XII. Fejezet

Az egyetemista egyre frusztráltabb lesz

 Azt szokták mondani, hogy a jó regény alapismérve az, hogy az adott kor egész társadalmát az adott olvasó szemüvegen keresztül láthatja, és gyakorlatilag bepillanthat bárhová és egyúttal mindenhova ahova csak kíván, hogy része legyen azoknak az úgynevezett életmód-történeti sajátosságoknak amiket az adott korban tettek, vagy éreztek az emberek. A legtöbb ember arra a kérdésre keresi a választ, hogy az éppen olvasót regény, vagy történet mennyire adta vissza azt a korszakot amelyben megtörtént, és az ember rájön arra, hogy nem sokkal különböztek az emberek az adott korszakokban, de megvolt az-az elrejtett technikájuk, hogy hogyan is leplezzék az egyes fájdalmakat, és szenvedéseket, vagy éppen a kitüntető boldogságot a másik ember elől. Az egyik legnehezebb feladatnak azt érzem, hogy hogyan ragadjuk, és aztán tartsuk egészen éberen az örökké felfedező figyelemét az olvasónak, hogy a történet cselekményeinek részese lehessen, és megtartsuk a figyelme középpontjában magát az élményt, és az olvasás el nem múló varázshatalmát! Bár sajnos a mai világhálók világában, amikor egy egészen egyszerű önéletrajz elküldései ideje is alig pár pillanatot vesz igénybe a szokásos hivatalos, vagy magánjellegű levélforma helyett, az ember önkéntelenül is megdöbben, hogy mennyire felgyorsult a világ melyben él, és hogy az emberek egyre erőszakosabban követelik, mintha csak joguk lenne hozzá: a Szenzációt!

 Az egyetlen remény, hogyha a jövő generáció megtanulja talán, hogy a múlt értekeit tisztelettel, és bizonyos fokú alázattal kezelje, és hogy a megtörtént életpofonokat minden embernek meg kellene tanulnia kivédenie, és egyúttal tanulva, és tapasztalva a maga hasznára fordítania!

 A tanárnő kollokviumi vizsgája meglehetősen tágtémájú beszélgetéssé változott, és szinte mindent megkérdezett, hogy olvasottságukat tesztelje, és a lehető legalaposabban megismerje, hiszen annyit már eddig is tudtunk, hogy az érdemjegyeket nem adják valami olcsó tarifával – legalább is a főiskolákon, és az egyetemeken -, valahol hallottuk, több helyről is, hogyha valaki példának okáért kapott egy kitüntető elégségest valamelyik szigorlati vizsgájára – ami természetszerűleg nehezebb volt, mint a sima vizsga -, akkor az már felért egy hármas jeggyel. Főleg ha az illető legalább is úgy kiöltözik, mintha hivatalos fogadáson venne részt államfők jelenlétében. Ahol a ruha valami miatt több súllyal esik a megmérettetés tárgykörébe, mintsem a mesterségbeli tudás.

 Így történt, hogy a tanárnő sokáig morfondírozott, és töprengett önmagában, hogy vajon a pedagógiai emberre, hallgasson vagy az erkölcsös, és emberséges belátásra, de minekután itt csak az számíthatott, hogy az illető hallgató tudja-e a tananyagot, hamarjában megtudtuk, hogy a pedagógus sokszor felülemelkedik önkéntelen példaadó szigorával az emberséges ember kegyelmességén!

 Így aztán adott nekem, egy hármas alát, pedig véleménye alapján akár még egy halvány négyes is lehetett volna, hiszen minden művet idejében sikerült megszereznem, és elolvasnom, illetve az egész félév során csak egyetlen egyszer hiányoztam, amikor leesett a legelső hó novemberben, és hatalmas orkánerejű pehelyvihar söpört végig az utcánkon, és akkora volt a hó, hogy lakótelepi házunkat szinte teljesen belepte, így esett, hogy nem mentem.

 Kabala tanárnőn látszott, hogy sokat őrlődött, és vívódott, hogy vajon milyen jegyet is adjon nekem, amikor szinte majdnem mindenre tudok válaszolni, természetesen a magam pongyola, és – egyesek véleménye szerint -, helytelen nyelvhasználatával -, így gyakorlatilag nem is bántam azt a közepes jegyet, mert Acél Ferenc tanár úr már égő tekintettel, csak azt várta, hogy a második emeleti folyosói szobában, hogyan írasson mindenre kiterjedő, és rendkívül alapos zárthelyi dolgozatot a XX.  század második felének történelméből. Így hát Ramóna, és Páncél illetve Bátor Katival  már szinte kuncsorognunk, és nagyokat sóhajtozva, meglehetősen bűnbánó tekintettel kellett közölnünk Kabala tanárnővel, hogy elnézését kérjük, de menük kell, hogy máshol is helyt állhassunk.

 Ennél furcsább, és szokatlanabb volt, főleg csoporttársaimtól az a kérés, hogy főleg amikor a tanárnő órája következik, én lehetőleg egyáltalán nem próbáljak meg nevetni, mosolyogni, illetve a boldogsághoz szükséges mindenfajta törvény nem tiltotta eszközzel, és gesztussal élni, mert mint később mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy Kabala tanárnő felettébb ideges, és nagyon is izgatott lesz, ha nevető arcot lát maga körül, amiből az következik, hogy vagy egyáltalán nem szereti a nevető embereket, vagy azt gondolja hamis illúziók képeiként, hogy esetleg rajta nevetnek, vagy már a pedagógiai pályán eltöltött kisebb idő elvette volna a mindenki számára nélkülözhetetlen reménykedést, és az egyfajta szárnyaló optimizmust? Nem tudhatjuk.

 Mindenesetre megígértem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy jó hangulatomat, és vicces, és nevetető állapotomat valamilyen formában igyekezzek állandó jelleggel mérsékelt állapotban tartani, és meglehetősen komoly ábrázatot felvenni még azokban a roppant mulatságos pillanatokban, amikor éppen például elemezni kellett egy Örkény István novelláit!

Annál is inkább hiszen a csoporttársaimtól rendszeresen hidegzuhany kezelést kaptam, többek között: hogy tartsam a számat, és el ne merjem vihogni az órát, mert lehet, hogy emiatt esetleg rosszabb jegyet ad Kabala Zsuzsa tanárnő.

- Robi kérlek tedd meg a kedvünkért – sóhajtozott egy-egy különösen kedves, és már-már igéző szempár, nehéz volt nem tenni eleget a követelésüknek. Bár nem is állt szándékomban.

 Azt hiszem, hogy itt a felsőoktatási intézmény berkeiben az emberek valami miatt sajnos elfelejtettek önfeledten megadni önmaguk lelkiismeretét az önfeledt gyermekségnek, a nevetésnek, és kiszabadulni a komoly komorság búsképű falai, és ketrecei közül. Itt az volt az egyik probléma, hogy annyira komolyan, és túlzottan felnőttek módjára kezelték az embereket, hogy szinte már azon vettük észre magunkat, hogy majdnem elfelejtettük magunkban a gyermeket. Pedig az embernek, ha bizonyos tekintetben előnyösen kiegyensúlyozott szeretne lenni, meg kellene próbálnia önmagába nézve megőrizni azt a kis embert ott legbelül, lelkének legbelsőbb terében: a Gyereket!

 A magyar szakos hallgatók számára minden egyes perc amit nem azzal töltenek, hogy kollégiumi, vagy otthoni szobájukban arra készülnek, hogy sikeresen megírják a holnapi zárthelyi dolgozatok tömkelegét, és emellett a legfontosabb információkat az adott tananyaggal kapcsolatban aláhúzzák, és egy kicsit előre készüljenek az adott szigorlatra, vagy kollokviumra, az olyan személynek sajnos fogalma sem lehet arról, akik történetesen önmagukkal is messzemenően el voltak foglalva hogy mennyire látszott szinte mindenkin kivétel nélkül, hogy senkinek sem szükséges, ez a kis testmozgatást elősegítő – egyébiránt tollaslabdázás, amire voltunk szívesek kötelező jelleggel feliratkozni -, hiszen más nagyon komoly és fontos elfoglaltságunk is lenne! Például meg kellene értenünk, hamar a nyelvészeti szakemberek, sajnos nem mutattak hajlandóságot rá, mert valószínűleg akként gondolkodhattak, hogy felnőttek vagyunk, az adott magyar nyelv grammatikai rendszereiben való magabiztos tájékozódást kellene gyakorolnunk, arról nem is beszélve, hogy az egyszerű, és az összetett mondat nyelvtani összefüggéseit, és különbségeit is megérthessük egyszer és mindenkorra, mert mint kiderült később ezt várták el tőlünk az egyetemes, magyar, nyelvészeti szigorlaton.

 Minekutána ezt nem vették azok a szakemberek és személyek számításba, akik pusztán csak az adott kredit pontok miatt, - ami valóban egyfajta kötelező jelleggel bírt, csak azt nem tudhatta senki, hogy miért -, kitalálták, mi úgy gondolkodtunk, hogy vannak bizonyos fontosabb jellegű tantárgyak amiknek a megfelelő szintű elsajátítása előreválóbb, és rendkívül fontosabb minthogy pusztán csak testgyakorlás céljából eljárjunk a főváros másik legmesszebbre eső sarkára tornagyakorlatozni.

 Az persze sokkalta egyszerűbb vállalkozásnak bizonyult amikor a Körösi Csoma Sándor Kollégium tornatermébe jártunk, ahol a helyi kollégiumi könyvtárban meg lehetett vásárolni párszáz forintokért értékesebbnél, értékesebb antikváriumi és mint utóbb kiderült az irodalom elvégzése szempontjából létfontosságú könyvritkaságokat. Ezt szeretem a legjobban a sasadi útban, persze a másik dolgot, hogy közel volt a lakásunkhoz, és nem kellett annyira sokat gyalogolni, hiszen onnét kényelmesen be lehet érni negyvenöt perc alatt a városba!

 Ettől függetlenül mindenki teljesítette a kötelező testnevelési kreditpontját, engem sokan azzal vádoltak, hogy még egy testnevelés pontszámom hiányzik, de valahogy nekem már elegem lett abból, hogyha valaki már csak azért is mert esetleg rosszul tollaslabdázott, már az is egy kisebbfajta bűnnek számított, azt én megmondom őszinte, és semmit sem eltitkoló szívvel nem szerettem sosem!

 Azok a hallgatók érthetik meg, talán a legjobban a viselkedésemet az adott pillanatban, akik mint hozzám hasonlóan, ők is voltak olyan helyzetben, hogy holnap egy nagyon súlyos, és roppantul agytekervényeket, és koponyalapi mirigyeket és gondolatokat is megmozgató – adott esetemben éppen nyelvészeti dolgozatot -, kellett volna legalább elégségesre megírnom, valószínűleg az én megoldásomat választották volna, hacsak az egyik kedves ismerősük éppen nem magyar szakon végzett, és el tudja nekik magyarázni, a magyar nyelv roppant összetett, és nehéz nyelv csontvázlatát!

 Mivel, sajnos bár egy két baráti szótól, és támogatástól senkire nem számíthattam csak jóformán a magam szűkösre szabott képességeire feltettem magamban, hogy egymagam gyürkőzöm neki, szobámnak legsötétebb zugában a magyar grammatikai szabályok sokszor meglehetősen értelmetlen bemagolásának, minekutána sajnos senki sem akadt, aki elmagyarázta volna azt, hogy mi miért történt a szavakban, vagy miért éppen ez vagy az a szabálya az adott szóösszetételnek, és szószerkezeteknek?

 Sajnos, mint azt már jó előre sejteni engedte bennem az a kis ember ott legbelül: Pesszimizmusom élő létbizonysága, nem sikerült a nyelvészeti zárthelyi dolgozta, és a javítási esélyeimről is le kellett mondanom egy időre, hiszen csak elégtételeim jelentős tenger századait sikerült sikertelen próbálkozásommal szaporítanom!

 A következő érdekes személyisége életem történetének egy nyelvészeti pedagógus volt, aki mindig tudta, hogyan érje el az éppen illetékes hallgatóságánál, hogy bájos, és szimpatikusan mosolygós arcát megfelelően tudta használni, hogy egyes emberek, és diákok bizalmába férkőzzék. Ám ez korántsem jelentette azt, hogy a mosolya valódi örömöt, és önfeledt boldogságot árult volna el, sokkal inkább egy mosolygó gyilkosra hasonlított, aki becsalogatja az embert bizalmának kegyeibe, majd a hátulról leszúrja, még mindig vidám közönyösséggel.

 Szakács Erzsébet tanárnő talán hatásosabb, és minden tekintetben meggyőzőbb lehetett volna, ha felfedi mindenki előtt, és a mi csoportunk előtt is a valódi, egy és utánozhatatlan énjét, személyiségének csalhatatlan és egyben őszintén jegygyilkos voltát.

 Sajnos ez nem sikerült valami meggyőzően, hiszen különösképpen anyanyelvi tantárgy-pedagógiából, amelyet a tanárnő tanított szinte már-már annyira következetesen konzervatív, és minden tekintetben erkölcsös etikát fogalmazott meg a tanítási módszereit illetően, hogy aki akárcsak példának okáért, a legkisebb helyesírási jellegű hibát vétette azzal könyörtelenül leszámolt – legalább is jelképes keretek között a komor leckekönyv illetékes bejegyzései között.

  Közepes magasságú, rövid, különösen elegáns, és divatos barna hajhullámokat viselő, mindig nevető arckifejezést használó, tengerkékség szembogarú asszony volt, aki az ötvenes éveiben járt, bár ez csöppet sem látszott nagyon is ápolt külsején. Aki vidékről járt be, Nagykőrösről és meglehetősen negatív véleménnyel rendelkezett vasúti közlekedés tervszerű menetrendjével kapcsolatban – sajnos mint mindenki: vasúttal közlekedett!

 Talán éppen ez volt az a fajta varázslatos, egyszerre megbővülő, és mégis túlzottan kerülendő, és egyszerre nagyon is veszélyes báj, amivel Szakács tanárnő rendelkezett, hogy a hallgatók többsége sajnos nem tudta, hogy mikor veszi elő a rosszabbik énjét, és keményen elégteleneket ír be az ember leckekönyvébe, vagy hogy mikor enyhül meg, és esetlegesen kegyelmessége, és nagyvonalúsága folytán bárkinek is önzetlenül hajlandó segíteni, de sajnos mint a legtöbb esetben, az olyan kaliberű, és jellemű pedagógusok akiknél elementáris kötelesség, hogy valaki tudja a helyesírás illemszabályait, és még véletlenül sem elnézőek esetleg az olyan porul, és kellemetlenül járt hallgatóval, és diákkal szemben aki önakaratán kívül szarvashibát ejt a szövegben, az az illető hallgató kiáshatja a saját koporsószögét, mert annyi bizonyos, hogy azok a pedagógiai szakemberek akik csak a csapnivaló kijelentésekkel képesek megbélyegezni, és halálos ítéletet mondani szakdolgozatuk, zárthelyi dolgozatuk, vagy más fontos és megírandó témájuk felett, biztosra vehetik, hogy egyáltalán nem ismerik azt a legemberségesebb fogalmat, hogy segítsen az ember ahol csak tud, méghozzá önzetlenül, és az emberség törvényei szerint!

 Sajnos az a tündérien bájos, és kedvesnek mutatkozó, és segítséget remélő arc, és személyiség amilyennek mi szerettük volna látni a tanárnő pedagógiai módszereit, csaknem szertefoszlott azokkal a reményt keltő lehetőségekkel, amikben annyira megbíztunk, és biztosak voltunk benne, hogy akár az életünket is feltettük volna rá! Mennyire egyszerűnek tűnhetett kezdetben azt elhinni, hogy ez a véghetetlenül szimpatikus, és együtt érző, szinte édesanyai mosolyú asszony, mennyire ellentmond az általa osztogatott rendkívül keménykötésű, és felettébb konzervatív jegyeknek, melyeket nagy kitartással, szinte megbélyegzettek módjára osztogatott csoporttársaim és köztem.

 Én csak akkor kezdtem sejteni, csekélyke, és sajnos rendkívül befolyásolható, és kezdetben – a tisztelt olvasó talán el sem fogja hinni -, hogy túlságosan naiv hitemmel, hogy valami itt ennél a tanárnőnél nem stimmelt, és felettébb gyanúsnak tűnt, amikor egy a Szakács tanárnő által kitalált, és az anyanyelvi tantárgy-pedagógiában, már tétellé emelte – afféle savanyú, és roppant unalmasnak tűnő -, évfolyamdolgozatot kellett, kreálva szerkesztenünk az őszi szünetben.

 Sajnos ahelyett, hogy olyannyira áhított Lev Tolsztojnak a kötelező, és bizonyos tekintetben nagyon nagy súllyal, és nyomatékkal bíró Háború és Békéje című regényét kellett volna valahogyan megszerezve, és végre valahára elolvasni, az sajnos a többi pedagógus szakembert csöppet sem érdekelte. Itt az egyetemi létben a kedves, és törekvő hallgató tüstént – szinte már a legelső évben -, megértette, hogy a pedagógusok többségének a legfontosabb, és legegyénibb órái mindig a saját maguké, így csöppet sem érdekli őket az, hogy más mit is csinált az éppen adott óráján kívül, vagy hogy netalántán esetlegesen valami sürgős dolga és elintéznivalója akadt ami miatt nem tudott számadást készíteni az adott tantárgyra kívánkozó szakirodalommal, illetve értekezni róla.

 Amikor évfolyam-dolgozati témának azt kaptuk anyanyelvi tantárgy-pedagógiából, hogy egy tankönyvismertetést kell készítenünk – lehetett az magyar nyelv, és irodalom tankönyv, vagy akit inkább mindenki kedvelt történelem könyv -, erről kellett egy részletes – természetesen szakirodalommal megtámogatott, és bebizonyított -, érvelésfélét készíteni, úgy körülbelül huszonöt oldal terjedelemben. Tehát a legapróbb részletesség sem kerülhette el az illetékes hallgatók figyelmét, annál is inkább hiszen, mint utóbb mindenki kénytelen volt halálráváltan, és egy kissé szobormegsemmisülten észrevenni, hogy Szakács tanárnő mennyire keményen, és a szigorúság szentélyével, és háboríthatatlan temperamentumával képes érdemjegyeket osztogatni, és a mindig bájosan mosolygós arc mögött, bizony meglehetősen elhatározott, és temperamentumos arcélek lapultak!

 Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy mint legelső évfolyamon amikor Fecske Erzsébet tanárnő illedelmesen, és meglepetésszerűen elcsodálkozott, hogy, és így hangzott a kimért, és nagyon meglepő mondata hozzám:

 - Róbert, maga nem tud helyesen írni?! – mondta, akkor ez most ismételt megrökönyödést, és bizonyos tekintetben egyfajta csodálatot válhatott ki Szakács tanárnőnél is, hiszen mint sokadik alkalommal, amikor éppen egy-egy röpdolgozatnak tűnő zárthelyi dolgozatot azért ő is megíratott, így hangzott megszólító, és ítélkező hangneme felém:

 - Róbert, ahogyan látom maga összeszedett, és törekszik az aprólékosságra ami nagyon jó, és dicsérendő! Viszont kéretik nagyon alaposan vigyázni – magyar szakos lévén a helyesírásra, mert az elégtelen nyelvtani szerkezetekben meglehetősen milliós a szarvashibák számaránya! – mondta a tanárnő.

 Ebben a pillanatban az ember szinte már végleg a megsemmisülés boldogtalan, és nagyon is szomorú, és lehangoltság fásult állapotában, a kétségbeesés, és a reménytelenség hálójában vergődve sajnos kénytelen volt megfogni a segítő jobb kezeket, ami igaz ugyan nem nagyon törték magukat, hogy bármiben is segítségére legyenek!

 Éppen emiatt már tudtam, hogy sorsom eldőlni látszik, és vigyázó szememet most Szakács tanárnő tekintetére vetettem, és csak remélhettem – igaz ugyan, hogy tudatosan is rendkívül halvány reményglóriával -, hogy esetleg majd megkegyelmez, de ennek sajnos, halvány, szikra-tanúbizonyságát sem nyújtotta felénk.

 Lehet, hogy éppen én voltam az aki tetézhette a gondjait, és a kősziklás tehertételeit, hiszen amikor éppen arról tanácskoztunk a csoporttársaimmal, a tanárnővel, hogy hogyan is lenne érdemes feljavítani az iskolai olvasástanítást, én azt javasoltam, szinte egyesek számára nevetségesnek, és megbotránkoztató ötletként, mintha csak inkvizíció vádlottjaként szólaltam volna meg, akinek egyetlen megváltása maga a könyörtelen halálgondolat, hogy az iskolák egyes tantermeiben – ahol erre természetesen mód, és lehetőség kínálkozik -, létesíteni kellene olvasósarkokat, és a diákok ezekben a kis szellemi műhelyekben szerezhetnék meg talán az olvasás egyik alapötletét: magát az élményközpontúságot, és hogy ne csak kötelező érvénnyel bírjanak az irodalmi művek, hanem kellhessenek végre önálló életre.

 Ezt a nagyon is – egyesek számára talán túlságosan is gyerekesnek ítélt - , ötletemen Szakács tanárnő egyértelmű nemtetszését nyertem el, hiszen a beadandó évfolyamdolgozatom amiben egy nyolcadikos történelemkönyvet, Helméczy Mátyás munkáját elemeztem az elégtelent már komor leckekönyvem lapjai között éreztem, mint valami letörölhetetlen szégyenfoltot, hogy egyáltalán előhozakodtam ezzel a bagatellnek látszó ötlettel. De ha már az ötleteknél tartottunk azzal vigasztaltam, sajnos mindent negatív szívben látó önbecsülésemet, hogy nekem legalább voltak egyéni elképzeléseim, és ötleteim, amiket ugyan – csak tisztelet a nagyon kevés kivételnek -, de alig-alig méltattak valamire.

 Mégis amikor elmondhattam csoporttársaim nem kis meglepetésére, és – mint később megtudtam megrökönyödésére -, hogy mi a saját, és egyéni, megmásíthatatlan véleményem akkor valahogyan jobban éreztem magamat, mert mintha csak a belső lelkiismeretem hangjához lettem volna hűséges, de ragaszkodtam véleményemhez. Ami természetes, és megszokott módon másoknak, és egyes nagyon tekintélyt képviselő pedagógusoknak nem tetszett!

 Ezek után sejtelmem sem volt, és nem is tudtam egyáltalán azt kitalálni, hogy hogyan is mentem át év végén, de hál’ istennek ezek szerint mindig volt valaki aki segített nekem egy kedves, és jóságos őrangyal akire számíthattam, és aki őrködött őrző-védő esthajnal-üstökösként felettem, míg én lelkiismeretem folyamatosan kételkedő voltával hadakoztam!  

 Mint minden fontos történetben, itt is nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a dolgok, és a sorsok, lassan az emberek, és persze a sors, és a jó szerencse kifürkészhetetlen voltából adódóan szépen, lassan megoldódni látszottak.

  2006-os karácsonyi szünetet előtt, amikor én ugyan illendőségből – hiszen az ünnep megbocsátó jellege, szinte kivétel nélkül minden embert megillet -, köszöntem, és békés, és nyugodt karácsonyi ünnepeket, és boldog új esztendőt kívántam a magam nyekergőnek hitt, és félszeg hangján Szakács Erzsébet tanárnőnek aki nem tudtam, hogy hirtelen mit is felelhetne rá, szokott kedveskedő, és álcázott bájával elmosolyodott, és valamilyen leplezett érzelmességgel, és nagyon erőltetett mimikával, és gesztussal ő is hasonló szépeket kívánt nekem.

 Sajnos nem engedte, hogy a hallgatói, és tanítványai egy kicsit közelebbről is megismerhessék, és így maradt a személyiségében valamilyen felderíthetetlen, belső magán atmoszféra: titokzatos mikrokozmosz -, ahová nem engedett be – bizonyára szakmai, és rutinosnak számító távolságtartásból senkit sem.

 Pedig annak idején a legelső évfolyamon, amikor éppen az ókori világirodalommal foglalkoztunk behatóbban Szakács tanárnő rendkívül precíz, és nagyon érdekes előadást tartott Horatciusról, és a római költőkről! Akkor még mind azt hihette – legalább is akik az irodalom szak résztvevői voltak -, hogy nem lehet semmi baj, vagy nagyobb mérvű fennakadás, pedig mennyire tévedtek később!

 Nem éreztem, hogy ez keserű teher lenne, inkább csak hálás lehettem a kiismerhetetlen végzet elrendelés-szerű forgatókönyvének, hogy akadályokat állított elém, amiből lehetőségeimhez mérten igyekeztem gazdagodva tapasztalatokat és tanúságokat szerezni, és módszereket az élet keményebb megpróbáltatásaihoz, és harcaihoz.

 A magyar történelem szemináriumok alkalmából azt gondolom, hogy kegyelmes, és rám örökké vigyázó őrködő angyalom ismételten csodát tett, mert 1790-1914-ig a magyar történelem gyakorlati szintű tanulmányozását, és megismerését kellemesen, és nagyon is biztonságos keretek között – rettegés nélkül -, átengedte a sors kiszámíthatatlansága egy mindenképpen intellektüel, és felvilágosodott oktatónak, és pedagógiai szakembernek, akinek a személyiségében hál’ isten nagyon is otthonosan megfért a hallgatókkal való jó, és barátságos kapcsolatkialakítás, és az otthonos légkör megteremtése.

 E magyar történelem szakos pedagógust Este János tanár úrnak hívták, és a szűkebbre szabott, és specializálódott kutatási területei közé számított az Osztrák-Magyar Monarchia gyönyörű, és verőfényes boldog békeidőknek is nevezett aranykora!

 Este tanár úr az-az ember volt, akire történelemtanulmányaink behatott, és értelemmel való megértetésében nagyon nagy, szinte pótolhatatlan segítségnek számított, hiszen közvetlen, és nagyon is szellemes, finom intellektuális stílusával már is belopta magát a nagyobb számú hallgatóság körébe. S amellett, hogy lebilincselő szellemi intellektussal rendelkezett volt valami csendesen megbúvó, egyéni, és lényeget meglátó furcsa humora amit szinte egytől-egyig mindenki élvezett. Egyebek mellett a hallgatók között felröppent a legenda, hogy amelyik tanár óráját meglehetősen gyakran látogatják, és akinek a személyisége megnyerően népszerűséget vívott ki magának a diáksereg körében annak az óráján, és előadásai alkalmával is van legalább úgy körülbelül száz-százötven, ha esetlegesen nem több hallgató az óráján, akik minden bizonnyal kíváncsiak lehetnek arra, amit az illető pedagógus el szeretne az éppen esedékes tananyaggal kapcsolatosan beszélni, illetve ismertetni.

 A tanár úr közepes testalkatú, és vállas, hollófekete hajú, kör alakzatú szemüveget viselő, nyugodtan, megfontoltan, és kellemesen megnyugtató intelligencia hangú,  negyvenes éveiben járható tanár ember volt, aki azzal vívta ki hallgatói köréből a nagyra becsülést, és a tiszteletet, hogy nagyon is szerette, ha – főképpen a szemináriuma alkalmával, amikor mindenkinek egy kiselőadás témát kellett szokásosan választania -, a szokásos, nagyon kihangsúlyozott, és nagyon intellektuális szakirodalom mellett, azért a saját egyéni elképzeléseinket, és összefüggéseinket is megosztottuk vele. Senkit nem látott el a lényegre törő kritikák negatív záporesőjével, és senkinek nem mondta, hogy ez így, vagy úgy nem jó, hanem mint valami véghetetlen nagyon nyugalmat, meghittséget, és vigasztalást sugárzó bölcs ember, akinek imitt-amott már meglátszottak, hogy hollófürtjei között az idő barázdákat rótt, minden hallgatót, és tanítványait is, legyen az-az adott foglalkozás, vagy előadás után alkalommal is, de türelemmel, és kellő tisztelettel végighallgatott. Itt az ember egyenrangú partnerként eshetett számításba, mint például akár Drozsák Ferenc tanár úr kellemes, és emberséget sugárzó órái alkalmával.

  Egyszer Berzeviczy Albertnek kellett egy mezőgazdasági munkáját elemeztem, amit – ha nem csal meg gyakorta hanyatló emlékezetem -, éppen 1822-ben írtak, és felvilágosult szellemi előremutatásával, és reformkorba mutató iránytűjével, egyfajta korszerű mezőgazdaságot kívánt meghonosítani a korabeli XIX. századi Magyarországon, ahol az újítókkal, és reformerekkel szemben, meglehetősen kegyetlenül el akartak bánni a konzervatív harcos államférfiak.

