GYEREKCIPŐBEN

Öcsike, polgári nevén Fodor Álmos farfekvésesként jött a világra. Édesanya Irénke a szülést követően előbb a nagyszülőkre bízta gyermekét, majd amikor a nagyszülők hirtelen lebetegedtek, és később meghaltak egy gyermekotthonba került. Állítólag olyan szőrös volt a kisbaba, hogy mindenki a csodájára járt a nagyszülők gondosan rendben tartott, és takaros kertesházában. Míg a nagymama nem győzte emlegetni férje urának:
- Gyula! Ennek a kölöknek elefántnagyságú fülei vannak!
- Hagyd békiben mamus! Szép kölök az!
Később, amikor hivatalosan is papírokat kellett róla kiállítani, és bemutatni, hogy élő, létező személyazonossága megkérdőjelezhetetlen az anyuka és apuka rubrikában vagy nagy fehér folt éktelenkedett, vagy ,,ismeretlen" szó volt odabiggyesztve. (Később Álmosnak emiatt is jócskán megfog még gyűlni a baja).
Nagyanyja házában éldegélt Álmos és nagyon rendes, szófogadó gyerek volt, aki ha engedték, hogy játsszon a többi főként utcában lakó, vele egykorú gyerkőccel, akkor játszott, ha a nagymamával kellett piacra menni zöldséget, gyümölcsöt árusítani, vagy nehéz kosarakat cipelni abban is engedelmesen segített. Sokszor bámészkodva elnézegette az előszobába függeszkedő családi, fekete-fehér fényképeket, és kérdő, faggató tekintettel kérdezte imádott nagymamáját, hogy ki lehet az a sugárzó, fiatal lány, aki mindig mosolyog, és aki olyan angyalnak néz ki?
- Beszél butaságokat te kölök! Hát ki volna más, mint az anyád!
- Nagyon szép néni... - jegyezte meg alázatosan. S egyre jobban hiányzott neki az anyai ölelés, ami meglehet más, mint a nagyanyja szigorú-kemény ölelése. Állítólag a nagymama időközben próbálta megtalálni lányát, de az vagy hallani sem akart róla, vagy úgy elrejtőzött szégyenében, hogy nem merte sosem meglátogatni őket.
,,Hol lehet ez a lyány?!" - faggatta saját magát. ,,Tán olyan rosszul bántunk vele? Hisz mindent megadtunk neki! Az sem volt elég!" - minél mélyebben elgondolkodott a kérdéseken, csupán annyit ért el, hogy újabbak jöttek a helyébe.
Álmos gyerekkori varázsvilágát használta fel arra, hogy elképzelhesse szüleit. Mindig is azt gondolta, hogy apja valami hivatalos, nagyon fontos, befolyásos ember lehet, akinek annyi a dolga, és munkája, hogy jóformán ki sem látszik belőle egész nap, míg anyukája egy valódi hercegnő valamelyik távol keleti, vagy ázsiai országból.
Ennél is nagyobb bajnak számított, hogy a kis Álmoskát sokáig az óvoda sem akarta befogadni, mert rendszeresen bepisilt, vagy bekakilt attól függően, hogy mennyire volt megfélemlítve, így a nagymama minden vasárnap szaladhatott a városba jó sok pelenkáért.
Hűvös, zimankós ősz következett, és a nagymama kiment az erdőszélre rőzsét és fát gyűjteni, és magával vitte Álmost is, hogy segítsen. Ám hirtelen keserves, hideg eső kezdett nyakukba zúdulni. A nagymama nagyon beteg lett, aztán hamar meg is halt. Álmost onnantól a szomszédok igyekeztek gondozni, és nevelni, míg végül a takarós családi házuknál egy hétköznap egy fekete autó fékezett, és kiszállt belőle két hivatalnokféle, barátságtalan bácsi, aki mindenféle dolgot kérdezgetett a megrémült Álmostól. Erre azonban a szomszédok is tüstént felkapták a fejüket, és kijöttek a házuk elé:
- Hé, maguk ott! Mit akarnak attól a gyerektől?! - kérdezték páran a két hivatalnokszerű embert, mire a többi szomszéd is kijött a házából.
- Egy gyermekotthonból jöttük kedves asszonyom, mert bejelentést kaptunk!
- Maguknak itt semmi keresnivalójuk nincsen! Tűnjenek innét a fenébe, különben magukra uszítom a kutyákat! - rikácsolta a középkorú asszonyság.
- Kedves Asszonyom! Mi itt most hivatalos ügyben járunk el, de hozhatunk bírósági papírt is! - emelte fel kicsit komolyabban a hangját a marconaképű cingár emberke.
