AJÁNDÉK AZ ÉLETTŐL

Pikánszki bácsitól a kezded kezdetén valósággal rettegett minden gyerkőc. Tőlünk három emelettel lejjebb laktak imádnivaló, csupaszív feleségével, aki olyan méltósággal, közvetlenséggel, nemes emberi tulajdonságokkal viseltett a kisgyerekek iránt, akár a legadakozóbb, legfantasztikusabb nagymama.
Főként a nyári vakációs hónapokban volt a legrettegettebb, legfeszültebb a helyzet. A tomboló kánikulában azért elviselhetetlen a panellakás, mert hacsak az embernek nincsen legalább két nagyteljesítményű légkondicionáló berendezése akkor szabályos pokoli katlanná változnak át az egyébként szivacsos berendezkedésű betonelemek, amik fölszívják, és persze, hogy magukban tartják a meleget.
Rendszerint Szombat éjjelente Pikánszki bácsi kicsoszogott a lépcsőházba, és szavalni kezdett jó hangosan, rikácsoló hangon kiabálva, mintha egy barátságtalan, és kellemetlen kísértet volna, akinek az az egyedüli megtisztelő feladata, hogy felriassza legszentebb álmából a lakóközösséget.
- Hé, jóember! Ha jót akar magának, akkor ezt most rögtön befejezi! A családom aludni szeretne! - szólt le az emeltről apám, aki éjszakás lévén éppen munkába indult, és nagyon nem szerette, ha valami kellemetlen baki csúszik a tervei, vagy számításai közé.
- ,,Az országút porában szürke szamarak" - folytatta továbbra is a megkezdett verset az öreg, mire apám szólt Pikánszki bácsi feleségének, hogy inkább fizet érte, csak valahogy legalább reggelig, míg az emberek fel nem ébrednek hallgattassa el a férjét.
- Persze, természetesen Misikém! Bízza csak rám! - szólt ilyen esetben Fanni néni.
Később, mikor már épek hogy elkezdtük a hátunk mögött hagyni a gyerekkor naivitását sokszor hallottuk, tapasztalhattuk, hogy az öreg Pikánszki bácsi úgy viselkedik, mint egy félkegyelmű, jóságos bolond. A díszkertünkből kedvért, önhatalmúan letépte apám saját kézzel - annak idején -, elültetett jószagú orgonáját, és ismeretlen, fiatal lányoknak adta oda, ha cserébe kaphat tőlük egy puszit. Még később már azzal dicsekedett, hogy a régi világban majdnem minden színészt, művészt, írót, és költőt ismert személyesen, és hogy hozzá jártak pénzt kölcsönkérni, mert tudhatták, hogy Pikánszki bácsi mindig megsegíti őket.
- ...Úgy bizony, én mondom! Jött hozzám Zelk Zoltán éppen úgy, akárcsak József Attila! Mind nálam aludt, meg ebédelt! - sokszor ténylegesen kicsit nagyot mondva, fellengzősen ejtette mondatait szándékosan ki, mint akivel ez az valóságosan is megtörtént.
Pikánszki bácsinak - ha minden igaz -, volt egy részegeskedő fia, és menye is, és vagy öt unokája, akik közül senki sem vette volna a fáradtságot, hogy egyszer is meglátogassa. Az öreg ebbe - mondani sem kell -, nem tudott sem belenyugodni, sem megbékülni.
-Majd adok én nekik! Egy megveszekedett fillért, annyit sem kapnak tőlem! - fenyegetőzött szinte megállás nélkül, amennyiben valaki meggondolatlanságból merészelte felemlegetni a fia, vagy a menye dolgait. - Bezzeg, ha nekik is harminchat órázni kellett volna annak idején akkor most sírhatna a mohó szájuk! - úgy beszélt sokszor, hogy fröcsögött szájából a gusztustalan turhás nyál.
Később a problémás kamaszkor köszöntött a legtöbb gyerkőcre, akik Pikánszki bácsi kezei alatt nevelkedtek a panellakásban. Az öreg megérezhette ezt, mert igyekezett bennünket kioktató, tanáros hangnemben ránevelni a hölgyekkel szemben elvárt udvarlásra, és a csajozás művészetére.
- Uraim! Egy igazi hölgy már a pillantásával is képes megbűvölni, elvarázsolni a férfit! - majd a következő pillanatban, amikor kicsit elbóbiskoltunk, vagy elfelejtettünk szavaira odafigyelni: - De azért a tökötöket hagyjátok a nadrágotokban, ha jót akartok magatoknak, és szüleiteknek! - intett bennünket kellő, megfontolt óvatosságra.
Volt egy fantasztikusan provokatív, lázadó típusú lány a gimiben, aki már első ránézésre fellobbantotta bennem a szerelmi szikrát. Hát persze, hogy a legleső ember, akit bizalmasan beavathattam az maga Pikánszki bácsi volt, aki akkoriban kaphatott új szemüveglencsét, ami egy hatalmas szódásszifonra emlékeztetett, mert csupán vaksin , szinte botorkálva láthatta az egyes emberek, tárgyak körvonalas részleteit.
- Pikánszki bácsi! Engedje meg, hogy bemutassam barátnőmet Krisztát! - mentem oda hozzá, amikor rendszerint kint üldögélt a sámliján, amit látványosan, tüntetően az ajtaja elé támasztott.
- Ó, nocsak fiacskám! - lepődött meg, majd szinte aprólékos, mindenre kiterjedő precizitással, és néma helyeslő szakértelemmel mérte végig kissé megilletődött barátnőmet, aki igyekezett annyira kedves és elbűvölő lenni, amennyire csak tudott. - Szép hölgyemény! - járta aprólékos szorgalommal máris körbe, és nem győzött csodálkozni állítólagos ízlésemen.