 Én mindig azt szoktam meg, hogy szabadon beszélek, - papírok, és jegyzetek nélkül -, mindenféle segítség nélkül, hogy megpróbáljam a számomra is fontos lényegre törő összefüggéseket meglátatni a rám figyelő, és érdeklődő hallgatósággal. Így amikor kimentem, a csoporttársaimnak ugyan nem okoztam enyhébb feltűnést, de látszott Este tanár úr szemüveges szembogarain keresztül, hogy abban a helyeslő, és bólintó közmegegyezéssel is lebonyolított akaratos jellemben, ahogyan mindig az emberekre nézet, lehet, hogy meg lehetett elégedve, hiszen én mint valami megfoghatatlan, és egyszersmind megzabolázhatatlan szorgalmas nikkelbolha, vagy legalább is könyvhangya máris bevettem magam a Széchenyi Könyvtárba – hiszen hol már ott őrizték volna a XIX. századi könyveket -, persze az Egyetemi Könyvtárban is – ha keresett valaki könyvtörténeti ritkaságokat akkor természetesen talált is -, hol másutt találta volna meg az ember ezt a nagyon fontos mezőgazdasági jellegű korabeli, forrásértékű művet?

 Így aztán már jócskán belenyúltam az estébe, és éjjelre járt már lassan amikor az egész hatalmas munka kijegyzetelésével – feltételezhető azért, mert a korabeli XIX. századi magyar nyelvjárást még szoknom kellett -, kijegyzeteltem az egész  kellőképpen vaskos könyvet. Igaz ugyan, hogy este fél hétre járt az idő, és nekem – főleg a téli időszakban, ha szerettem volna sötétedés előtt hazakeveredni -, tanácsos lett volna négy óra fele elindulni haza, hiszen ekkor már korábban sötétedik, és a nappalok napsugármentes múlását felváltják az éjjelek komor, és egykedvű, méla hangulatai, és színfóniái.

 Így aztán mire én hazakeveredtem, addigra már jócskán kilenc óra is elmúlt, és az emberen ilyen esetekben önkéntelen is úrrá lesz, valami megmagyarázhatatlan tompult érzés a fáradtságon kívül, mintha dobogva ketyegő szív-órája ki akarna hasadni, vagy legalább is szakadni, mint valami megállíthatatlan időzített bomba, és éppen e miatt már nem is éhes, és nem is szomjas, csak egészen egyszerűen le szeretne pihenni, és addig aludni jóízű, álomba ringató hangulattal, amíg ez adott, és lehetségesen biztosított.

 Még szerencsém volt, hogy Péntek este volt, így a teljes Szombat rendelkezésemre állt, hogy elkészülhessek ezzel a nagyon is fontos megbízatásommal.

 Kiselőadásom végül sikeresnek mondható, ami után az ember lelkiismerete kőszikla terheiben nyugodtan listázza, és könyvelhette el önmagában, hogy hál’ istennek nagyon is gördülékenyen, és remekül ment a kiselőadást, és megmérettetés, és bárcsak más is ennyire precízen, hatékonyan, és kellőképpen gördülékenyen menne.

 A másik nagyon fontos kiselőadásom amit már az Osztrák-Magyar Monarchia korszakából kellett produkálnom, illetve választanom Majláth György korabeli konzervatív politikusnak az a nézete, és ötlete volt, ami később gyakorlatilag megalapozta az uralkodó I. Ferenc József azon elképzelését a magyarokkal folytatott kompromisszumos politikának, hogy létre jöhessen Deák Ferenc Húsvéti cikke, illetve maga a kiegyezés, ahol csak a közös ügyekként ismert három minisztérium: a Külügy, Hadügy, és a Pénzügy, volt közös, minden más a két országra jellemző egyéniségi színezettel, és törvényhozó szervekkel volt biztosítva.

 Ettől eltekintve a tanár úr rendkívül udvarias, és egyúttal meghatározó személyisége volt mind a magyar történelem szemináriumoknak, mint pedig a hozzá kapcsolódó szigorlatoknak, amit mi meglehetősen könnyedén, és a lehető legfeltűnőbb nyugalommal, és kiegyensúlyozottsággal kezeltünk. Sohasem felejtem el, hogy amikor éppen az Osztrák-Magyar Monarchia történetéből kellett, hogy feleljek, akkor mint mindig most is a jól bevált öltöny, és nyakkendő, fehér ing – hiszen minden hallgató tudta azt, hogy ez jelentősen megnöveli az esélyes lehetőségeit, hogy egy elégségessel megúszhassa az éppen adott vizsgát -, és éppen ezért volt az számunkra nagyon furcsa, és egyszersmind rendkívül különleges, hogy Este tanár úr bátran, és meglehetősen barátságos hangnemben megengedte, hogy levegye mindenki – természetesen, csak a nyári kánikulára való hivatkozás mellett -, az öltöny felsőjét, vagy a zakóját.

 Ami a tanár úr öltözködési stílusjegyeit illeti, a legelső élesnek mondható kollokviumi jellegű vizsga alkalmával bizony mindenkiből kihozta a lehető legjobb értelemben vett szilárdnak mondható, és picit meghökkentett csodálkozást, hiszen a legtöbb ember annyira feszültség-sokkos állapotban igyekezett a lehető legjobb benyomást tenni az éppen vizsgáztató tanár úrra, hogy csak utólagos, és nagyon szemfülesnek mondható körültekintéssel vettük azt észre, hogy Este tanár úr, meglehetősen – a mai szóhasználattal mérve, ma talán azt mondhatnánk, hogy lazán -, jelent meg kollokviumi vizsgáztatásra, a szokványos öltöny, és nyakkendő helyett, fehér ingben, ami nem volt nadrágjába téve, illetve koromfekete, és bizonyos szempontokat is figyelembe véve divatos napszemüvegben, ami illet összetettnek mondott személyiségéhez, és csak az irodaajtóján belül szembesültünk azzal, hogy azért a stílusos öltözködés mellett, azért tud a tanár úr is meglehetősen komoly jellemmel élni, természetesen, ha az éppen esedékes, és adott szükség ezt mindenképpen megkívánja.

 Én amikor beléptem rövid ujjú, hófödte ingemben, és fekete nadrágomban, szerényen, mint engedelemért könyörgő könyvmoly, azonnal hellyel kínált, és máris adta az adott tételeket, cetlikre fektetve kissé megkopott barna íróasztalán, amiből húzni kellett, hogy a lehetőséghez képest a lehető leghamarabb el lehessen kezdeni a munkát, és a kollokviumi beszélgetést.

 Tisza István második miniszterelnökségét húztam 1912-1913 között. A feladatom, pedig az volt, hogy a lehető legaprólékosabb – és természetesen tanulmányokra is kitérve - , ismertessem az összes fontos eseményt, és diplomáciai összefüggéseket, ami ebben a nagyon – alig egyéves -, időben megesett elsősorban Magyarország történelmében!

 A hatás, azt gondolom, hogy nem maradt el, mert azokra az elsősorban keresztkérdésekre, amikre a tanár úr kimerítő tájékoztatást, és egyúttal választ is várt, nem maradtak észrevétlenek, hiszen mindenre igyekeztem a lehető legteljesebben választ adni, és nem is reménytelenebbül, hanem egyre határozottabb meggyőződéssel, elsősorban azt mérlegelve, hogy ennél a pedagógusnál, ha az ember tényleg igyekszik úgy beállítani a dolgokat, és elsősorban azt, hogy az illető minden lehetséges energiájával is azon volt, hogy igenis megtanulja az adott tananyagokat, akkor ez feljogosíthatja őt, hogy esetleg reményeket táplálhasson arra, hogy megússza a feleletét, ha másért nem de egy erős elégségesért!

 Amikor végeztem – pusztán alig több, mint tizenöt perc alatt -, Este tanár úr még lefeleltetett egy történelem-könyvtár szakos fiút, aki bizony mindenre ugyanúgy válaszolt, és igyekezett annyira kimerítően meggyőző lenni, mint én. Majd ezt követően kiküldött minket a tanár úr, amíg eldöntötte, hogy kinek mennyi érdemjegy jár, és ekkor tudtuk azt meg, hogy nagyon elnéző volt velünk, hiszen ez volt – mondhatjuk, kishangon -, az első olyan jellegű magyar történelem kollokviumi vizsgám, ahol a saját egyéni véleményem is valamilyen rejtélyes módon is beleszámított a megszerzett édenjegybe!

 Négyes kaptunk, mind a ketten, és egy kicsit talán büszkék is lehettünk magunkra, hogy ennyivel is megúsztuk a vizsgát, és nem kellett még pluszba kijárnunk a pótvizsgáztatás kicsit megalázó, és erkölcsiségünket eltipró szamárlétráját. Egyébiránt, én mindig arra igyekeztem törekedni, hogy a lehetőséghez képest, ne bukjam meg, és mindenhol igyekezzem a legjobb képségeimhez mérten megfelelni, hogy ne kelljen pótvizsgára menni, éppen abból a megfontolásból, mert én közben, ahogyan közeledett a nyári vizsgaidőszak ideje, és egyúttal sokak számára a várva várt, és egyúttal megérdemelt pihenés, én ezt az időt arra használtam fel, hogy elóvassam a következő év megszerezhető, és egyúttal beszerezhető, kötelező olvasmányait!

  Nem lettem buktatott, és ez bizonyos fokú megnyugvással töltött el, még akkor is, ha esetleg valaki nagyon megharagudott rám valami miatt, és nagyon rossz szemmel nézte, hogy én igyekszem jól venni az akadályokat, és teljesíteni még a leglehetetlenebbnek tűnő, baljóscsillagzatú helyzetekben is.

A másik vizsgám, ami – ami egyben szigorlat is volt -, szinte még érdekesebb, hiszen itt 1849-1945-ig terjedő időszakból kellett, hogy bizonyítsak, Szalkai Péter tanár úrral kiegészítve a vizsgáztatók névsorát. Elég csak arra gondolni, hogy mennyire komolyan vette a tanár úr az adott, és éppen esedékes feleleteket, és hogy nagyon is következetes szigorúsággal szerzett érvényt az akaratának, ha jelen esetünkben éppen egy nagyon is jelentős szigorlatról volt szó!

 Szalkai tanár úrnál – balszerencsémre -, kihúztam az egyik legnehezebb, és legkacifántosabb tételt, amit emberi koponya valaha s kitalálhatott: Nevezetesen a XIX. századi politikai eszmerendszereket, és ezzel összefüggésben azt az alapkérdést, hogy ezek az eszmék, hogyan alakultak ki, és hogyan épültek a be éppen esedékes társadalom vérkeringésébe, vajon?

 Elkezdtem, és ami csak eszembe jutott a témával kapcsolatban gondosan, és a lehető leggyöngybetűimmel leírtam a vázlatomba, amit a tanár úr elvett, és gondosan magában kielemezett, és ez után mondta azt, hogy ez a felelet meggyőző lett volna, csak éppen hiányzott belőle valami fajta eltökéltséget sugalló energia! Majd kissé groteszk, és gúnyos mosollyal szája szegletében vallatni kezdett az adott politikai rendszerekkel kapcsolatosan.

 De még szerencse, hogy Este tanár úr, kiállt a diákjaiért, és egyúttal az összes tanítványáért, és mindenkinek segített, ahogyan ezt a helyzet megkívánta. Tehát legvégül senki nem távozott üres, és pusztán csak elégtelennel tele irkált leckekönyvvel a szigorlatról, hanem mindenkinek sikerült a hármas, és a négyes érdemjegy között teljesítenie!

 Negyedéves koromban, egy nagyon érdekes személyiséggel találkozhattam Sikló Konrád tanár úrral, aki amellett, hogy szemináriumi tanárom is volt, és végigtanította az egész XX. századi magyar történelemét, nagyon vigyázni illett vele, hiszen ha csak egyetlen dolgot, vagy apróbb, és másoknak jelentéktelen, piciny adatot elrontott az ember, akkor a tanár úrnál biztosra vehette, hogy valószínűleg egy jeggyel rosszabbat kapott!

 Sikló tanár úr már jócskán túl volt a hatvanadik életévében, és haja zúzmarák fényeivel erős deret varázsolt homlokára, és bizonyára volt egynehány unokája is hiszen mint sokadszor mondogatta – főleg amikor a magyar történelem előadásait hallgattuk -, hogy:

- Tudják annak idején, - főleg a pártvezetőknek -, Moszkvában be kellett tölteniük a hetvenedik életévüket, hogy valamit is csinálni tudjanak, és megtapasztalhassák a pártfőtitkárság gyönyörűségeit - Mindig azt emlegette, hogy ez a fajta politikai érés folyamata az úgynevezett gerontokrácia korszaka, ami főleg a nyolcvanas évek elején volt jellemző, elsősorban a Szovjetunióban.

 A tanár úr barnakeretes szemüvege, és élénk, szinten mindenre kiterjedő, kékszínű szeme elől nem lehetett elbújni, hiszen a legapróbb részletekig figyelme minden apróbb részletre kiterjedt, és az ember óvakodhatott, és tarthatott is tőle, hiszen olyan legendák kaptak a hallgatóság között lángra, miszerint Sikló tanár úr – főleg ha szigorlaton vagyunk -, kimondottan szigorúan veszi a statisztikai, és a számadatok részletes beszámolásán túl, magát a százalékos adatokat is, tehát, ha az ember a tanár úr magyar történelem szigorlatára készült, jobban tette, hogy az álltala írt, és a Nemzeti Tankönyvkiadó által kiadott Magyar Történelem 1914-1990-ig felsőoktatási tankönyvet a lehetőség szerint a lehető legteljesebben bemagolja az utolsó szál betűig, és ékezetig, hiszen ettől függött, megmaradható jegyeinek állapota, ami elégséges érdemjegyeket szült. Egy másik vélekedés szerint a hallgatóság körében az a rémhír kapott meglehetősen élénk fantáziára, miszerint a tanár úr soha nem ad hármasnál rosszabb jegyet, - ami egyet jelentett azzal, hogy elégséges érdemjegyet sem fogadott el -, hogy a kettes osztályzatot, amire az évfolyam fele, jóformán áhítozott, szóba sem jöhetett, egy olyan formátumú, és intelligenciájú pedagógus szakembernél, mint Sikló tanár úr!

 Mennyire pontosan, szűkszavúan, és valamiféle intelligens, komoly, humorral mutatott, és hívta fel a figyelmet arra, hogy a lehetőség szerint csak a lényeget mondjuk el – főleg a szemináriumon -, és a többi mesélést el nem merjük kezdeni, hiszen szűkre volt szabva, az úgynevezett beszámolási időnk, maximum tizenöt perc lehetett.

 Így történhetett, hogy amikor én Kállay Miklós miniszterelnökségét választottam, Sikló tanár úr meglepő udvariassággal, - ami szinte kivétel nélkül, mindenkinek kijárt szerencsénkre -, megmondta, és útba tájékoztatta az embereket arra vonatkozóan, hogy melyik könyvet olvassuk el, és hogyan, és mint jegyzeteljük, melyek legyenek azok a góc, illetve csomópontok, aminek az alapján útba tudjuk igazítani a többi hallgatótársunkat, és mikre figyeljük oda, amikor a vázlatunkat elkészítjük?!

- Nagyon figyeljenek rám, mert csak egyszer mondom el! Tizenöt percük van! Precízen, összeszedetten, s csakis a lényeget! Ha túlmennek az időkereten leállítom magukat! – mondogatta megszámlálni sem tudom hányszor. Talán attól való aggódásában, hogy egynehány hallgató esetleg elfelejti, hogy mennyi is az a bizonyos tizenöt perces időkeret amit volt szíves kiszabni.

  A történettudományi tanszéken a tanár úr, volt a tanszékvezető, aki részletesen, mindenre kiterjedve felhívta a figyelmet, gyakorlati instrukciókkal támogatva arra, hogy valójában, hogyan is nézhet ki a valóban, jól megszerkesztett, és a lényegre törő előadás, minden fölösleges sallang, és fölösleges szócséplés nélkül!

 Annyira izgultam, hogy máris a legközepén kezdtem a kiselőadásomat, és ahelyett, hogy azt taglaltam volna, hogy Kállay Miklós hol, és mikor született, illetve rátértem volna arra, hogy hogyan alakult a magánélete?, rögvest górcső alá vettem, és nagyítólencsével megvizsgáltam, ami gyakorlatilag a lényeg volt, hogy a II. világháború idején Magyarország külpolitikai szempontokat is figyelembe véve, milyen jellegű kiugrási kísérletekre számíthatott, valójában, hogy lehetőségekhez képest elkerülhesse a német veszedelmet?

CSETEPATÉ

A nagyvilági, menő mulatóban, ahol egyetlen pohár kóláért is fölszámítottak legalább tízezer forintot -, az idősebb úriember érkezése nagy megdöbbenést keltett. Ez a felkapott bulizós bár a fiatalabb nemzedék kedvelt találka – és mulatós helyének számított, ahol legfeljebb csak az uraktól kértek csekélyke belépőt, míg a csábosabb, és roppant csinos, - főként előnyösebb megjelenésű hölgyektől, akiknek testét legfeljebb csak imitt-amott takaró koktélruha, ha takarta egy puszi, vagy csábító mosollyal sok mindent el lehetett pénz nélkül is érni! Sokszor csak a pénz tud viselkedni, az ember már ritkábban!

Az öregúr bejött magas, kissé pocakos testtel, mégis valami ritkán fölmutatott emberi méltósággal, mely talán csak a lovagokra, vagy régimódias gavallérokra volt leginkább jellemző, fekete mogyorófából készült botjával, mely igen-igen jól jött – különösen a téli front érzékeny napok környékén, és mely önvédelmi fegyverként is szolgált, ha kihúzta eredeti faburkolatából a finoman edzett, tűhegyes acélpengét. Úgy lépett be erre a zsivalygó, emberi szót is ritkán hallott, totális hangzavart, és apokaliptikus megsemmisülést dübörgő diszkós helyre, mint aki különös hírmondóként egy fontos üzenetet szeretni közölni a léha, könnyelmű, és a szándékos közönyösséget túlzásba vitt világgal: emberi Törvényt, és egyszerre erkölcsi ítéletet az esendő gyarlóság felett…

Az öregurat zavarta a totális hangorkán eszeveszett, zabolázhatatlan ritmusa; szó nélkül, mint általában a ritkán észrevett türelmes vendégek átvonult fejedelmien az összecsődített termen, és botjával finom műveletként meglazította a fő vezetékeket, melyet a hangerőt szabályozták. Az adott hangerősítőnek sem kellett sok idő – néhány perc múlva a hang fokozatosan elhalkult, és helyébe lépett a tartalmas csönd!

- Ki a franc babrál az elosztókkal?! – dörrent egy kellemetlenül acsarkodó, izomkolosszus egy másik emberre, hogy hátha az megtudja mondani a műszaki probléma okát.

- Fogalmam sincs főnök! De megtalálom és előkerítem! – lázas kutatási folyamatba kezdett, ettől remélve több borravalót, vagy hevenyészetten kiérdemelt előléptetést kapni.

Az öregúr szándékosan egy olyan pontját választotta ki a teremnek, ahol kivételesen még sarokasztalokat is beépítettek, és ahol a zaj tökéletesen elhalt, és emberi illatok, és zörejek léphettek végre az akusztikai élvezhetőség helyére! Nem rendelt semmit; igaz aligha tudott volna, mert a legtöbb pincérhölgy is valami jól szórakozott kábulatban, bacchanáliák ünnepeként szemlélte az összecsődített tömeg vonaglásait, mely most – hogy a zene hangereje megszűnni látszott – elvesztette minden jogát, hogy a megérdemelt parkettre lépjen!

A diszkó műsora legtöbbször a nagyon fiatal korosztály igényeit próbálta meg kielégíteni, és kellően kitömött pénztárcáikat becsábítani erre a kétes értékű, szinte már alvilági környezetre, melyet a halogén, halvány, szinte lidérces fények is minél jobban kiemeltek. A legtöbb hölgyön gyakorlatilag nem volt semmi; alig fedett ruhácskákban vonaglottak össze-vissza a parketten, és sokszor azt sem igen tudták részeg kábulatukban, hogy ki kicsoda, illetve hogy saját maguk mit is akarhatnak ettől a világvége csődülettől!

Az öregúr a botjára támaszkodott, mint akinek mélyről jövő egyetemes fájdalmai vannak, és sokáig, mint valami rejtélyes, külső megfigyelő – bámulta az embereket! Majd mint aki semmiről sem értesült magához kéretett egy kevésbé jó szándékú pincért. Az adott rókaképű pincér az elképzelhető leglajhárabb tempóban jött feléje, mint egy szikárrá aszott, hencegő meztelen csiga, és úgy állt meg az öregúr asztala előtt, mint akit a legkevésbé sem izgat, vagy érdekel, hogy mit akarhat egy ilyen ember:

- Na, mi van tata? Köll valami? – kérdezte fennhangon.

Az öregúr hanyag, múltszázadbeli eleganciával nyúlt bele levetett kabátja zsebébe, és odaadott egy névjegyet:

- Legyen oly kedves és adja át ezt a parketten táncoló éjsötéthajú hölgynek!

A főpincér miután egyetlen rövidke pillantást vetett a névjegyre előbb köhögés, vagy valóságos hahotás roham fogta el:

- Hát ezzel meg mit akar papa? Ha-Ha-Ha! Jó vicc! Mi vagyok én? Kedves nővér?!

Az öregúr kissé megütközött a pincér viselkedésén, mert eddig is voltak, akik lekezelték, és úgy viselkedtek vele, mint egy itt feledett kolonccal, vagy utcai szeméttel – ez most azonban más volt, szokatlanabb!

- Legyen kedves és tegye azt, amit mondtam! Többször nem szólok! – hangjában enyhe gyilkos fenyegetés villódzott.

- Jól van már na, apafej! Nem köll mindjár’ fölfortyanni okés? Majd meglátjuk! – azzal, mint akire szabályosan ráijesztettek – látván az öregúr tekintetét -, azonnal elviharzott.

Az öregúr villogó, gyilkos tekintettel mérte végig, és a pincér megérezte, hogy végig őt bámulja!

Néhány perc múlva feltűnt a gyönyörű fekete kontyot viselő fiatal hölgy.

- Szervusz papus! Hát te? – kérdezte kedvesen, és elragadó bájosan.

- Szervusz, drága nagyunokám! Nem is tudtam, hogy te ilyen helyeken is megfordulsz? – csodálkozott, bár hangjában semmi ítélet, vagy neheztelés nem volt.

A hölgy meglepődött. Fiatal volt még, ám korához képest nagyon értette, és tudta azt, hogy mi illik, és mi nem: tudta jól, hogy kislányként a nagyapja kitanította az illő etikett minden csínjára-bínjára és pontosan érezte azt, hogy efféle romlott helyek legfeljebb saját maga konok, és világgal ellenkező lázadását testesíthetik meg! Szülei korán gyerekkorában meghaltak egy súlyos autóbalesetben, és a nagyapja fogadalmat tett lányának, hogy soha nem fogja magára hagyni egy szem unokáját, és mindent megtesz a tisztességes nevelése érdekében. A fiatal hölgynek meglehetősen sok udvarlója akadt; de neki már volt egy komoly kapcsolata, melyről viszont eddig nagyapja sem vett tudomást. A hölgy most elcsigázottnak, és nagyon szomorúnak tűnt; mindig lenyűgöző, halhatatlan őzikeszemeiből a céltalan kétségbeesés és a bánat világított, mely némán és hangtalanul fohászkodik a másik felé, és egyre azt kéri: Segíts rajtam!

Ez a fajta kiszolgáltatott sebzett szomorúság gyermekkorába is meglepte, és azóta nem sokat javult. Gyerekkorában a többi gyerektől eltérően hozzá neves, és híres magántanárok jártak házhoz, és a tanterembe legfeljebb csupán akkor tette be a lábát, ha halaszthatatlan vizsgái szólították, melyeket szigorúan teljesítenie kellett, ha felsőbb osztályba szeretett volna lépni.

- Szabad papus? – figyelmesen megkérdezte nagyapját, mielőtt rágyújtott volna.

- Kisunokám! Mit beszéltünk meg?! – enyhén összehúzott szemöldöke megbocsátó bosszúságról árulkodott.

- Rendes nő társaságban nem dohányzik! – csilingelő, pacsirta hanga egyszerre volt most kislányos, és enyhén durcás, mint akitől elvették játékszereit, de ugyanakkor kristálytiszta és józan. Ma este is alig ivott alkoholt; egyetlen mohitó-koktél volt aznapi adagja.

- Tudom, hogy nincsen jogom, sőt, nem is lehet hozzá merszem, hogy beavatkozzak az életedbe! Elvégre felnőtt nő vagy már kincsem, de… - szeme elfátyolosodott, szinte cseppfolyóssá vált.

Az ifjú hölgy megérezte nagyapjában az ijedelmet, és a kétségbeesést, és mint egy gondoskodó anyuka közelebb húzódott hozzá, és átölelte az öregurat.

- Mi a baj papus? – kérdezte hirtelen támadt idegességgel elnézve az öreg vonásait.

- Csak… nagyon megijedtem, hogy hirtelen nőttél fel, és tudod, az ember egy idő után magányos lesz és… - elcsuklott a hangja és göcsörtös, sokat dolgozott kezei közé temette meghajszolt arcát.

- Cssss! Tudom papus! Nyugodj meg! De mindennap megfoglak látogatni! Soha nem feledlek el!

Az öregúr már eddig is tudta azt, hogy részigazságokra mindenkinek szüksége van, de hogy ezek mennyi határt bírnak el – csak ritkán tudják azok, akik kimondják adott szavaikat…

- Tulajdonképpen nincs igazam kisunokám! – bölcselkedett, és nagylány unokája mindig is imádva csöngött minden jóízűen mesélő, kedves szaván, mert annyira ízesen tudta formálni a szavakat. – Neked épp olyan jogod van hozzá, hogy lásd a nagyvilágot, és elkövesd a magad hibáit, mint nekem, vagy akárki másnak! Sajnálom!

- Ugyan már papus! – átölelte, és mint kiskorában mélyen beszívta az öreg illatát. – Attól, még sokszor megfoglak látogatni, és nagyon sokszor gondolok majd rád! Csak adj nekem… egy kis időt jó?!

- Drága lányom! Az ember egyetlen értéke öregségére az idő, mert az, ha kell, ha nem eltelik fölötte, és visszahozni az elrabolt perceket többet már nem lehet! – hangja kesergőbbre változott. – Tudod, az élet ott kezdődhet valahol, ha az ember már a meglévő dolgainak sem tud szívből, és igazán örülni; mintha megszűnt volna benne a mindenség-szikrája…

Az ifjú hölgy mindig tisztelettel vegyes szeretettel hallgatta nagyapja hóbortos meséit, most azonban – ki tudja miért -, vitatkozáshoz volt kedve, és visszaválaszolt neki; szíve mélyén érezte, hogy rosszul teszi, mert megbánthatja vele az öreget, és ilyen idős korban már azért nem árt vigyázni a nagy szavakkal, de értelme azt súgta neki, hogy muszáj olyasmit is kimondani, amiről eddig józanul hallgatott.

- Ugyan papus! Csak megijedtél az élettől! Van ilyen! De megnyugtatlak, nem lesz semmi baj! Meglásd egy-két nap múlva olyan jó hangulatban leszel, hogy majd együtt mehetünk nyaralni valami meleg helyre!

Az öreg tekintete homályosabb, reszketőbbre változott:

- Félek tőle kisunokám, hogy én azt a pár napot már nem élhetem meg, mert szervezetem nem engedi!

- Jaj, papus! Kérlek, ne hagyj itt, egyedül! Nélküled olyan félelmetes lenne az emberi világ! – mint egy vacogó, kis állatka mellkasába fúrta fejecskéjét. Talán legjobban most hasonlított legjobban önmagára.

- Drága kislányom! Azért jöttem el hozzád most személyesen, mert búcsúzni jöttem! Meglehet, hogy nemsokára hosszú útra el kell utaznom, és még nem biztos, hogy visszajövök… de ha erősen gondolsz rám, és soha el nem felejtesz, és mindig ott leszek veled drága aranyszíved csücskében! Ezt soha el ne feledd! – most úgy üldögéltek együtt békés meghittségben mint két igazán közeli rokon, akiket az elmúlás sem választhat ketté!

Az ifjú hölgy szépen kikészített sminkjén meglátszott, hogy a szemfestékét elmaszatolta a gyémántszínű, nagyalakú könnycsepp: vigasztalhatatlanságának egyik beszédes jelképe!

- Jaj, papus! Miért kellett ezt mondanod?! – vonta önkéntelen is csilingelő hangján kérdőre. – Eddig olyan magabiztosnak látszottam, és te most arra kényszerítesz, hogy a felnőtt, magabiztos nő személyiségét csak úgy eldobjam magamtól, és törékeny virágszál lehessek, akit az első könnyed szélroham is elfúj?