A középkorú asszonyságot sem kellett kétszer kérni; kiengedte a harapós komondor-kutyáit a kutyaólból, és azok vadállatok módján ugatva, hangoskodva máris úgy szaladni kezdtek a két hivatalnok külsejű irányába, hogy attól kellett tartani rögtön átharapják valamelyikük torkát.
- Asszonyom! Ezzel csak azt éri el, hogy súlyosbítja a helyzetet! - szálltak vissza mindketten a sötétszínű autóba, majd gyorsan elhajtottak.
Álmos annyira megijedt, hogy magzati pózban volt összekuporodva, és megint bepisilt. A szomszéd kedves néni próbálta könyörögve már a végén valahogy nagy nehezen megvigasztalni: - Jól van drága árva szentem! Nyugodj már meg! Senki sem akar bántani! - simogatta folyamatosan boglyas haját.
A két barátságtalan hivatalnokforma ember egy másik alkalommal újra felbukkant, de ezúttal mintha két másik
tagbaszakadt embert is hoztak volna magukkal erősítés gyanánt, és persze hivatalos, pecséttel ellátott bírósági papírt, ami persze kimondta, hogy joguk van bizonyos dolgokhoz, amit az egyszerű, átlag emberek aligha érthetnek meg.
Az egyik biztonsági őr forma azonnal átugrott a fából eszkábált drótkerítésen, és bement a családi ház szépen gondozott udvarára, míg a másik egy feszítővágó nyeles harapófogóval könnyedén elvágta a bejárati kaput összetartó, aprócska zárat, és a másik két hivatalnok is bement a családi ház udvarára.
- Fiacskám, hol vagy? - kérdezgették mind a négyen. - Nem akarunk bántani! Csak beszélgetni akarunk veled! - szólították, de nem találták, pedig mindenhova kutatva benéztek.
Lett ám nagy csődület a takaros kis kertvárosi utcarészen. A végén már akkorára duzzadt a tömeg, hogy mindenki szenzációként leste, kukucskálva, hogy vajon most mi fog következni?
Álmos valósággal rettegett az újabb gonosz, barátságtalan bácsik áradatától, de valami titokzatos okból most úgy határozott, hogy még véletlenül sem fog meghátrálni, és inkább túljár az eszükön. Még szerencse, hogy a családi háznak volt egy gondosan rendben tartott padlása, ahova egy kissé nyekergő, rozoga falétrán lehetett feljutni. Álmos óvatosan lépett egyik fokról a másikra, ahogy nagyanyjától elleste, és percek alatt felért. Az ott talált kisebb snittből, és elhasznált, apró téglákból kezdte megdobálni mind a négy gyanútlan hivatalnok embert.
- Hé te kölyök? Mit csinálsz te?! Azonnal fejezd be különben agyonverlek! - felelte az egyik termetesebb ember.
- Te ez nem viccel! Minket vett célba! - így a másik.
- Fiacskám! Kár minden további próbálkozásért! Mi innét el nem megyünk, amíg le nm jössz onnét! - válaszolta kimérten a főnökforma emberke.
Álmos pedig továbbra is lelkiismeretesen folytatta a téglahajítást, és ügyes céllövőnek bizonyult, mert mind a négy hivatalos ember kiadósan kapott a fejére a kisebb kőzáporból. Álmos kicsit büszke is volt magára.
- Kapjátok már el azt a nyavalyás kölyköt a szétszentségit neki! - adott utasítást a főnök.
- Mégis mit csináljunk?! - fakadt ki az egyik. - Másszunk padlásra egy gyerek kedvéért?! - néztek egymásra a többiek.
A szomszédok továbbra is tanakodtak, pusmogtak egymás között. Látszólag senki nem mert tenni semmit. Végül a kutyás asszonyság, aki a múltkoriban elkergette az első két szerencsétlen hivatalnok-idiótát közbelépett. Átvágott a csürhe tömegen, majd bement a családi ház bejárati kapuján, és mivel volt kulcsa kinyitotta a ház ajtaját és bement a szobába. Mivel neki is voltak gyerekei pontosan tudhatta, hogy Álmos egy biztonságos búvóhelyet fog magának keresni, épp ezért egyenesen a spájzba ment majd fölszólt a rozoga kis falétrán, mert meglátta, hogy a nagy fából eszkábált padlásajtó tárva nyitva van:
- Fiacskám, ott vagy? - kiáltott fel hangosan. Egy ideig szándékosan semmi válasz nem érkezett.
