LÁZ-ÁLOM

Mi már rég nem egymástól
várjuk az üdvözülést.
Barátainktól a jólcsengő elismeréseket
vagy vigasztalásokat.
Egymást szüntelen kiraboljuk,
ha megtehetjük egyetlen,
drága kincs-mosolyért,
karrier-ajánlatokért,
flörtölő mozdulatokért.

Könnyen átcsaphat orv-hiú
gyilkos versengésekbe immár
a fogvatartott szerelem vagy barátság.
Egyre szűk keretek közé
kényszerített életek között kell
mozogva tűrnünk,
mire bárki is felismerhetné ebben a galád,
hitehagyott országban változtatnod
– ha még akarod sem lehet!

Görcsösebben vergődve belekapaszkodnánk
sajgó karmolásig a jövőbe
s az sem zavarna minket,
ha végül önmagunkra maradnánk a bajban.
Csak lehetőségek bőséges
tárháza közül lehessen
tudatosan választani.

Jönnek-mennek életünk szánalmas,
tékozló főszereplői:
ki szánakozva önmagát velőig sajnáltatva,
ki meg irigykedve.
Nehezen tudhatnánk őszintén megmaradni,
hogyan is állhatnánk meg
a gyilkos munkaerőpiaci,
forrongó versenyt?
S vajon miért is kell,
hogy naponta egymás
nyakát megtiporva ropjuk
a kilátástalannak tetsző táncot karikás,
szarkaláb-szemekkel?!

S míg kinyilt szemekkel
igazukat elhazudják agymosott propagandák
már egyre terebélyesedő bérencei,
hogy létezhet egy boldogabb,
megfizethetőbb, jobb világ
messze a sziszifuszi örök végtelen bánatoktól
– a többség beleszagolva a levegőbe
is rögtön megérzi:
levert dióbelekben
férgek zabálják falva egymást.

Koholt reflektorok celeb-média fényei
egymást túllicitáltan is
jócskán agyonhazudják.
Az igaz beszéd mindig karnyújtásnyira van,
mégsem lehet megszólalni sem.
S tán akkor lesz majd békesség,
empátia-tolerancia,
ha az egyes egyén
másokat eltaposva kizsarolja?!