GESZTENYEHAJÚ TÜNDÉR

Azt mondta a gesztenyehajú tündér, amikor finom metszésű hajának sötét fonatait, feltűzte, az aulában egy meglehetősen gátlásos, és túlsúlyokkal küszködő iatal pufók emberkének, egy meglehetősen rekkenő nyári délután. - Annyira romantikus vagy!

Mire kínzóan félresikeredett meglepetésében a pufók úriember, akit – mellesleg mindenki csak Don Quijote-nak emlegetett -, becsületes nevén egyébként Brózik Bálint volt, annyira elpirult, mintha csak egy hamvas leányka lett volna, aki gyönyörű mennyasszonyszeru ruhakölteményében éppen arra készül, hogy valamelyik, számára bizonyára szimpatikus fiatalember felkérje táncolni mint életének egyetlen és bizonyára nagyon is meghatározó jelentőségű tényét!

Brózik úr szemlátomást vulkánpirosságúra izzott, és hirtelen csak annyi jött ki két félholdra emlékeztető ajkán:

-  Ö Ö Igen, hát persze!

- Kérlek lennél annyira szíves és felolvasnád a barátnőim előtt is a versedet, amit állítólag nekem írtál? –  szólt hozzá bátorítólag a bájos ifjú hölgy, aki mint kiderült később rajongott a líra egyénieskedő műfajaiért is! Becsületes nevén Bogdán Dianának hívták, és szemlátomást nem különösebben pirult el, amikor egy fiatalember, eltelve a legmesszebb menő gátlásokkal azon fáradozik, hogy bravúrosnak mondható bókolási hadjáratát megindíthassa ellene, és roppantul hízelgett neki most ez a felettébb újszerű szerepkör, hogy egy annyira egzotikus szépséget, és feltűnő modern eleganciát képviselő lány társaságában töltenie az ebédszünetét amilyen éppen Bogdán kisasszony volt.

Bogdán Diána úgyis mint a legtöbb modern hölgy – akiknek a lelkiismeretével nem volt semmi szoros szívű hiba, és semmifajta gátlásosságot nem tápláltak senkivel szemben sem -, tökéletesen tisztában volt azokkal a kifinomult, és kecsesen is kacérkodó hölgy praktikákkal, amiktől a férfiszíveket egyetlen csapásra nemcsak hogy birtokba vehette, és megtörhette, de egyúttal játékszerek módjára el is szórakozhatott, és az ujja köré csavarhatta bármelyik férfit is, amelyik egy véletlen pillanatban fölkeltette kielégíthetetlen érdeklődését.

A főiskolai aula sokkalta inkább hasonlított egyetlen jól berendezkedett nyüzsgő hangyatáborra, mintsem egy olyan helyre, ahol az ember szellemének kiteljesedésére vágyakozik, és mint valami idegen országból jött vándor konfuciusi magányossággal megpróbálja megfejteni vajon még milyen elvégzendő feladata is lehet ezen a rövidre szabott halandóságra ítélet létezésében?

Brózik Bálint most szinte földbegyökerezett szívet is megindító tudattal vette tudomásul, hogy egy olyan angyali – számára bizonyára elérhetetlen lény, és megfoghatatlan, és fölbecsülhetetlen mennyországjelenés -, amilyen Diána kisasszony volt, éppen egy ilyen lesajnált, és sokak csúfolódó szemében szerencsétlen alakocskával kezd, mint o Most hirtelen egy annyira nemes, becsületes, és egyúttal furcsa, vulkánkitörés-szerű érzés kezdte környékezni lelkiismeretét, amit, az ember általában csak akkor érez, ha szavak nélkül, mint valami titkos meditációs, vagy telepatikus utakon bejárt ösvényen haladna, ami a legváratlanabb helyzetben is okozhat meglepetést.

Pontosabban szólva, ennek a megmondhatatlan érzésnek a velejárója, legváratlanabb helyzetek felismerése amikor két ember tudtán kívül sorsfordító pillanatokban elbűvöli egymást, és meg sem kérdezik maguktól piruló önzetlenségükben, hogy vajon ,,Mi is volt ez?!” – csak követik a saját szívük titkos válaszát!

Most ebben a mindenki számára jelenvaló, és bizonyára meghatározó pillanatban, Bálint, és Diána már semmit sem tudtak, ami körülöttük ebben a kisebb jellegű mini kozmosz társadalomban folyik, csak egymást érzeték minden rezdülésben, minden véráramlásuk titkos alagutjaiban, és ebben a nagyon is sebezhető földi létezés elrendeltségében.

Közbe azért sorjában érkeztek a megfáradt és a szellemi stúdiumok felszívásában iparkodó hallgatók ebbe a hatalmasnak nevezett tudományok csarnokába, ahol a történészektől kezdve egészen a pszichológus hallgatókig, és még csak pallérozódó közgáz diákokig szinte az egyetemi szféra minden területéről meg voltak találhatók az emberek!

Így tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő, hogy Bogdán Diána éppen Brózikot kérte meg, arra a nemes és nyugodtan elmondhatjuk lovagias feladatra, hogy olvassa fel saját készítésű, és inkább szerelmi óda műfajában magasztaló versét a huncutkodásban élenjáró hölgynek, mert ezáltal nemcsak a maga körmönfont kisebb fokú hiúságának szeretett volna egy kicsit kedveskedni, de hatalmas tettvágy égett benne, hogy ez által elégtételt vehet barátnőin, akik már éppen eleget csúfolták amiatt, hogy jó pár évvel ezelőtt áttért a vegetáriánus keresztségre!

Most mindenki megérkezett Itt volt többek között

Kincső, Penziós, Hambler, Maróti, és Tiboly – akik őszinte, és ami talán legfontosabb lenne egy kapcsolatban hűséges barátnőjüknek mondták magukat, ám a valóság szempontjából még csak eszükben sem jutott, hogy egy ilyen pufókokat pesztráló hölgyikével a barátság lehetséges, egy életre szóló, szilárd építményeit egyáltalán lerakhassák.

Most hogy az általában nagyon is pletykafészkeknek tekinthető barátnők is megérkeztek, fölszabadult valami nagyon is rendkívüli az atmoszférában – ami talán szavakkal le nem írható -, és Bogdán kisasszony csakis Brózikkal volt elfoglalva mindenki legnagyobb meglepetésére:

- Na, kezd már el végre te paprikajancsi!

- Mi lesz te zsírgombóc? – ilyen és sajnos ehhez hasonló biztatási kísérleteknek eleget téve próbálta nagy nehezen beszívta az aula piszkát, és egyéb szennyező jellegű koszait, és maszatait elkezdeni kicsiny kis versikét Brózik Bálint, és ahogyan egyre jobban belemelegedett nem tudható, hogy a tikkasztó nyári hőhullámok, avagy maga Diána gyönyörben úszó dióbél szemei vitték-e rá, de egyre átlényegültebben, és megindítottabb kezdett szavalni, és közben a óhatatlan udvariasság mellett, és mondhatni egészen nyugodtan a többi hölgy szívét is meghódította!

Amikor végzett a szavalattal Bálint, a legváratlanabb dolog történt, ami általában csak és kizárólag akkor szokott a ,,lúzereknek” tekintett emberkékkel megtörténni, amikor szinte egyáltalán nem számítanak rá, mint azokban a jellegzetes letérdepelős pillanatokban, amikor példának okáért egy ifjú rajongó szerelmes megkérné választottja hon áhított kezét!

Diána szó nélkül elegánsan, és nagyon is hirtelen fölkelt – valószínűleg már jócskán elzsibbadt ülő helyzetéből -, majd a lehető leggyorsabban, ahogyan csak bírta kiragadta Brózik kezéből a neki szánt szerelmes, és nagyon is szívhez szóló üzenet, és egy hatalmas csókot adott – vélhetően, mint áldozati ajándékot -, Bálint arcára, aki a meglepetésektől céklavörösre elpirult, és ezen mindenkiből egyszerre elő törtek az ú.n. gonoszkodó megjegyzések, hogy - Két szerelmes pár, mindig együtt jár!

Természetesen Bogdán Dianát sem kellett félteni, hiszen gondoskodó szülői háttérrel már korán kiismerhette az élet viszontagságos oldalait, csak ennyit mondott kissé félszegen megszeppent, és nagyon is szíven talált és meghódított, újsütetű lovagjának.

- Ne foglalkozz ezekkel a hisztiző kiscicákkal Bálint, ezek még gyerekek! – S ebben a minden ízében talpig érett és egyúttal nagyon is felnőttes mondatban volt valami nem evilági gondoskodni vágyó ódaadás, amit talán csak azok sejthetnek, amik igazán megpróbáltak szeretni valakit.

S hogy szavainak az elragadó hölgy még több nyomatékot adjon gyengéden, mintha csak egy jóságos megmentő anyuka lenne belekarolt Brózik Bálintba, és kellő, ám valójában egyáltalán nem tolakodó benyomással az aula kijárati ajtója felé lépkedett vele, remélhetően nemcsak egy új kaland kedvtelése miatt, talán sokkal inkább azért, mert a lelke mélyen megszólalhatott egy kicsiny hang, ami csak azt suttogta hattyúfehér füleibe:

 ,,Lehet, hogy ez a szerencsés hóbortos flótás lesz a jövendőbeli férjed!” – s kedves uraim ezt a hölgyek bizonyára még nálunk is jobban, és szakértelemmel tudhatják, hiszen mindig nekik kell választani, és nem fordítva!

ÉGÉSI KALANDOK

Az emberek nagy általánosságban – ha csak nem szeretnének tanúskodó kísérleti alanyai lenni -, szervezetüket rászoktatták a fokozatosan barnulás technikájára ami nemes egyszerűséggel annyit tesz, hogy szervezet borrétegét fokozatosan tesszük ki a káros napsugarak kellemes, és fotószintetizáló hatásainak, és vélhetően abban bízunk teljes tapasztalatunk minél előrelátóbb szakértelmében, amit így megcselekedtünk azt később kiküszöbölhetjük egyszóval kizárt dolog, hogy a leégés káros, és egyáltalán nem kellemes veszélye fenyegetne sugártámadásaival minket, mint száműzöttségre ítéltetett menekülőket.

Sajnos azonban vannak olyan érzékeny ború emberek, akik direkt nem mernek a nap támadásával szembenézni – még annak ellenére sem -, hogy törékeny hattyúfehér bőrüket a legmagasabb oktánszámú fényvédő krémmel kenegetnék már csak az elővigyázatosság fokozott biztonsága miatt is – így óhatatlanul is abban a könyörtelen igazságtalanság kísérleti alanyaivá válnak, akik rosszkor voltak a lehető legrosszabb helyen!

Abban az időben amikor még harmadéves gimnazista volt Tupek Aladár akinek kellemes és meglehetősen feltűnő és talán éppen ezért kigúnyolható úszógumikat adott a termékeny anyatermészet -, és aki a négylábú kedvencektől elkezdve a bogarak, és különféle ízeltlábúak népes családjáig bezárólag mindentől félt, és rettegett, egy szép nyári kánikulával megfertőzött napon abban a szerencsés kiváltságban részesülhetett, hogy ellátogathatott egy kirándulásra osztálytársaival, még mielőtt a szokásos nyári vakációt kiadták volna az iskolák részére.

 Szinte minden ifjú kamasz, és kamaszhölgy arról ábrándozik, hogy egyszer-egyszer bizony hogy önkéntelenül ki kell rúgni a hámból, és el kell felejteni a napi megpróbáltatásokat és felelősséggel terhes gondokat, így egyáltalán nem volt meglepő, hogy ilyenkor az általános fegyelmezési problémák mellett is a felvigyázó nevelők megengedik maguknak a kicsit elnézőbb magatartást, és figyelmen kívül hagynak bizonyos- egyesek számára talán a huncutsággal, és a humorossággal is felérő tréfákat, és élcelődéseket -, ám azok számára akik a tréfálkozás keserű szenvedő alanyai nagyon is komoly problémákkal számolhatnak.

Tupek Aladár, aki még életében egyetlen szalmaszálnak nem tudott volna ártatni sajnos osztálytársai kedvelt élcelődés céltáblájává változott.

Aladár egy végtelenül kedves, figyelmes, és kissé túlsúlyos erősen a húszas éveihez közeledő, medvebocs termetű fiatalember volt, aki előszeretettel kínálta meg a hölgyeket saját készítésű süteményeivel – hiszen egyik fogyatékosságának, és torkosságának volt felróható, hogy rendkívül édesszáj volt, és emellett, ha édesanyja egyszer-egyszer abban a szerencsés helyzetben részesítette, hogy vett neki egy tábla finom és ízletes minőségi csokoládét, sohasem követte volna el azt a szentségtörést, hogy megtagadta volna azt osztálytársaitól a csokoládé kellemes, és földöntúli vizekre evező élvezetét! Hiszen szinte egyetlen barátja sem volt, és mint minden magányos lélek, aki arra vágyik, hogy megpróbáljon érvényesülni a társadalmi miliőben O is szeretett volna igaz, és mi főbb őszinte barátokra szert tenni.

Ám ez sajnos egyáltalán nem sikerült – annál is inkább, hiszen Aladár, mint a reménytelen romantika egyik kései megtestesítője – már-már túlzottan is a szíven viselte a hölgyek támasztotta igényeket, és bizonyos lovagi jellegű elvárásokat, így egyáltalán nem meglepő, hogy ahelyett, hogy támogatták volna, és bizonyos fokig nagyon is tiszteltben tartották volna azt az eszményt amit Tupek Aladár megtestesített inkább csúfolódó, helyenként pedig gyilkosan is cinikus és fennhéjázó hangnemben beszéltek vele, és szinte minden egyes nap kisebb-nagyobb bókolási szenvedélye miatt kinevették.

Ám ami elsősorban a hölgyek szívét elkerülte azaz volt, hogy Tupek úr nagyon is értett ahhoz, - ami a legtöbb fiatalemberből sajnos manapság is egyre inkább hiányzik -, nevezetesen, hogy a hölgyek szívének minden óhaját, legfoképpen pedig egy segítő, és mindenkit nagyon szívesen meghallgató, vigasztaló barátot ismerhettetek meg azok a szerencsés jelöltek, akik természetesen kitüntették bizalmas barátságukkal Aladárt Nem is kellett csalódniuk, hiszen amellett, hogy Aladártól még az édes szülők sem tudták volna meg, hogy édes csemetéjük hol, és kikkel költi el azokat a verejtékkel megkeresett forintokat, amiknek könnyen lába kélt elsősorban valamelyik bárban, vagy mulató szerű helységben, és emellett ha valaki kérdezte Aladár. önzetlen készséggel adott bárkinek bölcs tanácsokat arra vonatkozóan, hogyan is szedje össze magát főleg a kritikusabb és egyúttal nehezebb időben, és mit csináljanak – főleg a gyengébbik nem képviselői -, azokkal a kóbor lovagokkal akiknek csak a szerelmi csábítás és elsősorban légyott szempontjából fontosak. Aladár, mint minden kamaszkora végén járó fiatal előszeretettel beszélgetett – elsősorban azokkal a fiatalabb pallérozatlan elmékkel -, akik azonosan és egy hullámhosszon gondolkodtak bizonyos felnőttséget érintő kérdésekben itt elsősorban a munkavállalás, gyermekáldás, és az adó, illetve a megfelelő társas együttlét szabályaira kell gondolni.

Tupek úrnak ugyanis szent meggyőződése volt, hogy egy húszas éveiben járó fiatalnak bizony már meglehet a magához való esze, és a legfontosabb, hogy mit is akar kezdeni az életével, ami olyannyira értékes, és törékeny, és mindig hamarabb eltelik, mint azt bárki is gondolhatná.

Egyszer-kétszer – pusztán csak a furdaló kíváncsiság miatt -, benézett egy-két dohányfüstös, gengszter-típusú bárba, ahol a fel világ jellegzetes, túlságosan is feltűnő úri asszonyai, és koktélruhába bújtatott hölgyei foglaltak helyet, mintha csak egyetlen dolgot akartak volna a férfitársadalom számára közvetíteni hogy itt van a becserkészet trófea, amire vágytak, és lássuk ki nyeri meg imádott kiválasztottja kezét.

Egyébként a legtöbben vagy azért keresték fel ezeket a bulizós, éjjeli mulatókat, és diszkókat, hogy – pestiesen szólva -, lazuljanak, és ejtőzzenek egyet, de emellett a felszín alatt az emberi lélek rejtelmeiben bizonyára ennél több is megfordult egyesek gondolataiban.

Mindenesetre, amikor egy kisebb faluból fölmentek az osztálytársai egy nagyobbacska városba, hogy meghódítsák a még felfedezetlen, és parlagon hagyott mulatókat, és emellett borospincék illatait, Tupek úr sem szalasztotta el a ver pezsdítőnek ígérkező vállalkozást és azonnal kapott az alkalmon, hogy engedélyt kérhessen kissé szőrszálhasogató osztályfőnökétől – aki köztudottan rajongott a bikavér jótékony és agytágító hatásainak -, hogy elmehessen velük, ha nem is a borospincék naftalin és moly lepte illatú labirintusaiba, de legalább is azokba a kisebb csehókba, ahol beszélgetni lehet legalább is addig a jellegzetes pillanatig, amíg a koktélok száma egynél nem emelkedik tovább!

- Kérem szépen Kati néni, tessék megengedni, hadd mehessek el. – kérte a lehető legudvariasabb hangnemben Aladár osztályfőnökét Veréb Katalint, akiről azért érdemes volt tudni, hogy a sebezhetőbb és az érzékenyebb fiatalokat mindig is igyekezett hangyaszorgalommal biztonságba helyezni – még ha ez nem is látszott kivált az első idökben

Kati néni a harmincas éveinek elején járó, csinos, és jólszituált német-szakos tanárnő volt, bizonyára a hiúságának is imponált, hogy o mint, egy jelképes hatalom megtestesítőjétől kért bennfentes engedélyt egy olyan – egyesek számára nagyon is jelentéktelen figura, mint szegény Aladár Kati néni végig nézve az egész nap fürdőző Aladáron akiről közt tudomású volt, ha egyszer bement a vízbe, akkor onnét, még kisebb hatósugárú bombával sem tudták volna kirobbantani -, mint egy partra vetett és jócskán fölpüffedt főtt rák, vagy hidegvízi homár, amit éppen most vettek ki a forró győz ágy birodalmából, kissé émelyegve ugyan, de nagyon határozottan megállt előtte, és az osztályfőnök először azt sem tudta végig nézve Aladáron sírjon-e a meghatódottságtól, vagy éppen nevessen egy nagyot amiért Aladár kissé habókosan elfelejtette magát bekenni magát a legmagasabb faktorszámú naptejjel, minek utána hattyúfehér tisztaságú volt a bőre! Levette általában mindig vöröses hajába tűzött napszemüvegét, diszkréten elmosolyodott, és csak annyit felelt:

- Mehetsz, de légy résen, okés?

- Köszönöm a lehetőséget tanárnő, ígérem, este tízre itt vagyok! – mondta kicsattanó örömtől ujjongva a fiatalember, és igyekezett az adott szavát betartani annál is inkább mert nagyon is tisztába került fele, hogy a kisebb krimók, és borospincék bepaprikázott hangulata után – mert o sosem szerette a szeszt, és az alkohol társait -, egyes embereknek korántsem lesz kedvük ahhoz, hogy hazamenjenek, sokkal inkább, hogy még azért is virtusból, és forrófejűségből még inkább a pohár fenekére nézzenek, még akkor is, ha szervezetük figyelmeztető jelzésekkel ez iránt a leghatározottabb mértékben, és jogosan tiltakozik!

Mivel Kati néni erre valószínűleg számíthatott megkérte a ,,megbízhatóbb embereket” akik azért a határokon belül megpróbáltak nem lerészegedni, hogy azért ügyeljenek a tapasztalatlanabb emberkékre elsősorban Tupek Aladárra, mert ha nem így lesz drasztikus intézkedésekre számíthatnak!

- Ne tessék izgulni tanárnő! – felelte Juhász Roli – akiben egy rock zenész mentalitása veszett el, és remekül kezelte a dobokat, és a basszusgitárokat is -, nem lesz a bájgúnárral sem baj! Meghozzuk épségben, ne tessék izgulni miatta!

  - Úgy ám, még egészségesebb lesz, mint amikor elvittük, csak tessék megfigyelni – vágott barátja mondatába Mókus Marci – akinél szavatartóbb emberrel ritkán találkozhatott az ember!

- De tényleg hozzátok vissza épségben! Mert a szülei rendkívül aggodalmas emberek, és ha ne adj’ isten valami baja történik, szíjat hasítanak belőlem – kezdte rimánkodásait szokásosan a félelem hangjaival megtűzdelve Veréb tanárnő!

- Tessék egészen nyugodt maradni! – kezdte egy bájos szőke hölgy, akinek feltűnően csinos koktélruhája volt, és meglehet, csak azért viselte, hogy ezzel magára vonzza a már amúgy is éhes férfi tekinteteket! – Nem lesz Norbussal az égvilágon semmi gond!

A hölgyet, aki imént ezt a kisebb jellegű intermezzot tette Tibai Krisztinának hívták, és bár látszólag meglehetősen figyelemfelkeltő egzotikus szépséggel rendelkezett nagyon is modernül felöltözve a legújabb divat szerinti nyári kosztümében, és ruháiban, mindenesetre nagyon megtetszhetett neki ez a félszeg, és hóbortos fiúcska akit mindenki csak afféle reménytelenül elveszett romantikus léleknek gondolt, minek utána imádta a verseket, és szerelmes költészet bizonyos formai bravúrjait előszeretettel gyakorolta – igaz ugyan, ezt az utóbbit az otthoni fürdőszoba tükör előtt cselekedte meg!

Amikor az osztályfőnök által kifizetett busz és annak szállítója megérkezett a táraságban már régen megfogalmazódtak azok a fajta – egyesek számára nagyon is bohókás, és körmönfont -, ravasz elképzelések, hogy esetleg megkóstoltatják a még életében egyetlen kortyocskát sem ivó Aladárral az alkohol bizonyos jótékony hatásait Azt azonban szinte mindenki figyelmen kívül hagyta kezdve a gavallér fiúktól egészen a tekintélyes mennyiségű tequila és dajkiri koktélokat elfogyasztó kisebb hölgy társadalomig, hogy ha már ok sem igazán józanok, ugyan hogyan is gondolhatják, hogy ellássák Tupák Aladár nagyon is életfontosságú védelmét.

Azonban a sors megkegyelmező szerencséje voltán a buszvezető – maga is felelősségteljes szülő lévén -, készséggel felajánlotta, hogy nyugodtan mulassanak csak bátran, és csapon mindenki egészen nyugodtan egy görbe éjszakát, o majd addig szemmel tartja a fiatalurat, aki időközben már jócskán húzta a nem kis vízhanggal járó lóbort elvégre nem igazán volt még hozzászokva a mások számára olyan természetes egész ,,éjszakás műszakokhoz”, és bizalmasabb üresjáratokhoz.

 Azonban amit egyszer egy mosolygós tündér nevezetesen Tibai Krisztina megígért, annak úgy, és akként kellett lennie, ahogyan azt o kellő gondos aggodalommal eltervezte Annál is inkább, hiszen a hölgy – bizonyára fogékony intelligenciája révén -, imádta a verseket, és nagyon is szerette, ha találkozott olyan kaliberű úriemberekkel, akikben még él a halvány Heuréka-szikrája a lovagi udvarlási, és etikett szokásoknak.

Ezért készséggel vállalkozott arra a nem kis meglepetéseket tartogató feladatra, hogy ott marad egész éjjelbe hajlóan a sofőrrel, és együtt őrködnek – akár a jól képzett smasszerok -, a gyámoltalannak látszó Aladár álmai felett.

 - Biztos nem jössz velünk? – kérdezte Mókus Marci Krisztinát, mint az egyik legjobb és leghűségesebb barátja a társaságból, mert Marci viszont Krisztát szerette volna elvinni egy kicsit kirúgni a hámból!

- Rendes vagy Marci – kezdett a beszélgetésbe Kriszta -, de nem mehetek! Megígértem valakinek valamit, és nem engedhetem meg magammal szemben azt az igazságtalanságot, hogy magára hagyom, és becsapom saját magamat is.

- Értem Ha ez minden, akkor mi megyünk is! – mondta kissé kesernyésen, hogy a világ talán egyik legcsúcsabb hölgye nem a gavallér, és bizonyára már jócskán bepityókázott társasággal tart, hanem szerényen, és meglehetősen illemtudó lányként meghúzódik egy afféle remete-típusú félszeg kis senkiházi mellett ahogyan sokan titokban a háta mögött Aladárt emlegették.

Közbe Aladárt annyira hatalmába kerítette az álom meglepett, és nagyon is kellemesnek mondható paradicsom közeli állapota, hogy észre sem vette, hogy Tibai kisasszony bizony megpróbál félreérthető flörtölési szándékkal a bizalmába férkőzni!