- Álmoska, kincsem! Kérlek gyere le! Biztosan éhes vagy! Sütöttem finom csöröge fánkot sok porcukorral, amit annyira szeretsz! - úgy tűnt ez használ, mert - igaz, ami igaz -, a kisfiú egész reggel óta jóformán a konyhakertből felszedett, megpucolt sárgarépákat rágcsálta más egyebet nem igen.
Nagy nehezen, bizalmatlanul lejött. Kis teste nyárfalevélként reszketett.
- Jól van fiacskám! - fújt egy nagy levegőt, majd könnyebbült meg az asszonyság. - Kérlek, most jól figyelj rám! Ezek a bácsik most elfognak téged vinni, mert az a feladatuk! De amint lehet meglátogatlak majd! Te mindig tedd azt, amit mondanak neked, és viselkedj rendesen!
Álmos síró, nyüszítő hangot hallatott, mint egy elárvult, teljesen magára hagyott kis állatka és a termetes asszonyság otthonkájába kapaszkodott olyan erősen, hogy az csúnya, és barátságtalan hivatalnok-emberkéknek alig sikeredett lefejteniük az asszonyságról. Még akkor is harapott, rúgott, toporzékolt, mikor nagy nehezen betaszigálták a feketeszínű autóba, és olyan gyorsan elhajtottak vele, mintha ez az egész egy rossz álom lenne.
Az intézeti nevelők se bírtak vele. Időnként úgy tűnt, kezd megszelídülni, tűri, hogy a tanulatlan, jó szándékú falusi dadák lecsutakolják, és tiszta ruhába bújtassák.
Voltak legalább harmincan is az otthon falai között, ami egy fiatalkorúnak maga a börtön, és pokol, pláne akkor, ha még senki sem tanította meg, hogy miként és hogyan kellene vigyáznia önmagára, hogy bajba ne keveredjék, vagy fizikai bántódása ne essék.
- Mit akarsz itt te szánalmas, hitvány pöcs?! - egy nagy melák kamasz kérdezte ezt, aki szorgalmas visszaesőként már számtalanszor járta újra a nyolcadik osztály, és egy idő után már nem foglalkoztak vele.
- Semmit... - felelte Álmos olyan vékony hangon, mintha ott se volna, és persze igyekezett levegővé válni. A másik kamaszt ezt provokációnak vehette, mert intett a társainak, hogy Álmost hátulról fogják le, feszítsék ki vézna karjait. Eljött a móresre tanítás brutális törvénye. Aki nem bírta a strapát, annak vesznie kellett!
- Kapjátok el ezt a vézna kis férget! - azonnal négyen ugrottak rá, és élvezettel vihogtak, akár a bosszúszomjas hiénák a zsákmányuk felett, hogy Álmoska vergődik harapófogó kezeik között.
- Na kisöreg! Itt én vagyok a törvény! Világos?! - ordított máris az arcába a nagydarab srác, és akkorát öklözött a vézna kis testbe, hogy Álmos rögtön csillagokat kezdett látni szemei előtt pokoli fájdalmakkal karöltve.
- Tetszik, hogy nem vagy egy hisztis, pisis majrés! De akkor sem lehetsz menőbb, mint én! - újabb csattanó, ostorszerű pofon következett, mire Álmosnak jócskán feldagadt az arca, és talán már nem is hasonlított egykori önmagára.
Kicipelték a sötét fürdőszobába, ledobták egy zuhanytálcára, ráeresztették a tust, és magára hagyták.
Álmos mire visszaértek a hálóterembe, már mindenki aludt. Álmos sokáig azt hitte, hogy ez talán nem is a tulajdonképpeni valóság, sokkal inkább egy átmeneti, köztes változata és hogy a szomszéd asszonyság majd jön és előbb-utóbb majdcsak hazaviszi innét. Titokban gondolatban szökési tervet készített, és mindent igyekezett pontosan megfigyelni, hogy adott épülettől kezdve az elhasznált, rossz minőségi ablakokon át mindent, hogyha majd itt az alkalmas idő egyetlen percet se pocsékoljon el feleslegesen.
Másnap a nagy kamasz már reggeliosztás közben kiadósan kitette nagy lábát és akkorát gáncsolt rajta, hogy elejtette a műanyagtálcát, amin a reggeli kifli és kakaó volt. Az egész a földre esett, míg a rossz minőségű műanyagtálca megrepedt.
- Na kis majmom! Mi a baj? Nem kaptál enni? - röhögött a kamasz a haverjaival. - Nyald fel a kurva padlót te patkány! - utasította. - Na? Mi lesz?! Nem érek rá egész nap!
