LEBEGÉS-ZÓNA

Ködös szürkeség szinte kikészíti a hajnal fényeit; iszamos, gusztustalan massza egyre pesszimistábbá teszi az embert. Felteszem a reggeli tejeskávét, és megpróbálok a hajnal mélabús, egykedvű hangjaira koncentrálni. Kopogást hallok beszűrődni odakintről.
Egy ismerős, női arc mosolyog rejtélyesen a bejárati ajtóminiatűr kukucskálójában. El sem hiszem, hogy itt van! Már mennyi évtizede, hogy utoljára az érettségi banketten bámultam abban a vaditóan dögös, szexis koktélruhában, melyet százszázalék, hogy csupán csak azért vett fel, hogy kiadósan megdobogtassa a kanszíveket.
- Hát szia édesem! - cuppanós csókkal üdvözöl, amint kissé tartózkodva beljebb lép. Érződik, hogy kicsit feszélyezve érzi magát, hiszen, míg osztálytársak voltunk egyszer sem látogatott meg. Folyamatosan bocsánatot, elnézését kér meglehetősen sűrűn, majd amikor kimegy a kiskonyhába, mintha egy kicsit magában szeretne lenni váratlanul romantikusan megcsókol.
- Bocsáss meg drága, de ezt muszáj volt!
Fürdőköntösben vagyok, ami alól kissé idétlen, gyerekes módon kilátszik idiótának látszó pizsamám.
- Hogy milyen jól áll rajtad ez a pizsama! - közli. - Olyan kis... cukipofa vagy benne! - simogatja meg enyhén borostás arcomat, amitől máris százhuszat kezd veszettül pumpálni kövér szívem. Belegondolok, hogy mi lett volna, ha annak idején kicsit közelebb kerülünk egymáshoz valamelyik romantikusabb osztálykirándulás alkalmával, amikor jóformán az egész osztály, beleértve az osztályfőnököt is jócskán lerészegedett, és elázott, csupán csak én voltam totálisan józan, mert utálom, és megvetem az alkoholt.
- Kérsz esetleg... egy kávét? - próbálom elkezdeni a beszélgetést. Látom, hogy hosszú, egzotikus ujjacskáit tördeli. Tehát frusztrált, ideges, és nem találja a mondatokat, ami kikívánkozik belőle. Ezért úgy döntök, hogy mesélek neki kicsit az életemről. Előhozakodom vele, hogy tanár voltam régebben, később egy vállalatnál voltam amolyan mindenes munkatárs, még később pedig váratlanul kibukik belőlem, hogy öt éve, hogy infarktusban elvesztettem az apámat, akivel az utolsó időben nem voltunk a legjobb viszonyban.
- Jaj szegény kis drágám! Ez borzasztó! Annyira sajnálom, tényleg őszintén! - ekkora megértő részvétre és gyöngédségre ritkán számítottam volna, még tőle is. Ezért is esik annyira jól, mert azt érzem lelkem mélyén, hogy valaki féltőn vigyáz rám, és dédelget, akárcsak hátrányos helyzetű, kisiklott gyerekkoromban.
- Semmi baj! Tudod az utóbbi években nagyon eltávolódtunk egymástól! És veled mi a helyzet? - kérdezek rá most egyszerűen és nyíltan, mert érzem, hogy még mindig nem akarja, vagy nem meri megosztani velem élete történetét.
- Tudod sok hülyeséget csináltam, és annyira bánom, és sajnálom, hogy annak idején nem értettelek meg, és nem barátkoztam össze veled... - akár a vízfolyás valósággal egymás után tódulnak csücsörítő, babonázó ajkaira a szavak.
- Várj egy kicsit... ezt meg hogy kell érteni? - csítitom, igyekszem megvigasztalni, mert hallom, hogy remegésbe megy át komolykodó hangja.
- Jaj drágám! Bocsáss meg nekem, hogy olyan hülye voltam, és nem vettem észre, de olyan jó lett volna, ha olyan őszinte-igazi barátaim vannak, mint te! Te voltál az egyetlen! Laura egy kis szemétkedő lotyó volt világ életében! Most azt hallottam, hogy csődbe ment a kozmetikai szalonja, mert képtelen volt a pénzét befektetni! Sosem voltam egy kárörvendő ember, de kicsit még őrülök is neki. - belekortyol a tejeskávéjába. A tej aprócska, imádnivaló kis fehér bajuszt pingál felső, enyhén rúzsozott ajkaira. Önkéntelen is elmosolyodok, és amikor neki is leesik, hogy bajsza lett az a világ leggyönyörűségesebb mosolya. Nincs benne semmi hazugság, vagy hamis, kettőzött tudat.
Észreveszi, hogy lebukott, és kellemes rózsás pirulás vonul végig hamvas, egzotikus arcán, ami kislányos bájat kölcsönöz számára. Fog egy félbehajtott papírtörlőt, és letörli a tej maradékát, mintha mentegetőzne:
- Jaj, hogy én milyen ügyetlen vagyok! - szabadkozik. - Másut remélem nem lett maszatos?
- Gyönyörű vagy... - bukik ki belőlem, és annyi évtized múltán megint csak ámulatba ejt a tiszta szerelem lélektani ereje.
- Drágám! Én mindig is tudtam, hogy mi ketten szegről-végről összetartozunk. - újabb simogatás következik, mintha egy pajkos, kis házi kedvenc lennék, akit kivételesen megtanítottak rendesen viselkedni. - Tudod azért jöttem el hozzád, mert te mindig mellettem álltál, és neked bármit elmondhatott az ember, te sosem éltél vissza a másik bizalmával!
Szavai egyszerre meglepnek, de jól is esnek. Bezzeg gimis korunkban partiarc volt minden kamasz lány, és a legtöbb fiatal srác valósággal bezsongott, amint szempillarebegtetési hadjáratba kezdtek az erősebbik nemmel szemben. Aztán a legendás diszkókorszakban azon mesterkedtek, hogy ki tud többet inni lányok-fiúk vegyesen.
- Elváltam a férjemtől... - váratlanul kibukik belőle. Így is harapófogóval kell kihúzni belőle minden egyes szót, ha az ember az összefüggéseket össze akarja rakni. - Tudod nagyon mélyen megszenvedtem azt a korszakot! Egyszerűen csak bizonyítani akartam a külvilág felé, és szüleimnek, akik sosem hitték el, hogy képes vagyok önállóan döntéseket hozni. - újabb korty kávé következik, mintha ezzel kifizetődne egy füst alatt a csekélyke bátorság is. - Tudod vettünk egy kiscicát, és utána megbeszéltük, hogy jönnek majd a gyerekek, de aztán hamar rájöttem, hogy Tibi nemhogy gyereket nem akar, de úgy váltogatja könnyen elcsábított barátnőit, mint más a fehérneműt.
- Őszintén sajnálom... bukik ki belőlem. Ebben a percben olyan jó volna átölelni őt, támaszt nyújtani, melyben benne van a védelmező, óvó, dédelgető érzés, és a ,,nem lesz semmi baj!" - egyetemes képlete.
- Jaj, annyira köszi... - kezd szipogni, és valahogy még jól is áll neki, hogy meghatódott. - Tudod... már nagyon régóta nem volt hozzám senki ennyire kedves... - érződik hangján az elávult kislányos érzés. Ez a fantasztikusan gyönyörű, modern nő ebben a percben annyira törékeny, sebezhető, és szemlátomást elvesztett, hogy az ember önkéntelen is megvigasztalná, és biztosítaná felőle, hogy mellette áll, és mindenben támogatja.
- Én... őszintén sajnálom, hogy... - próbálom újból támogatásomat felé kifejezni. Ő kecsesen feláll a székből, ahova leült, majd két tenyerébe fogja pufók arcomat és könnyeivel kicsit küszködve újra érzelmes csókot ad.
- Te drága ember! Tudod-e, hogy annyira szeretlek... - ahogy ezt kimondja elfog a kellemes, meghitt bizsergés.
Megtudom, hogy volt osztálytársam gimi után azonnal férjhez ment, és bár benne volt a levegőben a szüleivel szembeni totális ellenkezés, azt hihette, hogy boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatra tehet szert. De hatalmasat bukott és tévedett, mert Tibi csalta őt fűvel-fával.
- ...Végül aztán én voltam, aki összepakoltam mindent és visszaköltöztem a barátnőmhöz. Később a rohadék seggfejnek még volt hozzá mersze, hogy virágcsokorral, meg praniléval tegye nekem a szépet, de azt mondtam magamban, ha én nem voltam elég jó neki, akkor mással se legyen boldog! A szemétláda szarházi! - úgy elfogja a harag, indulat, bosszúlállás különleges vegyüléke, hogy szinte öröm ránézni, annyira felidegesítette magát.
Eszembe jut a gimi, amikor a balhé kedvéért ő és néhány kotnyeles barátnője ellopták egy körre az arrogáns osztályfőnök vadiúj, tűzpiros, háromajtós Suzikuját, és jogsijuk se volt csak mentek egy nagy kört az iskolához közeli mellékutcában! Lett ebből aztán akkora egetrengető patália, hogy megnézhették magukat.
- Valami vicceset mondtam? - kérdezi szemlátomást kissé megilletődve, amiért mosolyogni mertem nemlétező bajszom alatt. - Ki vele kis mackóm! - csikizni kezdi hájas, pocakosodásnak indult recegős hasamat, ami mindig is utáltam, mert csikis voltam világ életemben, és úgy tűnik addig nincs szándékában abbahagyni, amíg el nem mondom a történetet az ofő kocsijával.
- Jaj ne is mondd! A Kriszta valóságos fenegyerek volt a csajszik között. Ő volt az egyik értelmi szerző, míg Annácska mindent úgy csinált, ahogy hallotta és persze vakon engedelmeskedett. Na jó! Tudom ám, hogy mi jár a fejedben, ne is tagadd! Nekem igazából annyi volt a dolgom, hogy ellopjam az ofő slusszkulcsait a német szertárból! Nem nagy kunszt! Persze, amit utána kaptunk igaz, ami igaz az már korántsem volt annyira kellemes. - vallja be, és az egésznek olyan hangulata van, mintha tanúvallomást tenne a bíróságon, de bíró helyett egy nagyon régi barátnak vallana.
- Később az érettségi alatt az a szemétláda ofő szerintem szándékosan engem pécézett ki, hogy mások helyett is elvigyem a balhét! Csak azt nem értem, hogy az érettségi banketten meg volt pofája gazsulálni, meg jópofizni! Az egész annyira abszurd meg nonszensz!
- Igen, ebben lehet valami! - gondolkodom egy pillanatra.
- És veled mi a nagy harci helyzet? Volt komoly barátnőd, akivel... tudod? - fogalmaz sejtelmesen, huncuttul mosolyogva.
- Hát... sajnos elkerült a szerencse.
- Jaj szegénykém! Akkor annyit mondok életem, hogy az a csaj igazán nem is érdemelt meg egy ennyire fantasztikusan kivételes, és sokoldalú embert! - annyira jó hallgatni a szavait, mintha balzsamos vízben fürdene az ember, ami kényezteti testét és ösztöneit. Persze ezzel korántsem az volna a cél, hogy legyezgessem saját cinikuskedvű hiúságomat. De azért mégiscsak ritkán hallhat az ember efféle incselkedő beszédet. - De azért később sem volt senkid? - kérdezi inkább meglepetten, mert önmagának sem ismeri be, hogy bizony-bizony a mostani világban majdhogynem tökéletesen reménytelen vállalkozásnak minősül találni valakit, akit nem az anyagiak, és a fizetés izgat.
Nemet intek a fejemmel, és egy kicsit még rá is játszok saját szomorúságomra.
- Jaj drágám! Na látod! Jó, hogy összejöttünk! - fogja meg mancsós kezem, és simogatni kezdi. - A többiekről tudsz esetleg valamit?
- Nem igazán... - húzom grimaszra a szám, és ebből ő már rég tudja, hogy megmondhattam volna őszintén, hogy szinte semmi sem sikerült eddigi életemben.
- Jaj, ne hülyéskedj már! De azért csak elmentél legalább tíz randira!
Csóválom fejemet, hezitálok.
- Akkor hány randin voltál eddig? Ne mondd azt, hogy egyen se, mert megharagszom! - bosszúsan összehúzza szemöldökét, amitől még észbontóbb, és szexibb.
- Összesen három randin voltam! - felelem kimérten, ami hazugság, mert jó ha egy randim volt eddigi életemben, és az se végződött olyan rózsásan.
-Tudod az a helyzet, hogy nagyon szeretnék igazán hinni neked, de szerintem te most hazudsz! - közli a ténymegállapítást.
- Na, ne már! Miből gondolod?! - rajtam van a sor, hogy rendesen kikérjem magamnak ezt az alaptalan megállapítást.
- Figyelj! Jól megismertelek, hidd csak el! Tudom mikor mondasz igazat, és mikor nem! Tehát! Csak őszintén! Hány komoly randid volt?! - érzem, hogy most a sarokba szorított kérdésével, és képtelen vagyok rá igazán válaszolni.
- Max egy, ami kész katasztrófa volt!
- Hurrá! - csapja össze a levegőben tenyereit. - Témánál vagyunk! Akkor? Hallgatlak! - rakja máris keresztbe meglepően hosszú, karcsú, modell-lábait, amitől az embernek önkéntelenül is felszökik a pulzusa.
- Hát... fogalmazzunk úgy, hogy volt valakim, akivel nem jött össze, mert csak az érdekelte, hogy mennyit keresek! És hát te is tudod, hogy a tanári fizetés egy idő után megalázó... szánalmasan kevés. Egyébként ő volt, aki szakított!
- Édesem, ez borzasztó! Biztos nagyon megviselt! - együttérzéssel megint megszorítja a kezemet.
- Hát az nem kifejezés! Anyai nagymamám jött el a lakásomra és jócskán felpofozott, mert öngyilkossági szándék is megfordult a fejemben!
-Jaj ne ijeszgess! Ezt most valami hülye vicc?! - néz rám borzadva, hitetlenkedve, mint aki rosszul hallott vagy félreértett valamit.
- Hát az az igazság, hogy... - nézek rá tétován, akár egy ijedős, pisis kisgyerek, akinél bármelyik percben elszakadhat a cérna.
- Édesem... szegénykém... - egyszerre nagyon aggódik, gyönyörű őzikeszemeiben könnycseppek gyűlnek össze, akár egy varázstó fenekén, majd olyan arckifejezést vesz fel, mint aki most azonnal legszívesebben felpofozna, aztán csak később gondolja meg magát. - Soha többet ne merészelj nekem ilyesmit csinálni! Megértetted?! - parancsol rám, és valahogy jó elhinni azt, hogy igazat beszél.
- Figyelj csak ide kis mackóm! Mit szólnál, ha nálad maradék egy darabig? Majd én segítek neked mindenben! Néhány holmimat még át kell hoznom a barátnőmtől, de megoldható! - Annyira felszabadult, megnyugtató érzést ezt hallani. Végre rengeteg sok mindenről elbeszélgethetünk kiadósan anélkül, hogy újból pszichológus segítségét venném igénybe. Látja, és érzi, hogy nagy kő esik le a szívemről.
- Drágám! Hidd el, hogy azért vagyok, hogy segítsek, és ha valami miatt szomorú vagy, vagy csak rossz a kedved azt is meg lehet oldani, meg lehet beszélni! A lényeg, hogy ezt a kisstílű bepánikolásodat egyszer és mindenkorra felejtsd el végre, mert senkinek sem használ! Aprópó! - üt szöget a fejében. - Édesanyáddal mi van?
- Ő már egy ideje visszaköltözött a nagyim kertes házába, mert úgy érezte nem fair, hogy olyan távol él tőle, és nem tud neki segíteni!
- Á! Értem! Majd előbb-utóbb mi is meglátogatjuk! Már alig várom, hogy megismerjem a nagyidat! - egyszerre ujjong, és lelkendezik, akár egy kotnyeles, cserfes kislány. - Remélem, hogy mára nincsen semmi fontos programod! Vagy igen?!
Lázasan igyekszem kutatni agyam józan fogaskerekei között, és rájövök, hogy alapvetően semmi különös dolgom nincs, és nemet intek fejemmel.
- Hát ez nagyszerű! Akkor együtt fogunk élni egy darabig! Ez számomra roppant izgalmas, és érdekes tapasztalat lesz! - Ebben a percben ténylegesen úgy viselkedik volt osztálytársam, mint az a kezdő színész, aki minél inkább szeretné belélni magát az adott szereplő életébe, és ezért jóformán vele együtt létezik, és lélegzik. - Na! Akkor gyorsan öltözz fel, és a többit majd később kitaláljuk! - adja ki az utasítást, és se szó, se beszéd máris rendezgetni kezdi előbb a nappali, később a volt gyerekszoba bútorait vélhetően a minél hatékonyabb helyfoglalás miatt. S miközben valósággal izgatottan, kamaszos kedvvel beviharzok a fürdőszobába, hogy megborotválkozzam, és kicsit elfogadhatóbb fizimiskám lehessen addig újsüttetű barátnőm ott áll a fürdőszoba ajtaja előtt, és jóízűen huncutkásan nevetgél.

