TÖRT-SZAVÚ FOHÁSZ


Homályok zsúfolt valóságrészleteiben, felkelő hajnalok lámpagyújtógató fényei hamar eltűnnek, fogyatkoznak; mélység s magasság közt aligha létezhet kivezető út csupán kiáltó szakadékkal teli! Hangokká lényegül majd át a Tér; egyetlen szerelmes ujjbeggyel simogató-gyöngéd érintésben ott lüktet a kimondott, örök érzelem: boldogságban sugárzó, tág pupillák szökkenő percek halhatatlanságát sóvárognák vissza, amit látomások varázshatalma szándékosan torzít!

Az igazi Látók mindig megszokott, salaktalan fényben tapogatóznak s élnek! Sebezhető fájdalom még sokáig kitárja szirmát s magához szólítaná hűsége Kedvesét! Mindennapok túlélhető kálváriája ordítva csoportosul miccenő tekintetekben! – Küldetések stációi csengve bongnak fülek kagylóiban, mint elrepedt harangnyelvek kísértő szólamokban! Gyarlón elvadult teremtényeket nem hat meg bűnbocsánat! Önzőn-mohó galádul csakis önmaguknak élnek!

Már mindenhol megannyi önző, számító kézmosó Pilátus házal önként csillagokat-bombázó gázsik fejében; magányos Golgota-emberek így válnak számkivetettekké! – Tört-hangú ítélet-rekviem fohászkodik fel méla-árvasággal az éjszakának: Senki se legyen adós-zsoldosa az alattomos kapzsiságnak! – Kézfogó késekkel mosolyogva már akárkit hátba szúrhatnak; éretten erjed s közben dögszagot áraszt Árulások csöndje!

Mint rossz lelkiismeret kódorgok bolyongva négy fal között önző vétkeimmel: elszalasztott lehetőségeimmel naponta szembesít félelmeim képlete! Folyamatos veszély-érzet kényszerít sürgető ébrenlétre!

I. FELVONÁS

(Dorka és Miranda farkasszemet néz egymással; nem mozdulnak)

MILÁN (tétován, többé-kevésbé önmagának mondja)  Ha látnám valami értelmét! Ha azt gondolnám, hogy minden embernek meg lehet valahol az életben a párja! Ha azt érezném halálbiztosan, hogy sikerülni fog, ha az ember végre elszánja magát, és megpróbálja! De aztán mit mondanék?

DORKA (elfordítja szemét Mirandáról; egyikre se néz)  Ha nem szeretünk valakit, és csak játszadozunk vele… az kicsit olyan, mintha el is árulnánk! Mit gondolsz?

MIRANDA Néha azt kívánom, hogy az adott dolgok csak megtörténjenek! Huss! (egyet-kettőt perdül a levegőben) Aztán rendszerint mindig meg kell bánnom a megélt pillanatokat!

MILÁN Volt egy kis nyúlam! Még anno a nagyanyámék házában! Én tettem, és gondoztam!

DORKA (nagyon meglepődik, mert ezt nem tudta Milánról) Én mindig is azt hittem, hogy halálosan rettegsz az állatoktól?! Ezt a véletlen egybeesést! (csodálkozik hitetlenül)

MILÁN Pedig így van drágám! Az állatokkal sokszor mégiscsak könnyebb, mint az emberekkel, mert az állatok legalább nem hazudoznak össze-vissza, és nem csapják be az embert! Aztán egyszer a nagyapám elvitte pároztatni, és onnét már nem találkoztunk! Otthon voltam, és egy idő után rádöbbentem, hogy valami hiányzik… nem hagyott el! Értitek?! Csak már egy ideje nem tudtam róla semmit!

DORKA Tündi-bündi kis nyuszika lehetett!

MILÁN Lehet, hogy túl sokat adtam neki enni!

MIRANDA Talán beteg volt szegényke?

MILÁN Nem nem volt beteg! Szerintem, csak megérezhette, hogy eljött az ideje… egyszerűen kilépett csendesen az életemből! (kicsit el is szomorodik, akár egy kisfiú; Miranda ösztönös reakcióval odamegy, és máris pátyolgatja, vigasztalja)

MIRANDA Drága kincsem! Nincsen semmi baj! Itt vagyok melletted! (hangja nagyon érzelmes; látszik rajta, hogy őt is meghatja az eset)

DORKA (keresztbe tett karokkal; kicsit mérgesen) Hát ezt nevezem! Anyuci kedvence máris közbelépett! Hogy oda ne rohanjak! Milánka? Kicsim? Kérsz egy kis zsebkendőt?

MIRANDA (élesen) Fogd be a szád, amíg türelmes vagyok!

DORKA Hát ez szép! Egy felnőtt, szőrösfejű felnőttet pátyolgatsz! Mi vagy te óvónő, vagy kedvesnővér?

MIRANDA (inkább nem figyel rá, mert nem akarja magát szándékosan felidegesíteni; Milán homlokát, szeme környékét törülgeti; gyöngéden, gondoskodón) Jól vagy életem?! Ne félj! Itt maradok melletted, amíg csak szükséged van rám! Nyugodj meg! Nincsen semmi baj!

Kis csönd. Majd mindannyian hallgatnak.

DORKA (kinézve az ablakon) Mintha kopogtattak volna, vagy nem?!

MIRANDA Senki nem nézi meg esetleg, hogy ki lehet az? (kíváncsian)

MILÁN Nagyon sajnálom, ha bárkinek gondot okoznék!

Kopogtatnak az ajtón; Dorka kinyitja

DORKA Tibi? Andi? Ezt a hihetetlen megkönnyebbülést! Milánka! Képzeld vendégeink vannak! Fáradjatok csak nyugodtan be! Dogjátok le magatokat…

Tibi, és Andi bejön. Kissé feszélyezetten, zavartan viselkednek, ahhoz képest, hogy milyen régi barátok.                  

MILÁN Andi!

ANDI Szia szívem! (két oldalról kecses, hanyag puszival üdvözli rég nem látott barátját)

TIBI (kicsit megdörzsöli megizzadt kezét, majd kezet fog Milánnal) Remélem még mindig formában vagy, legalább is, ami a csajozást illeti? (párat kacsint bizalmaskodva)

MIRANDA (túlságosan meglepődve) Andrea! (kissé feszélyezetten) Nahát! Váratlan nagyság érkezett hozzánk! Hogy ityeg Tibikém?

ANDI Szióka Drágám! (félszegen) Szia Dorka!

TIBI (erősen verejtékezve, mint akinek borzasztó erőfeszítésébe kerül kinyögnie a szavakat) Örülök, hogy megint találkozunk Miranda!

DORKA (mintha kínos csend következve; azonnal félbeszakítja) Huppanjatok már le az ég áldjon meg titeket! Éppen arra készültünk, hogy megkóstoljuk mesés koktélgyűjteményüket! (kissé hangosabban, mint a normális hangszín) Hol voltatok mostanság?

TIBI (mint aki felel egy kérdésre) Bali azonnal le lehet úgy égni, mint a főt homár!

DORKA (meghökkenve)  Balin?!

MIRANDA (kissé túlozva) Hogy s mint vagy nagyfarkú Tibi? Meséltem már nektek, hogy ennek az ízig-vérig macsónak mekkora a szerszáma az ágyban? Csak egy a bökkenő vele! Képtelen belelni önző férfiasságával!

TIBI Nem… (elbizonytalanodik) Mi otthon tartózkodtunk éppen és készültünk egy romantikus estére a jakuzziban!

ADI (részvéttel) Tényleg így történt!

TIBI Tényleg… csak üldögéltünk otthon és élveztük volna egymás lebilincselő társaságát!

DORKA (derűs, de semmi jobbat nem tud mondani) Aha! Megértem!

MILÁN Fő, hogy megjöttetek, és nem történt semmi kellemetlenség az utazás során!

TIBI Igazán örülök, hogy végre megint összefutottunk Milánom! (mint aki nagyon megkönnyebbült)

ANDI És mondjátok csak, hogy vagytok?

MIRANDA Hát ezt nem hiszem el! Megint egy ostoba csibe-kérdés! Kaphatnék valami kis piát? Intenzíven kiszáradt a torkom!

DORKA (gyilkos pillantást küld Miranda felé; aztán Andihoz)  Sajnos… az utóbbi időben kissé megfagyott közöttünk a hidegháborús kapcsolat!

ANDI (vigasztalóan) Jaj, szegénykém! Hát már megint? Őszintén sajnálom!

MILÁN (elveszi óvatosan Miranda poharát) Úgy látszik, hogy a boldogságnak is pontosan megvannak a maga kis hóbortjai!

ANDI Jaj, Dorka drágám! Hát ez borzasztó!

TIBI (zavartan) Úgy van!

Csend

MIRANDA Tulajdonképpen ti miért is jöttetek?!

DORKA (Mirandához) Ne kezd már megint csajszi! (vendégekhez megnyugtatólag) Nagyon örülünk, hogy itt vagytok! Ne is törődjetek semmivel! A legfontosabb, hogy érezzétek magatokat otthon!

MILÁN (gyorsan, hogy le ne maradjon valamiről) Egyet értek!

Tibi és Andi összenéz

TIBI (szomorúan) Mi csak szerettünk volna egy romantikus estét kettesben… tényleg csak erről lett volna szó…

ANDI Ez így is van…

DORKA (szelíd szemrehányással) Annyira örülünk nektek! Olyan ez, mintha végre friss levegőt szívhatna egy dohos lakásban ember!

MIRANDA (elszűkül a szeme) Csak nincs valami bajod Tibikém?

DORKA (Mirandához) Bogárkám! Nem gondolod, hogy kissé gonoszkodó vagy már megint?!

MILÁN (fejét csóválja) Miranda…

ANDI Tényleg sem történt semmi vész drága Milán!

DORKA Fel nem foghatom azzal a híg agyammal, hogy miért kell máris vallatni embereket, ha meglátogatják legrégebbi ismerőseiket…

MIRANDA (kecses, nőies diadallal) Tibi szeretné elmesélni Drágám…

ANDI Tibi?

TIBI Hát… mi tényleg nem csináltunk semmi huncutságot… éppen csak készültünk volna…

MILÁN Kérsz esetleg valamit Tibi?

TIBI (megrázza a fejét) …És arra gondoltunk, hogy majd a hangulatos jakuzzinban gyertyafény mellett szerelmeskedünk…

ANDI (halkan, nyugodtan kisegíti)  …ez az egész napos esős, monszunos idő… igaz, meg a bikinim is legalább két mérettel kisebb, mint az eredeti…

TIBI …szóval, abban maradtunk, hogy a kölcsönös cirógatások helyett inkább lefekszünk pihenni, hogy frissek, és… üdék lehessünk…

ANDI …És különben is… Tibike drága egész héten annyira fáradtnak érezte magát…

TIBI … ezért inkább megvacsiztunk, majd néztük kicsit a plazmatévét… aztán lefeküdtünk szex nélkül…

ANDI …Természetesen a legszigorúbban csak pihenni!

DORKA Természetesen!

MIRANDA Hát… hogyne!

DORKA (gyilkosan) Ugye ez nem valami sanda, csélcsap utalás akart lenni?!

TIBI Tessék? (vár egy kis pillanatig)

MILÁN (bátorítólag) Mondd csak nyugodtan Tibi!

TIBI …Szóval már mindketten nagyon fáradtak voltunk, és Andikám is (jelentősen Andira néz; megfogja a kezét) nagyon sok munkája volt a Drágámnak… hát ezért!

ANDI (kicsit szomorkásan) Igen… így igaz…

TIBI …Én pedig éppen az aktuális cégeim marketing stratégiáival voltam totálisan behavazva…

Rövid csend

MIRANDA (higgadtan, nyugodtan) És aztán?

TIBI (álmatagon néz rá, mintha nem is tudná, hogy mit beszél)  Hkm?

MIRANDA (kedvesebben) Aztán?

TIBI (Andira néz)  Aztán… nem is igazán tudom, hogy mi történt… üldögéltünk, aztán lefeküdtünk… (Andi mosolyogni kezd, aztán halkan nevet)

ANDI Annyira muris volt gyerekek!

TIBI (csendesen, idegesen) Lefeküdtünk!

(Dorka Andival együtt nevetgél, Miranda pedig kíváncsian szemléli őket)

ANDI Annyira elfáradtunk, mintha elefántokat cipeltünk volna…

TIBI Annyira sok melónk volt!

(Dorka kicsit csitítja Andit; Tibi nem mozdul. Ártstlanul szinte gyerekesen)

Mint aki eltévedt a sötétben… önmaguknak próbáltuk megtalálni…

ANDI (vihogva) Olyan muris volt az egész…

(csend a szobában)

TIBI (kicsit merészen, de tárgyilagosan is) Ti vagytok a legjobb haverjaink! És különben is! Már olyan hosszú ideje nem rúgtunk ki együtt a hámból!

ANDI (nagyon mosolyog) Az egész világon!

TIBI (mint aki mentegetőzik)  Máshova aligha mehettünk!

DORKA (nagyot lélegzik majd kifújja a benttartott levegőt) Persze! Semmi baj ezzel! Mindent el lehet, és el is kell intézni!

MILÁN Hát ez csak természetes!

ANDI Szeretnék egy kis fagyit enni, ha szabad?

DORKA Oh! Természetesen drágám! (Milánhoz) Gyugyókám! Hoznál Andikámnak egy kis fagyit a hűtőből?

MILÁN Persze! (azonnal felkel, és kimegy a konyhába hozni egy kis fagyit)

ANDI Jaj, igazán annyira figyelmesek vagyok hozzám!

TIBI Nem is tudjátok, hogy mit is jelent a ti őszinte barátságotok! Kevés ilyet találni a mostani Celebvilágban!

MIRANDA (éles iróniával) Képzelem!

(Milán visszajön a konyhából kezében nagyadag csokifagyit cipel; mint akinek mázsás terhek nyomják a vállait; óvatosan odaadja a fagyit Andi kezébe)

ANDI Igazán köszönöm Milánkám! Tündéri fiúcska vagy!

DORKA Ugye, hogy a csokinak valahogy selymesebb, és gyöngédebb ízre van! Az ember amint kóstolgatja úgy érzi, mintha egy engedelmes szerető simogatná! (kélyesen megnyalja az ajkait, mint aki csábítani szeretne)

TIBI Tényleg ne haragudjatok ránk, de senki máshoz nem mehettünk!

(Miranda kacérkosdón, és roppant vonzón feláll; kinyújtóztatja elzsibbadt hosszú lábait. Mintha tánclépéseket gyakorolna párszor csábítón körbe kerüli a megszeppent, és félszeg Milánt.)