- Drága kincsem! Hiszen tudhatod, nem akartam én nekem semmi rosszat, én csak… szerettem volna bizonyos dolgokat, és összefüggéseket tisztázni! De ha teher vagyok a számodra, már itt se vagyok! – S már arra készült, hogy megmarkolja botját, és kalapot föltéve távozzon a nyüzsgő táncteremből. Az ifjú hölgy megsimogatta arcát:

- Kérlek szépen, ne menj még el… maradj! Ki tudhatja, mikor találkozhatunk legközelebb! – mintha mondataiban is baljóslatúság bujkált volna öntudatlan!

Az öregúr, mint egy szófogadó gyerek rögtön megnyugodott, és visszaült megszokott helyére.

- Látod-látod! Most olyan jó, hogy itt vagy mellettem! Megvigasztalsz, és meg is nyugtatsz egyszerre! Nélküled úgy érzem… fél ember vagyok csak!

- Kis unokám! Te már igazi, érett, felnőtt nő vagy! A legfontosabb, hogy mindig hallgass a szívedre és akkor nem lesz semmi gond!

- De… ez ez… olyan nehéz!

- Tudom, kicsim! Jól tudom! Hiszen én is átéltem már ezt, de gondold végig, hogy mit akarsz megtenni, és valósítsd meg az álmaidat, tiszteletben tartva az erkölcsi emberség törvényeit! – májfoltos, ám még mindig erőteljes szőrös kezeivel megszorította a másik hattyú-finom kacsóit bátorítást adva ezzel.  

- És ha mások eltaposnak, vagy átgázolnak a fejem felett! – kislányosra váltott a hangja.

- Nem az számít, hogy hányan gáncsolnak, vagy buktatnak szándékosan el! A lényeg te sokk erősebb vagy, mint azok, mert te igenis föl tudtál állni bármilyen körülmények között a sárga földről is!

Az ifjú hölgy gyönyörű, léleklátó mélybarna szemeiben meglátszott egy vastagodni készülő könnycsepp: Igazságának cáfolhatatlan biztosítéka:

- Köszönöm papus, hogy itt vagy velem!

- Biztosan már várnak rád a barátaid kicsim! Menj kérlek! Érzed nyugodtan jól magad!

- Ők nyugodtan várhatnak még néhány percet! Most te vagy a fontos! – szemével minden apró barázdát, és sokat szenvedett ráncot megnézett az öreg arcán, mely tartalmasan hányatott életéről tanúskodott. – Kérlek, papus! Nyugtass meg, és mondd azt, hogy jól vagy és hogy mindig mellettem leszel! Nélküled annyira elveszett vagyok!

- De drága gyermekem! Én nem mondhatom, sem írhatom elő neked, hogy hogyan éld az életed! Ebben neked kell bölcsen, és felelősségteljesen döntened! Biztosan találsz majd valakit, aki fölfogja fedezni, a benned szunnyadó titkosított különlegességet, mely egyelőre csak a felszín alatt virágzik; de sebaj! Meglásd! Boldogak lesztek együtt! Bizonyára lesz majd egy, vagy két apró csöppség, akikről édesanyai hűséggel gondoskodni fogsz, és rájössz arra, hogy az élet sokkal különlegesebb valami, mint amilyennek eredetileg gondoltad!

- Mégis reszket bennem valami világtól elrettentő, rejtélyes félelem, melynek a kulcsát még meg nem fejthetem!

Az öreg most aprót legyintett, mintha a szemei elől akarna egy aprócska legyet elhessegetni:

- Oh! Drága kincsem! Az csupán a benned növekvő lelkiismereted szilárd szava! Jól tanuld meg, hogy hallgass mindig rá, és a szívedre és akkor nem lesz semmi baj!

,,Ő az én nagyapám!” – büszkén gondolta ezt a lány, és olyan halhatatlan lelkierőt érzett a közelségében, amit csak legfeljebb akkor érezhetünk, ha valami igazán fontos, és nélkülözhetetlenné lett számunkra a hosszú évek során.

Az értékes, kincs-szavak mögött különös varázslóvá alakult át elméjében az öregúr! Sok mindent csak később értett még, mennyi mindent még elszeretett volna mondani.

- No, drága gyermekem! Mulass, és érzed nagyon jól magad! Addig én majd megleszek! – fél szemmel a társaságon volt a tekintete, akik kisebb fokú türelmetlenségükben nem tudták mire vélni, hogy egy olyan angyali, egzotikus szépség, mint amilyen a hölgy, ,,leereszkedjen” egy öregember társaságához, és türelmetlenségük jogos válaszokat követelt.

- Szeretnéd, hogy esetleg bemutassam őket papus?! – érdeklődött továbbra is kedvesen.

- Hát, ha te szeretnéd, akkor nagyon szívesen! De azt hiszem, hogy te most fejben egészen máshol kalandozol! Igazam van?! – rásandított, mint aki becézgetőn megjegyez, vagy egyenesen, rokonszenvvel kérdőre von valakit.

- Hogy találtad ki papus? Mondták már nekem, hogy fantasztikus vagy! Mintha hallanád az emberek rejtett gondolatait!

- Képzeld csak áldott-tekintetű, drága nagyanyádat! Ő mennyire kedvelte, mikor ezt-azt sikeresen szóvá tettem, vagy megjegyeztem a vacsoraasztalnál!

- Hát nem is lehet ebben kivetnivalót találni! Fantasztikus vagy, és nagyon szeretlek!

Az ifjú hölgy kicsit rendbe hozta enyhén elmaszatolódott sminkjét, amiről kicsit csorogni kezdett a fekete szemfesték; Kleopátra-stílusú fecskefarkasszeme még így is éberen világított, mint egy folyamatosan éberen őrködő, kutató szem, mely nem alhatik…

Valami fontos dolgot még szeretett volna elmondani rég nem látott nagyszülőjének, aki olyan volt, mintha a saját apja lett volna, aki születése után egyik napról a másikra egyszerűen fogta magát és ,,lelécelt”, de most csak idegesen tördelte aprócska kezecskéit, és nem is talált megfelelő szavakat!

- Kicsim! – fogta meg a kezeit az öregúr -, ne feledd amit mondtam! Józanész, és szívünk szava mindig a helyes irányba vezérel minket, bármit is rak vállaikra teher gyanánt az élet! Most menj csak nyugodtan! – úgy engedte el a finom, és törékeny kacsókat, mintha egy végső búcsú díszlete lenne ez a mostani találkozásuk. Az öregúr alázatosan, és kedvesen biccentett, majd fölkelt; kihúzta unokája alól a széket kedves előzékenységgel! Megölelték egymást, és az ifjú hölgy visszament a már jócskán türelmetlenkedő társasághoz, akiknek beszámolt a rejtélyes idegen látogatásáról!

Az öregúr arca ezalatt ugyanolyan szelíd és rokonszenves volt, mint amikor pufók termetével belépett ebbe a felkapott és nagyon menő diszkó helyre; most vette botját és kalapját és kiment az ismét nagy zsúfolásig megtelt teremből. Nem fizetett többet, mint amit hivatalosan a bejárati izomkolosszusok el nem kértek tőle.

Amint kiért a hűvös, lehűlt levegőjű utcára érezte, hogy hevesen, fájdalmasabban megdobban a szíve: utoljára akkor érezte ezt, amikor nyírokmirigyrákban elvesztette halhatatlan feleségét, és a fia rá is rábízta egy szem unokája nevelését és gondozását. Most valahogy ez is megszűnt; a tünékeny jóléti állapot, melyhez az emberek többsége ragaszkodik foggal-körömmel.

A haláltól – még nagyon tisztán és világosan emlékezett -, csupán egyetemista éveiben félt, amikor versekben vallotta meg, akkori szerelmének, hogy megtisztelve érezné magát, ha még legalább harminc évig együtt maradhatnának, és amikor a hölgy közölte vele, hogy még bulizni akar, és megakarja magát találni az akkor még fiatalember hirtelen félelemből elkövette élete majdnem jóvátehetetlen baklövését lelépett a buszmegállóból az éppen akkor kigördülő busz elé, és majdnem sorsfordító katasztrófa lett belőle…

A megbékélt öregkorra gondolt, hogy felesége mindig izzó szerelmemmel várta a bejárati ajtóban, akárhányszor csak egy-egy megfáradt munkanap után hazabotorkált, mint egy magányos hős a munkából, ahol kötelezően előírt ,,agycsapolást” végeztek, és ahol csupán legfeljebb csak a főnököknek, vagy a magasabb beosztású emberkéknek lehetett egyedül kiszállás! Most valahogy kellemes bizsergés járta át, hogy azért ebben a rongyos életben legalább valamit mégis jól csinált: sikerült becsületes és mindig nyíltszívű, és őszinte Hölgyet nevelnie unokájából! Igaz! Talán kissé érzékenyebbre is sikeredett a nevelés, de talpraesett lett, és lélekben legalább ugyanolyan erős, mint édesanyja!

,,Biztos, hogy az éjfél felé járó mulatozás után riadtan fogja őt keresni az unokája” – gondolta most – talán jobb volna visszakuncsorogni a tett színhelyére, és akkor ő is érezné, hogy talán a búcsú még nem kiszámított és elrendelt vonatkozási pont!” – töprengett. Ítélni fog önmaga felett ez a felnőtté érett lány, és akkor lehet, hogy ezt nem fogja neki megbocsátani, hogy csak így egyszerűen eljött! Pedig szándékosan jelentőségteljesebbre szerette volna varázsolni még a búcsúzás kikényszerített pillanatát is, hogy ne lehessen annyira fájdalmas!

,,Nem tehetem meg egyetlen unokámmal, hogy így keljen kilépnem az életéből! Nem láthatom életemben nagyon szomorúnak, mint egy megriadt és elveszett, kis állatkát!” – döntötte el magában, és a megkezdett sikátorszagú utcasarkok mélyéről egyenesen visszafordult a diszkó irányába, és megállt közvetlenül a barlang szerűen mélyülő kapu mellett; rátámaszkodott sétabotjára, és türelmesen várt.

Ifjú hölgy unokája azzal a zajos társaságbeli hölgyekkel volt, akik égető türelmetlenséggel vallatták ki, hogy ki lehetett az az öregúr, akivel beszélgetett! Amint kiléptek a sűrű szurokszerű éjszakába unokája egyből megpillantotta az ajtó mellett árválkodó, tétováskodó öreget; áldozatkészen, és meghatott mosolygósan belé karolt, és kedvesen magával vitte. Látszott rajta, hogy a szívére hallgathatott, mert most végre érezte, hogy megtalálta a sokat keresett boldogság, és szívében érezte: lehet, hogy ez most működni fog – hiszen mindketten nagyon akarják! Nagyapjára szinte semmikor sem tudott haragudni, mert volt benne valami titkos, emberi méltóság, mely megnyugtatta az embereket, és bölcsebb belátásra intette őket a hangoskodókkal ellenétben.

- Akkor most velünk jössz szívem, vagy nem?! – érdeklődtek a kis társaság hölgytagjai.

- Ti csak menjetek nyugodtan! Én hazakísérem a papát, és majd összefutunk valahol! – adott utasítást, és ezt olyan komolyan gondolta, hogy a társaságnak több szóra már nem is igen volt szüksége.

Kedveskedőn belekarolt az öregúrba, és együtt ballagtak fel a lakása irányába, ami itt volt nem messze a közelben.

Az öreg fél úton nem bírta ki, és kíváncsian megkérdezte, de csak finoman, meg ne sértse ezzel a másikat:

- Mondd csak drága kincsem! Te miért nem mentél velük?

- Azért, mert tudod papus vannak az életben fontosabb dolgok is, mint a bulizás, meg a szórakozás, és ha kivételes és nemes emberek társaságát élvezheti az ember miért ne ragadná meg a lehetőséget!

 Kedvesen arcon puszilta és végre érezte, hogy tökéletesen elégedett lehetett az életével, mely nemes emberséget nyerhetett egy kivételes ember által… 

EGÉRLYUKAKBAN

Botladozó léptekkel egyre csak sántikáltam, holdfény-félhomályban!

Oldalalom lopakodó, ádáz-fák álltak leláncoltan, tisztelegve; vigyázzban!

Reszkető állat setét, vészjósló csöndben egyre vártam

a kitaszított sötétségtől a fényre törést!

Pattogva-szorongva pergettek könnyező,

szemhatáromra méltatlan könnyeim,

s ott végképp már megálltak!

Ordító veszély-érzetekben még bizton felkiáltottam

s ráismerhettem önmagamra; csakis halhatatlan Kedvesem oldalán

teremhetett volna szent Béke immár;

engem már megkettőzött játsznyi, gyermekkori énem,

s jó lett volna biztonságban tudni: még enyhíthetem az Ember haragját!

 - Keselyűk lökdöstek ide-oda s egyik se kérdezte: ,,segíthet-e valamiben?"

- Égi, kozmoszi fűszálak hegyén be szívesen elrejtőztem volna én!

 Észrevétlen, mint félős sündisznózizzenő avar-kazlak barlangjaiban!

Meg kellene még találnom az Egyetlen-Egy kósza sugarat,

mely a sötétségben egyszerre izzik s őrködik, mert védelmezni óhajt!

Aprókra vagdalt sajt-gerezdek a két félhold-ajkak között balzsamos,

számító éjben sugárzó lángcsóvává vedlik a boldogság is!


 - Kis szánalmas katasztrófáink ennél jobban már nem is világíthatnák meg a helyzetet:

bejáratok szabadsága előtt mindig rokonszenvesen megtorpanunk!

Sokaknak már az is pillanatnyi, Mennyország-öröm,

ha nyilvános bulvár-csatornák képernyőin feltűnően rágózhatnak,

miközben a hétvezért is törpékre kicserélik!

Kötelék-ésszel gyakorta megvezetett a babonázó hölgy!

Gorilla-arcú, felpumpált Kolosszus-Titánok

közt már nem is érzem jól magam;

szálkátlan, velejéig bimbódzó,

romantikus csókokban még jó lett volna részesülni!

 Ingerült gyutacsokkal fenyegetnek kisstílű, szószártyár gennyfráterek s el kell,

hogy jöjjön egérlyukakban bújócskázó egereknek

is a büszke lehetőség a felemelkedésre s kijutásra!

XI. Fejezet

A félszeg fiatalember emberi pedagógusokra lel

Egyik alkalommal amikor éppen Erdész Iván nyelvész tanár úrra várakoztam egy másik ismerősömmel a 730/a csoportból, már jócskán elmúlt este fél hét. Amint várakoztunk a Múzeum körúti F épületben a magyar nyelv és irodalomtudományi tanszék ajtaja mögött a folyósón, hogy ne unatkozzunk olyannyira, és hogy ne ragassza még jobban le üres, és megdolgozott értelmünket az unalom, és nehogy elaludjunk, miközben várakozunk, kitaláltam, hogy szavaljunk egymásnak verseket.

 Már nem emlékszem a másik ismerősöm nevére, csak a keresztnevére Andrásnak hívták, és fekete hajú, és szeplős arcú ember volt, aki feltételezhető, hogy pusztán csak azért, mert nem szeretett egyetlen kihalt, és nagyon is elhagyatott folyóson szerepelni, és kiállni, ezért, én belekezdtem, amennyire csak emlékezetemből fel tudtam idézni egyik kedvenc versemet Arany Jánostól a Családi kört!

 Mire, végeztem elkezdtem egy másikat is Kányádi Sándornak a Kökösi hídon című versét, és abban a pillanatban, hogy az utolsó versszakhoz értem, tárult az egyik iroda ajtaja – ha jól emlékszem a tizenötös számot viselte az ajtó -, és máris nagy örömmel üdvözölt engem, mint nagyon szépen szavaló fiatal versmondót Csallai tanár úr, és máris kezembe nyomott érdeklődő figyelemmel egy nagy köteg paksamétát a csángó népköltészetről, és benne telis-tele Lakatos Demeter számomra még ismeretlen költő verseivel! Rögtön el is olvastam amíg Erdész tanár urat vártuk, és nyomban megfogott a magyar nyelv lenyűgöző egyszerű szókimondása, és éppen ebben rejlő igazsághittétele.

 Közben megérkezett Erdész Iván tanár úr akihez én a nyelvi humorról írtam dolgozatomat, és máris faggatózni kezdett, és nagyon alapos figyelmességgel arról érdeklődött, hogy:

 - Tormás úr! Ön szereti a verseket, és al lírát? - Mire én a világ legtermészetesebb módján azt feleltem, hogy: - Igen, nagyon is. Ezt követően, pedig megtárgyaltuk a magyar nyelvészeti évfolyamdolgozatomat a nyelvi humor témakörével kapcsolatban, és ezt követően, pedig egyfajta meghitt, és mindenképpen családiasnak nevezhető légkört sikerült emberséges emberekkel teremteni.

 A másik nagyon fontos irodalmi újdonság, hogy egyik alkalommal – mintha csak a balszerencse irányította volna -, kezeimet, választottam magamnak hűséges délutáni utazótársammal, és csoporttársnőmmel Ramónával egy olyan nagyon filozófiai, és roppantul megterhelő, és bonyolult témát, amihez a szakkönyveket beszerezni, szinte képtelenségnek tűnt.

 Ezt az irodalomórát egy Kabala Zsuzsanna nevű magyar tanárnő tartotta, akinek meglehetősen merev, és azt is mondhatnám, hogy – legalább is a mi szemünk ezt szűrte ki feltűnően konzervatív, és egy kissé elutasító viselkedéséből -, meglehetősen nem szívlelte, és korántsem kedvelte, és szerintem valami furcsa, és megmagyarázhatatlan jelenségként könyvelte azt el, ha azon a magyar szépirodalmi anyagon, amit feladott mindenkinek kötelező tematika formájában év elején néha-néha óhatatlanul is sokszor megesett, hogy nagyon jókat nevettünk, és múlattunk, - természetesen, és kizáróan -, csak a kulturális szépirodalmon belül az adott műveken.

A tanárnő közepes magasságú, enyhén túlsúlyos kinézetű, hosszú barna sörényzuhatagot viselő, és szemüveges hölgy volt. Az ember amikor két méla és kissé szomorkás barna szemeibe tekintett azt hihette volna ennek a tanárnőnek valami tudatos titka van: nincsen egyensúlyban és kibékülve a világgal. Gyermekkori elfojtott szorongás gyötörheti, lehet, hogy éppen emiatt nem szeret mosolyogni, és nevetni!

 Én különösen kedveltem, és egyfajta szívügyemmé lett Örkény István novelláit, és egyperces groteszk bohózatszerű, kisterjedelmű írásait, amin nagyon jókat lehetett nemcsak kellemes időtöltés gyanánt örülni, és vidulni, de jóízűen, és felszabadultan élvezni egy szépirodalmi megnevetető, és humoros dolgot, azokban a szomorú időkben amikor szinte mindenki tudta, és sajnos tisztában volt vele nemcsak az egyetemen, de még a főiskolán is hogy ha valaki ezekben a felsőoktatási intézményekben – ahol jelképesen, és magától értetődően mindenkit felnőttként, és érett személyként kezeltek, és túlságosan szigorúan elvárták a komolyságot -, akkor bizony engedelmet kell, hogy kérjek az összes ismerősömtől, és tisztelt olvasómtól, hogy ilyesmiket egyáltalán le merek írni, hogy bizony itt mindenkinek meg kellett tanulnia újból, őszintén, szívjóságúan, és önfeledten nevetni, és a humorral viccelődni!

 Nem tudom, hogy milyen lelki konfliktusok, illetve összeütközések játszódhattak le az egyes emberekben, hiszen én csak a külső, felszíni sérüléseket láttam, és nem sok ember engedett be lelkiismeretének legbelsőbb terei közé, és ebből következett, hogy Kabala tanárnő a maga nagyon konzervatív, és szinte mindent az előírásoknak, és szabályok szerint való törvényszerűségeknek alárendelő viselkedésmódjával, bizony néha-néha elrontotta – bár teljesen vétlenül -, azt a kicsiny, ám annál önfeledtem mókát, és kacagást, amit egy-egy szellemes, sor, vagy mondat, tudott okozni az adott hallgatóságnak.

  Szép nagy szemüvegén át aminek segítségével még a legapróbb helyesírási szarvashibákat is észlelni, és nyomban jelenteni tudta az arra illetékes hallgatók számára minden észrevett, és mindenkit kertelés nélkül azonnal figyelmeztetett. A mindent megkérdőjelező kritikus szellemisége azonnal feltűnt mindenkinek.  A hallgatóságának, és tanítványainak véleményét, mintha csak terhes kötelességnek kellett volna helytállnia, ugyan meghallgatta, de jobban szerette azt, ha nem a tanulók egyéni véleménye visszhangzik az amúgy is visszhangtól kongó, hattyúfehér osztályterem falai között, hanem az általa javasolt, és ezáltal mindenkiben gondosan meggyökeresedett szakirodalmi értekezés.

 Így amikor főleg az 1850-1900-ig terjedő magyar irodalmi szemináriumi foglalkozásokon, amikor Vezér Ramóna csoporttársammal együtt elvállaltuk a szerintünk könnyűnek és mindenképpen a lehető legegyszerűbbnek gondolt Madách Imre: ,,Az ember tragédiájának filozófiai rendszerismertetését” bizony magunk is meglepődtünk azon, hogy egyáltalán miért is nyúltunk olyan hamar, és bizonyos tekintetben túlságosan is meggondolatlanul ebben a nagyon kis keserű, és kellemetlen darázsfészekbe? Ami annyira szúrta helyenként lyukacsosan szivacs elménket, hogy a szakirodalmak csak kicsiny, és helyenként korlátozott voltában egyáltalán nagyon nehezünkre esett az, hogy valamilyen – akár érdemi munkát is -, lehessen végeznünk.

 Így aztán, ha egy főiskolai, és egyetemi hallgató minden létező könyvtárat ami csak a főváros kisebb-nagyobb kulturális vonzáskörzetében megtalálható már részletekbe menően felkutatott, akkor ideje, hogy ellátogasson a pedagógiai szakemberek által nagyon sokszor emlegetett Országos Széchenyi Könyvtár olvasótermeibe- ugyanis ott szigorúan csak helyben lehet, az adott köteteket elolvasni, és egyáltalán nem lehet, hogy az ember kölcsönözzön, éppen azért, mert a könyvtár dolgozói sajnos tisztában vannak azzal az elkeserítő, és szégyellnivaló helyezettel, hogy valami oknál fogva, az utóbbi időben drasztikusan, és veszélyesen megnövekedett a könyvlopások, és illetéktelen köteteltulajdonítások számbeli aránya!

 Így aztán csoporttársammal fogtuk magunkat, és végső, megfeszített, kétségbeesett próbálkozásaink egyik állomásaként tervbe vettük, hogy felmegyünk a budai várbeli könyvtárba, ahol naivul abban reménykedtünk – teljesen magabiztosan -, hogy ott minden lehetséges könyvet meg fogunk kapni, amire csak szükségük lehet, hogy a nagyon is alapos, és tüntetően precíz Kabala tanárnőt, és igazán jól megkomponált kiselőadással megörvendezhessük, és végre begyűjthessünk egy maréknyi töredék dicséretet – ami őszintén megvallva, sajnos, csak egy két embertől kapott meg kicsiny csoportközösségünk!

 Amikor eljött a várva várt kielőadás napja, annyira izgultunk, hogy majdnem az egészet elrontottuk, így minden mondatot a kelleténél lassabban, azt is mondhatnánk, hogy egy csiga is élelmesebben lekörözött volna minket ahogyan felváltva megbeszéltük, és filozófiai szempontból próbáltunk értekezni Madách Imre egyik legfontosabb irodalmi munkájáról, amihez, csak hangsúlyozni tudom, hogy mennyire kevés volt az adott nyersanyagunk!

 A kiselőadást azért megpróbáltuk a lehető legösszeszedettebben, és a vázlatunkban koncentráltan jelenvaló összefüggéseken, és főbb pontokon keresztül felépíteni, és bemutatni, és azt gondolom, hogy meglehetősen kitettünk magunkért, ami képességeinket illette. A tanárnő becsületére legyen mondva, hogy a kritikai szellemmel, ha az ember pedagógiai szakember, és nagyon is érti a bizonyosan, csak szakembereknek, és tudósoknak világos, sajnos helyenként túlontúl bonyolult szakkifejezéseket, akkor bizony nagyon jó, ha egy ilyen formátumú embertől kapunk az irodalommal kapcsolatos szakmai tanácsokat. Mi ismételten naivságunkban, és túlzott bizalmunkat is latba vetve azt gondoltuk, hogy bár a tanárnő jelentős kritikai él mondatokat tanúsított a kiselőadásunkkal kapcsolatba, azért legalább annyit fog majd közölni, nagyon kihangsúlyozott, kellemesen szép, és szájbarágós hangján:

 - Ramóna és Róbert! Bár a kiselőadásuk tartalmazott néminemű szakmai hiányosságot, megkérem önöket, hogy a közeljövőben óvakodjanak a pongyola, és szakmailag etikátlan megfogalmazásoktól! Összességében azonban nem végeztek olyan rossz munkát! - Ezek a nagyon kritikus, ám mégis egyfajta gerincességet támogató szavak elmaradtak füleink mellett, hiszen nem hangzott el, és már csak a kollokviumra tudtunk koncentrálni, hogy legalább azon valahogy átmenjük, ha Kabala tanárnőnek szinte semmi nem volt úgy megfelelő, ahogyan az el lett mondva, illetve – ami mindenki számára kitüntetett fontosságú -, szakirodalmi szempontból jelentősen megtámogatva.

A tanárnő azért becsületesen kiosztotta az év elején a tematikákat, és kötelező irodalomjegyzékeket, úgyhogy az ember, ha jót akart magának, és ami nagyon fontos volt a felsőoktatási tanulmányokat folytató ifjúság körében – nevezetesen, hogy minél több idő maradjon, a nagyon fontos szigorlatokra, és vizsgákra is -, akkor idejében a lehető leggyorsabban el kellett kezdeni olvasgatni, nagyon aprólékosan, megfigyelve, és megemésztve minden mondat értelmét, és szellemi táplálékát, - és itt főleg a nagyobb ötszáz oldalas művekre gondoltam -, hogy valahogyan majd ha sorra kerülnek a szemináriumi foglakozásokon, akkor mindenki tudja, és mindenki értse, hogy miről beszélünk, mert aki nem mutatott kellő aktivitást, az meglehetősen hamar azt vette észre koromfekete leckekönyvén, hogy abban ismételten a tanegységet újra felvevő felirat, és figyelmeztetés világít, piros lámpaként, mint egy valóságos kiáltó szó figyelmeztetés!

 Én máris el kezdetem olvasni, amit csak tudtam, és természetesen, hacsak időm engedte, még hétvégén is irodalommal foglalkoztam, és nem létezett a magyar irodalom, és történettudományon senki, és semmit, ha valóban szólított a megkeményített kötelesség, és kollokviumi vizsga volt, vagy még embert próbálóbb követelmény: A szigorlat!

 Így aztán az év végi számon kérő kollokvium, ahol megtudtuk, hogy Kabala Zsuzsanna tanárnő egyik kedvenc olvasmánya Kertész Imrének a Sorstalanság, már nem is volt annyira veszedelmesen veszélyes vállalkozás, mint a legelső találkozásunk lakalmával észleltük.

 Bementünk, és mindenki hozott – természetesen -, egy tételt, és máris elkezdünk mesélni, nem is annyira ahogyan már szokásunkká lett, az egyes költők, és írók életrajzával elkezdeni a mondandónkat, és feleletünket, sokkal inkább az adott művekről folytattunk, az adott szakirodalmat felhasználva irodalomtörténeti vitákat. Ez az én esetemben valószínű, hogy azért nem sikerült valami oknál fogva, mert a tanárnő amellett, hogy meglehetősen szigorúan kritikus szemmel itta – véleménye szerint -, pongyola mondataimat -, meglehetősen eltérő véleménye volt azokról a témákkal kapcsolatban, amiket megkérdezett keresztkérdések formájában, szinte nekem szegezve az éles kritikusi hangvételt, hogy:

- Az bizony nem igazán úgy volt! Róbert az ön véleményével sajnos nem értek egyet! - Én azt gondolom, hogyha az ember valami oknál fogva nem ért egyet az adott véleménnyel, illetve az egyes emberek véleménye különbözik, azt nem kellene feltétlen szükséges módon elítélni, csak azért, mert a megfogalmazás nem volt eléggé szakkifejezésszerű, és meggondoltan alapos, és részletekbe menő, hanem arra kellene közösen törekedni, hogyha az ember az egyes vélemények különbségét egymás mellé illesztve megkaphatja a vélemények különbségét, és összefüggéseinek lényegét, akkor inkább a negatív kritikai szellemet egy időre félrerakva, és kímélve, arra kellene, hogy törekedjen, hogy az egyéni véleménnyel összepárosítva kialakíthasson egy végső megoldást, a végső összegzést, és epilógust!