Gyengéden – akárcsak egy szülői szívjósággal is megáldott édesanya -, elkezdte a lehető legkedvesebben simogatni őszbe vegyülő, nagy általánosságban mindig rövid hajat viselő Tupek hajfürtjeit, mint aki éppen kedvesének mondana becézgetni, és kedveskedni vágyó angyal-szavakat.

Szegény Aladár észre sem vette, és már egész tojás alakú, kissé nagy feje Krisztina ölében volt, a jelképesen megnyugtató anyai öl védelme alatt S Krisztina legszívesebben elrejtett, és ez idáig dugdosott érzelmeit ott helyben, mint egy esküt megvallotta volna.

Aladárnak, ha az nem lett volna máris álmainak édes foglya.

- Kedves, Kedves Aladárom – kezdett dúdolni, csak úgy bele a meghatározó pillanatba Krisztina -, de nagyon randiznék veled, te édes kedves!

Erre Aladár is, aki már jócskán aludhatott úgy legalább másfél órácskát hirtelen kinyitotta szemeit, és meglepetésként hatott az rá, hogy egy ennyire elbűvölő, és lefegyverzően bájos hölgy ölében nyugtatja elgyötört rákvörösre égett fejét, ami tegnap bizony jócskán megégett.

- Hahó, te kis hétalvó – költögette anyásan Krisztina Aladárt – Hát hogy is aludtál? Mesélj nekem? Aladár a félszegéből, vagy meglehet, hogy pusztán csak illendő, és anyai nagyanya által erőltetetten szorgalmazott úriemberi jellemének köszönhette, hogy nem feledkezett meg magáról, máris leopárd gyorsasággal fölugrott, mint akit tetemesen elkezdtek csipkedni a galád moszkitók, és mint aki óriási szentségtörést vétett, és bizonyára megbocsáthatatlan hibát követ el Krisztina szemébe nézett, és mint aki éppen akkor hipnotizál, elkezdte szónoklatát.

- Ne haragudj, kérlek Észre se vettem, hogy éppen itt vagy! Mit is keresel itt egészen pontosan? – kezdte udvariasan faggatni Aladár Tibai kisasszonyt holléte felől – Miért maradtál itt?

Tibai Krisztina gondoskodó hölgyként őszintén leplezett kedvese smaragdzöld szemébe nézett, és halkan válaszolt, direkt, mint aki csak éppen, hogy bátorságot szeretne gyűjteni, mielőtt megindítaná az elrettent csapást.

- A többiek mind mulatni mentek! Kirúgják a ház oldalát gondolom – kezdte -, és én eldöntöttem, hogy csak azért is nem fogok részegen tántorogni, mert ki nem állhatom a bepaprikázott embereket! Egyébként azért maradtam, mert megígértem az ofo-nek, hogy vigyázok rád! – folytatta -, remélem, nem okozok gondot?!

Aladár hirtelen meglepődött, és egyúttal nagyon is meghökkent, hiszen o efféle titkosnak minősülő utasításokról ez idáig még nem halott, így kíváncsian hallgatta Krisztina állítólagos beszámolóját, amiért itt van.

- Ne haragudj, ahogy elaludtam! – mentegetőzött -, de borzalmasan leégtem a tűző napsütésben, és aki nincs a tó melletti klimatikus viszonyokhoz hozzászokva, az önkéntelenül is elveszít valamit fizikai adottságaiból.

Tupek úr annyira édesen meggyőző, és talpig őszinte ember volt, hogy ezen a bájos hóbortosságot, ami önzetlen emberséges jelleméből áradt, azon csak meghatódva elmosolyodni lehetett!

A hölgy ennél vonzóbbat talán el sem tudott volna képzelni nevezetesen, hogy egy serdülőkorából már erősen kiöregedett fiatalember ennyire kedves, önzetlen, és talán éppen ezért sebezhető legyen, - amit azért nem árt, ha megjegyzünk, hogy a férfiak azért sokkalta visszafogottabban hajlandóak megmutatni saját maguk rejtegetett érzelmeit, semmit a hölgyek Ez minden bizonnyal közre játszhatott abban, hogy Tibai kisasszony mit sem törődve azzal, hogy hol is vannak, és hogy esetlegesen kik lesznek azok a szerencsések, akik együtt látják majd őket, és mint szorgos kis spiclik azonnal jelentik az osztályfőnöknek, hogy együtt romantikáztak látszólag ártatlanul, gyengéden két hattyútenyerébe fogta leendő kedvese fejét, és megcsókolta nap szívta rákvörös és meglehetősen elgyötört homlokát.

Tupek Aladár erre a kis eltévedt flörthelyzetre azt már végleg annyira elpirult – hiszen ez idáig még szinte senkinek sem fordult meg a fejében, hogy egy annyira talpig úriemberrel, és már-már a különösségig vitt udvarias piperkőccel merjen romantikázni, mint amilyen o maga -, hogy meglepetésében nem győzött ámulni, és bizonyos tekintetben bizonyos elégtételt, és felszabadult mennyország-tudatot érzett, amiért egy ennyire lefegyverzően bájos, és csinos hölgy kegyeibe fogadta.

Aladár ugyanis mindennél  jobban vágyott az édesanyai megértésre amiben kétségtelen, hogy minden nap volt része, elvégre az édesanyja mindig szófogadóan, és türelmesen végighallgatta, de óhatatlanul is felmerült benne a kérdés, hogy ,,Talán nem biztosan jó ötlet, ha minden hölgyben az édesanyját szeretné megkeresni, és egyúttal viszontlátva visszakapni!”

Ettől függetlenül, sok időbe tellett, mire a leplezetlen meglehetősen nagy intenzitású zavarodottságán felül tudott emelkedni, és amikor Krisztina arra a kis szélhámos huncutságra próbált vetemedni, hogy hirtelen, mint a forgandó szerencse megcsókolja o csak ennyit mondott:

- Köszönöm kedves, hogy törődsz velem! Kérlek ezt majd legközelebb – S a bájos hölgynek bár kétségtelen, hogy egy visszautasítás hangján elkövetett szerelmi ajánlatot hagyott a levegőben, de azért egy falatka mennyországot érezhetett szíve mélyén, amiért leendő férje fejét az ölében még simogathatta egy kis ideig!

MEGJÓSOLT PAKTUM


Késdobó kézből visszafelé egyre ritkábban származik segítség!

Leszámol magával tettes a áldozat is!

Kiszállásokkal hitegetik az ingyenélőt!

Hetvenkedő ruhadarabok törésében már nem összerendezett formák,

de szándékolt, búja kacérkodás érvényesülnek;

gyilkos konokságukban az alpári viccek is megmártóznak,

majd szándékosan elmerülnek!

– Kápráztatott szenzációhajhász-szemeken át

az egyszerűsített Ember is megszerezhető Álmokat kutat s les!

Létezésében fáradt s törődött!

Gubbadó szerelmek Mindenség-stációin nyomatékká

válik gyengéd csók, kedveskedő érzelem!

Hazugságaink közt furdaló holdsütésekben önmagukra vagyunk utalva;

szándék-összeborulásoknak ritkán romantikus a vége!

Elviselhetetlen már minden vákuum; ha a kincses Kedves

lángoló mosolya nem üdvözölheti a lángoló pirkadatot!

– A beosztott Sorsok szétrebbenek s elpárolognak!

Utazó szomorúságok tükröződnek tanúskodó szemekben;

rohasztó lötyögések színpadán még most is túldramatizált,

agyongesztikulált gesztusok érvényesülnek!

Ártatlannak bélyegzett gyermekkorok

játszmás-szaga hová tűnhetett?!

Miért létezik, hogy manapság már a felelősségről

is szándékosan megfeledkeznek? Szemrehányó,

gyilkos tekintetekben alattomos cinkosság lapít

s várakozik csöndesen: trófea-lehetőségek hasznát méltón meglesik!

Szirmok útján kellene csókot nyerni s nem szándék-céllal!

Belátott vég-várások időszakában jólesnék a tudatos,

könyörületes vigasztalás:

mint édesanyák válasza gyermek-hangok szív-echóira!

XII. Fejezet 

Egy megkezdett életút folytatódik

A másik vizsgám, ami – ami egyben szigorlat is volt -, szinte még érdekesebb, hiszen itt 1849-1945-ig terjedő időszakból kellett, hogy bizonyítsak, Szalkai Péter tanár úrral kiegészítve a vizsgáztatók névsorát. Elég csak arra gondolni, hogy mennyire komolyan vette a tanár úr az adott, és éppen esedékes feleleteket, és hogy nagyon is következetes szigorúsággal szerzett érvényt az akaratának, ha jelen esetünkben éppen egy nagyon is jelentős szigorlatról volt szó!

 Szalkai tanár úrnál – balszerencsémre -, kihúztam az egyik legnehezebb, és legkacifántosabb tételt, amit emberi koponya valaha s kitalálhatott: Nevezetesen a XIX. századi politikai eszmerendszereket, és ezzel összefüggésben azt az alapkérdést, hogy ezek az eszmék, hogyan alakultak ki, és hogyan épültek a be éppen esedékes társadalom vérkeringésébe, vajon?

 Elkezdtem, és ami csak eszembe jutott a témával kapcsolatban gondosan, és a lehető leggyöngybetűimmel leírtam a vázlatomba, amit a tanár úr elvett, és gondosan magában kielemezett, és ez után mondta azt, hogy ez a felelet meggyőző lett volna, csak éppen hiányzott belőle valami fajta eltökéltséget sugalló energia! Majd kissé groteszk, és gúnyos mosollyal szája szegletében vallatni kezdett az adott politikai rendszerekkel kapcsolatosan.

 De még szerencse, hogy Este tanár úr, kiállt a diákjaiért, és egyúttal az összes tanítványáért, és mindenkinek segített, ahogyan ezt a helyzet megkívánta. Tehát legvégül senki nem távozott üres, és pusztán csak elégtelennel tele irkált leckekönyvvel a szigorlatról, hanem mindenkinek sikerült a hármas, és a négyes érdemjegy között teljesítenie!

 Negyedéves koromban, egy nagyon érdekes személyiséggel találkozhattam Sikló Konrád tanár úrral, aki amellett, hogy szemináriumi tanárom is volt, és végigtanította az egész XX. századi magyar történelemét, nagyon vigyázni illett vele, hiszen ha csak egyetlen dolgot, vagy apróbb, és másoknak jelentéktelen, piciny adatot elrontott az ember, akkor a tanár úrnál biztosra vehette, hogy valószínűleg egy jeggyel rosszabbat kapott!

 Sikló tanár úr már jócskán túl volt a hatvanadik életévében, és haja zúzmarák fényeivel erős deret varázsolt homlokára, és bizonyára volt egynehány unokája is hiszen mint sokadszor mondogatta – főleg amikor a magyar történelem előadásait hallgattuk -, hogy:

- Tudják annak idején, - főleg a pártvezetőknek -, Moszkvában be kellett tölteniük a hetvenedik életévüket, hogy valamit is csinálni tudjanak, és megtapasztalhassák a pártfőtitkárság gyönyörűségeit - Mindig azt emlegette, hogy ez a fajta politikai érés folyamata az úgynevezett gerontokrácia korszaka, ami főleg a nyolcvanas évek elején volt jellemző, elsősorban a Szovjetunióban.

 A tanár úr barnakeretes szemüvege, és élénk, szinten mindenre kiterjedő, kékszínű szeme elől nem lehetett elbújni, hiszen a legapróbb részletekig figyelme minden apróbb részletre kiterjedt, és az ember óvakodhatott, és tarthatott is tőle, hiszen olyan legendák kaptak a hallgatóság között lángra, miszerint Sikló tanár úr – főleg ha szigorlaton vagyunk -, kimondottan szigorúan veszi a statisztikai, és a számadatok részletes beszámolásán túl, magát a százalékos adatokat is, tehát, ha az ember a tanár úr magyar történelem szigorlatára készült, jobban tette, hogy az álltala írt, és a Nemzeti Tankönyvkiadó által kiadott Magyar Történelem 1914-1990-ig felsőoktatási tankönyvet a lehetőség szerint a lehető legteljesebben bemagolja az utolsó szál betűig, és ékezetig, hiszen ettől függött, megmaradható jegyeinek állapota, ami elégséges érdemjegyeket szült. Egy másik vélekedés szerint a hallgatóság körében az a rémhír kapott meglehetősen élénk fantáziára, miszerint a tanár úr soha nem ad hármasnál rosszabb jegyet, - ami egyet jelentett azzal, hogy elégséges érdemjegyet sem fogadott el -, hogy a kettes osztályzatot, amire az évfolyam fele, jóformán áhítozott, szóba sem jöhetett, egy olyan formátumú, és intelligenciájú pedagógus szakembernél, mint Sikló tanár úr!

 Mennyire pontosan, szűkszavúan, és valamiféle intelligens, komoly, humorral mutatott, és hívta fel a figyelmet arra, hogy a lehetőség szerint csak a lényeget mondjuk el – főleg a szemináriumon -, és a többi mesélést el nem merjük kezdeni, hiszen szűkre volt szabva, az úgynevezett beszámolási időnk, maximum tizenöt perc lehetett.

 Így történhetett, hogy amikor én Kállay Miklós miniszterelnökségét választottam, Sikló tanár úr meglepő udvariassággal, - ami szinte kivétel nélkül, mindenkinek kijárt szerencsénkre -, megmondta, és útba tájékoztatta az embereket arra vonatkozóan, hogy melyik könyvet olvassuk el, és hogyan, és mint jegyzeteljük, melyek legyenek azok a góc, illetve csomópontok, aminek az alapján útba tudjuk igazítani a többi hallgatótársunkat, és mikre figyeljük oda, amikor a vázlatunkat elkészítjük?!

- Nagyon figyeljenek rám, mert csak egyszer mondom el! Tizenöt percük van! Precízen, összeszedetten, s csakis a lényeget! Ha túlmennek az időkereten leállítom magukat! – mondogatta megszámlálni sem tudom hányszor. Talán attól való aggódásában, hogy egynehány hallgató esetleg elfelejti, hogy mennyi is az a bizonyos tizenöt perces időkeret amit volt szíves kiszabni.

  A történettudományi tanszéken a tanár úr, volt a tanszékvezető, aki részletesen, mindenre kiterjedve felhívta a figyelmet, gyakorlati instrukciókkal támogatva arra, hogy valójában, hogyan is nézhet ki a valóban, jól megszerkesztett, és a lényegre törő előadás, minden fölösleges sallang, és fölösleges szócséplés nélkül!

 Annyira izgultam, hogy máris a legközepén kezdtem a kiselőadásomat, és ahelyett, hogy azt taglaltam volna, hogy Kállay Miklós hol, és mikor született, illetve rátértem volna arra, hogy hogyan alakult a magánélete?, rögvest górcső alá vettem, és nagyítólencsével megvizsgáltam, ami gyakorlatilag a lényeg volt, hogy a II. világháború idején Magyarország külpolitikai szempontokat is figyelembe véve, milyen jellegű kiugrási kísérletekre számíthatott, valójában, hogy lehetőségekhez képest elkerülhesse a német veszedelmet?

Sikló Konrád tanár bizonyára meg lehetett elégedve, hiszen amikor végeztem azt nyilatkozta, hogy:

- Tessék csak a felelőt hallgatni! Lényegre törő, alapos, és nem túlságosan részletes, amit beleférhet tizenöt percbe - én bevallhatom, hogy annyira meg voltam rémülve, azok után a legendás történetek után amiket az F épület folyosóján hallhatott az ember, hogy ezek után csak a teljes megsemmisülés vehetett rajtam erőt, de leküzdöttem magamban, hiszen, ha csak a lényeget mondom el – ami egyéb iránt nem volt szokásomban, hiszen én mindig Ádám, és Évától kezdtem a beszámolómat -, akkor érthető, hogy kellemes meglepetés ért, hogy legalább valamivel meg voltak elégedve, ami a személyemet illeti.

Amikor végeztem, úgy listázhattam magamban, és levonhattam a magam kis következtetéseit,  arra nézve, hogy bizonyára Sikló tanár úr ugyanilyen, - vagy legalább is hasonló minőségű, és precizitású kiselőadást vár -, mint amit itt kellett produkálni, a vizsgán, és elsősorban természetesen a szigorlaton.

 Amikor a legelső 1914-1945-ig terjedő kollokviumra érkeztünk hozzá, ahogyan illett talpig nyakkendőben, és öltönybe, vagy zakóban, akkor emlékszem arra a nagyon is létbizonytalanságot sugalló, hideg, és afféle görcsölős idegalapi állapotra, hogy senki nem szeretett volna bemenni a tanár úrhoz, akinek az lett a furcsa következménye, hogy minekutána én voltam az, aki a legközelebb volt hófehérre meszelt irodai ajtójához, én voltam az első szerencsés halálraítélt áldozat – ahogyan jelképesen mindenki emlegette az elsősorban lévő vizsgázókat akkoriban- , aki bebocsátást nyerhetett e nagy tudományú ember irodájába!

A hófehérre meszelt falak – hatalmas titkok tudóiként -, némán figyelték minden lépésemet, és csak arra vártak mikor hibázom el feleletemet?

 Beléptem a magam túlzottan is félénkségnek, és félszegségnek ható megilletődöttségével, és máris húztam egy tételt, amint kiderült, hogy az Imrédy Béla-féle kormánypolitikát kellett részletekig, és összefüggésekbe menően, tudatosan, és meglehetősen precízen elemeznem, olyannyira, hogy még a részletek összefüggő részletességében sem lehessen semmilyen fajta hiányosság, és hiba.

 Igyekeztem minden akként tudni, és visszaadni ahogyan azt Sikló tanár úr elmondta az előadáson, és a szemináriumi foglalkozások alkalmával, és látszott az, hogy a tanár úr kutató tekintete, egészen egyszerűen nem hagyott nyugtot, a teljes lelkiismeret furdalás felé vezető úton, legalább is addig amíg az ember addig el nem jut – lelkiekben a belső tere univerzumának teljes bizonyíthatóságával -, hogy hibázott, ám azt, hogy hibáinak mi  lehetett a kiváltó oka az csak akkor derült ki, amikor szembesült a lesújtó jegyadással, és az ítélettel, miszerint: Bukás, vagy felmentés?

 Valami szerencsés véletlen folytán engem kedvelhetnek az angyalok, és védőangyalom is, hiszen meglehetősen harag, és bosszúállás szilárdnak tűnő ítélete nélkül megúsztam ezt a kis vizsga kalandot, és kaptam egy négyest. Valljuk csak be, hogy meglehetősen szokatlan volt, az a tény hogy az ember négyest kapott, hiszen a hallgatók többsége nem szokott csak úgy négyesekkel járkálni a leckekönyvében, egy ilyen komolyságú ember ítéletével az aktatáskájában!

 De, hát hál’ istennek valahogyan azért megúsztam ezt a kisebb kalandot is, és rá kellett arra jönnöm, - igaz, ugyan, hogy szépen és csöndben magamban - , arra, hogy a megfutamodás, és a meglehetősen félszeg burokból, melyben gyakorlatilag egész életemben éltem, és amely, mint valami titkos vízválasztó körülvett engem, és börtönrácsaival nem engedett annak, hogy bizonyos fokú karakánság, elszántság, rátermettség, és ehhez hasonló, néha bizony igen veszedelmes férfiúi erények hatalmukba kerítsenek, akkor ez az alkalom erre tökéletesen megfelelt.

 Én mindig kételkedtem önmagamban, és sajnos azokban az eredményekben is, amit a szűkebben vett közösségi társadalom, - tehát az a közösség amelynek alkotó, és egyszersmind aktív tagjának kellett volna éreznem magamat -, egészen egyszerűen negatív, eminensekre jellemző kritikai hozzászólásokra méltatott, ahelyett, hogy megpróbáltunk volna, bizonyos kölcsönös kompromisszumok, és barátságos beszélgetések formájába szót érteni egymással, ami meglehetősen nagy, és súlyos vállalkozásnak bizonyult, bár egyenlőre nagyon is úgy tűnhetett, hogy a terhesebb, és minden tekintetben súlyosabb kősziklák terheit nekem kell cipelnem, és a többi csoporttársi légkör, csak amolyan látszat, és bizonyos érdekek szerint cselekvő, kisebbfajta mikro társadalomnak számított.

 Sikló Konrád tanár úr, mindenesetre kellemesen meglepődötté tett, azzal, hogy – szerintem nagyon szerény, és kellőképpen visszafogott vizsgafeleletemet - , ilyen szépen, és dicséretesen nyugtázta, ám még itt volt a tulajdonképpen mindent eldöntő szigorlat, az év vége felé.

- Kissé halálsápadt fiatalember! Csak nem szállt máris inába a bátorsága? Remélem felkészült? – kérdezte inkább feszültséget teremtve, mintsem az emberben titkosan megbúvó szorongásokat oldva.

 A magyar történelem szigorlatokról – főleg, ha azok a XX. század nagy témaköreit, és összefüggéseit tárgyalták - , mindenképpen előnyös volt, ha az ember főleg azokat a tankönyveket boncolgatta, és elemezgette, szinte minden adandó, és felhasználható röpke üres órát is beszámítva, ami ezeket a nagyon fontos témákat illette, és amik ezekről szóltak! Természetesen megnézhetett más jellegű tankönyveket, illetve szakirodalmakat, és tanulmányokat, de a tudományos értekezéseken belül, - főleg azoknál a pedagógiai szakembereknél kellett óvatosabbnak lennie -, akiket a saját maguk, elképzelései érdekeltek, és azt szerették bizonyos kitérő formában mások szájából visszahallani.

 Én mindig azon a vélekedésen voltam, hogy az ember a tanulás által szerezhet tapasztalati gondolatokat, is, de a mélységig való, kreatív, és önálló gondolatok, és végkövetkeztetések megszületéséhez szükség van arra, hogy az ember elgondolkozzon, és saját maga dolgozza fel az egyes értelmezéseket, és információkat, és aztán nagyon fontos a saját, egyéni véleményének a kérdésköre is.

 Ha Sikló tanár úr észrevette, hogy az összefüggések hálórendszerében gondolkodunk, egy szempillantás alatt pártfogásába vett minket, és segítette azt a véleménykibontakoztatást, amit már előzőleg kívántunk következtetéseikkel, és megállapításainkkal alátámasztani.

 Az évet lezáró szigorlaton pedig éppen az 1989-es rendszerváltozás, nagyobb kérdéskörébe sikerült balkezemmel belekotorászva a tételkupac aljára kihúznom, ezt a sorsot fordító dolgot, és közben észre sem vettem, hogy a tanár úrnak mennyire fontossá lett időközben az a statisztikai megállapítás, hogy vajon a hírhedett szalámi taktika után a kékcédulás választások alkalmával 1947-ben a Kisgazda Pártnak hány szavazat ért el, ezen a választáson?

 Csak tippelni tudtam, hiszen azzal álltattam az önmagam naiv, és sokszor bizony befolyásolható képzeletét – ami megjegyzendő, hogy a mostani XXI. század kezdeti küszöbén -, egyáltalán nem biztos, hogy használ, és ezáltal, csak tippelni tudtam, és félszeg, totyogós hangon elrebegtem, hogy szerintem 34%-kkal vettek részt a választáson, és közben pedig kiderült, hogy 44%-ot értek el!

 Ezt nem tekintettem, annyira égbekiáltó, és halálos véteknek önmagam részéről, ám a jelek szerint Sikló tanár úr annyira komolyan gondolta, hogy sajnos egy jeggyel kevesebbet adott, de még szerencsém volt, hogy meg nem buktatott.

 Később már nem találkoztam vele, amikor volt szerencsém 2007 nyarán bekéredzkedni a híres F épület óratornyába csak akkor vettem észre, hogy a nevezetes második emeleti Történettudományi Tanszéken már szinte senki sincs, és elköltözhettek máshová, hiszen most már ott a Kínai, és latin-görög Tanszékek osztoznak!

Az egyetem egyetlen ténylegesen sikeres szakának elvégzése után – hiszen magyar nyelvből még jócskán lettek volna revans-tartozásaim -, letettem élő idegen nyelvből egy középfokú minőségű nyelvvizsgát! Úgy eset, hogy ez az idegen nyelv éppen angol volt.

 Éppen ezért, édesanyámmal úgy határoztunk, hogy az úgynevezett csoportjellegű foglalkozások alkalmával – ahol nemcsak én voltam, hanem rajtam kívül bizony tekintélyes mennyiségű diák, és nyelvet hallgató ember -, azt gondoltuk ki, hogy a nyelvtanulás sokkalta jobban menne, és minden bizonnyal hasznosabban meghálálná a belé fektetett tengernyi erőfeszítést, és időt, ha velem egy külön tanár foglalkozna, és így mindent meg tudnánk beszélni, és sokkalta jobban fel tudna készíteni az esedékes vizsgára. Elvégre ha egyes egyedül – és itt most senki ne gondolja azt, hogy a kiváltságosok rétegéhez sorolnám magamat, vagy azt érezném, hogy fölényhelyzetben vagyok -, erről megnyugtathatom a tisztelt olvasót szó sincs!