MIRANDA (egy kis szomorkás nevetés, és sóhaj buggyan ki belőle) Épp azon morfondírozom, hogy eléggé vonzónak találsz-e engem? S vajon még miért nem tettél eddig a magadévá?! Szinte megöl a kíváncsiság!

MILÁN (mint aki máshol jár; kis időbe telik, mire meghallja) Bocsáss meg, hogyan?! Micsodát szeretnél?!

MIRANDA Hogy te milyen tüneményes fiúcska vagy! (előbb kuncog, aztán kacag csábítón) Majd megtudod!

Andi megjelenik a bejáróban; bikinit vett fel, és hihetetlenül csábító egzotikusságot sugal, de a hölgyies természetesség jegyében

ANDI Komolyan? Máris beindult nálatok a flörtölési hadművelet?!

MIRANDA (nevetnie kell) Jaj, menj már a hülyeségeddel!

DORKA (ő nem mulat rajta) Andi, hát te meg hogy nézel ki? Eszméletlenül dögös vagy kisanyám!

ANDI DE drága barátnőm! Te is tudod, hogy a nőies idomok azért vannak, hogy mutogassuk őket! Különben hogyan is bírhatnánk engedelmességre a zsongó férfi libidót! Ma este nagy muri érkezik! Szinte már érzem is az illatát! Látom már, hogy itt ki az ingyenélő!

DORKA Hogy mondtad kedvesem?! Mintha nem hallottam volna egészen tisztán?! (odaszól Milánnak) Te megkukultál életem?! Szól már valamit!

MILÁN (megereszt egy félszeg mosolyt) Jaj, drágám!

DORKA (kissé dermesztően, de csak Milánhoz) Vedd tudomásul igenis, hogy én is nőies vagyok! Lehetek én is annyira vonzó, és szexi! Sőt! A személyi edzőmet meg is kérhetem, hogy pakoljon rám egy-két popsiizmot!

ANDI Ugyan drága barátnőm! Csak nem fogunk ezen összekapni!

DORKA (fegyelmezetten, de belül érezhetően forr) Te is tudod, hogy bármelyik valamirevaló izom macsót ágyba viszem! Különben is! A Te Tibikédnek csakis saját maga a fontos! meglásd! Most még megy a szekér, tehát elszórakozhat veled! De azt megnézném, hogyha dolgoznotok (saját utadat jártad!

ANDI Nagyon is szeretem a szabadságomat, akárcsak te! Én önmagam igyekeztem maradni minden helyzetben nem úgy mint egyesek! (Mirandához) Dorkának is megpuszilgatták jó párszor a Vénusz-dombocskáját úgy hiszem!

MILÁN Micsodáját?

DORKA (méltósággal) A nőiességem virágát!

ANDI Én nem bánom azt se, ha romlik a memóriád, de arra még biztosan emlékszel, amikor a Balaton kis partján…

DORKA (elfojtott haraggal) Te is tudod, hogy mit nevezünk árulásnak? (hirtelen ötlettel Milánhoz) Te mit gondolsz?!

MILÁN (nem tudhatja, hogy mit is feleljen; csetlik-botlik minden szava)  Legfeljebb az én vén csontjaim bírhatják egyedül a gyűrődést…

Dorka szeretné még hozzáfűzni valamit, de meggondolja magát, a fejét csóválja, és gyerekesen nevetgél

MIRANDA Na, mi lesz a könnyed kis tivornyánkkal?

ANDI Részemről máris mehet a fáklyásmenet!

DORKA (valamivel szelídebben) De kérlek… Előbb mindent illik megbeszélni!

ANDI (csábosan megigazítja az elcsúszott bikinije vállpántját Milán legnagyobb megdöbbenésére) Beütött az általános éber kómaállapot, vagy mi!

DORKA (keresztbe fonja két karját maga előtt) A lehető legkomolyabban mondtam!

MILÁN Mit is életem?!

DORKA Jaj, ne légy már ennyire ostoba!

ANDI (halvány, élénk mosollyal) Hát akkor kénytelenek vagyunk várakozni még egy kicsit!

MIRANDA (kihívóan) Csak a magad nevében csicseregjél kis anyám!

ANDI (halvány mosollyal) Ugyan már! Rá se ránts!

MIRANDA Csak két dolog közül választhatsz édesem! Vagy befogod, vagy kidobod!

DORKA Hát hogyne! Ha valakinek bérelt pozíciója van, onnét nagyon egyszerű!

MILÁN (elmereng) Azt hiszem egyik sem túlzottan jó megoldás!

DORKA (nem nagy örömmel) Előbb-utóbb úgy is kiderül! Egyébként Tibikét látom közeledni!

MILÁN (feláll, üdvözlésre igyekszik berendezkedni) Igen?

ANDI Akkor én… mit is csináljak?! (tanácstalanul)

ANDI (nem barátságosan) Az én tündi kis Manóm még azt is szokta mondogatni, hogyha ti annyira hasonszőrűek, és sznobok vagytok, mint amilyennek valóban kinéztek akkor már régen befolyásosoknak kellene lennetek!

MIRANDA Sznobok! Milyen könnyű, és csilingelő szó!

VAKRANDI

Mikor csengetett az ajtón nem mindjárt azonnal nyitották ki a kilincset.

Először heves, idegeskedő trappolásokra lett érzékeny füle figyelmes.

 Valaki kijött az egyik szobából, majd ideges harci lépésekkel átviharzott a másik szobába; mintha szándékosan rejtegetnének előle valamit…

 Rátette úját biztos, ami biztos alapon a csengőgombra, hogy még egyszer lenyomhassa, mert kezdett unatkozni, és ha van amit ki nem állhatott, hát akkor az az unatkozás művészete volt! Kedves barátja nyitotta ki az ajtót, aki a jeles alkalomra teljesen egyedül szmokingot vett föl, és megpróbálta a sehogyan sem álló, ferdén tartott nyakkendőjét is megigazítani, de valahogy sohasem úgy sikeredett az adott kényes művelet, ahogyan azt ő eltervezte.

- Jaj, de cukorfalat vagy, és milyen csinos! – lelkendezett az ifjú hölgy. – Várjál egy kicsit segítek rendesen megigazítani! – azzal mással sem törődve máris megigazította az ügyetlen fiatalember Csili csálén, ferdén álló nyakkendőjét, és kellemesen, édeni hangokon még kuncogott is közben.

Eredtileg valami kellemes anekdotával, kisebbfajta történettel szerette volna kezdeni a mondandóját, mint aki nemcsak jelképesen, de valóságosan valahova ténylegesen meg is érkezett, de látván a tétova, mégis bájos fiatalember ügyetlenkedéseit meggondolta magát, és belépett az ajtón. A változás azonnal megfogta, és lebilincselte tekintetét; már jóformán az eszét sem tudta, hogy mikor járt utoljára ebben a szépen újrafestett kislakásban, mely a maga elragadó komfortosságával egy igazi otthon valóságát vetítette eléje. Mintha mindig is féltékeny lett volna erre az otthoni környezetre, de inkább önmagával volt feltétlen szigorú, amikor a saját maga elvárásait nem sikerült maradéktalanul megvalósítania!

- Te figyelj csak! Kicsi szívem! Mit szólnál hozzá, ha szerveznénk hétvégére valami közös programot? – felcsillant gyönyörű, nagy barna szeme, és azzal a megadó őzikeszemekkel szinte mindent képes volt elérni a másiktól, amit csak szeretett volna!

A fiatalember zöldes szeme felcsillant, de egyből ki is ült rá a kétségbeesett felélem: arról nem volt szó, hogy neki emberek közé kell mennie! Arca idegeskedő ráncok redőzetét vette fel különösen a homlok tájékán. Az ifjú hölgy kedveskedőn egyre csak őt figyelte, és látszott rajta, hogy még egy gombostűt is hibátlanul, és minden bizonnyal azonnal észrevesz. Arcán szája szegletében két ellenálhatatlan, finom kis gödröcske jelentkezett – lévén ez lehetett a titkosan csábító mosolyának feltétlen záloga, mellyel még a leghezitálóbb lovagot is azonnal levette a lábáról!

Megfogta a férfi szőrös mancsát, melyet mindig is kellemesebbnek vélt azokkal ellenétben, akiknek csupasz kezei voltak.

- Kérlek drágám! Biztosan nagyon jól fogjuk magunkat érezni, csak neked sem szabadna mindent annyira magadra venned! Hát hogy fogod te a kislányunkat az állatkertbe, vagy ide-oda vinni, ha ettől a kis flinci-fanci akadálytól is begörcsölsz?! – párszor végig simította a kézfejét, majd csókolgatni kezdte áldozatkészen.

Amíg kimondta ezt a mondatot, rájött arra, hogy ennek az embernek segítségre van szüksége, szerető gondoskodásra, melyet mintha egész eddigi életében megvontak volna, vagy megfosztottak volna tőle; pedig világ életében majdnem mindenki körbe dongta, és mindent megkapott, amit csak szeretett volna, vagy kimondott szerető szüleitől – de valami, mintha lelkiismeretében megragadta volna még mindig érzékenyen, és szigorúan tapinthatón. Ez a kérlelhetetlen sebezhetőség volt, mely már a depresszió, és a melankólia tudategyüttesének biztos határán mozgott. Ennek egyik jellegzetessége volt, hogyha az illető személyt alapvetően vidám, mosolygós emberek társaságában helyezték el, bizván abban, hogy ő is kinyílik és előbb-utóbb átveszi a boldogság egyetemességet a helyzet sok esetben fordítottan sült el! Ugyanis ezek az ember általában magukba zárkóztak, és sokkal befelébb fordulókká váltak a társas környezetben, és feszültségükben egyre nehezebben, vagy egyáltalán képtelennek mutatkoztak a biztos feloldódásra!

A hölgynek egyetlen kérése volt, mikor megismerkedtek, és aztán attól kezdve mindig is: soha ne csapják be egymást, és mindig legyenek egymáshoz gyilkosan őszinték! Még akkor is, ha ezzel kockáztatják a törékeny – sok esetben -, kötéltáncot járó érzékeny érzelmeiket, melyek inkább a fiatalember volt intenzívebben kitéve.

Ahányszor csak a gyönyörű, ifjú hölgyre nézett, szinte sohasem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne kellett volna emlékeztetnie magát eddig elkövetett hibáira, kisebb baklövéseire; de hát a hibáiból tanul az Ember! Vagy talán még sem? S amíg töprengő, folyamatosan gondolkodó agyában ismét helyrebillent az adott gondolat kohéziója – önmaga előtt is világossá vált a képlet! Nem muszáj feltétlenül radikálisan megváltoznia, ha nem akar, de legalább mutathatna azért néminemű hajlandóságot arra, hogy kedvet csináljon az ifjú hölgynek elviselnie, és megértenie önmagát! ,,Erős vagyok, ha te kitartasz mellettem!” – gondolta, és úgy érezte, hogy nincs is ebben semmi megvesztegetés, semmi fafejű önzőség, csupán gyilkos őszinteség: mert szerencsére még azért léteznek ,,ami a szívén az a száján” – formátumú emberek, akiknek saját, egyéni meggyőződésük többet érhet a világ összes megvesztegethető kincsénél! És ezt az ifjú hölgy is nagyon tudta, és talán ez volt az a titkos, eddig tudatosan is rejtegetett ősi tulajdonság, mely elsőre is roppant rokonszenvessé tette szemében a másikat.

A férfi mintha folyamatos lelkiismeret-furdalásban görcsölte volna végig – mint egyfajta menekülést -, egész eddigi hitvány, és szánalmas életét. Önmagára mindig is szenvedő áldozatként gondolt, aki nem irányíthatja az adott dolgok merev, szikár történéseit, de akinek el kell tűrnie, és meg kellene tanulnia kezelni, és elviselni a világ összes többi megpróbáltatásait, és szavak nélkül is, mint az igazán teljes értékű telepátiák az ifjú hölgy tekintetéből karakán helytállást, és bátorságot olvasott ki: azt, hogy bármi történjen is ezzel a világgal egymásnak még mindig ott lesznek ők, miközben hűséggel fogják egymás kezét! Arcát hirtelen elfutották sóvárgó könnyei, melyek úgy szomjazták a becézgető babusgatást a másik hattyú-finom kezecskéitől, akár a mézet.

- Esetleg lehet róla… szó! – érezte magán, hogy ezt az egyetlen, velejéig megvesztegetett és roppant egyszerű mondatot is valóságos fáradtságába került kinyögnie. Mint akiből egyenesen harapófogóval kell kihúzni a szavak súlyos további értelmét.

- De drágám! Ne haragudj, de ez mit jelent? Nem értem! – gyönyörű, léleklátó barna szemeiben a kutató kíváncsiság tükröződött egy pillanatra, hogy aztán átadhassa a helyét az enyhe megbántottságnak.

 – Csak egy egyszerű kis kiruccanásról lenne szó szívecském, nem kell mindjárt védelmi állásokra berendezkedned! – kinyúlt, és finom, egészen művészi, karcsúsított ujjbegyeivel gyöngéd részvéttel megcirógatta előbb a másik pufók arcát, aztán valamivel huncutabb módszerrel tüskés haját, melyen a kopaszság már első, mutatkozó szégyenfoltjait adta; de valahogy ez is csak még karakretisztikusabbá tette egész fizimiskáját.

- Édesem! Bocsáss meg nekem… én tudom, hogy nagyon szeretsz kimozdulni, kirándulni, közös programokat szervezni, meg szóval… minden, de hány éve ismerjük már egymást? Hat-hét éve?

- Számomra mindig az adott pillanat létezett, és már ismerlek annyira, hogy tökéletesen megbízzam a döntésedben, de mégis önálló véleményemhez is ragaszkodjam! Tehát nem marad más választásunk, mint a kölcsönös kompromisszumkötés! Már amennyiben ez számodra is elfogadható?! – annyira megértő, szinte már szülői figyelmességgel nézte, mint egy önző, riadt gyereket, aki valóságos hiszti rohamot kapott, ha nem kapta meg legújabb játékát, vagy egy kis csokikát, ha az üzletben jártak az anyukájával.