Álmos azonban keményebb diónak bizonyul, és bizonyos körökben kisebbfajta hírnévre is szert tett. Most makacs, ellenséges szemekkel igyekezett a vagány kamasszal farkasszemet nézni.
- Mit mondtam te szánalmas pöcs?! Zabáld föl a padlót! A kurva anyád! - akkorát rúgott a hasába, hogy Álmos csak úgy pislogott, mert a fájdalomtól alig bírt megmozdulni, és magzati pózba görnyedt a jéghideg padlón.
A szombati nap szinte ünnepnapnak számított Álmos életében. Ilyenkor mintha mindenki békén hagyta volna. Kellemes meleg volt a plüss ülőgarnitúrával berendezett, tágas nappaliban. Az ablakot földig érő, mályvaszínű függöny takarta.
A dohányzóasztalon megszárított virágokból afféle virágkosár volt dekoráció gyanánt. Kisebb komód-típusú mahagóni színű szekrényen egy Tesla-lemezjátszó árválkodott. Talán a tűje csorbulhatott ki. Álmos is kicsorbult tűként kezdett gondolkodni önmagáról később.
- Szervusz kisfiacskám! - szorította magához, akár a gondoskodó anyuka gyerekét a termetes asszonyság. Hozott Pez-cukorkát, finom süteményeket és vagy százféle finomságot, amit az otthonban valamiért nem lehetett bevinni, vagy kapni. - Mutasd magad! Nagyon lesoványodtál! - mérte végig tetőtől-talpig jó alaposan. Álmoson friss zúzódások nyoma látszottak, és püffedt volt sovány arca. Véraláfutásos volt karikás szeme. - Ki bántott? Hadd látom a gazembert!
- Ne tessék szólni! Az életem a tét! - válaszolta teljesen megfélemlítve, mert jócskán tartott a termetes kamasz bosszúszomjas haragjától, aki úgy tűnt, mintha egész látogatási idő alatt egyedül csak őt figyelné veszettül cigizve az egyik sarakból.
- De hát kicsim! Senki nincs, akinek szólhatnál? - lepődött meg saját kérdésén az asszonyság, majd megpróbálta megint csak nagy nehézségek között megvigasztalni.
- Tessék engem hazavinni Ilcsi néni! - Álmos mire a látogatási idő végére járt valósággal már mindent bevetett és könyörgött az asszonyságnak, aki szintén sírva fakadt. Mintha legkisebb gyerekéről lett volna szó.
- Minden követ megmozgatok, hogy te innen kikerülhess! - Üres szavakként kongott a levegő.
- Ne tessék itt hagyni! - húzta, szorította, ráncigálta a nagyon szomorú, könnyesszemű asszony ruháját, míg az elment.
Álmos a következő éjszakán döntött úgy, hogy megszökik. Éjfél után nem sokkal, mikor már mindenki aludt pizsamájára vette utcai ruháját, és igyekezett hangtalan árnyékok módján mozogni. A gond az volt, hogy a harmadik emeletről még mindig kockázatos volt egy nagyobbacska ugrás is, ezért úgy döntött, hogy megpróbálja a földszinten posztoló éjjeli őr figyelmét elterelni. Óvatosan lelopakodott a folyosói, visszhangzó lépcsőkön, majd elrejtőzött a biztonsági őr aprócska fülkéje mellett lévő férfi vécé ajtaja mögött, ahonnét pompás rálátás nyílt az őrre.
Még szerencse, hogy fél óránként az őr afféle ellenőrző körútra indult, és elhagyta a fülkéjét. Így Álmosnak csupán annyi volt a dolga, hogy türelmet erőltetve magára kivárja a megfelelő percet, és mikor az őr ugyancsak felállt és ellenkező irányban sétálgatni kezdett a folyosón Álmos lábujjhegyen, hogy ne csapjon zajt egyszerűen bement a biztonsági őr fülkéjébe leakasztotta a mikrochipes kódkártyát, majd kisétált az épület ajtaján, és nekivágott a koromsötét éjszakának. Még nem tudta miként és vajon hogyan fog tájékozódni, csupán csak annyit, hogy soha többet nem akar erre a helyre visszakerülni.
Hajnali hat órás reggeli ébresztőnél vették észre, hogy hiányzik, és máris tüstént a nyomába eredtek. Álmos annyira holtfáradt volt, és szabályosan kimerült a lelki-fizikális stressztől, hogy az első útba eső játszótéri padra legszívesen ott helyben leheveredett volna, hogy alaposan kialudhassa magát, de valahogy veszélyérzete mindig figyelmeztette, ha most könnyelműen elalszik, könnyen meglehet, hogy azonnal elkapják.