 Ami ennél fontosabb volt, hogy egy magántanár segítségével a problémásabb angol nyelvű részeknél (mert az angol nyelv volt az általános iskolában is a kötelezően előírt idegen nyelv, és a német nyelvet meglehetősen komplikált lett volna alig cirka három hónap alatt begyakorolni, úgy hogy az valóban tükrözzön valamilyen mentális, és egyúttal gyakorlati tudásanyagot is), és így sokkalta hasznosabbnak bizonyult, és meglehetősen hatékonyabb volt ez a módszer is.

 Az angol magántanárt Budaörsön találtuk meg közösen édesanyámmal, akinek eltökélt célja volt, hogyha ha törik, ha szakad, de nekem D – betűs okmányt szerez. Így történhetett, hogy a Budaörsön lakó ötgyermekes családapát Dérei István tanár urat kértük fel arra a meglehetősen kacifántos, és helyenként, szinte a végtelenségig túlkomplikált, ám nemes feladatra, hogy készítsen fel engem az angol nyelvvizsgára!

  A tanár úr a negyvenes éveinek az elején járó, nagyon magas, és rendkívül sovány, rövid, és nagyon is fél oldalra fésül tanár ember volt, akinek minden hallgatójával, és tanítványával kapcsolatosan az egyik szilárd meggyőződése az volt, hogy az ember mindent meg tud  egyfajta autodidakta módszerrel tanulni, és az adott, és szükséges szakismeretet elsajátítani, csak tengersok akaraterő, és valamilyen belső elszántság kell hozzá, amire a választ az egyes emberek lelkiismerete őrzi!

 Éppen ezért semmit sem bízott a véletlenre egy negyvenöt perces óráért fejenként háromezer forintnak megfelelő összeget kért, illetve ha a kedves delikvens hallgató azt kívánta kibővíthette az adott óra idejét, ám ez már jelentősen meghaladhatta volna az ötezer forintnak megfelelő pénzmennyiséget.

Amellett, hogy kétségtelen a lehető legjobb értelemben vett maximalizmussal és partnerséggel állt helyt az angol gyakorlatokkal kapcsolatosan volt benne valami bújtatott mesterséges mosoly, ami mintha csak egyáltalán nem valódi érzelmeket, sokkal inkább érdekek szerint mozgatható arcjátékokat takart volna. Lehet, hogy csak az adott összeg puszta említésétől megmozdulhatott a képzeletének élénk fogaskereke. Nem tudom! Azonban az kétségtelen, hogy amilyen luxuspalotának is beillő, és kellőképpen fényes kétemeletes palotában lakott Dérei tanár úr egy kicsit jobban tisztábban tarthatta volna a szobákat. A rendetlenség kifejezhetetlen, és egyúttal nagyon is ormótlan méreteket öltött, ott ahol ennyire kifinomult értelmiségiek laktak.  

 Heti három alkalommal találkoztunk Hétfőn, Szerdán, és Pénteken, pontosan kilenc órakor, hiszen akkor még Budaörs peremkerületű, és egyúttal rendkívül kis hangulatos kertvárosi részeiben egyáltalán nem annyira jelentős, és viseletes az autóforgalom, és a tömegközlekedési járatokkal is egészen jól, és kényelmesen elboldogul az ember.

 Dérei tanár úr a legelejéről kezdte az alapoknál, és egyúttal az angol nyelvtani rendszer alapjainál. Tehát minden egyes alkalommal (Augusztusban kezdtük, és Novemberre végeztünk), az egész Augusztust, és Szeptembert gyakorlással, és korrepetációval töltöttünk, hogy a nyelvtani rendszerek, és bonyolult összefüggések, minél gördülékenyebben sikerüljenek, és menjenek!

 Amint a nyelvtani alapok behatóbb tanulmányozásával, és átismétlésével végeztünk rátérhettünk az idegen nyelvű kommunikációra is angol nyelvből, és szokásos alaptermészetű kérdéseken túl, úgy mint:

- Hogy vagyok?, Honnan jöttem? milyen családban élek? stb. - átérhettünk, a szűkebben vett társalgásra, hogy: - Mik a kedvenc könyveim? Kedvenc írók, és költők? És, hogy mit is szeretek szabadidőmben csinálni?

 Azt hiszem, hogy a tanár úr is legalább annyira meglepődhetett, mint az összes többi ember akik még nem hallottak arról, hogy egy átlagos fiatalember, - aki mellesleg egész nap csak ír -, nem meglepő, ha odahaza is bizonyos kulturális tevékenységek kamatoztatásának, és az úgynevezett értékteremtésnek hódol!

 Éppen ezért, amikor egyik alkalommal éppen az anyanyelvi kommunikációt gyakoroltuk megkérdezte, természetesen csak úgy magán jelleggel, és a lehető legudvariasabb hangnemben, hogy:

 - mondja csak Tormás úr? Megmutatná az írásait nekem? - Nagyon megörültem, ám egyszersmind nagyon is meglepett ennek a kérdésnek a tartalmi súlya, tudni illik nagyon szívesen megmutattam volna, az eddig összegyűjtött négyesztendős verstermésemet, de sajnos csak az iskolai füzetek piszkozatával szolgálhattam, és a legtöbb embernek ilyen esetekben – valami miatt mindig az a kifogása, ugyan egyáltalán nem tudni, hogy miért is -, hogy nem tudják az adott kéziratszöveget folyóírással elolvasni, amiből magától értetődően szinte már automatikusan is az következik, hogy az embernek igen is le kell körmölnie számító, vagy esetleg írógép segítségével, azt hogy mit is szeretett volna elmondani?!

 Mivel akkoriban még csak csírájában voltam kész az éppen esedékes gépeléssel, éppen ezért sajnos nem mertem csak úgy a piszkozatminiatűröket megmutatni, kivált az adott helyesírási, kissé kényelmetlen incidenseim miatt is persze!

 Ettől függetlenül Dérei tanár úrnak pár hónap alatt sikerült egyfajta biztos menedéksegítséggel annyira – a lehetőségekhez képest -, megerősíteni bennem szerényszikrájú akaraterőm maradék kis foszlányait, hogy el tudjak menni a nyelvvizsgára, amit a Rigó utcában tartottak.

 Bizonyára azok a kedves olvasók akik már megpróbálkoztak több sikertelennek, és egyúttal reménytelennek bélyegzett nyelvvizsgával, nem fognak szőrősszívűsködni, és azt mondani, hogy ,, Lám, egy újabb pojáca, akit ismételten be lehetett húzni a csőbe, és elszedni a pénzét!”- mert egyesek úgy gondolták, családom egynehány tagjai is, hogy ez a ,,nyelvvizsga bizniss” csak merő pénzpocsékolás, és pénzkidobás, mert valljuk csak meg nyugodtan, ha minden egyes tisztelt vizsgázónak máris a legelső alkalommal sikerülne az adott, és esedékes vizsgája akkor a nyelvvizsga központok jelentős többsége bizonyára nyomban semmi perc alatt csődbe menne, és az ott dolgozó tisztelt munkatársak állás nélküli pedagógusok lennének.

 Tulajdonképpen éppen e miatt van arra szükség, hogy időnként egy-egy bizonytalanabb, és egyesek és persze a külvilág dzsungeleiben bizonyára meghunyászkodó fiatalabb hallgató diákot ildomos megfontoltan megbuktatni, hogy ez által a költségvetési deficit elkeserítően negatív mérlegserpenyőjét egy kicsit egyenesbe lehessen hozni!

  A legelső rigó utcai nyelvvizsga-próbálkozásom sikerrel járt, hiszen a legislegelső nyelvvizsgám  azon a jellegzetesen őszies, és egyúttal nagyon is kellemetlenül borongós napon egyáltalán nem sikerült a nevezetes Puskin utcában a legelső nyelvvizsga próbálkozásom!

 Én tulajdonképpen egyáltalán el sem akartam hinni, hogy amikor nagy nehézségek, és túlontúl forgatható koponyámban az értelmem nagyon is éber, és felfokozott fogaskerekeinek forgására, valahogyan összehoztam az írásbelit, ennek ellenére a szóbeli maga volt a tulajdonképpeni megváltásnak egy bizonyos formája!

 Csak később értesültem arról – és itt kéretik, hogy a tisztelt olvasó, kérem, hogy ne vonjon le, pusztán csak negatív kritikát, és ne tulajdonítson kiváltságos helyzetekre adandó alkalmat -, hogy az a roppant szimpatikus, hosszú sötétbarna hajú, a negyvenes éveiben járó, szemüveget viselő hölgy, aki élénk érdeklődést tanúsított főleg J.RR. Tolkien, és Harry Potter iránt mennyire jól tudott az emberek nyelvén is szót érteni pusztán csak az által a megmagyarázhatatlan belső hang által, amely képe arra, hogy mint a halak a tenger habjai között megtalálják az igazgyöngyszemeket a kagylók mélységes gyomorbörtönébe zárva, olvasni tudjon az emberek tekintetéből!

 Valószínű, hogy az én tekintetemből is olvashatott, hiszen csak lágyan, és finoman, mint egy megbocsátó édesanya aki még azért egyszer elnézi rosszcsont gyermekének, hogy megette merő véletlenség folytán a mogyoróvajat a kamrából, megbocsátón csak annyit mondott:

- Megköszönjük Róbert, hogy befáradt! Levélben értesítjük, hogy sikerült-e a megméretetése!

 Ezek után az a pár hónap ismételten a kétségbeesés, és a reménykedés szűkösre szabott börtönperceiben telt el, és titkos utakon a folyton marcangoló, belső hang: lelkiismeret furdalás folyton azt rebesgette, szinte már félelmet, és rettegést okozva bánatos csalódástudatom mellett, hogy:

,,Úgy sem sikerülhet, mert nem tudod a válaszokat, és sosem fogod megtudni, mert félsz kimondani a szerinted helyes igazságot, hogy vesztes vagy!”

 Akkor ismételten előjött belőlem az a kis ember ott belül pesszimizmusom kicsinyített bohóca, aki minden egyes alkalommal: legyen az éjjeli koromszürkeség, vagy nappali túlzott és verőfényes világosság megtalálta, a kellemetlen, és könyörtelen utat ahhoz az elrendelés szerű végkövetkeztetéshez, hogy elérje, hogy kételkedjek ismételten önmagamban, és ne tudja lemérni, hogy valójában mennyit is érek-e?

 Édesanyám egyetlen, és drága szülőm mindig azzal vigasztalt:

- Fiam! Nem szabad most feladnod, amikor ennyire közel a cél! Hiszen akár hányszor csak egy nehezebb feladat elé állít az élet, akkor egy életen át futhatsz elképzeld problémáid, megpróbáltatásaid elől! - édesanyámnak természetesen mindenben igaza volt, és amikor később kinyitottuk lakótelepi lakásunk földszinti emeletén a jellegzetes türkízzöld színű postaládánkat, akkor tudtuk meg, hogy a becsomagolt, és gondosan hermetikusan sterilizált kis levélborítékban egy szép tengerzöldszínű nyelvvizsga-bizonyítvány aranyszínű betűi fénylettek, és a vele járó eredményhirdetést közlő hivatalos okmány!

 Még most is képtelen vagyok elhinni, hogy meg sikerült szereznem az adott nyelvvizsga-bizonyítványt, és ennek tudatában, és segítségével végre megkaphattam a jellegzetes D- betűs okmányomat: a diplomámat, igaz ugyan, hogy nem eredetileg két szakból magyarból, és történelemből, hanem csak szerényen történelemből, és emellett az általános iskolai szakképesítésemet is átvehettem!

 Pedig de jó lett volna megvédeni – ha az ember időt, energiát, és erőfeszítést nem kímélve -, annyit fáradozott mind a két szakdolgozatának a megcsinálásával, hogy a magyar irodalom szakdolgozatomat is megvédhettem volna – igaz ugyan hogy az adott magyar nyelv, és irodalom szak nélkül -, de mégis meg lett volna, mint egyfajta jelképes, és rejtegetett titkosított elégtétel, hogy az minden emberben van érték, és ne hagyjuk elveszni, mert akkor a világ kopár sivárságában elveszti a növények, és az áldott anyatermészet metamorfózisához szükséges szivárványának színeit, és jellegzetes formai jegyeit, és egyéniségét!

 Azt kell, hogy mondjam, hogy az angol középfokú C – típusú nyelvvizsgám átvétele volt a 2007-es esztendőben talán a legszebb, és nagyon is megszenvedett karácsonyi ajándék amit az ember valaha is kaphatott a sorstól, hogy az esedékes, és függőben lévő adósságait még szükségképpen törleszteni tudja.

 Ezt követően számos – főleg Általános Iskolában -, próbálkoztunk tanári állás után szorgalmasan mint könyves baglyok kutatni, ám mindhiába, és emellett én azért megpróbáltam – természetesen a kötelező érvénnyel előírt munkaügyi központi látogatásaimon túl -, valamiféle állás után nézni, de azt szoktam mindenkinek mondani, hogy az ember ha ténylegesen munkanélküli, és sajnos egyenlőre reménytelennek tűnik a helyzete, hogyha értelmet talál a reggelek alkonyatában amikor felkel, és elgondolkodik egy csésze tea, avagy kávé mellett, hogy miért is kellett fel? , akkor az a nap egy újfajta lehetőség lélekharangjait, és szellőjét is megrezegtetheti akár.

 Én azért kelek fel, mert az egyik kedvenc elfoglaltságomnak hódolok, egyre kitartóbb ódafigyeléssel, és ugyan még halványocska bizakodással, de azért sovány reménykedéssel, az írásnak, hogy minél több élettapasztalatot, melyet sikerült az élet göröngyösnek elkeresztelt ösvényén megtapasztalnom segítségemre legyen az értékek megőrzésénél. Minden egyes ember tanúságtevő! Szerintem valamilyen formában tanúskodnia kell az adott korszakról melyben élt, és létezett, hogy később az útókor is ötleteket, lehetőségeket, és mi talán még fontosabb új üzeneteket meríthessen belőle!

 Sokszor mondják, hogy alapvetően az emberi élet értelme, hogy a nagy körforgást, amelyet a világegyetem részecskéi ránk szabadítottak, és melynek az ember adott a mindent átölelő nagy Idő egész formájában nevet, azáltal, hogy létezése minden percét számolja, önmaga által meghatározott idő-mérőszerkezetekkel, talán az lehet, hogy az ember azért jöhet a világra, hogy a megtapasztalt élet boldogságát, szenvedését, és viszontagságait: az összes tapasztalati tudást, amit a számára véges időben el kell, hogy töltsön – lehetőleg minél hasznosabban, és egyúttal tartalmasabban -, átörökítse, és áthagyományozza a fiatalabb nemzedékeknek, és elsősorban gyermekeinek!

 Szerintem az embernek lelkiismereti örökségeket is kell az utókorra hagynia! Lehet az: képzőművészeti, építészeti, szépirodalom, illetve bármilyen fajta kulturális érdeklődésnek kívánkozó művészet. A problémát sajnos egyre inkább ott érzem, hogy a jelenkori társadalom nem akarja tudatosan megérteni, és örökségképpen tisztelni azt amit a múlt korok emberei rájuk hagyományoztak, és éppen ezért nagyon is bizonytalanná kezd válni, az amúgy is kiszámíthatatlan jövendő! Örülhetünk, csak, ha a jövendő korok embereit egyáltalán még érdekelni fogja a könyvek világa, hiszen ott lesz nekik a rohamosan fejlődő számítástechnika, a világháló sok csodája mellett, illetve a munkavégzés megszokott nyolcórás üteme is elvesztette az adott ritmusát, hiszen a legfontosabb értékmérő: a pénz lett, és a minél nagyobb nyereségre erőszakosan követelő haszon!

 Néha bizony már magam is kénytelen-kelletlen, de meglepődök magamon, mert úgy járok a világ összezavarodott forgatagában, mint valami kívülálló, és egyúttal udvarias idegen, aki csak örülhet annak, hogy valahol, mint jó és barátságos vendég ellehet, de akit mindig nyomaszt, és taszít valami.

 A 2007-es esztendőt követően még mindig szinte reménytelen harcot folytatunk azzal, hogy biztos betevő, és ma úgy mondanák, hogy havi fix állásom legyen, de én azért bizakodok még egy ideig, és ha az embereknek megmaradna az emberséges, és őszinte arcuk akkor több is lehetne ez puszta bizalomnál!

 Mit hoz a jövő? Erre a kérdésre talán a legnehezebb, és leggondterheltebb a válaszadás! Nem tudhatom biztosan! Mindenesetre dolgozom, és írók amíg erőmből telik, hogy minél több mondattal, és szóval szolgálhassam az értékek megőrzését, és a lelkiismereti hitet, hogy a világ egyszer csak megváltozik!  

ÉJFÉLI BULI

Akkor éjjel meglehetősen későn szólt, hogy haza akar menni! A mindig makrancos, és velejéig minden lében kanál osztályfőnöke drasztikusan elvette tőle mobiltelefonját; amit még végszükség esetére az apjától kapott – hogy ha bármi probléma, vagy nagyobb természetű gond adódik, akkor bátran hazaszólhasson. Most ilyesmiről szó sem volt. Csupán csak a szalagavatón történt négy táncban való aktív részvétel folytán úgy kimerült, hogy már csak kitágult pupillákkal bámulni tudott a körötte lezajló eseményekre és bamba boci szemekkel mosolyogni: bár majd leszakadt a lába.

Ehhez még jött az a keserű, és jellemzően speciális hungaricum is, miszerint a nyilvánosabb szórakozóhelyeken a hölgyeknek nem, csupán csak az urak pénztárcáját rövidítették meg néhány keresetlen ropogós bankjeggyel! Ez fiatal hősünknél – mondanunk sem kell -, de meglehetősen kiverte a sovány lábakon álldogáló biztosítékot.

,,Még egy kicsit maradok! Egye meg a fene, elvégre az osztálytársaim többsége számít rám, és csak nem hagyhatom őket cserben!” – furdalta a kínzó lelkiismeret. Az éjjeli lámpák – amennyiben egyáltalán az illetékes gondnokság fölkapcsolta őket megszegve persze jócskán az áramtakarékossági rendszabályokat -, kísértetek, lídércek, és kisebbfajta manók árnyképeit vetítették mint valami titkosított hologramok a házak falára.

A kulturális körökben méltán elhíresült Kaktusz Bár – amiről valami miatt az osztályközösség berkeiben belül legfeljebb csupán alig egy-két ember tudott, a Liszt Ferenc térhez közeli utcában foglalt helyet, és arról lehetett szakavatott szemek számára megismerni, hogy rögvest a bejárati ajtóval szemben egy kaktuszfa nyitotta karjait, mintha így akarná egyszerre becsalogatni, és fogságba ejteni esedékes áldozatait.

Persze – főleg a hölgyek körében vonzóbb körülménynek számított, hogy különféle különleges italokkal, koktélokkal, és egyéb égetett szeszekkel fölszerelkezve – persze az adott körülmények között bárki jól érezhette magát, amennyiben meg volt hozzá az elegendő pénze.

Az összeverbuválódott, kissé elbizakodott, és forrófejű hölgytársaság kisebb kompániája egytől-egyig a különféle tequila és diaquriki koktélokkal kísérletezve annyira jól kitapasztalta már a legális szeszfogyasztás szinte minden apróbb-cseprőbb fortélyait, hogy egy idő után az általános émelygés és általános hányinger környékezett szinte mindenkit, kiadós fejfájások közepette, kivéve persze őt, aki előzetesen szólt; fáradtságra hivatkozva kimentve magát, hogy szeretne hazamenni.

Éjszaka háromnegyed tizenkettőt mutatott órája. A szülei már biztosan lefeküdtek; bár ismervén folyamatosan aggodalmaskodó, és éppen ezért sok esetben kiállhatatlan és zsörtölődő apját ez aligha látszik valószínűnek, és ahogy önmagának felidézte a jelenetet, melyben mindig kész, és önfeláldozó édesanyja lelki támogatást nyújt kissé ideges apjának, hogy ,,ne izgassa magát” meg hogy ,,tényleg nem lesz semmi baj” , maga is észrevette, hogy megreszkírozott egy féltett mosolyt. De ez sokkal inkább e megértés és megbocsátás általános gesztusa volt tőle, semmint konkrét boldog nevetés!

- Ugyan már! Ne idegeskedj már annyira! Biztos vagyok benne, hogy helyén van az esze, és a lehető legjobban érzi magát!

- Hát ezzel édesem egyáltalán nem nyugtattál meg! – türelmetlenül felkelt, és fel-le kezdett el járkálni a hálószobában pizsamában az éjszaka közepén.

Hirtelen mind a ketten arra lettek figyelmesek, hogy megcsörren az étkezőben felszerelt telefon; a feleségnek kellett több idő mire magára kapja kikészített köntösét, a családfő volt a gyorsabb:

- Halló, tessék! – ragadta magához izgatottan a kagylót, mire az asszony is melléje ért.

- Halló… Beregi lakás? – felnőtt női hang csengett kissé tétován.

- Itt Beregi Ferenc! Kivel beszélek? – határozott hangja soha nem tűrt semmiféle ellentmondást.

- Itt Veréb Gézáné osztályfőnök! A fiúkról lenne szó…

- Gyere már egy kicsit közelebb a telefonhoz a gyerekkel van valami! – lett egyre izgatottabb.

- Halló… van valaki a vonalban…?

- Igen! Már itt is vagyunk! – kapta ki férje kezéből a kagylót az asszony.

- Kedves Bereginé! Valamelyikük ide tudna jönni, hogy hazavigye a fiúkat?

- Csak nincs valami komoly baj? Történt vele valami?! – egy pillanatra felmerült benne, hogy baj lehet.

- Mint azt a férjének is említettem semmi baj nincs! – igyekezett megnyugtatni mézes-mázos talpsimogató modorossággal az aggódó szülőket. -  Az Önök kedves fia talpig úriember, és egyetlen csepp alkoholt sem fogyasztott! – úgy hangzott ez a kijelentés, mint egy afféle könnyedebb neheztelés, hogy a fiatalságot illik lerészegedéssel és bulizással megünnepelni, és nem szerzetesekhez szokott életmóddal!

- Akkor érte tudnának jönni ide a Jókai-tér melletti kis utcába? – kérdezte az osztályfőnök.

A háttérben még mindig fülrepesztő, tamtamos zene hangzavarai hallatszottak; ha valaki így hallgat zenét annak százszázalékosan haláskárosodás lesz a vége!

- Drágám! Föl kellene öltöznöd és hazahozni a fiúnkat!

- Tudom drágám! Mit gondolsz miért nem vetkőztem teljesen le! – enyhe tüske azért mindig is volt a családfő megjegyzésében!

Fölvette a kabátját, sálját majd bevágta magát a régi, ütött-kopott kocsijukba, és azonnal elhajtott.

Bereginé abban reménykedett, hogy ezúttal a családfő valamivel enyhébben fogja majd megítélni a kisebb bulizást, melyben a fia csupán azért vett részt, mert naiv-gyerekes hittel azt gondolta segít majd barátokat szerezni.

Fölkanyarodott a belvárosba, és a késő éjjelben – mintha csak éjszakás műszakban volna -, kényelmesen szedte a métereket.

Még szerencse, hogy a fiatalabb Beregit nem lehetett rákapatni az ivászatra! Mindig is utálta az alkohol émelyítő, gusztustalan szagát, és valósággal kimenekült volna minden szóból, ha nem fedték volna meg érte!

Ahogy elfigyelte ismerős osztálytársait, akik annyira kiengedtek, és ellazultak a már igencsak becsípett állapotukban, hogy nem lehettek józan eszüknél a legtöbb ifjú hölgy mégis nagyon rendesen viselkedett vele; mintha egy védőburokban lenne, ahova csak az léphet be, aki mindig őszinte és jószívű.

A karakánabb, csajosabb hölgyek már annyira jól érezték magukat, hogy a bömbölő zenére többen felugráltak az asztalokra üvegeket döntöttek fel, és mintha repülő angyalkák lettek volna azonnal táncra perdültek nem törődve azzal, hogy ki nézi őket.

A diszkós hely hangulata mintha egy újabb fejezet lett volna az osztályközösség életében; a vissza nem térő, ünnepi alkalmak egyike, amikor nem számítottak a szabályok, és a következmények! Mindenki úgy érezte jól magát, ahogy éppen gondolta és szerette volna!

- Hé, kishaverom! – ült le csábos kis miniszoknyácskájában Beregi mellé egy harmatos, egzotikus szépség. – Mit szólnál, ha lelépnénk innen, és kicsit eljátszanánk az ágyikómban?!

- Bocsáss meg, de egy kissé elfáradtam! De gyönyörű vagy, mint mindig! – őszinteségében senki sem találhatott semmi kivetni valót. Egyszerű volt, és nagyon őszinte.

- Jaj, kis mucikám! – cuppanós puszit adott pirospozsga kimelegedett arcára. – Hogy te milyen édes kisfiúcska vagy! Akkor majd legközelebb! Örülök, hogy itt vagy velünk!

Az ifjú hölgyike alig állt a lábán, de minden kimondott szavát érteni lehetett. Fölkelt az asztaltól, és tovább botladozott, majd ismét táncolni kezdett csak úgy egymagában!