A fiatalember egyenesen szembefordult vele, és látta csodálatosan csodálkozó izzó sötét szemében a lángot, és a fellobbanó szikrát, hogy mennyire szereti, és azzal is tisztában volt, hogyha azt kérte volna tőle, hogy maradjanak otthonülő könyvmolyok egész hátralévő életükben ez a fantasztikus nő bátran, és határozott eltökéltséggel akár még azt is bármikor azonnal megteszi, csak egyetlen beszédes tekintetébe került volna! Azonban azonnal rájött, hogy nem lehet igazságtalan, nem lehet önző, hogy mindig csak saját egyéni vágyait, álmait elégíthesse ki. Szívének egyetlen, őszinte szerelme most szeretett volna kérni tőle valamit – és bár világ életében ódzkodott a tulajdonképpeni, ezer veszéllyel riogató világtól mely nem ismer könyörületet a tétován benne mozgókkal szemben – mégis látszott rajta, hogy gyerekes magatartással igyekszik hárítani a további beszélgetést.

- Nagyon büszke vagyok rád szívem, hogy kimertél menni az utcára, hogy hozzál nekem somlói galuskát, amit úgy szeretek! – az ifjú hölgy ugyanis – akárcsak párja -, édesszájú volt, és gyors anyagcseréjének köszönhette, hogy szinte mindent képes volt elfogyasztani, még akkor sem látszott meg rajta egyetlen deka súlyfelesleg sem! A többi ember talán észre sem vette – legfeljebb csak a hevenyészetten odamondogatott irigykedő bókokként jegyezte meg -, hogy ennek a gyönyörű, egzotikus lánynak micsoda fantasztikus teste van; szinte magához vonzza, akár azonnal a mohó, éhes férfiszemeket! És ez nagyon jól esett neki: maga sem vette észre de nőiességét megerősítette, és hallatlanul szilárd tartást kölcsönzött számára.

- Drága! Én nagyon szeretlek, de tudod… nagyon sokszor pici dolgokból is hatalmas feneket tudok keríteni! Míg mások pikk-pakk azonnal megoldják életük kicsinyesnek nevezhető problémáit addig a magamfajta sebezhetőbb emberkék megesik hogy akár éveket is eltöprengenek egy-egy döntés, vagy válaszadás után, hogy vajon jól tették-e azt a dolgot akkor, amit cselekedtek?! – leborult törékeny lábaihoz. Mintha megbocsátást, vagy feloldozást akarna kikönyörögni egy olyan megbocsátható emberi vétségért, ami igazából csupán saját gyengeségének maradandó jele.

- Jaj, kismackóm! Én is sajnálom, ha nem vettem észre, hogy te ezt másként éled meg! – azonnal letérdelt hozzá, és bátorítóan, védelmet nyújtón magához ölelte tölgyfa vállait. Szenvedélyesen megcsókolta.

A pufók fiatalember elszégyellte magát, hogy hirtelen támadt érzelmi kitörései között kibuggyantak a könnyei.

- Bocsáss meg, hogyha gyengének, vagy elesettnek láttál! Tudod, én kicsit másként működök, mint a magabiztosabb nagyobb átlag!

- Kicsi szívem! Miért lenne ez baj? Hiszen még mindig itt vagyunk egymásnak, vagy nem?! – még mindig ölelte, és megpróbált a lelkére beszélni. –Én nagyon boldog vagyok, és elégedett, hogy egy olyan értékes, és roppant érzékeny embert ismerhettem meg, amilyen te vagy! Kérlek, ezt soha ne felejtsd el! Biztos vagy milliószor említették már neked, de roppant elegáns vagy ebben a szép öltönyben, és ez a nyakkendő! – tapintotta meg selyemszerű, puha szövetét. – Mondtam már, hogy egyik kedvenc színem a bordó nyakkendő?

- Hát… még csak most először, de már most nagyon jólesik! – hirtelen észrevette, hogy össze-vissza áztatta a finom hölgy arcát igazgyöngyeivel. – Jaj, kérlek, ne haragudj, amiért összemaszatoltalak!

- Tudod drágám! Nem tudom pontosan idézni, de van egy ókori távol-keleti mondás, miszerint: a sírás megtisztítja a beteg lelkeket, mert őszinteségből fakadnak cseppjei!

- Ez nagyon érdekes!

- Na, akkor mit szólnál hozzá, ha felállnánk, és készítenénk együtt valami finomságot? – javasolta, és gyönyörűbb volt őszinte, bájos-angyali mosolyával, mint valaha.

- Az ajánlat elfogadható drágám! – igyekezett feltápászkodni, és végre úgy érezte magát, hogy megnyugodott, mert a másik teljesen megértette.

- Akkor először is az alapanyagoknak kell utána nézni nem igaz?! Lássuk csak! Milyen finomságokat találok nálad! – mintha otthon lenne máris berohant a konyhába, és alapos kutatás tárgyává tette a félszeg fiatalember hűtőszekrényét.

- Mit szólnál egy kis spagettihez? Remélem azért akad ebben az agglegény háztartásban egy kis sajt, és paradicsomszósz? – emelte fel kérdőn igéző őzikeszemét.

- Ö… mindjárt utána nézek! – óvatosan megkerülte a hölgy kirobbanón vonzó, guggoló alakját, hogy a konyhapult alatti kis élésajtóhoz könnyebben hozzá férhessen; serénykedve kezdett kutatni a kívánt paradicsom után.

Még szerencse, hogy anyai nagymamája mindig gondolt olyan esetekre, amikor jó, ha van a háznál egy üveg, jó minőségű, házi készítésű paradicsomszósz; friss bazsalikommal, és oregánóval!

- Megfelelne ez az üveg? – emelte ki a polcról a telitöltött üveget.

- Hát ez pompás! – megfogta az üveg száját, és huncut, pisze orrával máris megillatozta a varázslatos fűszernövények kavalkádját!

- Ez nagyon jó lesz! Már csak egy kis tésztára lenne szükség! – emelkedett fel, s megigazította gyönyörű, koktélszerű szoknyáját, mely egzotikus anyagával stílusosan csinos benyomást keltett, és szinte kivétel nélkül felforralta a férfiszíveket.

- Nem tudhatom, hogy akad-e itthon tészta, de ha gondolod leugorhatok a boltba venni? Igazán csak néhány percről lenne szó! – mintha önmagát akarná biztatni, vagy bátorítani, hogy egy egyszerű tésztavásárlásból még nem következik szükségszerű tragédia!

- Mit szólnál hozzá, ha mélyhűtött hasábkrumplikkal csinálnák meg a szószt! Szerintem mediterrán típusú brassói aprópecsenye kerekedne ki a dologból!

- Ez izgalmasan hangzik! – egyezett bele a másik!

- Pompás! Van konyhai kötényed? – érdeklődött miközben gondos háziasszonyként máris rendet csinált a kiskonyhában, és előkészítette a szükséges eszközöket a főzéshez.

- Hogyne! – Addig kutatott, és keresgélt a nagy sublótszerű fiókban, míg kezébe nem akadt drága nagymamája régi köténye, melyet mindig nagy becsben tartott, és mindig ki volt mosva szükség esetére!

- Parancsolj! – adta hattyúfehér kacsóiba!

Az igéző hölgy máris felvette:

- Megkérhetlek, hogy kösd meg a végénél, mert sajnos hátul nincs szemem! – kérlelte. Éjbarna haját hátra fogta, míg kissé ügyetlenkedve a másik be nem kötötte a kiskötényt.

- Meg is volnánk! – törölte meg kézfejével verejtékező homlokát.

- Igazán jó érzés, ha az ember szakértő kezek közé kerül! Te is így vagy vele?! – huncuttul elmosolyodott.

- Hát… az igazság az, hogy ez változó! – vallotta meg őszintén.

- De azért remélem nem ragályos! – mosolygott elbűvölő természetességgel a másik.

- Tudod… az az igazság, és kérlek ne érts félre, hogy naszóval… ennyire egzotikusan gyönyörű szépségek sajnos nem szoktam megtisztelni a társaságukkal!

- Hát kicsi szívem! Az maradjon csak nyugodtan egyedül az ő bajuk! Én nagyon örülök, hogy végre találtam egy érdekes, különleges pasit! Ha érted mire gondolok?

A fiatal ember csak bólogatni tudott, lévén nem tudhatta mi is az igazán megfelelő mondat a kérdésre!

- Akkor először betesszük a sültkrumplit a sütőbe, de csak lazán, és kis fokozatra nehogy megégjen, mert akkor ehetetlen cipőtalppá válik! Közben megcsináljuk a paradicsomszószt! hogy boldogulsz az üveg felnyitásával?

A fiatalember ügyetlen, de hősies erőfeszítéseket vívott az üveg kupakjával, mely egy meglehetősen masszív alufóliával volt tekerve, és nagy erőkifejtésre volt szükség, hogy az ember lecsavarhassa a kupakot.

- Na? Megyeget? – sandított időközben a kedves úriember ügyetlenkedéseire a talpraesett hölgy.

- Oh! Secc perc alatt meg is van! – igyekezett fogát összeszorítani, mint aki erőlködik, és hihetetlen erőt fog kifejteni az adott pillanatban.

Az üveg kupakja azonban meg se mozdult.

- Várj… majd én segítek! – könnyed mozdulattal megfogta az üveget, otthonosan kihúzta az asztal fiókját, ahol az evőeszközök sorakoztak pedáns rendben, és a kés élével finoman felfeszegette a kupak széleit, hogy a levegő távozhasson belőlük!

- Így ni! – könnyedén végrehajtott művelet volt alig öt perc alatt.

A fiatalember kisebb szégyent, és nyámnyilaságot érzett, amiért ezt az egyszerű műveletet sem tudta végrehajtani. De a paradicsomszósszal már annál könnyebben boldogult.

- Istenien néz ki! – illatozta meg pisze kis orrocskájával a kellemesen gőzölgő szószt, amibe a fiatalember egy kis oregánót, és friss bazsalikomot is tett, hogy még intenzívebben kihangsúlyozhassa a mediterrán jelleget!

Néhány perc múlva fantasztikus illatok kezdtek terjengeni az egész konyhában.

- Akkor én… ránézek a krumplira! – javasolta az emberke.

- Ez jó ötlet! – kevergette meg kedvesen a szószt a hölgy.

Amikor a krumpli íncsiklandó aranybarna színnűvé pirult nyugodtan le is lehetett kapcsolni a sütőt.

- Ahogy látom a krumpli pompásan sikerült! Szinte nem is lehet elrontani, hiszen mélyhűtött! – lelkendezett huncut, játékos kislány módjára a gyönyörű hölgy.

- Ezzel én is egyet értek! Akkor? Teríthetek?!

- Igen! Mindjárt meg is vagyunk! – óvatosan törlőruhával megfogta a forrón gőzölgő edényt, hogy a megfőtt paradicsomszószt levegye a tűzről.

- Segíthetek?

- Szerintem nyugodtan meg is teríthetsz!

- Akkor jó!

Fogta magát, és megterített!

Közben a hölgy kimérte a paradicsomszószt és összekeverte a még forró tepsis sültkrumplival.

Amint készen volt, leoldotta magáról a kis konyhai kötényt.

- Kész is vagyok! – hozta be a kész, gőzölgő tálat az ebédlőbe.

- Fantasztikusan néz ki!

Kihúzta a hölgy előtt udvariasan a széket; a hölgy azonnal elpirult ekkora figyelmesség láttán, mégis kecses hölgyies eleganciával fogta meg a szoknyáját össze ne gyűrődjön, és foglalt helyet.

- Ö… szedhetek?

- Igen! Köszi szépen! – tartotta kedvesen tányérját a kellemesen gőzölgő jénai edényhez.

- Én már farkaséhes vagyok! És te?!

- Igen! Tudod sokan mondják, hogy lenne még bőven leadni egy-két kilót!

- Azok idióták! Szerintem szenzációs pasi vagy! Jó, hogy ennyire őszintén tudunk egymással beszélgetni! – finom kis hattyú kacsója kinyúlt, és megszorította az éppen ételt szedő, vaskos, szőrös kezét.

- Én is nagyon örülök ennek!

Kellemesen falatozni kezdtek. A tétova fiatalember vigyázott rá, hogy elsőként a hölgy kezdjen el enni. A másik úgy nézett rá, mintha nem ízlene az étel, vagy nem akarná megkóstolni. Meg is kérdezte:

- Valami baj van a szósszal? nem ízlik?!

- Á! Dehogy! Csak tudod arra gondoltam, hogy illőn megadom az udvariasságot!

- Percről-percre még jobban vonzódom hozzád! – rebegtette csábosan szempilláit, és ellenállhatatlanul mosolygott.

- Hát hogyne! – felelte kissé félszegen, és valósággal elpirult.

- Tudod sokszor úgy érzem magam, mint aki elfelejtette, hogyan kell beszélni az emberekkel! Az egész világ annyira exhibicionista és élvhajhász lett! Te hogy gondolod? – kinyúlt és megfogta a másik kezét.

- Igen! Sajnos ezzel nekem is számot kell vetnem nap mint nap! – hajtotta le a fejét, mint akit valósággal megsértettek.

- Jaj, hogy én milyen butuska vagyok már megint! – kólintotta fejbe magát -, észre se vettem, hogy ez számodra talán… kellemetlen is lehet!

- Ugyan! Rá se ránts! Már megszoktam!

- Ilyet soha se mondj kérlek! Nem szabad a fontos dolgokat a szőnyeg alá söpörni különben hová jutnánk! Igenis ki kell mondani a véleményedet, akármit is gondolsz a témával kapcsolatban! Tehát?! – emelte rá csillogó őzikeszemeit. – Neked mi a válaszod?

A fiatalember megvakarta kobakját, mint aki valóban komoly témák tárgyalásába szeretne fogni:

- Nézd! Remélem, hogy nem fogsz megsértődni emiatt, de tényleg az a helyzet, hogy egy ennyire hihetetlenül sugárzóan egzotikus, és fantasztikus hölgynek, mint amilyen te vagy csak rombolja a nívóját, ha olyasvalakivel van mit mondjuk én! De egyetértek veled az exibicioniztaságban! Sőt! Szerintem ez az egyik legdiszkriminatívabb dolog a nagyvilágon!

- Látod! Tudsz te, ha akarsz! A számból vetted ki a szót! Gondolom gyerekként egészen másmilyen voltál!

- Szerintem nem változtam olyan sokat se előnyömre, se hátrányomra!

A hölgy pohara üres lett ezért a fiatalember, hogy ne feszélyezze fölöslegesen tovább magát máris felállt, és hozott a konyhából egy kis ásványvizet!

- Tessék parancsolni! – töltött előzékenyen, akár egy főpincér.

- Egyszerűen el vagyok ragadtatva az udvariasságodtól! Nekem nagyon bejön! Máris levettél a lábamról!

- Igazán örülök, hogy ennyire kifinomult vendégem van! – ült vissza a helyére.

- Tudod igazán nem értem, hogy a hozzám hasonló nők többsége miért nem képes észrevenni a kedves figyelmesség legapróbb, szikrányi jeleit, amikor csak alig pár milliméterre van tőlük?!