Tovább folytatta útját, és bár fogalma sem volt, hogy merre menjen halvány reményét mintha megerősítette volna folyamatosan az utcalámpák sárgás tigrisfénye, amerre haladt. Egyszer csak egy buszmegállóba tévedt. ,,Megvárja-e a buszt, vagy menjen tovább?" - ez volt a kérdés. Hiszen ha vár könnyen lehet, hogy megbukik a terve, viszont már jártányi ereje is alig maradt.
Egyelőre kivárta a dolgok végét. Nemsokára tényleg jött arra egy busz. Gondolt egyet és felszállt rá. Az első ajtón persze.
- Hé, te kölyök? Igen, te! Gyere ide! - szólt hozzá a buszvezető. - Van jegyed, bérleted? - kérdezte, majd végig mérte Álmost.
Álmos megrázta a fejét, és látszott hogy elveszett és nagyon szomorúan érzi magát. A vezetőnek megesett rajta a szíve.
- Adok egy jegyet! Nesze! - tépte le a jegyautomatáról a perforált résznél.
- Köszönöm... bácsi... - hebegte Álmos és meg is lepődött jócskán a vezető jóindulatától.
Álmos amint a hátsó ülésen leült a busz monoton zakatolása valósággal azonnal álomba ringatta. Talán nem is bánta. Úgy is szüksége volt a felszabadító pihenésre, hiszen arra gondolt, hogy amíg mozgásban van, addig biztonságban lehet az üldözőitől. Amikor aztán elértek a végállomáshoz és kinyitotta jócskán fáradt szemét valami ismeretlen helyre érkezett. Talán Kőbánya-Kispest, esetleg Pestszentlőrinc? A tájékozódási képessége még jócskán fejlesztésre szorult. Csupán csak annyit tudott, hogy annak idején egy szép kertesházban lakott ami a nagymamájáé volt. De hát abból annyi van, hogy nehezen fogja megtalálni.
Megköszönte a vezetőnek, hogy kifizette helyette az utazást, majd gyorsan leszállt a buszról, és megpróbált tájékozódni főként idősebb, nyugdjaskorú emberektől, hogy hol is lehet tulajdonképpen?
- Csókolom néni! Milyen hely ez itten? - kérdezett egy bottal járó, hajlott hátú matrónát, aki mérges, bosszús volt egyébként is, és ügyet sem vetett Álmosra.
Végül úgy döntött, hogy amerre a sok ember mehet az lehet talán a jó irány. Elindult hát a kisebbfajta tömeg irányába. A hömpölygő hangyaboly-emberek kivétel nélkül a metróaluljáróba igyekeztek. Álmos nem igazán emlékezett arra, hogy a fekete autóval mentek-e valaha is metró közelében, de próba szerencse! Lement a mozgólépcsőn, amit nagyon mókásnak talált a föld huzatos gyomrába, majd mikor látta, hogy két megtermett biztonsági őr állja el a kapukat gyorsan kezén fogott egy idős, szemüveges nénikét és úgy csinált, mintha az unokája lenne. Gondolhatta egy idős embert és unokáját csak nem bántja a két barátságtalan külsejű ember.
- Jegyeket kedves asszonyom! - állította meg az egyik biztonságis őket.
- Jó reggelt kedves Uraim! Várjanak csak? Hova is tehettem? - az idős öregasszony ténylegesen úgy csinált, mint akinek fogalma sincs vette-e jegyet, vagy bérletet vagy sem, de már a heringszerű tömeg akkorára duzzadt mögöttük, hogy a két őr önkéntelenül is tovább engedte Álmossal az élen, aki együtt utazott az asszonnyal, és időközben elmondta neki, hogy szökésben van, és a nagymamája kertesházát keresi, csak azt nem tudja hol lakik.
Az öregasszonynak bizony jócskán megeshetett a szíve a szegénysorsú gyereken, mert családi házába vitte és felhívta titokban a rendőrséget, hogy egy árva kisfiút talált aki haza szeretne jutni, csak nem tudja a lakcímét. A kiérkező rendőrautóra Álmos újfent azonnal megakart szökni, de az öregasszony megígérte, ha úgy mutatja be őt, mint saját unokáját akkor nem fogják visszavinni a nyomasztó gyerekotthonba.
Így történt, hogy amikor a rendőrautó vékezett az öregasszony háza előtt és Álmos unoka lett a két rendőr szolgálatkészen kiderítette, hogy Álmos szomszéd nénije Pestszentlőrincen lakik. Álmos megint csak megköszönte az öregasszony segítségét, beszállt a rendőrautóba, ami hazavitte.