ÁTNEVELÉS


Zavarbaejtő mocsokban fetreng kedvére a világ.
Mocskos-homályos megállapodások
kétes-értékű, sunyító alkuk imbolyognak,
akár a részeg kárvallottak egyik embertől a másikig.
A vadállatok még most is
barmok módjára irtják egymást,
míg az egzotikus szépségek,
fitnesz királynők önsanyargató versenydiétát
tartanak önkéntes golgotájuk kálváriájaként.
Minket pedig odalent biztos felfal
a létbizonytalanság,
tudatosan önző, elkorcsosult egónk hatalma.

Odakint bálák tengereibe rakva úszik
a Duna vén habjain a hajótörött szemét.
Piros-szürke égboltból hamu-eső esik.
Skeanhead izompacsirták ordibálják követelőzve,
hogy ki a nagyobb király?
Részegek még mindig céklavörös
bamba-arccal dülöngélve imbolyognak
egyik saroktól egészen a másikig.
A tévében: folyamatosan jópofizgetó,
csacsogó parti királynők agyonretusált
halogén zombie-képei láthatók.
Távolok honából fel-felvijjog
a mentős-sziréna hogy egy-egy
újabb halottat szállítva
káosz-kórházak reményvesztett falai közé!

A szemhatár alján, mintha rég
elfeledett jelkép volna újabb dollárkép
vírítja a lóvét, tartalmi gazdagságot.
Vajon itt és most csupán
az élhet színvonalon,
akiből látszatra kiordítja magát a luxus?!
Tévés műsorvezetők látszat-tanult
műmájer-mosolya mögött
a tanult intelligencia csírája is mocsárlakó.
Alaptalan önbizalomról regélnek
méltatlanul sokat cyber-hálók tereiben
önmaguktól gazdagodó influenszerek;
erőltetett erőlködésnek hat szelídített óbégatásuk.
- Lelkes ügybuzgalmat
mostanság legfeljebb a Celebképes
arcokon látni, hisz a nagyérdemű átlagot
hullámtalan posványosságba
fojtja a lustaság, butító közönyösség!