Beregi csöndes mélasággal meredt maga elé, és miközben végignézett az ismerős arcokon, melyek most a független szabadság dacára nagyon is megváltoztak, mintha megint azt érezte volna, hogy ő a világ legelveszettebb embere! Talán ezt igazán csak azok érthetik meg, akik egyszerre belekerülnek egy tömegszerű sokadalomba, ahol magányuk kozmikus magaslatokig fokozódik, és ahol kisfiús elveszettségükben nem tudnak senkitől segítséget remélni!

- Mi a baj drágám?! – egy másik őzikeszemű szőkeség lépett asztalához, és kedvesen megcirógatta pufók arcát. A hölgyemény keveset ivott, és fekete csipkeszerű ruhácskájában maga volt a bombázó Mindenség!

- Semmi baj! Te nem fáradtál el? – már jócskán álmos volt, mert rendszerint legkésőbb tíz óra fele mindig szeretett ágyba bújni, és legfeljebb szilveszterkor maradt fent, de akkor is csupán éjjel tizenegyig!

- Én még nagyon jól érezem magam! Te nem?

- De… de természetesen, csak tudod… az emberben mindig marad egy hiányérzet, ha a boldogsággal találkozik…

Az ifjú hölgyemény meglehetősen furcsán, de kíváncsian csillogó szemekkel nézett végig a sokat megélt fiatalemberen:

- Mondták már neked, hogy nagyon érdekes különcködő vagy?

- Hát köszönöm szépen! Eddig te voltál az első! – hihetetlen boldogságot és hálát tudott érezni azok iránt, akik önszántukból leültek, és beszélgettek vele, mert nagyon nehezen tudott feloldódni a társaságban.

- Akkor drágám ezennel kinevezlek egyik legjobb barátomnak, és megígérem neked, hogy ezentúl bárhova sodorjon is az élet ha szükséged van valakire, akivel elbeszélgetnél én mindig melletted leszek! – csilingelő, pacsirtás hangja komoly volt, mégis nagyon baráti; megszorította bátorítólag Beregi szőrös mackós mancsait, amik az idegességtől már jócskán tocsogtak a verítékben, majd szedett a tányérjára két szalonnás minifalatot, fölkelt arcon puszilta a megszeppent tinédzsert és visszament saját asztalához.

Beregi még sokáig töprengett rajta, hogy miért nem maradt vele az ő asztalánál?

Egy kis idő múlva arra lett figyelmes, hogy azok a gonoszkodó barátnők, akik kellő rendszerességgel szerették csicskáztatni őt, és nem egyszer a bolondját is járatták vele egy nagyobbacska pezsgősüveget adogattak körbe egymás között amiből kiadós kortyokat iszogattak!

,,Nahát! Még ilyet!” – annyira meglepődött, hogy a mindig szemétkedők között is az alkohol feloldhatja a gátlásokat, hogy ennyire megváltoztathatja az eredeti emberi személyiségeket! Pedig mennyire szerelmes tudott lenni azokba a csillogó őszikeszemekbe csak soha nem lehetett hozzá elegendő bátorsága, hogy be is vallja az illető hölgynek!

,,Vajon neki is lehetnek még ennyire klassz és belevaló, igaz barátai?” – töprengett, majd nem sokkal később beállított az apja is. Az idősebb Beregi kissé álmos, komótos hangulatban volt, és látszólag nem volt ínyére semmi tréfálkozás.

- Jó estét kívánok! A fiamért jöttem! – szavai ellentmondást nem tűrően zengtek bele a hangzavaros csendbe!

A barátnők egy kis csoportja, akik folyamatosan ott lebzseltek az ofő asztal körül már sugdolóztak is, hogy vajon ki lehet ez a jóképű, idősebb ember, aki a fiát keresi? Többségük nem is gondolta volna, hogy az idióta Bereginek az apja lehet.

- Tanárnő? Ki ez a jóképű ember? – reszkírozott meg egy ostobácska kérdést az egyik ügyeletes szépségkirálynő, akinek a kezében pezsgősüveg fityegett.

- Ő a Bereginek az apja!

- Tényleg??? – lepődtek meg többen, és sokan el sem tudták képzelni, hogy a kisfiús Bereginek ennyire vonzó, és jó kiállású apja is lehet!

- Ez a idióta tényleg igazat mondott! – s csak most esett le egyesek számára a tantusz, hogy annyi átdolgozott éven át egyszer sem mentek oda hozzá, csupán jócskán kihasználták, mert azt hitték, hogy kis tökkeltütött, aki nem érdemes többre! Most viszont már megkedvelték, és többen is szánni kezdték!

- Csajok! – emelkedett kisebb szónoklatra és egzotikus szépség a többi csinos hölgy között. – Mit szólnátok hozzá, ha ezentúl nekünk is jogunkban állna, hogy megválogathassuk a saját baráti köreinket?!

- Nekem tetszik az ötlet! – koccintotta pezsgős poharát, mint aki titkon sejthet valamit.

- Ezzel én is egyet értek! – kissé kótyagosan a túlzásba vitt tequila, és mohitós koktélok okozta koktéloktól egy másik hölgyemény is jó nagyot kortyolt a megkezdett pezsgősüvegből!

- Akkor ezt megszavaztuk! Ettől kezdve inkább babusgatni fogjuk, és semmi szemétkedés!

Sokan még vakargatták a fejecskéjüket, mert nem érthették az összefüggést: ha semmi heccelés, és piszálódás nem lehet, akkor abban hol a buli?

- Na, ne! Ez vicc drágám! Hiszen eddig lételemünk volt a szivatás és akkor te most fogod magad és hipp-hopp jóságos angyallá változol!

- Azt csinálod, amit mondok! Világos?! Különben nem vagy többé a banda tagja!

A másik gyönyörű koktélruhás hölgyeményen látszott, hogy rögvest inába száll minden megmaradt bátorsága, mert más hangnemet ütött meg:

- Oké! Tehát akkor puhítunk, és nem támadunk! Fogtam!

Kíváncsiságukat nem szerették volna korlátozni; érdeklődéssel nézték végig, amint a fiatal Beregi szépen összeszedegeti cuccait, és kissé idegeskedő apjával együtt távozik a kibérelt diszkóhelységből!

A legtöbb ifjú hölgy egyöntetűen csak bámulni tudott utána.        

KERETEZŐ EMBER-ARCHOZ

Minden egyes pökhendi, megélt sértésben önző semmisülésem tovább folytatódik

s készít alattomos csapdát! Visszanézek mindig méla,

megrepedt tükör-szilánkokba bújócskázó rettegőn is szomorú kisfiú-arc

felé s szeretném megvédeni a bentrekedt,

tartós félelmet is! Morgó gilisztaként akárki eltapossa sebzettségem határait;

nem hátrálhatnék már meg soha!

Vékony kis Júdás-holdszilánkok sebzik bőrömet,

ha balzsamos holdfény kísértőn szobám börtön-falán megremeg!

Elpihenve zaklatott, milliő sebből fetrengő,

lyukas szívem a megtalálható boldogság két Mennyország-szemeiben!

Mély, hollótollú seprűnyél-pillákba jó volna még együtt megremegni

s megriadt pagony-lelkem békét kuncsorogna csókok megváltásaiban!

– Még szándékosan felnőttek között játszom a naiv bambát!

Jó Hamletként az emberségre volnék csak kapható!

Lelkem óhajtva sejtené könyörület s rézvét adományait,

még maradék-tartalék büszkeségem sem felejt!

Meg kellene már tanulnia mindenkinek gazdag-szemekből

csorgó-mézes árkok világítanak;

folyamatosan ki-be csomagolom már szánalmas önmagam!

Kinti csürhe-zűrzavarban boldogulni csupán egészséges köldökzsinorral lehet,

mely még egyre vissza-visszavár!

Akárki láthat méla-boci szemekkel mertem bámulni emberfajtákat!

Készen áll saját szamárbőr-figurám önmagamat mégsem árusíthatom ki!

– Magamon át megszűröm a porszemcsék részleteit

– nappali fényben is csupán csak akkor láthatnak,

ha én akarom! Egyetlen cél maradhat csupán ismétlődő,

sebző történésekben megőrizni az Ember jóságát!

XIII. Fejezet 

Az egyetemista kalamajkák egész sorát vészeli át

A magyar történelem szemináriumok alkalmából azt gondolom, hogy kegyelmes, és rám örökké vigyázó őrködő angyalom ismételten csodát tett, mert 1790-1914-ig a magyar történelem gyakorlati szintű tanulmányozását, és megismerését kellemesen, és nagyon is biztonságos keretek között – rettegés nélkül -, átengedte a sors kiszámíthatatlansága egy mindenképpen intellektüel, és felvilágosodott oktatónak, és pedagógiai szakembernek, akinek a személyiségében hál’ isten nagyon is otthonosan megfért a hallgatókkal való jó, és barátságos kapcsolatkialakítás, és az otthonos légkör megteremtése.

 E magyar történelem szakos pedagógust Este János tanár úrnak hívták, és a szűkebbre szabott, és specializálódott kutatási területei közé számított az Osztrák-Magyar Monarchia gyönyörű, és verőfényes boldog békeidőknek is nevezett aranykora!

 Este tanár úr az-az ember volt, akire történelemtanulmányaink behatott, és értelemmel való megértetésében nagyon nagy, szinte pótolhatatlan segítségnek számított, hiszen közvetlen, és nagyon is szellemes, finom intellektuális stílusával már is belopta magát a nagyobb számú hallgatóság körébe. S amellett, hogy lebilincselő szellemi intellektussal rendelkezett volt valami csendesen megbúvó, egyéni, és lényeget meglátó furcsa humora amit szinte egytől-egyig mindenki élvezett. Egyebek mellett a hallgatók között felröppent a legenda, hogy amelyik tanár óráját meglehetősen gyakran látogatják, és akinek a személyisége megnyerően népszerűséget vívott ki magának a diáksereg körében annak az óráján, és előadásai alkalmával is van legalább úgy körülbelül száz-százötven, ha esetlegesen nem több hallgató az óráján, akik minden bizonnyal kíváncsiak lehetnek arra, amit az illető pedagógus el szeretne az éppen esedékes tananyaggal kapcsolatosan beszélni, illetve ismertetni.

 A tanár úr közepes testalkatú, és vállas, hollófekete hajú, kör alakzatú szemüveget viselő, nyugodtan, megfontoltan, és kellemesen megnyugtató intelligencia hangú,  negyvenes éveiben járható tanár ember volt, aki azzal vívta ki hallgatói köréből a nagyra becsülést, és a tiszteletet, hogy nagyon is szerette, ha – főképpen a szemináriuma alkalmával, amikor mindenkinek egy kiselőadás témát kellett szokásosan választania -, a szokásos, nagyon kihangsúlyozott, és nagyon intellektuális szakirodalom mellett, azért a saját egyéni elképzeléseinket, és összefüggéseinket is megosztottuk vele. Senkit nem látott el a lényegre törő kritikák negatív záporesőjével, és senkinek nem mondta, hogy ez így, vagy úgy nem jó, hanem mint valami véghetetlen nagyon nyugalmat, meghittséget, és vigasztalást sugárzó bölcs ember, akinek imitt-amott már meglátszottak, hogy hollófürtjei között az idő barázdákat rótt, minden hallgatót, és tanítványait is, legyen az-az adott foglalkozás, vagy előadás után alkalommal is, de türelemmel, és kellő tisztelettel végighallgatott. Itt az ember egyenrangú partnerként eshetett számításba, mint például akár Drozsák Ferenc tanár úr kellemes, és emberséget sugárzó órái alkalmával.

  Egyszer Berzeviczy Albertnek kellett egy mezőgazdasági munkáját elemeztem, amit – ha nem csal meg gyakorta hanyatló emlékezetem -, éppen 1822-ben írtak, és felvilágosult szellemi előremutatásával, és reformkorba mutató iránytűjével, egyfajta korszerű mezőgazdaságot kívánt meghonosítani a korabeli XIX. századi Magyarországon, ahol az újítókkal, és reformerekkel szemben, meglehetősen kegyetlenül el akartak bánni a konzervatív harcos államférfiak.

 Én mindig azt szoktam meg, hogy szabadon beszélek, - papírok, és jegyzetek nélkül -, mindenféle segítség nélkül, hogy megpróbáljam a számomra is fontos lényegre törő összefüggéseket meglátatni a rám figyelő, és érdeklődő hallgatósággal. Így amikor kimentem, a csoporttársaimnak ugyan nem okoztam enyhébb feltűnést, de látszott Este tanár úr szemüveges szembogarain keresztül, hogy abban a helyeslő, és bólintó közmegegyezéssel is lebonyolított akaratos jellemben, ahogyan mindig az emberekre nézet, lehet, hogy meg lehetett elégedve, hiszen én mint valami megfoghatatlan, és egyszersmind megzabolázhatatlan szorgalmas nikkelbolha, vagy legalább is könyvhangya máris bevettem magam a Széchenyi Könyvtárba – hiszen hol már ott őrizték volna a XIX. századi könyveket -, persze az Egyetemi Könyvtárban is – ha keresett valaki könyvtörténeti ritkaságokat akkor természetesen talált is -, hol másutt találta volna meg az ember ezt a nagyon fontos mezőgazdasági jellegű korabeli, forrásértékű művet?

 Így aztán már jócskán belenyúltam az estébe, és éjjelre járt már lassan amikor az egész hatalmas munka kijegyzetelésével – feltételezhető azért, mert a korabeli XIX. századi magyar nyelvjárást még szoknom kellett -, kijegyzeteltem az egész  kellőképpen vaskos könyvet. Igaz ugyan, hogy este fél hétre járt az idő, és nekem – főleg a téli időszakban, ha szerettem volna sötétedés előtt hazakeveredni -, tanácsos lett volna négy óra fele elindulni haza, hiszen ekkor már korábban sötétedik, és a nappalok napsugármentes múlását felváltják az éjjelek komor, és egykedvű, méla hangulatai, és színfóniái.

 Így aztán mire én hazakeveredtem, addigra már jócskán kilenc óra is elmúlt, és az emberen ilyen esetekben önkéntelen is úrrá lesz, valami megmagyarázhatatlan tompult érzés a fáradtságon kívül, mintha dobogva ketyegő szív-órája ki akarna hasadni, vagy legalább is szakadni, mint valami megállíthatatlan időzített bomba, és éppen e miatt már nem is éhes, és nem is szomjas, csak egészen egyszerűen le szeretne pihenni, és addig aludni jóízű, álomba ringató hangulattal, amíg ez adott, és lehetségesen biztosított.

 Még szerencsém volt, hogy Péntek este volt, így a teljes Szombat rendelkezésemre állt, hogy elkészülhessek ezzel a nagyon is fontos megbízatásommal.

 Kiselőadásom végül sikeresnek mondható, ami után az ember lelkiismerete kőszikla terheiben nyugodtan listázza, és könyvelhette el önmagában, hogy hál’ istennek nagyon is gördülékenyen, és remekül ment a kiselőadást, és megmérettetés, és bárcsak más is ennyire precízen, hatékonyan, és kellőképpen gördülékenyen menne.

 A másik nagyon fontos kiselőadásom amit már az Osztrák-Magyar Monarchia korszakából kellett produkálnom, illetve választanom Majláth György korabeli konzervatív politikusnak az a nézete, és ötlete volt, ami később gyakorlatilag megalapozta az uralkodó I. Ferenc József azon elképzelését a magyarokkal folytatott kompromisszumos politikának, hogy létre jöhessen Deák Ferenc Húsvéti cikke, illetve maga a kiegyezés, ahol csak a közös ügyekként ismert három minisztérium: a Külügy, Hadügy, és a Pénzügy, volt közös, minden más a két országra jellemző egyéniségi színezettel, és törvényhozó szervekkel volt biztosítva.

 Ettől eltekintve a tanár úr rendkívül udvarias, és egyúttal meghatározó személyisége volt mind a magyar történelem szemináriumoknak, mint pedig a hozzá kapcsolódó szigorlatoknak, amit mi meglehetősen könnyedén, és a lehető legfeltűnőbb nyugalommal, és kiegyensúlyozottsággal kezeltünk. Sohasem felejtem el, hogy amikor éppen az Osztrák-Magyar Monarchia történetéből kellett, hogy feleljek, akkor mint mindig most is a jól bevált öltöny, és nyakkendő, fehér ing – hiszen minden hallgató tudta azt, hogy ez jelentősen megnöveli az esélyes lehetőségeit, hogy egy elégségessel megúszhassa az éppen adott vizsgát -, és éppen ezért volt az számunkra nagyon furcsa, és egyszersmind rendkívül különleges, hogy Este tanár úr bátran, és meglehetősen barátságos hangnemben megengedte, hogy levegye mindenki – természetesen, csak a nyári kánikulára való hivatkozás mellett -, az öltöny felsőjét, vagy a zakóját.

 Ami a tanár úr öltözködési stílusjegyeit illeti, a legelső élesnek mondható kollokviumi jellegű vizsga alkalmával bizony mindenkiből kihozta a lehető legjobb értelemben vett szilárdnak mondható, és picit meghökkentett csodálkozást, hiszen a legtöbb ember annyira feszültség-sokkos állapotban igyekezett a lehető legjobb benyomást tenni az éppen vizsgáztató tanár úrra, hogy csak utólagos, és nagyon szemfülesnek mondható körültekintéssel vettük azt észre, hogy Este tanár úr, meglehetősen – a mai szóhasználattal mérve, ma talán azt mondhatnánk, hogy lazán -, jelent meg kollokviumi vizsgáztatásra, a szokványos öltöny, és nyakkendő helyett, fehér ingben, ami nem volt nadrágjába téve, illetve koromfekete, és bizonyos szempontokat is figyelembe véve divatos napszemüvegben, ami illet összetettnek mondott személyiségéhez, és csak az irodaajtóján belül szembesültünk azzal, hogy azért a stílusos öltözködés mellett, azért tud a tanár úr is meglehetősen komoly jellemmel élni, természetesen, ha az éppen esedékes, és adott szükség ezt mindenképpen megkívánja.

 Én amikor beléptem rövid ujjú, hófödte ingemben, és fekete nadrágomban, szerényen, mint engedelemért könyörgő könyvmoly, azonnal hellyel kínált, és máris adta az adott tételeket, cetlikre fektetve kissé megkopott barna íróasztalán, amiből húzni kellett, hogy a lehetőséghez képest a lehető leghamarabb el lehessen kezdeni a munkát, és a kollokviumi beszélgetést.

 Tisza István második miniszterelnökségét húztam 1912-1913 között. A feladatom, pedig az volt, hogy a lehető legaprólékosabb – és természetesen tanulmányokra is kitérve - , ismertessem az összes fontos eseményt, és diplomáciai összefüggéseket, ami ebben a nagyon – alig egyéves -, időben megesett elsősorban Magyarország történelmében!

 A hatás, azt gondolom, hogy nem maradt el, mert azokra az elsősorban keresztkérdésekre, amikre a tanár úr kimerítő tájékoztatást, és egyúttal választ is várt, nem maradtak észrevétlenek, hiszen mindenre igyekeztem a lehető legteljesebben választ adni, és nem is reménytelenebbül, hanem egyre határozottabb meggyőződéssel, elsősorban azt mérlegelve, hogy ennél a pedagógusnál, ha az ember tényleg igyekszik úgy beállítani a dolgokat, és elsősorban azt, hogy az illető minden lehetséges energiájával is azon volt, hogy igenis megtanulja az adott tananyagokat, akkor ez feljogosíthatja őt, hogy esetleg reményeket táplálhasson arra, hogy megússza a feleletét, ha másért nem de egy erős elégségesért!

 Amikor végeztem – pusztán alig több, mint tizenöt perc alatt -, Este tanár úr még lefeleltetett egy történelem-könyvtár szakos fiút, aki bizony mindenre ugyanúgy válaszolt, és igyekezett annyira kimerítően meggyőző lenni, mint én. Majd ezt követően kiküldött minket a tanár úr, amíg eldöntötte, hogy kinek mennyi érdemjegy jár, és ekkor tudtuk azt meg, hogy nagyon elnéző volt velünk, hiszen ez volt – mondhatjuk, kishangon -, az első olyan jellegű magyar történelem kollokviumi vizsgám, ahol a saját egyéni véleményem is valamilyen rejtélyes módon is beleszámított a megszerzett édenjegybe!

 Négyes kaptunk, mind a ketten, és egy kicsit talán büszkék is lehettünk magunkra, hogy ennyivel is megúsztuk a vizsgát, és nem kellett még pluszba kijárnunk a pótvizsgáztatás kicsit megalázó, és erkölcsiségünket eltipró szamárlétráját. Egyébiránt, én mindig arra igyekeztem törekedni, hogy a lehetőséghez képest, ne bukjam meg, és mindenhol igyekezzem a legjobb képségeimhez mérten megfelelni, hogy ne kelljen pótvizsgára menni, éppen abból a megfontolásból, mert én közben, ahogyan közeledett a nyári vizsgaidőszak ideje, és egyúttal sokak számára a várva várt, és egyúttal megérdemelt pihenés, én ezt az időt arra használtam fel, hogy elóvassam a következő év megszerezhető, és egyúttal beszerezhető, kötelező olvasmányait!

  Nem lettem buktatott, és ez bizonyos fokú megnyugvással töltött el, még akkor is, ha esetleg valaki nagyon megharagudott rám valami miatt, és nagyon rossz szemmel nézte, hogy én igyekszem jól venni az akadályokat, és teljesíteni még a leglehetetlenebbnek tűnő, baljóscsillagzatú helyzetekben is.

A másik vizsgám, ami – ami egyben szigorlat is volt -, szinte még érdekesebb, hiszen itt 1849-1945-ig terjedő időszakból kellett, hogy bizonyítsak, Szalkai Péter tanár úrral kiegészítve a vizsgáztatók névsorát. Elég csak arra gondolni, hogy mennyire komolyan vette a tanár úr az adott, és éppen esedékes feleleteket, és hogy nagyon is következetes szigorúsággal szerzett érvényt az akaratának, ha jelen esetünkben éppen egy nagyon is jelentős szigorlatról volt szó!

 Szalkai tanár úrnál – balszerencsémre -, kihúztam az egyik legnehezebb, és legkacifántosabb tételt, amit emberi koponya valaha s kitalálhatott: Nevezetesen a XIX. századi politikai eszmerendszereket, és ezzel összefüggésben azt az alapkérdést, hogy ezek az eszmék, hogyan alakultak ki, és hogyan épültek a be éppen esedékes társadalom vérkeringésébe, vajon?

 Elkezdtem, és ami csak eszembe jutott a témával kapcsolatban gondosan, és a lehető leggyöngybetűimmel leírtam a vázlatomba, amit a tanár úr elvett, és gondosan magában kielemezett, és ez után mondta azt, hogy ez a felelet meggyőző lett volna, csak éppen hiányzott belőle valami fajta eltökéltséget sugalló energia! Majd kissé groteszk, és gúnyos mosollyal szája szegletében vallatni kezdett az adott politikai rendszerekkel kapcsolatosan.

 De még szerencse, hogy Este tanár úr, kiállt a diákjaiért, és egyúttal az összes tanítványáért, és mindenkinek segített, ahogyan ezt a helyzet megkívánta. Tehát legvégül senki nem távozott üres, és pusztán csak elégtelennel tele irkált leckekönyvvel a szigorlatról, hanem mindenkinek sikerült a hármas, és a négyes érdemjegy között teljesítenie!

 Negyedéves koromban, egy nagyon érdekes személyiséggel találkozhattam Sikló Konrád tanár úrral, aki amellett, hogy szemináriumi tanárom is volt, és végigtanította az egész XX. századi magyar történelemét, nagyon vigyázni illett vele, hiszen ha csak egyetlen dolgot, vagy apróbb, és másoknak jelentéktelen, piciny adatot elrontott az ember, akkor a tanár úrnál biztosra vehette, hogy valószínűleg egy jeggyel rosszabbat kapott!

 Sikló tanár úr már jócskán túl volt a hatvanadik életévében, és haja zúzmarák fényeivel erős deret varázsolt homlokára, és bizonyára volt egynehány unokája is hiszen mint sokadszor mondogatta – főleg amikor a magyar történelem előadásait hallgattuk -, hogy:

- Tudják annak idején, - főleg a pártvezetőknek -, Moszkvában be kellett tölteniük a hetvenedik életévüket, hogy valamit is csinálni tudjanak, és megtapasztalhassák a pártfőtitkárság gyönyörűségeit - Mindig azt emlegette, hogy ez a fajta politikai érés folyamata az úgynevezett gerontokrácia korszaka, ami főleg a nyolcvanas évek elején volt jellemző, elsősorban a Szovjetunióban.