-Hát tudod… gondolkodott el kicsit -, talán azért van, mert a hölgyek szervezetében kimutatták, hogy több a tesztoszteron, ami gyakorlatilag az egész hormonháztartást irányítja. Talán ez lehet az oka…

- Nem is tudtam, hogy benned egy genetikai tudóst is tisztelhetek az irodalmár mellett? – felelte kedvesen, és amint a lámpafény kifejezően megvilágította barna gyémántokként csillogó szemeit a világ leggyönyörűbb hölgye volt.

- Nos, igazán köszönöm! Ezt csak úgy mondtam! Még nem biztos, hogy úgy van! – szabadkozott, mint aki legszívesebben azonnal a föld alá bújna, és annyira elpirult, hogy ettől viszont a hölgy érezte úgy magát, mint akivel szándékosan is flörtölni akarnak!

Közelebb húzódott a székével, és azonnal lecsapott a gyanútlan, félszeg fiatal ajkaira. Kiélvezett minden pillanatot; mélyen, és halhatatlanul igyekezett elnyújtani a csókot, míg a fiatalember feje már valósággal lilul az oxigénhiánytól, mert nem mert levegőt venni, nehogy bakot lőjön a legromantikusabb pillanatban, amit valaha is átélhetett!

- Hu! Hihetetlen, hogy mennyire jól érzem magam! – vált el enyhén telt ajkaival a másik szájáról. – Csak nincs valami baj?! Nagyon vörös lett a fejed drágám, és kicsit ki is melegedtél! Csak nem vagy rosszul? – tapogatta meg verejtékező homlokát.

- Nem kedves! Semmi baj! Csak nem mertem levegőt venni, nehogy elrontsam a meghitt, romantikus pillanatot! – vett kicsit szaporábban levegőt.

- Hogy te milyen… hihetetlenül fantasztikus pasi vagy! Tudod már kezdtem a boldogságról lemondani, és akkor hirtelen beléptél a semmiből az életembe!

- Ennek is nagyon örülök! – megpróbált egy fokkal nem szerencsétlenkedve kiemelni egy papírzsebkendőt zsebéből, de mivel rá ült a saját nadrágjára ezért ez képtelenségnek tűnt, és be kellett vetnie a szalvétás trükköt; igyekezett hanyag lezserséggel a szalvétával úgy egyensúlyozni ujjai között, hogy a verejtékcseppek üveggyöngyeit makulátlanul eltűntethesse!

VISSZHANG

Tisztítótűz hullongó könnycseppek otthonában; már régóta felgyújtották a szende Létet! Elárcult pillangó-anyák ritkán emlékeznek Mindenség-csókokra! Szorongva telt a Mennyország-pillanat, mikor két test ősi-bizalmas titkait egymás előtt felfedték kamasz-szívek! Megérették önmaguk boldogsága egyedül önmaguktól függ! Mert minden végítélet s egyedüllét bizonytalanítva függ egy kötéltáncon, menetelést jelent a jövő felé! Derűs földönfutóként hurcolja ismeretlen zálogát megalázodva a rendre megtört benne valamit!

Félememmel telített, Golgotás-magánya mindig tovább s tovább hajszolta szurkos árnyékok katlanába! – Villámok karom-vésői felsebzik csikázó rettenetként az ég sötétlő vásznait! Behunynám gyorsan szemem s nem tudhatom, odaátról a túlvilág megkísértése szólíthat-e engem, vagy akik még küzdve itt maradhattak?! Emlékek alkalmazásával túl lehet-e lendülni tótágast állt mindennapok megpróbáltatásain?

Őrködök még most is: hitehagyott, kisfiús szomorúságok s őrjítő kétségbeesések között! Nullára begörbített vézna ujjak gyűrűjéből már hiányzik minden megértő kézfogás! Támogatások adakozó képlete! Földi szerelmet szívesen megbecsülnék még, ha e mostani szenzációhajhász, hitvány kor újra méltányolná lovagságom gavallér gesztusait! Minden csiricsáré maskara s oszlopos szent már hóhér; ketyegő merénylő, kinek árucikk, olcsó trófea a női babonázó test!

Duzzadó bimbók pitvarából, prémes ajkak vulkán-hullámában mikor válhat szerető-szerelmes szív? Szörnyeket szülhet alattomban szüzriadókban megedzett Heszperidák is?! – Bennem még világító lélek zakatol egyre s vár Valakit…

ELSŐ FELVONÁS

(Nappali szoba benne rengeteg könyv, és egyéb mindenfajta kellék. Dorka ül, Milán egy virágot vizsgálgat)

DORKA (többnyira selymesen, csilingelőn beszél; arcán gödröcskés mosoly; nem gunyoros, és nem is szomorú) Azt hiszem sok mindenbe jólesőn belefáradtam! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szimplán elegem van, de, hogy vannak napok amikor minden annyira összejön, hogy vagy nem találom a helyemet, és ez tökéletesen kikészít, vagy bedilizek! A képtelen helyzetek viszont fölizgatnak, mert szükségem van egy jó nagy adag adrenalinlöketre!

MILÁN (színtelen, már-már közönyös hanggal) Te vagy a legszuperebb asszonyom drágám! Csak ne vennél mindent úgy magadra! Hosszútávon kérlek ez egyáltalán nem egészséges!

DORKA Tudod mi az ami fogva tartja az embereket? (Milán bizonytalanul, értetlenül néz rá) Az előítélet! Hogy mások ilyennek, meg olyannak gondolnak, és ez szüli az emberben a megfelelési kényszereket! Egy kicsit minden emberi elme meglazulni látszik, ha a legelső ismerkedésről van szó! Az embert elkezdi a másik fél kóstolgatni, ami miatt nem lehet teljesen maga, hiszen mindenki elsőre igyekszik a legjobb formáját megvillantani! Az ember, mintha… nem is tudom! Önmaga idegenségébe veszne el! Érted te ezt szívem?!

MILÁN (még mindig a virágot bámulja; töpreng) Hát persze életem! Tudhatod! Én minden szavaddal egyetértek!

DORKA Köszönöm szívem! Igazán nagyon jólesnek hűséges szavaid! Az ember sosem lehet eléggé óvatos! Nem de?!

MILÁN Drágám! Te is nagyon jól tudod, hogy a megőrülésnek is vannak fokozatai! Egy egészséges, szexuális párkapcsolatnak is megvannak a maga gyenge pontjai, és fokozatai! Közepes úton kellene maradni!

DORKA …Tudod bogaram még nem szántam rá magam száz százalékban az adrenalinlöketre, de sokszor megesik, hogy kényeztető vágyat érzek mondjuk… egész nap egy lagúnában, vagy mondjuk egy egzotikus vízesés alatt anyaszült meztelenül szerelmeskedni! (ábrándozva) Aztán, ahogyan végig nézek a volt egykori csajszis barátnőimen megdöbbenek! Ezek lennének a vagány csajok a maguk karakán bátorságaival! Négy, meg ötgyerekes pipogya anyukák!

MILÁN Szerintem minden anyuka egyben hős is, mert létrehozott – persze biológiai segítséggel -, egy gyönyörű kis életcsodát!

DORKA Például el tudom képzelni, hogy a legtöbb nőnek igenis önértékelési zavarai vannak, és ez homlokegyenest majdnem megegyezik a kisebbrendűség gondolatával! Azok akik megengedhetik legszívesebben az egész álló napjukat csak a konditermek világában töltenék! Ezt nevezik önző testképzavarosok táborának! Soha nem lehetnek eléggé elégedetlenek semmivel sem! (Élénken felnevet) Egy szép napon majd nekünk is lehetne kisbabánk, de persze attól még ugyanazok maradnánk mint azelőtt!

MILÁN Kérsz esetleg egy pohár vizet, vagy nem innál valami erősebbet?!

DORKA Hányszor kell még neked elmondanom, hogy nem bírom a szesz semmilyen formáját, mert ha túl sok van belőle meghülyíti az embereket, ha meg túl kevés nagy a rizikója, hogy hamar rákaphatnak!

MILÁN (közelebb megy kedveséhez, homlokon csókolja, és igyekszik megnyugtatni) Drágám! Bármi történjék is közös életünk során tudhatod, még mindig beléd vagyok zúgva teljesen, és nagyon szeretlek!

DORKA Igen, életem! Én is imádlak! Nem ülnél le egy kicsit?! zavar, hogy folyamatosan járkálsz, meg bibelődsz!

MILÁN Bocsáss meg! Ha úgy kívánod! (helyet foglal) Drága kedvesemre a sziporkázó ötleteivel!

DORKA (elbűvölően mosolyog, gyönyörűbb, mint valaha) Amióta a drága barátnőm férjhez ment nem is vettem magamnak új ruhát! Mindig a régieket igyekszem felújítani! Jól érzed magad?

MILÁN Egyelőre.

DORKA Én mindig is egészségesnek találtam a nem túlzásba vitt félelmet! Semmit sem találok annyira meglepőnek, és hihetetlennek, mint amikor a nők kifutnak a biológiai idejükből, és utána kezdenek siránkozásba, hogy miért nem babázhattak!

MILÁN (feláll, egy kicsit megmozgatja elgémberedettnek látszó végtagjait)

DORKA Szívecske! Most meg mi bajod van? Miért álltál fel?! (meglepődik)

MILÁN Ugyan! Semmi sem! Csupán gondoltam megmozgatom berozsdásodott végtagjaimat! Tudod, hogy hogy van ez! (könnyelműen, jelentéktelenül legyint)

DORKA Látod, látod! Ha rendszeresen edzenéd az izmaidat akár még szexis is lehetnél!

MILÁN Mondták már neked Drágám, hogy a szabadszájúságod egy tüneményes angyalt takar! (kissé irónikusan, szellemesen)

DORKA Igen, már többször is! És kellemes volt a bók! Igazán köszönöm!

MILÁN Nem tesz semmit! Különben is! Én már sajnos nem vagyok olyan fürge, mikor először találkoztunk! (végignéz magán; mint aki méregeti magát)

DORKA Ellenétben velem! Ugye ezt akartad mondani édes Uram?! Én még most is az a karcsú, egzotikus virágszál vagyok, mint a találkozásunk pillanatában, mert soha nem engedtem meg magamnak, hogy szándékosan elhagyjam magam, és sajnálkozzak, meg keseregjek!

MILÁN Igen?! (sokatmondóan)

DORKA Ha csak egyszer listát csinálnék mindarról, ami szegény vállaimat nyomja! – Ha volna egy jó vastag memóriám a gépemen és egy nagyadag szabad hónapom, amikor az égadta egy világon nem csinálok semmit -, akkor vagy a legelső helyre, de tutti biztos, hogy a másodikra a diétám mellett a te ösztönös, szarkasztikus, gonoszkodó kis beszólásaidat írnám fel! Azonnal furkálódni kezdel, ha más boldogabb, mint te!

MILÁN (nagyon szelíden, de belül acélos, és kemény) Bármivel bántottalak is meg! Őszintén sajnálom! Tudod az az én bajom, hogy nagyon sok mindent magamra veszek!

DORKA (aprócska, csilingelő, rövidített nevetés) Talán csak nem gyónni szeretnél! Nocsak, nocsak! Mit hallok!

MILÁN (türelmesen) Ha nem zavar! Te szerettél volna lefeküdni velem már a legelső randi után!

DORKA (nyugodtan, mégis gyilkosan, kihívóan) Mit akar ez jelenteni?!

MILÁN (testére néz) Még nyugodt vagyok! Csak rajtad múlik!

DORKA Na ne mondd!

MILÁN Igen! És megkérlek, hogy kérj bocsánatot a bennem létező gyerektől, amiért – őszintén megmondom -, ennyire mérhetetlenül… megbántottál!

DORKA Kérjek bocsánatot a gyerekes énedtől??? Hát ki a fene vagy te édes Uram?! Amióta csak találkoztunk más egyebet sem teszek mint hogy a nevedben kérek bocsánatot helyetted! Már megbocsáss! Nem fogok neked megalázkodni! Kérheted akármennyire szépen virágcsokorral, és bonbonnal, vagy anélkül!

MILÁN Mondd csak? Velem van bajod, vagy azzal a nővel, akivé mellettem alakítottad magadat?!

DORKA (lassan összehúzza szemeit; hunyorít egy jelentőset) Hát ez nagyon jó! Mondták már neked, hogy abszolúte hiteles vagy mé akkor is, amikor megpróbálsz komolynak látszani?!

MILÁN Tudod a világ hozza!

DORKA …De visszatérve a megkezdett beszélgetésünk elejére! Mit csinálnál, ha úgy döntenék, hogy új életet akarok kezdeni, és megpróbálnák normálisabban viselkedni?

MILÁN Bedugnálak valahova! A közös vagyontárgyakat, az ingóságokkal együtt eladnám, és megfelezném veled! Majd fognám magam és egy lakatlan szigetre költöznék, ahol életem hátralévő részében mormota, vagy elmélkedő remete lennék!

DORKA Tudod elkövettem azt az egyszerű hibát, hogy nemigen változom! Esküszöm, hogy még a szokottnál hangosabban sem szeretek beszélni, mindig csak motyogva, de leginkább suttogva közlöm, amit másokkal szeretnék! Mintha az Élet lassabban, tartalmasabban folyna rajtam keresztül… Az én életemben mintha nem lennének hegycsúcsok, csupán szakadékok, vagy hullámvölgyek! Kiegyensúlyzott vagyok az igaz, de miattad változtam meg!

MILÁN Nem tudhatom, hogy ez most különleges bók, vagy csupán jogos, faramuci sérelem!

DORKA (kis nevetés) Ez még szállóigének is elmenne! Nem gondolod? Ez lenne a mi kis mottónk! Azon gondolkoztam, ha egyszer netalán tönkre megyünk vajon kettőnk közül ki fogja feladni makacskodó ellenállását és áll ki kéregetni a Moszkva-térre?

MILÁN (vállat von, mint akinek mindegy) Megtesszük, amit tudunk! Nem igaz?!  

DORKA (kis csenddel) Szóval nem lesz egyszerű paranoia! Viszont a szándékos habókos őrület már annál inkább kézenfekvő megoldás! Néha azon agyalok, hogy már az épelméjűség is kész pénzkidobás! Fölösleges kacat! Mennyire hasznos és hatékony lehetne sok esetben egy intravénás injekció, vagy valami kisebbfajta tabletta, ami segítene…

MILÁN (meglehetősen száraz, színtelen hangon) Mit szólnál, ha unalmadban kiugranál az ablakon, vagy elütetnéd magad egy eltévedt kocsival!