 Valahogy mindig is bennem volt az, hogy ha nem egyezett a véleményem más emberekkel, akkor rögvest meg kellett de azon nyomban hunyászkodnom, és menedéket találnom, mint az üldözött vadnak, aki valamilyen súlyos törvénytelenséget követhetett el, hogy a nemes, és korholó kritikai szellem, és értelmi gondolkodás így megrótta, és elmarasztalta. Így hát most amikor tanév fordulóján, amikor gyakorlatilag már negyedikesek lettünk, úgy vélekedtem, hogy éppen eleget hallgattam, és most ha törik, ha szakad, de azért is elmondom a véleményemet!

 Ez nem okozott különösebb meglepetést, hiszen már kitapasztalhattam, hogy sajnos vannak emberek, akik különös, azt gondolom, hogy helyenként túlságosan is különleges jelentőséget tulajdonítanak azoknak a szavaknak, és észrevételeknek melyeket kimondanak. Ez nem lenne feltétlenül baj, és probléma, a gond ott kezdődik, ha ezek a nagyon is véleményükben meggyőződéses, és egyszersmind tántoríthatatlan emberek azt gondolják, hogy joguk van pusztán csak egymaguk, mindenkit kizárva ítéletet mondani, a másik ember feje fölött, méghozzá úgy hogy látszik a szembogaruk merev, és korántsem érdeklődő kontaktusaiból, hogy egyáltalán nem érdeklődnek az éppen esedékes téma iránt.

 Így aztán maradt a keserű tény, hogy nem én leszek az utolsó ember, akinek a véleményére egyáltalán nem kíváncsi az éppen esedékes vizsgáztató tanár! Kabala tanárnő ugyanis rendkívül el volt foglalva azzal az irodalomtörténeti tétellé nemesedett kijelentéssel, hogy vajon, hogyan is tetszett az egyik kedvenc regénye Kertész Imrének Sortalansága hallgatóinak?

 Én megmondom őszintén, hogy az erről készült filmet, csak később tekintettem, meg mert egyesek hajlamosak pusztán csak a megfilmesített képek, és forgatókönyvek alapján véleményt mondani valamiről, aminek nem látták a puszta nyersanyagát, és egyúttal a forrását: az anyanyelvi környezetet! Így aztán azt is mondhatnám, hogy szándékosan nem néztem meg az erről készült filmet, hanem leültem kopottas íróasztalomhoz, és elkezdtem boncolgatni, mondatról mondatra haladva, és aztán lapról lapra az irodalmi szövegösszefüggéseket!

 Kissé szokatlan volt azok a rendkívül tömör, és rövid mondatok amilyen módon Kertész Imre a regényét megírta, hiszen valamilyen oknál fogva az ember füle óhatatlanul is megszokta a Mikszáthos, Jókais, és Móriczos történetmesélési technikákat, és történetek vonalvezetési technikáit, így aztán egyszerre volt megdöbbentően újszerű, és az adott korban valamilyen posztmodernitást sugalló, és mégis az E/1-személyi elbeszélési mód is kiábrándította az embereket az éppen adott társadalomból.

 Azt szokták mondani, hogy a jó regény alapismérve az, hogy az adott kor egész társadalmát az adott olvasó szemüvegen keresztül láthatja, és gyakorlatilag bepillanthat bárhová és egyúttal mindenhova ahova csak kíván, hogy része legyen azoknak az úgynevezett életmód-történeti sajátosságoknak amiket az adott korban tettek, vagy éreztek az emberek. A legtöbb ember arra a kérdésre keresi a választ, hogy az éppen olvasót regény, vagy történet mennyire adta vissza azt a korszakot amelyben megtörtént, és az ember rájön arra, hogy nem sokkal különböztek az emberek az adott korszakokban, de megvolt az-az elrejtett technikájuk, hogy hogyan is leplezzék az egyes fájdalmakat, és szenvedéseket, vagy éppen a kitüntető boldogságot a másik ember elől. Az egyik legnehezebb feladatnak azt érzem, hogy hogyan ragadjuk, és aztán tartsuk egészen éberen az örökké felfedező figyelemét az olvasónak, hogy a történet cselekményeinek részese lehessen, és megtartsuk a figyelme középpontjában magát az élményt, és az olvasás el nem múló varázshatalmát! Bár sajnos a mai világhálók világában, amikor egy egészen egyszerű önéletrajz elküldései ideje is alig pár pillanatot vesz igénybe a szokásos hivatalos, vagy magánjellegű levélforma helyett, az ember önkéntelenül is megdöbben, hogy mennyire felgyorsult a világ melyben él, és hogy az emberek egyre erőszakosabban követelik, mintha csak joguk lenne hozzá: a Szenzációt!

 Az egyetlen remény, hogyha a jövő generáció megtanulja talán, hogy a múlt értekeit tisztelettel, és bizonyos fokú alázattal kezelje, és hogy a megtörtént életpofonokat minden embernek meg kellene tanulnia kivédenie, és egyúttal tanulva, és tapasztalva a maga hasznára fordítania!

 A tanárnő kollokviumi vizsgája meglehetősen tágtémájú beszélgetéssé változott, és szinte mindent megkérdezett, hogy olvasottságukat tesztelje, és a lehető legalaposabban megismerje, hiszen annyit már eddig is tudtunk, hogy az érdemjegyeket nem adják valami olcsó tarifával – legalább is a főiskolákon, és az egyetemeken -, valahol hallottuk, több helyről is, hogyha valaki példának okáért kapott egy kitüntető elégségest valamelyik szigorlati vizsgájára – ami természetszerűleg nehezebb volt, mint a sima vizsga -, akkor az már felért egy hármas jeggyel. Főleg ha az illető legalább is úgy kiöltözik, mintha hivatalos fogadáson venne részt államfők jelenlétében. Ahol a ruha valami miatt több súllyal esik a megmérettetés tárgykörébe, mintsem a mesterségbeli tudás.

 Így történt, hogy a tanárnő sokáig morfondírozott, és töprengett önmagában, hogy vajon a pedagógiai emberre, hallgasson vagy az erkölcsös, és emberséges belátásra, de minekután itt csak az számíthatott, hogy az illető hallgató tudja-e a tananyagot, hamarjában megtudtuk, hogy a pedagógus sokszor felülemelkedik önkéntelen példaadó szigorával az emberséges ember kegyelmességén!

 Így aztán adott nekem, egy hármas alát, pedig véleménye alapján akár még egy halvány négyes is lehetett volna, hiszen minden művet idejében sikerült megszereznem, és elolvasnom, illetve az egész félév során csak egyetlen egyszer hiányoztam, amikor leesett a legelső hó novemberben, és hatalmas orkánerejű pehelyvihar söpört végig az utcánkon, és akkora volt a hó, hogy lakótelepi házunkat szinte teljesen belepte, így esett, hogy nem mentem.

 Kabala tanárnőn látszott, hogy sokat őrlődött, és vívódott, hogy vajon milyen jegyet is adjon nekem, amikor szinte majdnem mindenre tudok válaszolni, természetesen a magam pongyola, és – egyesek véleménye szerint -, helytelen nyelvhasználatával -, így gyakorlatilag nem is bántam azt a közepes jegyet, mert Acél Ferenc tanár úr már égő tekintettel, csak azt várta, hogy a második emeleti folyosói szobában, hogyan írasson mindenre kiterjedő, és rendkívül alapos zárthelyi dolgozatot a XX.  század második felének történelméből. Így hát Ramóna, és Páncél illetve Bátor Katival  már szinte kuncsorognunk, és nagyokat sóhajtozva, meglehetősen bűnbánó tekintettel kellett közölnünk Kabala tanárnővel, hogy elnézését kérjük, de menük kell, hogy máshol is helyt állhassunk.

 Ennél furcsább, és szokatlanabb volt, főleg csoporttársaimtól az a kérés, hogy főleg amikor a tanárnő órája következik, én lehetőleg egyáltalán nem próbáljak meg nevetni, mosolyogni, illetve a boldogsághoz szükséges mindenfajta törvény nem tiltotta eszközzel, és gesztussal élni, mert mint később mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy Kabala tanárnő felettébb ideges, és nagyon is izgatott lesz, ha nevető arcot lát maga körül, amiből az következik, hogy vagy egyáltalán nem szereti a nevető embereket, vagy azt gondolja hamis illúziók képeiként, hogy esetleg rajta nevetnek, vagy már a pedagógiai pályán eltöltött kisebb idő elvette volna a mindenki számára nélkülözhetetlen reménykedést, és az egyfajta szárnyaló optimizmust? Nem tudhatjuk.

 Mindenesetre megígértem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy jó hangulatomat, és vicces, és nevetető állapotomat valamilyen formában igyekezzek állandó jelleggel mérsékelt állapotban tartani, és meglehetősen komoly ábrázatot felvenni még azokban a roppant mulatságos pillanatokban, amikor éppen például elemezni kellett egy Örkény István novelláit!

Annál is inkább hiszen a csoporttársaimtól rendszeresen hidegzuhany kezelést kaptam, többek között: hogy tartsam a számat, és el ne merjem vihogni az órát, mert lehet, hogy emiatt esetleg rosszabb jegyet ad Kabala Zsuzsa tanárnő.

- Robi kérlek tedd meg a kedvünkért – sóhajtozott egy-egy különösen kedves, és már-már igéző szempár, nehéz volt nem tenni eleget a követelésüknek. Bár nem is állt szándékomban.

 Azt hiszem, hogy itt a felsőoktatási intézmény berkeiben az emberek valami miatt sajnos elfelejtettek önfeledten megadni önmaguk lelkiismeretét az önfeledt gyermekségnek, a nevetésnek, és kiszabadulni a komoly komorság búsképű falai, és ketrecei közül. Itt az volt az egyik probléma, hogy annyira komolyan, és túlzottan felnőttek módjára kezelték az embereket, hogy szinte már azon vettük észre magunkat, hogy majdnem elfelejtettük magunkban a gyermeket. Pedig az embernek, ha bizonyos tekintetben előnyösen kiegyensúlyozott szeretne lenni, meg kellene próbálnia önmagába nézve megőrizni azt a kis embert ott legbelül, lelkének legbelsőbb terében: a Gyereket!

 A magyar szakos hallgatók számára minden egyes perc amit nem azzal töltenek, hogy kollégiumi, vagy otthoni szobájukban arra készülnek, hogy sikeresen megírják a holnapi zárthelyi dolgozatok tömkelegét, és emellett a legfontosabb információkat az adott tananyaggal kapcsolatban aláhúzzák, és egy kicsit előre készüljenek az adott szigorlatra, vagy kollokviumra, az olyan személynek sajnos fogalma sem lehet arról, akik történetesen önmagukkal is messzemenően el voltak foglalva hogy mennyire látszott szinte mindenkin kivétel nélkül, hogy senkinek sem szükséges, ez a kis testmozgatást elősegítő – egyébiránt tollaslabdázás, amire voltunk szívesek kötelező jelleggel feliratkozni -, hiszen más nagyon komoly és fontos elfoglaltságunk is lenne! Például meg kellene értenünk, hamar a nyelvészeti szakemberek, sajnos nem mutattak hajlandóságot rá, mert valószínűleg akként gondolkodhattak, hogy felnőttek vagyunk, az adott magyar nyelv grammatikai rendszereiben való magabiztos tájékozódást kellene gyakorolnunk, arról nem is beszélve, hogy az egyszerű, és az összetett mondat nyelvtani összefüggéseit, és különbségeit is megérthessük egyszer és mindenkorra, mert mint kiderült később ezt várták el tőlünk az egyetemes, magyar, nyelvészeti szigorlaton.

 Minekutána ezt nem vették azok a szakemberek és személyek számításba, akik pusztán csak az adott kredit pontok miatt, - ami valóban egyfajta kötelező jelleggel bírt, csak azt nem tudhatta senki, hogy miért -, kitalálták, mi úgy gondolkodtunk, hogy vannak bizonyos fontosabb jellegű tantárgyak amiknek a megfelelő szintű elsajátítása előreválóbb, és rendkívül fontosabb minthogy pusztán csak testgyakorlás céljából eljárjunk a főváros másik legmesszebbre eső sarkára tornagyakorlatozni.

 Az persze sokkalta egyszerűbb vállalkozásnak bizonyult amikor a Körösi Csoma Sándor Kollégium tornatermébe jártunk, ahol a helyi kollégiumi könyvtárban meg lehetett vásárolni párszáz forintokért értékesebbnél, értékesebb antikváriumi és mint utóbb kiderült az irodalom elvégzése szempontjából létfontosságú könyvritkaságokat. Ezt szeretem a legjobban a sasadi útban, persze a másik dolgot, hogy közel volt a lakásunkhoz, és nem kellett annyira sokat gyalogolni, hiszen onnét kényelmesen be lehet érni negyvenöt perc alatt a városba!

 Ettől függetlenül mindenki teljesítette a kötelező testnevelési kreditpontját, engem sokan azzal vádoltak, hogy még egy testnevelés pontszámom hiányzik, de valahogy nekem már elegem lett abból, hogyha valaki már csak azért is mert esetleg rosszul tollaslabdázott, már az is egy kisebbfajta bűnnek számított, azt én megmondom őszinte, és semmit sem eltitkoló szívvel nem szerettem sosem!

 Azok a hallgatók érthetik meg, talán a legjobban a viselkedésemet az adott pillanatban, akik mint hozzám hasonlóan, ők is voltak olyan helyzetben, hogy holnap egy nagyon súlyos, és roppantul agytekervényeket, és koponyalapi mirigyeket és gondolatokat is megmozgató – adott esetemben éppen nyelvészeti dolgozatot -, kellett volna legalább elégségesre megírnom, valószínűleg az én megoldásomat választották volna, hacsak az egyik kedves ismerősük éppen nem magyar szakon végzett, és el tudja nekik magyarázni, a magyar nyelv roppant összetett, és nehéz nyelv csontvázlatát!

 Mivel, sajnos bár egy két baráti szótól, és támogatástól senkire nem számíthattam csak jóformán a magam szűkösre szabott képességeire feltettem magamban, hogy egymagam gyürkőzöm neki, szobámnak legsötétebb zugában a magyar grammatikai szabályok sokszor meglehetősen értelmetlen bemagolásának, minekutána sajnos senki sem akadt, aki elmagyarázta volna azt, hogy mi miért történt a szavakban, vagy miért éppen ez vagy az a szabálya az adott szóösszetételnek, és szószerkezeteknek?

 Sajnos, mint azt már jó előre sejteni engedte bennem az a kis ember ott legbelül: Pesszimizmusom élő létbizonysága, nem sikerült a nyelvészeti zárthelyi dolgozta, és a javítási esélyeimről is le kellett mondanom egy időre, hiszen csak elégtételeim jelentős tenger századait sikerült sikertelen próbálkozásommal szaporítanom!

 A következő érdekes személyisége életem történetének egy nyelvészeti pedagógus volt, aki mindig tudta, hogyan érje el az éppen illetékes hallgatóságánál, hogy bájos, és szimpatikusan mosolygós arcát megfelelően tudta használni, hogy egyes emberek, és diákok bizalmába férkőzzék. Ám ez korántsem jelentette azt, hogy a mosolya valódi örömöt, és önfeledt boldogságot árult volna el, sokkal inkább egy mosolygó gyilkosra hasonlított, aki becsalogatja az embert bizalmának kegyeibe, majd a hátulról leszúrja, még mindig vidám közönyösséggel.

 Szakács Erzsébet tanárnő talán hatásosabb, és minden tekintetben meggyőzőbb lehetett volna, ha felfedi mindenki előtt, és a mi csoportunk előtt is a valódi, egy és utánozhatatlan énjét, személyiségének csalhatatlan és egyben őszintén jegygyilkos voltát.

 Sajnos ez nem sikerült valami meggyőzően, hiszen különösképpen anyanyelvi tantárgy-pedagógiából, amelyet a tanárnő tanított szinte már-már annyira következetesen konzervatív, és minden tekintetben erkölcsös etikát fogalmazott meg a tanítási módszereit illetően, hogy aki akárcsak példának okáért, a legkisebb helyesírási jellegű hibát vétette azzal könyörtelenül leszámolt – legalább is jelképes keretek között a komor leckekönyv illetékes bejegyzései között.

  Közepes magasságú, rövid, különösen elegáns, és divatos barna hajhullámokat viselő, mindig nevető arckifejezést használó, tengerkékség szembogarú asszony volt, aki az ötvenes éveiben járt, bár ez csöppet sem látszott nagyon is ápolt külsején. Aki vidékről járt be, Nagykőrösről és meglehetősen negatív véleménnyel rendelkezett vasúti közlekedés tervszerű menetrendjével kapcsolatban – sajnos mint mindenki: vasúttal közlekedett!

 Talán éppen ez volt az a fajta varázslatos, egyszerre megbővülő, és mégis túlzottan kerülendő, és egyszerre nagyon is veszélyes báj, amivel Szakács tanárnő rendelkezett, hogy a hallgatók többsége sajnos nem tudta, hogy mikor veszi elő a rosszabbik énjét, és keményen elégteleneket ír be az ember leckekönyvébe, vagy hogy mikor enyhül meg, és esetlegesen kegyelmessége, és nagyvonalúsága folytán bárkinek is önzetlenül hajlandó segíteni, de sajnos mint a legtöbb esetben, az olyan kaliberű, és jellemű pedagógusok akiknél elementáris kötelesség, hogy valaki tudja a helyesírás illemszabályait, és még véletlenül sem elnézőek esetleg az olyan porul, és kellemetlenül járt hallgatóval, és diákkal szemben aki önakaratán kívül szarvashibát ejt a szövegben, az az illető hallgató kiáshatja a saját koporsószögét, mert annyi bizonyos, hogy azok a pedagógiai szakemberek akik csak a csapnivaló kijelentésekkel képesek megbélyegezni, és halálos ítéletet mondani szakdolgozatuk, zárthelyi dolgozatuk, vagy más fontos és megírandó témájuk felett, biztosra vehetik, hogy egyáltalán nem ismerik azt a legemberségesebb fogalmat, hogy segítsen az ember ahol csak tud, méghozzá önzetlenül, és az emberség törvényei szerint!

 Sajnos az a tündérien bájos, és kedvesnek mutatkozó, és segítséget remélő arc, és személyiség amilyennek mi szerettük volna látni a tanárnő pedagógiai módszereit, csaknem szertefoszlott azokkal a reményt keltő lehetőségekkel, amikben annyira megbíztunk, és biztosak voltunk benne, hogy akár az életünket is feltettük volna rá! Mennyire egyszerűnek tűnhetett kezdetben azt elhinni, hogy ez a véghetetlenül szimpatikus, és együtt érző, szinte édesanyai mosolyú asszony, mennyire ellentmond az általa osztogatott rendkívül keménykötésű, és felettébb konzervatív jegyeknek, melyeket nagy kitartással, szinte megbélyegzettek módjára osztogatott csoporttársaim és köztem.

 Én csak akkor kezdtem sejteni, csekélyke, és sajnos rendkívül befolyásolható, és kezdetben – a tisztelt olvasó talán el sem fogja hinni -, hogy túlságosan naiv hitemmel, hogy valami itt ennél a tanárnőnél nem stimmelt, és felettébb gyanúsnak tűnt, amikor egy a Szakács tanárnő által kitalált, és az anyanyelvi tantárgy-pedagógiában, már tétellé emelte – afféle savanyú, és roppant unalmasnak tűnő -, évfolyamdolgozatot kellett, kreálva szerkesztenünk az őszi szünetben.

 Sajnos ahelyett, hogy olyannyira áhított Lev Tolsztojnak a kötelező, és bizonyos tekintetben nagyon nagy súllyal, és nyomatékkal bíró Háború és Békéje című regényét kellett volna valahogyan megszerezve, és végre valahára elolvasni, az sajnos a többi pedagógus szakembert csöppet sem érdekelte. Itt az egyetemi létben a kedves, és törekvő hallgató tüstént – szinte már a legelső évben -, megértette, hogy a pedagógusok többségének a legfontosabb, és legegyénibb órái mindig a saját maguké, így csöppet sem érdekli őket az, hogy más mit is csinált az éppen adott óráján kívül, vagy hogy netalántán esetlegesen valami sürgős dolga és elintéznivalója akadt ami miatt nem tudott számadást készíteni az adott tantárgyra kívánkozó szakirodalommal, illetve értekezni róla.

 Amikor évfolyam-dolgozati témának azt kaptuk anyanyelvi tantárgy-pedagógiából, hogy egy tankönyvismertetést kell készítenünk – lehetett az magyar nyelv, és irodalom tankönyv, vagy akit inkább mindenki kedvelt történelem könyv -, erről kellett egy részletes – természetesen szakirodalommal megtámogatott, és bebizonyított -, érvelésfélét készíteni, úgy körülbelül huszonöt oldal terjedelemben. Tehát a legapróbb részletesség sem kerülhette el az illetékes hallgatók figyelmét, annál is inkább hiszen, mint utóbb mindenki kénytelen volt halálráváltan, és egy kissé szobormegsemmisülten észrevenni, hogy Szakács tanárnő mennyire keményen, és a szigorúság szentélyével, és háboríthatatlan temperamentumával képes érdemjegyeket osztogatni, és a mindig bájosan mosolygós arc mögött, bizony meglehetősen elhatározott, és temperamentumos arcélek lapultak!

 Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy mint legelső évfolyamon amikor Fecske Erzsébet tanárnő illedelmesen, és meglepetésszerűen elcsodálkozott, hogy, és így hangzott a kimért, és nagyon meglepő mondata hozzám:

 - Róbert, maga nem tud helyesen írni?! – mondta, akkor ez most ismételt megrökönyödést, és bizonyos tekintetben egyfajta csodálatot válhatott ki Szakács tanárnőnél is, hiszen mint sokadik alkalommal, amikor éppen egy-egy röpdolgozatnak tűnő zárthelyi dolgozatot azért ő is megíratott, így hangzott megszólító, és ítélkező hangneme felém:

 - Róbert, ahogyan látom maga összeszedett, és törekszik az aprólékosságra ami nagyon jó, és dicsérendő! Viszont kéretik nagyon alaposan vigyázni – magyar szakos lévén a helyesírásra, mert az elégtelen nyelvtani szerkezetekben meglehetősen milliós a szarvashibák számaránya! – mondta a tanárnő.

 Ebben a pillanatban az ember szinte már végleg a megsemmisülés boldogtalan, és nagyon is szomorú, és lehangoltság fásult állapotában, a kétségbeesés, és a reménytelenség hálójában vergődve sajnos kénytelen volt megfogni a segítő jobb kezeket, ami igaz ugyan nem nagyon törték magukat, hogy bármiben is segítségére legyenek!

 Éppen emiatt már tudtam, hogy sorsom eldőlni látszik, és vigyázó szememet most Szakács tanárnő tekintetére vetettem, és csak remélhettem – igaz ugyan, hogy tudatosan is rendkívül halvány reményglóriával -, hogy esetleg majd megkegyelmez, de ennek sajnos, halvány, szikra-tanúbizonyságát sem nyújtotta felénk.

 Lehet, hogy éppen én voltam az aki tetézhette a gondjait, és a kősziklás tehertételeit, hiszen amikor éppen arról tanácskoztunk a csoporttársaimmal, a tanárnővel, hogy hogyan is lenne érdemes feljavítani az iskolai olvasástanítást, én azt javasoltam, szinte egyesek számára nevetségesnek, és megbotránkoztató ötletként, mintha csak inkvizíció vádlottjaként szólaltam volna meg, akinek egyetlen megváltása maga a könyörtelen halálgondolat, hogy az iskolák egyes tantermeiben – ahol erre természetesen mód, és lehetőség kínálkozik -, létesíteni kellene olvasósarkokat, és a diákok ezekben a kis szellemi műhelyekben szerezhetnék meg talán az olvasás egyik alapötletét: magát az élményközpontúságot, és hogy ne csak kötelező érvénnyel bírjanak az irodalmi művek, hanem kellhessenek végre önálló életre.

 Ezt a nagyon is – egyesek számára talán túlságosan is gyerekesnek ítélt - , ötletemen Szakács tanárnő egyértelmű nemtetszését nyertem el, hiszen a beadandó évfolyamdolgozatom amiben egy nyolcadikos történelemkönyvet, Helméczy Mátyás munkáját elemeztem az elégtelent már komor leckekönyvem lapjai között éreztem, mint valami letörölhetetlen szégyenfoltot, hogy egyáltalán előhozakodtam ezzel a bagatellnek látszó ötlettel. De ha már az ötleteknél tartottunk azzal vigasztaltam, sajnos mindent negatív szívben látó önbecsülésemet, hogy nekem legalább voltak egyéni elképzeléseim, és ötleteim, amiket ugyan – csak tisztelet a nagyon kevés kivételnek -, de alig-alig méltattak valamire.

 Mégis amikor elmondhattam csoporttársaim nem kis meglepetésére, és – mint később megtudtam megrökönyödésére -, hogy mi a saját, és egyéni, megmásíthatatlan véleményem akkor valahogyan jobban éreztem magamat, mert mintha csak a belső lelkiismeretem hangjához lettem volna hűséges, de ragaszkodtam véleményemhez. Ami természetes, és megszokott módon másoknak, és egyes nagyon tekintélyt képviselő pedagógusoknak nem tetszett!

 Ezek után sejtelmem sem volt, és nem is tudtam egyáltalán azt kitalálni, hogy hogyan is mentem át év végén, de hál’ istennek ezek szerint mindig volt valaki aki segített nekem egy kedves, és jóságos őrangyal akire számíthattam, és aki őrködött őrző-védő esthajnal-üstökösként felettem, míg én lelkiismeretem folyamatosan kételkedő voltával hadakoztam!  

 Mint minden fontos történetben, itt is nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a dolgok, és a sorsok, lassan az emberek, és persze a sors, és a jó szerencse kifürkészhetetlen voltából adódóan szépen, lassan megoldódni látszottak.

  2006-os karácsonyi szünetet előtt, amikor én ugyan illendőségből – hiszen az ünnep megbocsátó jellege, szinte kivétel nélkül minden embert megillet -, köszöntem, és békés, és nyugodt karácsonyi ünnepeket, és boldog új esztendőt kívántam a magam nyekergőnek hitt, és félszeg hangján Szakács Erzsébet tanárnőnek aki nem tudtam, hogy hirtelen mit is felelhetne rá, szokott kedveskedő, és álcázott bájával elmosolyodott, és valamilyen leplezett érzelmességgel, és nagyon erőltetett mimikával, és gesztussal ő is hasonló szépeket kívánt nekem.

 Sajnos nem engedte, hogy a hallgatói, és tanítványai egy kicsit közelebbről is megismerhessék, és így maradt a személyiségében valamilyen felderíthetetlen, belső magán atmoszféra: titokzatos mikrokozmosz -, ahová nem engedett be – bizonyára szakmai, és rutinosnak számító távolságtartásból senkit sem.

 Pedig annak idején a legelső évfolyamon, amikor éppen az ókori világirodalommal foglalkoztunk behatóbban Szakács tanárnő rendkívül precíz, és nagyon érdekes előadást tartott Horatciusról, és a római költőkről! Akkor még mind azt hihette – legalább is akik az irodalom szak résztvevői voltak -, hogy nem lehet semmi baj, vagy nagyobb mérvű fennakadás, pedig mennyire tévedtek később!

 Nem éreztem, hogy ez keserű teher lenne, inkább csak hálás lehettem a kiismerhetetlen végzet elrendelés-szerű forgatókönyvének, hogy akadályokat állított elém, amiből lehetőségeimhez mérten igyekeztem gazdagodva tapasztalatokat és tanúságokat szerezni, és módszereket az élet keményebb megpróbáltatásaihoz, és harcaihoz.

TUDOMÁNYOS SZENZÁCIÓ

Néha olyan érzése van az embernek, mintha a többi ember szándékosan már-már előre provokálná az adott jelent azzal, hogy egyszerűen, és megrögzött könnyelműséggel kiprovokálja a saját magánéletét! Hiszen láthatjuk, naponta hallhatjuk, és mégsem tudunk eléggé hinni a fülünknek, hogy az ú.n. híresebb, vagy ismertebb emberek mennyire előzékeny, és ugyanakkor szinte már feltűnő exibicionistasággal mutogatják kis családi fészküket, és a hosszú, kitartó évek összehozott tárgyiasult gyümölcseit. Szinte már kedvünk lenne néhanapján a saját hajunkat tépdesni, vagy legalább is fejünket illedelmesen, és minden kockázattól mentesen a falba verni, mert a zöldszemű kis szörnyeteg a – tudatos féltékenység -, hogy másnak jobban megy és akkor nekem meg miért nem sikeredik semmi, megfertőzi, majdhogynem tökéletesen ellehetetleníti szürkévé fakult mindennapjainkat. S mégis néhány éven belül, ha az adott populárisra hizlalt bulvárjellegű médiában hirtelen a perc-emberkés hírnevekkel berobbant trend-ikonok nem tudnak eléggé színvonalasan együttműködni hipp-hopp egyik percről a másikra azon kaphatják magukat, hogy alig pár éven belül szándékosan leírták őket, kiestek a szenzációkra éhező köztudatból, elsikkadtak, vagy elfelejtődtek! Elrugaszkodott számító kis fantáziánk még azt is bátran, és minden teketória nélkül képes elhitetni velünk, hogy mostanság közkedvelt népszerűségnek örvendő okostelefonokkal váltott digitális üzenetekben fogunk teljesen kommunikálni egymással, és az emberi szép, és hangzó beszéd csupán fonetikai, artikulálatlan, és azonosíthatatlan foszlányhangok összekuszált halmaza lesz csupán, mint egy ki tudja hányadik XXI. századi Bábel tornya!

Sőt! az egészségügy jelenlegi állapotát tekintve és méregelve a gyerekeket már egészen kicsit korukban arra fogják oktatni, hogy hogyan működhet egyénre kiszabottan a modern orvostudomány – miután a valamirevaló hasznosítható ifjú munkaerő már régen elköltözött, vagy el vándorolt a környező kisebb térségekből is! A diabetikusok, illetve kis hazánkban nagy népszerűségnek örvendő életmód tanácsadók már most előre csak olyan ételek, édességek, és italok kikísérletezésével foglalkoznak, melyek törvényszerűen, emellett bizonyítottan – meglehet, csak hasznos tápértéket képviselnek az emberi fejlődésben lévő szervezet számára -, viszont, amik mégis íztelenek, és ehetetlenek; elvégre tökéletesen hiányzik belőlük mind a só, mind pedig a cukor – ezzel is erősítve az egészségesebb életmódba vetett kissé butító agymosó hitet!

Ezek szerint néhány éven belül az lehet a dolce vita ismertető jele, ha csupa szép, és szexis, kisportolt ember fog rohangálni az utcán, miközben az ú.n. kulturális nevelésüket teljesen elhanyagolják, illetve az autó didaktikus felfedezésről tökéletesen megfeledkeznek! Manapság már az ember sem teheti ki úgy a lábát a korom szürke sötéttel fenyegető éjszakai városba, hogy folyamatosan ne kelljen a háta mögé pillantani, nem követik-e?

Lassan már az egyszerűbb emberek is kezdenek megrögzötten ott tartani, hogy akinek nincs elegendő biztosított anyagi háttere, és neve az adott ilyen-olyan szakmákban, vagy szakképzettségekben az már nem is jegyezheti el azt, vagy nem veheti feleségül azt, akit szívéből megszeretett! Sőt, ennél egy kicsit tovább kell mennünk adott vizsgálódásunk konkretizált tárgyát tekintve az adott ,apósjelölt” egyenesen leendő vejének fogja szegezni a kérdést többet keres-e, mint egy vállalkozó, vagy nevesülő ilyen, vagy amolyan vállalati agytröszt?

S vajon ilyen feltételek mellett miről is álmodhatnak azon őrzők, és hírmondók, akikben még valahol rejtetten legbelül még pislákol egy kevéske a halhatatlanuló romantikák, és széptevő bókolások érzékelhető, és átérezhető lánglobbanásaiból?

Minthogy a disznólkodás, és az egyetemes trágárkodás századát éljük talán éppen az lehet majd néhány éven belül az egyik legígéretesebb, talán legvonzóbb emberi tulajdonság, ha egy pufók, kissé túlsúlyos fiatalember, akinek komoly önértékelési zavarai vannak, és ezért nem is igen megyeget emberi társaságba egy szál vörös, vagy fehér rózsával, vagy kedvenc liliomjaival beállít álmai hölgyének munkahelyére és csodálkozó, ámuló tekintetek kereszttüzében majd letérdel, mint egy középkori lovag; megfogja a másik enyhén reszkető, és most jelentősen verejtékes kacsóit, és suttogó, félszeg hangon megkérdezi tőle, vele maradna-e még legalább harminc-negyven évre, amíg szívükben teljesen egyek?

Könnyen megtörténhet, hogy alig egy évtizeden belől klinikai laboratóriumban azon fognak kísérletezni, hogy az egyes emberi gesztusok, és adott viselkedésminták hogyan befolyásolhatják a már meglévő, és kialakult érzelmeket: különös tekintettel a bókolási technikák hatékony elsajátítására?

Éppen a buszon utazom, és szemem kissé álmos, enyhén kialvatlan, és álmos gödreiből próbálok óvatosan farkas szemezni egy bájos, ifjú hölggyel, akinek szemet még most sem láthatom, mert mintha csak önmaga elől is rejtőzködne nagy, légycsapószerű, elsötétített szemüveget visel, és nem adja talán még önmagának sem meg a kínálkozó lehetőséget, hogy egy nálánál kétségtelenül szakadtabb, és pufókabb emberkével megismerkedhessen anélkül, hogy le kellene tennie már majdnem ínhüvelygyulladást kapott kis kezecskéi közül legújabb adroidos okostelefonját!

Az egzotikus szépségű, kissé túlzásba vitt szoláriumos hölgyemény úgy néz bámulva farkasszemet legújabb androidjával, mintha egyenesen valami ördögi szerkezet volna, mely sakkban tartja minden érzékszervét; főként a babonásan csillogó barnaszemeit, melyek vélhetőleg már tucatjánál több férfiszívet összetörtek!

Amikor ránéztem lehet, hogy valami szemtelenségnek, vagy provokációnak tekinthette; bíborsziromszerű, enyhén telt ajkait huncutmódon beharapta, mintha valami egzotikus, déli tájú gyümölcsöt kóstolt volna, ami savanykás ízével megzavarta kényeskedő ízlelőbimbóit.

Majd továbbra is fogta az okostelefonját és az érintős képernyővel addig játszadozott, míg a harmadik, vagy negyedik buszmegállónál fürge gazellakarcsúsággal már le is szállt.

Aztán a helyre egy másik szintén klasszikus, merev, szemlátomást kissé fagyos tekintetű, mézszőke hajú, skandináv szépség tévedt; aki bizonyára sorozatosan nyerte fiatalabb korában az iskolai modell és szépségversenyeket úgy, hogy már neveznie sem kellett!

Óvatosan felemelte gyönyörű tekintetét, és őzikeszemeivel, mintha huncut játékot játszana párszor felém kacsintott, hogy láthassa válaszreakcióimat; én tétován azonnal törölgetni kezdtem homlokomat.

A svéd szépség hirtelen valami nagyon mókásat láthatott, mert rám nézett, és teljes szívével, mely minden egyes esetben az őszinte mosoly forrása előbb elmosolyodott, jóízűen, majd a harmadik megálló után egyet kacsintott felém, mintha nekem akart volna titkos, ám egyértelmű, nemzetközi szerelmes jelzést leadni, aztán fogta magát, és gazellalépésekkel már le is szállt.

Aztán, amikor már azt gondoltam magamban, hogy a magamfajta bájos, pufók, tüneményesen kisgyerekes pofikájú fiatalemberrel már senki sem áll szóba egy valódi angyali tünemény szólított meg, miközben mereven kibámultam a bepárásodott ablakon.

- Bocsáss meg… szabad ez a hely?! – hajolt annyira közel hozzám, hogy éreztem sziromhangú, dallamos szívdobbanásait.

- Tessék parancsolni! – álltam fel megszeppent félszegséggel, mint amikor a legtöbb esetben még nem dönthettük el egyértelműen, hogy átadhatjuk-e kedvenc ülőhelyünket, vagy hagyjuk várakozni áldozatainkat!

A fiatal gyönyörű hölgy sem kérette magát sokáig óvatosan lehuppant mellém, és csöppet sem zavarta kissé mackós, és enyhén telt termetem.

Kínos, feszült csöndesség telepedett a kellemes hangulatú utazásra; csupán azt nem tudtam, hogy vajon a magam szótlan némasága volt-e a ludas, vagy az időközben valósággá szelídült tény, hogy egy számomra rendkívüli emberi lény leült mellém! Egy ilyen kis senkihez, mint aki mindig is voltam!

- Hihetetlenül gyönyörű a budai vár! Nem igaz?! – jegyezte meg miközben egy váratlan, és nagyon romantikus sóhaj hagyta el vérvörös ajkait. Az ember azt hihette volna, hogy ott helyben a szerelem körbe vesz mindent.

- Hmm! – mormogtam magam elé szólva, mintha csak félrenyeltem volna egy kellemetlenkedő falatot.

- Te mit szólsz hozzá? Hát nem fantasztikus, hogy mit tudtak már akkoriban a reneszánsz mesterek? – most már nyíltan hozzám intézte a felcsigázott kérdéseit, és ezzel sokáig úgy éreztem egyszerre sért és tisztel meg; hiszen csak alig öt perce, hogy helyet foglalt mellettem, és ezalatt a kisebb örökkévalóság alatt rögtön letegezett, mintha a legjobb barátja volnék, és még rögtön igyekezett behatolni a személyes, intimebb szférámba!

- Nos! Szerintem is! – köszörültem meg a torkomat, mint aki hosszantartó betegségből gyógyul, és nem igazán akaródzik megszólalnia.

- Oh! Ne haragudj! – fordult megint csak felém. – Dia vagyok! – kis kacsóit egyenesen az orrom elé helyezte, és én mint akit úriembernek neveltek azonnal kézcsókkal tiszteltem meg.

Úgy megilletődött, hogy gyönyörű, hamvas, enyhén szeplős arcocskáján máris megjelent az árulkodó, leleplező pír; mint akit máris foglyul ejtettek saját érzelmei; mintha tűz perzselte volna meg rögtön elkapta a kezét úgy, hogy majdnem meglegyintett kisebb figyelmetlenségében.

- Jaj, bocsika… - szabadkozott. – Még nem volt időm hozzászokni, hogy akadnak még egy személben lovagok, és úriemberek!

Most egy csapásra, mintha a képzeletbeli stafétabotot egyenesen átadta volna egy elképzelt versenyen -, rajtam volt a bemutatkozás sora:

- Alfréd vagyok! Örülök a szerencsének! – próbáltam mosolyogni, de ez inkább mindig is egyfajta különleges, kicsit idétlen grimaszos vigyorgásra hasonlított.

- Csak nem a Batmanből neveztek el téged? – lelkedezett, mint a kamaszos csitrik többsége, ha valami újdonságról értesül.

- Sajnálom, ha csalódást okozok – feleltem. – Édesanyámnak volt a határozott terve, hogy ne apám után nevezzenek el!

- Jaj, ne haragudj! Nem akartalak megbántani! – vette észre rajtam a hirtelen támadt hangulatváltozást!

- Semmi baj! Édesanya egész egyszerűen nem szerette apám nagyon régimódi nevét!

- Megkérdezhetem mi a neve apukádnak? – kíváncsiskodott.

- Béla! – hangom egyszerre volt ironikus, és ugyanakkor kissé erőltetetten szellemes!

- Hihi! – kuncogott. – Ez nagyon muris! – lelkendezett.

- Örülök, hogy tetszik neked!

- Nem azért mondtam! Bocsi! Csak tudod még annyira új ez nekem! Ez a pezsgés, meg nyüzsgő nagyváros! Műtöris hallgató vagyok az ELTÉ-n!

- Ennek nagyon örülök! Tudod én most utolsó évezem töri szakon, és a szakdolgozatomat nemrég adtam be, hogy értékeljék!

- Hűha! De izgi! – lelkendezett. Ebben a pillanatban jobban irigyeltem törtető, életvidám, lázadó optimistaságáért. Mintha sokkal több lelkesítő önbizalom szorult volna csillogó őzikeszemei mögé, mint nekem.

- Tudod… sokkal inkább szerettem volna irodalomtörténész, vagy klasszika-filológus lenni! – bukott ki elcsigázottan a számon.

Megszánhatott, mert hangja érzelmesebb, és részvétteljesebb lett:

- Biztos vagyok benne, hogy aki eddig kibírta ezt a kőkemény sulit, az mindenképpen eléri az álmait! Csak semmi esetre sem szabad feladnod!

- Hát, így gondoltam magam is, aztán… a nyelvészeti tanszék munkatársai kis híján az öngyilkosság határáig kergettek a telhetetlen maximalizmusukkal!

- Most biztosan viccelsz ugye?!

- Sajnos nem! – látszott rajtam, hogy talán életemben most másodjára vagyok ennyire határozott, és komoly!

- De hát én mindig azt hittem, hogy az egyetemen azért… rendesek! Elvégre ott már érett felnőtt fiatalok tanulnak!

- Az attól függ, hogy mihez képest!

- Mitől függ? – kérdezett kapásból vissza, mint aki rosszul hallott egy mondatot.

- Aki nem haladja meg zárthelyin a hatvankét pontot, azt egyszerűen senki csatornatöltelékként kezelik, és meg is vetik!

- Ezt nem hiszem el!

- Bocsáss meg, de én is csak azt mesélhetem el, amit tapasztaltam! Ebben semmi félrevezetés, vagy köntörfalazás sincs!

A fiatal hölgy ezen kicsit elmélázott, majd jött egy újabb megálló, és magamban azt gondoltam, hogy most vagy soha! Ha ebben a pillanatban leszáll, akkor a sors talán nem minket választhatott, hogy összeismerkedjünk egymással; de a busz nem lassított, és már megint is tovább át az Erzsébet-hídon egyenesen a Ferenciek-terére! Az ifjú, tüneményes hölgy pedig továbbra is ott ült mellettem!

Látszott, hogy annyira felcsigázták a történtek, és kutató kíváncsisággal csüngött szinte az összes mondatomon! Ennyi erővel nyugodtan, szemrebbenés nélkül is hazudhattam volna neki! De inkább mindig őszinte udvariassággal megmondtam az igazat!

- Egyszerűen kész szemétség, hogy az, akik folyamatosan a könyvtárakat bújják, meg kutatnak ennyire nincsenek megbecsülve! Ezt fölháborítónak tartom, és petíciót fogok benyújtani a feljebb viteli bíróságra! – kis csicsergő hangja talán ebben a pillanatban volt a legbájosabb, és legcsilingelőbb!

- Hát… sok sikert kívánok hozzá! – arra gondoltam, hogy megpróbálok óvatosan felállni így jelezvén számára leszállási kérelmemet! – Megbocsátasz?

- Miért is?! – nézett rám csodálkozó bociszemekkel.

- Szeretnék leszállni, persze csak, ha te is az egyetem felé tartasz, mint én!

Kiderült, hogy az ifjú hölgy negyedéves volt a Színművészetin, és nemsokára készülő vizsgaelőadásuk miatt volt fokozott, neuraszténiás izgalomban!

- Éppen próbálunk egy vizsgadarabot, és a rendezőnk már szabályosan tépi a haját is, és rekedtre kiabálja magát, mert valami beállítás sohasem úgy stimmel, ahogyan azt éjszaka megálmodta! Kicsit félünk is tőle nagyon, mert kiderült, hogy az ő vég szava lesz majd a döntő a diplomaosztásnál! Ha gondolod, egyszer nyugodtan meg is nézhetnél minket!

Erre természetesen én is meginvitáltam a magam tanári vizsgaelőadásaira, és kölcsönösen megbeszéltük, hogy amint lesz egy kis időnk leülünk valahova beszélgetni, hogy egy kicsit jobban megismerhessük egymást!

Ő volt az, aki kezdeményezett, és mivel én mindig is szándékos félszegséget, tétovaságot, és gyerekes tapasztalatlanságot árultam el viselkedésemmel kapcsolatban, egyszerre szándékosan le is lepleztem magamat!

- Igazán örülök, hogy megismerkedtünk! – jelentette ki az Astoria sarkánál, ahol mindketten úgy toporogtunk, mint az elfogódott szerelmesek.

- Te merrefelé mész? – karolt belém könnyed természetességgel.

- Hát… csak ide az egyetemre! – feleltem.

- Tudod mit? Egy kis darabon elkísérlek, és közben még mindig beszélgethetünk!

- Ez nagyszerű ötlet volna!

Sajnos arra már kevésbé gondoltam, hogy nem igen lehetett alkalmam rá, hogy kitapasztalhassam milyen kellemes dolog is egy hölggyel sétálgatni; tekintettel eddig egyszer sem voltam randizni! Ezért jóformán a hölgy fantasztikus sportosságával kellett, hogy beérjen, mert úgy meglódultam, mint akit szabályosan üldözőbe vett egyszerre akár több fenevad is!

SZÖSSZENET-HIÁNY

 
Az Időnek, mint megjártnak, az eleve elrendelt szösszenet-Hiánynak,

az éltető jelenlétnek megmásíthatatlan tényét

az arcomba vágja – magával sodorva a Bizonytalan!

Mikor a biztonság ajtójából kilépve ordas-erejű

fogyantyú-szél végtagjaim ócska,

zörgő szerkezetére belemar!

Nem önző önmegadásom tompít,

sokkal inkább felkínálható lehetőségek újbóli elmaradása!

Naponta átélhető esti kérdéseket foglalatoskodtam!

Rég elfogyott, majd újra felbukkanó félelmeim

között kétes tapasztalás dereng,

tornáztatja végtagjait akár a koloncra leső vad!

Fojtó ébredés is egyre mélyül az elvetélt pillanatokban,

mikor már mindent sikeresen elhalasztottam!

A nappali időszak félálmokat osztogat kegyesen,

s alig várja amint az ember ásítva bele ne haraphasson!

Éjbe illőn lázas töprengésbe kezd számító s virrasztó árnyék egyaránt!

Lassan, sunyítva bújik át szívembe a megzabolázott akarat is!

Régi, fojtott mozdulat inkább már önzőn mndenkinek csak terhére van!

Árnyékaink, ha önmagunk se vigyázunk

átpártolnak szó nélkül másokhoz!

A test emlékein túl viharok kontinensei tombolnak!

Tekergőző vágyak mikor préseltek minket Hűség bélyegeként?!

Galádkodó s sunnyogva egyik sem mert csúcsokra törni;

meggyűlölt múltak galád kifogásai között

valahogy serénykedve mind átsiettünk!

– Silány naivsággal fizet a kiróható büntetés!

Megtervezett éjszakába is sokadszor előfordul,

hogy geller esik egy-egy számításba!

Az életet elszámoló, fogyó holdakat mindenki saját bőrén érezheti!

Tegnapok cérnaszála – meglehet -,

csupán emlékeink között foszlik-szakadoz!

Hány, hiányzó-gyógyító öltés

szükségeltetik sebek beforradásához?!

X. Fejezet 

Az ifjú egyetemista 

A magyar irodalomtörténeti előadások alkalmával, amik rendszeresen Keddenként tartott meg a Múzeum Körúton, és amik általában félnyolckor kezdődtek, mindig az volt a mondása, és egyúttal a szavajárása, hogy:

 - Hölgyeim, Uraim! A pontosság királyi erény! - feltételezhető, hogy én ezt olyan komolyan vehettem, mint az életet, vagy az elmúlás gondolatát, mert olyannyira pontosan érkeztem, és igyekeztem megjelenni mindig, ahogyan az csak tőlem telt, már jó két órácskával azelőtt, hogy egyáltalán az adott foglalkozás elkezdődhetett volna! 

 Később amikor már mindenki mindenkit ismert, és megismert az évfolyamon Csallai tanár úr annyira figyelmes volt, és nyugodtan elmondhatom, hogy meglehetősen bőkezű, kulturális téren, hogy a jellegzetesen nagymonstrumú, és koromfekete utazóbőröndjében, amely, szerintünk is maga volt a kimeríthetetlen kultúra kútforrása, és kútfője, becipelt meglehetősen nagy sietséggel töménytelen értékesebbnél értékesebb szakirodalmat, és szépirodalmat, amit az egyik kedves már idősebb tanítványa úgy gondolt, hogy a következő nemzedék fiataljaira hagyományozza.

 A töménytelen sok könyv között, számos ismerős, és ismeretlen szerző, és külföldi remekíró is akadt, ám ami sokak számára ennél talán meglepőbb az az volt, hogy én nem mentem le a többi csoporttársam közé válogatni a kulturális értékek közül, mert sajnos hitvallásom lett a sorban állás, és mindek utána nem volt ildomos egynehány csoporttársam idegrendszerének tehertételét letesztelnem, már azon kaptam magam hirtelen feleszmélkedvén, hogy az összes könyvet elvitték, mindenki akár két-három darabot is esetleg. A tanár úr furcsa meglepetéssel a hangja dallamai között érdeklődte meg tőlem:

 - Ön nem választ magának könyvet, és kulturális értékeket? – mire én csak azt tudtam meglehetősen halkuló suttogással felelni, - amely szinte már annyira szokásommá lett, hogy egyes emberek óhatatlanul is azt gondolták ez a fiatalember néma! Azt feleltem:

 - Elnézését kérem, de nem szeretném elvenni az örömteli kíváncsiság érzetét senkitől! Majd ha mindenki végzett akkor én is válogatok, amennyiben ez még lehetséges! - Tudom sokan azt gondolják, hogy butaságokat, és sületlenségeket beszél ez a még oly pallérozatlan és ifjú elme, de kérem a tisztelt olvasókat, hogy higgyék el nekem, én csak megpróbáltam emberségemből a jó döntéssel cselekedni, és ezzel kisebbfajta példát adni azok, hogy szépen, és nyugodtan is lehet szemlélve, szinte csak cseppekként magunkba az-az áldott adományt, amellyel hozzájárultak értelmi, és gondolati gazdagodásunkhoz.

 Azt bizonyára már szerintem a tisztelt olvasó is kitalálta, hogy mire véget ért a lajstromozás, és a kulturális szemlélő mustra addigra, sajnos szinte az összes könyv elfogyott, és annak ellenére, hogy a zsivajgósan nyűgős ifjúsági környezet szépen lassan, mint az akácillat elpárolgott az előadást jelző óracsengő tekintélyt parancsoló szavára, az számomra is azt jelezte, hogy a számomra kedves könyvek világát, és kulturális kíváncsiságom szomjúságát sajnos esetleg, majd egy másik alkalomra kell halasztanom!

 Ettől eltekintve annyira nem sajnáltam a dolgot, legföljebb csak annyira, hogy én is szerettem volna megnézni, mint akármelyik gyerek kíváncsiságával, hogy mi is lapulhat a varázsbőröndben, amit a tanár úr minden utazása alkalmával magával vitt.

 Csallai tanár úr többször is elmesélte, hogy mennyire határtalan örömöt, és nagyra becsült megelégedést, és boldogságot érez, amikor egy-egy régebbi tanítványát, mint hitvest, és vőlegényt üdvözölheti, hiszen számára is nagyon fontos volt a házasság emberséges köteléke, és szerelmemből jövő földi beteljesülése. Engem többször is kifaggatott, és nagyon is szorgalmasan arról érdeklődött, hogy:

 - Tomás úr mikor nősül? Mikor lesz hitvese? – kérdezgette szorgalmasan, mint aki túlságosan is rohan valahova.

Erre a kérdésre sajnos nem tudtam mit is feleljek, de megpróbáltam a megnyugtató hangomat elővéve egy kis nyugodalommal élni, ami lecsillapíthatja a szívek kívánságait. Azt feleltem erre, hogy:

- Nem tudom! - De ha elérkezik a nagy nap, és mind a ketten elvégre egy tisztességes kapcsolathoz két emberre van szükség, a tanár úr lesz szüleimen, és kisebb családi körömön kívül az első személy akinek elmondom a jókívánságként ható hírt.

 Egyébiránt, megtanultam, és sokszor figyelmeztetett rá édesanyám, és édesanyai nagyanyám bölcs tanácsként, hogy:

- Fiam ha jót akarsz magadnak egyetlen dolgot jegyez meg! Minden esetben a nő választ! A többi olcsó frázis csupán: A széptevés különösen! – e meglehetősen nyers, de ugyanakkor talpig a rideg valóságot tükröző mondat után az ember elgondolkozik, hogy hogyan is lehetne azt megcselekedni, ha két szív az őszinteség igazszavú lélektükreivel valóban egymásra találna, és nem lennének megszépítő, és idillikusnak tűnő titkok, csak a valóság, és az igazság. Később volt szerencsém megtapasztalni, hogy bizony az embernek ha törik ha szakad, de vállalnia kell az igazságot, ha tetszik nagyon kegyetlenül, szinte már véres könyörtelenséggel, és egyszerűséggel, ami a köntörfalazást el nem ismerheti, mert csak így van annak értelme, hogy szíveink titkos, és elrejtett szelencéit felnyitottuk, mint a tavirózsa szirmait egymás előtt!

 Én is elhatároztam magamban, hogy az ember, ha kimondja, vagy levélformában megírja az igazságot, akkor megkímélhetjük kölcsönösen egymást: A szenvedésektől, a bánattól, mely összetöri a belső tér érzékeny tükreit és a szívet, és egyúttal mindentől ami után csak kétségbeesés, lemondás, és fájdalmas önsajnálat következne. Attól is félek, hogyha a másiknak fájdalmat okozok, a XXI. században, is egyre közkedveltebb lételdobási forma lett az öngyilkosság, és ha miattam dobná el valaki az értékes életet, örökkön marcangolhatna a teljes lelkiismeret furdalás, és a könyörtelen magam emésztés!

 Az öngyilkosság csak menekülés a problémák elöl, de a valódi utat nem ez jelenti, szembenézni a problémákkal kevésbé fájdalmas, és sebesülésekkel járó vállalkozás, mint elfutni előlük, és gyötrődni egy életen át, ez is egy nehéz és viszontagságos emberi feladat többek között!

 Egyik alkalommal amikor éppen Erdész Iván nyelvész tanár úrra várakoztam egy másik ismerősömmel a 730/a csoportból, már jócskán elmúlt este fél hét. Amint várakoztunk a Múzeum körúti F épületben a magyar nyelv és irodalomtudományi tanszék ajtaja mögött a folyósón, hogy ne unatkozzunk olyannyira, és hogy ne ragassza még jobban le üres, és megdolgozott értelmünket az unalom, és nehogy elaludjunk, miközben várakozunk, kitaláltam, hogy szavaljunk egymásnak verseket.

 Már nem emlékszem a másik ismerősöm nevére, csak a keresztnevére Andrásnak hívták, és fekete hajú, és szeplős arcú ember volt, aki feltételezhető, hogy pusztán csak azért, mert nem szeretett egyetlen kihalt, és nagyon is elhagyatott folyóson szerepelni, és kiállni, ezért, én belekezdtem, amennyire csak emlékezetemből fel tudtam idézni egyik kedvenc versemet Arany Jánostól a Családi kört!

 Mire, végeztem elkezdtem egy másikat is Kányádi Sándornak a Kökösi hídon című versét, és abban a pillanatban, hogy az utolsó versszakhoz értem, tárult az egyik iroda ajtaja – ha jól emlékszem a tizenötös számot viselte az ajtó -, és máris nagy örömmel üdvözölt engem, mint nagyon szépen szavaló fiatal versmondót Csallai tanár úr, és máris kezembe nyomott érdeklődő figyelemmel egy nagy köteg paksamétát a csángó népköltészetről, és benne telis-tele Lakatos Demeter számomra még ismeretlen költő verseivel! Rögtön el is olvastam amíg Erdész tanár urat vártuk, és nyomban megfogott a magyar nyelv lenyűgöző egyszerű szókimondása, és éppen ebben rejlő igazsághittétele.

 Közben megérkezett Erdész Iván tanár úr akihez én a nyelvi humorról írtam dolgozatomat, és máris faggatózni kezdett, és nagyon alapos figyelmességgel arról érdeklődött, hogy:

 - Tormás úr! Ön szereti a verseket, és al lírát? - Mire én a világ legtermészetesebb módján azt feleltem, hogy: - Igen, nagyon is. Ezt követően, pedig megtárgyaltuk a magyar nyelvészeti évfolyamdolgozatomat a nyelvi humor témakörével kapcsolatban, és ezt követően, pedig egyfajta meghitt, és mindenképpen családiasnak nevezhető légkört sikerült emberséges emberekkel teremteni.

 A másik nagyon fontos irodalmi újdonság, hogy egyik alkalommal – mintha csak a balszerencse irányította volna -, kezeimet, választottam magamnak hűséges délutáni utazótársammal, és csoporttársnőmmel Ramónával egy olyan nagyon filozófiai, és roppantul megterhelő, és bonyolult témát, amihez a szakkönyveket beszerezni, szinte képtelenségnek tűnt.

 Ezt az irodalomórát egy Kabala Zsuzsanna nevű magyar tanárnő tartotta, akinek meglehetősen merev, és azt is mondhatnám, hogy – legalább is a mi szemünk ezt szűrte ki feltűnően konzervatív, és egy kissé elutasító viselkedéséből -, meglehetősen nem szívlelte, és korántsem kedvelte, és szerintem valami furcsa, és megmagyarázhatatlan jelenségként könyvelte azt el, ha azon a magyar szépirodalmi anyagon, amit feladott mindenkinek kötelező tematika formájában év elején néha-néha óhatatlanul is sokszor megesett, hogy nagyon jókat nevettünk, és múlattunk, - természetesen, és kizáróan -, csak a kulturális szépirodalmon belül az adott műveken.