 A tanár úr barnakeretes szemüvege, és élénk, szinten mindenre kiterjedő, kékszínű szeme elől nem lehetett elbújni, hiszen a legapróbb részletekig figyelme minden apróbb részletre kiterjedt, és az ember óvakodhatott, és tarthatott is tőle, hiszen olyan legendák kaptak a hallgatóság között lángra, miszerint Sikló tanár úr – főleg ha szigorlaton vagyunk -, kimondottan szigorúan veszi a statisztikai, és a számadatok részletes beszámolásán túl, magát a százalékos adatokat is, tehát, ha az ember a tanár úr magyar történelem szigorlatára készült, jobban tette, hogy az álltala írt, és a Nemzeti Tankönyvkiadó által kiadott Magyar Történelem 1914-1990-ig felsőoktatási tankönyvet a lehetőség szerint a lehető legteljesebben bemagolja az utolsó szál betűig, és ékezetig, hiszen ettől függött, megmaradható jegyeinek állapota, ami elégséges érdemjegyeket szült. Egy másik vélekedés szerint a hallgatóság körében az a rémhír kapott meglehetősen élénk fantáziára, miszerint a tanár úr soha nem ad hármasnál rosszabb jegyet, - ami egyet jelentett azzal, hogy elégséges érdemjegyet sem fogadott el -, hogy a kettes osztályzatot, amire az évfolyam fele, jóformán áhítozott, szóba sem jöhetett, egy olyan formátumú, és intelligenciájú pedagógus szakembernél, mint Sikló tanár úr!

 Mennyire pontosan, szűkszavúan, és valamiféle intelligens, komoly, humorral mutatott, és hívta fel a figyelmet arra, hogy a lehetőség szerint csak a lényeget mondjuk el – főleg a szemináriumon -, és a többi mesélést el nem merjük kezdeni, hiszen szűkre volt szabva, az úgynevezett beszámolási időnk, maximum tizenöt perc lehetett.

 Így történhetett, hogy amikor én Kállay Miklós miniszterelnökségét választottam, Sikló tanár úr meglepő udvariassággal, - ami szinte kivétel nélkül, mindenkinek kijárt szerencsénkre -, megmondta, és útba tájékoztatta az embereket arra vonatkozóan, hogy melyik könyvet olvassuk el, és hogyan, és mint jegyzeteljük, melyek legyenek azok a góc, illetve csomópontok, aminek az alapján útba tudjuk igazítani a többi hallgatótársunkat, és mikre figyeljük oda, amikor a vázlatunkat elkészítjük?!

- Nagyon figyeljenek rám, mert csak egyszer mondom el! Tizenöt percük van! Precízen, összeszedetten, s csakis a lényeget! Ha túlmennek az időkereten leállítom magukat! – mondogatta megszámlálni sem tudom hányszor. Talán attól való aggódásában, hogy egynehány hallgató esetleg elfelejti, hogy mennyi is az a bizonyos tizenöt perces időkeret amit volt szíves kiszabni.

  A történettudományi tanszéken a tanár úr, volt a tanszékvezető, aki részletesen, mindenre kiterjedve felhívta a figyelmet, gyakorlati instrukciókkal támogatva arra, hogy valójában, hogyan is nézhet ki a valóban, jól megszerkesztett, és a lényegre törő előadás, minden fölösleges sallang, és fölösleges szócséplés nélkül!

 Annyira izgultam, hogy máris a legközepén kezdtem a kiselőadásomat, és ahelyett, hogy azt taglaltam volna, hogy Kállay Miklós hol, és mikor született, illetve rátértem volna arra, hogy hogyan alakult a magánélete?, rögvest górcső alá vettem, és nagyítólencsével megvizsgáltam, ami gyakorlatilag a lényeg volt, hogy a II. világháború idején Magyarország külpolitikai szempontokat is figyelembe véve, milyen jellegű kiugrási kísérletekre számíthatott, valójában, hogy lehetőségekhez képest elkerülhesse a német veszedelmet?

Sikló Konrád tanár bizonyára meg lehetett elégedve, hiszen amikor végeztem azt nyilatkozta, hogy:

- Tessék csak a felelőt hallgatni! Lényegre törő, alapos, és nem túlságosan részletes, amit beleférhet tizenöt percbe - én bevallhatom, hogy annyira meg voltam rémülve, azok után a legendás történetek után amiket az F épület folyosóján hallhatott az ember, hogy ezek után csak a teljes megsemmisülés vehetett rajtam erőt, de leküzdöttem magamban, hiszen, ha csak a lényeget mondom el – ami egyéb iránt nem volt szokásomban, hiszen én mindig Ádám, és Évától kezdtem a beszámolómat -, akkor érthető, hogy kellemes meglepetés ért, hogy legalább valamivel meg voltak elégedve, ami a személyemet illeti.

Amikor végeztem, úgy listázhattam magamban, és levonhattam a magam kis következtetéseit,  arra nézve, hogy bizonyára Sikló tanár úr ugyanilyen, - vagy legalább is hasonló minőségű, és precizitású kiselőadást vár -, mint amit itt kellett produkálni, a vizsgán, és elsősorban természetesen a szigorlaton.

 Amikor a legelső 1914-1945-ig terjedő kollokviumra érkeztünk hozzá, ahogyan illett talpig nyakkendőben, és öltönybe, vagy zakóban, akkor emlékszem arra a nagyon is létbizonytalanságot sugalló, hideg, és afféle görcsölős idegalapi állapotra, hogy senki nem szeretett volna bemenni a tanár úrhoz, akinek az lett a furcsa következménye, hogy minekutána én voltam az, aki a legközelebb volt hófehérre meszelt irodai ajtójához, én voltam az első szerencsés halálraítélt áldozat – ahogyan jelképesen mindenki emlegette az elsősorban lévő vizsgázókat akkoriban- , aki bebocsátást nyerhetett e nagy tudományú ember irodájába!

A hófehérre meszelt falak – hatalmas titkok tudóiként -, némán figyelték minden lépésemet, és csak arra vártak mikor hibázom el feleletemet?

 Beléptem a magam túlzottan is félénkségnek, és félszegségnek ható megilletődöttségével, és máris húztam egy tételt, amint kiderült, hogy az Imrédy Béla-féle kormánypolitikát kellett részletekig, és összefüggésekbe menően, tudatosan, és meglehetősen precízen elemeznem, olyannyira, hogy még a részletek összefüggő részletességében sem lehessen semmilyen fajta hiányosság, és hiba.

 Igyekeztem minden akként tudni, és visszaadni ahogyan azt Sikló tanár úr elmondta az előadáson, és a szemináriumi foglalkozások alkalmával, és látszott az, hogy a tanár úr kutató tekintete, egészen egyszerűen nem hagyott nyugtot, a teljes lelkiismeret furdalás felé vezető úton, legalább is addig amíg az ember addig el nem jut – lelkiekben a belső tere univerzumának teljes bizonyíthatóságával -, hogy hibázott, ám azt, hogy hibáinak mi  lehetett a kiváltó oka az csak akkor derült ki, amikor szembesült a lesújtó jegyadással, és az ítélettel, miszerint: Bukás, vagy felmentés?

 Valami szerencsés véletlen folytán engem kedvelhetnek az angyalok, és védőangyalom is, hiszen meglehetősen harag, és bosszúállás szilárdnak tűnő ítélete nélkül megúsztam ezt a kis vizsga kalandot, és kaptam egy négyest. Valljuk csak be, hogy meglehetősen szokatlan volt, az a tény hogy az ember négyest kapott, hiszen a hallgatók többsége nem szokott csak úgy négyesekkel járkálni a leckekönyvében, egy ilyen komolyságú ember ítéletével az aktatáskájában!

 De, hát hál’ istennek valahogyan azért megúsztam ezt a kisebb kalandot is, és rá kellett arra jönnöm, - igaz, ugyan, hogy szépen és csöndben magamban - , arra, hogy a megfutamodás, és a meglehetősen félszeg burokból, melyben gyakorlatilag egész életemben éltem, és amely, mint valami titkos vízválasztó körülvett engem, és börtönrácsaival nem engedett annak, hogy bizonyos fokú karakánság, elszántság, rátermettség, és ehhez hasonló, néha bizony igen veszedelmes férfiúi erények hatalmukba kerítsenek, akkor ez az alkalom erre tökéletesen megfelelt.

 Én mindig kételkedtem önmagamban, és sajnos azokban az eredményekben is, amit a szűkebben vett közösségi társadalom, - tehát az a közösség amelynek alkotó, és egyszersmind aktív tagjának kellett volna éreznem magamat -, egészen egyszerűen negatív, eminensekre jellemző kritikai hozzászólásokra méltatott, ahelyett, hogy megpróbáltunk volna, bizonyos kölcsönös kompromisszumok, és barátságos beszélgetések formájába szót érteni egymással, ami meglehetősen nagy, és súlyos vállalkozásnak bizonyult, bár egyenlőre nagyon is úgy tűnhetett, hogy a terhesebb, és minden tekintetben súlyosabb kősziklák terheit nekem kell cipelnem, és a többi csoporttársi légkör, csak amolyan látszat, és bizonyos érdekek szerint cselekvő, kisebbfajta mikro társadalomnak számított.

 Sikló Konrád tanár úr, mindenesetre kellemesen meglepődötté tett, azzal, hogy – szerintem nagyon szerény, és kellőképpen visszafogott vizsgafeleletemet - , ilyen szépen, és dicséretesen nyugtázta, ám még itt volt a tulajdonképpen mindent eldöntő szigorlat, az év vége felé.

- Kissé halálsápadt fiatalember! Csak nem szállt máris inába a bátorsága? Remélem felkészült? – kérdezte inkább feszültséget teremtve, mintsem az emberben titkosan megbúvó szorongásokat oldva.

 A magyar történelem szigorlatokról – főleg, ha azok a XX. század nagy témaköreit, és összefüggéseit tárgyalták - , mindenképpen előnyös volt, ha az ember főleg azokat a tankönyveket boncolgatta, és elemezgette, szinte minden adandó, és felhasználható röpke üres órát is beszámítva, ami ezeket a nagyon fontos témákat illette, és amik ezekről szóltak! Természetesen megnézhetett más jellegű tankönyveket, illetve szakirodalmakat, és tanulmányokat, de a tudományos értekezéseken belül, - főleg azoknál a pedagógiai szakembereknél kellett óvatosabbnak lennie -, akiket a saját maguk, elképzelései érdekeltek, és azt szerették bizonyos kitérő formában mások szájából visszahallani.

 Én mindig azon a vélekedésen voltam, hogy az ember a tanulás által szerezhet tapasztalati gondolatokat, is, de a mélységig való, kreatív, és önálló gondolatok, és végkövetkeztetések megszületéséhez szükség van arra, hogy az ember elgondolkozzon, és saját maga dolgozza fel az egyes értelmezéseket, és információkat, és aztán nagyon fontos a saját, egyéni véleményének a kérdésköre is.

 Ha Sikló tanár úr észrevette, hogy az összefüggések hálórendszerében gondolkodunk, egy szempillantás alatt pártfogásába vett minket, és segítette azt a véleménykibontakoztatást, amit már előzőleg kívántunk következtetéseikkel, és megállapításainkkal alátámasztani.

 Az évet lezáró szigorlaton pedig éppen az 1989-es rendszerváltozás, nagyobb kérdéskörébe sikerült balkezemmel belekotorászva a tételkupac aljára kihúznom, ezt a sorsot fordító dolgot, és közben észre sem vettem, hogy a tanár úrnak mennyire fontossá lett időközben az a statisztikai megállapítás, hogy vajon a hírhedett szalámi taktika után a kékcédulás választások alkalmával 1947-ben a Kisgazda Pártnak hány szavazat ért el, ezen a választáson?

 Csak tippelni tudtam, hiszen azzal álltattam az önmagam naiv, és sokszor bizony befolyásolható képzeletét – ami megjegyzendő, hogy a mostani XXI. század kezdeti küszöbén -, egyáltalán nem biztos, hogy használ, és ezáltal, csak tippelni tudtam, és félszeg, totyogós hangon elrebegtem, hogy szerintem 34%-kkal vettek részt a választáson, és közben pedig kiderült, hogy 44%-ot értek el!

 Ezt nem tekintettem, annyira égbekiáltó, és halálos véteknek önmagam részéről, ám a jelek szerint Sikló tanár úr annyira komolyan gondolta, hogy sajnos egy jeggyel kevesebbet adott, de még szerencsém volt, hogy meg nem buktatott.

 Később már nem találkoztam vele, amikor volt szerencsém 2007 nyarán bekéredzkedni a híres F épület óratornyába csak akkor vettem észre, hogy a nevezetes második emeleti Történettudományi Tanszéken már szinte senki sincs, és elköltözhettek máshová, hiszen most már ott a Kínai, és latin-görög Tanszékek osztoznak!

Az egyetem egyetlen ténylegesen sikeres szakának elvégzése után – hiszen magyar nyelvből még jócskán lettek volna revans-tartozásaim -, letettem élő idegen nyelvből egy középfokú minőségű nyelvvizsgát! Úgy eset, hogy ez az idegen nyelv éppen angol volt.

 Éppen ezért, édesanyámmal úgy határoztunk, hogy az úgynevezett csoportjellegű foglalkozások alkalmával – ahol nemcsak én voltam, hanem rajtam kívül bizony tekintélyes mennyiségű diák, és nyelvet hallgató ember -, azt gondoltuk ki, hogy a nyelvtanulás sokkalta jobban menne, és minden bizonnyal hasznosabban meghálálná a belé fektetett tengernyi erőfeszítést, és időt, ha velem egy külön tanár foglalkozna, és így mindent meg tudnánk beszélni, és sokkalta jobban fel tudna készíteni az esedékes vizsgára. Elvégre ha egyes egyedül – és itt most senki ne gondolja azt, hogy a kiváltságosok rétegéhez sorolnám magamat, vagy azt érezném, hogy fölényhelyzetben vagyok -, erről megnyugtathatom a tisztelt olvasót szó sincs!

 Ami ennél fontosabb volt, hogy egy magántanár segítségével a problémásabb angol nyelvű részeknél (mert az angol nyelv volt az általános iskolában is a kötelezően előírt idegen nyelv, és a német nyelvet meglehetősen komplikált lett volna alig cirka három hónap alatt begyakorolni, úgy hogy az valóban tükrözzön valamilyen mentális, és egyúttal gyakorlati tudásanyagot is), és így sokkalta hasznosabbnak bizonyult, és meglehetősen hatékonyabb volt ez a módszer is.

 Az angol magántanárt Budaörsön találtuk meg közösen édesanyámmal, akinek eltökélt célja volt, hogyha ha törik, ha szakad, de nekem D – betűs okmányt szerez. Így történhetett, hogy a Budaörsön lakó ötgyermekes családapát Dérei István tanár urat kértük fel arra a meglehetősen kacifántos, és helyenként, szinte a végtelenségig túlkomplikált, ám nemes feladatra, hogy készítsen fel engem az angol nyelvvizsgára!

  A tanár úr a negyvenes éveinek az elején járó, nagyon magas, és rendkívül sovány, rövid, és nagyon is fél oldalra fésül tanár ember volt, akinek minden hallgatójával, és tanítványával kapcsolatosan az egyik szilárd meggyőződése az volt, hogy az ember mindent meg tud  egyfajta autodidakta módszerrel tanulni, és az adott, és szükséges szakismeretet elsajátítani, csak tengersok akaraterő, és valamilyen belső elszántság kell hozzá, amire a választ az egyes emberek lelkiismerete őrzi!

 Éppen ezért semmit sem bízott a véletlenre egy negyvenöt perces óráért fejenként háromezer forintnak megfelelő összeget kért, illetve ha a kedves delikvens hallgató azt kívánta kibővíthette az adott óra idejét, ám ez már jelentősen meghaladhatta volna az ötezer forintnak megfelelő pénzmennyiséget.

Amellett, hogy kétségtelen a lehető legjobb értelemben vett maximalizmussal és partnerséggel állt helyt az angol gyakorlatokkal kapcsolatosan volt benne valami bújtatott mesterséges mosoly, ami mintha csak egyáltalán nem valódi érzelmeket, sokkal inkább érdekek szerint mozgatható arcjátékokat takart volna. Lehet, hogy csak az adott összeg puszta említésétől megmozdulhatott a képzeletének élénk fogaskereke. Nem tudom! Azonban az kétségtelen, hogy amilyen luxuspalotának is beillő, és kellőképpen fényes kétemeletes palotában lakott Dérei tanár úr egy kicsit jobban tisztábban tarthatta volna a szobákat. A rendetlenség kifejezhetetlen, és egyúttal nagyon is ormótlan méreteket öltött, ott ahol ennyire kifinomult értelmiségiek laktak.  

 Heti három alkalommal találkoztunk Hétfőn, Szerdán, és Pénteken, pontosan kilenc órakor, hiszen akkor még Budaörs peremkerületű, és egyúttal rendkívül kis hangulatos kertvárosi részeiben egyáltalán nem annyira jelentős, és viseletes az autóforgalom, és a tömegközlekedési járatokkal is egészen jól, és kényelmesen elboldogul az ember.

 Dérei tanár úr a legelejéről kezdte az alapoknál, és egyúttal az angol nyelvtani rendszer alapjainál. Tehát minden egyes alkalommal (Augusztusban kezdtük, és Novemberre végeztünk), az egész Augusztust, és Szeptembert gyakorlással, és korrepetációval töltöttünk, hogy a nyelvtani rendszerek, és bonyolult összefüggések, minél gördülékenyebben sikerüljenek, és menjenek!

 Amint a nyelvtani alapok behatóbb tanulmányozásával, és átismétlésével végeztünk rátérhettünk az idegen nyelvű kommunikációra is angol nyelvből, és szokásos alaptermészetű kérdéseken túl, úgy mint:

- Hogy vagyok?, Honnan jöttem? milyen családban élek? stb. - átérhettünk, a szűkebben vett társalgásra, hogy: - Mik a kedvenc könyveim? Kedvenc írók, és költők? És, hogy mit is szeretek szabadidőmben csinálni?

 Azt hiszem, hogy a tanár úr is legalább annyira meglepődhetett, mint az összes többi ember akik még nem hallottak arról, hogy egy átlagos fiatalember, - aki mellesleg egész nap csak ír -, nem meglepő, ha odahaza is bizonyos kulturális tevékenységek kamatoztatásának, és az úgynevezett értékteremtésnek hódol!

 Éppen ezért, amikor egyik alkalommal éppen az anyanyelvi kommunikációt gyakoroltuk megkérdezte, természetesen csak úgy magán jelleggel, és a lehető legudvariasabb hangnemben, hogy:

 - mondja csak Tormás úr? Megmutatná az írásait nekem? - Nagyon megörültem, ám egyszersmind nagyon is meglepett ennek a kérdésnek a tartalmi súlya, tudni illik nagyon szívesen megmutattam volna, az eddig összegyűjtött négyesztendős verstermésemet, de sajnos csak az iskolai füzetek piszkozatával szolgálhattam, és a legtöbb embernek ilyen esetekben – valami miatt mindig az a kifogása, ugyan egyáltalán nem tudni, hogy miért is -, hogy nem tudják az adott kéziratszöveget folyóírással elolvasni, amiből magától értetődően szinte már automatikusan is az következik, hogy az embernek igen is le kell körmölnie számító, vagy esetleg írógép segítségével, azt hogy mit is szeretett volna elmondani?!

 Mivel akkoriban még csak csírájában voltam kész az éppen esedékes gépeléssel, éppen ezért sajnos nem mertem csak úgy a piszkozatminiatűröket megmutatni, kivált az adott helyesírási, kissé kényelmetlen incidenseim miatt is persze!

 Ettől függetlenül Dérei tanár úrnak pár hónap alatt sikerült egyfajta biztos menedéksegítséggel annyira – a lehetőségekhez képest -, megerősíteni bennem szerényszikrájú akaraterőm maradék kis foszlányait, hogy el tudjak menni a nyelvvizsgára, amit a Rigó utcában tartottak.

 Bizonyára azok a kedves olvasók akik már megpróbálkoztak több sikertelennek, és egyúttal reménytelennek bélyegzett nyelvvizsgával, nem fognak szőrősszívűsködni, és azt mondani, hogy ,, Lám, egy újabb pojáca, akit ismételten be lehetett húzni a csőbe, és elszedni a pénzét!”- mert egyesek úgy gondolták, családom egynehány tagjai is, hogy ez a ,,nyelvvizsga bizniss” csak merő pénzpocsékolás, és pénzkidobás, mert valljuk csak meg nyugodtan, ha minden egyes tisztelt vizsgázónak máris a legelső alkalommal sikerülne az adott, és esedékes vizsgája akkor a nyelvvizsga központok jelentős többsége bizonyára nyomban semmi perc alatt csődbe menne, és az ott dolgozó tisztelt munkatársak állás nélküli pedagógusok lennének.

 Tulajdonképpen éppen e miatt van arra szükség, hogy időnként egy-egy bizonytalanabb, és egyesek és persze a külvilág dzsungeleiben bizonyára meghunyászkodó fiatalabb hallgató diákot ildomos megfontoltan megbuktatni, hogy ez által a költségvetési deficit elkeserítően negatív mérlegserpenyőjét egy kicsit egyenesbe lehessen hozni!

  A legelső rigó utcai nyelvvizsga-próbálkozásom sikerrel járt, hiszen a legislegelső nyelvvizsgám  azon a jellegzetesen őszies, és egyúttal nagyon is kellemetlenül borongós napon egyáltalán nem sikerült a nevezetes Puskin utcában a legelső nyelvvizsga próbálkozásom!

 Én tulajdonképpen egyáltalán el sem akartam hinni, hogy amikor nagy nehézségek, és túlontúl forgatható koponyámban az értelmem nagyon is éber, és felfokozott fogaskerekeinek forgására, valahogyan összehoztam az írásbelit, ennek ellenére a szóbeli maga volt a tulajdonképpeni megváltásnak egy bizonyos formája!

 Csak később értesültem arról – és itt kéretik, hogy a tisztelt olvasó, kérem, hogy ne vonjon le, pusztán csak negatív kritikát, és ne tulajdonítson kiváltságos helyzetekre adandó alkalmat -, hogy az a roppant szimpatikus, hosszú sötétbarna hajú, a negyvenes éveiben járó, szemüveget viselő hölgy, aki élénk érdeklődést tanúsított főleg J.RR. Tolkien, és Harry Potter iránt mennyire jól tudott az emberek nyelvén is szót érteni pusztán csak az által a megmagyarázhatatlan belső hang által, amely képe arra, hogy mint a halak a tenger habjai között megtalálják az igazgyöngyszemeket a kagylók mélységes gyomorbörtönébe zárva, olvasni tudjon az emberek tekintetéből!

 Valószínű, hogy az én tekintetemből is olvashatott, hiszen csak lágyan, és finoman, mint egy megbocsátó édesanya aki még azért egyszer elnézi rosszcsont gyermekének, hogy megette merő véletlenség folytán a mogyoróvajat a kamrából, megbocsátón csak annyit mondott:

- Megköszönjük Róbert, hogy befáradt! Levélben értesítjük, hogy sikerült-e a megméretetése!

 Ezek után az a pár hónap ismételten a kétségbeesés, és a reménykedés szűkösre szabott börtönperceiben telt el, és titkos utakon a folyton marcangoló, belső hang: lelkiismeret furdalás folyton azt rebesgette, szinte már félelmet, és rettegést okozva bánatos csalódástudatom mellett, hogy:

,,Úgy sem sikerülhet, mert nem tudod a válaszokat, és sosem fogod megtudni, mert félsz kimondani a szerinted helyes igazságot, hogy vesztes vagy!”

 Akkor ismételten előjött belőlem az a kis ember ott belül pesszimizmusom kicsinyített bohóca, aki minden egyes alkalommal: legyen az éjjeli koromszürkeség, vagy nappali túlzott és verőfényes világosság megtalálta, a kellemetlen, és könyörtelen utat ahhoz az elrendelés szerű végkövetkeztetéshez, hogy elérje, hogy kételkedjek ismételten önmagamban, és ne tudja lemérni, hogy valójában mennyit is érek-e?

 Édesanyám egyetlen, és drága szülőm mindig azzal vigasztalt:

- Fiam! Nem szabad most feladnod, amikor ennyire közel a cél! Hiszen akár hányszor csak egy nehezebb feladat elé állít az élet, akkor egy életen át futhatsz elképzeld problémáid, megpróbáltatásaid elől! - édesanyámnak természetesen mindenben igaza volt, és amikor később kinyitottuk lakótelepi lakásunk földszinti emeletén a jellegzetes türkízzöld színű postaládánkat, akkor tudtuk meg, hogy a becsomagolt, és gondosan hermetikusan sterilizált kis levélborítékban egy szép tengerzöldszínű nyelvvizsga-bizonyítvány aranyszínű betűi fénylettek, és a vele járó eredményhirdetést közlő hivatalos okmány!

 Még most is képtelen vagyok elhinni, hogy meg sikerült szereznem az adott nyelvvizsga-bizonyítványt, és ennek tudatában, és segítségével végre megkaphattam a jellegzetes D- betűs okmányomat: a diplomámat, igaz ugyan, hogy nem eredetileg két szakból magyarból, és történelemből, hanem csak szerényen történelemből, és emellett az általános iskolai szakképesítésemet is átvehettem!