- Drága hölgyem! Nagyon becsülje meg ezt a kiváló, talpraesett fiatalembert, mert megérdemli a boldogságot!
- Mindent elkövetek majd bácsi! - válaszolta kicsit félszegen, lehajtott fejjel gyönyörűséges, őzikeszemű barátnőm.
- Pikánszki bácsi, ha kér esetleg bármit a boltból, vagy kenyeret tessék csak szólni nyugodtan! - kértem már, amikor elbúcsúztunk tőle.
- Megleszek édes fiam! No, hajrá fiatalok! - azzal begyalogolt a lakásba, hogy megnézze az aznapi kedvenc latinos szappanopera következő részét.
Miközben imádott barátnőm vaskos, szőrös kezeimet szorongatta, melyek izzadtak, csatakosak voltak, nem tudni miért? Folyton azon kattogott az agyam, hogyan az öreg rám nézett. Hogy furcsa volt, és egyben szokatlan? Hát persze! Mégis az a különleges, kivételes mosoly, ahogy búcsúzott, mintha az élettől is elbúcsúzott volna egy füst alatt...
Barátnőmmel beültünk egy moziba, és miközben ment a szokásos szirupos, csöpögős romantikus film én folyamatosan Pikánszki bácsira gondoltam! Talán többet kellett volna beszélgetnem. Hisz úgy is jóformán egész álló nap alig-alig szólhat bárkihez is.
- Min törőd a fejed drágám? - simogatta meg pufók, hörcsögarcomat barátnőm.
- Pikánszki bácsin gondolkodtam! - feleltem.
- Igen! Szerintem a maga módján kedves ember lehet... - töprengett barátnőm, ha egyszer már sikeresen elvontam a figyelmét az érzelmes filmről.
- Azon morfondírozok, hogy talán nem kellett volna még ott maradnunk egy kicsit! Szegény öreggel úgy is alig beszélgetnek mostanság. Legfeljebb a felesége!
- Annyira aranyos vagy, amikor megpróbálsz komolynak tűnni! De szerintem, ha ő maga nem kérte, akkor azt gondolom, hogy ez az ő személyes döntése volt. Figyelj, ha ennyire zavar, akkor akár holnap is meglátogathatjuk! Majd veszünk neki valami finom sütit, esetleg bevásárolunk, vagy ilyesmi!
- Ez nagyon jól hangzik... - feleltem, s miközben barátnőm átható, babonázó tekintete a hatalmas vetítővásznat figyelte, és csöndben továbbra is törtem a fejem a megoldáson, és legfőképp az öreg furcsa viselkedésén.
Amikor vége lett a filmnek, és hazafelé tartottunk barátnőm kérdőn, kíváncsin nézett rám, mintha vájkálni akarna gondolataim, vagy lelke morzsái között.
- Nézd! Őszintén sajnálom, hogy nem tudtad a filmet normálisan megnézni! - kértem tőle őszintén bocsánatot.
- Látod-látod! Pontosan ezért szerettem beléd, te butus! Mindig őszinte voltál saját magadhoz, és ez nagy kincs! - gyöngéden arcon puszilt, amit nem értettem. - Nagyon aggódtam miattad, mert nem szokál így viselkedni! - jegyezte meg félős arckifejezéssel nem sokkal később.
Amikor hazaértünk, már sötétedett és kicsit mindketten arra vágytunk, hogy kipihenhessük magukat, és másnap frissen, talpraesetten vethessük bele magunkat az unalmas, szürke hétköznapok világába.
Másnap már kora reggel hat óra körül leszaladtam loholva, trappolászva a lépcsőházban Pikánszki bácsiék lakásához. Megdöbbenéssel vettem észre, hogy be van zárva az ajtó. Kérdeztem is a szomszédokat, hogy mi történhetett, hogy se az öreg, se felesége nem nyit ajtót?
- Jaj kedveském! Még nem is tud róla?! - hökkentek meg a nyugdíjas lakók összecsapva tenyereiket a levegőben.
- De hát tegnap még Pikánszki bácsi viccelődött, mosolygott amikor meglátogattuk... - érveltem, mert semmi esetre sem akartam elfogadni a megkerülhetetlen tényt.
- Jaj kedveském! Pikánszki bácsi és a felesége éjjel meghaltak... - bökte ki halkan valaki. A halottkémet a Vilmos úr hívta négy órakor. Sajnáljuk...
A legtöbb szomszéd mintha félne valamitől, vagy nem akarna szervesen belekeveredni a dolgokba máris tiltakozva visszasompolygott a lakásukba, és magukra zárták az ajtót. Mintha valóságosan is az lett volna a szándékuk, hogy a külvilág egyes tragikus, fájó részleteit teljes mértékben kirekesszék felzaklatott tudatukból.
Hirtelen olyan pánikrohamon lett, hogy az már elviselhetetlennek érződött. Valósággal négykézlábra, majd térdre görnyedve lerogytam a kihaltnak látszó, ám valójában nagyon is éberen fülelő, visszhangos folyosón, és potyogtatni kezdtem krokodilkönnyeim, mintha második nagyszüleimet veszítettem volna el.
A barátnőm lázasan keresni kezdett a lakásban minden felé, hogy hova a fenébe tűntem, míg végül háromnegyed hétkor sétáltam fel a lépcsőn, és nyakába borulva úgy bőgtem, mint egy elárvult, hisztiskedű kisgyerek.
- Jól van édesem! Nincsen semmi baj! Engedd ki a fájdalmadat! - igyekezett nagy nehezen vigasztalni barátnőm, miközben folyamatosan megakart győzni, hogy sajnos ez is hozzátartozik az élethez, akárcsak az összes többi, érthetetlen, igazságtalan, legalább annyira könyörtelen halandó emberi törvény.