A tanárnő közepes magasságú, enyhén túlsúlyos kinézetű, hosszú barna sörényzuhatagot viselő, és szemüveges hölgy volt. Az ember amikor két méla és kissé szomorkás barna szemeibe tekintett azt hihette volna ennek a tanárnőnek valami tudatos titka van: nincsen egyensúlyban és kibékülve a világgal. Gyermekkori elfojtott szorongás gyötörheti, lehet, hogy éppen emiatt nem szeret mosolyogni, és nevetni!

 Én különösen kedveltem, és egyfajta szívügyemmé lett Örkény István novelláit, és egyperces groteszk bohózatszerű, kisterjedelmű írásait, amin nagyon jókat lehetett nemcsak kellemes időtöltés gyanánt örülni, és vidulni, de jóízűen, és felszabadultan élvezni egy szépirodalmi megnevetető, és humoros dolgot, azokban a szomorú időkben amikor szinte mindenki tudta, és sajnos tisztában volt vele nemcsak az egyetemen, de még a főiskolán is hogy ha valaki ezekben a felsőoktatási intézményekben – ahol jelképesen, és magától értetődően mindenkit felnőttként, és érett személyként kezeltek, és túlságosan szigorúan elvárták a komolyságot -, akkor bizony engedelmet kell, hogy kérjek az összes ismerősömtől, és tisztelt olvasómtól, hogy ilyesmiket egyáltalán le merek írni, hogy bizony itt mindenkinek meg kellett tanulnia újból, őszintén, szívjóságúan, és önfeledten nevetni, és a humorral viccelődni!

 Nem tudom, hogy milyen lelki konfliktusok, illetve összeütközések játszódhattak le az egyes emberekben, hiszen én csak a külső, felszíni sérüléseket láttam, és nem sok ember engedett be lelkiismeretének legbelsőbb terei közé, és ebből következett, hogy Kabala tanárnő a maga nagyon konzervatív, és szinte mindent az előírásoknak, és szabályok szerint való törvényszerűségeknek alárendelő viselkedésmódjával, bizony néha-néha elrontotta – bár teljesen vétlenül -, azt a kicsiny, ám annál önfeledtem mókát, és kacagást, amit egy-egy szellemes, sor, vagy mondat, tudott okozni az adott hallgatóságnak.

  Szép nagy szemüvegén át aminek segítségével még a legapróbb helyesírási szarvashibákat is észlelni, és nyomban jelenteni tudta az arra illetékes hallgatók számára minden észrevett, és mindenkit kertelés nélkül azonnal figyelmeztetett. A mindent megkérdőjelező kritikus szellemisége azonnal feltűnt mindenkinek.  A hallgatóságának, és tanítványainak véleményét, mintha csak terhes kötelességnek kellett volna helytállnia, ugyan meghallgatta, de jobban szerette azt, ha nem a tanulók egyéni véleménye visszhangzik az amúgy is visszhangtól kongó, hattyúfehér osztályterem falai között, hanem az általa javasolt, és ezáltal mindenkiben gondosan meggyökeresedett szakirodalmi értekezés.

 Így amikor főleg az 1850-1900-ig terjedő magyar irodalmi szemináriumi foglalkozásokon, amikor Vezér Ramóna csoporttársammal együtt elvállaltuk a szerintünk könnyűnek és mindenképpen a lehető legegyszerűbbnek gondolt Madách Imre: ,,Az ember tragédiájának filozófiai rendszerismertetését” bizony magunk is meglepődtünk azon, hogy egyáltalán miért is nyúltunk olyan hamar, és bizonyos tekintetben túlságosan is meggondolatlanul ebben a nagyon kis keserű, és kellemetlen darázsfészekbe? Ami annyira szúrta helyenként lyukacsosan szivacs elménket, hogy a szakirodalmak csak kicsiny, és helyenként korlátozott voltában egyáltalán nagyon nehezünkre esett az, hogy valamilyen – akár érdemi munkát is -, lehessen végeznünk.

 Így aztán, ha egy főiskolai, és egyetemi hallgató minden létező könyvtárat ami csak a főváros kisebb-nagyobb kulturális vonzáskörzetében megtalálható már részletekbe menően felkutatott, akkor ideje, hogy ellátogasson a pedagógiai szakemberek által nagyon sokszor emlegetett Országos Széchenyi Könyvtár olvasótermeibe- ugyanis ott szigorúan csak helyben lehet, az adott köteteket elolvasni, és egyáltalán nem lehet, hogy az ember kölcsönözzön, éppen azért, mert a könyvtár dolgozói sajnos tisztában vannak azzal az elkeserítő, és szégyellnivaló helyezettel, hogy valami oknál fogva, az utóbbi időben drasztikusan, és veszélyesen megnövekedett a könyvlopások, és illetéktelen köteteltulajdonítások számbeli aránya!

 Így aztán csoporttársammal fogtuk magunkat, és végső, megfeszített, kétségbeesett próbálkozásaink egyik állomásaként tervbe vettük, hogy felmegyünk a budai várbeli könyvtárba, ahol naivul abban reménykedtünk – teljesen magabiztosan -, hogy ott minden lehetséges könyvet meg fogunk kapni, amire csak szükségük lehet, hogy a nagyon is alapos, és tüntetően precíz Kabala tanárnőt, és igazán jól megkomponált kiselőadással megörvendezhessük, és végre begyűjthessünk egy maréknyi töredék dicséretet – ami őszintén megvallva, sajnos, csak egy két embertől kapott meg kicsiny csoportközösségünk!

 Amikor eljött a várva várt kielőadás napja, annyira izgultunk, hogy majdnem az egészet elrontottuk, így minden mondatot a kelleténél lassabban, azt is mondhatnánk, hogy egy csiga is élelmesebben lekörözött volna minket ahogyan felváltva megbeszéltük, és filozófiai szempontból próbáltunk értekezni Madách Imre egyik legfontosabb irodalmi munkájáról, amihez, csak hangsúlyozni tudom, hogy mennyire kevés volt az adott nyersanyagunk!

 A kiselőadást azért megpróbáltuk a lehető legösszeszedettebben, és a vázlatunkban koncentráltan jelenvaló összefüggéseken, és főbb pontokon keresztül felépíteni, és bemutatni, és azt gondolom, hogy meglehetősen kitettünk magunkért, ami képességeinket illette. A tanárnő becsületére legyen mondva, hogy a kritikai szellemmel, ha az ember pedagógiai szakember, és nagyon is érti a bizonyosan, csak szakembereknek, és tudósoknak világos, sajnos helyenként túlontúl bonyolult szakkifejezéseket, akkor bizony nagyon jó, ha egy ilyen formátumú embertől kapunk az irodalommal kapcsolatos szakmai tanácsokat. Mi ismételten naivságunkban, és túlzott bizalmunkat is latba vetve azt gondoltuk, hogy bár a tanárnő jelentős kritikai él mondatokat tanúsított a kiselőadásunkkal kapcsolatba, azért legalább annyit fog majd közölni, nagyon kihangsúlyozott, kellemesen szép, és szájbarágós hangján:

 - Ramóna és Róbert! Bár a kiselőadásuk tartalmazott néminemű szakmai hiányosságot, megkérem önöket, hogy a közeljövőben óvakodjanak a pongyola, és szakmailag etikátlan megfogalmazásoktól! Összességében azonban nem végeztek olyan rossz munkát! - Ezek a nagyon kritikus, ám mégis egyfajta gerincességet támogató szavak elmaradtak füleink mellett, hiszen nem hangzott el, és már csak a kollokviumra tudtunk koncentrálni, hogy legalább azon valahogy átmenjük, ha Kabala tanárnőnek szinte semmi nem volt úgy megfelelő, ahogyan az el lett mondva, illetve – ami mindenki számára kitüntetett fontosságú -, szakirodalmi szempontból jelentősen megtámogatva.

A tanárnő azért becsületesen kiosztotta az év elején a tematikákat, és kötelező irodalomjegyzékeket, úgyhogy az ember, ha jót akart magának, és ami nagyon fontos volt a felsőoktatási tanulmányokat folytató ifjúság körében – nevezetesen, hogy minél több idő maradjon, a nagyon fontos szigorlatokra, és vizsgákra is -, akkor idejében a lehető leggyorsabban el kellett kezdeni olvasgatni, nagyon aprólékosan, megfigyelve, és megemésztve minden mondat értelmét, és szellemi táplálékát, - és itt főleg a nagyobb ötszáz oldalas művekre gondoltam -, hogy valahogyan majd ha sorra kerülnek a szemináriumi foglakozásokon, akkor mindenki tudja, és mindenki értse, hogy miről beszélünk, mert aki nem mutatott kellő aktivitást, az meglehetősen hamar azt vette észre koromfekete leckekönyvén, hogy abban ismételten a tanegységet újra felvevő felirat, és figyelmeztetés világít, piros lámpaként, mint egy valóságos kiáltó szó figyelmeztetés!

 Én máris el kezdetem olvasni, amit csak tudtam, és természetesen, hacsak időm engedte, még hétvégén is irodalommal foglalkoztam, és nem létezett a magyar irodalom, és történettudományon senki, és semmit, ha valóban szólított a megkeményített kötelesség, és kollokviumi vizsga volt, vagy még embert próbálóbb követelmény: A szigorlat!

 Így aztán az év végi számon kérő kollokvium, ahol megtudtuk, hogy Kabala Zsuzsanna tanárnő egyik kedvenc olvasmánya Kertész Imrének a Sorstalanság, már nem is volt annyira veszedelmesen veszélyes vállalkozás, mint a legelső találkozásunk lakalmával észleltük.

 Bementünk, és mindenki hozott – természetesen -, egy tételt, és máris elkezdünk mesélni, nem is annyira ahogyan már szokásunkká lett, az egyes költők, és írók életrajzával elkezdeni a mondandónkat, és feleletünket, sokkal inkább az adott művekről folytattunk, az adott szakirodalmat felhasználva irodalomtörténeti vitákat. Ez az én esetemben valószínű, hogy azért nem sikerült valami oknál fogva, mert a tanárnő amellett, hogy meglehetősen szigorúan kritikus szemmel itta – véleménye szerint -, pongyola mondataimat -, meglehetősen eltérő véleménye volt azokról a témákkal kapcsolatban, amiket megkérdezett keresztkérdések formájában, szinte nekem szegezve az éles kritikusi hangvételt, hogy:

- Az bizony nem igazán úgy volt! Róbert az ön véleményével sajnos nem értek egyet! - Én azt gondolom, hogyha az ember valami oknál fogva nem ért egyet az adott véleménnyel, illetve az egyes emberek véleménye különbözik, azt nem kellene feltétlen szükséges módon elítélni, csak azért, mert a megfogalmazás nem volt eléggé szakkifejezésszerű, és meggondoltan alapos, és részletekbe menő, hanem arra kellene közösen törekedni, hogyha az ember az egyes vélemények különbségét egymás mellé illesztve megkaphatja a vélemények különbségét, és összefüggéseinek lényegét, akkor inkább a negatív kritikai szellemet egy időre félrerakva, és kímélve, arra kellene, hogy törekedjen, hogy az egyéni véleménnyel összepárosítva kialakíthasson egy végső megoldást, a végső összegzést, és epilógust!

 Valahogy mindig is bennem volt az, hogy ha nem egyezett a véleményem más emberekkel, akkor rögvest meg kellett de azon nyomban hunyászkodnom, és menedéket találnom, mint az üldözött vadnak, aki valamilyen súlyos törvénytelenséget követhetett el, hogy a nemes, és korholó kritikai szellem, és értelmi gondolkodás így megrótta, és elmarasztalta. Így hát most amikor tanév fordulóján, amikor gyakorlatilag már negyedikesek lettünk, úgy vélekedtem, hogy éppen eleget hallgattam, és most ha törik, ha szakad, de azért is elmondom a véleményemet!

 Ez nem okozott különösebb meglepetést, hiszen már kitapasztalhattam, hogy sajnos vannak emberek, akik különös, azt gondolom, hogy helyenként túlságosan is különleges jelentőséget tulajdonítanak azoknak a szavaknak, és észrevételeknek melyeket kimondanak. Ez nem lenne feltétlenül baj, és probléma, a gond ott kezdődik, ha ezek a nagyon is véleményükben meggyőződéses, és egyszersmind tántoríthatatlan emberek azt gondolják, hogy joguk van pusztán csak egymaguk, mindenkit kizárva ítéletet mondani, a másik ember feje fölött, méghozzá úgy hogy látszik a szembogaruk merev, és korántsem érdeklődő kontaktusaiból, hogy egyáltalán nem érdeklődnek az éppen esedékes téma iránt.

 Így aztán maradt a keserű tény, hogy nem én leszek az utolsó ember, akinek a véleményére egyáltalán nem kíváncsi az éppen esedékes vizsgáztató tanár! Kabala tanárnő ugyanis rendkívül el volt foglalva azzal az irodalomtörténeti tétellé nemesedett kijelentéssel, hogy vajon, hogyan is tetszett az egyik kedvenc regénye Kertész Imrének Sortalansága hallgatóinak?

 Én megmondom őszintén, hogy az erről készült filmet, csak később tekintettem, meg mert egyesek hajlamosak pusztán csak a megfilmesített képek, és forgatókönyvek alapján véleményt mondani valamiről, aminek nem látták a puszta nyersanyagát, és egyúttal a forrását: az anyanyelvi környezetet! Így aztán azt is mondhatnám, hogy szándékosan nem néztem meg az erről készült filmet, hanem leültem kopottas íróasztalomhoz, és elkezdtem boncolgatni, mondatról mondatra haladva, és aztán lapról lapra az irodalmi szövegösszefüggéseket!

 Kissé szokatlan volt azok a rendkívül tömör, és rövid mondatok amilyen módon Kertész Imre a regényét megírta, hiszen valamilyen oknál fogva az ember füle óhatatlanul is megszokta a Mikszáthos, Jókais, és Móriczos történetmesélési technikákat, és történetek vonalvezetési technikáit, így aztán egyszerre volt megdöbbentően újszerű, és az adott korban valamilyen posztmodernitást sugalló, és mégis az E/1-személyi elbeszélési mód is kiábrándította az embereket az éppen adott társadalomból.

 Azt szokták mondani, hogy a jó regény alapismérve az, hogy az adott kor egész társadalmát az adott olvasó szemüvegen keresztül láthatja, és gyakorlatilag bepillanthat bárhová és egyúttal mindenhova ahova csak kíván, hogy része legyen azoknak az úgynevezett életmód-történeti sajátosságoknak amiket az adott korban tettek, vagy éreztek az emberek. A legtöbb ember arra a kérdésre keresi a választ, hogy az éppen olvasót regény, vagy történet mennyire adta vissza azt a korszakot amelyben megtörtént, és az ember rájön arra, hogy nem sokkal különböztek az emberek az adott korszakokban, de megvolt az-az elrejtett technikájuk, hogy hogyan is leplezzék az egyes fájdalmakat, és szenvedéseket, vagy éppen a kitüntető boldogságot a másik ember elől. Az egyik legnehezebb feladatnak azt érzem, hogy hogyan ragadjuk, és aztán tartsuk egészen éberen az örökké felfedező figyelemét az olvasónak, hogy a történet cselekményeinek részese lehessen, és megtartsuk a figyelme középpontjában magát az élményt, és az olvasás el nem múló varázshatalmát! Bár sajnos a mai világhálók világában, amikor egy egészen egyszerű önéletrajz elküldései ideje is alig pár pillanatot vesz igénybe a szokásos hivatalos, vagy magánjellegű levélforma helyett, az ember önkéntelenül is megdöbben, hogy mennyire felgyorsult a világ melyben él, és hogy az emberek egyre erőszakosabban követelik, mintha csak joguk lenne hozzá: a Szenzációt!

 Az egyetlen remény, hogyha a jövő generáció megtanulja talán, hogy a múlt értekeit tisztelettel, és bizonyos fokú alázattal kezelje, és hogy a megtörtént életpofonokat minden embernek meg kellene tanulnia kivédenie, és egyúttal tanulva, és tapasztalva a maga hasznára fordítania!

 A tanárnő kollokviumi vizsgája meglehetősen tágtémájú beszélgetéssé változott, és szinte mindent megkérdezett, hogy olvasottságukat tesztelje, és a lehető legalaposabban megismerje, hiszen annyit már eddig is tudtunk, hogy az érdemjegyeket nem adják valami olcsó tarifával – legalább is a főiskolákon, és az egyetemeken -, valahol hallottuk, több helyről is, hogyha valaki példának okáért kapott egy kitüntető elégségest valamelyik szigorlati vizsgájára – ami természetszerűleg nehezebb volt, mint a sima vizsga -, akkor az már felért egy hármas jeggyel. Főleg ha az illető legalább is úgy kiöltözik, mintha hivatalos fogadáson venne részt államfők jelenlétében. Ahol a ruha valami miatt több súllyal esik a megmérettetés tárgykörébe, mintsem a mesterségbeli tudás.

 Így történt, hogy a tanárnő sokáig morfondírozott, és töprengett önmagában, hogy vajon a pedagógiai emberre, hallgasson vagy az erkölcsös, és emberséges belátásra, de minekután itt csak az számíthatott, hogy az illető hallgató tudja-e a tananyagot, hamarjában megtudtuk, hogy a pedagógus sokszor felülemelkedik önkéntelen példaadó szigorával az emberséges ember kegyelmességén!

 Így aztán adott nekem, egy hármas alát, pedig véleménye alapján akár még egy halvány négyes is lehetett volna, hiszen minden művet idejében sikerült megszereznem, és elolvasnom, illetve az egész félév során csak egyetlen egyszer hiányoztam, amikor leesett a legelső hó novemberben, és hatalmas orkánerejű pehelyvihar söpört végig az utcánkon, és akkora volt a hó, hogy lakótelepi házunkat szinte teljesen belepte, így esett, hogy nem mentem.

 Kabala tanárnőn látszott, hogy sokat őrlődött, és vívódott, hogy vajon milyen jegyet is adjon nekem, amikor szinte majdnem mindenre tudok válaszolni, természetesen a magam pongyola, és – egyesek véleménye szerint -, helytelen nyelvhasználatával -, így gyakorlatilag nem is bántam azt a közepes jegyet, mert Acél Ferenc tanár úr már égő tekintettel, csak azt várta, hogy a második emeleti folyosói szobában, hogyan írasson mindenre kiterjedő, és rendkívül alapos zárthelyi dolgozatot a XX.  század második felének történelméből. Így hát Ramóna, és Páncél illetve Bátor Katival  már szinte kuncsorognunk, és nagyokat sóhajtozva, meglehetősen bűnbánó tekintettel kellett közölnünk Kabala tanárnővel, hogy elnézését kérjük, de menük kell, hogy máshol is helyt állhassunk.

 Ennél furcsább, és szokatlanabb volt, főleg csoporttársaimtól az a kérés, hogy főleg amikor a tanárnő órája következik, én lehetőleg egyáltalán nem próbáljak meg nevetni, mosolyogni, illetve a boldogsághoz szükséges mindenfajta törvény nem tiltotta eszközzel, és gesztussal élni, mert mint később mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy Kabala tanárnő felettébb ideges, és nagyon is izgatott lesz, ha nevető arcot lát maga körül, amiből az következik, hogy vagy egyáltalán nem szereti a nevető embereket, vagy azt gondolja hamis illúziók képeiként, hogy esetleg rajta nevetnek, vagy már a pedagógiai pályán eltöltött kisebb idő elvette volna a mindenki számára nélkülözhetetlen reménykedést, és az egyfajta szárnyaló optimizmust? Nem tudhatjuk.

 Mindenesetre megígértem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy jó hangulatomat, és vicces, és nevetető állapotomat valamilyen formában igyekezzek állandó jelleggel mérsékelt állapotban tartani, és meglehetősen komoly ábrázatot felvenni még azokban a roppant mulatságos pillanatokban, amikor éppen például elemezni kellett egy Örkény István novelláit!

Annál is inkább hiszen a csoporttársaimtól rendszeresen hidegzuhany kezelést kaptam, többek között: hogy tartsam a számat, és el ne merjem vihogni az órát, mert lehet, hogy emiatt esetleg rosszabb jegyet ad Kabala Zsuzsa tanárnő.

- Robi kérlek tedd meg a kedvünkért – sóhajtozott egy-egy különösen kedves, és már-már igéző szempár, nehéz volt nem tenni eleget a követelésüknek. Bár nem is állt szándékomban.

 Azt hiszem, hogy itt a felsőoktatási intézmény berkeiben az emberek valami miatt sajnos elfelejtettek önfeledten megadni önmaguk lelkiismeretét az önfeledt gyermekségnek, a nevetésnek, és kiszabadulni a komoly komorság búsképű falai, és ketrecei közül. Itt az volt az egyik probléma, hogy annyira komolyan, és túlzottan felnőttek módjára kezelték az embereket, hogy szinte már azon vettük észre magunkat, hogy majdnem elfelejtettük magunkban a gyermeket. Pedig az embernek, ha bizonyos tekintetben előnyösen kiegyensúlyozott szeretne lenni, meg kellene próbálnia önmagába nézve megőrizni azt a kis embert ott legbelül, lelkének legbelsőbb terében: a Gyereket!

   KÜLÖNÖS ISMERETETŐJELE: BÓKOL!

- Mit eszel rajtam? – kérdezte a kifinomult, mindig gyönyörűséges ifjú hölgy. – Nem értem mit eszel rajtam? – megint egy elejtett kérdés, de ezúttal valamivel dühösebb, érthetetlenebb hangsúllyal mondva. Napsugár volt a neve, és mint minden egzotikus névre hallgató hölgy nagyon is tudatában volt nőies csábításának trükkjeivel.

- Szemed Gioconda-lángja mint felkelő rózsaujjú hajnali láng azonnal megigézett! – a pufók kis emberke egyre inkább kezdett úgy udvarolni, mintha egy másik idegen bolygóról véletlenül idetévedt földönkívüli lett volna, aki csak véletlenségből kötött ki a föld nevű bolygón, mert hirtelen elfogyott az űrhajójából az üzemanyag. Látszódott rajta mégis valami kisfiús félszeg nyegleség, mely sebzett lelkiismeretéből tört fel, és egyre nyilvánvalóbb lett, amint az ember azokba a vakító zöld macskaszemeibe egyenesen belenézett; rögtön elfogta a szánalom és részvét. Ugyanakkor az élesebb szemüket társasága azt is rögtön megfigyelhette arcával kapcsolatban, hogy mintha pokoli fájdalmába kerülne mosolyogni is, és nagy szemei inkább valami csöndes mélabút, empátiára hajlamos szomorúságot fejeztek volna ki, amitől a másik embernek rögtön olyan érzése támadt, hogy megsérthette, ami miatt azonnali vigasztalásra, vagy bocsánatkérésre lett volna szükség.

Megismerkedésük körülménye sem voltak hétköznapiak, viszont annál rendhagyóbbak. A pufók emberke, aki majdnem két méterre megnőtt gyerekkora óta szenvedélyesen rajongott a színházért, viszont ki nem állhatta, ha a koromsötét éjszakában kell hazamennie előadások után. Ezért előszeretettel részesítette előnyben azokat a próbafolyamatokat, melyek segítségével az adott kíváncsiskodó néző kisebb, alig három-négy személyes rajokban csöndes némasággal valósággal elbújt a sötétített nézőtéren, hogy semmi se zavarhassa, vagy befolyásolhassa fölöslegesen az adott színészek munkáját.

Amikor végre ott lehetett – persze tohonya, és meglehetősen molett testével jószerivel alig tudta bepréselni, beszuszakolni magát az adott roppant szűkősre kialakított támlás, és dönthető székek fogságába -, úgy érezhette, mint aki megérkezett valahova, és révbe ért! Amit már biztosan sejthetett az az volt, hogy a hölgyek ritkán cselekszenek egyértelműen. Ahogy a tökéletes, bujkáló sötétség körbe vette pufók alakját, melyben remekül meglehetett lapulni – ha az embernek úgy hozta konkrét kedve -, az adott ifjú hölgy, mintha kiszúrt volna addig aligha látható ovális feje fölött egy lényeget tartogató pontot, amihez beszélhetett, és aminek gyakorlatilag fölmondhatta az adott monológot! Nedves volt, enyhén telt alsó ajka, és koromsötét szempilláit rebegtetve annyira megnyerő hatást tett rá, hogy rögtön elveszett és azt érezhette, hogy veszettül kalapálni kezd leginkább egy ócska mosógép üstdobjára hasonlító szíve. A sugárzó, eddig ismeretlen vágyak úgy töltötték be benseje biológiai, meghatározható rendszerét, mintha azt suttogták volna folyamatosan hazudozó ördögökként fülébe: ,,Ne izgulj semmit! Bírja a tutyimutyi palikat!”

Most úgy érezte magát, mint egy légy, aki a jótékony fekete özvegy hálójában vergődik, miközben az adott halálos pókfajta – meglehet -, egyáltalán nem éhes, csupán elszeretne vele szórakozni egy kicsit! ,,Valami igenis muszáj lenne megpróbálnia, vagy kitalálnia, mielőtt úgy kelljen távoznia, hogy a tulajdonképpeni ismerkedés jóformán meg sem történt!” – gondolta.

Úgy festett, hogy a színpad kellős közepén az adott nevettető, franciás stíluselemeket ötvöző vígjátékban mind a nyolc nő egyedül csakis neki drukkol! De vajon mit gondolhat, mit érezhet Ő? A többi művésznő szentül megvolt győződve róla, hogy a kis emberke éber, és mindenben érdeklődő tekintete olyasmiket is megláthat, amit talán az egyszerű emberi szemek figyelmen kívül szoktak hagyni szándékosan, vagy elszoktak felejteni! Amit nem tudott, csupáncsak az adott próbafolyamat közepén kezdett kapizsgáltan észrevenni, az az volt, hogy az adott ifjú hölgy egész idő alatt folyamatosan figyelt, és mindig bájosan türelmes, érdeklődő tekintetét valósággal rabul ejtette az adott gondolat varázslata, hogy vajon ki is lehet az a molett emberke, aki legalább annyi alázattal van az adott művészetek iránt, mint ő, és kedves kolleginái? Hogy meglepődött azokkal a hamisíthatatlan őzike-nagy szemekkel, mikor a királyt alakító cingárabb fiatalember bókként letérdelt elé, hogy kézcsókkal üdvözölhesse; s valahol ő is érezte, hogy azt a kézcsókkal teli üdvözlést igazából a pufók emberkének kellett volna megejtenie!

A hölgy arca a vakító reflektorok tűzkeresztségében szinte mennyei volt; kecses hattyúálla előre állt, az alsó, teltebb ajka ráfeszült mindig makulátlannak látszó zongoraszerű fogsoraira. Enyhén napsütötte, hamvas bronzbőrén kiütköztek a nyári szeplők, mintha csak egy megérett gazdagságú, gyönyörűséges évszakot búcsúztatnának. A hollófekete haja most nagyon barnának, hatalmas, léleklátó szeme még babonázóbbnak látszott. Azonnal meg kellett volna ott nyíltan kérnie vagy letérdelve, és a bocsánatáért esdekelve, vagy más eszközökkel, hogy feltétlenül, legalább egy pár mondat erejéig szóba elegyedhessenek, és ha minden stimmelt volna kölcsönös elérhetőségek cseréje után szabadon távozhattak volna, anélkül, hogy bármelyiküket is mérgezetten tovább táplálta volna a furdaló kíváncsiság a másik titokzatosabb személyét illetően!

Végül is a hölgy volt, aki mintha megsejtett volna valamit a félszeg, és tétova fiatalember gesztusai mögött, mert egy idő után tökéletes átlényegülést hajtott végre a színpadon, és teljesen magánénak mondhatta az adott királylány szerepét, és úgy tűnt, hogy egyedül csak a pufók emberke smaragdzöld szemének játszik, mely már enyhén fátyolossá lett, akármelyik pillanatban csak nagyobb érzelmi kataklizmát sikerült maximalista teljesítménnyel megjeleníteni a színen. Hiába volt nyolc nő egyszerre a színpadon én őt választotta, hogy legféltettebb titkaiba méltán beavathassa, és ezt most nyilvánvalóan ő is megérezhette. Mintha egyszerre teljesen lefegyverezte volna az olcsó, mégis roppant rokonszenves tény, hogy egy olyan szinte jelentéktelen, és ugyanakkor nagyon is kisstílűnek látszó figura, mint a csetlő-botló fiatalember sajátságosan vonzerőt gyakorolhasson bármire is.