DORKA Te is tudod Drágám, ha már nagyon szerettem volna, akkor te ezt sosem tudtad volna meg! És különben is! Én teljes harmóniára és egyetemes békére vágyom!

MILÁN (kicsit meglepetten) Csak nem visszatértünk a hippi korszakba?!

DORKA Te is tudod, hogy én nem vagyok annyira notórius mániákus, mint egyes barátaid, akik úgy néznek ki, mint akiket éppen most szalajtottak az első csatornafedél alól!

MILÁN … De Édesem! Miért nem próbálsz egy kicsivel kedvesebb és talán megértőbb lenni! Nem olyan nehéz!

DORKA Mondod te! Nekem ma este nem elég a bagatell, szőnyeg alá söprés!

MILÁN Drágám! Ha ez megnyugtat téged! (fáradt beletörődöttséggel) Mi már annyira kiismertük magunkat, akár az ősellenségek, vagy a Bushido lovagjai! Az összes számító, ravaszkás rigolyánkat egymás hóbortjait is már mind ismerjük! Jó volna ha legalább a tébolyt távol tudnánk tartani még önmagunktól!

DORKA Szóval akkor csak ötven százalékban számíthatok terád!

MILÁN Arra számíthatsz, ha nem hagysz fel az állandó szoláriumozásoddal, hogy idő előtt megöregszel! Megfelel?!

DORKA Meg! (kissé szomorúan)

MILÁN (boldogan) Ebben nem is mertem kételkedni! (csöndesebben) Pszt! Figyelj csak! Mintha járkálna valaki a házunkban!

DORKA Jaj, már megint egy ostoba krimit néztél tegnap este?! (morcos)

MILÁN (megpillantja Mirandát, aki nem lép közelebb csak ácsorog) Szervusz szépségem! Éppen beszélgettünk Dorkámmal, hogy bizonyára kísértetek lehetne a házban, mert olyan furcsán recseg a padló!

MIRANDA (kissé feszélyezi az egész légkör, de megpróbál bátran viselkedni) Elnézéseteket kell kérnem, ha valaki gondot, vagy kellemetlenséget okoznék! Kérlek, Dorka ne haragudj…

DORKA (nem néz oda, játssza a meglepettet)  De hát miért kellene haragudnom kicsikém?

MIRANDA Bocsánatot kell kérnem, hogy akik nem ismernének azok is mindig félreismernek, ha meglátnak, mert tudod azt mondják gyors az anyagcserém!

MILÁN Kedvesem! Szerintem nincsen rá semmi szükség, hogy mindketten eljátsszátok a sértődöttet!

DORKA A gyors anyagcserét még meg lehet könnyedén bocsátani, de a gyilkos hiúságot, már annál nehezebben! Viszont a szeretetből fakadó, gyilkos önzés már nehezebb tészta! Lehet, hogy csak azért vagyok ilyen, mert a környezet befolyásoló erővel bír! Ez csupán az én kis modorom, és nem a lelkem! Félreértés ne essék! (mindkettejükre bensőségesen ránéz)

MILÁN Édesem! Kérlek nem szükséges ilyesmi miatt feleslegesen idegesíteni saját magadat! Nem történt semmi!

DORKA Kicsit kimegyek a konditerembe! A keresne valaki éppen a szobabiciklit tekerem!

Kimegy. Rövid szünet.

MILÁN …Hát igen!

MIRANDA Sosem tudom, ha a legrégebbi barátnőmmel beszélek akkor nevessek, vagy csupán csak sírjak? (elmés szellemességgel) Szerintem az se lepné meg túlságosan, ha azt mondanám én húsz éves koromban már babáztam volna csupán nem volt megfelelő a felhozatal! (mint aki valamilyen kellemetlen ízt érez a szájában bájosan grimaszol)

MILÁN (kicsit szomorkásan, beletörődötten) Már megbocsáss, de szerintem túlságosan szigorú vagy önmagadhoz! Nem gondolod?!

MIRANDA Meglehet! Azt hiszem a neveltetésem, és a szüleim sosem elégedtek volna meg a középszerű teljesítményeimmel, és pasi ügyekben is pontosan a maximumot várták tőlem!

MILÁN Parancsolsz esetleg egy finom italt, vagy üdítőt?

MIRANDA Nem is tudom! Valósággal belehabarodtam a Sangriába! Nincs egy kis kellemes félszáraz fehér borotok? Legalább kicsit megtréfálom régi barátnőmet!

MILÁN (odamegy a sarokban lévő kisebb bárasztalkához; tölt két pohárba, de ő üdítőt iszik, mert nem bírja az alkoholt) Tényleg önmagaddal szemben is rendkívül szigorú vagy!

MIRANDA (segítőkészen elveszi a poharat) Te miért nem cserkésztél be, amikor még megtehetted volna?! (kíváncsian mered rá; vizsgálgatja)

MILÁN Honnan a fenéből tudjam?! (könnyelműen)

MIRANDA Az az érzésem, hogy titokban mintha még mindig égne szíved mélyén a rejtett láng! Nos? Kettőnk közül ki az igazán szigorú, és gyáva?!

MILÁN (nagyon könnyedén) Arra képtelen volnék! Az őszinte érzelmek úgy is mindent feleslegesen összekuszálnak!

MIRANDA Figyelj csak Drága! Jobbat mondok! Mi lenne, ha szépen, barátokként kiszállnál ebből a mostani kapcsolatból, vagy kerítenél egy jutányos áron dolgozó bérgyilkost, hogy elhallgatassa Dorkát!

MILÁN Szörnyűség minden szó, amit beszélsz! És ha már itt tartunk! (csípőre rakja a kezét, mint aki vallatásra készül) Te miért nem hódítottál meg?! Te miért nem küzdöttél értem?

MIRANDA Mert az igazi, és őszinte valódat akartam megismerni, mielőtt döntést hozok!

MILÁN Sikerült?

MIRANDA Amíg el nem váltok honnét tudhatnám, hogy még mindig igazán akarsz-e engem?! (hitetlenül)

MILÁN (kissé sértődötten) Hát… igen…

MIRANDA (erőltetett nevetéssel küszködik) El sem hiszem! Te még most is halálosan belém vagy esve! Ez annyira aranyos!

MILÁN Pardon! Elnézésedet kérem a további kellemetlenség miatt!

MIRANDA Jaj, édes mókuskám! Ne haragudj, de, ha megpróbállak elképzelni kék boxrealsóban, a szépen kidolgozott, méretes szerszámoddal, amint azon egyensúlyozol magadban, hogy hogyan ülj le a széken, hogy össze ne lapítsd a tojásaidat! Milánka a mindig megbízható, és szolgálatkész lovagocska!

MILÁN Ha ebben a percben szenvedélyesen megcsókolnálak nem mondhatnád, hogy a vak szenvedély tört fel belőlem!

MIRANDA Azért drágám ne felejtsd el kérlek, hogy te még mindig nős vagy! Ráadásul sikerült pont az iskola szépét elvenned, akitől már régebben a sírva menekültek áldozatai!

MILÁN Miért ne kerestél a gimi után? Csak azt ne mondd, hogy rengeteg sok munkád volt!

MIRANDA Ez így igaz! Tudod kis mackóm! Tényleg nagyon sok dolgom volt! Egyszerűen nem értem rá, hogy tisztességes magánéletem legyen! Mindig űzött valami benső, fejlődés! Valami megmagyarázhatatlan, rejtett feladat, hogy többre törekedhessek, mint aki kialakulhatott!

MILÁN Igen, néha én is így érzem magamat!

MIRANDA …És mondd csak? Hol bukkantál rá a kis üdvöskédre? A legújabb bolhapiacon?! (gúnyos, ironikus)

MILÁN Nem a bazárban vettem, amikor Isztambulban jártam! (szellemesen) De komolyra fordítva a szót! Nem is tudom! (megcsóválja a fejét, mint aki gondolkodik) Tudod ökörségnek hangzik, de megtetszett benne valami!

MIRANDA Gondolom nem a szellemi képességei miattad vetted feleségül!

MILÁN Hát… ö… ö… minden (kicsit védekezően, bizonytalanul) Tudod jó barátok lettünk, amíg nem köszöntött ránk az anyagi haszon! Mintha az embert csupa felszínes emberek gyülekezete venné körbe, akik mindig akarnak tőle valamit, amit nem kaphatnak meg! Értesz engem?!

MIRANDA Jaj, ne is mondd! Tudod én teljesen ki voltam éhezve az izmos, kockahasú pasikra! És most meg azon kapom magam, hogy az izomagyú hapsik fiatalabb csibéket kóstálnak nálam! Pedig szerintem egy harmincas nő még élete virágjában van! Sőt! (egzotikusan, és roppant vonzón megigazítja a melltartóját)

MILÁN Remélem nincsen semmi baj! (mintha segíteni akarna, aztán az utolsó pillanatban mégis csak meggondolja magát)

MIRANDA Jaj, de édes pofa vagy! Én mindig tudtam, hogy igazi, tapintatos úriember! Mégis? Megkérdezhetem, hogy mi volt a közös bennetek?

MILÁN (szelíden, engedékenyen) Kérlek Életem!

MIRANDA Tulajdonképpen mi közöd van neked a legeslegjobb barátodhoz? Azon véletlenségeken kívül, hogy te még mindig belém vagy habarodva, és szerintem a te Dorkád is összefeküdt már a fél várossal! Azért ez sem lehetett valami hu de nagy dicsőség! Mintha folyamatosan rád jött volna a kangörcs!

MILÁN (jócskán beharapja az ajkát, mint aki nagyon meglepődött) Bocsáss meg, de szerintem a magánélete mindenkinek csak saját magára tartozik!

MIRANDA Szegény, kis butuska kislány! A kis kollegénezett, ajakos hal cicababa! Azt a forró, és különlegesen egzotikusra sikeredett augusztust! (kicsit keményebben) Az lett volna a Playboy dicsőség! Mennyi farkak! A sok résztvevő közül! Te mondd csak? Hogy tudtad annyi Szépség közül eldönteni, hogy kik az egyformák, és kik a valóban különlegesek!

(kicsit nyugodtabban) Persze te csupán egyszer vesztetted el a fejed, és kóstoltad meg a mézesbödönszerű mellek finom halmait! A legbizalmasabb helyekről vannak infóim, hogy te, és a te derék cimborád kisebbfajta vadászmustrát tartottatok a hölgyek hálószobáiban! Gondolom előszeretettel választottatok extrém helyszíneket; egy mosógép tetejét, vagy egy liftet!

MILÁN (most még nyugodtan) Légy szíves fogd be a szád!

MIRANDA (feláll; erotikus kecsességgel szembenéz Milánnal) Fogtam! (leül) És mesélj csak? Hogy hívták őket?

MILÁN (kissé meggyötörten) Már nem emlékszem!

MIRANDA (könnyedén vállat von) Nos! Ez igazán nem az én gondom! Hol marad már annyi ideig az a nő?!  (kicsit fesztelenebbül) Mondd csak? Megtornáztattad az összes kivillanó medencecsontot?

MILÁN (mint aki megkönnyebbül) Hát persze! Tudod a hölgyies test az Anyatermészet utánozhatatlan csodája!

MIRANDA (kedvesen) És ettől kicsit izgatott vagy?

MILÁN (jelentősen ránéz egy pillanatra) Nem zárkózom el a kellemes meglepetésektől!

MIRANDA Az a te bajod mucus, hogy senkid sincs, akivel egy hullámhosszon tudnál rezegni! Egyszerre csak rád tör a félelem, és nem tudod, hogy miért!

MILÁN (kissé meghökkenve) Miért?!

MIRANDA (szünet, már kacéran mosolyogva) Nekem így is jó! Kíváncsi vagy ugye, hogy mit tudok?! Legutóbb is egy ultra dögös, csupaizom Titánnal akadtam össze! Képzeld csak! A seggfej fehérneműt akart venni a honaljáig érő, pöttömpandúr barátnőjének! Aztán persze egyből rajtam kezdte legeltetni a szemét!

MILÁN (nem viszi túlzásba az érdeklődést) Hogy volt?

MIRANDA Oh! (tettetve a meglepetést) Semmi, tényleg semmi! Úgy tettem magamban, mintha egyre jobban fölizgatnának a dagadó izmok tornáztatása és a villantós kockahasak látványa, aztán… végül nőies dolgaim megint rámjöttek!

MILÁN (mellette áll; lenéz rá) Most jó?!

MIRANDA (felemeli mind a két kezét, mintha kézcsókra emelné; aztán hívogatná Milánt) Kaphatnék tőled egy kis úriemberes kényeztetést? (kuncogva kacsint)

MILÁN (kicsit hátráló állást vesz föl; mint aki szabályosan védekezik) Mikor lesz ennek az egésznek… vége egyszer? Vagy most már mindig kísérteni fog?!

MIRANDA (könnyedén, tréfás kedvvel) Hogy te milyen vicces, nagyra nőtt fiúcska vagy! Nézzenek oda, mint aki mindjárt elsírja magát, csak mert egy valódi nővel találkozott! (bizalmasan odasúgja feléje) Azért őszintén remélem, hogy szexuális téren legalább fel lettél világosítva! Ugye?!

MILÁN (kissé elpirulva, felháborodottan) Na, de kérlek! Micsoda beszéd ez?! Hogy mondhat ilyet egy egzotikus szépségű nő, aki úgy bánt világ életében másokkal, hogy játszott velük?!

MIRANDA Nem is tudhatod édes mucikám, hogy még mire nem vagyok képes, hogy minden téren kielégítsenek! De tréfát félretéve! Emlékszel még arra a bimbódzó, hamvas nyárra, amikor elvitted a te beképzelt hisztis tyúkocskádat Görögorzságba, hogy együtt aszalódhassatok a napon? Akkor annyira megviselt a tudat, hogy ennek a szemétláda kis lotyónak tartogattad férfiasságodat, hogy valósággal majdnem kikészültem tőle!

MILÁN Ez csak azért mondod, mert még nem ismerheted Dorkát úgy, ahogyan én!

MIRANDA Oh! (tetetett meglepődéssel) Én tudok róla! Nagyon is! Neked szerelemre lenne szükséged, ami a Mindenséget bejárja, és felkorbácsolja a szíveket, nem egy folyamatosan a hírnévbe kapaszkodó, olcsó nőcike kegyeire! (megvetően legyint)

MILÁN (szomorúan, reménytelenül) Aki egyszer elbukott…

MIRANDA Látod-látod! Egyre inkább úgy viselkedsz, mint egy állat! A fogadat vicsorítanád, és mindenkit elmarnál magad mellől, aki nem hajlandó megérteni habókos, különc természetedet!

MILÁN Tessék! (ruháját ketté veszi; mellkasát mutatja a hölgynek, mint aki elkiáltana: ,,Ide lőjetek!” ) Mit akarsz hallani?! Hogy vannak napok, amikor legszívesebben azonnal öngyilkos lennék, mert az egész felszínes világ gusztustalan flegmaságát nem bírom elviselni?!

MIRANDA Persze most valószínűleg annak kellett volna következnie, hogy milyen rossz vagyok, hogy azért jöttem ide, mert feltett szándékaim lennének veled!

MILÁN (kicsit zavartan) Bocsáss meg, ha nem értem, hogy mire gondolsz? (széttárja a kezeit tanácstalanul)

MIRANDA (nagyon vonzón, szexisen arra készül, hogy vadító, nyárias koktélruháján bepillantást engedjen melltartójába; aztán hirtelen meggondolja magát) Csak nem elpirultál te Drága cukorfalat? Jaj, ez annyira aranyos! (homlokon puszilja)

MILÁN (megpróbál tartozkodni) Drága! Ne haragudj, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy hol vagyunk, és hogy kik vagyunk! (óvatos gyöngédséggel lefejti a hölgy csimpaszkodó karjait magáról; hátrál néhány lépést)

MIRANDA (visszateszi melltartóját, és megigazítja ruháját) Hát… nem bánom! (huncuttul, csalafintán elmosolyodik) Imádom azt, hogy nálad mindig kéznél van néhány bölcs mondás! Engem nagyon beindítottál…

MILÁN De aztán eltávolodtál, és megálltál!

MIRANDA Csak amikor megértettem… (Dorka csendesen bejön, csaknem lopakodva, egyikük sem veszi észre) Tudod kicsit mindig is makacs, és önfejű nő voltam, talán még a szex terén is! Engem mindig feszélyezett azoknak az idióta bugrisoknak a társasága, akik megjátszák magukat, hogy mások akarnak lenni, mint akik! No, és ez az egészségtelen túlzottan egészségmániás popkultura! Mintha mindenhonnan egyedül csak az ordítana az emberre, ha nem vagy elég sportos, nagyon szexi, és izmos akkor már esélyed sem lehet! Kész káosz az egész!

MILÁN De azért ugye… jól érzed magad? (mint aki megpróbálja csitítani)

MIRANDA Micsoda kérdés! (könnyedén legyint) Ha veled lehetek mindig kicserélődöm, és feltöltődök!

MILÁN Tudod hajlamos vagyok mindent agyonaggodalmaskodni! (enyhén ropogtatni kezdi ujjperceit)

MIRANDA Drágám! Neked azért mégis van egyfajta… csöndes humorérzéked!

MILÁN Kérlek, Miranda…

MIRANDA Pedig én csak jobban tudom egy kívülálló szemével, mint te!

DORKA (nyugodt, kihívó, feszes mosollyal belép; nem vesz tudomást Mirandáról) Megérdemelnétek, hogy mindkettőtöket kiadósan tönkretegyellek! Akkor nem lennének ilyenek mit Miranda, meg tudom is én hány nőcskéd volt már én előttem!

MIRANDA (csúfolkodva) De én nem akármilyen könnyűvérű nőcske vagyok kicsi cicám!

MILÁN Legfeljebb, ha egyetlenszer randiztam életemben! Te pedig azonnal elrontod az egész kellemes hangulatot! (Dorkához fordulva)

DORKA (amennyire filigrán, és kicsi épp akkora szenvedély szorult belé) EZT NEM TŰRÖM! NEM TŰRLEK! (kicsivel halkabban, de még mindig feszülten) Egy csöppet se bánnám, ha végleg el tudnék tőled egyszer s mindenkorra válni, és aztán az új kis libáddal egymás idegeire mennétek! Egyszer legalább nekem is megmutathatnád végre, hogy férfi vagy a talpadon! Ne teketóriázz annyira sokat!

MILÁN Dorka! Ez gonosz dolog volt…

DORKA Én csak ezt nem bírom! Ezt az egész kamuzást, hogy mennyire jól kijövünk! Hogy annyira beléd van esve minden csaj, te pedig egyedül csak hozzám ragaszkodsz!

MIRANDA (lustán, de bosszúsan) A kedves párod, életed nagy szerelme ezzel bizonyára a saját önző nimfómániájára gondolt; az ilyen menstruációs gondokkal ám nagyon nehéz együtt élni!

MILÁN (Dorkához kérlelve) Miranda egy elbűvölően segítőkész hölgy, és nagyon figyelmes tud lenni a barátaival is, ha akar!

MIRANDA (kislányosan, de nem gyerekesen) Csak a nagyon közeli barátaimmal vagyok figyelmes! Az igaz és őszinte barátaimért mindenki nagyon jól tudja, hogy a tűzbe tenném a kezemet! Sajnos a valós élet bebizonyította, hogy kevesen maradtak! (szúrós szemmel Dorkára tekint)

DORKA Barátokat könnyebb szerezni, mint gondolnád! Megtartani a nehezebb őket!

MIRANDA …Milyen alattomos dolog az, ha az ember kissé súlyosabb, mint a társadalmi norma, és nem is annyira vonzó, mint mondjuk ,,egyesek” hogy például egy szalagavatón meg kell szégyeníteni, és a sárgaföldig le kell alázni?!

DORKA Még hogy? Kikérem magamnak!

MIRANDA Jaj, tudod mit! Itt fejezzük be, és hagyjuk abba, amíg jókedvemben vagyok, mert hirtelen el tudom ám veszíteni a türelmemet! Milán? (kis szünet) Na? (szünet) Még hogy kikéred magadnak! Mi az Drágám? Hát te megkukultál?! Itt se vagy? (becézőn, kedvesen) Jó! (Megint Dorkához) Rendben van kedves barátnőm! Nálad a pont! Mostantól fogva én is meg fogom válogatni a barátaimat! Így már megfelelő lesz?! És akkor mi van? Nem akkora ügy, mint az egész diáksereg előtt meztelen didkókkal flangálni, miközben veszettül sír az ember!

DORKA (Egyetlen pillanatra meglepetten ránéz, mint aki felimert valamilyen helyzetet, ezután nem vesz tudomást Miranda jelenlétéről, Milán folyamatosan egyre zavartan, feszengve viselkedik, mert ő pontosan tudja milyen háborús rivalizálás folyik a két nő között) Drágám, azt gondolom nagyon el leszel keseredve – Melinda hazajön.

MIRANDA (rövidke, kicsit csicsergő nevetés) Erre gondoltam kedveském!

MILÁN (meglepetten) Igen?

DORKA Otthagyja a mostani gorillaagyú pasiját, és ezentúl csak szürke kisegerekkel fog kezdeni!

MILÁN DE hát én meg azt gondoltam, hogy a lehet legtökéletesebb boldogságban élnek együtt azzal a hogy is hívják? Izompacsirtával!

DORKA Nem lehetsz ennyire mogyóróagyú életem! Ha Melinda tökéletesen boldog volna akkor minden nap ki lenne maradéktalanul elégítve a szexuális étvágya! Ezt neked nem kell szerintem különösebben ecsetelnem! Persze itt nyugodtan ellakhat, amíg nem talál magának önálló lakást!

MIRANDA Itt a pont! Szegény elkényeztetett anyuci kedvence! Csak nem hagyhatjuk, hogy a kőkemény padlón feküdjön! Állítólag az remekül kiegyenlíti a gerincbántalmakat!

DORKA (átmenetileg behúnnya a szemét, hogy ne kelljen tudomást vennie Mirandáról) Én sokszor jobb szeretném, ha egyedül volnék, és nem lenne itt senki más… aki fölösleges!

MIRANDA (határozott talpraesettséggel, de derűsen) Hiába drága kanárikám! Én úgy se fogok elmenni! Legalább is most még nem!

MILÁN …Hát mindenesetre őszintén remélem, hogy egy újabb esedékes Trójai háború majd nem éppen miattam fog kitörni!

DORKA (enyhén dorgáló hangnemben) Látod, életem! Ez így helyes! Ha annak idején tisztáztad volna a homályos nőügyeidet most szabadon vezethetne téged kemény szerszámod! (enyhe kuncogás)

MIRANDA (játsza a meglepettet) Ó! Nocsak, nocsak! Azt hittem, hogy ebben az ólban Milán az egyetlen valamirevaló bika!

DORKA Azzal a hogyishívjákkal biztosan lett is volna valami eredménye… Végül is előbb voltam ott neki, mint ,,egyesek” Habár úgy gondolom, hogy most már késő…

MIRANDA Én is nagyon szívesen megtettem volna érte mindent, de akkoriban nem lehettem annyira dögös, mint most! Nem is csoda, ha folyamatosan önbizalomhiánnyal küszködtem!

DORKA (hirtelen szembefordul Mirandával) Abbahagyod de rögtön!

MIRANDA (csípőre tett kézzel, kacér-csábosan) Igen?! Különben mi lesz?!

DORKA Úgy kikészítelek, hogy saját anyucid sem ismer majd rád!

MIRANDA Ó, hű de nagyon megijedtem! (még szilárdabban, és határozottan áll előtte)

DORKA Miért nem mész vissza még egy kicsit a konditerembe, hogy kockahassal, és bicepszekkel térhess vissza? Miért nem utazol el Balira, vagy a Fidzsi-szigetekre? Meglátogathatnád a fogyi klubokat az összes többi dundus pingvinnel együtt! Vagy miért nem habarodsz bele inkább egy kövér hájas macsóba? Vagy miért nem tűnsz már el az életünkből?

ZENESZÓ ÉS SZENVEDÉLY

Vacsora előtt a kötelező kézmosás kényes művelete közben, mikor Mitróvácz a maga kishitűségének engedelmeskedve sem tudta még mindig eldönteni pontosan, hogy krémszappan, vagy hagyományos babszappan lenne a legjobb választás a kéz higiéniája szempontjából érezte, hogy talán szíve utolszor fog megdobbanni ma este, mert már jó régen egyik orvos ismerőse ideje korán figyelmeztette, hogy magas a koleszterinszintje, és kissé el is van hízva, és így szerencsétlenül dübörgő szíve előbb, vagy utóbb de ki fog durranni, mint egy túlfeszített piros labda, vagy léggömb! Egyenletes mindig lassú rutinosan begyakorlott mozdulatokkal rázta le a csöpögő vízcseppeket ujjbegyeiről.

Pedig mennyire halhatatlan érzés volt, amikor hasonló igazgyöngycseppeket csókolhatott le Kos-szigetén egy elrejtett kis lagúnában kedvese testéről, mely szenvedélyben izzva úgy feszült kecses megadással, mint egy íj…

Ha csak rágondolt, hogy többet már biztosan nem fog megtörténni máris beleborzongott; hiszen már olyan régóta készült az elmúlásra és a halálra, hogy mintha meg is feledkezett volna az élet tartalmas és tartós élvezhetőségéről, a valódi értékekről, melyek a szemnek általában láthatatlanok.

A mosdó felett lévő tükörben most egykedvű bambulással nézte megtört arcát; rájött arra, hogy már nem fiatal! Mintha az évek hirtelen múltak volna el fölötte, mint kopaszságának látható bizonyítékai, és ennek ellenére az a gyönyörűséges igazi kincs-asszony, aki ott bent várta a vacsorával még mindig fülig szerelmes volt belé! Mintha mindketten tudták, vagy sejtették volna, hogy egymásnak teremtette őket az ég! Amit megbánt az elmúlt húsz évben talán még mindig az volt, hogy szégyellte sok esetben kimutatni karakán makacságával oroszlánhitű bátorságát, karakán tartását. Valahogy ezt nem tartotta kötelezően szempontnak, mert ott volt mellette élete nagy és igazi őszinte szerelme, akibe első perctől kezdve, ahogy csak meglátta, és megismerkedtek egymással kicsit maga is belehabarodott, és akivel mindig is félt kezdeményezni, mert nem hitt önmagában, és erre nagyon sokszor halhatatlan kedvesének kellett őt figyelmeztetnie!

Visszatért az ebédlőbe, ahol már várta kicsiny, és meghitt családja; kedves éppen a huncutkodó kislánya elé tette a partedlit, mert azért egy két-három évesnek még elkel az ilyesmi, és gyöngéd simogatásokkal becézgette, hogy egye csak meg nyugodtan a főzeléket, mert szüksége lesz rá a közeljövőben. Kellemesen üdítő nyári este volt. Az ebédlő mellett terült el teljes szélességében a nappali szoba, mely büszke, fejedelmi világosságával a kevésbé világos helyeket is kötetlenül beragyogta. Ha Mitróvácz bókolni szeretett volna – s hangsúlyoznunk illik, ha imádott élettársa szóba került a világért sem mulasztotta volna el a kedvező alkalmakat -, mindig megjegyezte, hogy ő az édeni fényglória szánalmasra sikeredett életében, és hogy mennyire hálás, hogy van, és létezik, és kitartott mellette. Fekete és szürke árnyékok lepték be, mint tapéták a falakon lévő felületek hézagjait. Mitróvácznak oly sokszor jutott eszébe ezekről a falakról megtörtént gyerekkora…

Csendesen lépett be szándékosan, mert valahogy természetéhez tartozott a lopakodás képlete; figyelmesen, meghatottan szemlélte amint a pici kisleányka édesanyja nyakába csimpaszkodik, mint valami elragadóan bájos, folytonosan örökmozgó játék baba, és a világért sem eresztené el; mintha a főzelék kellemes, gesztusos illata egyáltalán nem érdekelné, sokkal inkább a tapintható, emberi kapcsolatok. Ifjú asszonyának még mindig makulátlanul kecses és ruganyos teste volt, és saját magát szégyellte amiatt, hogy ő képtelennek mutatkozott leadni legalább pár fölösleges kilót; hogy a feleslegesnek számító úszógumijaitól illőn megszabadulhasson.

- Hát szervusztok, hölgyek! – megpróbált pufók arcából egy mosolyféleséget kisajtolni, ami valahogy most kevésbé sikeredett. Felesége bekötötte kislányuk nyakába a partedlit, és kérte, hogy maradjon pár percig nyugton, amíg üdvözli apát.

- Szia, egyetlenem! – forrón, magával ragadón csókolta meg, mint akinek légszomja van, és szomjazik a levegő után is. – Minden perccel csak még jobban hiányzol.

- Te is nekem! – tudta magáról, hogy még mindig ügyetlenül csókol, mert minduntalan ajkuk összeért hatalmas levegőre volt szüksége, hogy a pillanat örök varázslatát fújtató lélegzése meg ne zavarhassa; valahogy sohasem tudott akkor levegőt venni, amikor gyönyörű asszony kívánatos ajkai perszeltek, és együtt lobogtak vele, ezért volt az, hogy egy-egy perzselő csók után sokszor előfordult, hogy hirtelen, vagy felelőtlenül kapkodni tudta csak a levegőt, hogy a helyes lélegzetvétel helyre billenjen.

A fiatalasszony gyönyörű éjsötét haját kontyban viselte, mely egzotikusan kiemelte arca szépen ívelt, káprázatos vonásait; s bár még hajnalonta sokszor föl kellett kelni hol az egyiknek, hol a másiknak a kislány sírása miatt, mert nehezen tudott csak elaludni, akárcsak az utóbbi időben az apja – de a angyali szépségű asszony minden percét élvezte az anyaság áldásainak, és nem lehetett elégszer hálás a sorsnak, vagy a végzetnek, hogy egy olyan kiváló, és értékes embert vezérelt az útjába, mint a társa. Mindig csinos volt, és hallatlanul finom, szinte praktikus eleganciával volt képes kiválasztani még a legkezdetlegesebb turkálók kínálatából is a valódi drágagyöngyöknek számító ruhakollekciók bemutató – vagy mintadarabjait, melyeket a legtöbb ruházati szaküzlet méregdrágán kivált kedves vendégköreinek! Alsó ajkai búján enyhén teltek voltak, szépen íveltek, szeme szürkés barna lánggal éget, és csak feltétlen őszinteséget várt el, mert különben azonnal megsértődött. Vártak még pár percet, hogy elcsitulhasson legalább egyikükben – persze csak átmenti jelleggel a lobogó, egymásért élő szenvedély -, kislányuk zene ízlése egyre kifinomultabbá vált, amikor mindketten kanál, és evőeszközök csörömpölésére riadtak; a kislányka mintha egy koncerten lenne víg kacagások közepette ütögette a tányérját előbb a kanállal, vagy a villával, és közben ujjongott, mint egy kis huncutkodó kalandor vagy felfedező, akinek sikerült valami egészen egyedit, valami újat bebizonyítania!

A hölgy kedvesen kibontakozott a mágnesesen vonzó ölelésből, és kedvesen megigazította a lányka ruhácskáját, amit kivételesen majd csak most fog majd összekoszolni, amikor behozza majd az ételt:

- Annamaricska! Kicsi galambom! Ugye megbeszéltük, hogy ha eszünk ilyesmiket nem csinálsz? – pirított rá, de valahogy ezt is elragadó bájos pacsirtahangon csinálta.

- Mami, mamami! Ottoval megyek! – utánozta az eddig ismeretlen jellegű szavakat a kisgyerek!

- Nem kis angyalkám! A mami, és a papi most eszegetni fog veled együtt! Megesszük a hamikát, és utána lepihenünk és szundizunk egy jót!

- Papi, papai! Mikor megyünk otozni? – kérdezte cserfeszesen, egyre rakoncátlanabbul.

- Ha jó kislányka leszel, akkor meglátjuk! – csendesítette le a fiatalasszony, és Mitróvácz el sem akarta hinni, hogy a világ legjobb mázlistája lett ebben a pillanatban: hiszen gyönyörű, egészséges családja van! Hát mi kellhet még?

A fiatalasszony azonnal kiment a konyhába, és igyekezett behozni a vacsorát; Mitróvácz sem tétlenkedett. Felállt és azonnal segített neki.

A fiatalasszony csuklója hirtelen kellemesen bizseregni kezdett, amikor Mitróvácz szőrös Enkidu-keze hozzáért, hogy együtt szedjék ki a megfőtt főzeléket, és hozzá a húsos feltétet, mert az ember mindig is húsevő volt, a fiatalasszonyka pedig leginkább az édességeket részesítette előnyben. Ahogy a tányér fölött egyetlen percre megálltak kezükkel a levegőben, és bimbódzó tekintetük is biztosan összekapcsolódhatott, szavak nélkül is jó előre sejtették, hogy mit mondd a másik dobbanó szíve: ,,Annyira becsüllek és szeretlek!”

Mitróvácz gyorsan kiszedte még a maradék főzeléket, hogy kislánya végre megkaphassa a ,,hamikáját” utána előzékenyen a fiatalasszony következett, majd Ő. Együtt tértek vissza az ebédlőbe, ahol kislányuk legújabb találmányával a zsebkendő autóval ismerkedhettek meg; a pici lányka valahogy úgy hajtogatta össze a szalvétát, hogy egy megközelítően autóalakot formázzon, és kedvesen eljátszogatott vele csendesen, míg a szülők mással voltak elfoglalva.

- Hogy a mi kislányunk mennyire találékony és ügyes! Gyere csak ide a papához! – Mitróvácz kiszedte a partedliből, és megpuszilta a beléje csimpaszkodó eleven, és roppant virgonc gyereket.

- Elmegyünk otozni? – kérdezte tőle a kishölgy.

- Hát persze tubicám! De előtte vacsorázni fogunk! – óvatosan visszatette kicsi székébe, és elgyönyörködött benne, amint kedvese ismét rácsatolja szerelmük gyümölcsére a partedlit.

- Igazán kivehetnél néhány nap szabadságot, hogy egy kicsit velünk is lehess! – a fiatalasszony nagyon aggódott imádott párja egészsége miatt, hiszen nemrég voltak vérvételen, és Mitróvácz mivel halálosan rettegett már gyerekkorában is a tűktől, és orvosi eszközöktől valóságos kínszenvedés volt, mire a nővérnek sikerült a rettegő, síró férfitól vért vennie. Aztán megállapították, hogy a szíve gyakorta több oxigént elhasznál, mint egy normális ember szíve.

A gyönyörű fiatalasszony megfogta az ura kezét, és simogatni kezdte:

- Édesem, drágám! Te is tudod, hogy nem úgy gondoltam… én csak azt reméltem, hogy annak ellenére, hogy annyi fontos dolgod van, talán mi is érdemlünk egy másik esélyt! – őzikeszeme enyhén fátyolos lett.

Mindig karakán, és bátor nő volt, akit megedzettek az élet viszontagságai, és aki – bár sosem hagyta magát -, az érzelmeit csak nagyon szűk rétegnek volt hajlandó felfedni!

- Tudom, életem! Annyira biztonságos tudni, hogy kicsit habókos vagyok, de te mindvégig megértesz és kitartassz mellettem! – előre hajolt, és az asztaluk fölött megszorította kedvese kezét.

- Jaj, szívem! Tudod, hogy kislányoddal mi imádunk téged, de muszáj lenne kicsit velünk is foglalkoznod!

- Ne haragudj édesem! – fogta meg gyöngéden, megbocsátón hattyúfinom kacsóit. – Megígérem, hogy igyekszem több időt veletek tölteni, csak annyira összejöttek te is tudod a dolgok! Édesanyám a kórházban, és apám halála!

- Szívem! Én mindenben melletted állok, és maximálisan támogatlak! De gyönyörű, kis Hercegnőnk kedvéért nem gondolod, hogy meg kellene próbálnod előre nézni?! – hangja határozott volt, mint mindig s mégis enyhén reszkető!

- Tudod én nagyon ragaszkodom a szüleimhez, és tudom, hogy felnőttként illene viselkednem, hogy erős és szilárd tudjak maradni minden élethelyzetben, de ez keményebb diónak ígérkezik, mint akit gondoltam!

- Sose szégyelld életem magad! Te vagy a világon a legbátrabb ember a földön! Tudod miért?

A másik tanácstalanul nézett rá.

- Azért, mert mindig őszinte vagy, és nem félsz kimutatni az érzelmeidet! Tudod te, hogy mekkora bátorság kell hozzá? – gyönyörű őzikeszemében hihetetlen magasztos, és bátorító lelkierő sugárzott párja felé.

- Tudod nem mondtam el, mert nagyon féltem… - nem merte folytatni, de mert annyira szerette ezt a felbecsülhetetlen drága hölgyet belefogott.

- Nemrég kirúgtak az állásomból! – vallotta be, és minden szót erőteljesen kihangsúlyozva illett kimondania, hogy el is higgye, amit mond.

- Jaj, édesem! Ez borzasztó! – gyorsan felkelt székéből, és átölelte vigasztalón, hogy érezze mindig számíthat rá. – Úgy sajnálom, drága!

- Hát… úgy látszik – vett egy mély levegőt -, nem én vagyok kitalálva az adott cég profilarcának! – próbálta könnyelműen elhessegetni az egészet, mintha bagatell dolog volna.

- Szívem ugye érzed, hogy én rettentően büszke vagyok rád, még akkor is, ha most nagyon rossz neked! Csak meg kell próbálnunk úrrá lenni a dolgokon! – szorosan megszorította párja kezét, hogy a másik érezhesse, hogy mindig mellette áll.

- Amiatt aggódom, hogy ezentúl hogyan fogunk pénzt keresni?

- Amiatt nem szabad idegeskedni! Én félretettem egy kis pénzt a fizetésemből, és szerencsére vannak igazi barátaim, akik mindig tudnak segíteni! Persze ez nem azt jelenti, hogy belőlük akarnék élni, de azért arra gondoltam, hogy beszélek a főnökömmel! Lehet, hogy a te esetedben is ki tudna valamit találni! – igyekezett biztatni a gyönyörű fiatal asszony.

Tüneményesen imádni való kislánya élvezettel rágcsálta a kenyérhéjat, és közben nem sejtve semmit elragadóan kacarászott, s nevetgélt:

- Hogy van az én kis Hercegnőm? Finom a kenyérke? – próbálta elterelni feje felől a mindennapos gondok felhőit azzal, hogy nem gondolt rá.

- Apu? Mászkor isz eljövünk? – sejpített a kis angyalka.

- Persze életem! Sőt! Ha anyunak is lesz egy kis ideje hármasban víz mellett fogunk nyaralni, és sok homokvárat építünk!

Most olyan megnyugtató érzés volt – akár csak pillanatokra is -, a megnyugtató valóság darabkáiba kapaszkodni, bár a szíve mélyén tudta, ha nem sikerülne állást találnia igencsak muszáj lesz összehúzni a nadrágszíjat a kiadásaik terén!

- Apu a legbátrabb ember, aki valaha is élt a földön! – felelte büszkén az asszony. A gyönyörű kislány bájos őzikeszeme azonnal kitágult, s elkerekedett a halottakra.

- Akkor az én apucikám egy szuperhősz! – jelentette ki cserfesen.

- Igen kincsem! Minden bizonnyal, és anyu nagyon örül, hogy ilyen párja van!

- Apu pedig igyekszik mindent megtenni azért, hogy ti az anyuval mindig boldogok, és büszkék lehessetek rá! – kicsit fájdalmasabbra, szomorkásabbra sikeredett ez az utolsó mondat, de a mellette ülő mindvégig határozottan biztató gyönyörű nő tökéletesen megértette!

Együtt fejezték be a romantikus étkezést, majd hosszú sétára indultak; a kislányka fürge kis angyalkaként szaladt a sétálóúton, míg a boldog pár egymásba karolva, kiegyensúlyozottan próbált előre tekinteni a rájuk váró feladatokra!

VISSZAKÖVESÜLT ÁTOK


Visszametszett szárnyakkal, eltékozolt álmokkal még jó lett volna tovább szállni!

Kinyitható, látó-szemekkel széjjel kiabálni,

hátha még sikerülne megmenteni az Emberséget gyarló-lelkűek hontól!

Minden Mindenség-percben melyet úgy kunyerálva lopunk

az élettől százféle alakban sírjuk el jelenlétünk sebezhetőségét!

Dallammá sikoltott fájdalmakat őriz hosszan kitartott csellóhang, vagy gordonka;

szilánkosra tört szivárványos fény megmosdatja lelkeinket csupasz meztelenül!

Sejtelmes félhomály uralkodik egyre már egymásért dobbanó szirom-szívekben,

elrebegett babonás csókok intelmeiben

reszketve földre-telepített Mennyország lüktet!

Szétkiáltott bűnbocsánat hallatszik át a mesélő-szemek retináján

s kér biztosított audienciát!

Túlélhető időket az ember csupán fokozatosan értheti s tanulhatja!

Sorscsináló végzetünk is im már megkerülhetetlen;

széthordott futóhomok-várakra épül minden,

ha örök pillanatait e létnek hagyjuk elveszni!

Megérthetni aligha lehet megosztó különbságek lényegét!

Önző, vad érdekek kényszerítéseit,

öncsaló, ádáz hajszák űzött,

hitvány pénz-ígéreteit!

Gazdagságok életuntsága tartalmas perceken ritkán ha segít!

Megvásárolni már ritkán lehet egy-marék boldogságot!

Kétség és Remény, mint két ellentétes csapda kerít körbe

összehazudott mindennapokban

s húsunkba lelkünk megbélyegzett átkán együtt beleharap!

– Vétkeinket rejtő alattomos éjek

áramszünetébe álszent-hűséggel hitvány csalók

is így menekülnek! Mohón kortyolgatva isszák a bosszú poharát,

megrontó karrierek tiszavirág-mámorát!

Mindent megváltó pénzek ócska hatalmára így feszítjük fel önmagunkat!

Közös ítéleteinket el ne mulassza

luxus-zsarnoki életérzésük avitt sivársága!

ÉRZÉKENY LÉLEK

A kövér embernek bizony nem kis fáradtságába került átverekednie magát az összeverbuválódott estélyi ruhás társaság tagjain; fekete frakkjában, és a hozzáillő csokornyakkendőjében, mely az öltözködési előírásoknak is megfelelt, és melyek nélkül több mint valószínű, hogy úgy kihajították volna, mint a pinty – nagyon nehezen mozgott, akár egy pincér, vagy egy nagyobbacska pingvin! Emellett sétabotját sem hagyhatta odahaza, mert már egy ideje nagyon zsibbadt és valósággal égető fájdalom kezdte környékezni jobb műtött lábát, mely egy régi autóbaleset emlékét idézte emlékezetébe. Ha akkor nem környékezi meg az öngyilkos hajlam, mert osztálytársai folyamatosan terrorizálták, és zaklatták – talán ma ,,egészségesebb” teljesebb életet élhetett volna! Persze utólag már nem is igazán akart senkit vádolni a történtekért; csak tehetetlen dühöt, és haragot érzett valahányszor betolakodott elméjébe ez a kisebb incidens!

Már vagy számtalanszor elképzelte magában a helyzetet, hogy egy olyan molett, végletekig szőrös, és nem is túlzottan jóképű emberkével, amilyennek saját magát gondolta vajon ki lesz az a szerencsés kiválasztott hölgy, aki majd szóba elegyedik: egyáltalán lesz-e valaki, aki az Embert fogja benne látni, és kicsit talán beszélgetni is fog majd vele? S míg ezen töprengett a legtöbb gyönyörűen felöltözött hölgy, és úr mit sem törődve azzal, hogy ő egyáltalán a világon van a saját maguk egyénieskedő szórakoztatásával volt tökéletesen elfoglalva.

Kicsit mindig is lázadt a világ ellen, mely a maga felszínes megkülönböztetőségében valahogy sohasem tűrte a hátán az egyéni különcöket, akik saját egyéni személyiségükhöz ragaszkodtak! Ellentétben másokkal akiknek szokásává lett az exhibicionizmus, és saját maguk mindig előnyösebb, és csinoskásabb magamutogatása! Ismerősei, és barátai egyetemesen mindig igyekeztek kitérő válaszokat küldözgetni számára leginkább az elektronikus kommunikáció bevett, és jól használható eszközeivel; mint az okostelefon, az e-mail, vagy különféle hálózati eszközök. Az esetek legtöbb részében egyszerűen csak arról volt szó, hogy a molett emberke örökös sajnálkozásaitól, és túlzásba vitt önsajnálati pesszimista hozzáállásától már mindenki valósággal kezdett megcsömörleni – tévedés ne essék, a maguk módján még kedvelték, és szerették is -, ezt a különös pojácát, a maga rigolyáival, de a fokozatos érzelmek terén bizonyos módok, ahogy előadta magát, talán egy kicsit már túl sok is volt a többségnek, akik már családosak voltak, és érthető okokból ha akartak volna, akkor sem tudták volna hősünket – sok esetben -, a képzeletbeli tátongó szakadék mélyéről felráncigálni. A világ mostani felszínessé vált, érdek-közönyös berendezkedését valami kitörölhetetlen, majdhogynem gőgösen szigorú ítélettel fogadta: szinte rögeszméje lett az erkölcsi személyiség minél hatékonyabb konzerválása és ennek érdekében szinte mindent képes volt feláldozni! Pedig de szeretett volna halhatatlan érzelemmel szerelmes lenni! A legtöbb modern és extravagáns hölgy jelen esetben már mind foglalt volt, és valahogy mindegyikből – tisztelet a nagyon kevés kivételnek -, hiányzott belőlük a romantikára való alkalmasság!

Bal kezét a szívére szorította, mely most úgy dobogott egyre izgatottabb ütemekben, mint egy rosszul beállított, zakatoló mosógép. Véreres szemeivel folyamatosan a kristálycsillárból vakítóan fehér glóriáit, aprócska szilánkgörbéit figyelte, mintha távol-keleti egzotikus hercegnők mosolyával farkasszemezett volna…

Mindig a zsebei mélyén lapult egy-két szem gumicukor: ez lehetett gumimaci, gumibéke, vagy akármiféle ízletes nyalánkság a lényeg az, hogy gumiból kellett lennie, mert az nem folyik, és nem is olvad, mint a sokszor pórul járt csoki. Bekapott egy pár szemet, és élvezettel ízlelgette, hogy a szájpadlásán megtapadnak ezek a rakoncátlan aprócska ruganyos szemek.

Egy fiatal, földre szállt angyali szépség vonult át a termen, és az éhesen mohó férfitekinteteknek már akkor alig lehetett parancsolni, amikor a gyönyörűséges, roppant bájos angyal akárcsak egy pár lépést tett. A pufók emberke szándékosan a terem félreeső részébe vonult, mintha csak így kívánna tüntetően tiltakozni az este fényűző pazarlása ellen, miközben még mindig voltak, vannak és lesznek szegényebb sorsúak, akik ilyesféle puccos felhajtást egészen biztosan nem engedhetnének meg maguknak.

Az igéző, ifjú hölgynek fecskefarokra volt halhatatlan eleganciával kifestve gyönyörű, szuroksötét szeme, és ebben a tekintetben – ha az ember egy kicsit jobban a felszínes külcsin mögé tudott látni –, azonnal észre vehette mennyi a szándékosan elrejtett sebezhetőség, és a megbántott szomorúság. Áldott drága felbecsülhetetlen mosolyában is, mintha mindig bujkált volna valami különös, kislányos mélabú a megtörtént múlt sérelmeiért…

Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon miért éppen a pufók, szándékosan mindenki elől rejtőzködő emberkét pécézte ki magának a gyönyörű estélyi ruhába felöltözött hölgy, de most kihúzott magabiztosságával egyenesen feléje tartott. A molett emberke egyelőre nem vett észre semmit az egészből, mert összességében figyelte az embereket, és nem csupán az Egyént!

- Bocsásson meg kérem… - szólította meg ellenállhatatlan gyöngyház hangocskájával. – Szabad ez a hely? – annyira magával ragadóan, és lefegyverzően mosolygott hősünkre, hogy a másiknak azon nyomban tátva maradt a szája, és menten elállt a lélegzete. Azonnal felállt és meghajolt; kihúzta a hölgy előtt a széket, míg a puccos társaság többi tagja szótlan némasággal csak bámulni tudott rájuk, és a titokban kötött hallgatólagos megegyezésükre…

- Igazán köszönöm! Ön igazi úriember! – ruhácskáját óvatosan a székre csúsztatta, és vigyázott, hogy enyhén magas sarkú cipőjével lehetőleg ne taposson le egyetlen tétova lábujjat sem. A molett emberkét valószínűleg most az sem zavarta volna, ha egyenesen kedves őszinteséggel a lábára lép.

- Lehetek egészen őszinte? – kockáztatott meg az elbambuló ember előtt egy kérdést, aki szemlátomást rögtön visszatért a többi ember ,,megfigyeléséhez” és ebből a szigorú magatartásából látszott egy jottányit sem hajlandó engedni. Ugyanakkor pontosan tudta, és érzékelte, hogy egy valódi szépség ül vele egy asztalnál, ami hősünk esetében ritkaságszámba ment.

- Egész este csak magát figyeltem! Tudja, én színésznek készülök, és a három osztályfőnököm a lelkemre kötötte, hogy minden érdekes és különös embert, vagy jelenséget a lehető legaprólékosabban vegyek górcső alá, és tartalmasan tanulmányozzak!

Az emberke most feléje nézett lesütött tekintettel, és csupán egészen apránként merte csak felemelni a fejét, hogy azokba a csábító mélybarna őzikeszemekbe belenézzen. Volt valami a hölgy pacsirta-hangjában, ami kellemes harmóniával, megváltó melegséggel járta át; érezte, hogy emellett az igazi, bizonyára roppant kedves hölgy mellett végre talán igazán, és megérdemelten boldog lehetne! Csupán csak akarnia kellene, és hinni benne bármi áron!

- …És tudja, most úgy vagyok vele, hogy igyekszem mindenből nyereségesen kijutni, és mindent megfigyelni! Egyébként Dóra vagyok! Gajnácska Dóra egyetemi hallgató.

A kis emberke szó nélkül kezet csókolt neki, mintha egy királyi fenség lenne, és meg is hajolt előtte, de valamiért nem jöttek a szavak ajkára.

- És Önben kedves uram? Kit tisztelhetek?

Legszívesebben azt mondta volna, mint Odüsszeusz király a Küklopszok-szigetén, mikor mindenáron ki akartak jutni Polüphémosz barlangjából: ,,Senkise”, ehelyett megpróbált mellébeszélni:

- Bocsásson meg nekem drága Dóra, de attól tartok, hogy nevem már régóta átkozott, és ha most kimondanám esetleg megsérteném vele, és ön többet már felém se nézne!

A gyönyörű, fiatal hölgy egyre rokonszenvesebben fordult hősünk felé; látszott rajta, hogy megfogta valami a másik kisfiúsan csenevész alakjában, és kellemes pufók arcát is elragadóan rokonszenvesnek találta. Azonnal felfedezte – amit csak kevesen vehettek észre az este folyamán -, hogy ebben a sebzett, és bizonyára sokat szenvedett, kissé elveszett tekintetben volt valami kimutatható igazság, és gyilkosan őszinte szikra. A legtöbb ember vagy arrogáns, vagy egoista közönyösséggel igyekszik talán maga előtt is leplezni saját érzékeny személyiségét, és valakik ennek a mesterségét már olyannyira jól begyakorolhatták, és művelik, hogy – egy idő után -, észre sem veszik, hogy önmaguk is teljes mértékben kifordultak saját magukból!

- Kedves Uram! Ön igazán ért hozzá, hogy hogyan keltse fel a rokonszenvet. – felelte szinte csak magának titokzatosan.

- Azt hiszem, hogy önmagunk szándékos rejtegetése a magi felszínes világban szinte már önvédelemnek számít!

- Mennyire szellemes megállapítás! Ritkán hallhat az ember ilyet egy férfi szájából!

- Bocsásson meg ha… esetleg megsértettem volna szavaimmal, de én így érzem!

- Az őszinteség miatt nincs mit szégyellni! Talán inkább azok lenne mit a tejbe aprítaniuk, akik mindig is a félmegoldásokhoz ragaszkodtak! Nem gondolja?! – kérdezett érdeklődően vissza.

- Lehetséges! Most hogy említi!

A hölgy kinyújtotta kezét, és megérintette gyöngéd részvéttel a másik szőrös mancsait, melyen olyan dúsan tenyészett a búja szőrrengeteg, akár egy trópusi őserdő, és első látásra sokkal inkább egy majomkéznek tűnt, semmint valóságos emberi kéznek.

- Kedves Uram! Esetleg miért nem próbál meg lazítani? Ne legyen ennyire feszült! Nyugodtan engedje el magát. – becézgette hangjával, és a kövér emberke menten megérezte szíve tájékán a dübörgő örömöt, hogy talán ez a kedves és roppant csinos hölgy talán egyedül csak érte önmagáért állt szóba vele. S nem is rossz egy kicsit elbeszélgetni, csak ezt a vad, tolongó zsúfoltságot tudja nehezen megszokni.

A teremben kellemes zeneszó töltötte be az érzékeket, és több ember azonnal vétkezett azzal a gondolattal, hogy ahhoz, hogy jól érezhesse magát egy-két pohár pezsgőre van feltétlenül szüksége! Az ember vagy boldog és akkor az öröm is feltétel nélküli vagy pedig viszonylagos és akkor olyan kiábrándult, hogy az szinte kivétel nélkül és azonnal meglátszik még a rejtegetett tekintete kereszttüzéből is!

A kövér emberke hirtelen lépések zajára lett figyelmes az összezsúfolódott tömegben; olyan élénk füllel hallgatta az egyenesek feléjük tartó hangokat, és neszeket, mint egy megfigyelő, vagy hírmondó az időjárási jelenségeket!

Magas és nagyon elegáns öltönybe bújtatott, veszettül jóképű, Adonisz-testű férfi állt meg asztaluk előtt, és mintha csak a lehető legközvetlenebb hangnemben akarna mindenképpen beszélgetni máris helyet foglalt és vallani kezdett:

- Fiatal barátom! – fordult a kövér kis emberkéhez. – Mondok én magának valamit! Tudja mire jók a nők?

A kis emberke látszólag tétova értetlenkedését próbálta meg valahogy leplezni, mert nem értette a kényes szituációt. Mereven nemet intett a fejével, mint aki nem érti.

- Pofon egyszerű az egész! – zsebéből kivette a méregdrága okos telefonját, és mintha csak a készülékbe beszélne elkezdte:

- Trófeák barátocskám! Kihasználható eszközök csupán! – mintha szándékosan észre sem akarná venni az ifjú hölgyet, még arra sem vette a fáradtságot, hogy bemutatkozzon, bár az egymásnak villanó tekintetek metszetéből nem lehetett nehéz rájönni, hogy ez a két ,,tökéletes” ember egyszer az életben már biztosan összefutott.

Az ifjú hölgy párszor kellemesen köhintett figyelemfelkeltés gyanánt, és azt remélte, hogy a másik ügyeletes ,,szépfiú” majd illőn bemutatkozik, és elnézést kért enyhén modortalan, faragatlan viselkedésért; ilyesmi nem történt! Épp ellenkezőleg! A férfias férfi egyre csak tovább beszélt, és látszólag úgy tett, mintha a hölgy levegő volna, és csak az a szánalmasan kövérkés emberke lenne, akinek az ember bátran elmondhat mindent, hiszen érződik rajta titokban is a megfélemlítettség biztos szaga…

A hölgy cipősarkával kissé ellenségesen megkocogtatta a férfias ember cipőjét és szándékosan rá is lépett mindezt az asztal alatt, hogy a másik vegye már észre magát, és erőltesse magára tűrhető jó modort.

- Oh! Bocsásson meg kedves barátom! Nem is tudtam, hogy vendége van! Dórika, cicuska te itt? – erőltetetten sikeredett a meglepetés kicsalogatni belőle.

- Mi már azt hiszem eléggé ismerjük egymást! – hajolt meg félszegen. Látszott rajta, hogy alapvetően egy birtokló embertípust testesít meg, akinek szolgálnak, és aki nehezen tűri csak el, ha neki kell hajbókolnia másik előtt!

A hölgy is kecsesen meghajtotta magát, de tekintetébe megfagyott jégkirálynői tartás lopakodott; mintha máris megszűnt volna a kezdetben olyan belsőségesen közvetlen, és roppant rokonszenves kisugárzása, hogy helyét átadja a szemeiben máris szikraként parázsló, számító bosszúállásnak.

- Igen! Kérlek! Téged is szeretettel üdvözöllek Tomi!

,,Tehát nagyon jól ismerik egymást! Jobb volna kiszállni a mókuskerékből, mielőtt még ténylegesen elszédülök!” – kapcsolt máris a kövérke ember.

- Kedves Uram! – fordult most feléje az ifjú hölgy. – Engedje meg, hogy bemutassam egy régi ismerősömet, aki sajnos elárult engem, és még mindig nem volt benne elegendő büszkeség és tartás, hogy mindezt beismerje! – mutatta be a pórul járt férfit, akinek az arcán máris megjelent valami számító, irigy féltékenységféle, hogy lám csak, a volt barátnője egy ilyen kövér idiótával vigasztalódik helyette aki talpig férfi, és mindent megkap az élettől, amitől csak akar!

- Dórika, cicamica! Ezt most meg mi a jó fenének kellett?! – nem volt mérges, csupán azt érezte, hogy folt esett a férfiasságán, és elégtételt szeretet volna venni!

- Mit gondolsz?! Tudod én voltam a hibás! