméretű szőnyegen üldögélt, jobbára tökéletesen magányosan, elhagyatva, akár Twist Olivér, és a játékokkal bíbelődött, illetve kissé különös, furcsán magában motyogott, és beszélt, ami miatt csoporttársai jószerivel azonnal kiközösítették, és kegyvesztett törvényenkívülivé vált, mint kedvenc vadnyugati hősei. Mikor a legtöbb gyerkőc ,,Adj király katonát!" - kezdett játszani, vagy más kiszámolós játékokat őt szándékosan szinte nem is vették emberszámba, mert mindenki azt hihette, hogy idióta, vagy csupán szerény értelmi képességekkel bírt.
Egyszer látott egy fekete fehér, amerikai romantikus filmet a feketeszínű Akai VHS-videómagnóban. Az adott jelenetben a férfi gyönyörű, hatalmas virágcsokrot adott az imádott nőnek, majd letérdelt és megkérte a kezét. Másnap ő is szedett egy csokor virágot, anyukája segítőkészen segített megkötni a kis, helyes csokrot, és bevitte az ovódába azzal a karikagyűrűvel, ami a nappaliban volt egy apró, díszes dobozban, amit szülei szinte sosem zártak. Aztán elkövetkezett az ünnepélyes, meghitt pillanat. Váratlanul felemelkedett a szőnyeg kuporgó fogságából, odament egy hercegnős, lenszőkéshajú kislányhoz, átadta a csokrot, letérdelt és a kis, pufók markába adta a karikagyűrűt, amit elcsent.
A kislány szólni sem tudott, ám kis barátnői szinte azonnal vihogni, röhögni kezdtek, és az ovónéniknek ez előbb-utóbb gyanús lett, hogy ti. mi lehet vajon az egyetemes, harsogó jókedv kiváltó oka. Amikor az egyik ovónéni lehajolt a kislányhoz és megkérdezte, hogy Annácska honnét vette az eredeti karikagyűrűt, Annácska vékony kis egérkehangján töredelmesen bevallotta, hogy Albert adta neki oda a virágok kíséretében.
Az egyik ovónéni odament a félreeső kuckóba - ahol Albert rendszerint minden alkalommal meghúzta magát, és igyekezett kedves közvetlenséggel kiszedni belőle, hogy miért adott karikagyűrűt egyik csoporttársának.
- Albertka! Kicsi szívem! Honnét vetted azt a karikagyűrűt? Tudod csak felnőtt bácsik, és nénik adnak egymásnak gyűrűt, ha nagyon szeretik egymást.
Albert sokáig töprengett a válaszokon, és képtelen volt megérteni, hogy vajon mit várhatnak még el tőle. Talán csak azért adta a virágot, és a gyűrűt egy kislánynak, mert azt szerette volna ha kis társai elfogadják, és végre barátai lesznek. Ami egyre kevésbé sikerült.
Később az adott ovónő telefonált anyukája munkahelyére, és közölte a csinos fiatalasszonnyal, hogy kisfia karikagyűrűt adott az egyik kislánynak a csoportban, és szeretné, ha mielőbb betudna fáradni az ovódába egy kisebbfajta magánelbeszélgetésre.
- Valami baj történt Alberttel? - kérdezte az aggodó anyuka izgatottan, hiszen tudta, hogy egyetlen kisfia túlzottan sebezhető, és nagyon érzékeny fiúcska.
- Nem, nincsen semmi probléma kedves asszonyom! Sőt! Albert fantasztikusan udvarias, romantikus kisfiú, csak... kissé furcsán viselkedik a csoporttársai között. - jegyezte meg az ovónő.
- Délután fél háromra betudok menni, amennyiben ez megfelelne? - kérdezett vissza valamivel nyugodtabban.
- Igen, teljes mértékben! - felelte az ovónő, majd mindketten lerakták a kagylót.
A délelőtt hamar eltelt. Albert nem mozdult el a közepesméretű könyvespolc mellől, ahol kedvenc játékai társaságában igyekezett csöndes alázattal elfoglalni magát, míg a nagy, kollektív gyerektársaság azokat az unalomig ismételt csoportmunkás feladatokat csinálta, amit minden ovódáskorú gyerkőctől elvártak. Albert - azonban a hideg idő miatt -, és talán inkább azért, mert a fűtés akadozott harisnyát viselt, és emiatt a legtöbb kisgyerek szinte azonnal csúfolni kezdte.
- Albika kislányka! - ugratták.
Albert megpróbált tudomást se venni a rosszindulatú beszólogatásokról, ám sebezhető, érzékeny lelkét még így is nagyon megviselte ez a fajta szándékosan kiközösített állapot.
A déli csendes pihenőt például ki nem állhatta, hiszen a reggeli tejeskávé a gyerekek szervezetére fölturbózott hatással bírt. Akárhogy fordult, dobálta magát a kihúzott, rúgós kempingágyon, hogy egy idő után belefáradt, és szótlanul a plafont bámulta. Azon gondolkozott, ha nagy lesz majd világgá megy, és soha többet nem jön majd vissza! Belőle aztán ne űzzenek galád, hitvány módon megint gúnyt! Aztán a kora délutáni órák már szinte röpültek, és észre se vette, és pontban fél háromkor érte jött anyukája.
Annyira kétségbeesett árvasággal, majom-ragaszkodással csüngött, és kapaszkodott anyukája ruhájába, hogy a csinos fiatalasszony valósággal megdöbbent, mert sehogy sem tudta mire vélni fia különös viselkedését.
- Kisfiam! Maradj itt szépen a szőnyegen! Beszélnem kell az ovónénivel! Megígérem, hogy nem megyek messze! - ígérte az asszony, majd újra magára hagyta.
Albert most úgy érezte magát, mint akiben egy egész világ dőlt össze. Már megint egyedül, magányosan, árván hagyták, és még csak meg se vigasztalja senki, még csak nem is veszi emberszámba senki! Tűrte foga között a sértéssel vegyes szégyent, míg végül a vártnál hamarabb pukkantak ki zöldes szemeiből hajótörött bánatának könnycseppjei.
A csinos, fiatal anyuka időközben megvighallgatta az ellopott karikagyűrű történetét az ovónő szájából, és azt, hogy kisfia gyűrűt adott egy kislánynak, és virágot.
- Ó... - lepődött meg az anyuka, mint akinek a szívéről máris mázsás sziszifuszi terhek szakadnak le, és azonnal megkönnyebbül -, nemrég beraktunk a videóba egy romantikus filmet. Talán ott láthatta.
- Á! Értem! Nos az Ön fia kedves asszonyom kortársait meghazudtólón udvarias, nagyon kedves és imádnivaló, mégis... a beilleszkedéssel sajnos nagyon sok gondja támadt...
- Bocsánat! Kérdezhetek? - szólt közbe az anyuka aggódó arccal. - Mit jelent az, hogy gondjai vannak a beilleszkedéssel? Csak nem magányos? - kérdezte, mint aki csupán csak ebben a pillanat értesült a dolgokról.
- Hogy őszinte legyek Albert egész nap magányosan játszik, félrevonul, és szinte semmilyen csoportmunka részvételre, vagy gyerekekkel való közös feladatra rá nem vehető! - kisebb méltatlankodás érződött a mondataiban.
- Igen! Ezzel mi sem tudunk sokszor a férjemmel mit kezdeni! Mintha szándékosan be akarna zárkózni a saját külön kis világába ezzel jelezve, hogy mindenki szálljon le róla, vagy hagyják egyszer és mindenkorra békén.
- Arra is gondoltam, hogy Albert esetleg elbeszélgethetne egy gyermekpszichológussal! Mit szólnának hozzá? Talán rájönnék, hogy miként és hogyan orvosolhatjuk a beilleszkedési problémáját.
A fiatal anyukán gondok makacs viharfelhői vonultak át, és úgy tűnt kicsit mintha meg is ijedt volna a kimondott szavaktól.
- Még szerencse, hogy most nem a férjem jött el, mert ha meghalotta volna, hogy pszichólogushoz kéne mennie Albertnek azonnal rájött volna a tartós dühkitörés!
- Kedves asszonyom! Attól tartok Ön is félreérti a szavaimat! A pszichológus egy olyan szakember, aki meghallgatja az ember próblémáját és semmi köze sincs Albert mentális állapotához! - igyekezett jól érthetőn, szájbarágósan beszélni, hogy az asszony biztosan megérthesse.
- Nézze kedves ovónő! Én tökéletesen megértem, de szerintem inkább hagyni kellene, hogy Albert maga találhassa rá a saját útjára. Ha nem akar ismerkedni, és barátkozni akkor szerintem ezt nem kellene feltétlenül erőltetni. - jelentette ki a határozottna látszó anyuka, és minden szaván érződött nem tréfál.
- Asszonyom! Pontosan arról szerettem volna meggyőzni Ön, hogy a kisfia azért nem ismerkedik, és alakít ki semmilyen formában kapcsolatot a többi gyerekkel, mert erre ez idáig senki sem tanította őt meg! Azért is lenne hasznos - az ő szempontjait szem előtt tartva -, egy szakmai tanácsadás, mert ott néhány kiváló ovódapedagógus megtudná tanítani neki a társas interakció, és kapcsolattartás néhány elemi szabályát, amivel sokkal könnyebben be fog majd később illeszkedni felnőttkorában a társadalomba!
A csinos anyuka hitte is, meg nem is, amit a tájékozott, és felkészült ovónő mondott, majd megköszönte az eddigi segítő szándékot, sarkon fordult, és visszatért kisfiához, aki időközben halkan sírdogált, miközben néhány gyerek körbe állta, és bambán bámulta.
- Albikám! Most meg mi a bajod, kicsi szívem? - hajolt le hozzá és máris kezével megtapogatta a kisfiú homlokát, lehetséges, hogy gyenge immunrendszere miatt megbetegedhetett, és azért sírdogál.
- Anyucikám! Én nem akartam... hüppögte. A karikagyűrűre gondolt, de semmi rossz szándék nem volt benne.
- Jól van drágám! Nyugodj meg! Nincsen semmi baj! Tudod mit? Mit szólnál, ha megvenném neked az új Batmanes autót! Tudom, hogy azt szeretnéd! - próbálta vigasztalni, és látszott, hogy mindent megpróbál, de hasztalan. Albert szinte képtelennek tűnt arra, hogy abbahagyja néma, nagyon szomorú könnyeinek folyatását.
Az anyuka végül elköszönt az ovónőktől, és a legtöbb gyerkőctől is, akik néma értetlenkedéssel bámulták, amint Albert, akár egy árván maradt pingvinfióka anyukája kezét szorongatva kitotyog az ovódából.
Amint hazafelé tartottak a mindig szemfüles anyuka úgy tervezte, hogy mivel úgy is útba esett a játékbolt, így mindenképp bementek. Albertnek hirtelen rögtön felcsillant a szeme. Nem is akart elsőre hinni a szemének, hogy bementek kedvenc helyei egyikére. Szinte rögtön kiszúrta a Batmobile-t, amire már múlt karácsony óta jócskán fájt a foga. Apja volt, aki folyton hitegette, hogyha szófogadó, jó kisfiú lesz, akkor megveszi neki a nagy becsben tartott játékot, ám mint minden ígéret ezt sem követte szine sosem cselekvés, vagy méltó tett.
- Albikám! Mit szeretnél kincsem? Anya megveszi neked! - kérdezte lehajolva hozzá anyukája.
Albert sóvárgó, fátyolos, kedves szemei, akár a gyémántcsillagok fénye szikrázni kezdett, amint nagy szemekkel bámulta a kirakatba tett, méregdrágának tűnő Batmobile-t.
- Azt az autócsodát szeretnéd, igen?! - kérdezte kíváncsiskodó anyukája, aki nagyon jól ismerte a fiát ahhoz, hogy mindig örömöt tudjon szerezni neki. - Akkor azt az autócsodát kérnék szépen! - közölte a kézséges, barátságos, idősebb eladóhölggyel, aki máris hátrament a raktárba, hogy hozzon egy originált csomagolású modelt.
- Nyolcezer kilencszáz forint lesz! - tette a kiszolgáló, üvegezett pultra a csodaautót.
- Megkérhetném, hogy tegye legyen kedves egy zacskóba! - kérte a hölgyet, aki azonnal kartonszerű, papírzacskóba csomagolta a játékot.
- Köszönjük, hogy nálunk vásároltak! - felelte barátságosan.
Az anyuka és kisfia kiléptek a játékboltból, és Albert jó szorosan mellkasához szorította kedvenc képregényhősének igazi csodaautóját, és most ő is kicsit hősnek érezhette magát, akit szüntelen nagy feladatok elé állít a nehézkes, nagybetűs élet ő azonban felveszi a kesztyűt, és már csak azért se hagyja magát!