A színpad egyszerre infravörös fényekbe borult, és az egyik főszereplő hölgy a másikkal – történetesen azzal, amelyikbe a fiatalember fülig belezúgott -, lekuporodott a szín közepére, és az egész jelent arról a megható pillanatról, érzelmi töltet-hatásról szólt, hogy az egyik hölgynek el kellett hitetnie a közönséggel, és persze mindenki mással, hogy egyetlen lánya; aki most jelképesen ölébe hajtja engedékenyen és önmagát megadón a fejét, hogy összetörte őket a fájdalom, és annak ellenére mégis tudnak egymás közelségének is önfeledten, bizakodva örülni!

A fiatalember hirtelen nagyot nyelt, és bár valósággal titkolni igyekezett minden rokonszenvesnek látszó lélekjelenlétével saját gyáva könnyeit takargatni a fiatal hölgy rögtön észrevette, hogy a másik nyughatatlan lelkében is megrezdült rezonanciáival az érett szomorúság belső érzete…

Amint ezt felismerte szokatlanul éles, és meghitt bizsergés járta át; úgy érezte menten vérezni kezd a szíve, ha a próba után nem mehet majd oda ahhoz a különös, molett fiatalemberhez és nem ölelheti át vigasztalón, és mindent elfogadón pufók, mégis kellemes úszógumis testét!

A próba nagyszerűen sikeredett, és a roppant tehetséges, ifjú rendező persze a maga szakmai maximalizmusával aligha lehetett volna büszkébb, mint esetünkben éppen a legifjabb növendékére; aki már osztályában is jeleskedett – elvégre a hónap közepén aranymedál-díjat vehetett át az egyik belvárosi, nagy múltra visszavezethető színház jóvoltából!

- Köszönöm minden kedves kollegának, kolleganőnek, hogy mindig a maximalizmusra törekedett! Akkor ennyi lett volna, és ha kérhetem a főpróbán, és az azt követő előadáson már minden lehetőleg gördülékenyen, és profin mehessen! – mondta, mint egy utolsó szakmai ítéletet a rendező a csoportjának, és az ifjú hölgy, aki még mindig valamifajta belső türelmet próbált meg magára erőszakolni – bár nagyon is hallotta a figyelmeztető, bölcs szavak tanácsait, gondolatait, és szívét teljesen átjárta az őszinte, empatikus részvét, hogy vajon a sötét nézőtér soraiban most feltehetőleg még mindig javában szorongó pufók ember hogyan érez? Mit érezhet ezekben a jelentős pillanatokban?

- Akkor további jó készülődést kívánok mindenkinek! Kedves közönségünknek pedig megköszönöm, hogy megtiszteltek bennünket szívélyes jelenlétükkel! A viszont látásra, további szép napot! – elköszönt, és egyúttal azonnal el is viharzott.

Az ifjú művésznő pedig szinte azonnal leugrott kecses gazellaszökkenéssel az adott színpadról, és valósággal rohant, és szaladt, hogy végre kideríthesse, hogyan érzi magát a fiatalember, aki tetemes fehér zsebkendőtengerbe igyekezett elrejteni féltőn dédelgetett érzelmeit…

Úgy rohant oda hozzá, mint a nagy súlyos betegekhez, vagy komoly sérültekhez szoktak; szinte suhogott kecses lábikrája a levegőben, és alig érintette a padlót. A pufók emberke mint tehetett volna – rábízta magát a sorsra, és olyan tétova félszegséggel állt fel, hogy aztán kezet csókolhasson, hogy abba még talán a legvakmerőbb lovagok is mind belepirultak volna.

- Ön igazán figyelmes úriember kedves uram! – köszönte meg teljesen letaglózva a döbbenettől, hogy ilyen formátumú emberek is még létezhetnek manapság a szívélyes kedvességét. – Mondja meg nekem kedves uram? Ugye tetszett  játékom? – őziketekintete egyszerre mutatott magabiztos, kissé talán túlzottan is elszánt akaratot, és ugyanakkor kislányos esengést afölött a dolgok fölött, melyekben még mindig kellő bizonytalanságban mozgott.

- Én-én szerintem… - alig jöttek ajkára a drága szavak, mint aki szándékosan pocsékolta őket.

- Igen? Hallgatom! – kérdő tekintete abban a pillanatban többet mondott minden szónál.

- Sz-sze-szerintem bámulatos volt drága Művésznő! – úgy hajtotta meg magát, mint aki szándékosan ebben a pózban igyekszik megmaradni még legalább ötven évig.

- Hát ez igazán kedves Öntől, és ha nem haragszik… valami megütötte a szememet, míg Önt megfigyeltem!

A pufók emberkét nagyon kezdte furdalni az izgatottság, hogy vajon egy ilyen földre szállt istennő mit eszik az olyan szánalmas, és megmosolyogni való embereken, mint mondjuk ő? Fel nem foghatta, hogy mit vehetett észre, míg a színpadon a másik produkálta magát, és minden rendezői utasítást szorul-szóra végrehajtott.

- …Kedves uram nekem feltűnt, hogy Önt nagyon nyomaszthatja valami… elvégre, akkor miért szorongatott volna egyfolytában zsebkendőket a szeméhez, nem igaz?!

,,Most rátapintott a lényegre” – érezte, mert a másik kissé nyúzott, és szomorkás tekintetét valahogy megint sikeresen elérte a fásultság általános korszaka.

- Na-nagyon szerettem volna Öntől egy el-elérhetőséget… - csak ennyire tellett már tőle, mert addigra az egyetemes stressz, és túlzásba vitt idegeskedés már teljesen lefárasztotta és ki is merítette.

A művésznő ekkor döbbent rá a tulajdonképpeni dolgok nyitjára:

- Csak nem Ön volt az aki… - majd, mint aki neheztel, vagy szemlátomást azonnal mérgelődni fog -, jaj, ne szégyenkezzen már! Nagyon szimpatikusak kedves rajongói levelei, és mindig nagyra értékelem, ha megtisztel… - nem tudta, vagy nem merte tovább folytatni, és a pufók emberke, mintha megsértődött volna, vagy mint akit megbántottak elpityeredett, és érezte, hogy ebben a mégiscsak ünnepire sikeredett percben egy ilyen bájos, tüneményes angyali jelenséggel szemben ez mennyire méltánytalan. Szokásához híven megint elővett egy zsebkendőt, és erről az ifjú művésznőnek kapásból beugrott a sokat emlegetett és már unalomig ismételt hangzatos Sztanyiszlavszkij-módszer; ami annyit tesz, hogy a tárgyaknak is megvan a maguk kórtörténete. Tehát, ha valaki sokat használja a zsebkendőjét az vagy beteg, vagy pedig egy roppant érzékeny-érzelmes ember!

Kedvesen odalépett hozzá, és megsimogatta arcát:

- Jaj, hogy Ön mennyire jópofa! Csak nem fog pityeregni, mert akkor nekem is sírnom kell! – s titokban a meghatottságtól, mikor két érzelmes szív egymásra talál -, már ő is azon mesterkedett, hogy egy sírós alakítással fog eloszlatni személyével kapcsolatban minden előítéletet.

A pufók emberke pár pillanaton belül megint megnyugodott és újból a régi volt; az efféle érzelmes hangulatingadozások mindig is szerves részét képezték bonyolult és összetett személyiségének, amit nagyon kevesen érthettek csak meg igazán, illetve, ha mások megismerkedhettek a pszichológia alapjaival – legfeljebb csupán akkor döbbentek rá, hogy ez a roppant érdekes és furcsa, már-már különc ember saját magában is igyekszik minél inkább megőrizni gyermeki, játékosabb adottságait, és ezért illett rá vigyázni!

A bájos művésznő azonnal készségesen adott egy elérhetőséget, és ettől kezdve a pufók emberke önmaga számára is valamivel magabiztosabban kijelenthette, hogy ez lehet egy hosszú, és bizonyára tartalmas barátság alapja és megérdemelt kezdete.   

PROSTITUÁLT SZŰZ


Sokszor szereti önmagát tán éppen azért nem tanulhatott meg igazán hasonlítani!

Izgatják szaftos, rendhagyó avantgarde-estek;

mikor Papagénó tótágast egyensúlyozik s Papagéna szerszámjáról ábrándozik!

A porcelánarc már mind véletlen, de kiküszöbölhető,

feljavítható hibái a recsegő deszkák fedélzetén éppúgy vonzzák,

mint önimádatának mindennapos műfajhatárai!

Akkor lehet csupán még önmaga elemében, ha mindenáron különbözik!

Könnyelmű, lefizethető karrierek sugallatával hamar elindult

fényüző rendhagyó külsőségek követik talpsimogató vakon

bizton kikövezett útját a milliónyi seggnyaló-kórus sokaság

még nagyobb baki-tüsszentéseire is aszisztálva gratulál!

Mint elragadó, megváltó örömhír olcsó rózsaszín cukormáza jár e földön,

tűsarkú lábacskáival pipicskedőn önmagát is majd elgázolja!

Megkóstolható gyönyt kínál babonázó vérvörös ajkán,

de csupán csak a színpadon!

Mint új, zamatos, fényes csillag a siker pillanatnyi,

üstökös-fényeiben lubickolgat;

s ha mindenütt megszépítő hazugsággal találkozik önmagát

is nyugodtan tehetségesnek képzelheti!

Még folyamatosan elvárják tőle, hogy önző exibicionistasággal

Éva bombázó testét mutogassa estéről-estére – megtalálható,

valódi boldogságról ezért szándékosan lemond;

bűntudatra már marcangoló-vastag sminkjét simítja hamvas babapofivá,

hallgatva öntömjénező kedvel, hogy fröcsögi hírnevét

a bulvármédia felesleges hajtóvadászata!

Már önmagától is

legszívesebben megcsömörlene!

Tervezgetése most még karrierje csúcsán egyre felkapottabb lendületbe

repítik léghajó-érvényesülését;

élvezi, hogy mindenkit kedvére kihasználhat!

– A valóságra mindennap így adja el magát prostituált-szűzként!

 IX. Fejezet

Az ifjú egyetemista feláll a padlóról 

 A következő tanárember aki valóban az emberséges magaviselet, és egyúttal a bölcs erkölcsiséggel volt megáldva nagy szerencsénkre, és megkegyelmező volt hozzánk, Drozsák Ferenc tanár úrnak hívták, és Kaposvárhoz közeli Taranyban született, ám nagyon közel állt hozzá a kaposvári színművészeti világ, és egyúttal maga a dráma műfaja, és a színházi világ.

 Aki megismerte úgy teljességében a tanár urat, bizonyára egyet ért majd velem abban, hogy mennyire jellemformáló, és egyúttal személyiségformáló erővel, és erkölcsi gerinces tartást sugárzott ez a zúzmarás üstökű, kemény, és acélos ezüstösen ősz szemöldökű, mindig kősziklaként az emberek szemiben kutató, és mindig csak az őszinteséget elváró ember, akinek az őszinte, igaz szó többet ért, mint az, ha az ember hallgatott, itt mindenkinek meg kellett nyílnia, és lelke legmélyebb gondolati értelmét is érdemes volt megosztania Drozsák tanár úrral, hiszen ebből tudta, hogy ki az aki igazat szólt, és ki az aki füllentett, vagy nem akarta megmondani, a mindig kötélidegeken táncoló igazságot.

A tanár úr már jócskán túl lehetett az ötvenes évein, amikor mint fiatal, és kezdő tanárjelölt hallgatókat kezéhez kapott, hogy emberségesség, és az erkölcsiség műhelyeiben átformálhasson, és pallérozza a még kiforratlan, és nagyon is naiv, és labilis elménket, és értelmi kútfőnket, ám lelkesedését talán akkor értettük meg teljes valójában, amikor egyik kedvenc poétájáról Arany Jánosról, és egyik leghíresebb trilógiájáról a Toldiról mesélt lélegzetelállító mitologikus dolgokat, amiket addig még nem hallottunk. Főleg a magyar nép népi hiedelemvilágát is be kívánta illeszteni gondolkodásunk alapjaiba, és nagyon is következetesen érvényesítette azt az elképzelést, hogy igenis a Toldiban népi hiedelemvilágú titokzatos lények, és táltos garabonciások ólálkodnak, akiknek meg kell vívniuk az önmaguk harcát, mert csak így lehet esélyük arra, hogy önmaguk fölé emelkedve túljussanak a tejúton, vagy az Óperencián, vagy elnyerjék kitartó munkájuk megérett, és kigondolt ajándékait.

 Természetesen amellett, hogy kezdetben főleg az 1850-es évektől egészen a századforduló magyar irodalmáig tanította a szerte ágazó kultúrát Drozsák tanár úr, egy érdekes pedagógiai szempontot vett alapul, amit szerintem minden pedagógiai szakembernek érdemes lenne megfontolnia, és ezt nem pusztán abból a megfontolásból említem, hogy szerettük, kedveltük, és tiszteltük a tanár urat, hanem amiatt is, hogy értelmi tudásunkat nemcsak egyetlen vízszintes síkon – jelen esetünkben pusztán csak Magyarországra kamatoztatva igyekezett bővíteni -, hanem az adott időintervallumban, és időzónában megnézhettük kulturálisan, hogy abban az adott korszakban például a többi Magyarországot körbevevő, és körülölelő régióban, és országban milyen irodalmi jellegű pezsgés, vagy kulturális mozgalom-fele bontakozott ki.

 Sajnos mindamellett, hogy a sűrűn keretezett, és kötelezően előírt tananyagot átbeszéltük, sajnos rendkívül kevés időnk, és már csak jóformán lehelet-perceink maradtak arra, hogy valóban belevessük magunkat az irodalom igazi, és szerteágazó, vérkeringésébe, és pezsgésébe, és igazi irodalommal foglalkozzunk. Ami a tanár urat illeti, ő nagyon szerette a Nyugat első nemzedékének jeles alkotóit, de emellett gyakorta beszélt nekünk az egyik kutatási szakterülete főleg a bolgár irodalmi költészetről elsősorban a XIX.-ban.

 Nagyon meglepődtem, hogy a legelső kérdésére, amikor felelni mentem hozzá irodalmi kollokviumból, első érdeklődő, és nagyon is kíváncsi kérdése hozzám az volt, hogy:

- Vannak-e kedvencei Tormás úr a bolgár irodalomból? - Én annyira meglepődtem, hogy szerény megszeppentségemben legelőször is csak Hristo Botev bolgár költő nevét tudtam elmotyogni, jóformán csak nagyon halkan, és annál is jobban okom volt arra, hogy izgulásra, és kockázatra fogjam már amúgy is igei sokkot kapott koponyám, mert az előttem való felelő a 730/a- csoportból volt, aki közölte, mintha mi sem történt volna, és mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga virágnyelvén, Drozsák tanár úrral, - aki időközben már látszott rajta, hogy villámokat szórt a szeme, hogy ennek nem lesz jó, és minden tekintetben szerencsés a végkimenetele.

 Az adott felelő ugyanis a maga kimért, és mindenre nagyívében semmibe vevő hangján, és kellően – afféle kiváltságos modorban -, közölte a tanár úrral, hogy nem tudta egyetlen könyvtárban, vagy könyvesboltban megszerezni Arany Jánosnak a Toldiját, és ebből az következett, hogyha nem tudta megszerezni, akkor feltételezhető, sőt biztosra vehető, hogy el sem olvasta, ami egy vizsgán alap követelmény, és maga után vonja az automatikus elégtelen érdemjegyet.

 Ám a felelő váltig állította, és megdönthetetlen bizonyítékok álltak a rendelkezésére, hogy ő nem tudta elolvasni ezt a nagyon is fontos művet. Ez azért lett volna célszerű, és roppant hasznos, és praktikus, mert Drozsák tanár úr kedvencei közé tartozott, és tanácsos volt vele nem vigéckedni, és fennhéjázón kacérkodni.

 Ebből következett, hogy a tanár úron már látszott, hogy nyomatékos szándékossággal kitér a hitéből, és az egész tekintete egyetlen ostromállapot, így azt mondta, a lehető legdiplomatikusabb hangnemben igyekezve türtőztetni az indulatait, hogy:

- Akkor fogja magát, és szépen kimegy azon az ajtón, és csak akkor jön vissza, ha már minden kötelező olvasmányt elolvasott! - E parancsszerű kijelentésre, és türelmes felszólításra nem illett, és a félelem miatt nem lehetett nemet rebegni, hiszen ha valaki meghallgatta Drozsák tanár úr orgonaszerű, mély, és roppantul karizmatikus operatenor hangján, a szó szoros értelmében földbe gyökerezett a lába.

 Ez duplán érvényes egy olyan emberre, mint én, akinek a lelkében egy félén kisgyerek reszket, és fél, már az első gongütésre, hogy mint a rossz tanulónak az iskolában feleletet keljen adnia, méghozzá a lehető leghelyesebben, hogy mi is lehet a helyes felelet?

Azon kezdtem morfondírozni, hogyha az előttem tudásával kacérkodó úrnak elégtelen adott, azért, mert nem olvasta el az egyik fő követelményt, és ráadásul nagyon is kedvenc művet, akkor bizonyára engem tüzes ostorral tanít majd engedelmességre, vagy legalább is gyilkosan őszinte barnaláng szemeivel sírásra készteti kóborló lelkem hangjait.

Ahogyan az ember belépett a szerb utcai afféle rektori irodába – ahol szokásos módon éppen Drozsák tanár úr tartózkodott -, rögtön látta, ez az ember nemcsak hogy hívatásának legkonkrétabb, és egyben legelkötelezettebb képviselője, de jómaga szívügyének tekinti az irodalmat, és mindenkitől elvárja, hogy hasonlóképpen szeressék: a könyvek, és a tudás szeretetéért!

Szobájában egy ódon, vaskos sötétbarna színű, hatalmas könyvszekrény állt meglehetősen vigyázban, mintha csak egy vállas terhekkel megáldott katona, lett volna akinek minden tiszteletet meg kell adnia a feljebbvalójának, hogy túlélje az adott napot, és rajta könyvek tonnaszámai sorakoztak: Lexikonok, szótárak, nyelvészeti jellegű tanulmányok, és természetesen a szépirodalom megannyi ez idáig felfedezetlen gyöngyszemei, - meglehet -, csak arra várakoztak égető feszültséggel, hogy valaki lesz majd olyan bátor és elolvassa őket.

A hófehérre meszelt protestáns falakon Babits Mihály Rippl-Rónai-portréja díszelgett, előtte kényelmes fekete bőrfotelek, amik mintha csak arra vártak volna, hogy a költőfejedelem hellyel kínálja az érkező fiatalságot. Ott ahol pedig Drozsák Ferenc professzor ült, falán legkedvesebb költője Arany János idős kori képe volt látható. Aggastyán szakállt viselő Arany akkor csak hatvanéves volt, mégis az évek maradéktalanul összetörték…

 Bevallom, hogy mikor már ott voltam előtte abban a varázslatos pillanatban, amikor az illető felelő hallgató érzi, hogy bele kell ülnie az adott székbe, és várja a feleletéhez szükséges kérdéseket, kissé elgondolkoztam, hogy minden bizonnyal legalább is élve nem úszhatom meg ezt a kalandomat. De hát mi értelme volt igazulnom, amikor minden létező irodalmat, amit csak felkutathattam az összes létező könyvtárakban elolvastam, és próbáltam a magam értelmi képességeire lefordítani, és visszaadni! Nem tudom.

 Mindenesetre, amikor ott voltam, és a félszeg reménységű, és megtört kétségbeesésemmel megragadtam, de csak úgy tört finomsággal a végzetes cetli papírost, amin létemet meghatározó irodalmi tételt rótták, minden eldőlni látszott a kozmikus végtelen hálószövetén.

 Sikerült kihúznom egyik kedvenc tételemet, - és mi talán fontosabb amit sikerült megszereznem, és elolvasnom Gárdonyi Géza: Az én falum című novellásgyűjteményét, amit még falusi tanító korában írt, és arról szólt, többek között hogy egy városi ember hogyan is viszonyul a babonás mítoszokhoz, és falusi néphiedelmek értékeihez? Egy kis miniatűr szociográfia, hogy hogyan éltek, és hogyan gondolkodtak a pusztai, és a falusi emberek, és természetesen bennük is meg volt található a népi kultúra, és a hiedelemvilág, ami nekem személy szerint különösképpen tetszett!

 Ehhez természetesen el kellett olvasni Drozsák tanár úr kötelezően megadott saját szakirodalmi könyveit is a Nevetés, és a Hiedelmek költészetét, amit ő írt, és mindenkitől elvárta, hogy ebből tudjon valamit!

  Én ezeket a tankönyveket részben megvettem a Kazinczy utcai pince jegyzetboltban, és részben pedig amit nem tudtunk megszerezni, azt kölcsönösen lefénymásoltuk, és mint valami titkos szamizdatirodalmat, ami tiltott volt a nyolcvanas években terjesztettük egymás között.

  Így mindennel el voltunk látva, hogy erre a nagyon jelentős irodalmi kollokvium vizsgára, legalább egyetlen elégséges érdemjegyet kaptunk. Szinte nem volt olyan aki ne erre vágyott volna, az illúziónak tűnő ötös érdemjegy helyett.

 Nem is gondoltam arra, hogy feleletemmel, így megörvendeztethetem, és megragadhatom a tanár úr figyelmét, hiszen amikor már jócskán túl voltunk a feleletem felénél odaszólt mosolyra görbítve ajkait bölcs, és tiszteletet érdemlő mély orgonahangján:

- Nagyon megtetszett a maga olvasottsága Róbert! Ez eddig négyes! Megy tovább, vagy jó lesz ez magának? – először nem is akartam hinni a fülem, hogy ki vagyok én, aki csak így bezsebelhet, és begyűjthet egy négyest, és ráadásul ilyen apró kérdések mellett? Ezt el sem tudtam képzelni!

 Így hát a lehető leghalkabb tisztelettel megjegyeztem, mint akinek fogalma sincs mit is csinál tulajdonképpen, hiszen meglehetősen ritkán volt szerencséje, hogy tanulmányi előmenetelét ilyen jóleső gratulációkkal díjazzák, hirtelen közbeszóltam:

 - Igen kérem! Tessék parancsolni! - ami félszegségemben vélhetően azt engedtem a tanár úr tudomására hozni, hogy igen, mehetünk tovább!

 A következő kérdés volt, vélhetően a mindent elhatározó kérdést, a sorsfordító, végzetes csapás, ami vagy kiolthatta az első percben az ember életét, vagy megkegyelmezhetett, és könyörülhetett neki, mert azt kérdezte tőlem nagy, és meglehetősen dörmögő orgánumával Drozsák tanár úr, hogy:

- Mondja csak Róbert. Hány éves volt Arany János Piroska nevű unokája, amikor arra kényszerültek, hogy Arany lányának halála után ők neveljék fel? - azt hiszem elmondhatom, hogy fogalmam sem volt, hogy hány éves lehetett Arany János unokája, amikor nagyszülei magukhoz vették édesanya halála után, de ettől függetlenül, mint valaki, aki éppen készül a lehetetlen megkísérlésére, elhatároztam magában – bár még mindig kételkedtem -, hogy megpróbálok felelni a tanár úr kérdésére, ám úgy látszik ez a fajta sikertelen próbálkozásom feltehetőleg annyira rokonszenvesnek hatott a tanár úr amúgy is folyamatosan komoly, és villámló szemöldökei között, hogy vélhetően, pusztán csak azért, hogy megpróbáljon megnyugtatni – ami be kell, hogy valljam, hogy egyáltalán nem ment valami sok sikerrel -, elmosolyogott (ami valljuk meg igencsak meglepő, ha számításba vesszük, hogy egy olyan emberséges, ám nagyon is határozottan, afféle bölcs komolyságot képviselő tanár, mint Drozsák Ferenc ritka alkalmakkor szokott elmosolyodni).

 Így hát a lehető legrosszabbra gondoltam, mint aki éppen várja, hogy az emberséges ítélet feje felett dönthessen, mint valami Damoklész-kard, én is lélegzetvisszafojtva, és meglehetősen szapora szívóra ritmusokkal vártam, hogy döntsön fölöttem az ítélkező bölcsesség, és csak remélhettem, hogy az a lebilincselő őszinte emberség, és eleve az, hogy mindenkitől elvárta a tanár úr az igaz szó szentségét, valahogy, még meg is nyugtatott, igaz, bárcsak nyomokban imitt-amott!

 Amikor végeztem, meglehetősen hosszúra sikeredett feleletemmel (amihez az is hozzátartozott, hogy egy felelő, általában körülbelül tizenöt percet volt a magunk között csak kivégzőszéknek becézett, hatalmas rektori tanácsadó irodában, akkor érthető, hogy a jómagam harmincperces feleletével, meglehetősen túlhaladtam az én kis beszámolómat, és ez korántsem volt a kollokviumomra élénkítő hatással, legalább is egyesek szerint).

 Amikor végeztem, és végre-valahára ismételten legördült az a jellegzetes, és bizonyos terhes, és igen kellemetlen kőszikla reszketeg vállaimról, Drozsák Ferenc tanár úr mélyen sötét dióbélszínű, és villámló szemével felvette a szemkontaktusomat, és csak annyit mondott:

- Tormás úr! Legyen olyan kedves és csak kint nézze meg az érdemjegyét, ha kiment az ajtón! - de ahogyan megközelítette ezt a mondatot azzal a jellegzetes hanglejtéssel, ami egyszerre árult el barátságot, és egyúttal közvetlen bizalmat, és volt benne valami – bár lehet, hogy ezt csak én éreztem így -, atyai gondoskodás, és mélyen ülő bölcsesség, ebben az egyetlen kiváltképpen egyszerűnek tűnő mondatban.

 Amikor kimentem meg is láttam, hogy kellemesen csalódtam saját ösztönszerű, ám mindig csak az élet árnyékait látó komor pesszimisztikus hitvallásomban, hiszen ahogyan a sötétbarna protestáns rektori hivatali iroda nagy vaskos, tölgyfaszerű ajtóján kiléptem máris megláttam, hogy egy jelest vezetett be érdemjegyként a kollokviumi bejegyzésekhez emberséges tanárom!

 Mindenkit felhívok – akit természetesen érint -, hogy nekem semmi fajta vágyam, és tudomásom nem volt arról, hogy jeles osztályzatot kapok erre a magyar irodalmi kollokviumomra, és ezúton is elnézést kérek azoktól, akitől elhappoltam, vagy elvettem az őket megillető dicsőséget, nekem jó lett volna a kettes is, csak hogy bebizonyíthassam, hogy ezt a vizsgát is teljesítettem, és eszem ágában sem volt, hogy ötösökről, még csak álmodjak is, mert akkor – sajnos ez már bizony korábban megesett életem során -, csoporttársaim esetleg megvádolnak, és más szemmel kezdenek méregetni, ilyen becsmérlő kijelentésekkel illetve:

- Nézzétek csak! Ott megy a kis eminens könyvkukac! Hogy fennhordja az orrát! Kinek képzeli ez a hájas mitugrász magát?

 Én mindenkivel igyekeztem a lehető legjobb kapcsolatomat fenntartani, és ápolni, és igyeztem magamban folyamatosan megőrizni az emberséges embert, és nem változtam meg, és mindenkit elfogadtam olyannak amilyen.

  Amikor Drozsák tanár úr valamelyik világirodalmi előadását hallgattuk nagy ügybuzgalommal, felhívta figyelmünket egy érdekes szerzőre Nikosz Kazancakiszra, aki a Zorba a görög című regényével kellemes baráti légkört teremtett az egyetemi élet meglehetősen szétszórt, és összekuszált  dzsungelében! Sosem felejtem el, hogy amikor éppen róla beszélt, és a görög irodalomról úgy egyetemes összefüggéseket, és horizontális kultúránkat is tágítva, - ahogyan szokta -, rögvest rokonszenvesnek tűnt nekünk az egész XX. századi világirodalom, minden egyes szerzőjével, és híres személyiségével!

 Drozsák Ferenc tanár úr ahogyan megragadta, mintha csak egy lélegző anyag, vagy tárgy lett volna az irodalom, és benne a híres író-művészek, mintha a legközvetlenebb barátai lettek volna, úgy mesélt nekünk, és táplálta az örökkön égő, és parázsló, a mindenkiben meglevő olvasási kedvet, és szenvedélyt! Ezen előadás végeztével legalább húsz-huszonöt fiatal – közöttük én -, rögvest elmentünk és kikölcsönöztük – általában mindent a Szabó Ervin Könyvárból kölcsönöztünk ki, és csak nagyritkán mentük fel, ha már sehol sem találtuk az éppen esedékes könyvet, a Széchenyi Könyvtárat -, azonnal levettük a polcról a tanár úr kedvenc szakkifejezését használva a Zorbászt!