 Pedig de jó lett volna megvédeni – ha az ember időt, energiát, és erőfeszítést nem kímélve -, annyit fáradozott mind a két szakdolgozatának a megcsinálásával, hogy a magyar irodalom szakdolgozatomat is megvédhettem volna – igaz ugyan hogy az adott magyar nyelv, és irodalom szak nélkül -, de mégis meg lett volna, mint egyfajta jelképes, és rejtegetett titkosított elégtétel, hogy az minden emberben van érték, és ne hagyjuk elveszni, mert akkor a világ kopár sivárságában elveszti a növények, és az áldott anyatermészet metamorfózisához szükséges szivárványának színeit, és jellegzetes formai jegyeit, és egyéniségét!

 Azt kell, hogy mondjam, hogy az angol középfokú C – típusú nyelvvizsgám átvétele volt a 2007-es esztendőben talán a legszebb, és nagyon is megszenvedett karácsonyi ajándék amit az ember valaha is kaphatott a sorstól, hogy az esedékes, és függőben lévő adósságait még szükségképpen törleszteni tudja.

GYILKOSSÁG AZ ÖLTÖZŐBEN

Együtt üldögéltem egy graffitival teljesen összefirkált padon Tulpica Kázmérral, és közben a borongós, esőbe játszó felhőket bámultuk. Azt gondoltam, mivel már régebb óta ismerjük egymást feltételes gyanúmat ezúttal vele is megoszthatom.

- Drága barátom! Nagyon nagy baj van! Azt hiszem halhatatlan Kedvesem megcsal engem!

- Ugyan már – szólt egyből vissza mérsékletre intve -, ezt még miből gondolod?! – kérdezett vissza.

- Mert megdönttethetetlen fényképeim vannak róla!

- Hát ez valóban nagyon komoly ügynek ígérkezik! – eltűnt minden felesleges, pirospozsgás, irritáló zománc az arcáról, és hirtelen nagyon megváltozott; félelmetesen ridegebb lett, mint eredetileg.

Kellemes bájcsevelyes társalgásnak ígérkezett ez a délelőtt is, de most valahogy ugyanúgy megtanultunk némán és nagyokat hallgatni; mintha csak egymás ki nem mondott, rejtegetett szóigazságait figyelnénk! A megfeltűnőbb az egészben talán az lehetett, hogy Tulpica mintha ezt az egész megcsalatási affért részemről már jóval én előttem megsejtette volna; mintha előre kiszámítaná, hogy abba a kapcsolatba melybe belekeveredtem egyedül csakis én lehetek maradandón, végérvényesen vesztes! Hogy Klára megcsalt – ez túl snassz, szinte már lealacsonyodottan hétköznapinak számított egy olyan felszínesség aljasult korban, melyben jelenleg is léteztünk!

Tulpica és én még szótlanul bámultuk az égboltot melyből lassan, fokozatosan mint az üveggyémánt-cseppek igazgyöngyszemek vastagon, és szétszórtan peregtek…

- Azt hiszem kedves barátom jobb, ha kinyitjuk az ernyőnket, mert még kikaphatunk hirtelen egy kiadós megbetegedést! – javasolta, már nem is tétovázott sokat: előkapta, és ki is nyitotta nagyméretű, denevérszárnyas fekete esernyőjét. – Meg ne fázz nekem! – tartotta gáláns udvariassággal fejem fölé.

Titokban még örültem is annak, hogy Klára megcsal engem, mert így legalább a titok, melyet valami kölcsönös, cinkossági szerződéssel rejtegetett magában végre valahára a napvilágra került, és én, mint egy kisstílű, felszarvazható, alamuszi kis senkiházi végre tisztábban kezdhettem áttekinteni a köröttem zsibongó összefüggések bonyolultabb láncreakcióit! Tulpicával már nagyon régen találkozhattunk csak megint, mivel az együtt eltöltött öt és fél éves egyetemi időszak után kiestünk jótékonyan egymás érdeklődési homlokteréből; ezt nevezik jótékony megfeledkezésnek – és mégis, amikor most újfent összefutottunk, mintha a kiesett, vagy az eddig elvesztegetett időnek semmi további jelentősége már nem lenne – hiszen régi jó ismerősökként szoríthattuk meg egymás vaskos markait!

Körülöttünk jöttek-mentek a különféle társadalmi osztályhoz tartozó, de nagyjából a közepes életszínvonalat megtestesítő emberek, akik már annyira elszoktak az egyetemes emberi kommunikáció okozta szellemi fölényhelyzetektől, hogy jobbára csupán okos telefonjaikat nyomkodták össze-vissza, föl-le, hogy ujjpercük is majdnem belesajdult, és az élő zengő szép beszéd műhelytitkaira a lehető legkevesebb figyelmet fordítottak – tán épp ezért szándékosan!

- …És mondd csak barátom? Mire alapozod ezt a szent meggyőződésedet?! – fordult felém macskafigyelmességével, hogy valósággal csak úgy sütött zöld smaragdszeme. Ő ilyen volt! Mindig a lényegre tért, és akárhol voltunk szándékkal már jó messziről elkerülte azokat akik előbb a bagatell, és semmirevaló részletekkel kezdték, ha egy beszélgetést elkezdtek. Engem személy szerint egyáltalán nem zavart, csupán az időbeni pontatlanságot nem tudtam sem tolerálni, sem pedig kellően méltányosan megszokni. Ismerőseimtől igyekeztem mindig megkövetelni a magam mulya megalkuvó módján is a feltétlen pontosságot, hiszen az időből oly kevés adatott nekünk halandóknak a földön; könnyelmű, és hanyag dolognak tartottam egyszerűen és mihasznán pocsékolni! Tulpica kotorászott a zsebében, majd kihúzott egy nagyobb nájlon zacskót, melyben gumicukor volt.

- Csak nem akarsz azonnal megvesztegetni? – kérdeztem iróniával vissza.

Ezt valami provokációnak, szemtelenségnek tekinthette, mert most mintha megbántódott volna – meggondolta magát, és elrakta a zacskót:

- Csak próbáltam felújítani a félbehagyott barátságunkat! – szabadkozott.

- Igazán figyelmes vagy kedves barátom… de nem tudom mennyire látszik rajtam, de teljesen tönkretett a velem történő mostani eset.

- Hát arra kiváló görcsoldó a gumicukor! Vagy te még nem tudtad, te buta! – vette át a szót. – De lerészegedhetünk, és abban aztán nem lesz semmi köszönet!

- Akkor köszönettel mégiscsak elfogadom a gumicukrot! Képzeld csak! Az orvos már most nyüstöl, hogy vigyáznom kellene a glükóz, meg a fruktóz beviteli szintjével! Hát nem őrjítő tud lenni ez a szándékos egészségmánia?!

- Ne törődj vele! – biztatott.

Az utca hirtelen kiürült, amint az eső kicsivel intenzívebben kezdett el cseperészni; mint a megbántott gyerek, akitől elvették a játékát és nem adták vissza neki.

S minden kétséget kizáróan biztos voltam abból, ahogyan ez a kedvetlen, komorló, meglehetősen hidegre sikeredett, őszies jellegű eső esett, hogy Kedvesem megcsal engem – s abban a pillanatban én tudtam a legjobban, hogy nem a féltékenység, vagy a haragból táplálkozó irigység beszél belőlem – de valami mély, átérezhető, titkos meggyőződés, ami leginkább a telepátiák csatornáihoz hasonlít!

Eleinte úgy festettünk egymás társaságában az avatatlan szemek számára, mint két tréfás külsejű, igen-igen különös úriember, akik együtt két esernyő alatt dideregnek, és megpróbálnak az ég tomboló haragja elől – persze csak átmenti jelleggel -, fedezéket keresni! Barátom nem győzött nyugtatni engemet:

- Édes egy öregem! Egyet se félj! A legnagyobb ajándék, ha az emberek megbíznak a másikban! És nem hiszem el, hogy a drága bűbájos barátnőd arra vetemedett volna, hogy megcsal!

- Már miből gondolod? – indulatom, és meg nem éretett pesszimizmusom a tetőre hágott, és már alig tudta fékezni magát. – Kérlek, mindig mondj igazat!

- Hát mit mondjak?! Ha te még mindig a magad kis egyéni, saját világodban érezed jól mint a bura alatt, hát kedves barátom, akkor ne is csodálkozz azon, hogy egy olyan bombázó, igazi egzotikus Szépség megcsal téged, mert tőled nem kapja meg a boldogságot.

Agyamat teljesen elfutotta a ködös-homályos harag, és bosszúállás, és most kedvem lett volna tisztességgel fölpofozni, mint aki jogos elégtételt vesz egy megtörtént sérelemért. De nem mertem tenni semmit, és akik e sorokat olvassák jogosan még akár gyávasággal is büntethetnek!

Egy eléggé felkapott rossz környékre tévedtünk, ahol sikátorokban is kuporgó árnyékokra bukkanhat az ember, ha jobban figyel, és amely környék szinte kiordítja magából a lényeget: ti. hogy itt bármikor és azonnal meg is késelhetnek, vagy ki is rabolhatnak!

- Na, hová hoztalak haverom? – kaján gúnyossággal vigyorgott, mint aki valami olyat sejt, vagy tud, ami egyedül csak neki jutott eddig eszébe.

Engem tökéletesen elfogott az apokaliptikus pesszimizmus, ami jobbára az adott fedélnélküliek szemetes konténerekből történő élelemszerzési hadjáratára koncentrálódott, és alig tudta barátom – vélhetően önbizalom gerjesztő, bátorító szavaira figyelni, hiszen minden megmaradt figyelmemet lekötötte az, hogy az emberek szemétből táplálkoznak, és a többi ember által megtermelt ipari hulladék anyagokból kedvükre csemegéztek, és most még azon különös, orrot erősen facsaró, és irritáló illatok, és szagok sem zavarják különösképpen őket, melyekkel az adott kutya kijelölte ,,vadászterületét”!

Talán Kedvesemnek is hiányzott a kaland, mint valami jópofa gyermeteg móka, mely valahogy kiveszőfélben volt már teljesen a felnőttek unalomig rágott, szánalmas életéből. Hát akkor miért kellett ezt csinálni egy túlzottan is érzékeny, és mindig szerethető emberrel?! Számomra egyenesen fölfoghatatlannak tűnt.

Tulpica hirtelen dobbantott a lábával, mintha egy kisebb állatot, vagy egeret akarna elrémiszteni:

- Te is hallottad?!

Bennem azonnal megdermedt a soványka vér, pedig már akkor nyomhattam vagy száz kilót.

- Nem én! Már megint baj lesz! – súgta fülembe a hetedik érzékem.

- Nem vagyunk egyedül! Valaki követ minket! – úgy szögezte le ezt az igen-igen egyszerű, és csenevész megállapítást, mint egy könnyen levezethető matek egyenletet, melyhez a legtöbb ember nem kér szándékosan sem segítséget.

- Jobb lenne fedezékbe vonulni, hogy felkészüljünk a védelemre!

- Ugyan minek?! Én értek a közelharchoz! – húzta ki magát melldöngetőn, rátarti peckesen.

- Ja, vagy úgy! Te igen! Én viszont nem!

- Hát az esernyőd mi a fenének hordod akkor magadnál, mi?! – dörrent rám enyhe morcossággal.

- Tényleg! Hogy ez miért nem jutott eszembe! – csodálkoztam az ötletén.

- Na, ugye! Mégse vagyok egy hülye pacák! – ekkora önbizalom tartós hallatán az embernek már több ellenvetésre nem is lehetett szüksége. Kihúztam az ernyőmet, és mintha csak egy vívótőr, vagy önvédelmi fegyver lenne, mellyel akár még komolyabb sérüléseket is lehet okozni – harcállásba dermedtem.

- Hát te meg mi a fenét csinálsz?! – lepődött meg Tulpica. – Nem arról volt szó, hogy mindig mögöttem maradsz?!

- De, de igen! Csak arra gondoltam… hogy hátulról fedezlek… - próbálkoztam a megbékítéssel.

- Te csak akkor gondolkozzál, ha én szólok! megértetted?! – ez már parancs volt tőle, szigorú utasítás.

- Értettem! – mintha csak a katonaságánál lennék, és éppen Tulpica lenne a kiképző őrmester.

Tulpica hirtelen gyorsított a lépésein, és egy idő után már valósággal ügetett is: mit tehettem volna? ügettem vele, én is, és ekkor nem számított nekem már az, hogy össze-vissza verejtékeztem szegény fekete kalapomat, kis, szürkeszínű aktatáskámat, meg jóformán az összes holmimat, mely testi épségemet, és fizikai stabilitásomat volt hivatva kiszolgálni!

- Gyorsabban! – sürgetett, mert észrevehetett valamit, amiről eddig megfeledkeztem.

- Mondd csak, sokan vannak? – kérdeztem már erősen fulladozva loholás közben.

- Éppen elegen! – hagyta helyben a kérdést, de látszólag mást nem mondott.

Egész hazáig jóformán csak iszkoltunk, és akinek a szervezete és egyéb fizikális végtagjai nem szoktak hozzá a masszív, és kőkemény testedzéshez hát annak jócskán izomláza lett azonnal, mihelyt lassította lépteit, és végül megállt.

Tulpica egészen hazáig elkísért.

Kattant a zár, majd kinyílt a vaskos, biztonsági ajtó. Az ajtóban rémült, őzikeszemű kedvesem álldogált, mint akit azonnali villámcsapás ért; gyönyörű éjfekete barna haját kontyba tűzte, amitől csak még egzotikusabb, még kívánatosabb benyomást keltett!

Imádott barátnőm mint egy megriadt kis állatka odabújt azonnal a mellkasomba; elvackolta magát, mint aki most nagyon megrémült. Tulpica pedig hanyag, és mindig laza kacsintásával távoztában jelentősen kacsintott egyet, amiben egyetlen mozzanat volt benne: ,,Mindent bele öregfiú”

- Hát akkor én… már nem is zavarnék tovább! – s meg se várta, hogy esetleg beinvitálom, vagy meghívom egy kávéra, vagy vacsorára, elvégre abban a jelentős percben megmentette az életemet és mindketten megmenekültünk!

- Drágám, életem! Annyira aggódtam már érted! – éreztem kis aranyszíve hogy csengettyűzik kabátom belsejében. Gyöngéden lehajoltam; Ő felnézett rám sebzett, még mindig ártatlan, és most kislányos tekintetével, és forrón megcsókolt, mint aki az életét is azonnal feláldozná, csakhogy imádott szerelmével lehessen!

- Én is nagyon féltem…

- Gyere be a lakásba és mondj el, kérlek részletesen mindent! – gyönyörű szeme valósággal vakított, és egyedül az őszinte igazságra volt kíváncsi.

,,Hát ez meg mi akar lenni?” – estem néhány perccel később, míg vetkőztem és szárítkoztam gondolkodóba.

Azon gondolkoztam, hogyha olyan idióta vagyok, hogy beveszem ezt az ócska, és már lejáratott megcsalatási hadműveletet, melyet irányomban ez a földre szállt, megbocsátó Angyal elkövetett, akkor csakugyan hibádzik a józan emberismeretem!

Átöltöztem az otthoni valamivel lazább, és kényelmesebb szabadidő ruhámba, és leültünk a nappaliba; szokatlan, és különös volt egyszerre, hogy barátnőm semmit se kérdezve, vagy akarva tőlem ölembe hajtotta fejecskéjét, hogy leli megrázkódtatásából föl tudjon ébredni, aztán következtek a kérdések:

- Mesélj el mindent életem! Ne hagyj ki semmit! – nagy, mély, léleklátó drága szemeiből krokodilnagyságú könnycseppet törölt le, mint aki nagyon felizgathatta magát. ,,Márpedig, ha valami ennyire reszket, és aggódik, hát akkor az csak nem akarhat megcsalni!” – gondolkoztam magamban tovább.

- …Hát sikátorban kószáltunk a Tulpica Kázmérral! Tudod… még az egyetemről ismerem! Ő is történelem szakra járt, meg én is, csak időközben ő az egyik szakját leadta, mert nem tudta teljesíteni!

- Mi a frászt kerestetek ti egy sikátorban, ha megszabad kérdezni?! – élesen kutató tekintetét, mint egy vallató bíró egyenesen rám emelte. Mintha megsértettem volna magam is egy belső, emberi törvényt, melyet a kölcsönös, eggyé forrasztott szívek diktálhatnak egymásnak.

- Bocsáss meg drága! Nem akartam fájdalmat okozni… de menekülnünk kellett mert…

- Kik elől? Csak nem bántottak?! Nagyon fájt? – rémült meg, és idegessége még jobban fokozódott, úgy hogy már alig tudta a valóság és a realitás közti különbséget.

- Nyugodj meg drága kicsim! – csitítottam. – Hisz láthatod semmi komolyabb baj nem történt, szerencsékre! Csak az önbecsülésemen esett kisebb folt, hogy megfutamodtam! De már az se számít, csak az hogy itt lehetek békében veled!

- Jaj, szívem! A frászt hoztad rám, amikor sehol sem találtalak és a mobilodat is itthon felejtetted! Még rád csörögni sem tudtam!

- Tudod drága… amilyen külvárosi gyárvidéken jártunk ott sehol sincsen térerő, és nem valószínű, hogy onnét feltudtalak volna hívni!

- Legközelebb majd én is veletek megyek! – barátnőm világ életében erős, é határozott hölgy volt, akinek senki se parancsolt, most azonban mégis meghunyászkodtam kissé, mert nagyon féltettem az életét:

- De drágám! Ez inkább meg se forduljon a fejecskédben! Nem akarom, hogy megsérüljél!

- Jaj, olyan cukipofi vagy, amikor így tudsz aggódni miattam! – lelkendezett. S én ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy életemnél is jobban imádom, és nagyon szeretem! Viszont az még mindig nem tisztázódott kristálytisztán, hogy hogyan fogom neki elmondani, hogy szerintem megcsal engem. Kitaláltam, hogy egy történetet fogok elmesélni, amibe lezseren később ő is nyugodt szívvel bekapcsolódhat.

- Kérdezhetek valamit aranyom?

- Ne kérdezz ilyen hülyeséget szívem! Hát persze!

- Mondd csak! Ha minden igaz a minap az egyik barátnőddel találkoztál, hogy kicsit beszélgessetek a régi időkről… - pendítettem meg történetem eredeti fonalát, ami annál őszintébb volt, minél leleplezőbb.

- I-igen! – hirtelen fölkapta a fejét, mint akit abban a percben villám sújtott, és tart attól, hogy egy újabb csapás fenyegeti; kicsit felült a berendezkedett ölemből, és szemeiben különös, már-már izzó, túlvilági fénynyalábok jelentkeztek…

- Nem értem drága, hogy mire is gondolsz egészen pontosan?! – emelte rám titkos, legörbülő száját, mint aki nagyon komoly lett azonnal. – Hogy értsem ezt?! Csak nem kérdőre akarsz vonni kivel töltöm a szabadidőmet?! – egyetlen pillanat volt csupán és merev testtartása máris védelmi pozícióról árulkodott támadásra készen.

- Bocsáss meg szívem csak tudod… Tulpica barátommal sokat beszélgettünk a boldogságról, tulajdonképpen a kettőnk boldogságáról és…

- Ne is folytasd! Tulpicának, ha jók az értesüléseim még életében nem jött össze egyetlen, komolyabb párkapcsolata sem, és most azonnal felcsapott helyettes randi gurunak?

- Nem kicsi szívem, ugyan már! Nem erről van szó! Csak… azon kezdtünk beszélgetni, hogy tudunk-e úgy boldogok lenni, hogy ne érezzük azt, hogy minden szinten meg kell felelünk kiszolgáltatva a másik igényeinek! Csak ez került szóba! – feleltem őszintén.

- Te most szakítani akarsz velem vagy mi, hogy ilyen ostobaságokat vágsz a fejemhez? – megrökönyödött, és mintha elejtett, kissé meggondolatlan mondatom máris sértés lenne az ő szemében, talán meg is sértődött.

- Jaj, kérlek drágám! Nem dehogy! – öleltem át babusgatva. –Nem arról van szó, csak tudod… sokszor úgy éreztem, hogy én nem ütöm meg egy olyan gyönyörű angyalnál a mércét mint te! Mert azért valljuk csak be, hogy te ízig-vérig elsőosztályú Hölgy vagy és a legtutibb Nő, akivel valaha is találkozhattam!

- Oh, szívem! Ez annyira jólesett! Te nem is tudhatod, hogy kisiskolás koromban mindenki dodó kacsának csúfolt, mert előre álló fogaim voltak, és akkora szemüveget kellett viselnem, mint egy szódásüveg! Egyetlen jobb fiú sem akart randizni velem!

- Ezt őszintén sajnálom! igazságtalanok voltak nagyon veled!

- Igen, tudod akkor én is azt éreztem! Aztán sok év múlva, amikor a pubertás kor már előnyösen megtette a maga biológiai hatásait, és melleim is lettek visszanéztem a régi sulim környékére, és azokkal, akikkel együtt jártam egy osztályba rájöttem arra, hogy csupa szakadt, trógerré züllött alá, mert valami feladtak az életükből, amihez – ha tetszik -, de foggal-körömmel ragaszkodni kell! Tudod mi az? – kíváncsian egyenesen kutató két szemem közé nézett.

- A személyiség! Az a fajta erkölcsi, gerinces tartás, amit az ember talán önmagától kap, és amihez talán akkor is mindenáron illik ragaszkodni, amikor elhagyják, átverik, vagy becsapják, és tökéletesen egyedül marad!

Most azonnal meg kellett volna csókolnom: a halhatatlan újjászületés legszebb reményeivel! Hogy testünk tudja és érezze szívünk még nagyobbá vált azáltal, hogy egymásnak is átadta sebzett fájdalmát, és önző keserveit, amit eddig csupán azért nem vetkezhetett le, mert nem akadt senki, aki igazán meghallgatott volna minket, és gondolatainkat!

- Ez gyönyörű mondat volt drágám!

- Látod-látod! Mégiscsak van előnye, ha az ember egy holdkóros, és habókos költő-íróval él együtt! Na, gyere ide te nagy mamlasz! – azzal két kis vékony és törékeny kezével átfogta tölgyfavastagságú, kicsit bikanyakamat; lehúzott maga mellé, és szenvedélyesen megcsókolt, mintha soha nem akarna már elereszteni. A legfurcsább dolog a csókolózás művészetében – véleményem szerint -, hogy én speciel sohasem tudok szabadon nagy heftis orrom miatt egyenletesen lélegezni: tehát, ha megcsókolom az imádott hölgyet, akik imádok, akkor előtte nagy levegőt kell vennem, mert másként a nem tudatos lélegzetvétel megakasztaná a folyamatos, jótékony, érzelmi viharok egyensúlyát! Amitől talán a másikban is megakadhatna valami, ami nem feltétlenül lenne jó, és előnyös!

kedvesem még nem csalt meg, és boldogok voltunk! – Ebben halálbiztos voltam abban a kiszámított percben, mit vele együtt tölthettem el!

Bementünk a fürdőszobába, és a zubogó zuhanyrózsa alá állva halhatatlanságba vesztünk, miközben úgy romantikáztunk, hogy incselkedő kisebbfajta jóéjtpuszik kíséretében előnyös módon megpróbáltunk lecsókolni egymás testéről a vízcseppek igazgyöngyeit, ami jobb borzongásnak, és zsibongásnak bizonyult, mint a legtöbb szexuális ösztön kielégítése. Akkor megbecsült pillanat volt minden ajándék!

- Kellemes drágám! – kérdezte miközben angyali drágán megmosta szőrös, Enkidus hátamon a dús szőrdzsungeleket, amik engem sokszor – főként nyáron, amikor megengedett volt a házon belüli nudizmus -, rendkívüli mértékben zavart, őt viszont a jelek szerint előnyösebben be is gerjesztette. Kedvesemnek e tekintetben meglehetősen határozott, céltudatos fellépése volt, és amit rendszerint eltervezett azt véghez is vitte – bármi áron!

- Igen, köszönöm! De a legkellemesebb, hogy itt vagy velem, és fogod a kezemet! – kézcsókkal háláltam meg, hogy sok esetben nem mondott le rólam. Mintha a karakán, gerinces tudata mélyén mély emberi részvét, vagy humánum bukkant volna fel, amire legalább annyira illenék vigyázni, mint a ritkán látott égi jelenségekre, vagy egy hullongó üstökösre.

Karcsú csípőjével egyre feltűnőbben, mint egy szándékosan is rakoncátlan kismacska egyre jobban hozzám dörgölődzött, és vágyaimat, és ösztöneimet ezzel is még jobban felkorbácsolta; hozzám simult, átölelt és éreztem kis mellkasa bordakosaraiban az értem dobbanó, hálás, és mindig hűséges szívet, ami annyira szerelmes, hogy vétek volna ennek a bombázó nőnek csalódást okozni. A csalódás viszont mindig is a fejem fölött vibrált a levegőben!

Ekkor kezdtem kételkedni abban amit Tulpica emlegetett egyre határozottabban, miszerint ez a nő nem lehet közös, és kölcsönös érzelmeink hitvány, és hitszegő elárulója, mert titokban máris kötődik hozzám! Éppen ezért amikor ismét szenvedélyben égve forró ajkaink egymást keresték és kígyóként tekergődző, érzéki nyelvét befogadta szám, csak arra tudtam igazán gondolni, hogy ez a nő kristálytisztán áll előttem, mint egy kedveskedő csermely, vagy hűsítő, megváltást kínáló hegyi forrás!

Zuhanyzás után azt mondta, hogy nagyon sokat gondolkozott a gyerkőcökről; vajon nekünk milyen csemetéink lennének? Tartottam is tőle egy kissé bevallom, hogy ezzel hozakodik elő, de hát, mint mondani szokás egy nőnek mégiscsak hamarabb ketyeg az a bizonyos biológiai órája, és így szervezete a mindenre ultra érzékenyen reagál!

- Nekem nagyon tetszik a Fanni, Florencia, és az Annamari név! – folytattam.

- Te is akarod?! Ezt el sem hiszem! – s mint egy csimpaszkodni vágyó kislány azonnal rám vetette magát, és két lábacskájával mélyen átfogta derekam úszógumijait.

- Nagyon szeretném én is igen! Csak attól tartok, hogy még ezt is elszúrom! – még jócskán élt mindkettőnkben a legelső megismerkedésünk kitörölhetetlen, és emblematikus emléke, amikor az étterembe azt hitte ez az imádni való, bájos hölgyemény, hogy én vagyok a főpincér, mert kihúztam előtte illemből a széket, és nem győztem előtte hajbókolni, és gazsulálni! Kicsit nevetséges és alamuszi benyomást kelthettem.

- Jaj, drágám! Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű apa leszel, mert képes vagy megmutatni a sebezhetőségedet is! – bizonyára biztatásnak szánta, azonban bennem mégis kicsit megroppant a feltétlen önbizalom, mert hirtelen elpityeregtem magamat, és bárhogyan is szégyellem a dolgot ennek a csodálatos nőnek kellett valahogy spontán megvigasztalnia.

Amikor már véget ért ez a heves érzelemnyilvánításom a boldogság utóízeként nekem szegezte a kérdést:

- Hogy fordulhatott meg mégis abban a butuska, kisfejedben, hogy én megcsallak téged? Na, várjon csak az az átkozott Tuplica! Megálljon, majd ellátom én a baját, hogy azt azonnal megemlegeti!

- Kérlek… kincsem! Inkább ne csináljunk semmit, és borítsunk fátylat rá! Legközelebb nyugodtabb körülmények között, ha érzed, hogy még mindig aktuális megbeszéljük vele! Biztosan egy újabb ugratásnak szánta, és önmagában röhögött a marha, hogy talált egy másik baleket, ami mindezt elhitte és bevette!

- Most, hogy ezt kimerítőn megbeszéltük, nincs kedved neki látni a gyerekeknek? – csábítóan, különös, titokzatos mosollyal elmosolyodott, és aztán ujjperceivel intett, hogy kövessem a hálószobánkba…

FELÜL-ALUL NÉZET

Mert nem lehet sosem akként, hogy más írányba

csoroghatnának hétköznapok posványos állóvízei!

Tiszavirágokon függeszkedő Lét alig tudhat ellenszegülni alattomos,

csapdákat állító balsejtelmeknek!

Minden léptünk megtervezett,

de ügyetlen karambol! Földön tevékenykedő,

fura bábuként berendezkednél,

ha túlélhetnéd ami tán egyedül éppen terád vár!

Félelmeink csapda-vásznára felfeszül a szivárvány

s nem lehet pontosan tudni:

vajon meddig terjedhet pontosan a határ s a végpont

ameddig embereknek megmaradhatunk?!

Számító, kéjsóvár irigység mar csalán-bőrünk porusai közé!

Szenvedélyek hitvány salakja még görcsösen a tiéd,

de már magad is érzed: zaklatott zörejekben csoportosulnak a szívhangok!

Minden haszonleső kézfogás-Igen,

mintha szégyenedben is megrendítene már,

hogy nem maradhatsz szinte tenmagad!

– Vérszomjas zsarnoki karrierek önkényuralmának

kényszerűségéből így hódolsz be már be!

Minden szánalmas próbálkozásod cél-nélküli, hitvány baklövés!

Egyszer csak, mint Lázár, te is alig várod már,

hogy akadályaid tornyaid előtt széttörhessenek a kősziklák:

s ne bűnösként tekinthessnek a boldogtalanokra,

de Sebzett-szívűekre kiket vigasztalni illenék!

Horpadt szájszegletekben kitenyészett pillangók rebbenő mosolyait ritkán,

ha meglehet találni: minden áruló tekintet egy újabb Káin-pillantást

döf mások őszinte szemeibe! Minden reszkető,

csenevész félelem egyben fájdalom is!

Aki gyerekként már aránytalan rettegett semmiségekért

az Élők felszínes világában is rettegni fog hiányos-hiánytalanul!

Nem vonhatod ki magad megtaposott múltadból,

mely alattomban mindig körbe vesz!

Ikrásodott mézgolyókat rejteget

a csalfa szem,

míg valakiben társra talál…

XII. Fejezet

Az egyetemista egyre frusztráltabb lesz

 Azt szokták mondani, hogy a jó regény alapismérve az, hogy az adott kor egész társadalmát az adott olvasó szemüvegen keresztül láthatja, és gyakorlatilag bepillanthat bárhová és egyúttal mindenhova ahova csak kíván, hogy része legyen azoknak az úgynevezett életmód-történeti sajátosságoknak amiket az adott korban tettek, vagy éreztek az emberek. A legtöbb ember arra a kérdésre keresi a választ, hogy az éppen olvasót regény, vagy történet mennyire adta vissza azt a korszakot amelyben megtörtént, és az ember rájön arra, hogy nem sokkal különböztek az emberek az adott korszakokban, de megvolt az-az elrejtett technikájuk, hogy hogyan is leplezzék az egyes fájdalmakat, és szenvedéseket, vagy éppen a kitüntető boldogságot a másik ember elől. Az egyik legnehezebb feladatnak azt érzem, hogy hogyan ragadjuk, és aztán tartsuk egészen éberen az örökké felfedező figyelemét az olvasónak, hogy a történet cselekményeinek részese lehessen, és megtartsuk a figyelme középpontjában magát az élményt, és az olvasás el nem múló varázshatalmát! Bár sajnos a mai világhálók világában, amikor egy egészen egyszerű önéletrajz elküldései ideje is alig pár pillanatot vesz igénybe a szokásos hivatalos, vagy magánjellegű levélforma helyett, az ember önkéntelenül is megdöbben, hogy mennyire felgyorsult a világ melyben él, és hogy az emberek egyre erőszakosabban követelik, mintha csak joguk lenne hozzá: a Szenzációt!

 Az egyetlen remény, hogyha a jövő generáció megtanulja talán, hogy a múlt értekeit tisztelettel, és bizonyos fokú alázattal kezelje, és hogy a megtörtént életpofonokat minden embernek meg kellene tanulnia kivédenie, és egyúttal tanulva, és tapasztalva a maga hasznára fordítania!

 A tanárnő kollokviumi vizsgája meglehetősen tágtémájú beszélgetéssé változott, és szinte mindent megkérdezett, hogy olvasottságukat tesztelje, és a lehető legalaposabban megismerje, hiszen annyit már eddig is tudtunk, hogy az érdemjegyeket nem adják valami olcsó tarifával – legalább is a főiskolákon, és az egyetemeken -, valahol hallottuk, több helyről is, hogyha valaki példának okáért kapott egy kitüntető elégségest valamelyik szigorlati vizsgájára – ami természetszerűleg nehezebb volt, mint a sima vizsga -, akkor az már felért egy hármas jeggyel. Főleg ha az illető legalább is úgy kiöltözik, mintha hivatalos fogadáson venne részt államfők jelenlétében. Ahol a ruha valami miatt több súllyal esik a megmérettetés tárgykörébe, mintsem a mesterségbeli tudás.

 Így történt, hogy a tanárnő sokáig morfondírozott, és töprengett önmagában, hogy vajon a pedagógiai emberre, hallgasson vagy az erkölcsös, és emberséges belátásra, de minekután itt csak az számíthatott, hogy az illető hallgató tudja-e a tananyagot, hamarjában megtudtuk, hogy a pedagógus sokszor felülemelkedik önkéntelen példaadó szigorával az emberséges ember kegyelmességén!

 Így aztán adott nekem, egy hármas alát, pedig véleménye alapján akár még egy halvány négyes is lehetett volna, hiszen minden művet idejében sikerült megszereznem, és elolvasnom, illetve az egész félév során csak egyetlen egyszer hiányoztam, amikor leesett a legelső hó novemberben, és hatalmas orkánerejű pehelyvihar söpört végig az utcánkon, és akkora volt a hó, hogy lakótelepi házunkat szinte teljesen belepte, így esett, hogy nem mentem.

 Kabala tanárnőn látszott, hogy sokat őrlődött, és vívódott, hogy vajon milyen jegyet is adjon nekem, amikor szinte majdnem mindenre tudok válaszolni, természetesen a magam pongyola, és – egyesek véleménye szerint -, helytelen nyelvhasználatával -, így gyakorlatilag nem is bántam azt a közepes jegyet, mert Acél Ferenc tanár úr már égő tekintettel, csak azt várta, hogy a második emeleti folyosói szobában, hogyan írasson mindenre kiterjedő, és rendkívül alapos zárthelyi dolgozatot a XX.  század második felének történelméből. Így hát Ramóna, és Páncél illetve Bátor Katival  már szinte kuncsorognunk, és nagyokat sóhajtozva, meglehetősen bűnbánó tekintettel kellett közölnünk Kabala tanárnővel, hogy elnézését kérjük, de menük kell, hogy máshol is helyt állhassunk.

 Ennél furcsább, és szokatlanabb volt, főleg csoporttársaimtól az a kérés, hogy főleg amikor a tanárnő órája következik, én lehetőleg egyáltalán nem próbáljak meg nevetni, mosolyogni, illetve a boldogsághoz szükséges mindenfajta törvény nem tiltotta eszközzel, és gesztussal élni, mert mint később mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy Kabala tanárnő felettébb ideges, és nagyon is izgatott lesz, ha nevető arcot lát maga körül, amiből az következik, hogy vagy egyáltalán nem szereti a nevető embereket, vagy azt gondolja hamis illúziók képeiként, hogy esetleg rajta nevetnek, vagy már a pedagógiai pályán eltöltött kisebb idő elvette volna a mindenki számára nélkülözhetetlen reménykedést, és az egyfajta szárnyaló optimizmust? Nem tudhatjuk.

 Mindenesetre megígértem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy jó hangulatomat, és vicces, és nevetető állapotomat valamilyen formában igyekezzek állandó jelleggel mérsékelt állapotban tartani, és meglehetősen komoly ábrázatot felvenni még azokban a roppant mulatságos pillanatokban, amikor éppen például elemezni kellett egy Örkény István novelláit!

Annál is inkább hiszen a csoporttársaimtól rendszeresen hidegzuhany kezelést kaptam, többek között: hogy tartsam a számat, és el ne merjem vihogni az órát, mert lehet, hogy emiatt esetleg rosszabb jegyet ad Kabala Zsuzsa tanárnő.

- Robi kérlek tedd meg a kedvünkért – sóhajtozott egy-egy különösen kedves, és már-már igéző szempár, nehéz volt nem tenni eleget a követelésüknek. Bár nem is állt szándékomban.

 Azt hiszem, hogy itt a felsőoktatási intézmény berkeiben az emberek valami miatt sajnos elfelejtettek önfeledten megadni önmaguk lelkiismeretét az önfeledt gyermekségnek, a nevetésnek, és kiszabadulni a komoly komorság búsképű falai, és ketrecei közül. Itt az volt az egyik probléma, hogy annyira komolyan, és túlzottan felnőttek módjára kezelték az embereket, hogy szinte már azon vettük észre magunkat, hogy majdnem elfelejtettük magunkban a gyermeket. Pedig az embernek, ha bizonyos tekintetben előnyösen kiegyensúlyozott szeretne lenni, meg kellene próbálnia önmagába nézve megőrizni azt a kis embert ott legbelül, lelkének legbelsőbb terében: a Gyereket!

 A magyar szakos hallgatók számára minden egyes perc amit nem azzal töltenek, hogy kollégiumi, vagy otthoni szobájukban arra készülnek, hogy sikeresen megírják a holnapi zárthelyi dolgozatok tömkelegét, és emellett a legfontosabb információkat az adott tananyaggal kapcsolatban aláhúzzák, és egy kicsit előre készüljenek az adott szigorlatra, vagy kollokviumra, az olyan személynek sajnos fogalma sem lehet arról, akik történetesen önmagukkal is messzemenően el voltak foglalva hogy mennyire látszott szinte mindenkin kivétel nélkül, hogy senkinek sem szükséges, ez a kis testmozgatást elősegítő – egyébiránt tollaslabdázás, amire voltunk szívesek kötelező jelleggel feliratkozni -, hiszen más nagyon komoly és fontos elfoglaltságunk is lenne! Például meg kellene értenünk, hamar a nyelvészeti szakemberek, sajnos nem mutattak hajlandóságot rá, mert valószínűleg akként gondolkodhattak, hogy felnőttek vagyunk, az adott magyar nyelv grammatikai rendszereiben való magabiztos tájékozódást kellene gyakorolnunk, arról nem is beszélve, hogy az egyszerű, és az összetett mondat nyelvtani összefüggéseit, és különbségeit is megérthessük egyszer és mindenkorra, mert mint kiderült később ezt várták el tőlünk az egyetemes, magyar, nyelvészeti szigorlaton.

 Minekutána ezt nem vették azok a szakemberek és személyek számításba, akik pusztán csak az adott kredit pontok miatt, - ami valóban egyfajta kötelező jelleggel bírt, csak azt nem tudhatta senki, hogy miért -, kitalálták, mi úgy gondolkodtunk, hogy vannak bizonyos fontosabb jellegű tantárgyak amiknek a megfelelő szintű elsajátítása előreválóbb, és rendkívül fontosabb minthogy pusztán csak testgyakorlás céljából eljárjunk a főváros másik legmesszebbre eső sarkára tornagyakorlatozni.

 Az persze sokkalta egyszerűbb vállalkozásnak bizonyult amikor a Körösi Csoma Sándor Kollégium tornatermébe jártunk, ahol a helyi kollégiumi könyvtárban meg lehetett vásárolni párszáz forintokért értékesebbnél, értékesebb antikváriumi és mint utóbb kiderült az irodalom elvégzése szempontjából létfontosságú könyvritkaságokat. Ezt szeretem a legjobban a sasadi útban, persze a másik dolgot, hogy közel volt a lakásunkhoz, és nem kellett annyira sokat gyalogolni, hiszen onnét kényelmesen be lehet érni negyvenöt perc alatt a városba!

 Ettől függetlenül mindenki teljesítette a kötelező testnevelési kreditpontját, engem sokan azzal vádoltak, hogy még egy testnevelés pontszámom hiányzik, de valahogy nekem már elegem lett abból, hogyha valaki már csak azért is mert esetleg rosszul tollaslabdázott, már az is egy kisebbfajta bűnnek számított, azt én megmondom őszinte, és semmit sem eltitkoló szívvel nem szerettem sosem!

 Azok a hallgatók érthetik meg, talán a legjobban a viselkedésemet az adott pillanatban, akik mint hozzám hasonlóan, ők is voltak olyan helyzetben, hogy holnap egy nagyon súlyos, és roppantul agytekervényeket, és koponyalapi mirigyeket és gondolatokat is megmozgató – adott esetemben éppen nyelvészeti dolgozatot -, kellett volna legalább elégségesre megírnom, valószínűleg az én megoldásomat választották volna, hacsak az egyik kedves ismerősük éppen nem magyar szakon végzett, és el tudja nekik magyarázni, a magyar nyelv roppant összetett, és nehéz nyelv csontvázlatát!

 Mivel, sajnos bár egy két baráti szótól, és támogatástól senkire nem számíthattam csak jóformán a magam szűkösre szabott képességeire feltettem magamban, hogy egymagam gyürkőzöm neki, szobámnak legsötétebb zugában a magyar grammatikai szabályok sokszor meglehetősen értelmetlen bemagolásának, minekutána sajnos senki sem akadt, aki elmagyarázta volna azt, hogy mi miért történt a szavakban, vagy miért éppen ez vagy az a szabálya az adott szóösszetételnek, és szószerkezeteknek?

 Sajnos, mint azt már jó előre sejteni engedte bennem az a kis ember ott legbelül: Pesszimizmusom élő létbizonysága, nem sikerült a nyelvészeti zárthelyi dolgozta, és a javítási esélyeimről is le kellett mondanom egy időre, hiszen csak elégtételeim jelentős tenger századait sikerült sikertelen próbálkozásommal szaporítanom!

 A következő érdekes személyisége életem történetének egy nyelvészeti pedagógus volt, aki mindig tudta, hogyan érje el az éppen illetékes hallgatóságánál, hogy bájos, és szimpatikusan mosolygós arcát megfelelően tudta használni, hogy egyes emberek, és diákok bizalmába férkőzzék. Ám ez korántsem jelentette azt, hogy a mosolya valódi örömöt, és önfeledt boldogságot árult volna el, sokkal inkább egy mosolygó gyilkosra hasonlított, aki becsalogatja az embert bizalmának kegyeibe, majd a hátulról leszúrja, még mindig vidám közönyösséggel.

 Szakács Erzsébet tanárnő talán hatásosabb, és minden tekintetben meggyőzőbb lehetett volna, ha felfedi mindenki előtt, és a mi csoportunk előtt is a valódi, egy és utánozhatatlan énjét, személyiségének csalhatatlan és egyben őszintén jegygyilkos voltát.

 Sajnos ez nem sikerült valami meggyőzően, hiszen különösképpen anyanyelvi tantárgy-pedagógiából, amelyet a tanárnő tanított szinte már-már annyira következetesen konzervatív, és minden tekintetben erkölcsös etikát fogalmazott meg a tanítási módszereit illetően, hogy aki akárcsak példának okáért, a legkisebb helyesírási jellegű hibát vétette azzal könyörtelenül leszámolt – legalább is jelképes keretek között a komor leckekönyv illetékes bejegyzései között.

  Közepes magasságú, rövid, különösen elegáns, és divatos barna hajhullámokat viselő, mindig nevető arckifejezést használó, tengerkékség szembogarú asszony volt, aki az ötvenes éveiben járt, bár ez csöppet sem látszott nagyon is ápolt külsején. Aki vidékről járt be, Nagykőrösről és meglehetősen negatív véleménnyel rendelkezett vasúti közlekedés tervszerű menetrendjével kapcsolatban – sajnos mint mindenki: vasúttal közlekedett!

 Talán éppen ez volt az a fajta varázslatos, egyszerre megbővülő, és mégis túlzottan kerülendő, és egyszerre nagyon is veszélyes báj, amivel Szakács tanárnő rendelkezett, hogy a hallgatók többsége sajnos nem tudta, hogy mikor veszi elő a rosszabbik énjét, és keményen elégteleneket ír be az ember leckekönyvébe, vagy hogy mikor enyhül meg, és esetlegesen kegyelmessége, és nagyvonalúsága folytán bárkinek is önzetlenül hajlandó segíteni, de sajnos mint a legtöbb esetben, az olyan kaliberű, és jellemű pedagógusok akiknél elementáris kötelesség, hogy valaki tudja a helyesírás illemszabályait, és még véletlenül sem elnézőek esetleg az olyan porul, és kellemetlenül járt hallgatóval, és diákkal szemben aki önakaratán kívül szarvashibát ejt a szövegben, az az illető hallgató kiáshatja a saját koporsószögét, mert annyi bizonyos, hogy azok a pedagógiai szakemberek akik csak a csapnivaló kijelentésekkel képesek megbélyegezni, és halálos ítéletet mondani szakdolgozatuk, zárthelyi dolgozatuk, vagy más fontos és megírandó témájuk felett, biztosra vehetik, hogy egyáltalán nem ismerik azt a legemberségesebb fogalmat, hogy segítsen az ember ahol csak tud, méghozzá önzetlenül, és az emberség törvényei szerint!

 Sajnos az a tündérien bájos, és kedvesnek mutatkozó, és segítséget remélő arc, és személyiség amilyennek mi szerettük volna látni a tanárnő pedagógiai módszereit, csaknem szertefoszlott azokkal a reményt keltő lehetőségekkel, amikben annyira megbíztunk, és biztosak voltunk benne, hogy akár az életünket is feltettük volna rá! Mennyire egyszerűnek tűnhetett kezdetben azt elhinni, hogy ez a véghetetlenül szimpatikus, és együtt érző, szinte édesanyai mosolyú asszony, mennyire ellentmond az általa osztogatott rendkívül keménykötésű, és felettébb konzervatív jegyeknek, melyeket nagy kitartással, szinte megbélyegzettek módjára osztogatott csoporttársaim és köztem.

 Én csak akkor kezdtem sejteni, csekélyke, és sajnos rendkívül befolyásolható, és kezdetben – a tisztelt olvasó talán el sem fogja hinni -, hogy túlságosan naiv hitemmel, hogy valami itt ennél a tanárnőnél nem stimmelt, és felettébb gyanúsnak tűnt, amikor egy a Szakács tanárnő által kitalált, és az anyanyelvi tantárgy-pedagógiában, már tétellé emelte – afféle savanyú, és roppant unalmasnak tűnő -, évfolyamdolgozatot kellett, kreálva szerkesztenünk az őszi szünetben.

 Sajnos ahelyett, hogy olyannyira áhított Lev Tolsztojnak a kötelező, és bizonyos tekintetben nagyon nagy súllyal, és nyomatékkal bíró Háború és Békéje című regényét kellett volna valahogyan megszerezve, és végre valahára elolvasni, az sajnos a többi pedagógus szakembert csöppet sem érdekelte. Itt az egyetemi létben a kedves, és törekvő hallgató tüstént – szinte már a legelső évben -, megértette, hogy a pedagógusok többségének a legfontosabb, és legegyénibb órái mindig a saját maguké, így csöppet sem érdekli őket az, hogy más mit is csinált az éppen adott óráján kívül, vagy hogy netalántán esetlegesen valami sürgős dolga és elintéznivalója akadt ami miatt nem tudott számadást készíteni az adott tantárgyra kívánkozó szakirodalommal, illetve értekezni róla.

 Amikor évfolyam-dolgozati témának azt kaptuk anyanyelvi tantárgy-pedagógiából, hogy egy tankönyvismertetést kell készítenünk – lehetett az magyar nyelv, és irodalom tankönyv, vagy akit inkább mindenki kedvelt történelem könyv -, erről kellett egy részletes – természetesen szakirodalommal megtámogatott, és bebizonyított -, érvelésfélét készíteni, úgy körülbelül huszonöt oldal terjedelemben. Tehát a legapróbb részletesség sem kerülhette el az illetékes hallgatók figyelmét, annál is inkább hiszen, mint utóbb mindenki kénytelen volt halálráváltan, és egy kissé szobormegsemmisülten észrevenni, hogy Szakács tanárnő mennyire keményen, és a szigorúság szentélyével, és háboríthatatlan temperamentumával képes érdemjegyeket osztogatni, és a mindig bájosan mosolygós arc mögött, bizony meglehetősen elhatározott, és temperamentumos arcélek lapultak!

 Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy mint legelső évfolyamon amikor Fecske Erzsébet tanárnő illedelmesen, és meglepetésszerűen elcsodálkozott, hogy, és így hangzott a kimért, és nagyon meglepő mondata hozzám:

 - Róbert, maga nem tud helyesen írni?! – mondta, akkor ez most ismételt megrökönyödést, és bizonyos tekintetben egyfajta csodálatot válhatott ki Szakács tanárnőnél is, hiszen mint sokadik alkalommal, amikor éppen egy-egy röpdolgozatnak tűnő zárthelyi dolgozatot azért ő is megíratott, így hangzott megszólító, és ítélkező hangneme felém:

 - Róbert, ahogyan látom maga összeszedett, és törekszik az aprólékosságra ami nagyon jó, és dicsérendő! Viszont kéretik nagyon alaposan vigyázni – magyar szakos lévén a helyesírásra, mert az elégtelen nyelvtani szerkezetekben meglehetősen milliós a szarvashibák számaránya! – mondta a tanárnő.

 Ebben a pillanatban az ember szinte már végleg a megsemmisülés boldogtalan, és nagyon is szomorú, és lehangoltság fásult állapotában, a kétségbeesés, és a reménytelenség hálójában vergődve sajnos kénytelen volt megfogni a segítő jobb kezeket, ami igaz ugyan nem nagyon törték magukat, hogy bármiben is segítségére legyenek!

 Éppen emiatt már tudtam, hogy sorsom eldőlni látszik, és vigyázó szememet most Szakács tanárnő tekintetére vetettem, és csak remélhettem – igaz ugyan, hogy tudatosan is rendkívül halvány reményglóriával -, hogy esetleg majd megkegyelmez, de ennek sajnos, halvány, szikra-tanúbizonyságát sem nyújtotta felénk.

 Lehet, hogy éppen én voltam az aki tetézhette a gondjait, és a kősziklás tehertételeit, hiszen amikor éppen arról tanácskoztunk a csoporttársaimmal, a tanárnővel, hogy hogyan is lenne érdemes feljavítani az iskolai olvasástanítást, én azt javasoltam, szinte egyesek számára nevetségesnek, és megbotránkoztató ötletként, mintha csak inkvizíció vádlottjaként szólaltam volna meg, akinek egyetlen megváltása maga a könyörtelen halálgondolat, hogy az iskolák egyes tantermeiben – ahol erre természetesen mód, és lehetőség kínálkozik -, létesíteni kellene olvasósarkokat, és a diákok ezekben a kis szellemi műhelyekben szerezhetnék meg talán az olvasás egyik alapötletét: magát az élményközpontúságot, és hogy ne csak kötelező érvénnyel bírjanak az irodalmi művek, hanem kellhessenek végre önálló életre.

 Ezt a nagyon is – egyesek számára talán túlságosan is gyerekesnek ítélt - , ötletemen Szakács tanárnő egyértelmű nemtetszését nyertem el, hiszen a beadandó évfolyamdolgozatom amiben egy nyolcadikos történelemkönyvet, Helméczy Mátyás munkáját elemeztem az elégtelent már komor leckekönyvem lapjai között éreztem, mint valami letörölhetetlen szégyenfoltot, hogy egyáltalán előhozakodtam ezzel a bagatellnek látszó ötlettel. De ha már az ötleteknél tartottunk azzal vigasztaltam, sajnos mindent negatív szívben látó önbecsülésemet, hogy nekem legalább voltak egyéni elképzeléseim, és ötleteim, amiket ugyan – csak tisztelet a nagyon kevés kivételnek -, de alig-alig méltattak valamire.

 Mégis amikor elmondhattam csoporttársaim nem kis meglepetésére, és – mint később megtudtam megrökönyödésére -, hogy mi a saját, és egyéni, megmásíthatatlan véleményem akkor valahogyan jobban éreztem magamat, mert mintha csak a belső lelkiismeretem hangjához lettem volna hűséges, de ragaszkodtam véleményemhez. Ami természetes, és megszokott módon másoknak, és egyes nagyon tekintélyt képviselő pedagógusoknak nem tetszett!

 Ezek után sejtelmem sem volt, és nem is tudtam egyáltalán azt kitalálni, hogy hogyan is mentem át év végén, de hál’ istennek ezek szerint mindig volt valaki aki segített nekem egy kedves, és jóságos őrangyal akire számíthattam, és aki őrködött őrző-védő esthajnal-üstökösként felettem, míg én lelkiismeretem folyamatosan kételkedő voltával hadakoztam!  

 Mint minden fontos történetben, itt is nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a dolgok, és a sorsok, lassan az emberek, és persze a sors, és a jó szerencse kifürkészhetetlen voltából adódóan szépen, lassan megoldódni látszottak.

  2006-os karácsonyi szünetet előtt, amikor én ugyan illendőségből – hiszen az ünnep megbocsátó jellege, szinte kivétel nélkül minden embert megillet -, köszöntem, és békés, és nyugodt karácsonyi ünnepeket, és boldog új esztendőt kívántam a magam nyekergőnek hitt, és félszeg hangján Szakács Erzsébet tanárnőnek aki nem tudtam, hogy hirtelen mit is felelhetne rá, szokott kedveskedő, és álcázott bájával elmosolyodott, és valamilyen leplezett érzelmességgel, és nagyon erőltetett mimikával, és gesztussal ő is hasonló szépeket kívánt nekem.

 Sajnos nem engedte, hogy a hallgatói, és tanítványai egy kicsit közelebbről is megismerhessék, és így maradt a személyiségében valamilyen felderíthetetlen, belső magán atmoszféra: titokzatos mikrokozmosz -, ahová nem engedett be – bizonyára szakmai, és rutinosnak számító távolságtartásból senkit sem.

 Pedig annak idején a legelső évfolyamon, amikor éppen az ókori világirodalommal foglalkoztunk behatóbban Szakács tanárnő rendkívül precíz, és nagyon érdekes előadást tartott Horatciusról, és a római költőkről! Akkor még mind azt hihette – legalább is akik az irodalom szak résztvevői voltak -, hogy nem lehet semmi baj, vagy nagyobb mérvű fennakadás, pedig mennyire tévedtek később!

 Nem éreztem, hogy ez keserű teher lenne, inkább csak hálás lehettem a kiismerhetetlen végzet elrendelés-szerű forgatókönyvének, hogy akadályokat állított elém, amiből lehetőségeimhez mérten igyekeztem gazdagodva tapasztalatokat és tanúságokat szerezni, és módszereket az élet keményebb megpróbáltatásaihoz, és harcaihoz.

 A magyar történelem szemináriumok alkalmából azt gondolom, hogy kegyelmes, és rám örökké vigyázó őrködő angyalom ismételten csodát tett, mert 1790-1914-ig a magyar történelem gyakorlati szintű tanulmányozását, és megismerését kellemesen, és nagyon is biztonságos keretek között – rettegés nélkül -, átengedte a sors kiszámíthatatlansága egy mindenképpen intellektüel, és felvilágosodott oktatónak, és pedagógiai szakembernek, akinek a személyiségében hál’ isten nagyon is otthonosan megfért a hallgatókkal való jó, és barátságos kapcsolatkialakítás, és az otthonos légkör megteremtése.

 E magyar történelem szakos pedagógust Este János tanár úrnak hívták, és a szűkebbre szabott, és specializálódott kutatási területei közé számított az Osztrák-Magyar Monarchia gyönyörű, és verőfényes boldog békeidőknek is nevezett aranykora!

 Este tanár úr az-az ember volt, akire történelemtanulmányaink behatott, és értelemmel való megértetésében nagyon nagy, szinte pótolhatatlan segítségnek számított, hiszen közvetlen, és nagyon is szellemes, finom intellektuális stílusával már is belopta magát a nagyobb számú hallgatóság körébe. S amellett, hogy lebilincselő szellemi intellektussal rendelkezett volt valami csendesen megbúvó, egyéni, és lényeget meglátó furcsa humora amit szinte egytől-egyig mindenki élvezett. Egyebek mellett a hallgatók között felröppent a legenda, hogy amelyik tanár óráját meglehetősen gyakran látogatják, és akinek a személyisége megnyerően népszerűséget vívott ki magának a diáksereg körében annak az óráján, és előadásai alkalmával is van legalább úgy körülbelül száz-százötven, ha esetlegesen nem több hallgató az óráján, akik minden bizonnyal kíváncsiak lehetnek arra, amit az illető pedagógus el szeretne az éppen esedékes tananyaggal kapcsolatosan beszélni, illetve ismertetni.

 A tanár úr közepes testalkatú, és vállas, hollófekete hajú, kör alakzatú szemüveget viselő, nyugodtan, megfontoltan, és kellemesen megnyugtató intelligencia hangú,  negyvenes éveiben járható tanár ember volt, aki azzal vívta ki hallgatói köréből a nagyra becsülést, és a tiszteletet, hogy nagyon is szerette, ha – főképpen a szemináriuma alkalmával, amikor mindenkinek egy kiselőadás témát kellett szokásosan választania -, a szokásos, nagyon kihangsúlyozott, és nagyon intellektuális szakirodalom mellett, azért a saját egyéni elképzeléseinket, és összefüggéseinket is megosztottuk vele. Senkit nem látott el a lényegre törő kritikák negatív záporesőjével, és senkinek nem mondta, hogy ez így, vagy úgy nem jó, hanem mint valami véghetetlen nagyon nyugalmat, meghittséget, és vigasztalást sugárzó bölcs ember, akinek imitt-amott már meglátszottak, hogy hollófürtjei között az idő barázdákat rótt, minden hallgatót, és tanítványait is, legyen az-az adott foglalkozás, vagy előadás után alkalommal is, de türelemmel, és kellő tisztelettel végighallgatott. Itt az ember egyenrangú partnerként eshetett számításba, mint például akár Drozsák Ferenc tanár úr kellemes, és emberséget sugárzó órái alkalmával.

  Egyszer Berzeviczy Albertnek kellett egy mezőgazdasági munkáját elemeztem, amit – ha nem csal meg gyakorta hanyatló emlékezetem -, éppen 1822-ben írtak, és felvilágosult szellemi előremutatásával, és reformkorba mutató iránytűjével, egyfajta korszerű mezőgazdaságot kívánt meghonosítani a korabeli XIX. századi Magyarországon, ahol az újítókkal, és reformerekkel szemben, meglehetősen kegyetlenül el akartak bánni a konzervatív harcos államférfiak.

 Én mindig azt szoktam meg, hogy szabadon beszélek, - papírok, és jegyzetek nélkül -, mindenféle segítség nélkül, hogy megpróbáljam a számomra is fontos lényegre törő összefüggéseket meglátatni a rám figyelő, és érdeklődő hallgatósággal. Így amikor kimentem, a csoporttársaimnak ugyan nem okoztam enyhébb feltűnést, de látszott Este tanár úr szemüveges szembogarain keresztül, hogy abban a helyeslő, és bólintó közmegegyezéssel is lebonyolított akaratos jellemben, ahogyan mindig az emberekre nézet, lehet, hogy meg lehetett elégedve, hiszen én mint valami megfoghatatlan, és egyszersmind megzabolázhatatlan szorgalmas nikkelbolha, vagy legalább is könyvhangya máris bevettem magam a Széchenyi Könyvtárba – hiszen hol már ott őrizték volna a XIX. századi könyveket -, persze az Egyetemi Könyvtárban is – ha keresett valaki könyvtörténeti ritkaságokat akkor természetesen talált is -, hol másutt találta volna meg az ember ezt a nagyon fontos mezőgazdasági jellegű korabeli, forrásértékű művet?

 Így aztán már jócskán belenyúltam az estébe, és éjjelre járt már lassan amikor az egész hatalmas munka kijegyzetelésével – feltételezhető azért, mert a korabeli XIX. századi magyar nyelvjárást még szoknom kellett -, kijegyzeteltem az egész  kellőképpen vaskos könyvet. Igaz ugyan, hogy este fél hétre járt az idő, és nekem – főleg a téli időszakban, ha szerettem volna sötétedés előtt hazakeveredni -, tanácsos lett volna négy óra fele elindulni haza, hiszen ekkor már korábban sötétedik, és a nappalok napsugármentes múlását felváltják az éjjelek komor, és egykedvű, méla hangulatai, és színfóniái.

 Így aztán mire én hazakeveredtem, addigra már jócskán kilenc óra is elmúlt, és az emberen ilyen esetekben önkéntelen is úrrá lesz, valami megmagyarázhatatlan tompult érzés a fáradtságon kívül, mintha dobogva ketyegő szív-órája ki akarna hasadni, vagy legalább is szakadni, mint valami megállíthatatlan időzített bomba, és éppen e miatt már nem is éhes, és nem is szomjas, csak egészen egyszerűen le szeretne pihenni, és addig aludni jóízű, álomba ringató hangulattal, amíg ez adott, és lehetségesen biztosított.

 Még szerencsém volt, hogy Péntek este volt, így a teljes Szombat rendelkezésemre állt, hogy elkészülhessek ezzel a nagyon is fontos megbízatásommal.

 Kiselőadásom végül sikeresnek mondható, ami után az ember lelkiismerete kőszikla terheiben nyugodtan listázza, és könyvelhette el önmagában, hogy hál’ istennek nagyon is gördülékenyen, és remekül ment a kiselőadást, és megmérettetés, és bárcsak más is ennyire precízen, hatékonyan, és kellőképpen gördülékenyen menne.

 A másik nagyon fontos kiselőadásom amit már az Osztrák-Magyar Monarchia korszakából kellett produkálnom, illetve választanom Majláth György korabeli konzervatív politikusnak az a nézete, és ötlete volt, ami később gyakorlatilag megalapozta az uralkodó I. Ferenc József azon elképzelését a magyarokkal folytatott kompromisszumos politikának, hogy létre jöhessen Deák Ferenc Húsvéti cikke, illetve maga a kiegyezés, ahol csak a közös ügyekként ismert három minisztérium: a Külügy, Hadügy, és a Pénzügy, volt közös, minden más a két országra jellemző egyéniségi színezettel, és törvényhozó szervekkel volt biztosítva.

 Ettől eltekintve a tanár úr rendkívül udvarias, és egyúttal meghatározó személyisége volt mind a magyar történelem szemináriumoknak, mint pedig a hozzá kapcsolódó szigorlatoknak, amit mi meglehetősen könnyedén, és a lehető legfeltűnőbb nyugalommal, és kiegyensúlyozottsággal kezeltünk. Sohasem felejtem el, hogy amikor éppen az Osztrák-Magyar Monarchia történetéből kellett, hogy feleljek, akkor mint mindig most is a jól bevált öltöny, és nyakkendő, fehér ing – hiszen minden hallgató tudta azt, hogy ez jelentősen megnöveli az esélyes lehetőségeit, hogy egy elégségessel megúszhassa az éppen adott vizsgát -, és éppen ezért volt az számunkra nagyon furcsa, és egyszersmind rendkívül különleges, hogy Este tanár úr bátran, és meglehetősen barátságos hangnemben megengedte, hogy levegye mindenki – természetesen, csak a nyári kánikulára való hivatkozás mellett -, az öltöny felsőjét, vagy a zakóját.

 Ami a tanár úr öltözködési stílusjegyeit illeti, a legelső élesnek mondható kollokviumi jellegű vizsga alkalmával bizony mindenkiből kihozta a lehető legjobb értelemben vett szilárdnak mondható, és picit meghökkentett csodálkozást, hiszen a legtöbb ember annyira feszültség-sokkos állapotban igyekezett a lehető legjobb benyomást tenni az éppen vizsgáztató tanár úrra, hogy csak utólagos, és nagyon szemfülesnek mondható körültekintéssel vettük azt észre, hogy Este tanár úr, meglehetősen – a mai szóhasználattal mérve, ma talán azt mondhatnánk, hogy lazán -, jelent meg kollokviumi vizsgáztatásra, a szokványos öltöny, és nyakkendő helyett, fehér ingben, ami nem volt nadrágjába téve, illetve koromfekete, és bizonyos szempontokat is figyelembe véve divatos napszemüvegben, ami illet összetettnek mondott személyiségéhez, és csak az irodaajtóján belül szembesültünk azzal, hogy azért a stílusos öltözködés mellett, azért tud a tanár úr is meglehetősen komoly jellemmel élni, természetesen, ha az éppen esedékes, és adott szükség ezt mindenképpen megkívánja.

 Én amikor beléptem rövid ujjú, hófödte ingemben, és fekete nadrágomban, szerényen, mint engedelemért könyörgő könyvmoly, azonnal hellyel kínált, és máris adta az adott tételeket, cetlikre fektetve kissé megkopott barna íróasztalán, amiből húzni kellett, hogy a lehetőséghez képest a lehető leghamarabb el lehessen kezdeni a munkát, és a kollokviumi beszélgetést.

 Tisza István második miniszterelnökségét húztam 1912-1913 között. A feladatom, pedig az volt, hogy a lehető legaprólékosabb – és természetesen tanulmányokra is kitérve - , ismertessem az összes fontos eseményt, és diplomáciai összefüggéseket, ami ebben a nagyon – alig egyéves -, időben megesett elsősorban Magyarország történelmében!

 A hatás, azt gondolom, hogy nem maradt el, mert azokra az elsősorban keresztkérdésekre, amikre a tanár úr kimerítő tájékoztatást, és egyúttal választ is várt, nem maradtak észrevétlenek, hiszen mindenre igyekeztem a lehető legteljesebben választ adni, és nem is reménytelenebbül, hanem egyre határozottabb meggyőződéssel, elsősorban azt mérlegelve, hogy ennél a pedagógusnál, ha az ember tényleg igyekszik úgy beállítani a dolgokat, és elsősorban azt, hogy az illető minden lehetséges energiájával is azon volt, hogy igenis megtanulja az adott tananyagokat, akkor ez feljogosíthatja őt, hogy esetleg reményeket táplálhasson arra, hogy megússza a feleletét, ha másért nem de egy erős elégségesért!

 Amikor végeztem – pusztán alig több, mint tizenöt perc alatt -, Este tanár úr még lefeleltetett egy történelem-könyvtár szakos fiút, aki bizony mindenre ugyanúgy válaszolt, és igyekezett annyira kimerítően meggyőző lenni, mint én. Majd ezt követően kiküldött minket a tanár úr, amíg eldöntötte, hogy kinek mennyi érdemjegy jár, és ekkor tudtuk azt meg, hogy nagyon elnéző volt velünk, hiszen ez volt – mondhatjuk, kishangon -, az első olyan jellegű magyar történelem kollokviumi vizsgám, ahol a saját egyéni véleményem is valamilyen rejtélyes módon is beleszámított a megszerzett édenjegybe!

 Négyes kaptunk, mind a ketten, és egy kicsit talán büszkék is lehettünk magunkra, hogy ennyivel is megúsztuk a vizsgát, és nem kellett még pluszba kijárnunk a pótvizsgáztatás kicsit megalázó, és erkölcsiségünket eltipró szamárlétráját. Egyébiránt, én mindig arra igyekeztem törekedni, hogy a lehetőséghez képest, ne bukjam meg, és mindenhol igyekezzem a legjobb képségeimhez mérten megfelelni, hogy ne kelljen pótvizsgára menni, éppen abból a megfontolásból, mert én közben, ahogyan közeledett a nyári vizsgaidőszak ideje, és egyúttal sokak számára a várva várt, és egyúttal megérdemelt pihenés, én ezt az időt arra használtam fel, hogy elóvassam a következő év megszerezhető, és egyúttal beszerezhető, kötelező olvasmányait!

  Nem lettem buktatott, és ez bizonyos fokú megnyugvással töltött el, még akkor is, ha esetleg valaki nagyon megharagudott rám valami miatt, és nagyon rossz szemmel nézte, hogy én igyekszem jól venni az akadályokat, és teljesíteni még a leglehetetlenebbnek tűnő, baljóscsillagzatú helyzetekben is.

A másik vizsgám, ami – ami egyben szigorlat is volt -, szinte még érdekesebb, hiszen itt 1849-1945-ig terjedő időszakból kellett, hogy bizonyítsak, Szalkai Péter tanár úrral kiegészítve a vizsgáztatók névsorát. Elég csak arra gondolni, hogy mennyire komolyan vette a tanár úr az adott, és éppen esedékes feleleteket, és hogy nagyon is következetes szigorúsággal szerzett érvényt az akaratának, ha jelen esetünkben éppen egy nagyon is jelentős szigorlatról volt szó!

 Szalkai tanár úrnál – balszerencsémre -, kihúztam az egyik legnehezebb, és legkacifántosabb tételt, amit emberi koponya valaha s kitalálhatott: Nevezetesen a XIX. századi politikai eszmerendszereket, és ezzel összefüggésben azt az alapkérdést, hogy ezek az eszmék, hogyan alakultak ki, és hogyan épültek a be éppen esedékes társadalom vérkeringésébe, vajon?

 Elkezdtem, és ami csak eszembe jutott a témával kapcsolatban gondosan, és a lehető leggyöngybetűimmel leírtam a vázlatomba, amit a tanár úr elvett, és gondosan magában kielemezett, és ez után mondta azt, hogy ez a felelet meggyőző lett volna, csak éppen hiányzott belőle valami fajta eltökéltséget sugalló energia! Majd kissé groteszk, és gúnyos mosollyal szája szegletében vallatni kezdett az adott politikai rendszerekkel kapcsolatosan.

 De még szerencse, hogy Este tanár úr, kiállt a diákjaiért, és egyúttal az összes tanítványáért, és mindenkinek segített, ahogyan ezt a helyzet megkívánta. Tehát legvégül senki nem távozott üres, és pusztán csak elégtelennel tele irkált leckekönyvvel a szigorlatról, hanem mindenkinek sikerült a hármas, és a négyes érdemjegy között teljesítenie!

 Negyedéves koromban, egy nagyon érdekes személyiséggel találkozhattam Sikló Konrád tanár úrral, aki amellett, hogy szemináriumi tanárom is volt, és végigtanította az egész XX. századi magyar történelemét, nagyon vigyázni illett vele, hiszen ha csak egyetlen dolgot, vagy apróbb, és másoknak jelentéktelen, piciny adatot elrontott az ember, akkor a tanár úrnál biztosra vehette, hogy valószínűleg egy jeggyel rosszabbat kapott!

 Sikló tanár úr már jócskán túl volt a hatvanadik életévében, és haja zúzmarák fényeivel erős deret varázsolt homlokára, és bizonyára volt egynehány unokája is hiszen mint sokadszor mondogatta – főleg amikor a magyar történelem előadásait hallgattuk -, hogy:

- Tudják annak idején, - főleg a pártvezetőknek -, Moszkvában be kellett tölteniük a hetvenedik életévüket, hogy valamit is csinálni tudjanak, és megtapasztalhassák a pártfőtitkárság gyönyörűségeit - Mindig azt emlegette, hogy ez a fajta politikai érés folyamata az úgynevezett gerontokrácia korszaka, ami főleg a nyolcvanas évek elején volt jellemző, elsősorban a Szovjetunióban.

 A tanár úr barnakeretes szemüvege, és élénk, szinten mindenre kiterjedő, kékszínű szeme elől nem lehetett elbújni, hiszen a legapróbb részletekig figyelme minden apróbb részletre kiterjedt, és az ember óvakodhatott, és tarthatott is tőle, hiszen olyan legendák kaptak a hallgatóság között lángra, miszerint Sikló tanár úr – főleg ha szigorlaton vagyunk -, kimondottan szigorúan veszi a statisztikai, és a számadatok részletes beszámolásán túl, magát a százalékos adatokat is, tehát, ha az ember a tanár úr magyar történelem szigorlatára készült, jobban tette, hogy az álltala írt, és a Nemzeti Tankönyvkiadó által kiadott Magyar Történelem 1914-1990-ig felsőoktatási tankönyvet a lehetőség szerint a lehető legteljesebben bemagolja az utolsó szál betűig, és ékezetig, hiszen ettől függött, megmaradható jegyeinek állapota, ami elégséges érdemjegyeket szült. Egy másik vélekedés szerint a hallgatóság körében az a rémhír kapott meglehetősen élénk fantáziára, miszerint a tanár úr soha nem ad hármasnál rosszabb jegyet, - ami egyet jelentett azzal, hogy elégséges érdemjegyet sem fogadott el -, hogy a kettes osztályzatot, amire az évfolyam fele, jóformán áhítozott, szóba sem jöhetett, egy olyan formátumú, és intelligenciájú pedagógus szakembernél, mint Sikló tanár úr!

 Mennyire pontosan, szűkszavúan, és valamiféle intelligens, komoly, humorral mutatott, és hívta fel a figyelmet arra, hogy a lehetőség szerint csak a lényeget mondjuk el – főleg a szemináriumon -, és a többi mesélést el nem merjük kezdeni, hiszen szűkre volt szabva, az úgynevezett beszámolási időnk, maximum tizenöt perc lehetett.

 Így történhetett, hogy amikor én Kállay Miklós miniszterelnökségét választottam, Sikló tanár úr meglepő udvariassággal, - ami szinte kivétel nélkül, mindenkinek kijárt szerencsénkre -, megmondta, és útba tájékoztatta az embereket arra vonatkozóan, hogy melyik könyvet olvassuk el, és hogyan, és mint jegyzeteljük, melyek legyenek azok a góc, illetve csomópontok, aminek az alapján útba tudjuk igazítani a többi hallgatótársunkat, és mikre figyeljük oda, amikor a vázlatunkat elkészítjük?!

- Nagyon figyeljenek rám, mert csak egyszer mondom el! Tizenöt percük van! Precízen, összeszedetten, s csakis a lényeget! Ha túlmennek az időkereten leállítom magukat! – mondogatta megszámlálni sem tudom hányszor. Talán attól való aggódásában, hogy egynehány hallgató esetleg elfelejti, hogy mennyi is az a bizonyos tizenöt perces időkeret amit volt szíves kiszabni.

  A történettudományi tanszéken a tanár úr, volt a tanszékvezető, aki részletesen, mindenre kiterjedve felhívta a figyelmet, gyakorlati instrukciókkal támogatva arra, hogy valójában, hogyan is nézhet ki a valóban, jól megszerkesztett, és a lényegre törő előadás, minden fölösleges sallang, és fölösleges szócséplés nélkül!

 Annyira izgultam, hogy máris a legközepén kezdtem a kiselőadásomat, és ahelyett, hogy azt taglaltam volna, hogy Kállay Miklós hol, és mikor született, illetve rátértem volna arra, hogy hogyan alakult a magánélete?, rögvest górcső alá vettem, és nagyítólencsével megvizsgáltam, ami gyakorlatilag a lényeg volt, hogy a II. világháború idején Magyarország külpolitikai szempontokat is figyelembe véve, milyen jellegű kiugrási kísérletekre számíthatott, valójában, hogy lehetőségekhez képest elkerülhesse a német veszedelmet?