HÁZI TÖRTÉNET

Szinte fizikai kényszert érzett, hogy ahányszor csak könnyed, repülő gazellaszökkenéssel, lábujjhegyen járva elment a nagyméretű előszobatükör előtt meg ne nézze egyszerre kislányos, mégis felnőttesen sportos alakját. A nagy tükörben mintha egészen más megvilágításba kerültek volna a dolgok. Egész gyerekkorában rút kiskacsa volt, akivel szinte alig-alig barátkoztak, ismerkedtek vele egykorú kortársai. Szinte nem létezett olyan gyerkőc, aki előbb-utóbb kicsinyes, gúnyolódó megjegyzéseket ne kezdett volna rá tenni, hogy mennyire rondán néz ki. Mennyit sírt. Talán nem is kívülről sírt, sokkal inkább különösen befelé fordulva, szinte hangtalanul, mert annak legfeljebb csupán csak a lélekben lehet egyedüli bizonyítéka.
Arra gondolt, hogy kellemesen sütött a napfény. Élvezte, ahogy a nagyméretű ablakokon valósággal beárad a folyékony aranyra emlékeztető borostyánsugár. Mintha kedvesen cirógatta, simogatta volna selymes bőrét. Pedig - anno -, mennyi gusztustalan pattanással, miteszerrel, és
gennyedző ragyákkal volt tele, aztán egyik napról a másikra, mintha hernyó volna akiből gyönyörű pillangó lett megszűnt, és selymes tapintású lett a bőre.
Kicsit mindig szeretett magában motyogni, megbeszélni az éppen esedékes, aktuális gondolatait, vagy épp csak aznapi gondját-baját, ami éppen emésztette.
- Szerinted csinos vagyok? Ugyan már! Na ne mondd! Szerintem kipróbálom az új ajakrúzsát, vagy a fekete spirálszerű szemöldökcerúzát. - kérdezgette incselkedve, kíváncsian saját tükörképét, majd jóízűen, kacagón elnevette magát, és mintha kifejező, angyal arca pantomim lett volna hófehér alapozófestékkel kifestette magát, csak hogy lássa milyen lehet a végeredmény. Kicsit mindig is irigykedve figyelte a bohócokat. Úgy gondolta, hogy a bohócok igazából nem boldogok, sőt velejéig magányos, és kiábrándult emberek, akik úgy leplezik belső elkeseredettségüket, hogy vidámra fesik ki arcukat, aztán, hogy a közönség már mit gondol az más kérdés.
- Szerintem egész jól sikerült! De hát így mégsem léphetek ki az utcára! - szögezte le, majd alaposan igyekezett lemosni arcáról a hófehér festéket. Persze előtte precíz gondossággal okostelefonjával lefényképezte magát, hátha még jó lesz valamire ez a kép, vagy jövőbeli gyerkőceit fogja Halloween-kor ilyesmivel kiadósan rémisztgetni. Ki tudja?
Testét kezdte figyelni. Miért nem nőtt kicsit nagyobbra, mint százhatvannégy centi? Miért lettek ilyen elálló, hegyes tündefülei, és miért lett olyan kislányosan pisze orra, amit mindig megszóltak a szűkebben vett családtagok? Majd megfogta két szépen gömbölyödő mellét, ami még mindig olyan kamaszos volt. Pedig valósággal megette az irigység, amikor kamaszkorában sok oszályttársa közül már többen melltartót viseltek, és megjött a menstruációjuk. Akkor ő miért volt ennyire fura, különös, és miért késett biológiai változása?
Később, amikor váratlanul bekövetkezett számára a jótékony, önbizalmat adó, fizikai átalakulás konditerembe kezdett járni. Később pedig kutyasétáltatás címen a Margit-sziget valamelyik futópályáján szedte sportcipőjével maga alatt a kilométereket. Emilia szinte kuncogó vidámságot érzett, amikor egy kicsit kidomborította feszes, sportos popsiját és szinte érezte, hogy valósággal csorog útána a férfiak nyála. ,,Bezzeg most a barátaim lennétek, mi?!" - kérdezte, faggatta önmagát. ,,Hát azt aztán leshetitek!"
Gimnázium után őszintén szólva meg igazán tudta valójában mit is akar az életével kezdeni. Anyja nem igazán foglalkozott vele még gyerekkorában sem, helyette mindig gondoskodó, csupaszív apja állt ki mellette mindenben!
- Te csak csináld azt, amihez éppen kedved van a többi meg majd kialakul magától! - bátorította, és engedte, hogy felnőttesen gondolkodó, komoly lánya megtalálja a maga útját, és helyét a világban. Végül egy Balatonhoz közeli kisebb városkában vállalt magának diákmunkát, miközben megfogalmazódott benne a dédelgetett nagy terv, miszerint: megfogja próbálni a Színművészetit, és ha legfeljebb nem veszik fel, legalább akkor is elmondhatja magáról, hogy ő legalább igenis megpróbálta!
Húszas évei elején halálosan belezúgott egy nálánál tizenöt évvel idősebb macsó-típusú, hódító pasiba, aki jóformán csak kihasználta, manipulálta, és játszott vele. Azt ígérte, hogy még a csillagokat is lehozza neki, és családalapítás is szóba jött, majd egyik percről a másikra kilépett az életéből. Se egy magyarázat, sem semmifajta kultúrális beszéd, ami esetleg megvilágíthatta volna kapcsolatuk törékeny ingatagságát.
- Édesem! Andriskám! Miért teszed ezt?! - a végén már kért, könyörgött, de hát azért megalázkodni talán mégsem kellene. Ám András egy kangép seggfej volt, akicsak játékszereknek tekintette a nőket és azonnal otthagyta a fenébe. Hónapokig bánkodott, sírt a szemétláda után.
Későbbi munkahelye egy cég volt, ahol irodai assziszenst kerestek, ám valójában csak csicskáztatták angol nyelvvizsgával. Bár ha külföldi ügyfelek, vagy befektetők jöttek persze akkor sem őt kérték fel, hanem inkább tolmácsot, vagy szakfordítót hívattak. Itt volt először büszke önmagára. Felnőtt, önálló, dolgozó nő a kétezres években, akinek már önálló fizetése van, és igenis megáll a saját lábán is, ha úgy hozza a szükség. Ugyanakkor először itt fordult elő vele, hogy egy fejes igazgató hátulról megpróbálta megkörnyékezni, miközben éppen fontos iratokat, dokumentumokat, jegyzőkönyveket fénymásolt le, és kicsit jobban meghajolt.
- Emilia! Mit szólna egy könnyed ebédhez, majd egy kis lazításhoz? - szólt a háta mögött a rizsaszöveg, miközben megérezte, hogy valami a fenekének dörgölődzik. Azonnal megfordult, és úgy tökön rúgta az idióta, smúzolós, rámenős igazgatót, hogy az csillagokat látott a szemei körül.
- Hogy képzeli maga rohadék?! Felmondok! - üvöltötte a jócskán meglepett igazgató elkékült képébe, aki még mindig laposra lapított golyóit szorongatta kibírhatatlan, pokoli fájdalmai közepette, és fetrengett a padlószőnyegen.
Aztán egy afterpartyn megismerkedett Ákossal. Hetente többször is randizgattak egymással, mikor ki ért rá, vagy volt egy-két szabadperce, esetleg kért szabadnapot. Nem kapkodtak, vagy siettek el semmit. Kölcsönösen tiszteletben tartották egymás játékszabályait, és szexuális szokásait, és fantasztikus volt a szerelmeskedésük. Emilia nem is gondolta volna, hogy találkozik valakivel, aki érti a testbeszéd titkos alkímiáját, benső ösztöneit. Később már, amikor összeszoktak Ákost is választás elé állította:
- Szeretnék családot, és gyerekeket, ha nincs ellenedre! - jelentette ki, mint a komolyságát, felnőttségét túlzásba vitt, felelősségteljes nő.
- Hát... az tényleg fantasztikus lenne... - majd következett egy újabb, hosszan töprengő hallgatás, amivel semmit sem tudtak kezdeni. Végül néhány héttel később Ákos egy másik csinos, szőke fruskával látta kilépni az egyik szórakozóhelyről, és Emilia számára akkor telt be véglegesen a pohár. Szabályosan kihajította Ákos összes holmiját a lépcsőházba, ahol együtt laktak, és ezt a kapcsolatát is befejezettnek tekintette. Vajon még mennyi csalódás, megkeseredett szakítást szükséges átvészelnie, túlélnie, eltűrnie mielőtt végleg a nagy Őre bukkanhatna?! - tette fel magának szinte minden egyes nap a kérdést, de választ szinte sosem kapott.
Egyszer aztán színházba ment a belvárosban. Megint egy újabb idiota, lebutított, romantikus komédiát sikeredett újfent kiválasztania, ahol a legtöbb színész szándékos agymosott idiótasággal vigyorog mint a vadalma, majd a huszadik percnél máris elkezdenek énekelni a boldogságról, és arról, hogy mennyire gyönyörű és szép az élet! ,,Hatalmas nagy baromság az egész!" - gondolta.
A három felvonás köztes húsz perces nagyszünetében, miközben a legtöbb öltönyben, és nagyestélyiben járkáló, előkelő hatásúnak kinéző közönség tagjai igyekezett megmozgatni macskásodásnak indult végtagjait megszólította egy nagyon jóképű, határozott, borotsás férfi, akivl szinte azonnal jólesően összeszikráztak.
A ,,már ezer éve ismerem" - tipikus érzése kerítette mindkettejüket hatalmába.
- Bocsásson meg kérem, de úgy vettem észre, hogy Ön rendkívül szomorú, és bánatos! - a férfi egyáltalán nem tolakodásnak, vagy beszólásnak szánta kérdését, de érződött hangjában az őszinte aggodalom, ami imponált Emiliának.
- Ö... ne haragudjon, de ismerjük egymást?! - ahogy ránézett kutatón, előbb gyanakodva
kellemes mágneses bizsergés kerítette hatalmába. Azt érezte ebben a férfiban megbízhat. Ám óvatos is volt, mert sok csalódás érte, így nem teregette ki a lapjait.
- Óh! Ne haragudjon! Dr. Volics Péter vagyok! - mutatkozott be, és nyújtott kezet.
,,Kellemes, határozott kézfogás" - gondolta ez akár még jól is elsülhet.
- Emilia vagyok! - szorított vele kezet. Nem vette észre, de azonnal elpirult, és ez arra késztette a férfit, hogy bókoljon neki:
- Tudom, hogy közhelyesnek hangzik, de fantasztikusan csinos ebben a ruhában! Bocsásson meg! Valószínűleg egy olyan rendkívüli nő, mint Ön már milliószor hallhatta ezt a legtöbb férfi szájából.
Volt valami a férfi hangjában, kisfiús sármjában, ami elgondolkodásra késztette Emiliát. De akkor miért kezd veszettül dorombolni a szíve, mintha itt helyben kiakarna ugorni a helyéből? Nem értette, mégis mintha lelke megtelt volna békével, nyugalommal. Talán újra szerelmes lett? Hát az nem lehet! És mi van akkor, ha ez a jóképű pasi is ugyanolyan seggfej, mint akár az összes többi?!
Így kezdődött a megismerkedésük. Észre se vették, és jött az összeköltözés, majd kisebb-nagyobb, szinte gyerekességszámba menő veszekedések, amik jóformán nem is minősültek vérre menő konfliktusoknak, sokkal inkább csintalan csikelődésszámba mentek. Azt gondoltákmindketten, hogy véleményeik különbözőségei, változatosságai valamiképp mégiscsak erősítik szilárdnak tűnő párkapcsolatukat.
Emilia többször ment szándékosan csajos partikra legjobb barátnőivel, volt kolleganőivel, csakhogy meghallgassa véleményeiket az ún. ,,pasis ügyekkel" kapcsolatosan.
- Figyel Encikém! Szerintem főnyereményt fogtál ki magadnak! És gondold csak meg ügyvéd a pasi, tehát van mit a tejbe aprítania! - vélekedtek a legtöbben.
Gyerekkori barátai közül viszont más megközelítések pártján voltak. Vidéki barátai ugyanis úgy vélekedtek, hogy valaki igazán megszeretett valakit, akkor semmilyen anyagi érdek nem szabad, hogy kapcsolatuk közé álljon, vagy hogy egyedül csak az számítson fokmérűnek! Emilia - mint mindent -, önmaga lelkében ezt ezeket a véleményeket is összegyűjtötte, rendszerezte, kategórizálta.
Szűk körű, de annál gyönyörűségesebb, romantikus esküvőt tartottak, és Emilián habkönnyű, csipkés, selyem menyasszonyi ruha káprázatosan állt. Szülei közül apját hívta meg egyedül, pedig vőlegénye legszívsebben mindenkit meghívott volna. Emilia viszont úgy gondolta, ha gonoszkodó anyja sosem állt mellette, nem támogatta akkor ő sem fog neki engedményeket tenni. Így szűk körben mondták ki a boldogító igeneket.
Mintha teste sürgette volna, vagy csupán csak a biológiai órája ketyegett szuperszónikus villámsebességgel. Nem lehetett pontosan tudni. Minden esetre ő volt az, aki családalapításon kezdte törni a fejét, még akkor is, ha szinte naponkint rekordmagasságokat döntögetett az átkozott infláció, és a pénznek jóformán szinte alig-alig maradhatott néminemű vásárlóértéke.
Voltak meghatározott pillanatok, és percek, amikor férje késő estefelé hazajött, és látszódott rajta, hogy egész álló nap robotolt, gürcölt, Emilia mégis szerelmeskedni akart vele, és ezekben a harmónikus, kissé kierőszakolt, mégis önfeledt pillanatokban azt érezte végre megtalálta igazi helyét a világban. Aztán néhány hónapon belül elmaradt a havi vérzése, így úgy döntött végre valahára felkeresi házi orvosát, aki máris adott neki egy időpontot valamelyik magánkórházban, mert az állami egészségügyben az utóbbi években - már aki megengedhette magának -, szinte senki sem bízott.
Amikor kijött a rendelőből úgy érezte forog vele a világ. Nemsokára ténylegesen is érezhetően, tapinthatóan kismama lesz gömbölyödő, bálna-pocakkal, és egy imádnivaló, tüneményes kis pocaklakóval. Azt vallotta magában, hogy a gyerkőc neme legyen meglepetés. A legfontosabb, hogy egészséges legyen, és rengeteget szeressék!
- Képzeld drágám! Nagy hírem van! - közölte egyik nap annyira boldogan, és szinte üvöltve a mobilba, amikor felhívta férjét, hogy nálánál gyönyörűbb feleségét el sem lehetett volna képzelni. Mindenképpen szerette volna, ha a férje is részese a megtörtént csodának.
- Drágám bocsáss meg, de nemsokára ügyfelek jönnek hozzám, és ha hazaértem majd megbeszéljük! Puszillak! - zárta meglepően rövidre a beszélgetést a férfi.
Emilia ezt nem találta furcsának, se különösnek. Elvégre a legtöbb befolyásos, vagy szépen kereső ember környezetében szinte kívétel nélkül nagyon elfoglalt volt. Így türelmesen csinosítani kezdte az egyik kisebb, hangulatosabb szobát, amit majd gyerekszobának szeretett volna berendezni!
A férje haza is érkezett, és kicsit még előbb is jött. Már délután fél négyre otthon volt. Emilia szinte dobogó szívvel várta haza, és majdnem minden ötödik percben kinézett az ablakon, hogy vajon mikor pillanthatja végre meg a capuccinószínű Volvo-szedánt férje kocsiját. Most azonban szinte azonnal szinte megállt benne az indulat is. Férje egy gyönyörű, modelalkatú nővel volt, akit úriemberek módján segített kiszállni az autóból, és kinyitotta előtte az ajtót.
,,Ki a fene lehet ez az ismeretlen nő? - gondolta. Bitosan csak egy ügyfél! Az ilyesmi szinte mindennapos eset! Nem szükséges belőle akkora feneket kerekíteni!" - vélekedett.
Azonban az már kissé kínosan hatott, hogy férje úgy flörtölt, úgy ögyelgett a model nő körül, mint valami bekókozott, kanos kiskakas.
- Sziasztok! - köszönt rájuk kihívóan, karba tett kezekkel, harsányan.
- Ö... szia drágám! - lepődött meg a kicsit ideges férj. - Nem is tudtam, hogy te már itthon vagy! - kezdte el játszani a meglepettet, mint aki semmiről nem tud semmit. Legalább is egyelőre.
- Ki a kis barátnőd? - kérdezte látszólag érdeklődve, bár jól látszott arcán, hogy most rögtön megfojtotta volna egy kanál vízben flörtölgető férjecskéjét.
- Ö... hát persze! Emilia hadd mutassam be Vikit... - igyekezett könnyed, fesztelen, udvarias hangot megütni.
- Szióka! Nagyon örülök, már sokat hallottam rólad! - nyújtott kezet a csicseregve beszélő nő, mintha egy dallamos kanári lenne.
- Igazán?! Nocsak! És ha szabad tudnom, még mit hallottál rólam?! - emelte fel megint a hangját, és aki ismerhette Emiliát az tudhatta, hogy a dühkitörésnek megvannak számlálva a percei.
- Jaj, izé... hát te is tudod... - próbálkozott, mert naivan azt hihette megtudja puhítani az asszonyt.
- Nem nem értem! Ha lennétek szívesek és elmagyaráznátok a dolgokat! Ki kezdi?! - állt karba tettél kézzel még mindig, mint aki támadásra készül.
- Drágám tudod az úgy volt, hogy Viki csak egy ügyfél, akivel éppen most írtuk alá a papírokat, és a jegyzőkönyvet is... - a férjen jócskán meglátszott, hogy erősen keresgélnie kell elméjében a szavakat, különben jó esély van rá, hogy azonnal belezavarodik saját mondataiba is.
- Ó! Vagy úgy! Hát akkor igazán örvendek a találkozásnak! - hajtotta meg magát színpadiasan, majd beviharzott megbántottan a hálószobába, és máris egy közepesméretű bőröndbe elkezdte összepakolni férje holmiját.
- Emilia! Félreérted drágám! Félreérted az egészt! - igyekezett utána rohanni, és eredménytelenül a lelkére beszélni. - Mivel tudnálak meggyőzni, hogy higgyj nekem?! - kérdezte téren állva.
- Ne játszd meg a nagyokost légy szíves! Nagyon jól tudom, hogy mi folyik itt! Egyébként a nagy örömhír az, hogy terhes vagyok, és - ha tetszik neked, ha nem -, megtartom a babát!
- Hát... ez fantasztikus hír és nagyon örülök neki! De nem lehetne értelmes, kultúremberek módján közösen leülni az asztalhoz, és megbeszélni, ami igazából meg sem történt?!
Emilia hajthatatlannak látszott. Olyan villámgyorsasággal csomagolta össze férje összes holmiját, mint a legprofibb csomgolók. Majd fogta az egész cókmókot, és kitette a bejárati ajtó mellé, bár legszívesebben a szemeteskonténerbe hajította volna az egészet.
- Akkor... én máris elmegyek... - szögezte le a megsértett férj, miután tapasztalhatta, hogy most észérveken túl másra nem fog menni. Ügyfele Viki tanácstalanul ácsorgott a bejárati ajtó mellett, és miután a férj távozott közös lakásukból Viki is vele ment, igaz csupán addig, amíg a férfi ki nem tette őt egy forgalmas buszmegállónál mondván az üzleti megbeszélést jobb, ha egy időre elhalasztják.
Emilia magába roskadva ücsörgött a hálószobai nagyméretű ágyban, és szinte totálisan katatón állapotba került. ,,Miért annyira nehéz őt szeretni? Hisz a szüleinek sem úgy sikeredett ez a párkapcsolat, ahogyan azt szinte minden kisgyerek gyerekkorában eltervezte, hogy a szülei majd örök időkre együtt maradnak!" Hát nem fog megalázkodni, meg pitizni, mint a mostanság annyira könnyedén megbocsátó nők többsége! Azt már nem! - döntötte el, majd előbb a párnáit sírta tele, később pedig sírósan eludt el, de már hajnali fél ötkor felébresztette az adrenalin szűnni nem akaró kényszere.
Férje a nap folyamán többször is kereste mind a vezetékes, mind a mobiltelefonján, de egyszer sem volt kedve felvenni a kagylót, végül estefelé, megszánta a férfit, és visszaengedte lakásukba, ahol Péter igyekezett a józan ész határain belül maradva felesége tudomására hozni, hogy vannak olyan ügyfelei, akik nők, és Emiliának nem kellene szükségképpen az irigység, a gyilkos féltékenység oldaláról megközelítenie a dolgaikat. Végül még így is több mint hat teljes hónapba telt, mire hajlandó volt megbocsátani, és belátni, hogy heves, temperamentumos természete sokszor inkább árthat, mint használ, ha nem eléggé körültekintő.