 Ez volt az egyik legélvezetesebb olvasmányom, és azóta is buzgón, és meglehetős kitartással kutatom azt, hogy melyik antikváriumban, vagy olcsó könyvkereskedésben találhatom meg ezt a roppant fontos munkát!

 Az antikváriumok világa mindig vonzott, talán általános iskolában annyira nem, mert görcsös, és meglehetősen tántoríthatatlan konzervatív hittel szinte sulykolták szegény nebulók koponyájába, hogy ez meg az-az olvasmány kötelező jelleggel bír, és ezt mindenképpen el kell olvasni. S ha valaki arra a dacos szemtelenségre vetemedett, hogy csak azért is nem olvassa el, hanem mást olvas helyette, akkor könnyen lehet, hogy addig írogatták az elégtelen jegyeket az ellenőrzőjébe amíg jobb belátásra nem adta fejét.  Ám a legtöbb gyermek úgy működik, hogyha valamit erősen erőltetnek, vagy tiltanak, akkor legtöbbször annak a homlokegyenest ellenkezőjét csinálja, és cselekszi, és mivel a legelső osztályfőnökömtől is azt hallottuk, hogy ezek az olvasmányok a kötelezőség dogmatikus ítéletével bírnak, alig-alig olvastuk szívvel-lélekkel, és szívesen irodalomórán, és otthon is!

 Ettől függetlenül, minden antikvárium, egy afféle szellemi, és kulturális menedékhely, és alkotó műhely, ahol a tisztelt olvasóközönség szabadon kalandozhat, és megtalálhatja önmagát a könyvek birodalmában, és ott mindenki rálelhet a saját belső-tere: a lelkiismereti hangjára is, mert minden könyv megérinti az olvasóban azt a bizonyos belső lélekharang húrt, ami kiváltja az érzelmek gyöngéd, szelíd, szenvedélyes, vagy érzelmes hangjait.

 Egyszer, sohasem fogom elfelejteni, éppen a Múzeum körúti antikváriumok valamelyikében kutatgattam, és kerestem néhány, főleg XIX. századi magyar irodalmi művet, - éppen Mikszáth Kálmánnak, sikerült egy nagyon jó áron lévő könyvét megvenni, ami gyűjteményes kötetben jelent meg, és nagy szerencsémre éppen három kötetet tartalmazott, így hát lecsaptam rá, és azonnal megvettem alig hatszáz forintért!

 Amint abban a kicsinek mondható üzletben éppen a könyvek, és azoknak az áraival voltam felettébb gondterhelt hangulatban elfoglalva egyszer csak belépett az üzletbe egy zúzmarás rövid, hajat viselő közepes testmagasságú, idősebb ember, aki vörös sálat hordott a nyakában, amit nem szokott megkötni, csak mint egy felvértezett bölcs járta a maga útjait, és kiválogatott legalább – bár pontos könyvmennyiséget sajnos egyáltalán nem tudok mondani -, egy tucat könyvet, és nem vesztegette az olyan értékes időt, már indult is a pénztárhoz, hogy fizessen! Nem tudhatom, hogy észrevette-e szerény, és félszeg érdeklődésemet, hogy megszólíthatom-e, vagy nem, de mindenesetre már ment is a maga fontos ügyeit, és intézkedéseit rendezni, és bizonyára várta egy autó a bejáratnál, hiszen, miután néhány másodperccel utolértem a távozását, már nem volt szinte sehol.

 Másnapi irodalom szemináriumi foglakozáson mintha mi sem történt volna, megtartotta az órát, szerintem csak a szerencsén múlott, hogy nem vett észre engem.

 Azt hiszem, hogy az olyannyira törékeny, és általában a könyörületes, és kegyelmes emberi természetnek köszönhető, hogy a második tanévben is ismételten találkoztunk rajongásig tisztelt, és szeretett marcona, és komolyarcú tanárunkkal, mert ő lett az 1900-1930-ig terjedő magyar irodalmi szemináriumunk vezetője, és tanítója, így olyan jellegű irodalomtörténeti vitákat sikerült folytatnunk, amire máshol, azt gondolom nem nagy sikerrel kerülhetett volna sor, - annál inkább -, hiszen a többi kevesebb pedagógiai szakemberek többsége, nagy általánosságban sajnos éppen azt szerette visszahallani, amit mondott, ám így kárba veszett az olyan nagy gondossággal, és alapossággal megszerzett kulturális tudásszomj, és ami talán még fontosabb, hogy az önálló lelkiismereti hangunk szavaival együtt az egyéni véleménynyilvánítás képessége, és az úgynevezett civilizált vitatkozás. Sajnos a mai XXI. században felütötte fejét elsősorban a magyar emberek között, hogy valami titokzatos módon beindul náluk azon nyomban a sárga irigység titkos, és elrejtett gépezete, és ettől kezdve csak a saját véleményükre kíváncsiak, és ha netalántán valaki mást szándékozott állítani, annak nyomban elveszték a kedvét, egyáltalán attól, hogy pusztán védelmébe vehesse azt az egyéni, és minden tekintetben személyes álláspontot amit képvisel! Vitatkozni úgy kellene, hogy mindenki szavát meghallgatva, egyéni utakon kompromisszumokat kutatva az egyéni megállapításokat, és észrevételeket elfogadva, és bizonyos alázattanúsítással kellene kezelni, mert hátha egy különvélemény megváltoztathatja az eredetileg elgondolt, és már jól bevált elképzeléseket. Sajnos nem így az egyetemek, és főiskolák világában, ahol az illető hallgató már megtanulhatta, és jól is tette, hogy megtanulta, hogy minden esetbe az adott tantárgyat oktató pedagógiai szakembernek van igaza, minden esetben, mert ha ez nem így van, és tisztelettel esetleg az adott hallgatónak netán más ellenkező vélemény fordult volna meg a fejében, azt az adott szakemberek, akik az adott tantárgyterületüket, már jócskán legalább húsz, esetleg harminc éve kutatják, és számtalan publikáción, és tudományos jellegű könyvek közreadásán működtek közre, esetleg megsértődhetnek, és nagyon is rossz szemmel néznek az egyénileg gondolkodó emberre. Talán az egyetemi oktatásnak, és képzésnek egyik feladata lehetne, hogy az egyéni gondolkodás képességét, és az ötletek sokaságát, amik a hallgatók koponyájában megfogalmazódnak a pedagógusoknak nem kellene mereven, és nagyon is konzervatívan kezelniük. Sajnos személyes tapasztalataim is vannak arra vonatkozóan, hogy egyes embereket mennyire felsőbb polcra tesz az, ha előléptetik, vagy esetleg valaki folytán előnyösebb pozíciókból, afféle számára előnyösebb parancsokat osztogathat. Ezekkel az emberekkel elsősorban az az egyetlen baj, hogy nem látják önmagukon kívül a fák sokaságától az erdőt, és magát az egyéni embert.

 Hál’ istennek, hogy Drozsák Ferenc tanár úr általában hajlott rá, hogy minden esetben kérdésekkel bombázzon minket, és válaszokra méltassa önálló gondolkodási könyvtárunkat, és így mindenki hozzászólhatott az adott tananyaghoz, például, hogy:

- Mi az ami tetszett, és mi az ami nem?, Miért ragadott meg egy-egy hallgatót, esetleg mindenkit az adott verssor? és emellett, életrajzi jellegű kérdésekről is lehetett önfeledten tanácskozva, és vitatkozva értekezni. Az ember itt úgy érezhette magát, mintha csak egy hangulatos középkori kávéházban ülne, - tudniillik pajzsok, és címerek függtek a hófehér falakon a szerb utcai Rektori Főhivatal egyik különtermében, ahol általában a magyar irodalmi szemináriumunkat mindig megtartottuk. Senki még csak a koponyája finom szöveteiben sem merte megfogalmazni azt a kérdést, hogy azokat a jelentős szépirodalmi munkákat, amiket a tanár úr mindenki lelkiismertére bízott, hogy hogyan, és mi módon dolgoz fel, el nem olvassuk, hiszen az egyenlő lett volna a tanár úr bizalmának, emberségének, és erkölcsiségének gyakorlatilag az elárulásával, így bár akadtak irodalmi munkák amiket csak a Széchenyi Könyvárban lehetett, csak helyben elolvasni, egyetlen csoporttársunk sem csüggedt, mert ezeken a nagyon érdekes élettapasztalatokkal szolgáló alkalmakkor bizony, mindenki úgy érezte, hogy egy ki kulturális közösség rész, és hogy tartozik valahova, és szükség van rá!

 Én a legelső alkalommal éppen a Holnap Antológiát választottam ki, hogy abból szeretnék készülni, és Drozsák tanár úr máris ellátott technikai instrukciókkal, és megállapításokkal, hogy a legendás várban található Széchenyi Könyvárban melyik kérdéses polcon van a Holnap antológia két díszkötésbe bujtatott kötete. A feladatom az volt, hogy be kellett mutatnom, gyakorlatilag ennek a szépirodalmi mozgalomnak, és egyúttal ennek a kötetnek a keletkezéstörténetét, és azt hogy hogyan is alakult ki ez a fajta nagyváradi kulturális megújhodási szándék?

 A feladat tárgyköre egészen egyszerűen hangzott, azok számára akik már jelentős tapasztalatokat szereztek arra vonatkozóan, hogy hogyan is kell az adott szakirodalmi irodalomjegyzéket összeállítani, és természetesen begyűjteni az ezekhez szükséges minden irodalomtörténeti tanulmányt.

A problémák egyik elsődleges, és korántsem elhanyagolható gondja ott keletkezik, minden hallgató, és tudományos kutatásokat folytató hallgató életében, hogy, hogyan is fogja az adott szakirodalmat megszerezni, és a szükséges részeket belőle kamatoztatva hasznosítani? Ami valljuk, csak meg bártan korántsem egyszerű feladat, ha módjuk példának okáért esetleg a másik csoporttokból, és évfolyamokból is sokan választották ezt a témát, népszerűsége folytán!

 Így hát nagy szerencsém volt, hogy legalább a Kálvin téri Szabó Ervin Könyvtárban meg volt a Holnap Antológia mind a két kötete, ráadásul sértetlenül, és nagy szerencsémre egyetlen lapja sem hiányzott, így az ember szinte mind a két kötetet kényelmes körülmények között kijegyzetelhette, és megnézhette, hogyan is állította, és szerkesztette meg a köteteket 1908-1909-ben Antal Sándor?

 Amikor eljött az a jellegzetesen varázslatos pillanat, hogy legelsőként a felelők porondjára szólított ércágyúk dörmögő szavával Drozsák tanár úr, meg kell, hogy valljam, hogy annyira kétségbeesett, és sötét reszketettséget éreztem, főleg a mellkasom szúró fájdalma folytán, hogy beteges hipochonder lévén, máris arra gondoltam, hogy megeshet, hogy nem telik bele pár perc, és már mentőautóval visznek magatehetetlen állapotban a sürgősségi, intenzív osztályra szívinfarktus megalapozott gyanújával!

 Elszántam magam, ha törik, ha szakad, de én akkor is végig szeretném mondani az adott feleletemet, aminek már csak a vázlata is, - amit mindenkinek tanácsos volt elkészítenie, hogy csoporttársai is gondos alapossággal nyomon tudják követni, hogy miről is beszél a kiselőadást tartó -, csaknem hat-hét oldal lett nyomtatott állapotban elkészítve!

 Feltehetően azért, mert a tanár úr látta rajtam, hogy én mennyire alapos vagyok, és hogy igyekszem képességeitől telhetően az összes létező szakirodalmat kikutatni, és tüzetesen górcső alá venni, tíz perc sem volt a kiselőadásom, máris leállított, és személyes élményeimről kezdett el kérdezősködni – tudniillik, mi az ami tetszett, és mi az ami nem, és egy nagyon fontos kérdést, az hogy miért?

 Én pedig, mint egy szorgalmas kis könyvmoly, aki imád beszélni – egyébként ez valóban igaz, naponta krónikusan rendkívül sokat jár a beszélőszervem -, elkezdtem, mint valami izgalmas őrlőgép, és érdekesen mesélő szavaló mesélni az élményeimet a kötetekkel kapcsolatosan, és az adott versekkel is, melyek voltak, melyek lenyűgöztek, és megragadták figyelmemet, és mi a véleményem, persze igyekeztem, mindent a legnagyobb tisztelettel kezelni, hogy még véletlenül sem forduljon az első, hogy valamin hibás folt, esetleg csorba keletkezik. Nem tartottam magam maximalistának, aki mindent feláldoz, és belead az adott feladatába, de szeretem a precíz, alapos, gondos, és megfontolt munkavégzést, és ha még ehhez az is társul, hogy hál’ istennek az megadatik, hogy azt csinálom, amit szeretek, akkor már megérte!

A tanár úr végigkérdezett engem mindenre kiterjedő figyelő precízséggel, és kulturális kíváncsisággal, az ember azon nyomban észrevehette, hogy a Holnapos költők a kedvencei közé tartoznak, és nagyon büszkén mesélte, hogy:

- Tudják, amikor Róbert nálam volt a vizsgán, nagyon kitett magáért becsülettel! – Ezt követően, pedig felszólított, hogy legyek kedves és lehetőleg fennhangon közölni kedves csoporttársaimmal, hogy hányast sikerült szereznem az adott vizsgán. Én nagyon megszeppenten, csak annyit válaszoltam halkan, és kimérten, hogy:

- Jelest kaptam! - Mire Drozsák tanár úr a tőle már megszokott komoly nyomatékossággal, és büszke öntudattal felszólította bennem a félszegségemet, hogy:

 - Róbert, ugyan kérem, ne legyen már ennyire szerény! – mire én túlságosan is nyilvánvalóan hallgattam, olyannyira, hogy a számomra kínos csöndben azt gondolom, hogy hallani lehetett volna akár azt is, ha egy szög a földre koppan akár.

 A másik szemináriumi témám, szintén a XX. századi magyar irodalomból Babits Mihálynak a Sziget és Tenger című kötetének behatóbb, és nagyon is tartalmasabb ismertetése minden aprólékos részletességre is kitérve. Azt kell, hogy mondjam, hogy még szerencse, hogy az év végi bevásárlások egyik alkalmával egy nagyobb bevásárlóközpont egyik könyvespolcán akadtam rá Babits Mihály Összegyűjtött verseire, és hál’ istennek, hogy benne volt a kérdéses kötet, amit ismertetni kellett, abban a pillanatban a lehető legnagyobb nyugalommal, és biztonsággal tértem haza. Azt hiszem, hogy ritka volt az a harmóniában, és lelki egyensúlyban teljes álom teli éjszaka, amikor az ember igazán jót tudott aludni, hisz nem hogy rettegjen jóformán a semmi miatt, csak, hogy precíz ember lévén a lehető leggördülékenyebben sikerülhessen az adott kiselőadást ismertetni, és értelmezni.

 Amikor sorra kerültem bártan belevágtam, és most egyetlen levegővételnyi szusszanásra sikerült is végigmondanom a magam kis tudományos mondókáját, amit bizonyára a csoporttársaim is mulatságosnak találtak, hiszen élénk, és nagyon jó hangulatú oldottság, és atmoszférikus légkört sikerült túlontúl beszédes kiselőadásommal teremtenem. A tanár úr is bizonyára meg lehetett velem elégedve, hiszen az év végi kollokviumi vizsgán, ami inkább mondható, és nevezhető egy kellemes beszélgetésnek tudós, és tanítvány között, sem hogy vizsga lenne, kellemesen eldiskuráltunk, és szinte mindent megbeszéltünk, amit megtudtunk beszélni. Itt hallottam arról először, - bár nem tudom, hogy rajtam kívül még bizonyára kik voltak fültanúi a beszélgetésnek -, arról hogy régebben úgy jó húsz huszonöt esztendeje Drozsák tanár úr a bulgáriai Szófia városában a Kulturális Minisztériumban dolgozott, és nagyon megtetszett neki az ottani színházi élet pezsgése, és varázslatos hangulata. Ő maga mesélte el az egyik előadása alkalmával, hogy amikor antikváriumokban dolgozott az ötvenes, és hatvanas években akkor leltározta, és rakosgatta a könyveket, és nyilvántartási lajstromot is vezetett róluk, és annyira rendesek, és kegyelmesek voltak a főnökei, hogy az úgynevezett ,,tiltólistás könyveknek” megkegyelmeztek, - tehát nem zúzták be, és nem semmisítették meg őket -, és ezeket a nem használt, és meglehetősen viseletes kiadványokat. A tanár úr – mivel, mint kiderült még a könyvkötészethez is értett -, bekötötte, illetve ha volt egy kis megtakarított pénze bekötette, és használja mind a mai napig. Elképzelni is nehéz volt, és csak úgy gyermeteg játékosságból fogadásokat kötöttünk, hogy mennyi kötetből állhat vajon Drozsák Ferenc tanár úr magán könyvtárjellegű, és feltételezhetően nagyon is értékes gyűjteménye?

 Ezt azonban egyikünk sem tudta pontosan megbecsülni, a legmerészebb elképzelésem úgy körülbelül húszezer kötetet tett ki, ám ezt csak úgy találgattam, mint aki biztos benne, hogy a kultúra sosem elég, és élve azzal a megfontolandó, és ősi, és bölcs közmondással, miszerint:

 ,,Jó pap holtig tanul!”- így aztán erről lemondtuk, hogy felbecsüljük ezt a kis magán kulturális kollekciót, ám ha számításba vesszük azt a tényt, hogy a Szerb utcában a Rektori Főhivatalban a tanár úr irodájában volt egy sötétbarnára lakozott hatalmas könyves szekrény, és az telis tele volt különféle irodalomtörténeti folyóiratokkal, és értékesebbnél értékesebb lexikonokkal, és szótárakkal, akkor az ember bizony-bizony jogosan kiálthatta – természetesen csak odabent el magát - , hogy: nahát!

 Bizony ezt mi is sejtettük, és csak ámulhattunk, és dicsérhettük Fortuna istenasszonyát, hogy ilyen szerencsés véletlen folytán találkozhattunk egy talpig becsületes, és tisztességes emberséges emberrel, a végzet kegyelmességének éppen jókor, amikor úgyis olyan lelkiismeret furdalásos időket élt az egyetemi, és főiskolai ifjúság, és hallgatói társadalom, hogy mindent mondtak nekünk, csak éppen teljesen meg voltunk félemlítve, hiszen egyes emberek igyekezetek úgy beállítani az általunk elkövetett rossz tanulmányi teljesítményeket, és átlagot, mintha csak az egyes egyedül a mi hibánk lett volna.

 Később úgy sokáig morfondíroztam azon, hogy megmutassam írásaimat, és kisebb költeményeimet Drozsák tanár úrnak, ám mint később megtudtuk sajnos nyugállományba vonult, és már csak ritkán látogatott fel kaposvári otthonából Budapestre! De lehetséges, hogy a szerencsés véletlen lehet, hogy úgy dönt, és rendelkezik, hogy egyszer még találkozhatok is vele.

 Csallai István tanár úr aki mint később megtudtuk Németh László kutató, és egyúttal afféle polihisztor professzor volt, mindenkinek közel állt a szívéhez. Így hát furdalt minket meglehetős rámenőséggel a lelkiismeret furdalás, hogy most professzor úrnak, vagy tanár úrnak szólítsuk őt? De nagy szerencsénkre ebből nem lett komolyabb bonyodalom, senkinek nem lett bántódása attól hogyha változatosan szólította, de általában nagy közmegegyezéssel mindenki csak a tanár úr elnevezést használta!

A tanár úr közepes barna fekete hajú, kicsit néhol már őszes, a hatvanas éveinek az elején járó, barna szemű ember volt, aki bizony nagy gondossággal, és mindek utána irodalomtörténész volt a foglakozása bizonyára nagy alapossággal, és precizitással végezte a munkáját, és elsősorban tanította a magyar irodalomtudományt. A honlapján úgy nyilatkozott, hogy 1946-ban született Kapuváron. Irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, és főiskolai tanár volt egy személyben. A győri bencés gimnáziumban érettségizett, és ezt követően került a debreceni egyetem orosz-magyar szakára, ahol megszerezte a diplomát. Az edelényi gimnáziumban lett tanár, majd az egri tanárképző főiskolán oktatott. Amellett hogy Németh László, és Jeszenyin kutató volt, többször járt Oroszországban, és az ottani megtanult, és tapasztalt módszereket, és érdekes irodalomtörténeti kutatásokat a hazai földön is kamatoztatta. Számos tanulmány, szakmai publikáció, és könyv megjelenése mellett, Csallai tanár úr mind a mai napig nagyon közvetlen, kommunikatív, és egyúttal kedvenc tantárgyával, és szakterületével kapcsolatosan az irodalomról is nagyon szívesen beszélő bölcs ember volt, aki nyitott volt szinte mindenre, és azt hiszem kivételes szerencse érhette a hallgató ifjúságot, amikor ez a gáláns, és egyúttal talpig becsületes úriember-modorú tanár úr, mindenkit szárnyai, és tudása alá fogadott, és beavatott minket olyan jellegű műhelytitkokba, ahova szerintem csak nagyon kevesen nyerhettek az egyetem berkein belül bebocsátást.

 A tanár úrról érdemes volt tudni, hogy szerette a pontosságot. Már a legelső alkalommal bizonyos rokonszenvességét árulta el leendő hallgatóival kapcsolatban, amikor nála kellett felvételizni az akkor még Kazinczy utcában működő, és most már megszűnt Tanárképző Főiskolai Karon! Már az első néhány szó, is többet mondott minden elrejtett, vagy eltitkolt lélekjelenlétnél, ugyanis, bár én kihúztam számomra is egyik nagy kedvencemet Juhász Gyulát a költőt, de azért megemlítettük közben, mint akik egyfajta kötetlen baráti beszélgetésen vesznek részt Jókai Mórt, és különleges regényírási praktikáit, ami feltételezhetően annyira jól, és nagyon is kellemes beszélgetéssé alakult, hogy Csallai tanár úr meg volt elégedve – legalább is ami az irodalom feleletemet illette.

 Az ezt követő nyelvtan után azt hiszem ne csak én voltam az egyetlen személy, aki úgy gondolta, hogy egy kissé méltánytalan dolog, és túlontúl cinikus dolog valakire nagyon csípős, és meglehetősen mérges nyelven ráförmedni, csak azért, mert az adott illető – aki ebben az esetben én voltam -, elfelejtette részletekbe menően áttanulmányozni, ennek a nagyon jelentős főiskolának a szabályzatát, és mi talán a a legfontosabb volt: Követelmény rendszerét! Úgyhogy maradt a keserű megállapítás, és sajnos kissé elhamarkodott jogtalansággal megkaptam a szokásos feketelevest az illető elnöklő bizottság elnök asszonyától, akit később ugyan nem láttam, és nem volt alkalmam vele személyesen találkozni, de azért éreztem, hogy valamelyik grammatikai tanszéken dolgozhat, hiszen nagyon szakszerű, és szinte gyilkosan pontos, és precíz kérdéseket tett fel nekem, ami megvallom nemcsak, hogy meglepett, de el is szomorított, hogy annak ellenére, hogy amit én tanulmányi eredményeimből igyekeztem elsajátítani nyelvtanból, és a korántsem kedvelt grammatikai rendszerek működési alapelvét, az itt már sajnos, rá kellett, hogy döbbenjek, hogy nem elegendő! Abban a pillanatban, hogy megkaptam a feketeleves jogcímén felírt dühös, és meglehetősen mérges kioktatást arra vonatkozóan, hogy egy felkészült diáknak ennél lényegesen többre lett volna szüksége, a vizsgaelnökasszony megkérdezte, hogy:

- Róbert kérem! Feleljen gerincességgel, és őszinteséggel! Felkészült maga egyáltalán erre a vizsgára? – kérdezte gyilkos alapossággal az elnöknő, meglehetősen bosszúsan, hogy egy ilyen gyengécske tanuló, és félszegen valamit csak úgy motyogó emberke hogyan gondolhatott olyan vakmerőségre, hogy egyáltalán ez a nagy, és dicső múltra visszatekintő egyetem befogadja kulturális közösségébe őt, mint hallgató diákot? Erre csak azt tudtam mondani, hogy:

- Kérem szépen! Becsületesen igyekeztem felkészülni az adott grammatikai követelményi rendszerekből! – mondtam meglehetős félszegséggel, és valamilyen megmagyarázhatatlanul magamra erőltetett nyugalommal, ami, hogy őszinte legyek már inkább hasonlított valami ideges fészkelődés, és feszengés kombinációjára, semmint egy nyugodt, és kiegyensúlyozott ember válaszadásaira. Így történhetett, hogy az elnöknő csak annyit mondott, gúnyosan hogy:

 - Na, akkor majd meglátjuk! Távozhat! - és ezt követően, mint akinek a személyisége, - bár még életben voltam -, mintha egyszer csak megszűnt volna, és a kétségbeesés vett újra erőt rajtam, hogyha ebből az intézményből is eltanácsolnak, mint tették annak idején a Színház és Filmművészeti Egyetemen, akkor nem tudom, hogy mi lesz, mert főleg a XXI. század küszöbén azért az nem ártott, ha az embernek a szokásos érettségi bizonyítványán kívül legalább van egy szakmája, vagy egy olyan papírja, ami esetleg feljogosíthatja, hogy megkeresse a hónaponként esedékes fixet!

 Sajnos minek utána nekem nem volt szakmám – hiszen egyes emberek a családomban is úgy vélekedtek, hogy gyakorlati érzékem nulla magasságában álldogál -, így nem végső kétségbeesésemben csak édesanyám vigasztaló áldozatvállalására számíthattam, aki kitartó emberséges tartásával igyekezett valahogy belém önteni a magabiztosság, és az akaraterő parázsló szikralángjait – megjegyzendő, több-kevesebb sikerrel -, így hát nem tudtam azt, hogy mi is fog az elkövetkezendő napok leforgása alatt történni velem. Csak a véghetetlen, és kegyelmes szerencse annak a megmondhatója, hogy felvettek, és az évnyitó ünnepségen ismételten megpillanthattam amint egy szalmaláng kalapos, és nagy utazó táskákkal megpakolt ember hallgatta türelmes, és mindenkire egyformán érvényes, és megértő tekintettel az éppen elhangzó ünnepi beszédeket, és szavalatokat! Megpillantottuk Csallai tanár urat.

  Csallai István tanár úr a XX. századi magyar irodalmat oktatta egészen a hatvanas évekig, de azt is mondhatjuk egészen nyugodtan, hogy napjainkig. Egy igazi tanár ember volt, aki nagyon adott a hallgatói szavára, és minden érdekelte azokkal a témákkal kapcsolatban amit oktatott. Azt hiszem, hogy többre tartotta a hallgatói őszinte összefüggéseket, és felismeréseket, annál, minthogy mit is mondhat, illetve mit is állapított meg a hivatalos szakirodalom. Mindig szívesen hallgatta, őszinte türelmességgel, és valamiféle belső alázattal – ami a személyiségéből, és gerinces őszinteségéből fakadhatott -, diákjai egyéni véleményét, és annak örült még nagyon szívélyes, és igazi barátságos fogadtatás mellett, ha óra után az emberek még kérdeztek tőle, és megosztották egyéni összefüggéseiket irodalomtörténeti témákkal kapcsolatosan. Szerette, ha vitatkoznak egy témával kapcsolatban, mi viszont, - főleg a legelső időkben – úgy gondoltuk, hogy jobb nem háborgatni azt a szilárd, és meggyőződéses véleményt ami már a nagytekintélyt szerzett emberek gondolatai között, hiszen az – legalább is számunkra -, mindig egyenlő volt a nehezen helyrehozható tévedésekkel, és balszerencsén sorozatával, és emiatt történhetett, hogy főleg a kezdeti, bizonytalan időkben, főleg csak magunk elé hallgattuk, és nem mertünk egyáltalán válaszolni sem, nehogy rajtunk csattanjon elégtelenek formájában az ostor, mint sajnos egynehány másik pedagógiai szakembernél.

  Később főleg a Németh László speciálkollégiumon voltak nagyon olvasmányosak, érdekesek, és szivárványosak az adott előadások, amik természetesen igyekeztek Németh László teljes életművét felölelni, és munkásságának szerteágazó hegyvonulatait, és tengersok kritikai, és szakmai tanulmányrészeit is felölelni. Arra nagyon emlékszem, hogy általában, minek után a tanár úr Egerben lakott, és még most is ott él, hogy mindig Hétfőn, és Kedden jött fel a fővárosba, és általában Kedden félkettő körül volt mindig a fogadóórája, ahol mindent meg lehetett beszélni vele, még a személyes problémákat is, tehát attól, hogy valakinek merő véletlenségből, és nagy veszedelemből nem jött idejébe a vonata, vagy várni kellett a csatlakozásánál, hogy idejében begördülhessen a vonat, akkor abból nem történt olyan nagy tragédia, viszont a őszinteséget azt mindenkitől elvárta Csallai tanár úr.