SZÜLŐ-IDŐ

Apám szerette kioktatni maga körül a gyanútlan, kíváncsiskodó embereket. Mindezt gyilkos-cinikus, irónizáló hangnem cselekedete. Szerinte ugyanis tisztességes bérekre lenne szükség, tisztességes óradíjazás fejében, és hogy az embereknek még ne kelljen plusz egy-két másodállást bevállalniuk, csakhogy jelképesen is döcögjön a megélhetés már egyébként is rozsdásan nyikorgó szekere.
Csupán anyám igyekszik minden villámhárítós eszközzel hatást gyakorolni apám atombomba-indulataira, és lecsendesíteni az indulatait, átmeneti értelmetlenségig felidegesített hangulatát. Közelebbről ez úgy néz ki, hogy anyám közösen megpróbálja előbb férjét megvigasztalni pusztán azáltal, hogy mindent ráhagy, az összes kimondott alapigazságával együtt, míg engem bizalmasan félrehív egy félreső helyre és a lelkemre beszél, miszerint: apám szeret engem meg minden, csakhát sosem bírta az érzelmeit kimutatni. Van ennek a színezett szövegnek egy titkos lélektani szocipatikus része.
Közös hullámhossz már keményebb dió. Én kategórikusan kijelentettem, hogy az irodalomnak szeretnék élni, és létezni, míg apám kategórikusan kimondta, hogy istentelen egy idióta hülyegyerek vagyok, ha azt képzelem, hogy bárki is fogja majd olvasni csenevész, semmitmondó írásaimat.
Az utolsó időkben a ,,kisnyugdíjas korszakban" ahogy apám mindig is előszeretettel emlegette ezt az igen-igen meghatározott, és jelentőségteljes korszakot apám el nem felejtette volna újra és újra felhozni az öröksláger-témát, hogy vajon az ő idióta egyszülött felnőtt fiacskája vajon mikor költözik már el ősei nyakáról? Mikor alapít végre családot, és mikor kezd el önellátó életet élni? Persze nagyon is tisztában volt a kényes helyzettel, miszerint mindenhez anyagi forrásokra van szükség, és egyetlen valamirevaló nő sem fog egy munkanélküli segélyen tengődő, lesajnált lúzeralakkal stabil, és kiegyensúlyozott párkapcsolatba kezdeni.
- Édes fiam! Tanuld meg, hogy minden embernek van egy szarkupaca, és egész álló életében ezt hurcolássza ide-oda! - vaskos, tömör létbölcseletét mindig szerette a lehető legegyszerűbb egyszerű szavakkal a tudomásomra hozni.
Egy kis idő múltán viszont ez már korántsem volt annyira közhelyszerű, elfogadott, vagy épp vicces. Az utolsó pár évbe szinte el nem felejtette megjegyezni, hogy azért nem megyünk sehova nyaralni, mert én mindig kényeskedek, és hisztizek, ami azért egy felnőtt harmincas éveiben járó embertől furcsa abszurdítással jár.
- Ez is miattad van! Miért nem akarsz nyaralni menni? - kérdezte naponta vagy egy tucatszor.
- Más elfoglaltságaim vannak! - kötöttem az ebet a karóhoz.
- Egész álló nap mást sem csinálsz csak kuksolsz a szobádban és olvasol! Így azért nem kellene élni! - tette karba két vaskos paraszti karját.
- Ez sem így van! - jegyeztem meg csendesen, hiszen hamar rájöttem, hogy alapigazságát sosem leszek képes megcáfolni, vagy vitatni.
- Anyád is már annyira szeretne nyaralni menni, és akkor mit kell, hogy lásson? A felnőtt fia makacskodik! - amikor titkon megérezte, hogy nem győzhet, nem érhet felettem célt gyorsan előkapta tartolyából az ,,anya-kártyát", amivel úgy hihette, hogy nyomást és hatást gyakorolhat lelkem felett.
- Apukám! A fiunknak bizonyára más dolgai vannak! Ezt tiszteletben kellene tartani! Miért nem megyünk csak mi ketten nyaralni? - kérdezte anyám a kiskonyha fogságából miközben az ebédkészítéssel volt elfoglalva.
- Egy család vagyunk és punk tum! Ha nem együtt megyünk valahova, akkor inkább ne is menjünk sehova! - makacskodott, és duzzogásképp sportújságja védett falai mögé húzódott vissza, ahonnét pontosan szemmel tarthatta az őt körülvevő világot, és persze bennünket is.
A dolog vége az lett, hogy anyám is megmakacsolta magát és egyedül utazott el Prágába, egyik kedvenc városába. Addig a ,,két kan" egymás idegeire ment, ahogy később sokszor emlegette. Addig is élni kellett, és általában a főzésnél én voltam a soros. Viszont, mikor már a negyedik napja is paprikás krumpli volt a menü apám bizony jócskán kitért a hitéből, és követelt valami ehető kosztot. Végül a konzerv babgulyás és a sólet mellett döntöttünk közösen. Elvégre ehhez nem szükséges szakértelem. Elegendő, ha az ember kinyit egy konzervet és vagy a villanyrezsón, vagy a mikrohullámú sütőben kiadósan átmelegíti.
- Anyád vajon mikor jön már haza? - kérdezte apám napjában többször is tőlem, hogy vajon anyám hogy érezheti magát egy idegen városban kis családja nélkül?
- Szerintem elboldogul! Miért? - kérdeztem.
Apám - szokásához híven morgott, zsémbeskedett valamit nem létező bajsza alatt, és visszasüppedt a nappali foteljába. Én meg visszasomfordáltam volt gyerekszobámba és a napok hátralévő részét önző, makacskodó magányunk elszigeteltségében töltöttük el. Az éjszakák még így is felemás módon sikerültek, hiszen apám sohasem tudott teljesen igazán hozzászokni, ha felesége nincs mellette. Ezért gyakorta előfordult, hogy éjnek évadán bolyongani kényszerült szobáról-szobára mint valami elfuserált, kóbor kísértet, és mikor nagy sokára hajnal lett szabályosan majd kivert az ágyból, hogy megtudakolja mi lesz a reggeli?
- Látod milyen hasznos dolog lett volna, ha a változatosság kedvéért megtanulsz főzni-sütni! - mondogattam. Apámat ez sem érdekelte különösképp, hiszen szerinte a konyha minden esetben a nők birodalma, minthogy a kocsikerék csere a férfiak reszortja és így tovább.
Végül aztán alig hat nap múltán anyám SMS-ben tájékoztatta élete párját, hogy késő este érkezik a vulánbusz a lakásunkhoz küzeli bezinkút megállóhoz. Apám már olyannyira nem bírt leplezett idegeskedéseivel, hogy ideje korán felöltözött, és két órával az érkezési idő előtt már kiment kocsival anyám elébe. Aztán később, mikor anyám holtfáradtan, de jóleső fáradékonysággal végre megérkezett apám sosem mondta ki, de mázsás kősziklatehertől szabadult meg zaklatott lelkiismerete.
- Na és ti? Mit csináltatok egész nap nélkülem?! - kérdezte kacsintgatva anyám hol engem, hol apámat.
- Ó, nem kell izgulni anyus! Elvoltunk! - felelte apám. Holott alig lehetett kibírni vele egy szobában.
Anyám kisebb szuvenírekkel lepett és örvendeztetett meg bennünket és valóságos turisztikai élmény beszámolót tartott a vacsoraasztalnál.
- Sajnálhatjátok fiúk, hogy nem jöttetek! De majd leközelebb elviszlek titeket is!
- Tudod szívem, hogy én szívesen mennék, ha a fiad nem makacskodna! - kötötte megint az ebet a karóhoz apám. Holott nagyon jól tudhatta, hogy egy felnőtt, önálló embert már igazán nem kellene feleslegesen noszogatni!
- Apukám! Ha szeretnél te is nyugodtan elmehetnél! Csak egy kis bátorság kellene!
Apám rndszerint, ha anyámnak volt igaza hajlamos volt könnyelműen, naiv gyerekes szinten megsértődni, és akkor bizony jóidőbe is beletelt mire újra két szónál többet szólt az egyes emberhez.
- Majd még meglátom! - hangzott a válasz.
Később anyám bizalmasan bejött volt gyerekszobámba, és mint aki fontos titkokat akar közölni megemlítette, hogyha bárkihez kedvem van, akkor ideje cselekednem, mert most ő még kitudná fizetni a plusz költségeket is! Később aztán már hiába is emlegettem, hogy jó lett volna külföldre menni, hátha sikerült volna valamit szereznem, vagy kapcsolatokra szert tennem.
Ismertem apámat annyira, hogy pontosan tudjam, ha bármikor csak megsejtette volna, hogy saját forgatókönyvemből szeretnék filmet készíteni valószínűleg ott helyben kiröhög, és jöhet az újabb megszégyenítés.
- Kicsim! Nekem nyugodtan elárulhatod! Mit szeretnél csinálni? - vont kérdőre anyám.
- Hát ahhoz nagyon sok pénzre lenne szükség! - vallottam be, és a továbbiakban nem is beszéltünk róla, hogy vajon tető alá lehetett-e volna hozni egy közepes költségvetésű, karrierépítést valamelyik szomszédos külföldi országban.
Ehhez kapcsolódik néhány ismerősöm, és barátom próbálkozása is, akik megjárták a karrierépítésú ranglétrákat és pontos, megbízható tapasztalatokkal rendelkeztek szinte átfogóan mindenre kiterjedőn.
- Pajtás! Figyelj! Kurvára nem fogok linkeskedni! Ha kimész akkor egyedül magadra számíthatsz, mert kurvára mindenki csakis saját magának kapar ebben a rohadt életben! - mondogatták többen is.
- Figyelj! Ha van két-három megbízható haverod, aki tényleg segítőkész akkor azokhoz kellene becsatlakozni, és közösen mégiscsak többet lehet elérni, mint egyszál magadban!
Minden észérvet részletesen meghallgattam, átgondoltam, mégis mikor alkalom, és lehetőség kínálkozott fülem-farkam behúztam, mert sem bátorságom, sem merszem nem lehetett, hogy egymagam nekivágjak egy külföldi utazásnak. Később pedig nem győztem apám cirkalmas, kellőképp kacifántos tirádáit hallgatni arról, hogyha lett volna tököm, és merszem, akkor már lehet, hogy házam, karrierem, és családom is volna odakint. Ki tudja?