AKTUÁLIS, HÁBORGÓ SZELLEM


Lehetett volna nyugodtan túlvilági
síron túlra is elkísérő szent és sérthetetlen magány.
Lehetett volna nappalok rom-hordalékain
boldog s elégedett ünnep,
melyet nem kell cserébe viszonozni.
Lehetett volna flörtölő-kacér tekintetekre
válasz romantika, gyermeki játékos tétovaság.

Krokodil-könnyek nyilvános meggyalázása
helyett inkább babusgató, gyöngéd cirógatás.
Lehetett volna szomjat-oltó vágyakozó csókok
a szösz-sötétben,
mikor már minden más hallgatva alszik,
hamvadó gyöngéd szirmok közti titkos,
féltve megőrzött angyal-dédelgetés.

Lehetett volna tisztes, egyszerű igazi család
s otthon hová mindenkoron jó visszatérni,
megértő, gondoskodó menedékre találni.
Lehetett volna babonázó csavarmenet,
melyben test a testhez kémiák
s vágyak által a lelkek egyesített
Mindenségéig elvezet.
Lehetett volna védtelen, pihegő, pici láng
vagy indulatos lávakitörés föl-föltámadó,
örök remény, amit bárhogy taposnának
úton-útfélen mindig feltámad s útra kél.

Lehetett volna telefonba bátortalan
elmotyogott bűnbánat szó-csokra.
Lehetett volna biztos megbocsátás
az elátkozott, szánalmas életben
ahol tán már minden kettétört.
Lehetett volna boldogságban
sugárzó asszonyi szív-hullámverés,
melyet még betölthet halhatatlan szerelem
s szférák boldogult zsongító zeneisége.
Lehetett volna pisszegő csönd,
melyet illendő udvariassággal meghallgatni illik.

Lehetett volna kacagó méz napsugár-mosolyokon
bújócskát járó szerelmes tekintet
mely óhatatlan s örökkön meg-megszólít!
Lehetett volna csalhatatlan
s tán épp ezért jogos különbéke,
mely nem kér, nem kunyerál
fölösleges engedélyeket
- de mindig megbocsát
az arra érdemeseknek.
Lehetett volna rettegő,
alamuszi félelmek
s önbizalomhiány nélkül is élni,
bolgodulni!

GÁLÁNS GESZTUS

Egyszerűen nevetségesen festett a dolog. Pontosan a lélektani elgyengülést, a totális bepánikolást szerettem volna kikerülni, és még egy ennyire egyszerűnek tűnő feladatot sem sikerült összehoznom.
Állítólag a Szent István park környékén van valami menő romkocsma, ahol elfogadható árban készítenek gusztusos, mustárillatú, emeletes hamburgereket, eredeti belga rosejbnival. Nem tudom, még nem próbáltam. Az viszont holt biztos, hogy a fiatal színésznő kutyasétáltatás közben - valamilyen okból kifolyólag -, letelepedett a szokásos ,,kutyabarátnak" hirdetett romkocsma teraszára, és miközben kedvenc kis ölebe csaholt, megugatta a járókelőket kedvére ő máris rendelt magának egy dupla sajtburgert, nagyadag sültkrumplival. Szerencsére az egyik ismerősőmet még így sem vette észre, hiszen a srác könnyedén be tud olvadni, és illeszkedni mikrokörnyezetébe, így a hátsó székek közötti sorban foglalt helyet, és mindvégig szemmel tartotta a színésznőt. Úgy fél óra múltán, miközben az adott hamburgerből már jócskán hiányzott egyszer csak a semmiből felbukkant a hölgy illetékes pasija, akiről persze kiderült, hogy valami befolyásos, üzletember-csóka, akinek számos érdekeltsége és megrendelése van. Az ember kapásból azt gondolhatná, hogy lám csak! Egy újabb seggfej jómadár, aki máris manipulatív eszközökkel elnyerte az egyik vezető, fiatal színésznő kezét. Elvégre valljuk csak meg őszintén nem sokan kezdenének bele egy-egy párkapcsolatba, ahol az egyik fél mondjuk villanyszerelő, kőműves segédmunkás, esetleg buszvezető!
Sajnos az anyagiasult groteszk világ egyre inkább radikális ütemben fertőzi a mindennapok posványos mocsárvilágát, de hát valahogy azért élni is kell benne.
Úgy látszik, hogy a színésznő most szégyellősen, kislányos fifikussággal elpirul, mintha máris megbánta volna, hogy nyíltan, és egyértelműen kimutatta valaki felé őszinte érzelmeit. Hiszen jól megtanulta a színész szakma elsődleges fortélyait, hogy ti. az érzelmeket csupán csak eljátsza, de ritka esetben mutatja meg igazi gyöngéd, és törékeny sebezhetőségét. Későbbi egyik interjújában kissé büszke fellengzőséggel emlegette, hogy kivált az olyan karaktereket szereti megszemélyesíteni a színpadon, akik kívülről szendék, sebezhetőek, törékenyek, ám valójában nagyon is határozottak, sziklakemények lelkük mélyén.
Nem lehet pontosan kivenni, hogy vajon ki kezdte előbb, de apróbb, kincsszerű romantikus, pikáns csókokkal kezdik kényeztetni egymást, miközben azért az sem zavarja őket túlságosan, ha egy-két nyugdíjas járókelő főként megáll, és kér egy autogramot a kedves, bájos művésznőtől, aki természetesen eleget tesz mindenfajta kérésnek.
Most az üzletemberen van a sor, hogy ne csupán a színésznő rugalmas, sportosan bombázó testét, de a lelkét is birtokolja. Ha az ember figyelmesen, és aprólékosan megnézi őket elsőre azt mondhatná, íme a tökéletes álompár, de persze - meglehet -, hogy ez csupán a mindenkori látszat, melyet minden hathatós eszközzel muszáj kötelezően fenntartani. Az ember nem hisz a szemének, ha csak rájuk néz. Boldogok, kiegyensúlyozottak, és látszólag halálosan bele vannak zúgva egymásba, miközben a világ többi része szinte már nem is lényeges romantikázásukat tekintve.
Hirtelen úgy fest a helyzet, mintha a férfi hevesen, gesztikulálva elkezdene veszekedni a hölggyel, aki már a sírás szélén áll, mint egy elárvult, magára hagyott kislány, de azért még megtanult uralkodni érzelmein. A férfi aztán megfogja mind a két kezét, kézcsókot ad, és - vélhetően -, közli, hogy ma is rengeteget kell még dolgoznia, üzletfelekkel, befektetőkkel tárgyalnia, és több, mint valószínű, hogy késő éjjel ér csak haza. A színésznőn látszik, hogy duli-fuli módon vérig van sértve. Miután elbúcsúznak egymástól lép be a képbe jó barátom, és foglal helyet közvetlenül a színésznővel szemben:
- Bocsásson meg kedves művésznő! Szabad ez a hely? - kérdezi tartózkodóan, félszegen, holott ez egyáltalán nem jellemző rá, hiszen mióta csak ismerem vagány, temperamentumos srác hírében áll.
- Ez még egy szabad ország, vagy nem hallott róla?! - kérdezi vissza kissé pikírt hangnemben.
- Fantasztikusan játszott a legutóbbi darabban! - Ez általában beszokott jönni, mert a bókolás után valósággal olvadni szoktak a hölgyek.
- Hát... köszönöm szépen... - hebegi. - Mit akar?! - kérdése egyszerre lesz provokatív, és sértett.
- Tudja van egy jó haverom, aki már a híres sorozat óta szeretne elbeszélgetni Önnel, csak azt vettem észre, hogy az utóbbi öt-tíz évben Ön talán még családtagjai körében is színészkedik, alakoskodik, vagy megjátsza magát!
Úgy tűnik ez hatásos módszer, mert a hölgy vérig meg van sértve, és látszik rajta, hogy szinte fortyog magában.
- Hogy képzeli? Mit merészel?! - szikrákat szúr a szeme, és az indulattól vörösödik angyali feje.
- Ne gyerekeskedjünk jó! Ön szerintem pontosan tudja, hogy miről beszélek!
- Ha így folytatja továbbra is, akkor én azonnal elmegyek innét! - s már arra készül, hogy otthagyja haveromat. Már a kutyuskája pórázát is erősen megszorította.
- Hé, nyugi van drága kedves hölgyem! Kérem ne csináljon jelenetet, még nem a színházban vagyunk, jó?! - most jó barátomon van a sor, hogy bekeményítsen. Hangja megkeményedik, és vagány lesz. A hölgyön látszik,mintha visszatérne bele az élet, és szinte cinikusan mosolyogna.
Úgy tűnik kezd neki imponálni jóbarátom kényes modora. Meggondolja magát, és újra helyet foglal, ezúttal valamivel szendébbre, kislányos naivára veszi a figurát, hiszen az évek sora alatt a mesteri manipulációt is nagyon jól megtanulhatta.
- Tudja mindig meglepődöm, ha hétköznapi emberekkel találkozom! - feleli, ám cinikus, kissé lekezelő mosolya mögött komolyan megélt érzelmeket lehet látni.
- Tudja van egy jó haverom! Gyerekkorunk óta olyanok vagyunk egymás számára, akár a borsó, meg a héja! De látom untatom, úgyhogy máris a lényegre térek. Ha minden igaz Ön beszélt vele telefonon, és semmilyen találkozót nem sikerült megbeszélniük!
A hölgyön látszik, hogy nem tudja hová tenni az események menetét, így nem tud mit tenni kíváncsian bámulja barátomat.
- Az Ön egyik kollegája nevezzük X-úrnak meglehetősen bunkó-paraszt stílusban elküldte a fenébe a haveromat, aki totálisan depressziós lett, mert mindig nagyon a szívére veszi a dolgokat!
- Bocsásson meg kedves uram - szakítja félbe a hölgy barátomat -, de ez mennyiben érint engem? Miért nem a barátja jött például most el, és esetleg beszélgethettünk volna egy jót? - még mindig ez a kutató kíváncsiság, ami viszont a barátomnak kezd kellemetlenné válni.
- Látja drága hölgyem! Pont erről próbáltam beszélni! Képzeljen el egy aprócska sündisznót, aki halálosan retteg és fél az erdő lakóitól, és gyakorlatilag egyáltalán nem megy emberek társaságába, plusz tegye hozzá, hogy rohadtul sok lelki sebet, és egyebet szedett össze egész életében! Gondolkozzon csak! Egy ilyen kaliberű ember még ha a fene fenét eszik is, sosem fog beszélgetést kezdeményezi, sosem lesz párkapcsolata és folytathatnám a sort! - barátom kissé kimelegszik, és látszik vörösödő arcán, hogy valósággal nekidurálta magát az adott témának.
- Nos... higgye el, hogy megértem, de ne haragudjék a kérdésem miatt mit is akar tőlem?!
- Jaj kedves hölgyem! Pedig azt hittem, hogy egy ennyire rendkívül intelligens és kicsit számító nő szinte azonnal rá fog jönni a lényegre, de akkor szájba rágósan elmagyarázom! Dióhéjban annyi lenne, hogy odaadom a barátom mobilszámát és amikor van egy csöppnyi szabadideje magácska szépen felhívja a haveromat és megbeszélik, hogy hol és mikor találkoznak! Oh! És kérem ne keressem olcsó, szemétkedő kifogásokat, mert akkor újból megkeresem Önt, és megint el kell, hogy beszélgessünk! - tekintete olyanná válik, akár valami komor, bosszús kősziklának. Előredől finoman, és a nő hamvas arcába mered, hogy fogja a lényeget.
- És ha azt mondom, hogy nem? Ha feljelentést teszek? Akkor Ön mit fog csinálni kedves uram?! - elkezd fenyegetőzni, de kissé magas, egérkeszerű hangján ez inkább gyerekességszámba megy.
- Hahaha! Ez nagyon jó vicc! Azt gondolja nagyon okos, mert azt hiszi, hogy képes megfélemlíteni, de nem szeretném, ha próbára tenné az ingatag türelmemet! Annyi az egész, hogy leülnek, és magácska végighallgatja a barátomat! Biztos vagyok benne, hogy hamar meg fogja kedvelni, mert szeretnivaló, gátlásos fickó! - azzal a jóbaráom, mint aki már mindent elintézett megsimogatja a kedvesen csaholó kutyuskát, feláll az asztaltól, és szinte azonnal magára hagyja a nőt, aki vékony ujjacskái között, még mindig az aprócska papírfecnit tartogatja. Végül vesz egy nagy levegőt, benyúl szinte aprócskának látszó retiküljébe, kiveszi mobiltelefonját bepötyögi a számot és türelmet erőltetve magára várakozik. A vonal túlsó végén félszeg, szinte alig hallható hangot hall:
- Halló... tessék...
- Halló! Én Berkes Éva vagyok! Kivel beszélek? kérdezi természetes közvetlenséggel.
- Ö... Balázsnak hívnak... - annyira alázatos, félszeg a hangja, mintha harapófogóval kellene kihúzni belőle a szavakat.
- Üdvözlöm kedves Balázs! Azért hívtam fel, mert ha minden igaz Önnek van egy nagyon jó barátja, aki néhány perce megkeresett engem, és megkért egy szívességre, hogy személyesen találkozzak Önnel! Melyik időpont lenne Önnek megfelelő? - érdeklődik türelmesen.
- Oh! Hát... Önnek mikor volna jó? - kérdez bizonytalanul vissza.
- Nézze én meglehetősen elfoglalt, és rohanós tempójú életmódot folytatok, de mit szólna mondjuk a következő hétvégéhez, persze csak, ha ez Önnek is megfelelő?
- Igen... hogyne... az remek volna... - közli bizonytalanul, ám hangja már nem félszeg sokkal inkább önbizalomról, kiegyensúlyozottságról árulkodik.
- Akkor ezt tisztáztuk! Tudja merre van a Szent István Park ugye?
- Ö... Újlipótvárosban? - kérdezi bizonytalanul.
- Így igaz! Akkor ott találkozunk hétvégén délelőtt tíz óra körül! Ha esetleg előbb érkezne kérem várjon meg!
- Rendben! Ott leszek! Viszont hallásra! - azonnal leteszi eufórikus hangulatban a mobilt. Meg se várja, hogy a hölgy mit felel.
A hölgy is lerakja mobilját visszasüllyesztve retikülje mélyére, és erősen gondolkodóba esik. Mivel Csütörtök van, ezért már csupán alig egy nap van, és itt a hétvége. Feláll, kifizeti amit fogyasztott, majd a kutyuskájával felkel, és újból sétálni indul, hogy kiszellőztesse fejét, rendezhesse gondolatait.
A hétvége a vártnál gyorsabban köszönt be. Gimis kamaszkora óta nem érzett ekkora izgatottságot. Mintha randira készülődne. Könnyed, mégis elegáns ruhát vesz magára, és jó párszor megpördül saját tengelye körül az előszobai nagyméretű tükörben. Hollófeketés haját kontyba tűzi, mert sokan mondták, hogy így felnőttesebb hatást kelt, és nem lesz annyira kislányos az arca. A szájfény mellett dönt, hiszen a rúzs most kissé hívalkodó választásnak tűnhet. Még különben sem ismeri az illető félszeg férfit. Nem akarhatja azonnal elidegeníteni! A kutyust megittatja, megeteti, bezárja az ajtót, ha levegőt vesz és lesétál a gangos háztól csupán pár méterre lévő fákkal teli, kellemes játszótéres parkba. Pontosan tíz óra van, és bár kissé még kába és fáradt, a tegnap esti előadás után híven tartja magát igéretéhez.
Nemsokára ténylegesen is feltűnik egy magas, majdnem két méteres, kissé görnyedten járó, harmincas éveiben járó férfi, aki aktatáskát szorongat hóbaajla alatt, talán, hogy ezzel kompnzálja, egyensúlyozza idegességét, fruszráltságát, amivel látszólag szinte semmit sem tud kezdeni. Félénken közelít a hölgyhöz. Mintha egy rettegő erdei állat volna, aki a vadásszal készülne barátságot kötni.
- Nem tudom, hogy Önnel beszéltem-e telefonon? Balázs? - kérdezi hangosan a levegőbe a hölgy.
- Ö... azt hiszem igen... - mondja meglepetten, mint akit tetten értek.
- Jöjjön csak nyugodtan bátran közelebb! Nem harapok! - jegyzi meg kedves kellemességgel, és máris érzi, hogy a közöttük lévő kommunikációs gát egyre kevésbé jelenthet gondot.
Mikor mindketten megállnak egymással szemben a nő nyújt előbb kezet, amit a férfi kisebb gondolkodás után elfogad - és bár az mostanság nem divat -, kézcsókkal üdvözöl, amitől a nő azonnal bizsergetőn, jólesőn elpirul.
- Igazán kedves Balázs! Nem is tudtam, hogy léteznek még manapság romantikus lovagok! - természetes, közvetlen bókja szinte annyira jólesik a félszeg férfinak, hogy egyszerre megint visszatér magabiztos önbizalma. Alig veszik észre, és egy padon ücsörögve hat órán keresztül végigtárgyalják életük fontosabb eseményeit: bukásokat, kisebb-nagyobb győzelmeket, sikereket, és mire végéhez érkezik a beszélgetés a hölgy dobogó szívvel néz a távozó férfi után...

KAMASZ-SZERELEM

Vége van ennek az átkozott tornaórának, ami egyedül csak arra jó, hogy az illetékes tornatanárnő - a lányok szivató szipirtyója -, elkántálja a szokásos egészségmániás rizsaszövegét a kamaszok testének változásairól, és persze biológiai érzéseiről. Persze, mintha egyedül csupán ez az átkozott, rikácsoló házisárkány tudná egyedül, hogy amikor csak szóba kerül a mellméretem, vagy az, hogy még kivel nem szexeltem már mindent joga is lenne tudni rólam a kis nyomulós, eminens libáról.
Leveszem az átkozott, szorító tornaruhát, ami olyan mint valami zsákszerű, hihetetlenül szoros szkafaner, és igyekszem úgy visszavenni utcai ruhámat, hogy - szinte egészen biztos -, kicsivel több vécépapírt tömök melltartómba, hogy a kiszemelt srác, akibe titkon halálosan belezúgtam végre valahára észrevegyen, és kicsit talán még meg is dicsérhetne azért, hogy - mindenfajta sallangos arrogancia mellőzésével -, bombázó alkatom van. Én, aki még ovódásként bizony-bizony jócskán rút kiskacsa szindrómás voltam köszönhetően imádott anyámnak, aki folyamatosan azzal rágta a fülemet, hogy örökösen egy szánalmas, pattanásos, szemüveges, dagadék lány leszek, aztán váratlanul kamaszkorba érkeztem, megjött a havi vérzésem, és amikor az egyik napon felébredtem és jó alaposan, akárcsak egy orvos, vagy személyi edző szemügyre vettem formálodó testem változásait annyira boldog és elégedett lettem attól, amit hitetlen szememmel az előszobánk nagyméretű tükrében láttam, hogy váratlanul még el is sírtam magam.
Szánalmas, tohonya uszógumim mintha nem is lett volna. A hasam láthatóan hasformájú volt, és megszenvedett tíz egynehány gyerekkori év után végre volt köldököm is. Arra gondoltam vagányságom, csajos függetlenségem jeleként csináltatok magamnak egy köldökpiercinget is, de aztán kissé megtántorodtam attól, hogy vajon anyám nem kerget-e ki az egész világból, ha véletlenül zuhanyozás után, vagy öltözködés közben észrevesz bizonyos árulkodó jeleket, mert rengeteg sok szituációt fel tudnék sorolni, amikor kettőnk anya-lánya kapcsolata olyan volt, mint valami szándékosan elfuserált smasszer-elítélt kapcsolat a fogházban.
Az eperízű szájfény volt az egyik kedvencem, de most olyan jó lett volna attól a számító, hülye Adrienntől elkérni a Max Factor vérvörös rúzsát, mert az annyira babonázó, és szexi. Mintha tartást, és önbizalmat is adna egyúttal az embernek.
Gyorsan átszántom fésűvel vállközépig érő hajamat, ami - főként a testedzés után -, olyan elcsigázott csimbókokban szokott fejemen állni, mint aki egész álló nap húzta az igát. Imádom a kontyot, de azt szokták mondani, hogy a kamaszokat valami különleges, lezser elegancia kell, hogy jellemezze, így megmaradok a szexis ruhatáramnál. Azon filozom magamban, hogy egy hajgumival hatásos, könnyed, mégis laza frizurát varázsolok magamnak akár percek alatt, és végül ennél a felállásnál maradok.
Belekotrok farmerom zsebeibe, és megtalálom az anyámtól csent szemceruzát, amivel az enyhén koszos, mocskos tükörben kicsit kihúzom gombszemeimet, mert szinte megkövetelem azt, ha leállok azzal a jófej sráccal, akiben halálosan szerelmes vagyok, akkor egyes egyedül csakis az én nőiességemet nézze, és babonázó szemeimet. (Persze ez csupán egy nagyon elnagyolt, és távlati elképzelés.)
Egyik szülinapomon anyámmal tartottunk egy igazi, bevállalós, amolyan csajos napot. Anyám bevitt egy méregdrága üzletbe, ahol kiválasztottam egy kicsit óegyiptomi stílust képviselő karpereces karkötőt, ami bámulatosan jól illett vékony csuklomra. Majd leesett az állam, amikor anyámmal odamentünk a pénztárhoz, és egyösszegben ki is fizette a megkívánt ékszert, de feltétele volt, hogy a gimiben még véletlenül sem szabad bevinnem, mert egészen biztos, hogy el fogják lopni, vagy eltűnik, elvesztem, és akkor nesze nekem szülinapi ajándék és egyebek.
Már rég becsöngettek a következő órára, ami tökre hidegen nagy. Arra gondoltam adok magamnak és főként az új dögös, csábító külsőmnek még néhány percet. Kiélvezem a magamnak szánt pillanatok örökkévaló súlyát, mely egy cseppet sem mázsás terhekként nehezedik lelkemre, sokkal inkább úgy, mint aki végre valahára elégedett és megtalálta magát, és kurva jól érzi magát a bőrében, mert lefogyott, és ezzel mintha a lelke is kicserélődött volna, és minden új értelmet nyert.
Tudom, hogy ofő óráról nem volna ildomos elkésni, mert az a szociopata, arrogáns nő szinte mindenkiről listát vezet, és később majd az érettségin benyújtja a számlát, és egész biztos, hogy nem lesz kellemes. A múltkor is szabályosan felpofozta Annát, amiért a Berniékkel tequilát vettek, és egy kicsit be is csíptek. Sosem értettem meg, hogy mire ez a hatalmas hűhó, felesleges hajciő, amikor kamaszok, lázadók, különcök volnánk, akik természetes keretek között szeretnénk próbálgatni saját személyiségünk határvonalait.
Most viszont nyakamba veszem a sulifolyosót, és mint egy eszemment, vad őrült úgy rohanok, kajtatok fel egészen az ötödik emeletre párosával szedve a kurva lépcsőfokokat, mintha üldöznének, vagy ha az életem múlna a dolgon. Az osztályterem ajtaja előtt már jól kivehetően meghallom az ofő semmivel sem összetéveszthető hízelgő, negédes, kígyó hangját, ami rosszat sejtet. Megigazítom enyhén gyűrt ruhámat, majd teátrálisan kopogtatok párat, és határozott, felemelt fejjel belépek az oroszlánbarlangba. Az osztályban egy kellemes ,,hűha és nem hiszek a szememnek" hangsúly hullmázik végig. Tehát összességében máris nyertesnek érezhetem magam, hiszen ezek szerint osztálytársaimnak nagyon is bejön, és tetszik a végeredmény.
- Á! Csakhogy Fruzsika is benézett hozzánk! És milyen elegáns! - valósággal émelyeg és azonnal felkavaródik a gyomrom az ofő cinikus, szemétkedő hangnemétől, de ez van, nincs mit tenni.
- Elnézést a késésért Gyuri bácsi kitolta az órát! - felelem mentségemül, holott még meg se kérdeztek, hogy valójában miért is késtem? Az ofő így is int azzal a gekkós, enyhén alkoholistának látszó fejével.
Óvatosan lépkedek a padsorok között, majd keresek egy viszonylag szabad helyett a leghátsó sorban és leülök.
- Kurva jól nézel ki csajszim! - gratulálnak egyszerre többen, amint helyet foglalok.
Oda se figyelek azokra a nyamvad, fegyelmezéssel kapcsolatos problémákra, melyek unos-untalan rendre megismétlődnek. Mustrálni, figyelni kezdem a többi lányt. Egy tétova szempillarebegtetés, egy árulkodó, leleplező mozdulat - annyi se sok -, nem árulja el, hogy valójában mit is gondolnak rólam úgy teljesen őszintén, és igazán ezek a kissé hisztis, hülye csajok!
Hamar kicsöngetnek, és úgy érzem, hogy a csengő szinte minden másodpercben érzi, és tudja, hogy mire gondolok. Az a jófej srác, akibe nagyon szerelmes vagyok ma nem jött suliba, ami meglehetősen szokatlan nem egyáltalán nem szokott találomra bliccelni. Mikor egy-két csajt megkérdezek, hogy mi történhetett vele csak annyit felelnek, hogy elkapott valami gyilkos influenzaszerű megbetegedést, és egész nap az ágyat nyomja. Szerencsére az egyik srác pontosan tudja, hogy hol lakik, és arra gondolok, hogy meg kellene látogatnom, hogy kicsit felvidítsam, és kicsit jólesőn bámuljam, mert annyira dübörög a szívem, ha csak rágondolok is, hogy már-már alig bírok magammal.
Végül bemegyek az egyik vegyesboltba a gimi utcájából nyilik, és állítólag friss mandarinja, és a narancs is egészen tűrhető, tehát nem annyira savanykás, mint szokott lenni. Két kiló mandarint, és narancsot veszek a betegeskedő pasimnak, és úgy lépek ki az üzletből, mint egy felnőtt, független önnállóságát híven őrző, vagány nő. Egyáltalán nem érzem magam kamasznak!
Alig huszonöt perc után már oda is találok a lakótelepi lakáshoz, ahol szerelmem lakik. Felcsöngetek a kaputelefonba, de miután nem nyit ajtót senki, szinte azonnal kitör rajtam a pánik, hogy már megint a leghető legrosszabbkor jöttem. Szerencsére egy idős néni menti meg a kissé problémás helyzetet, mert látván elvesztett arcú tanácstalanságomat azonnal beenged és szívküldi mosolyt ereszt meg felém. Én kedvesen viszonzom, és jó egészséget kívánva azonnal a liftbe szállok nem törődve azzal, hogy vajon a nénike utánam jön-e?
,,Csak nem lehet valami kurva nagy baj?!" - töprengek, és úgy érzem még sosem sikerült ennyit jártatnom feleslegesen az agyamat. ,,Remélem, hogy nincs komoly baj!"
Most jön a legnehezebb rész. Három csöngetés a fali csengőn, amire a pasim apjának a neve van felírva: Frangepán György.
Odabent, mintha halk, motozásszerű hangok szűrődnének ki, mert jócskán visszhangzik a folyosó. Arra gondolok, hogy egyefene, még várom kerek tizenöt percet aztán olajra lépek. Nem zavarok senkit! Végül a nyolcadik-kilencedik perc fordulóján, mikor már készülnék elmenni nyilik a bejárati ajtó, és pamuszban, fürdőköntösben, totálisan betegen, náthás, vöröslő orral kicsoszog, akár egy elveszett, beteg aggastyán a pasim, akibe halálosan bele vagyok zúgva. Engem egyszerre kavar fel, és döbbent meg az eset.
- Szia Robikám! Hogy vagy? - érzm, hogy ennél idiótább kérdést már fel sem tehetek. Mintha azt kérdezném, hogy fél lábbal már a sírban van-e?! Mekkora agyatlan fapicsa vagyok! - Ne haragudj, de nagyon aggódom érted, és hoztam egy kis friss gyümölcsöt!
Szinte azonnal meglepődik, és éles, zöldesbarna szemeivel gyanús, méregető pillantásokat vett rám, mint aki nem hajlandó megbízni még abban az osztálytársában se, aki sosem szégyenítette meg őt nyilvánosan.
- Szia... én... nem is tudtam... - hebeg-habog fázós, egészen halk, túlvilági hangom -, mit szeretnél...?
- Nagyon aggódom érted, és hoztam egy kis narancsot, ha nem bánod... - hirtelen elfog a tétova remegés. Egész belsőm jólesőn reszket, ha csak ránézek, és szemünk párbeszéde találkozik. Annyira szeretném most magamhoz ölelni őt, és romantikusan, mint a filmekben megcsókolni, de egyelőre kivárok.
Még mindig kellő távolságból, és gyanúsan méreget, majd kinyitja a rácsozott, biztonsági ajtót, hogy testközelbe kerülhessünk. Szinte egész lelkemben érzem, hogy ezt a srácot és talán egész szerencsétlenül alakult gyerekkorát szó szerint bedarálta a nagybetűs élet. Hirtelen elfog a bosszúállás. Valakit most nagyon szeretnék móresre tanítani, ám Robi kedvesen, bájosan néz rám, amitől szinte azonnal olvadni kezd veszettül dobogó szívem, így hagyom az elégtételt.
- Ö... bemehetek hozzád egy kicsit...? - kérdem tétován. Talán utoljára kislány koromban voltam ennyire szende, és gyámoltalan.
- Persze... - feleli halk, berekedt hangon, és félreáll az útból.
Ahogy elhaladok óvatosan mellette egyik kezemben a narancsokat tartó nejlonszatyorral szinte azonnal megérzem testének kissé kesernyés, kávészerű illatát, ami jóleső, bizsergető érzéseket kelt bennem.
Belépek a lakásba, és közvetlenül a bejárati ajtó mellett meg is pillantom álompasim gyerekszobáját, mely most átalakult ideiglenes betegszobává. Kis ágy mellett kis asztalka áll, és rajta rengeteg különféle típusú gyógyszeres doboz, és köptetőszirupok sorozata, amit én is utáltam, ha le kellett nyelnem.
- Fantasztikus ez a lakás! - kukucskálok be előbb az ő szobájába, amit szemmel láthatóan nem bán, de látom rajta, hogy szinte jártányi ereje sincs. Lepakolom a gyümölcsöket a kis komódszerű szekrényre a előszobában, és gyöngéden visszakísérem őt az ágyba és be is takarom. Ebben a pillanatban valósággal mindketten összeszikrázunk a mindenség törvényei szerint, és ez fantasztikus érzés. Talán ez lehetne az első, jelképesen megtartott randink, persze eltekintve a gyilkos influenza tartós szövődményeitől.
Szinte egész testére ráhúzza a takarót. Zihált, folyamatosan izzadó fejebúbja látszik csupán ki alóla. Kerítek a fürdőszobából egy tiszta törülközőt, és nem törődve a következményekkel alaposan igyekszem szárazra törölgetni a fejét. Egyszerűen imádom, ha csak hozzáérek, mert most annyira jólesik mindenfajta önzetlen, őszinte, és igazi gondoskodás, amit csak nyújthatok neki, és ez engem is megnyugtat, és békére int.
Oldalt pillantok a kisasztalon felhalmozott kazalban álló gyógyszerek műanyag dobozaira, és találok egy gondosan megírt kézírásos cetlit, amire pontos időbeosztással fel van írva, hogy mikor mit kell bevenni.
- Tudod egész álló nap vártalak, mert hiányoztál... - bukik ki belőlem, és érzem, hogy menten el is pirulok. Látom, hogy ezen kicsit meglepődik, de olyan halálosan elcsigázottnak, és fáradtnak tűnik, hogy annak is örülök, ha csak bámulhatjuk egymást. - Képzeld az a szemétláda ofő megint kipécézett magának, mert szexisen, és dögösen adtam elő magamat osztályfőnöki órán. - Felállok és lezser eleganciával, lassan körbefordulok. - Szerintem elég jó munkát végeztem!
Látom, hogy jólesőn néz rám, és bólogat, mert tetszhet neki a látvány.
- Veled úgy érzem önmagam lehetek, mintha újra megtalálnám magamat anélkül, hogy színészkednem kellene... - mondom kissé tétován, de nagy kő esik le szerelmes szívemről, mert ez az őszinte igazság.
Öt perce sincs, hogy megtöröltem a fejét, máris újra csatakosan izzadni kezd, de ez természetes a megfázásnál, és influenzánál. Újból óvatosan, és gondoskodón megtörölgetem fejét.
- Te csak pihengess! Ha nem baj maradnék még egy kicsit! - felelem csak úgy önmagam megnyugtatására.
Pasim szinte már meg se hallja mit is zagyválok össze. Azonnal elalszik, és én úgy érzem magam, mint valami gondoskodó, szerelmes anyuka. De jól esik.
Néhány órával később megcsörren az étkezőben a falra felszerelt vezetékes telefon. Hogy ne kelljen Tibinek kibotorkálnia a jó meleg ágyból fogom magam, és én rohanok a készülékhez:
- Halló, tessék! - szólok bele. Hirtelen támadt nagy csend a vonal túlsó végén.
- Jó napot kívánok! Ne haragudjon, de ugye a Frangepán lakást hívtam? - kérdezi kétkedve egy kellemes, de határozott női hang.
- Igen, természetesen! - mondom. - Kit tetszik keresni?
- Nos, hát a fiammal szeretnék egy pár szót váltani! - közli valamivel frusztráltabban a hölgy.
- Óh! Kezét csókolom! Fruzsi vagyok a Tibi osztálytársa! - közlöm merev diplomatikussággal, bár jobb szeretném azt mondani szerelmes barátnője.
- Á! - lepődik meg az anyuka a vonal végén. - Ez nagyszerű! Beszélhetnék Tibivel is? - kérdezi kissé türelmetlenül.
- Persze! Pillanat türelmet... - lerakom a kagylót.
Tibi a gyerekszobából meghallhatta a telefoncsörgést, mert már veszi is fel a köntösét és zsebkendőkkel felszerelkezve kibotorkál mamuszban az étkezőbe. Átadom neki a kagylót, miközben bizalmasan csak a szám mozog, miszerint: ,,anyukád keres."
- Köszönöm! - feleli szinte némán, suttogón, majd átveszi kezem közül a kagylót. Két tétova kezünk váratlanul összeér, és ha én bizsergek jó volna tudni, hogy vajon a pasim is bizsereg-e a halhatatlan szerelemtől. Erre úgy látom még jócskán várni kell. Miközben beszélnek pár szót telefonon hallom, hogy Tibinek anyja kemény rámenősségével is illik megbírkóznia nem csupán a szánalmas, kiábrándító kamaszkor kisebb-nagyobb problémáival.
Alig tíz perc után a helyére teszi a kagylót és visszabotorkál a kezemet fogva az ágya védettségébe.
Végül úgy döntök, hogy látván fizikális állapotát a tartós pihenés most az egyetlen mentsvár, a nyugalommal együtt. Így a narancsokat kicsomagolom a konyhába teszem az egyik műanyag tálba, remélhetőleg nem lesz belőle baj, majd újra megtörlöm Tibi fejét a törülközővel, és bár ez kissé furcsán veszi ki magát, de csöndben, angolosan igyekszem távozni, miközben a rácsozott ajtót kinyitom, és Tibi kulcsával visszazárom, hiszen a biztonság az első.

AKI MAGA ELÉ MERED


Haszonleső igyekezettel mára
már egyre többen mosolyognak, vigyorognak.
Mert már mind kik
- anno -, késretűzött látvánnyal vigasztalódtak,
vagy hadonáztak,
vagdalkoztak tettel s haraggal
a meggyötört félsz előbb-utóbb
már mindenkit felzabál!
A szívre, ha őszinte
a lopakodó éjszaka
rémisztő extázisa önkéntesen is leszáll.
A személyiség felgyorsult lebomlása
agymosott idióták
közelében hamarabb bekövetkezik.

Már aligha hagyhatják nyugalomban
egyesülni a kodorgó lelkeket
a bolygó tömegével.
A túlszabályozott életfelfogás
automatizmusa csírájában vágja el
a gyertyafényes, romantikus szerelmet,
vagy Mindenséggel flörtölő ösztön-harmóniát.
Idő-tengelyek felületén rostokolva
sem barátságos Sziszifusz,
sem hódítani vágyó Don Juan
visszatérő álomi helyzetekben bennragad,
s a látás helyett a jellemző vagy
tipikus események történetei hasadnak,
vállnak ki
elménk gondolkodni vágyó műhelyeiből.

A szituációk rendszerint mindig
újratermelik gátlásaink,
lelkiismeret-furdalásaink.
A züllött agyvelők legfeljebb csak
ritkán indulnak lazulásnak.
Idegbajokban megedződött
ördöggörcsöket nem volna szabad
feleslegesen táplálni agresszivitásban,
divatozó felesleges félelem-keltésben
nem lehet hatalom!
Pokoli történéseket teremt
a gyarló ember helyett is az Élet.
Egyszerre büdösödni,
majd szagolni kezd a jólét,
vagy a nehezen kiérdemelt
luxus-körülmény,
akár az elfertőződött, lőtt seb.

Az Y-generáció lezüllött tagjaiból
is éppen úgy őskövület válik,
akárcsak a többiekből!
Nyavalyák bujánzó televényei között
a szenvedés felhízlalt szummói
incselkednek egymással.
Önmagukba rég becsavarva,
akár a rétes elprédálják még azt is,
amin változtatni illene.
A meglepő lényeg tán még így
is létre jön.
Egy színpadias mozdulat itt,
egy gépies szándékosan beállított
bírkózás amott:
játékosok s rángatható bábúk
csakis együtt s egyszerre mozoghatnak.
A Lét önmagába mindig visszavonulót
fúj választása nem lévén!

TÜDŐ-VIZSGÁLAT

- Osztály Figyelmet kérek! - reccsen az osztályfőnök bölcs, komoly, tenor hangja, mintha egy operaénekes szólna hozzájuk. - Tüdővizsgálat lesz, ami annyit jelent, hogy egyesével mindenki beáll a gépbe, nagy levegőt vesz, bent tartja, míg mondják, aztán hazamehet! Amennyiben bárki randalírozik, viselkedésével megzavarja a többieket az később az Igazgató Úrral fog elbeszélgetni a tantestületi szobában! Remélem világos voltam?! - jelentőségteljesen a bandavezérekre pillant, akik a hátsó sorokat foglalták le a kibérelt buszban.
- Béla bácsi? Utána haza lehet menni? - kérdezi egyszerre elveszetten, mégis cserfes kíváncsisággal egy rafinált kislány, aki megállás nélkül szeret borsot törni mások orra alá.
- Eszterke! Mi nem volt világos?! Megcsinálják a felvételt a tüdődről, és utána már mehetsz is haza! Világos?! - az osztályfőnök türelme is kezd a végéhz közeledni, pláne, ha egy választ többször, feleslegesen kell, hogy megismételjen. - Akkor figyelem! Felszállunk a buszra, és egyetlen pisszenést sem szeretnék hallani.
A kis duci fiúcska most úgy érzi, mintha egy egész világ dőlt volna össze benne; hirtelen heves szívdobogás, hascsikarásszerű émelygés, és tartós hányingerérzet fogja el. Úgy érzi menten rosszul lesz, és bármiáron ki kell szabadulnia a friss levegőre. De hát a busz már meglódult rég velük. Akkor legalább valaki lehúzhatná kicsit azokat az átkozott panoráma ablakokat.
- Béla bácsi! Szerintem Róbi rosszul érzi magát! - jegyzi meg egy másik kislány, akivel szintén tréfálkoztam a nagyok.
- Katikám! Azt én jobban tudom, mint te! Maradj a helyeden csöndben! - kéri egyelőre az osztályfőnök, majd kissé fontoskodva, tudálékosan a hátsó ülésekhez megy, ahol Róbi elveszetten, kétségbeesetten ücsörög, és látszik pufók arcán, hogy borzalmasan rosszul érzi magát.
- Mi a helyzet Róbikám? Nagyon rosszul vagy? - felemeli pufók csuklóját, pulzust tapint, és karórájára sandít, mert Róbinak szaporává vállt valamikori nyugodt, kiegyensúlyozott pulzusa.
- Enyhén szapora a pulzusod! Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! - hátrafordul a bandavezérek felé, fenyegetően rájuk mered, mintha csatába indulna: - Ugye mondanom sem kell, hogy ez rátok is vonatkozik! - élesen villan meg dióbél-sötét szembogara.
Valamelyik balhézós fenegyerek srác már nem bír magával, és amint az osztályfőnök elfordul a társaságtól zonnal kiülti nyelvét, mire a többségük máris lebuktatja, hiszen idiótán röhögni kezdenek mindannyian.
- Már megint kezditek?! - dörren a hangja, miközben hátrafordul! - Egy miccenést sem akarok hallani mostantól kezdve! - visszamegy a vezető melletti üléshez, és helyet foglal.
Az osztályban halk duruzsolás, apróbb, kisebb morajlás kezdődik, és - főként a lányok találgatnak, hogy vajon mit fognak csinálni a doktor bácsik, és doktor nénik. Akad egy-két fiú, akik keresztrejtvényt fejtenek, míg mások történetekkel ugratják egymást, és vannak olyanok is, akik magyar kártyáznak, igaz, több-kevesebb sikerrel.
A rendelőhelység a Moricz Zsigmond körtérhez van közel. Ott viszont hétköznap lehetetlenség, és öngyilkosság normális, helyigényes parkolóhelyet találni. A buszvezető azonban nem esik kétségbe; mellékutcába tolat be a közepes monstrummal, és olyan precízen manőverez, mintha csak világéletében ezt csinálta volna.
- Megérkeztünk gyerekek! Mindenki egyenként fog leszállni! - közli parancsszóval az osztályfőnök, és minden gyerkőcöt egyenként ellenőriz. Természetesen most is Róbi az utolsó. Mintha a sors, vagy a végzet, vagy valamiféle különös lélektani vészhelyzetmérő a lélek mélyén arra kényszerítené, hogy óvakodjon ettől a baljóslatú helytől. Kis ideig még tétován hezitál, és topog.
- Róbikám! Az Isten áldjon már meg! Rád várunk mindannyian! Szállj le a buszról! - utasítja a megszeppent kövér gyereket, aki már jócskán a sírás határszélén egyensúlyozik kötéltáncosok módjára.
- Róbikám! Ne haragudj, hogy felemeltem a hangomat, de mindenki minket néz, és egy kissé... ez már kínos... - az osztályfőnök megpróbál logikus, észérvekre hagyatkozni, és mérges hanghordozásából is jócskán visszavesz, hogy ily módon erősítse a gyerek bizalmát, és azt, hogy nem lesz semmi baj. Végül Róbi hosszas, kissé könyörgős kérlelések után hajlandó csak leszállni, míg osztálytársai jóformán totálisan kiröhögik, hogy hogy a fenébe lehet valaki ennyire anyámasszony katonája?
- Osztály figyelem! Most pedig bemegyünk a rendelőbe! Mindenkit névsor szerint fognak szólítani! Aki nem viselkedik rendesen az holnap megnézheti magát! Akkor? Remélem minden érthető és világos?! - úgy néz farkasszemet osztályával a nyugdíjas kor küszöbén lévő férfi, mint aki becsületességet, és őszinteséget vár el szinte mindenkitől.
A rendelő hófehér, és makulátlan. Mintha a steril környezetet elsősorban olyan emberek, és páciensek számára hozták volna létre, akikről az orvosok még nem tudják, hogy vajon megtudják-e őket gyógyítani, vagy sem, így a hely a rideg sivárság olcsó nézetét kelti. Róbi ijedős, sebezhető szíve majdnem kiugrik a helyéből rettegő félelmeiben. Mintha már most a háromszorosára dagadt volna, és legszívesebben ki akarna törni bordaketrec börtönéből.
- Akkor a hölgyek jobbra mennek, a fiúk pedig balra! - közli egykedvűen az osztályfőnök, majd komótosan helyetfoglal az egyik kevésbé tiszta szintén hófehérnek látszó, műanyag székben.
Nemsokára megjelenik egy hófehér, orvosi formaruhát viselő nővér, aki nagyméretű iratmappát szorongat kezei között, és kissé szigorú marconasággal máris darálni kezdi névsor szerint a diákok nevét.
- Abbaházi Dániel!
Egy vékony, nyurgó, mutáló hangú fiú emelkedik ki az osztály vegyes halmazállapotából, s míg szinte mindenkit egyetemesen, és tartósan átjár a félelem érzete, addig a bandavezérek jókat nevetnek maguk között, mondván, ők az egyetlenek ebben a szánalmas társaságban, akik nem félnek senkitől és semmitől.
Dani kissé tétován megindul a nővér irányába, de bárhogy is próbálná meg kihúzni magát huszáregyenesen az egyszerű feladat is valahogy minduntalan nehezére esik. Közben szinte hallható kortyokban nyeli rettegését, hogy vajon mi fog vele majd történni a félelmetes vizsgálószoba magányában. Hogy be kell állnia egy emberméretű, automata gépbe, ami felvételeket készít belső szerveiről? Lehet, hogy gamma, vagy rádioaktív sugárzás éri, mint a legtöbb tudományos-fantasztikus filmben. Gondolni sem akar rá. Kétségbeesése tüntető, szótlan némasággal párosul. Végül aztán belép a vizsgálószobába, mindenkit hátrahagyva, és eltűnik egy bezárt szintén hófehér ajtó mögött.
Nem telik el alig tizenöt perc sem, és szinte kiröppen a szobából hatalmas, nagy, független lélegzetet véve, hogy végre sikerült egy embertpróbáló feladat, és egy csöppet sem volt megterhelő, vagy fájdalmas.
- Na? Hogy sikerült? - kérdezi izgatottan az osztályfőnök persze szokásos rutinkérdéssel.
- Szerintem nem kell félni Béla bácsi! - közli vállát vonogatva. - Most már mehetek haza?
- Természetesen! - most az izgatott többség felé fordul. - Aki végzett természetesen azonnal elmehet!
Ezt követően már minden annyira valószerű, és egyszerűnek tűnik. A nővér egyenként hívja be az osztálytagokat, mire végül Róbi marad egyedül a rendelőhelységben és az osztályfőnök.
Róbi tartós, totális deprssziója, reményvesztett kétségbeesése egyre nő. Önmagában már régen egy egy egész világot elátkozott, és benne saját magát is. Megint érzi. Előbb a tartósnak ígérkezett barátságtalan hányingert, émelygéssel egybekötve, majd a pokoli hascsikarást. ,,Csak lenne már túl ezen az egészen, és végre kiszabadulhatna ebből az átkozott körforgásból!" - gondolja magában, és megpróbál fogait összehúzva, férfiasan, elszántan nem sírva fakadni.
Az osztályfőnök biztatóan, bátorítóan néz rá. Valahogy még büszke is erre a különös különc fiúra, aki roppant udvarias szinte mindenkivel. Nem verekszik, nem használ csúnya szavakat, eminensek módján tanul, szorgalmas, és mégis, akit - ki tudja miért -, állandóan vegzálnak, és terrorizálnak kisstílű osztálytársai!
- Róbikám! Hidd csak el! Nem lesz semmi baj! Húzd ki magad és hajrá! - ad bölcs tanácsot Béla bácsi, mire Róbi egykedvűen megindul a rémisztő vizsgálószoba irányába. Mikor maga mögött hagyja a szinte kongó rendelőhelységet egy barátságtalan, pislákoló sárgaszínű lámpa villog. Hamar rájön, hogy felső ruhadarabjaitól ildomos megszabadulnia, mert a felső testéről fognak felvételeket készíteni. Gyorsan ledobja magáról a kinyúlt szürkésfekete pulóvert, és polóinget, majd gondosan összhajtogatja, ahogy anyja tanította neki, hisz nem volna szép, ha mire visszajön összegyűrődne. Végigméri hájas, hurkás hasát és szinte már fojtogatóan undorodik magától. Miért és egyáltalán hogyan lett az évek során ennyire kövér? Nem tudja. Félszegen, tétován lép be a vizsgálószobába, majd amikor az ügyeletes ápoló kéri, hogy lépjen be a nagy és ismeretlen, félelmetesnek látszó, fordított téglalapalakú masinába óvatosan belép, mintha az oroszlánokkal készülne megküzdeni egy arénában.
- Nagyszerű! És most tartsd bent a lélegzeted! Nagy levegő! - kéri az aszisztens, hogy elkészíthesse a felvételeket.
Róbi beszívja a levegőt, és magában már javában olyan, mintha fuldoklás törne rá váratlan, hiszen nem szokott ehhez hozzá. Még öt percet bírjon már ki, ha összedől is ez az átkozott, rusnya világ. Aztán egyszer csak hallja az asszisztensnő kellemes hangját:
- Készen vagyunk! Felöltözhetsz!
Kilép a gépből, mintha kicsit más ember is lenne. Nem tudni, hogy mi változhatott meg benne? Vajon a testi-fizikális adottságai, vagy örökkön sebezhető, kisfiúsnak látszó lelke? Udvariasan meghajtja magát, elköszön, majd visszamegy gondosan összehajtogatott ruháiért, és serénykedve máris öltözködni kezd. ,,Nem lesz semmi baj!" - igyekszik vigasztalni, bátorítani önmagát nehogy már megint eleredjenek a könnyei, mint valami kislánynak.
Kilép a vizsgálószobából, és vesz egy irtózatosan hatalmas levegőt, mint szabadságának, független egyenjogúságának ékes bizonyítékát. Az osztályfőnök kíváncsi, kérdő tekintettel néz rá, majd elköszön az osztályfőnöktől is, és olyan gyorsan megy a sarkon lévő buszmegállóhoz, mintha egyenesen puskából lőtték volna ki. ,,Megcsináltam a franc egye meg! - szögezi le magában. - És csakis ez számít!"

JELENKORI TALÁLKOZÓ

Néhány éve meglátogattam egyik iskolai haveromat egy cégnél, ahol akkoriban dolgozott. Amint beléptem a szobányi-méretű, tökéletesen beüvegezett liftbe, és halk, duruzsuló zeneszó fogadott, mintha azonnal átláthattam volna a vállalati manipulációs politika minden ördögi csínját-bínját. Ti. a munkavállalókat miként lehet hatékonyan, rábeszélő, szép szavakkal manipulálni, hogy elsősorban közalkalmazotti fizetésekért görizzenek egész álló nap, és mire év végére kerül a sor - a hatásos reklámkapány során -, szintén elhitetik velük, hogy fényes, előléptetési lehetőségek várnak még rájuk csupán csak még egy-két évet kell várni szépen csendben, meglapulva, semmiről sem tudva, és természetesen a lehető legalázatosabban.
Amint kiléptem a liftből fogadóterem helyett széles, téglalapszerű, padlószőnyeges irodai folyosóra jutottam, melynek mindkét oldalán becsukott ajtójú, zárt irodaajtók sorakoztak katonás, szigorú fegyelemben. A merevség, és a ridegség szinte tapinthatónak tetszett. Türelmesen, kíváncsian szemléltem meg egymás után sorban haladva a folyosón a díszes, rézkarolatú névtáblákat, míg végre rábukkantam az egyik sor közepén barátom régen nem látott nevére.
Odabentről egy kissé idegeskedő, frusztrált telefonbeszélgetés hangjai szőrődtek ki. Olyasféle üzletiszintű beszélgetés lehetett, mikor a két tárgyaló fél burkolt diplomatikussággal gyakorlatilag kölcsönösen megfenyegeti egymást, majd amikor a kompromisszum is veszélybe kerül természetesen újabb kölcsönös engedményekkel hitegetik, csábítják a másikat. Szándékosan még vártam egy-két percet, miközben néhány irodai alkalmazott, és három gyönyörűséges titkárnő csábos flört-pillantásokkal bizony jócskán megdobogtatta kopogó szívemet. Az ember ilyen félreérthető helyzetekben elsősorban azon kezd el agyalni, hogy személy szerint neki miért nem lehetett barátnője?
Néhány perc multán, amikor fülemet az ajtóra tapasztva már nem hallottam semmit udvarias keretek között hármat kopogtam.
- Igen! Tessék! - morcos, türelmetlen hang szólított, mire óvatosan besettenkedtem a hatalmas méretekkel rendelkező, bőrfotelos irodába.
- Ezt a kellemes meglepetést öreg barátom! Mi szél hozott? - magas, nyurga, sportos, üzletemberforma férfi állt fel kényelmes, méregdrága irodai székéből, és valósággal úgy megölelt, hogy kis híján összeroppantotta csontjaimat. - Foglalj csak nyugodtan helyet kedves barátom! Mióta is nem találkoztunk? - hogy mutassa felső munkatársköri beosztását szivarféleségre gyújtott és mint egy báró, vagy vezér kedvére pöfékelni kezdett, míg engem jócskán fuladási rohamok kezdtek megkörnyékezni.
- Talán zavar a füst?! - kérdezte, amikor már láthatta liluló, fuldokló arcomat. - Akkor eloltom! Bocsánat! Parancsolsz esetleg egy kávét, üdítőt, egy kis whiskyt?
- Nem köszönöm Tomikám!
- Ugyan már, ne hülyéskedj! Olyan nyugottnak, és fáradtnak tűnsz! Akkor legalább egy tejeskávét, vagy kólát! - azzal máris megnyomott egy gombot a vezetékes, vállalati telefonján mire egy bombázó külsejű, folyamatosan mosolygós hölgyemény dugta be pisze orrocskáját az ajtón, majd érdeklődve fordult barátom felé:
- Igen, Igazgató Úr? Tessék parancsolni! - állt rendelkezésre.
- Na most figyelj haverom! - düllesztette ki mellkasát, és kicsit meg is játszotta a parancsolgatós főnököt. - Bettina legyen kedves, és hozzon ennek az úrnak egy kis tejeskávét és egy kólát is! Köszönöm! Elmehet!
- Azonnal Igazgató Úr! - hajtotta meg magát apránként, majd hátramenetben máris kiviharzott az irodából.
- Na? Milyen pozicióban vagyok már, mi?! - kérdezte széles mosoly kíséretében vigyorogva rám.
- Hát... kedves barátom ezért még nem volna illendő másokat ugráltatnod! - pírítottam rá a lényegre, amit - láthatólag -, szinte azonnal zokon is vett.
- Ugyan már haverkám! Ne izélj! Tutti prinkó a csaj! És micsoda virgácsai vannak! - nyalta meg szinte kéjes élvezettel szája szélét.
- Nézd! Felejtsük el a dolgot! - legyintettem! - Inkább mesélj! Mi újság veled? - kérdezte könnyedén, hogy oldjam a kettőnk - időközben felmerült -, közötti kommunikációs szakadékot.
- Hát mit is mondhatnék? - emelte mennyezetre gondolkodó tekintetét, mint akinek nagy erőfeszítésébe kerül kimondani, amire ténylegesen nyomja a szívét. - Van egy bombázó kis csajom, és nemrég született egy fiacskám! - jelentette ki dagadó, apai büszkeséggel. Előkapta pénztárcáját és megmutatta a műteremben művészi eszközökkel beállított, minőségi fényképét, ahol egy egzotikus szépségkirálynő ült kezei között imádnivaló két-hároméves fiúcskával, aki látszólag kicsit meg volt ijedve, miközben a családfő természetesen belevigyorgott a kamerába.
- Ez igen! Őszintén gratulálok! - igyekeztem annyira megszorítani kőkemény, vasmarkú kezét, amennyire csak bírtam. Nem hiszem, hogy bármit is érzett.
- Hát nagyon kösz öreg haver! Magam sem hittem el, amikor az asszonykám egyszer csak hozta az ulrahangos felvételt a tökmag bébinkről! Kicsit el is pityeredtem, bevallom őszintén. - hangjában mély érzelmek csoportosultak. - És mi a helyzet... na mondd már? hogy is hívják kisasszonnyal?
- Dr. Abaházi Rékának hívják, és fantasztikus nő volt...
- Na, ne hülyéskedj te sármőr! Te aki annyira értesz a nők nyelvén! Mi történt? - meglátta arcomon a gondok, és bajok kozmikus viharfelhőit.
- Megvolt a lánykérés a szülei vidéki házában Balassagyarmaton, és minden olyan szépen alakult, aztán a polgári esküvőn egyik pillanatról a másikra egyszer csak faképnél hagyott.
- Na ne már! Mégis, hogy tehetett ilyet egy ilyen sráccal, aki a tenyerén hordozta?!
- Szerintem igazából nem tudott kibékülni azzal, hogy én sosem voltam sikeres, nekem csak tanári fizetésem volt, és Réka hozzászoktatta magát egyfajta luxus színvonalhoz! Már ha érted, hogy mire gondolok? - vallottam be kertelés nélkül, mintha nemlétező bátyámnak beszélnék.
Időközben ezüsttálcát egyensúlyozva újfennt gyönyörűen, és angyali látomásként besurrant a szobába a titkárnő, és óvatosan, mégis könnyedén letette a másik hosszúkásabb konferenciaasztalra a kért italokat, üdítőket, majd kérdőn barátomra nézett.
- Parancsolnak még valamit igazgató Úr? - kérdezte annyira kedvesen, annyira mennyország-mosollyal, hogy vigyáznom kellett nehogy menten beleszeressek.
- Nem most ennyi elég lesz Bettina! Köszönöm, elmehet! - intett barátom, mire a titkárnő könnyedén meghajtotta magát és hangtalan csöndességgel máris távozott az irodából.
- Hú haverkám! De szívesen gerincre vágnám ezt az oltári bombázó istennőt! - kéjes élvezet érződött mondataiban. - Na de visszatérve hozzád... Öreg haver! Őszintén sajnálom, és ha bármiben segíthetek, hogy neked jobb legyen, akkor szólj, és máris megoldjuk a problémát! Aztán mondd, hogy ezután mi történt?
- Semmi! Mire hazamentem elköltözött valamelyik barátnőjéhez, és én pedig megpróbáltam öngyilkos lenni!
- Hogy mit csináltál te eszement Isten barma??? - fulladási roham jött rá, és olyan ideges lett, hogy kénytelen volt inni egy kis kólát. - Hogy lehettél ennyire idióta seggfej, mi?! Anyádra és apádra már nem is gondoltál?! - Megitta a kólát, és úgy tűnt kicsit csillapodik krákogása.
- Talán nem kellett volna ezt mind elmondanom... - jegyeztem meg.
- Ekkora egy idióta, szánalmas kis pöcsöt, mint te vagy! Kiver tőled a víz öreg! - érződött a hangján, hogy még egy ilyen befolyásos üzletember is képes rá, hogy megrémüljön, ha valóban komoly dolgokról van szó. - Pszichológushoz remélem azért elmentél? - kérdezte valamivel később.
- Hát... az az igazság, hogy nem volt rá pénzem... - jegyeztem meg csöndesen.
- Öreg haver! Ne húzd ki a gyufát, mert azt utálom! - benyult a zsebébe, előkotorta pénztárcáját és adott négy darab húszezerforintost. - Nesze! Egy kis előleg!
- Igazán nem fogadhatom el... - szabadkoztam, ám kicsit még jól is esett adakozó gondoskodása, mert kíváncsi lettem, mit is akarhat?
- Ne hülyéskedj! Most kvittek vagyunk a gimis balhék miatt! - igyekezett lezárni a vitát. - Figyelj csak! Nekem most egy kis... munkám akadt, meg minden szóval... - hangja rögtön leleplezte azt, hogy megakar tőlem szabadulni.
- Megértettem... akkor már nem is zavarlak tovább! - keltem föl a kényelmes bőrfotelből, ami még hitvány közérzetemnek is jót tett, és használt. - Jó munkát és majd legközelebb összefutunk! - búcsúztam tőle, miközben kezet ráztunk!
- Figyelj haver! Megígérem, hogy majd keressük egymást, és meghívlak az otthonomba, de azért igérd meg magadnak, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget! Rendben?! Különben seggbe rúglak! - figyelmeztetett.
- Becsszó! Akkor szevasz! - azzal kinyitottam az ajtót, és mintha csak egy váratlan vendég, vagy betörő volnék lopakodva kisurrantam az irodából, és az egész épületből, miközben azon törtem a fejemet, hogy vajon én változtam-e ekkorát, vagy csupán csak nem vettem tudomást az idő, és a szűkebben vett világ változásairól?

BIZALMAS, FÜGGŐ PRÓBÁLKOZÁS


Ebben a ritkásan pergő,
őszi levélesőben a gyönyörrel
felajzott emlékezetre finoman
ráfeszülni látszik a még pezsgő,
rozsdamarta nyár utolsó lánglobbanása.
A lélek ismét jólesőn elfelejti önmagát,
míg a pompázva babonázó
aranyviharú levelek között elveszhet
a természeti táj egyszerű halandósága.
A dolgok s tárgyak csontig lecsupaszítva
egyszerűsödhetnek, mert megegyezőkké válhatnak.
Éles, kristálytiszta fényekkel rendeződik
a nyájas részlet éppúgy,
mint a Mindenség könnyed lélekvándorlása.

Illat s ünnep alázkodó csend,
melyben már a fegyelem is vakon
önmaga elé mered egy-egy
közömbös-homályos reggelen.
A láthatatlan tünde-ragyogás
könyörtelen betölti a pőre emlékezést
s száguldó időhurkokat.
Mostan mindenki immár egyazon
Egy-lényegben közlekedik,
orvul nyomul, törleszkedik.
A teremtő romantikába féluton
kedvére bele-beleütközik
a gyerekes illúzió s a lélekkel
játszadozó, naiv képzelet.
Mit kutatnak vajon jobban
az önmagukat sem találó, hálátlan emberek?!

Torz igyekezetük szinte átlát
s megfojt minden bizalmas,
függő próbálkozást.
Minden vad várakozás tömbökké csoportosul.
Csak ez a némán hagyott,
groteszk feszülés;
az érzelmek galád,
számító légyottja tartja
orosz rulettként játszva sakkban
a még boldogságban bizakodó szomjazókat.
Anyaméhekből mily szerelmek
idézhetik teremtett világra
a segítséget esdő kisdedeket?!
Szégyenkezéstelen ki mer mostan
szembeszállni s felelősséget vállalni?!
- Minduntalan visszanéz majdan
a vallató tükrök túloldaláról egy elveszet felnőtt!
Arcán fájdalom s félelem torzított, grimasz-játéka feszül!

MEGLEPETT TALÁLKOZÁS

A Karinthy-színház előtti diszburkolatú betonplac egyszerre irritálja, és megrémiszti az embert. Megleht csupán csak azért, mert szemközt van egy már amúgy is jócskán a szocializmusból visszamaradt lakótelep, ahol bünözőnek látszó emberkék orditoznak, kiabálnak kedvükre, és látszólag minden kedvtelésük, vagy mulatságuk abban merül ki, hogy ráhozzák a járókelőkre a fáraszt persze különös tekintettel a színházat látogató emberekre.
Az ember könnyedén leszáll a tizenkilences villamosról, már csak az lenne a dolga, hogy miként, és hogyan foglalja el magát az előadás megkezdéséig, ami - márha az ember bőséges egy órával előbb érkezett -, meglehetősen kiábrándító, és kacifántos feladatnak ígérkezik.
A jó harmincas kinézetű férfi nem volt se nyulánk, se kövér. Inkább mackós beállítottságú kissé nagynak tűnő, szomorkás gyerekfejjel, amin még a téliesített sapka is olyan idétlenül állt. Szürkés, idő-koptatott aktatáskáját szorosan a hóna alatt tartotta, mintha felbecsülhetetlen értékű kincseit akarná mindenképp dédelgetni, vagy védelmezni, és másnak sem engedné meg, hogy megnézze.
Néhány fiatal, kamaszos kinézetű színésznővendék jött ki a színház főbejáratán. Látszólag ejtőzni, lazítani szerettek volna. Néhányan kedvükre szívtak egy-két slukkot az olcsónak éppen nem nevezhető cigarettájukból, míg két legény kedvére azon diskurált, hogy vajon még mit kellene csinálniuk a színpadon, hogy még jobb, és még élvezhetőbbnek tűnhessen az adott produkció?
Észre se vették, de valamivel negyed kettő körül egy gazellaszökkenésű, álomszépséges hölgy ugrott le kacagó kedvvel a villamosról. Körültekintően kelt át a hevenyészett forgalmú úttesten, majd minden kollegáját arcra puszival üdvözölt. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon észrevette-e a különös, harmincas férfit, annyi azonban bizonyos, hogy rettentően izgatott, és frusztráltnak látszott a közelgő előadás miatt, ahol kisebb naiva-szerepet sikerült kapnia, és mivel szakmai gyakorlatát töltötte ennél a színháznál elszerette volna hinni, hogy képes a maximimumot nyújtani a kedves közönségnek. Elsőre annyi látszott, hogy egyszerre nagyon kedves és közvetlennek tűnt közelebbi barátaival, és ismerőseivel, de persze az is lehet, hogy ez mind csupán csak illúzió, és látszat egyszerre, hiszen a showbusiness világában semmi sem az, aminek látszik.
A percek közben vészesen fogytak, és háromnegyed háromkor kezdtek fokozatosan szállingózni az egyes emberek a délután háromkor kezdődő előadásra. A bölcs mondás nem vesztett érvényéből most sem, hiszen a legtöbben most is finom, és elegáns holmikba öltöztek, és ha tízből találomra megkérdeztek volna egy-két embert, hogy azért jött színházba, hogy darabot nézzen egész biztosan azt feleli, hogy inkább arra volt kíváncsi, hogy ki hogyan van felöltözve, vagy hogy éppen mit visel?
A harmincas férfi kicsit kényelmetlenül, frusztráltan érezte magát a legtöbb ember közt, akik ügyet sem vetettek rá, és csupán önmagukkal foglalkoztak. Toporgott kedvetlenül még egy darabig, majd amikor az emberek többsége inkább visszahúzódott a színház zsongítóan kellemes, meleg környezetébe úgy döntött inkább ő is benéz. Talán nem is az előadást akarta megnézni, hiszen kivétel nélkül felismerte a tényt, hogy a méregdrága jegyért cserébe vagy a színpadot nem láthatja tisztességesen, vagy pedig nem hallhat majd semmit a szereplők játékából. Barátságtalan bizalmatlansággal közelítette meg a jegypénztárban egykedvűen ücsörgő, tarkopasfejű embert, aki unalmasan bámult maga elé, és látszólag életuntságról tett bizonyosságot.
- Jó-jónapot kívánok! - köszönt bizalmatlanul, és félszegen, hiszen nem volt emberekhez szokva.
A kopasz jegypénztáros még mindig egykedvűen, életuntan bámult maga elé.
- Bocsánat kérem, de beszélhetnék az egyik színésznővel? - kérdezte a férfi valamivel bátrabban.
- Megvette a jegyét? - emelte fel fejét a sportrovatból a kopasz ember.
- Hát... még nem... de...
- Akkor azt tanácsolom pajtás, hogy előbb viritsd a lóvét aztán majd dumálhatsz! - kisstílű, lekezelő, flegmabeszéde annyira kellemetlenül érintette a férfit, hogy meg is sértődött.
- Bocsásson meg kedves uram, de talán... untatom?! - kérdezte rámenősebben, és ellenségesen, hátha kitudja akasztani a nyulat a bokorból.
- Na akkor figyelj ide pubi! Ha az előadásra jöttél akkor veszel jegyet, ha meg nem akkor húzzál el innét, de gyorsan! Megértetted?! - most már a kopasz embernél is jócskán meglátszott, hogy mára mindenből, és mindenkiből jócskán elege van.
- Ö... hát... megértettem... - a férfi pénztárcája után nyúlt, mint aki fizetni akar, míg a kopasz pénztáros egykedvűen adott neki egy jegyet. - Kérem szépen... beszélhetnék az egyik színésznővel? - újabb sikertelenségre ítélt próbálkozás következett, hátha a barátságtalan kopasz ember valamivel emberségesebb, előzékenyebb lesz, de - látszólag -, erre esély nem mutatkozott.
- Na akkor pajtás! Most bemehetsz és leteheted a ványadt valagadat, amíg nem kezdődik az előadás! - közölte egykedvűen, majd visszasüppedt újságjába.
,,Ettől a pasastól aztán nem fogok segítséget kapni, annyi már biztos!" - vonta le keserű megállapítását, majd bizalmatlanul bement a főbejárat két szárnyas ajtaján. Szándékosan nem a díszes mérványlépcsőt használta, amit a többség, hanem rejtekutakon igyekezett közlekedni, ahová a közönséget nem eresztik be. Gondolta magában megkísérel egy hányaveti próbát, hátha szerencséje lesz, és találkozhat majd a kiszemelt színésznővel.
- Hát maga meg mi az istent akar?! - lépett oda hozzá kissé vehemensen, türelmetlnül egy feketeruhás, testes biztonsági őr.
- Ö... bocsánat... a színháztermet keresem... - védekezésszerűen maga elé emelte megvásárolt jegyét, ezzel is bizonyítani akarva, hogy az előadást jött megnézni.
- Az nem itt van! Miért nem a lépcsőt használta jóember?! - tért ki a válasz elől a biztonsági őr, majd amikor látta, hogy a másiknak valósággal inába száll a bátorsága egykedvűen rászólt: - Most megfordul, és látja ott azt a lépcsőt? Azon kell felmenni a páholyokhoz! Megértette?!
- Igen! Köszönöm szépen a segítséget! - hátraarccal máris a lépcsőt vette célba, hátha sikeresen lerázhatja ezt a kellemetlenkedő őrt, aki már ment is nemlétező dolga után.
A férfi most eltökélte magát. Még így is volt legalább tizenöt-húsz perce az aktuális előadás megkezdéséig, ami annyit jelentett, hogy a legtöbb szereplő most vészesen sminkeli magát, tehát lélekben is igyekszik felkészülni adott szerepére.
,,Nem baj! Akkor is teszek egy próbát!" - döntötte el, s mivel nem ismerte a színház rejtett, csigalépcsőszerű titkos útvonalait, ahol jobbára a színészek szoktak közlekedni önmaga is jóleső meglepettséget érzett mennyire érdekli ez a világ. Kicsit keserű öniróniával gondolt arra, hogy vajon mi lett volna, ha - anno -, felveszik a SZFE-re és diplomát kap, mint dramaturg, vagy rendező? Régi szép emlékek! Bár azt mindig is tudta, hogy külföldön szeretné megvalósítani álmait, és elképzeléseit, de a kivitelezésen, és a kapcsolatain bukott el szinte minden.
Csöndes, halk lopakodó léptekkel lépett az egyik koromsötét csigalépcsős folyosóra, ahol csupán csak egy alig negyvenvattos körte szolgáltatott néminemű pisla halovány fényt. Így is alig látott bármit is. Egyre feljebb és feljebb kapaszkodott botladozva a sötétben, míg végül a lépcső tetején egészen tűrhető nejonfényes csövek kivilágították a szűk, téglalapalapú folyosót. Mind a két oldalon ajtók sorakoztak névtáblával.
,,Egy kezdő, vagy egyetemista nevét mégiscsak nem fogják kiírni!" - töprengett, majd kacagó hangokat hallott az egyik ajtóból, és rögtön felismerte az adott színésznőt.
Kopogott hármat kissé tétován, és ügyetlenül, mire a jóízű, kacagtató nevetés elhallt, és egy fiatal lány nyitotta ki hirtelen, váratlanul az ajtót. Kezében hajszárítót szorongatott. Tehát elképzelhető, hogy fodrász, vagy sytlelist lehetett.
- Tessék... Kit keres? - lepődött meg.
- Bocsásson meg... kéz csókolom... - nézett be tétován, bátortalanul, majd amikor megpillantotta a Kleopátra-frizurában üldögélő, okostelefonját nyomkodó fiatal színésznőt megeresztett felé egy bizalomkeltő mosolyt. - Üdvözlöm kedves művésznő! Talán már nem is emlékszik rám! - köszönt oda neki.
- De nagyon is emlékszem magára! Ön írja azokat a fantasztikus verseket igaz?! - kérdezte érdeklődve.
- Hát... igen... - lépett beljebb.
- Nos miben segíthetek Önnek kedves uram? Ne haragudjon nem tudom a nevét?
- Ö... Hideg Balázs!
- Üdvözlöm Balázs! - nyújtott kezet. Micsoda selymes, ápolt, finom kezei voltak a színésznőnek, de határozott volt a kézfogás is. Ki tudja? Lehet, hogy nekik ezt külön tanítják. - Miben segíthetnék Önnek? - kérdezte érdeklődve.
- Tisztában vagyok vele, hogy nemsokára előadása lesz, és fantasztikusan játszik meg minden, és bizonyára rendkívül elfoglalt, de jó volna elbeszélgetni egy kicsit sok mindenről... - olyan frusztrált, és ideges vlt, hogy az összefügéstelen szavak valósággal villámokként jöttek ki szájából. A fiatal színésznő nagyra meresztette kifejező szemét, mint akit valóban érdekel egy vadidegen, érdekes ember kálváriája és ügyes-bajos problémái.
- Nos... hát... igazán lekötelez... sajnos az a helyzet, hogy amint azt Ön is érzékeli pillanatnyilag egyetlen szabad percem sincs, de majd később megbeszélünk egy időpontot a Facebookon, amennyiben ez Önnek megfelel! - olyan léleklátó, átható pillantást vetett Balázs felé, hogy a férfinek valósággal megdobbant a szíve. Meglehet minden színésznek a vérében van a csábítás, és a flört ősi praktikája. Lehetséges.
Balázs udvarias úriemberséggel meghajtotta magát és már készült búcsút venni kissé elkámpicsorodva, amikor a színésznő megállította:
- Várjon kérem egy percet kedves Balázs! - kihúzta öltözőasztalkája méretes fiókját és saját fényképére ráírta privát elérhetőségeit, és saját nevét is. Úgy adta át a kis, színes fényképet, mintha felbecsülhetetlen, valódi kincset dédelgetne hattyús ujjai között. - Tessék! Kérem fogadja szeretettel, és remélem tetszeni fog majd a hamarosan következő előadás!
- Köszönöm szépen! - hajtotta meg magát újfent, majd csöndesen lopakodva kisettenkedett a művészöltőzőből. Szívesen megnézte volna az előadást, ám a portás flegma, tenyérbemászó viselkedése valahogy elvette minden további kedvért.
Néhány nappal a színházi előadás után az illető fiatal színésznőtől email jött, melyben találkozóra invitálta Balázst, az egyik belvárosi kávézóba. Balázs azt sem tudta idegességében, hogy elfogadja-e a meghívást, vagy hogy egyáltalán elmenjen-e? Végül édesanyja győzte meg, hogyha nem teszi, talán egy életre is bánhatja, hogy kihagyott egy újabb felkínált lehetőséget.
- Menj csak el bátran kincsem! Ki tudja? Lehet, hogy hamar összebarátkoztok! - jegyezte meg hamiskás mosolya kíséretében miközben épp a vacsorával bajlódott.
Balázs egyszerű pulóver, farmernadrágos utcai kombinációt választott. Lazára vette a figurát és minden eszközzel észrevétlennek szeretett volna látszani. Elvégre semmi értelmét nem látta, hogy fölöslegesen felhívja magára a figyelmet. Szerencsére hamar odatalált az Oktogon sarkán lévő kávézóba. A legtöbb baja az Oktogonnal a számos kanyargós kereszteződéssel volt, és sokszor úgy eltévedt, hogy az Áprád-hídtól kellett visszakutyagolnia egészen az Astóriáig, ami bizony nem kis távolság!
Megint csak lopakodó üzemmódban közelítette meg, kicsit görnyedt háttal a kávézó puccos bejáratát. ,,Ezért kerül egy franciakrémes majdnem ezer forintba, mert ilyen turistacsalogató haszontalanságokra költik el a pénzt!" - morfondírozott magában. Szándékosan nem ült le, mert arra gondolt mégiscsak ildomosabb állva fogadnia híres vendégét.
Bő fél órát is várnia kellett mire kisebb késéssel számolva a fiatal hölgy megérkezett.
- Üdvözlöm kedves Balázs! Nagyon örülök, hogy eltudott jönni! - nyújtott kedves bájosság mellett kezet.
- Én is örülök! - annyira hideg volt, és izzadt a tenyere, hogy attól félt még összeroppantja a hamvas kacsót. Csupán óvatosan érintette meg, amitől a hölgy kellemesen elpirult.
- Üljünk le valahova kényelmesen! - mutatott egy szabad asztal irányába, és meg is lepődött, amikor Balázs előzékeny udvariassággal kihúzta előtte a széket.
- Köszönöm! Ön egy igazi lovag kedves Balázs! - foglalt helyet. - Remélem tetszett az előadásunk? - kérdezte kíváncsian.
Balázs hatalmas gombócot nyelt le, és úgy érezte torkát máris szorítja valami. Észrevette ezt a fiatal hölgy is, mert kinyújtotta gyöngéd kezét, és bizalmasan megfogta a férfi verejtékező mancsait:
- Áruljon el valamit kedves Balázs! Ugye nem is látta az aktuális darabot? - kérdése mellbe vágta.
Nemet intett a fejével.
- De hát... miért nem nézte meg, elvégre gondolom a jegyet csak befizette? - kicsit szigorúbban, keményebben csengett a hangja.
- Bocsásson meg kérem, ha bármi bajt okoztam volna, de... átmenetileg akadályoztatva voltam egy kopasz jegypéntáros úr által, aki bunkón viselkedett! - mondta ki az egyértelmű igazságot.
- Jaj Balázs! Ne mondja kérem, hogy a Zsolt volt az, aki ennyire elvette a kedvét? Sosem szabadna ilyen dolgoknak előfordulnia!
- Igen! Ezzel én is egyetértek, ám sajnos a Pesti színházban is megesett efféle incidens!
- Jaj, ne mondja Balázs, mert valakire mindjárt megharagszom! - álomgyönyörűséges volt ebben a percben, ahogy pisze orrocskáját mérgelődve felhúzta, miközben szikrákat szórt léleklátó, nagy szeme. - Akkor azt gondolom, hogy ezt sürgősen orvosolnunk kell, nemdebár?!
- Jaj, drága művésznő! Zavarba hoz! Inkább felejtsük el az egész kellemetlenséget! - legyintett.
- No, de kedves Balázs! Ön sérelem érte, amit igenis helyre kell hozni! Sosem szabadna a problémáinkat a szőnyeg alá söpörni, vagy Ön talán minden esetben menekült a gondjai elől?!
Látszott, hogy a férfi valósággal szomorkásan magába roskad, és hosszú percekig emészti, megrágja a hölgy mondatait.
- Minden lehetséges... - fogalmazott sokat sejtetően.
- Arra gondoltam, hogy - persze csak, ha van kedve -, megbeszélünk majd egy időpontot, és a nyílt próbán örömmel látjuk! Ott szabadon azt csinálhatnak a nézők, amit csak szeretnének! Mit szólna hozzá? - annyira bájos, huncut kislányos volt ebben a pillanatban, hogy Balázs megint azt érezte, hogy totálisan szerelmes lett belé.
- Rendben van!
- Akkor ezt megbeszéltük, és kérem Balázs, ha a közeljövőben arra a lépésre szánná magát, hogy csak úgy otthagy egy minőségi előadást nyugodtan keressen meg, és együtt majd kitalálunk valamit! - a művésznő intett egy pincérnek, hogy hozzon valami krémesjellegű süteményt egy kis tejeskávéval, majd észre se vették, hogy végig beszélgették egymás között egész hátralévő napot! Balázs talán még életében nem érezhette magát ennyire magabiztosnak, és egészséges önbizalmúnak!