Alig négy éven belül, apám angolos távolságtartással infarktust kapott. Mint sokszor mondogatta ő nem lesz egyetlen pillanatig sem vén trottyos nyugger, aki alatt üríteni kell az ágytálat, és naphosszat csak tejbepapit kanalazhat fogatlan szájával.

A TALÁLKA

Középkorú, kissé meghajlottan járó férfi lépett be a felújított színházterembe, mely nem is volt igazán színház, sokkal inkább a tehetősebb sznobok számára fenntartott kultúrterem. Különben is színházba - a legtöbb esetben -, nem azért mennek az emberek, ert kíváncsiak az adott előadásra, sokkal inkább egyfajta groteszk divatbemutatót akarnak, elősorban saját szórakoztatásuk véget megtartani.
Pláne, ha hatalmas érdeklődés előzi meg az adott kultúrális eseményt, és valahonnét még előbukkan egy-egy fotós is, aki valakinek a képviseletében jött.
Az adott kultúrterem páratlan zenei akusztikájával, és tágas, impozáns méreteivel máris valósággal belopta magát a legtöbb művész szívébe. Kapott helyett itt büfé, illetve egy közepesméretű versenyzongora, mely ugyancsak horribilis összegbe kerülhetett.
A szervezők munkáját dicsérte, hogy alig telt bele bő fél óra, és máris valóságos tömegtumultussal özönlöttek ide a nagyestélyit, és frakkot vett exkluzív, mágnás sztárvendégek. S akinek nem volt meghívója azt sem küldték el, hiszen hanyag, sikkes eleganciája, mintegy jelezvén az adott illető kiváltságos, társadalmi státuszát jogot, és igényt formált számára, hogy betehesse ide a lábát.
Két csinos, huszas, estélyiruhás hölgyemény álldogált a bejárati kapu előtt iratrendező mappával kezeik között. Az embert azt hihette volna, hogy ez is egyfajta kultúrpolitika része kell, hogy legyen, hiszen, ha kicsit jobban meggondoljuk két marcona, kigyúrtagyú gorillával mégicsak nehezebben lehetne reklámoztatni a felújított kultúrtermet.
Középkorú, kissé szomorkás férfi lépett az összezsúfolt tömeggel egyszerre a terembe. Látszólag a kutyát sem érdekelte, hogy hogy kerülhetett közelükbe olyasvalaki, aki sötétkép farmert, és kinyúlt pulóvert viselt a szokásos frakk, vagy smokig-nyakkendő kombináció helyett. Némely halálosan unatkozó, és elkényeztetett dívának persze azonnal szemet szúrt még így is.
- Most nézd meg édesem ezt a szánalmas pacákot! Ebből is látszik, hogy jelenkori társadalmunkban szinte semmi sem működik! - jegyezte meg egy fekete boát nyakán viselő, fenhéjázó nő, aki előszeretettel szokott hozzá a kérkedéshez.
- Ugyan már drágám! Szerintem egészen jópofa! Legalább nem kell külön jegyet váltanunk a cirkuszba! - élcelődött a másik, és a két dörzsölt matróna még jókat is kuncogott egymás viccein.
Nemsokára ünnepélyes külsőségek között bevonult egy kisebbfajta nyolcfős, félhivatalos küldöttség, mely letett egy pódiumot a megelelően beállított mikrofonnal, végül, amikor már így tűnt, hogy minden készen áll bevonult maga a színház művészeti vezetője, mivel az igazgató valamiért rendkívüli távolétre hívatkozva támol maradt a rendezvénytől.
- Sok szeretettel üdvözlöm a kedves Hölgyeket és Urakat, és a kedves vendégeket... - kezdte hivatalos beszédét, és már most látszódott a legtöbb arcon, hogy megint kisebb vagyonok kidobására kerül majd sor a kortárs kultúra reklámozása fejében.
Miközben a művészeti vezető a saját vaskos mondandójával volt elfoglalva a különös, pulóver férfi észrevétlen máris a versenyzongora székére ült, és alázattal felnyitotta az érékes hangszer fedelét, majd mintha csak ujjait akarná tornáztatni komótosan végigskálázott néhány akkordot, majd amikor érezte, hogy bemelegítette ujjait a feladathoz elkezdett spontán játszani.
A legtöbb vendég azt hihette, hogy ez is a műsor szerves része, és kellemes megnyugvás áradt szét bennük, hogy hallgatták a klmipírozást. A szervezők többsége - érdekes módon -, szinte azonnal lázas ütemben szervezkedni kezdett, és arra voltak kiváncsiak, hogy ki lehet ez az ismeretlen, ám rendkívül tehetséges férfi?
- Azt hiszik maguk, hogy én idióta vagyok? Ugye ezt akarták nekem mondani?! - rikácsolta az egyik főnöknek kinéző férfi. - Engem nem érdekel, hogy hogyan, de derítsék ki, hogy ki a fene ez az ember! Nem holnap, nem a jövőhéten, hanem azonnal! - mondata végére már olyan mérges volt, hogy valósággal tüzet okádhatott volna szemeivel.
A fiatal, nagyon tehetséges színésznő, aki csupán csak nemrég került a társulathoz, ám már most valóságos ódákat, dicshimnuszokat zengtek róla szemkápráztató estélyi ruhájában álomgyönyörűségesen festett. Ahogy egyre figyelmesebben hallgatta a különös férfi zongorajátékát lelke mélyén úgy érezte, mintha már évek óta jól ismerné. Annyira mély, őszinte részvét támadt benne, hogy észre se vette és egyre közelebb és közelebb merészkedett hozzá, míg végül csupán alig pár centire állt meg tőle.
,,Vajon ki lehet ez a férfi, aki ennyire jól tudhatja mit is érezhet igazán egy nő?" - töprengve vallatta önmagát. A megfejtéshez még mindig nem sikerült közelkerülnie, és ez lelkében frusztrálta, és bosszantotta is egyszerre.
Váratlanul megjelent két tagbaszakadt biztonsági ember, akik szó szerint vállon ragadták a gyönyörűséges melódiákat játszó fiatalembert, és szabályosan kiakarták hajítani a teremből. Míg a legtöbb vendég valósággal megtapsolta az ismeretlen művészt, addig senki sem tett jóformán semmit, hogy férfit atrocitások ne érhessék.
- Jól van öreg odakint tágasabb! Aztán, ha jót akar ide ne told a képed maghívó, meg frakk nélkül! - azzal lendítettek rajta egyet, mire a férfi elesett. Jó idejébe került mire sajgó végtagokkal felállt, megrázta és leporolta magát. Gondolhatta egy füst alatt lerázz magáról minden negatív kellemetlenséget, mely totálisan tönkretehetné felszabadult jó kedvét, és közérzetét. Elvégre, amiért jött azt megkapta. Játszhatott egy kicsit az új versenyzongorán csupán csak a sajá maga kedvtelésére és a jelek szerint az egybegyűlt díszes vendégseregnek még tetszett is, és maradéktalanul megvoltak elégedve.
Ahogy feállt, és gondolataiba mélyedt észre se vette, de a fiatal színésznő állt előtte, akár egy égi jelenség, vagy mint egy védelmező angyal.
- Bocsásson meg... de magával ragadott a játéka... - annyira kedves, annyira közvetlen volt a fiatal színésznő minden mondata, hogy a férfi szíve szinte végzetesen megdobbant.
- Ö... nos hát... köszönöm... - nehezebbre esett neki a mozgás, de azért megoldotta. Nem tudta, hogy ilyen helyzetben mit is lenne célszerű mondania.
- Én úgy érzem, hogy mi már találkoztunk valahol... - felelte rejtélyesen a nő.
A férfi nem akarta leleplezni önmagát, de - annak idején -, ő is többször sikertlenenül megpróbálkozott a színművészetis felvételivel, csak sorozatosan nem vették fel, és ez borzasztóan megviselte.
- Meg van! Én láttam már magát! Az édesanyával érkezett a felvételi vizsgára a Vas utcához! - úgy kutatta a férfi arcának ismerős jegyeit, mintha megakarta volna fejteni azt a titokzatos, lélektani kapcsolatot, amiért ők ketten újra és újra egymásba futottak.
- Hát... igen... - a férfi már indult volna is, ám a színésznő megelőzte. Kedvesen karonfogta és beszélgetni kezdett vele:
- Tudja mindig beleesek abba a hibába, hogy hajlamos vagyok előítéletek alapján megítélni embereket! Őszinte leszek! Amikor először megláttam, hogy az édesanyával jött a felvételire azt gondoltam, hogy megint egy olyan embert látok, aki képtelen elengedni a gyerekkorát és felnőttek módjára viselkedni! Később aztán elgondolkoztam azon, hogy így viszont nem lehet az emberek feje fölött ítélkezni, vagy véleményt mondani!
A férfinek is jócskán idejébe került, mire megemésztette a hallottakat. Tovább sétáltak.
- Tudja sokszor úgy hiszem, hogy nekem se sikerült volna a felvételim, ha nem lett volna a hátam mögött néhány televíziós, és egyéb színházi munka! - kicsit büszkén, fennhéjázóan hangzott a kijelentése, és ezt a férfi is megérezte. - Hajlamos vagyok mindent a sors és a jelzésekre fogni! Egyébként mivel foglalkozik mostanság?
- Hát... változó! Rengeteget dolgozom! Főként alkalmi munkákat, de írok is!
- Oh! Nocsak! Azt hiszem egy-két versét talán én is olvashattam már valahol!
- Az elképzelhető!
- Ugyan már kedves uram! Ne legyen ennyire szerény! Ha én ennyire univerzális tudnék lenni én fűnek-fának eldicsekednék vele! - folyamatosan bámulta a férfi arcát, mely egyszerre volt szomorú, és bánatos, és gyerekes.
- Bocsásson meg! Úgy érzem ez nem az én napom! De persze nagyon örülök, hogy elbeszélgettünk egy kicsit! - már ment is volt mint egy udvarias, átutazó vendég, ám a színésznő rámenős volt, és azonnal felírta egy aprócska cetlire elérhetőségét.
- Várjon még egy pár percet kedves uram! Itt van az elérhetőségem! - nyújtotta a cetlit és ahogy két ujjbegyük enyhén összeért valami titkos, különleges érzés kezdett bizseregve szikrázni mindkettejük szívében.

ADDIG VAJON MI?


De addig vajon még mennyi elfutó,
szent pillanat kell, hogy benézen az ablakon?
De addig mennyi vert-szárnyú,
szánalmas ígéretre van szükség,
hogy elhidd végre hasztalan volt
minden próbálkozásod?

De addig ki vezet át szívében
megőrizve halhatatlan szerelmek lángjait?
De addig még mennyi pezselt,
ember-áldozatú járvány
marja polip-csápjait mibelénk?!
De addig mennyi testté lett
hiányból kellnek ki újabb krokodil tojások?

S vajon mennyi Mindenséggé-nem lett ölelés,
falakról szándékosan visszapattant
nevetés kellhet hozzá,
hogy bizalmas cinkosokként
két ember egymás szemébe
mondva megvallhassa az Egy-Igazat?!

Már mennyi összegyűrt takaró,
gubanc-lepedő kell
egy-egy légyott betetőzéséhez?
Mennyi őszintén elmotyogott bókolás,
romantikus szerenád?
Mennyi másodpercekben
is lemérhető szívpercenés?
Hány szándékosan igen-nem, talán, vagy soha?
Hány azért is vagy csak talán?
És mennyi, mennyi hiába elsuttogott,
semmitmondó áldozat-szó,
torkokat gombócokként feszélyező szálka,
mely mindig hiábavaló?!

És mennyi Apokrif-tett görbe tükrök mélyén?
Vagy már mennyi kicsinyesen megvívott,
majd elvesztett háború?
Hány Hétfő? Hány hajnali negyed öt
és vajon még mennyi szándékosan
zárt ajtó szólítások után?
Mennyi megfogadott kivándorlás,
útravágyás, hontalan honvágy?!
- Még meddig kell eltűrni
a Lét mindennapi próbatételeit,
ha neve-nincs vagy holló-kár?

Mikor lehet vajon egységes kompromisszum
a fejlődés, gyarapodás jegyében?
S mikortól jöhet újra divatba megint
a bonbon és a virágcsokor?
Inkviziciós káromkodások helyett
mikor születhetnek új nyelvi ujjgyakorlatok
melyek nem rombolják szükségképpen a stílust?
Miért tiporjuk, gázoljuk egyszál magunk
s miért nem párban a sorsfordító éveket?!
- Megvénülünk csendesedve magunkban,
mert lehet s valamiről szükségképp mindig lemondunk!

BIZALOM ÉS BARÁTSÁG

Lilla lázadása azzal kezdődött, hogy levágatta mézszőke válközépig érő haját, befestette kissé gusztustalan lilaszínűre, majd kissé balhés barátnőivel gyakorlatilag egyetlen pohár vodkanarancstól úgy becsípet, hogy önmagát síratta, és a szerelem szánalmas történeteiről kezdett ódákat zengeni, ami - egy kis idő után -, fölöttébb kínossá vált nem csupán csajos barátnőinek, de azoknak a vendégeknek is, akik az adott szórakozóhelyen tartózkodtak.
- Megkérném a kedves hölgyeket, hogy fogják vissza a barátnőjük viselkedését, mert nagyon zavarja a vendégeinket! - lépett oda hozzájuk egy kigyúrtagyú, öltönyös ember, akin meglátszott, hogy valószínűleg egész álló napját a konditerem környezetében tölti, és veszettül sziklanehéz súlyokat emelget. Sokan kérdezhetnék, hogy miért mindig az ilyen seggfejeknek jutnak a dögös csajok?
- Okés! Kisapám! Mindjárt megyünk már! Nem kell minket sürgetni! Vettük a lapot! - Az egyik vagány barátnő, aki egész álló este egymás után döntötte magába a pálinkás poharakat, és a tequilát - bár tajt részeg volt -, annyira ügyesen volt képes egyensúlyozni lábain, és megtartania saját súlyát, mintha világ életében ezt gyakorolta volna.
Öten voltak, és titkon érezték, hogy Lilla barátnőjük nem ezt érdemelte volna. Attól a szemétláda Gergőtől pedig ugyancsak nem! Az egy kisstílű rohadék! A legyet röptében megdöngeti, aztán azonnal mg is szabadul a nemkívánatos emberek társaságától.
- Lillácska! Édesem! Vége van a gyereknapnak! Gyere szépen velünk! Hazaviszünk! - fogták meg gyöngéden kétfelől élettelen, és holtfáradt karjait. Nem vitás nyakig elázott, pedig jó ha két pohárka alkoholt sikerült az egész buli ideje alatt belediktálni, hogy a Gergő-kalandot egyszer, és mindenkorra kiverhesse a fejéből.
- Kapaszkodj csak belénk csajszikám! Perceken belül már otthon is leszünk! - fogta közre ugyancsak két barátnője, majd úgy ahogy voltak megindultak a koromsötét éjjelben, ahol csupán egy-két gyéren világító, lídérces utcalámpa szolgáltatott néminemű pislákoló világosságot.
- Hé lányocskák! Nem tudnátok esetleg kölcsönbe adni ezer forintkát? - kérdezte egy behugyozott hajléktalan, aki piszkos volt, és ápolatlan gúnyát viselt, és ki tudja mikor látott utoljára szappant?
- Bocsika papa, de haza kell vinnünk a barátnőket, mert kiütötte magát! - felelt vissza neki a vagány barátnő, aki nem félt semmitől.
- Ugyan már kislánykák! Hát csak van nálatok ezer forintocska! Meglátjátok nem bánjátok meg! - közeledett kissé fenyegető testtartással a hajléktalan, akinél még kés, vagy egyéb szúróeszköz is lehetett.
- Én meg azt mondom neked apafej, hogy húzz el innét, de sürgősen, különben úgy tökön rúglak, hogy zsebben viszed haza a mogyoróidat! - fenyegette meg a vagány barátnő a kötekedő hajléktalant, akinél - úgy tűnt -, a talpraesett rámenősség lehet a nyerő, mert inába szállt maradék bátorsága, és azonnal elkotródott a barátnők társaságától.
- Látjátok csajok! Csak semmi pánik! Nem érdemes is faszfejek miatt túráztatni magatokat! - lépkedett továbbra is kellő óvatossággal a jócskán spicces állapotú Lillával.
Nemsokára egy nyitható tetejű Peageot-kabrió fékezett le mellettük a járdán.
- Sziasztok csajok! Arra gondoltam elkellene egy fuvar! Na? Mit szóltok?! - hajolt ki a vezetőülés ablakán egy gyerekesen jóképű, újgazdag osztálytársuk.
- Nocsak a bájgúnár is megérkezett! Na mi van szépfiú? Elfogytak körülötted a ribik, hogy éppen a mi barátnőnket nézted ki magadnak?! - kérdezték többen, hiszen a kamaszképű fiú Gergő volt, aki elcsábította Lillát, aztán pillanatokon belül már dobta is egy másik szépségkirálynő kedvéért.
- Figyuzzatok már! Az nem úgy volt, ahogy Lilla mesélte! - próbált mentegetőzni, ám érződött semmi esélye.
- Igazán, akkor hogy volt te rohadék seggfej?! Néhány kedves szó, egy gyertyafényes étterem, és nagyadag romantika után csak úgy kíváncsiságból arra támadt kedved, hogy beless a bugyijába?! Rohadj meg! - az ötfős baráti társaság tovább ment, miközben a Peageot-kabrió szótlan némasággal követte őket a következő kereszteződésig, ahol egy rakás jelzőlámpa irányította a kihalt forgalmat.
- Jaj csajok! Ugyan már! Most mit kell itt begőzölni, mi?! Vagy talán ti mind olyan angyalok, és szenteknek hisztitek magatokat?! - gurult hirtelen méregbe a fiatal, elkényeztetett srác. - Tudjátok mit? Kapjátok be mindannyian! - azzal dühösen, kerékcsikorgatva, motort túráztatva a következő sarkon már el is tűnt.
- Tényleg nem értem csajok, hogy szegény barátnőknek miért kellett egy ekkora idióta seggfejbe halálosan beleszeretnie?! - töprengett egy percre a vagány lány.
- Erről szól az egész szánalmas kamaszkor! Vagy te csak most vetted észre?! - szólt közbe egy másik lány.
Végül elértek egy üresen kongó metrószerelvényt az Astoriához közel, ahol szinte kihalt volt az aluljáró is.
- Na gyerekek! Tisztázzuk csak! Ki merre megy, mert Lillát haza kell vinni! - kérdezte a vagány barátnő.
- Végül is ráérünk mi leszállni a Moszka-téren is! Igaz-e csajszik?! - kérdezte az egyik lány.
- De, de mindenképpen! - válaszolták mindannyian korúsban.
Mind az öten sikeresen felszálltak a suhogó, orosz, kellőképp rozsdásodásnak indult metrókocsiba, hogy együtt utazhassanak. Annyira jól kiismerték már egymást nemcsupán az elmúlt négy gimis év alatt, hanem azért is, mert alig egy-két utcányira laktak egymástól, hogy olyanokká lettek egymás számára, akár a jótestvérek, akik minden esetben összetartanak, és segítik egymást.
- Okézs oké! Alig tíz perc és megérkezünk a Délibe! Még szerencse, hogy éjjel a kutya se jár erre, így nem kell jegyet venni!
- Ezt, most azért mondod csajszi, hogy legközelebb is blicceljünk, vagy csak figyelmeztetsz? - kérdezte egy okoskodó lány.
- Jaj, gyerekek! Átmentünk kisdedóvóba, vagy mi?! Azért mondom, hogy ilyen méregdrágaság mellett az embernek sosem árt, ha megnézi az árakat más perspektívából is. Értitek már?! - mintha egy rakás alsó tagozatos kisgyereknek magyarázná értelmes szavait.
- Jól van! Felfogtuk! Nem tudom ki hogy van vele, de rámférne pár órácska szunyálás! - az adott barátnő nem sokat teketóriázott tűsarkú cipőjét felrakta az ülés kárpitjára, behunyta a szemét és máris rázendített - nem zavartatva magát senkitől -, a tartós, és egyenletes horkolásra.
- Hú, basszus! Mi mi Szandránknak aztán van alvókája! - jegyezte meg egyikük.
- Magam is úgy hiszem!
Lilla egészen az utazás végéig jóformán fel sem ébredt. Mintha egy másik bolygón, vagy univerzumban lebegett volna elméje testetlen. Borzalmasan hasogatni kezdett a feje, mintha agyát szabályosan, állandóan, és tartósan fűrészelnék. Vagy egy ócska lemezjátszó tűje nyikorogna vészjóslóan fülében kibírhatatlanul, idegtépőn. Amikor nagy nehezen kinyitotta félig csukott szemét hirtlen olyan émelygő hányinger kerítette hatalmába, hogy majdnem lehányta az ötfős hölgytársaság azon két tagját, akik karjukra fogták, és hazakísérték.
- Bocsánat... nem volt szándékos... - próbált mntegetőzni feleslegesen, hiszen, aki nem bírja az alkoholt annak előbb-utóbb felfordul, és tótágast járhat a gyomra. - Nem is tudjátok, hogy... mennyire hálás vagyok... nektek... - hebegte.
- Hé csajszim! Hát mire valók a legjobb barátnők, nem igaz?! - ölelte át támogatólag a vagány lány.
- Pfúj! Ez olyan undorító! - ficsorította el arcát a másik barátnő.
- Hát ez nem lehet igaz! Úgy viselkedsz, mintha te még életedbe nem hánytál volna! És ha gyereked lesz, akit el kell látni? Vajon akkor is húzod majd a szájacskádat?!
- Te is tudod Annám, hogy ez nem arra vonatkozott! - szabadkozott szégyelve tettét.
- Akkor ennyi volt csajok! Mindenkinek oszolj! Holnap talizunk! - azzal az ötfős társaság tagjai kómotosan szétszéledtek, míg végül egyedül csupán csak Anna maradt pár percet.
- Figyelj csak csajszi! Holnap úgy is fogsz Gergővel talizni, hiszen egy osztályba járunk! Én azt mondom szard le, és ne vegyél róla tudomást! Meglásd előbb-utóbb rád is rádtalál majd a nagy Ő! Most pedig aludj egy nagyot! Csocsizlak! - azzal már ment is a dolgára.
Lilla valósággal olyan kába volt az alkohol pusztító hatásaitól, hogyha másnap megkérdezik tőle, hogy mit történt több, mint valószínű, hogy semmire sem emlékezett volna. Óvatosan kinyitotta kulcsával a bejárati ajtót. Szerencsére apja éjszakás sofőr volt, aki ilyen időtájt már régen munkába van, így csupán anyával kellett vigyázznia fel ne ébressze.
Úgy, ahogy éppen volt ruhástól dőlt be az agyába, magára húzta a takarót, és mint akit agyonvertek mély álomba merült.
Másnap anyja ideje korán kelt fel, és kissé értetlenkedve, meghökkenve vette szemügyre, hogy egyetlen kamasz lánya ruhában fekszik, totálisan kiütve a tegnap jjeli fiaskó után. Ám nem tudta hibáztatni, hiszen nagyon jól ismerte már Lillát ahhoz, hogy tudhassa a kamaszok mindig hibát hibára halmoznak, mert keresik önmagukat. Elkészítette a reggelit, óvatosan bement lánya szobájába, és szinte azonnal megcsapta orrát az alkohol illata.
,,Valószínűleg nagy buli lehetett tegnap! A fontos, hogy éppségben hazajött! Szegény kis drágám!" - gondolta magában.
Először arra gondolt, hogy gyöngéden felébreszti, ám nem volt hozzá szíve, hogy édesdeden alvó lányát zavarja. Helyette csak bámulta egy ideig, majd elindult a munkába, kis cetlit hagyva a konyhapulton, melyben leírta, hogy este, ha a munkából hazajön részletesen kitárgyalják a ,,pasis ügyeket."
Amikor Lilla kis híján elkésett az első órájáról az osztályban szokatlanul csendes volt a légkör. Gergő - most is, mint mindig -, a hátsó padsorokban figyelt, és tartotta szemmel osztálytársait. Most gúnyos, cinikus, ördögi mosoly jelent meg arcán, amint Lilla belépett az osztályba.
- Hé, Lillácska! Az a gyanúm, hogy tegnap jócskán eláztattad magad! Valld csak be! - jegyezte meg röhögve, ám az osztályban csupán ő nevetett idióta megjegyzésén, mert a legtöbb lány bosszúszomjas szemeket meresztett rá, és amikor felismerte ezt az el nem hanyagolható tényt inkább csendben maradt.
A nagyszünetben Lillát körbevették csajos barátnői, és elszánt anyatigris-akarattal úgy védelmezték, és óvták, mintha csak a saját kishúgukról lenne szó! Gergőt pedig - a rend kedvéért -, jó alaposan tökönrúgta Anna.

SEMMI SEM AZ, AMINEK LÁTSZIK

Kiderült, hogy az egyetemen semmi sem az, aminek elsőre látszik. Kínzó precízen ügyeltek rá, hogy főként a szülők, és a külvilág mindenben az elfogadó, elsősorban a hallgatóságot tökéletesen egyenrangú félként, és partnerként kezelő légkör valósulhasson meg. Ugyanakkor muszáj felhívni arra a figyelmet, hogy ez csupán a felszínen burjázott, és terjedt jótékonyan, mint azok a gyomnövények, és kisebb-nagyobb dudvás tarackok, melyeket képtelenség egyszerű kapával, vagy ásóval kiírtani.
A hallgatóság tagjait egy-egy híres-neves, megbecsültség dicsfényében sütkérező egyetem csupán csak az állami finanszírozás, ha tetszik a szükséges és jótékony statisztika fenntarthatósága miatt igyekezett megnyerni magának, míg - adott esetben -, azok, akik sajnos csak önfínanszírozók, vagy más néven költségtérítéses képzésre jogosultak olyanná lettek, akár a hontalanok, vagy csupán csak a megtűrt idegenek ideig-óráig.
A tekintélyes professzorok, adjuntusok, docensek, vagy csupán az egyszerű tanársegédek voltak a társadalmi piramisrendszer hűséges tartópillérei, míg a hallgatóság általában mindenesetben a szolgalelkű alattvaló, rabszolga, akiket kedvükre kizsigerelhettek, terrorizálhattak, és a hatékonyabb kreditpontszerzés és persze egyéb kiváltságokért szó szerint akár még az öngyilkosságba is kergethettek a pedagógiai szakemberek!
Mint minden jobb, és patinásabb egyetemen itt is megvoltak találhatóak szélesválaszték gyanánt az olyan személyiségek, akik vagy megengedhették maguknak a szabad véleménynyilvánítás alapvető jogát, és vállalták azt, tudva, hogy a vizsgák, és szigorlati beszámolók alkalmával bizony-bizony soha ebben az életben nem mennek át, míg azok, akik türelmet erőltetve magukra fogcsikorgatón, meghunyászkodva illedelmesen meghúzták magukat, és nem nyilvánítottak egyéni vélményt néminemű szimpátia fejében számíthattak rá, hogy a vizsgákon nyert ügyük lehet, és átmehetnek.
Az egyetem berkein belül a tulajdonképpen vett megszerzett elméleti-gyakorlati tudás nem sokat nyomott a latban. Mégha akadtak egyes fotografikus memóriával megáldott emberi agyasok, vagy komputer-agyúak, akik szószerint képesek voltak pontról-pontra haladva elismételni egy-egy zsémbeskedő, házsártos docens, vagy professzor összes szavát, még akkor se biztos, hogy az illető pedagódus az egyetemes tudásra hivatkozva átengedi!
Több hallgató is jelezte azokat a sajátságos visszaéléseket, melyeket egy-egy barátságtalan, és szándékosan arrogáns docens irányukban elkövetett, s míg a diákönkormányzat tagjai egyszerűen lusta közönyösséggel széttárták, és jelképesen mosták pilátusi kezeiket, mindenre egyetlen mondatos válasz érkezett:
- Ki fogjuk vizsgálni az ügyet! - Persze aztán később sem történt az égadta világon semmi egy-egy megtörtént esettel kapcsolatosan.
Vegyünk egy huszas éveiben járó, valóságos bombázó, álomgyönyörű hölgyet, akinek mondjuk feltett szándéka, hogy nyelvtörténet szigorlaton elsőre, kapásból szeretne átmenni, tegyük fel hármas alával! Ugyanakkor adott egy borzasztóan konok, makacs, pöffeszkedően egoista, nyálas meztelencsigaképű adjuntus, aki már jócskán beedte magát a Nyelvtudományi Tanszék megbecsült emberkéi közé, akárcsak a termesz, vagy egy kisstílű sávbogár, és az illető hölgy bárhogyan is gürcöl, pedálozik, vagy éppen harcol saját bebizonyítható igazságáért az illető tanárnak sosincs mersze, sem akarata átengedni őt! Hogy nézve az ki?!
- Tanár Úr kérem! Bocsásson meg, de úgy érzem, hogy én mindenben megfeleltem az adott vizsga követelményeinek! A tanár úrnak egyszereűn nincs igaza! - talpraesett, határozott, kissé remegő lányhang kijelentés jön ki a csinos hölgy száján, és úgy tűnik máris megbánta rég, amit kimondott, mert a vele szembenülő adjuntus lárvaszerű, szemüveges arca gúnyos, torz grimaszba fordul át, amint felteszi az első-utolsó jegyet befolyásoló kérdését:
- Kedves Katalin! Biztos maga ebben?! Eléggé meggondolta a válaszát?
- Igen tanár úr! Tökéletesen biztos vagyok! - a hölgy is bekeményít rendesen, és léleklátó, kifejező smaragzöld szeme, mely szinte mindig szexis, és babonázó ebben a jelentős percben valósággal ölni tudna.
- Hát akkor sajnálom, de ez nem lesz magának elegendő! - azzal már firkantja is alá a sötét, halálkönyvnek becézett leckekönyv hátsó rublikájába, hogy az adott nyelvtörténet szigorlaton elégtelent kapott, és a pótvizsgán kénytelen megjelenni! (Persze aztán már csupán legfeljebb gondolatban teszi hozzá, hogy nem is olyan biztos, hogy a pótvizsgán átmegy.)
- Bocsánat tanár úr... - Katalin talpraesett határozottsággal az ajtóból visszafordul, hiszen szíve mélyén érzi, hogy vele igazságtalanság történt, és nem volt fair az egész vizsga. Itt már más játékszabályok érvényesek!
Az adott docens úr kereklencsés szemüvegén át úgy néz rá, mint egy szánalmas, védtelen kis állatra, aki egyedül maradt a sűrű, sötét erdőben.
- Igen? Mit parancsol? - néz rá, mintha a kérdés már alapból sértő lenne.
- Én úgy érzem, hogy ez a vizsga nem volt igazságos... - kicsit félénkre, hebegősre sikeredett ez a mondat. Hová tűnhetett belőle a karakán vagányság és temperamentum?
A tanár még mindig szánalmasan néz rá, majd firkant valamit az egyik kikészített jegyzőkönyv apró, nyúlfarknyi négyzetébe. Leveszi szemüvegét, mely jól láthatóan jócskán megnyomta az orrnyerge körüli bőrfelületet.
- Ha gondolja a pótvizsgán majd örömmel látjuk! - veti oda könnyedén, hetykén, és az egyszerű hallgató is annyira érzi az egész helyzet groteszk, szemétkedő abszurdítását, hogy egy egészséges optimistasággal megáldott embernek ez ellen igenis muszáj valamit tennie, és felemelni a szavát.
Katalin tehetetlen elkeseredettségében kicsit - érthető okokból -, azonnal megfeledkezik magáról, és erősen toppant tűsarkú cipőjével, mely ez idáig engedelmesen kopogott a tanterem elhasznált, deszkás padlóján.
- Tanár úr! Bocsásson meg, de nincs igaza... - remegi, és most saját maga is érzi, hogy annyira kislányos, olyan kamaszosan mondja ki szavait, mint aki csupán csak véletlenül tévedt ennek a patinás egyetemnek a berkeibe.
- Hát nézze kedves Katalin! Erre van a pótvizsga! Ha képes bebizonyítani azt, hogy megtanulta rendesen az adott tételeket, akkor meggondolom, hogy átengedjem magát! - a docens szándékosan kompromitáltan használja a ,,magát" kifejezést mintegy jelezve, hogy ezzel is a totális provokáció, és telitalálatos sértés a célja.
Katalinnak váratlanul elerednek fájó, kétségbeesett könnyei, és újra azt kell, hogy érezze, hogy több mint bő két éves munkája veszett kárba, hiszen elégtelen lett a vizsgája, és ráadásul az adott pedagógus is inkább egy olyan irányvonalat képvisel, ahol a megszerzett tudás csupán csak igen kiváltságos esetekben márvadó.
Hirtelen elszánt viharos dühkitöréssel feltépi maga előtt a szánalmas, ütött-kopott tantermi ajtót, majd recsegő-ropogó hanggal be is vágja maga mögött, amint sikertelen vizsgájáról távozik.
,,Az egész világ egy számító, alattomos pöcegödör!" - gondolja, és teljesen igaza is van.
- Na? Hogy ment drágám? - kérdezik egyre többen csoportársai, és néhány vizsgázó szintén.
- Mit láttok az arcomon?! Szerintetek boldog és elégedett vagyok?! - ebben a pillanatban az egész világ, és benne az összes ember ellenségnek számít, akik egymást is eltiporják, ahelyett, hogy segítenék egymást.
- Szóval akkor mi se számítsunk méltányos bánásmódra! - jelenti ki szinte a kis egybegyűlt társaságnak a saját keserű következtetéseit egy hölgy, aki tűntetően kicsit megpróbálja formablúzát úgy összehúzni önmagán, hogy formás dekoltázsa ne mutasson sokkal többet annál, amennyi még megengedett.
- Kapják be a rohadékok! Itt már nem a tudás számít! - megkeseredett harag, indulat, és bosszúszomj lesz úrrá Katalinon, amit talán már nem is akar igazán kezelni, helyette inkább hagyja, hogy szabadon magával ragadja, bekebelezze sérülékeny lelkét.
- Figyelj csajszi! Tényleg őszintén sajnálom! - vigasztalják egyszerre többen is, hiszen látják, hogy máris sírva fakadt, tehát gyámolításra, vigasztalásra szorul.
- Ti is tudjátok, hogy az ember hiába tanulja, magolja be az egész kurva-idióta könyvet, ha a tanárnak nem szimpatikus egy fapatkát sem ér az egész! - törölgeti egzotikus arcáról nagy krokodilkönnyeit azzal a tiszta zsebkendővel, amit egy fiatalembertől kapott.
- Nem baj csajszi! Meglásd a pótvizsgán úgy átmész, mint a huzat, és ez a szánalmas, pitiáner kis geci meg főhet a saját lekvárjában! - mondta megint egy másik hölgyemény.
Katalin megszégyenülten kullogott el megtört csendben az épület folyosójáról, mint akit egyszerre aláztak meg, és forráztak le. Mintha mindenét elvették volna.
Aztán, ahogy lenni szokott hamar eljött a kíméletlen pótvizsgák ideje, amikor a hallgatóknak szinte megint csak vajmi kevés esélyük van arra, hogy átmehessenek az adott pedagógus szimpátiafüggvényétől függően.
Katalint - mint eddig vagy egy milliószor -, most is jóformán a teljs hétvégét éjjeleit-nappalait is átizzadja, átmagolja csakhogy végre már átmehessenek ezen az átkozott, gyülöletes vizsgán, próbakő megmérettetésen, amin jobb elsőre túllenni.
Most is mint mindig megpróbálja előnyösen vegyíteni a trendi, stílusos eleganciát az alázatos visszafogottsággal, mert valahol úgy hallotta, ha a hallgató alázatot mutat, és fejét állandóan lehajtja akkor ezt a legtöbb tanár a tartós, és egyértelmű behódolás jeleként értelmezi.
- Jó napot tanár úr! - nyit be újra egy tanterembe, és hasában megint feltámad a lappangó hányinger, és hascsikarásérzet.
- Üdvözlöm kedves Katalin! - válaszolja egykedvű kimértséggel a docens tanárember. - Húzzon egy tételt! Tizenöt perc áll rendelkezésésére, majd jöhet a szóbeli beszámoló! - máris a hivatalos papírok között kutat, és azonnal elkéri a felelőtől az átkozott leckekönyvét.
Katalin tétován, de határozott lépésekkel igyekszik megközelíteni az asztalt, ahol egészen pontosan huszonnyolc aprócska, nyomtatott szöveggel ellátott szánalmas aprócska fecni várakozik utolsó ítéletszerű sorsára. Nem akar elkapkodni semmit. Érzi saját felelősségét, hogy ezt a pót-lehetőséget már nem volna tanácsos elpuskáznia. Lehunyja szemét, és pár percig hallgatja zaklatott, kétségbeesett szívdobbanásait, melyeket már ütemességük okán egyre inkább a fülében is hall. Kinyújtja jobb kezét, jócskán beletúr a sorrendben álló, katonás cetlik kupacába és kihúz egyet:
- Hangzóváltozások az Ómagyar korban! - feleli, holott nem kérdezte senki, majd hátraarccal máris helyet foglal, hiszen tisztába van vele, hogy a tizenöt perc csupán egy halványka töredék a réteges időből, ami viszont folyamatosan telik.
Rohamos, villámsebeséggel körmölni kezd, és a végén táblázatszerűen összefirkálja az egész A/4-es hófehér papírlapot. Tudja, hogy van vesztenivalója, hiszen, ha ez a szarzsák újra megbuktatja, akkor további két és fél éven át kénytelen magával hurcolni az adott bukott tantárgyat, amíg a diplomaosztás előtt kénytelen nem lesz újabb minősítő vizsgát tenni! Azon viszont nagy valószínűséggel már egy bizottsági elnök is jelen lesz, tehát élesben fog történni az egész.
Hirtelen, mogorván, dühösen, elszántan felnéz a docensre; egyetlen percig mindktten farkasszemet néznek. Már csak az a nagy kérdés, hogy ki a vadász és ki a vad ebben az elátkozott helyzetben? Végül Katalin a vizsgázó asztalhoz fárad; kihúzza maga előtt a széket, és rögtön leül, majd a tanár megkérdezése nélkül azonnal darbálni kezdi a hosszú órák során szinte tökéletesen bemagolt, unalmas szöveget. Mintha egy memoritert, vagy éppen egy nem túl jelentős verset mondana el, mint iskolás korában.
A tanár eközben részletekig menően alaposan megnézi a macskakaparásszerű össze-vissza firkált lapját, és táblázatát. Időnként helyslően bólogat, majd látszik, hogy vakarni kényszerül már kopaszodásnak indult göndör, világosbarna fürtjeit. Végül beír valamit az előtte nyitva álló jegyzőkönyvbe, és egy rutinellenőrző kérdéssel mégiscsak tesztelni kényszerül hallgatóját, hogy valóban érti-e azt, amint bemagolt.
- Hogyan jellemezné a mássalhangzók, magánhangzók viszonyát az Ómagyar korban?
Katalin súlyos sziszifuszi köveket érez mellkasán. Ezt a kérdést ki lehetett volna frappánsan kerülni, ha úgy mondta volna el a sablonszöveget, hogy ne versnek hangozzék, de kicsit értelme is legyen. Csak most ne veszítse el a fejét, csak most ne pánikoljon be totálisan, mert akkor vége lehet mindennek, amiért ezidáig megküzdött.
- Az Ómagyar Korban... - remeg a hangja, majd egy titkos suttogás a lelke mélyén folyamatosan bátorítja, ösztönzi, hogy folytassa csak nyugodtan tovább. Erre megpróbálja értelmesen, gondolkodva megfejtni a túlajdonképpeni kérdés nyitját, és mondd egy választ.
- Biztos benne?! - Jön a tanár a kérdéssel, mint újbóli szándékos elbizonytalanítás.
- Igen tanár úr! Egészen biztos vagyok! - válaszolja, és a félelem gombócaitól alig bír nyelni egy pillanatig.
- Akkor... rendben... - beír valamit a leckekönyvbe, majd átadja a megszeppent hallgatónak, akinek mázsás terhek szakadnak le lelkéről, mintha folyamatosan ezidáig gátolták volna.
- ...És ha megkérhetek kedves Katalin! A jövőben szíveskedjék tartózkodni a szabad véleménynyilvánítás jogától! - már megint ez az önelégült, furcsa, különös, groteszk vigyor szája szegletében.
- Igen! Megértettem... - válaszolja, majd szedi táskáját és holmiját és amilyen gyorsan csak lehet távozik a teremből, ahol úgy érezte eddig, hogy fulladt, és haldoklott.
Odakint megint szabad levegőt szívhat, és maga elé köp, mintha valami undorító dolgot kellett volna megtennie.

SZÜRREALISTA ÁLOMBAN

Ismerős, fullasztó
massza eseménytelenség
drasztikusan elborít mindent.
Rágós, nyúlós, posvány
mely mindenütt megragad.
Rotyog már karrierek
recsegő szamárlétráin
a megalkuvó árulás.
Zsigerlő karriervágyak
így még maguk sem
kívánhatták a hasznot,
s boldogulást.

Kavargó indulatokban begőzölt,
agymosott punk,
indiánfejeket látni mindenütt.
Akár a bizonytalanított jövő zálogát.
Önmutogató, rikácsoló hangzavartól
követni sem lehet az egyszerű,
puszta lét leegyszerűsített összefüggéseit.

Az érvényesülésnek hamarján
kialakulhatott egy újabb, eltaposott,
brutálisabb mértéke.
- Én már senki önzetlen
jóindulatában nem hihetek!
Épp elég dolgom volt hajdanán önmagukat
is nyugodt szívvel elárulók táboraival.
Egyetlen őszinte
érzelmi metszésponton,
ami még emberileg
vállalható változó helyzetekben,
kicsinyes kockázatokban
nem vállalhatok
könnyelmű megbízásokat,
megígért célozgatásokat,
hogy hátha még egyszer
egyenesbe jöhet tékozló életem.
Minden emberi mozzanat,
vagy gesztus, mely hajdanán
létfontosságúnak ítélt a tachicardiás,
sebesült szív
- most minden csupa alaktalan
füst-forma, dac-szimatú ellenállás.

A rángó Ikaruszi-szárnyak
meddő erőlködése mindenki
számára elérkezik,
amikor a messzinek tűnt
ismeretlen cél-távlatok egyre
közelebbre körbevesznek közelítve
a személyiség tudatalatti bugyraihoz;
most légy még makacs a bátor!
Önmagadat soha fel ne add!
- Amott egy-egy szerencselovag,
újabb karriervadász éhenkórász tartja
feléd szerénykedve polipkarmát
kedvező széljárást sejtetve.
Aki önszántából földreroskad
- mert mást nem tehet - arra tudod mi vár!

ÉLET-HALÁL HATÁRSÁV

Egyszer csak arra eszméltem, hogy viszik a fásszínű padlót alattam. Váratlan hirtelenséggel jött, akár egy csúnya, zsákmányt követelő démon, vagy fekete mumus betegeskedő, magasvérnyomással fertőzött szívembe egy légkalapácsszerű, majdnem végzetes kimenetelű ütés.
- Te? Ez nehezebb, mint gondoltam! Mit zabált össze ez a pacák? - kérdezte egy mackós, termetes mentőstiszt, akinek az életmentés lenne a dolga.
- Pfúj! Én nem tudom, de szerintem ez a hapsi már hónapok óta nem fürdött! - úgy fogták közre húsos, kocsnyaszerű karjaimat, mintha fertőző beteghez kellene gumikesztnyűt húzva hozzáérniük.
- Na kapd el a másik karját! Osztán levisszük! Csoda, ha egyáltalán túléli az infarktust. - vélekedett az egyik, amelyiknek útközben pocakos hordószerű hasáig csúszott nadrágja.
- Én már annak is örülnék, ha valahogy sikerülne kirángatni a gödörből ezt az átkozott egészségügyet, de most meg azt hallom, hogy leépítések, és átcsoportosítások várhatók.
- Hú! A fenébe is! Tudod ez mit jelent? Kevesebb lesz a lóvé karácsonykor! - szűrte le a keserű végkövetkezetést orra alatt a másik.
- No! Gyorsan tegyük be ezt a szerencsétlent az autóba, mert a végén még túl késő lesz! - vélekedett az egyik. Látszott kissé sietőssé vált a dolga.
- Hát... pajtás... - vakarta meg csóválva fejét a másik. - Tarts gyávának, de én nem szeretném így végezni...
- Hát én se! Na mozgás, mert úgy érzem lesz még ma jó pár hasonló fuvarunk!
A két mentőstiszt betaszigált a vijjogó mentőautóba, és mint a meszes szuperszónikus sebeséggel, szírénázva, átvágva a dubóba szorult délelőtti városi csúcsforgalmon megindultak vele a kórház irányába, miközben egyikük folyamatosan igyekezett szemmeltartani állapomat egy kis minimonitoron.
- Te ennek a pacáknak furcsán ver a szíve! - jelentette ki, aki mellettem üldögélt.
- Most nem érek rá! Nem látod, hogy épp próbálok besorolni! - kormányt szorongatta a másik cigivel a szájában, miközben éppen készült megereszteni - valószínűleg -, mindenki hallatára egy vaskos, odamondogató káromkodást. - Hogy az a jó édes anyádat te rohadék! - bukott ki belőle, mert az egyik autós bepófátlankodott elé, holott ő szirénát is használt. - Hát az ilyenek miatt vannak közúti balesetek. - újabb tömény slukk következett. Szinte érezni lehetett amint a masszív, kábító füst bentragad a mentőautó utasterében. Jól esett volna most az az oxigén szájmaszk, ami könnyedén himbálózott valamelyik ismeretlen eredetű orvosi műszeren.
Így is több mint fél órába tellett mire szirénázva begördültünk a Szent János Kórház komor, vaskos, lepusztult épületébe. Kikészített, erősen rózsdásodásnak indult hordányra fektettek, és biztos, ami biztos alapon leszíjjaztak vaskos, stabil, megbízható bőrszíjakkal, mely szinte kövér húsomba vágtak, amint az ember megpróbálta egy kicsit tornáztatni macskásodásnak induló végtagjait.
Egy kórház mindennapjait jobbára a folyamatos, megállás nélküli ide-oda rohangálás, sürgés-forgás teszi ki. Elvégre senki sem kedveli, ha áll a munkavégzés!
- Na mit hoztatok? - kérdezte egy posztoló, ügyeletes nővér, akinek - látszólag -, rettentő sürgős dolga volt éppen.
- Infarktusgyanús eset! - felelte az egyik mentős egykedvűen.
- Tegyék le itt a váróban! A főorvos úrnak most sűrgős operációra kellett mennie! - hangzott az egykedvű, tunya, unalmas válasz.
,,Ha az ember ennyire szakavatott, és minden bizonnyal precízen felkészült emberek társaságába kerül, akkor olyan nagy baj igazán nem történhet vele! - gondoltam magamban. Igen ám! De sajnos egy magyar közkórháznál sosem lehet tudni! Akasszák a hóhért! Igaz, ezúttal nem jelképesen, de valóságosan! Ha valaki bekerül egy közkórházba nálunk akkor tanácsos, ha gondosan megírja a végrendeletét, mert nem biztos, hogy innen élve, és két lábon távozik!
S míg a vékony, hangyányi élet és a megsemmisítő kaszás halál határsávján bolyongtam, akárcsak Dante, tovább szőttem magamban kissé letargikus, búskomor gondolataim láncolatait. Nézzük csak, hogy mi is sierült hitvány, semmitmondó negyven évem alatt lerakni az asztalra! A gyönyörű, egzotikus bombázó feleségről szőtt idillikus álmaimnak már akkor búcsút mondhattam, amikor tanárkodásra adtam a fejem! Hiszen a pedagógusok jóformán éhbéreken tengődnek ahoz képest a számtalan fölturbosított munkákhoz képest, amit a nyakukba varnak. Két gyerkőcről is lemondhattam, hiszen két gyerek ellátása, felnevelése soványka keresetből ugyancsak szánalmas, és szerencsétlen feladat, bármennyire azt szajkózzák a sztárok, hogy nincs ennél csodálatosabb dolog! A szépen berendezett családi ház végyképe is csupán ködpára lehet, hiszen - ha az ember kicsit jobban uánajár a dolgoknak -, könnyedén rájöhet, hogy a mostani ingatlanárak súlyos milliókkal az egeket verdesik. Saját irodalmi jellegű kézirataimon kívül tehát szinte semmi olyasmit sem tudtam felmutatni, ami a külvilág szemében egy értékes, hasznos, vagy akár megbecsülhető ember kialakult képét jelentette volna következésképp arra aztán végképp ne is számítsak, hogy lesz-e egyáltalán, aki emberséges könyörület címszóval megszán, és kifizeti vaószínűleg horibilis költségű hamvasztásomat.
Megpróbáltam felülni gondos szíjakkal fogvatartó hordágyamból, hogy legalább azt láthassam, hogy vánszorognak semmitmondó egykedvűségükben az átkozott percek, amik legalább olyan unalmasan teltek, mint amikor az embernek semmi teendője sincs, és csupán bámul ki a nagyvilágba. Óvatosan remegő szememmel a nagy faliórára pillantottam, mely a nővérpult fölött - ha minden igaz -, mindig a pontos időt mutatta.
Mikor is tolhattak be ide? A fene tudja! Az óra szerint nemrég múlhatott este tíz, ami annyit tesz, hogy... legalább már negyven negyvenöt perce csak kitettek ide, mint egy tökéletesen élettelennek tűnő, mócsingos, gusztustalan húsdarabot. ,,No, most aztán mihez is kezdjek magammal? Tlán malmozzak, amíg végleg le nem áll aggastyánkorú szívem?!" - töprengtem.
Néhány beteget ugyancsak a mellettem lévő székekre ültettek, hátha titokban elkapok tőlük valami halálos kórt, ami megszabadít a szóban forgó infarktus esetleges szövődményeitől, vagy lehet, hogy csupán csak a baráti kapcsolatok előmozdítása véget kaptam új ülőtársakat én, akinek mindig annyira nehezen ment a barátkozás és a kisebb-nagyobb interdiszciplinális kapcsolatok kialakítása, lévén introvertált személyiség vagyok!
- Bocsásson meg kollega úr! Régóta várakozik?! - nyolcvan éves, műprotézist viselő, nyammogószájú öregember kérdezte ezt, akin már jócskán meglátszott, hogy megette a kenyere javát. Most is csupán azért ide ült, mert valamelyik ügyeletes ápoló azt mondta neki, vagy mert itt talált egy szabad helyet.
Húsos, telt szájam cserepesre száradt, és most akár az életemet is odaadtam volna egy csepp hűsítő vízért, vagy egy üdítőért, csak valami folyadékot kaphassak. Mivel már a beszéd is nehezemre esett némán, bölcsen hol bólintottam, hol pedig megráztam búsa fejem, mintha tökéletesen megértettem volna az öregember gondját-baját.
Tizenegyóra felé közeledtünk, amikor a nővér befújt valamilyen kesernyés, gusztustalan sprayét a számba a nyelvem alá, és azt ígérte ez majd segít! Később egy idegeskedő, műtősruhába öltözött orvos is megjelent, aki kinézetre hallatlanul büszke volt rá, hogy ő egy sebész, tehát élet és halál egyedüli ura. Odament a nővérpulthoz, és mintha csak flörtölni szeretett volna a csinos nővérrel kedvesen, gáláns úriemberek módján évődni kezdett vele. Tán még a hamvas arcocskáját is megcirógatta.
Az estéből aztán hajnal lett a szokásos vizitelések korszaka. Ami annyit jelent, hogy rólam a jelek szerint mindenki megfeledkezett, mert egész éjjel leszíjazott állapotban voltam a kórház jégveremszerű folyosóján. Legalább valaki eltolhatott volna egy randiátorig, ahol kicsit azért mégiscsak melegebb van, mint más helyen.
Végül a korai reggeli órák környékén a magamban csak udvarló dokinak hívott nyurga Pityke Őrmester orvos elsétált mellettem; figyelmesen megnézett, majd megvárta, amíg a nővér bizalmasan súg valamit a fülébe, miközben az orvosi karonomat fixírozza.
A további rész az idők homályába vész. Lebegésközeli állapotba kerülhettem, hiszen már csak arra emlékeztem, hogy egy kissé barátságtalan, piszkos kórteremben fekszem; fejem felett jócskán megrepedezett, máló sárgás vakolatdarabkák akarnak minden másodpercben a fejemre potyogni, és az egész helyet valami ismeretlen masszív ürülék, és ammónia, és jellegzetesen kórházi szag tölti be, miközben ágyszomszédom nyitott szájjal úgy tesz, mintha békésen legjobb álmát aludná, aztán egyszer csak a nővér kitapintja pulzusát és arcán látszik a néma döbbenet, amihez sosem lehet elégszer hozzászokni!

EGY HÁZASSÁG ALAPSZABÁLYAI

Egy házasságban mintha gyökerestől megváltoznának nem csupán a kikényszerített frontvonalak, kisebb-nagyobb vízesárkok, vagy drótakadályok, de talán mind a két szereplő is, akik hajdanán úgy döntöttek, - saját elhatározásból -, hogy szövetségre lépnek egymással.
Egyszerre az ember váratlanul arra eszmél, hogy ki lehet ez a bombázó, babonázó idegen az ágyában, akinek orrsövényferdülése van, és úgy horkant nagyokat, akár egy eltömődött gőzturbina. Vagy a legjobb álmait szinte tüstént, és azonnal rombadönti, amikor kovalens kölcsönhatással egészen egyszerűen két kezét kettétárja, hogy nagyobb férőhely legyen az ágyban, míg a másik kénytelen a kőkemény, jéghideg padlóval beérni.
Az életkor előrehaladtával kóros alváshiány lép életbe. Amennyiben nem számoljuk ide a rövidített órák számát nyári-téli időszámítással egybekötve az ember hamar észreveszi,hogy amennyire kényelmesen, vagy komfortosan igyekezett berendezkedni egy adott alvási pozícióba - adott esetben imádott élete szerelmét magához ölelve, és érezve mozdulatait -, olyan hamar, cirka egy-két órácska múltán totálisan kiábrándul ebből a kölcsönösen meghitt, és romantikusan harmónikus állapotból, hiszen a jótékony és megváltó szerepében tetszelgő álom még mindig jócskán várat magára, ahol az óra számlapja halad egyenesen.
Amikor az ember párja egy akkora karate-rúgással rúgja meg legkényesebb testrészét, hogy majdnem leszállnak golyói, hát akkor teljesen természetes, hogy az ember kínjában legszívesebben azonnal rikácsolón, kétségbeeesett, szánalmas kutyavonyítás felüvöltene a totálisan pokoli fájdalomtól, mely aztán szinte azonnal átterjedt teste legtöbb tájaira.
- Életem? Valami baj van? - szól át a másik térfélre álmos, félkómás állapotban, de még így is érzékien, és szexin.
- Oh! Semmi baj drágám! - jegyzi meg az áldozat irónikusan. - Csak éppen az imént sikerült egy jól irányzott, határozott rúgással tökön rúgnod!
- Jaj, drágám! Bocsáss meg kis macim! Te is tudod, hogy nem volt szándékos, csak olyan kicsi lett ez az ágy! Talán a jövő hónapban vehetnénk magunknak egy nagyobbat! - javasolja a gyönyörű feleség.
Ha az ember magában apró számításokat végez, és veszedelmes iramban szorozni, osztani kezd akkor egy termetes, matuzsálemjellegű franciaágy azért mégiscsak nagyobbnak tűnik, mint akár egy egyszemélyes kanapé.
Még szerencse, hogy a férfi könnyedén hozzászokott a nagypárna nélküli alváshoz, ám a kőkemény padló még így is jócskán próbára teszi idegeit, és visszafojtott türelmét. Végül pár másodperc múltán már meg is születik fejében a döntés, miszerint: leköltözik inkább kimegy a nappali ütött-kopott jócskán viharvert, ócska kanapéjára, mely meglehetősen süppedős, hiszen a rúgózása - ki tudja mióta? -, már rég tönkrement.
Hajnal felé azonban a feleség hirtelen arra riad kissé félénken, hogy párja eltűnt melőle, így agyában szinte azonnal forogni kezdenek a kis fogaskerekek riadó-üzemmódban, hogy vajon hova a fenébe tűnhetett imádott pasija?
Végül a fáradt, kómás gyönyörűséges nő sem tehet mást, és holtfáradtan kicsoszog kedvenc bolyhos, puha mamuszában, mely egyszerre kényelmes, és meleg, és mely mindenképpen az otthon meghitt, és bensőséges érzését hivatott jelezni.
- Édes? Miért nem bújsz vissza mellém az ágyba? - kocogtatja meg a masszívan medveként horkoló ember vaskos, széles vállait a hölgy s mire rájön arra, hogy semmi válaszreakció sem érkezik pár pillanaton belül inkább úgy határoz, hogy a fenének van még kedve éjnek évadján kérlelni, szólongatni bárkit is így megint tesz egy görbe fordulót - igaz, most hátrafelé vissza a hálószoba irányába.
Már csupán pár órácska van reggelig, így az órák valósággal repülnek, s miután a férfi mindig is koránkelőnek számított szinte lopakodó tolvajok módján igyekszik lábujjhegyen pipiskedve kisettenkedni a kiskonyhába - amit csak nemrégiben újítottak fel -, hogy megfőzze a szokásos életélénkítő feketelevest. S ha már ott van gyorsan kinyitja az acélszínű hűtőszekrény ajtaját, hogy felmérhesse milyen finomságokat lejmolhat reggelire, amíg a túlzásba vitt egészségmániás felesége fel nem ébred. Szerencsére akad még csokispehely és zsírszegény tej is, így a reggeli szint garantált. Ha nem számoljuk hozzá a nagymamánál tett hétvégi látogatást, amikor is a gondoskodó nagymama legalább harminc darab jócskán megporcukrozott fánkot csomagolt be felnőtt unokájának, mondván: ,,csak nem éhezhet egy ilyen nagy ember!"
El is érkeztünk reggel hat órához. A hömpölygő szénmonoxiddal feldúsított főváros vérkeringése - akárcsak a hajnali, józan robot -, szinte hirtelen megélénkül. S bár az autók, teherautók zaja szinte alig szűrődik át a masszív, strapabíró, legújabb ablaküvegen, mely szinte hermeikusan, levegőmentesen zárja ki a külvilág barátságtalan, kellemetlenkedő zajait a férfi még ráér mojolni, morfondírozni egy-egy nehéznek, és kedvetlennek ígérkező munkanap előtt, melynek első és talán legfontosabb kérdése: Miért utálom ennyire a munkámat? Miért nem lépek ki, és kezdek bele valami másba?
Végül aztán a feleség sem bírja az éjszaka óta tartósnak berendezkedett hiányt, és álmos, morcos kedvvel, nagy ásítások közepette kicsoszog; gyöngéden puszit lehel párja arcára, és kérdő tekintettel néz rá valószínűleg az éjjeli kisebb fiaskó miatt:
- Jó reggelt szépfiú! Mi történt? - kérdezi álmos hangon, miközben magában hálát ad az égnek, hogy párja mindig szolgálatkész és figyelmesen megfőzte a reggeli koffeinmennyiséget, ami nélkül valószínűleg már fel se bírna kelni normálisan. - Mesélj szívem? Hogy telt az éjszakád? Nem hiányoztam? - kedveskedő viccelődésnek, ugratásnak szánja a mondatot, ám szinte azonnal kissebbfajta bűntudat fogja el, amint meglátja férje kissé ideges, fáradt, elcsigázott tekintetét.
- Jaj édes! Ne legyél már ennyire magad alatt! Elvégre tető van a fejed felett és nem a padlón, hanem a nappali kanapéján aludtál! Képzeld el, hogy más országokban milyen kíméletlen és síralmas még mondjuk az alvás és az összes többi létszükséglet! - most észérvekkel igyekszik manipulálni párját, mert titkon abban bízik, hogy ez szinte minden esetben beszokott válni. - Tudod mit? Arra gondoltam, hogy elmehetnénk kirándulni valami szép helyre? Csak a természet, a folyók, kisebb tavak, meg mi! Na? Mit szólsz?! - kérdőn néz rá, szinte kutatón, akár egy kislány, amikor a szüleitől kuncsorog valamiért.
A férjen látszik, hogy gondok redői jelennek meg fokozatosan az arcán. Sokszor csóválja a fejét, töpreng, gondolataiba mélyed, agy csupán busa, dús koromfekete szemöldökeit húzza annyira össze, hogy már a sunyínak látszó macskaszeme is alig látszik. Ezt a feleség mindig is utálta. Miért kell grimaszolni, meg groteszk, idiótáknak való pofákat vágni?
- Most meg mi van? Miért kell neked gyerekesen viselkedned mi?! - állt két lábát kiterpesztve, kaját maga előtt tartva, mint aki támadáni készül.
- Édes egyetlenem! Te is tudod, hogy egy uazás sosem olyan egyszerű feladat, mint azt a legtöbb ember képzeli! Mindent gondos aprólékossággal illik megtervezni!
- Blabla és megint csak bla! Ez üres kifogás! Az ember, ha ott van, akkor egyszer csak majd kialakulnak a dolgok! Addig meg szerintem semmi értelme sincs bepánikolni! - jelentette ki határozottan. Most olyan volt akár egy szexis, harcias amazon.
- Édesem? Most akkor veszekedni fogunk, vagy kultúremberek módján beszélgetni? Tudod, csak úgy megkérdeztem!
- Látod-látod! Most is te vagy az, aki szinte mindennek óriási, gigantikus feneket kerít! A legegyszerűbb dolgokat is felnagyítod, miközben arra vársz, hogy helyetted oldják meg a problémáidat! - a feleség szinte azonnal megérezte, hogy véresen komoly őszintesége úgy a másik lelkébe talált, hogy bár a férj sosem volt egy egoista ember, mégis vérig sértette vele önkéntelenül is. Látta, hogy párja kisfiúsan nagyon szomorú lesz, mint amikor meghalt az apja, akitől gyerekként rettegett, és úgy érezte ezt képtelenség kibírni, vagy túllépni rajta.
- Jaj, drágám! Hidd el... én nem úgy gondoltam... - próbálta menteni a menthetőt, ám a férj már vette is a ruháját és inkább lement sétálni egyet a közeli fás parkba, hogy megpróbálja kiszellőztetni érzéseit.
Így is több mint ötven percbe telt mire újból visszajött. Addig a feleség sem tétlenkedett. Elvégezte a szokásos háztartási teendőket, és berakta a mosógépbe az éppen esedékes aznapi ruhamennyiséget.
- Édesem! Annyira örülök, hogy máris visszajöttél! - valósággal a nyakába ugrott, és össze-vissza csókolgatta, ahol csak érte. - Megbocsátasz, amiért olyan kislányosan meggondolatlan voltam? - kérdezte huncut mosolya kíséretében.
- Hát... nem bánom... - olyan Robert de Niro-s jellegzetes grimaszt csinált, és ettől csak még jobbra sikeredett a poén. - De egyszer még kérek tőled valamit Aliz!
- Tudod téged egészen nyugodtan felvehettek volna a Színművészetire! Idióták voltak, akik felvételiztettek! - jegyezte meg.
- Igen! Ezen már én is többször elgondolkoztam! Mi lett volna ha? Ám akkor csak később ismerhetem meg azt a fantasztikus, sziporkázó nőt, aki mindenben mellettem áll, nem igaz?! - gyöngéden az asszony füleibe suttogott romantikusan, amitől a másik szinte azonnal bizseregni kezdett.
- Tudod mit drágám? Elmehetnénk új ágyat venni! - észrevette a torz arckifejezést. - Már megint mi van?!
- Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy majd nekem kell összeszerelni, mert technika, és gyakorlati dolgok terén kétbalkezes vagyok! - érződött, hogy nagy terheket cipel.
- Ugyan már drága mackóm! Majd felhívom az ezermester öcsémet! Ő aztán mindent képes összeszerelni!
- És, ahogy én látom ugyanannyira szétbarmolni is! - jegyezte meg viccesen.
Így történt, hogy átruccantak Budaörsre, az ottani egyik butorárúházba, és a feleség szinte azonnal beleszeretett egy nagyon kényelmes, matracos ágyba, ami kicsit többe került, mint azt eredetileg tervezték.
- Drágám! Ne izgasd magad, mert az megárt a vérnyomásodnak! Szinte ingyen volt, és ráadásul akciós is! Meglásd fantasztikus lesz, csak össze kell szerelni!
- Bocsáss meg szívecském, de addig ezek szerint a nappaliban alszunk a kanapén! - a lényegre tapintott, mert a gyönyörű nő duli-fuli arcot vágot, és kerülgetni kezdte az idegesség.
- Egy-két napot csak kibírsz, nem?!
- Oh! Hát hogyne! - cinikussága megint egy fekete pont volt kapcsolatuk mezején.
Mihelyest betették a kocsiba a kifizetett ágyat, és hazamentek, hogy legalább a házhozszállítási költséget megspórolhassák a talpraesett feleség legalább öt üzenetet hagyott kissé hóbortos öccse mobilján, hogy ha ideje engedi azonnal jöjjön el hozzájuk. Két hétbe is beletelt mire felbukkant.
- Szia nővérkém, és kedves sógorkám! Hogy ityeg? Látom még nem raktátok össze! - azzal máris hozzákezdett a kissé bonyodalmas műszaki rajzot tartogató ágy szakszerű összeszereléséhez, és mire bő öt óra múltán kész lett néhány anyacsavar mégiscsak maradt a kezében.
- Hát... őszinte leszek veletek! Aki ezt a szart tervezte az megkaphatná a legrosszabb árúk Oscárját is! - csóválta a fejét.
- Téged nem kérdeztünk öcsikém! - torkolta le harciasan a feleség, majd alig várta, hogy akár egy szorgos kismacskaként elterülhessen a nagyméretű ágyban.
- Hát... ti tudjátok! Mindenesetre, ha gond lenne szerintem azonnal vigyétek vissza az üzletbe! - Az öccs összecsomagolta szerszámait, búcsút intett, és már megint is dolgára.
Estefelé pezsgővel, és pralinéval készültek, hogy felavathassák az új butordarabot. Úgy gondolták mindennek meg kell adni a módját. A feleség szexis, észbontó fehérneműben dőlt végig az ágyneműn, míg a férj kissé gyerekes pizsmát vett, amit a feleség talált elragadónak. Ízlések és pofonok.
- Igyunk arra, hogy minden álmunk, vágyunk teljesüljön! - emelte köszöntésre poharát az asszony.
- Ezzel egyet értek! - koccintott a férj.
Amikor apró, puha, romantikus csókokat kezdtek egymással váltani először a férj volt, aki észrevette, hogy valami nem stimmel az ággyal:
- Szívem? Te is hallottad ezt a recsegő hangot? Vajon mi lehet?!
- Most ne azzal foglalkozz mackóm! Inkább velem! Csak a kedvedért vettem fehérneműt! Hogy tetszik? - kérdezte szerelemtől, vágyaktól megrészegülten, mámorosan.
- Bombázó vagy drágám!
Nem telt el tíz perc sem, és a vadonatúj, összeszerelt csúcsbiztonságos ágy úgy összeroppant recsegve, ropogva, akár egy kiszáradt csónak. Később a puha, kényelmes matracon mindketten jóízűt nevettek azon, hogy hogy a fenébe történhetett velük ilyesmi?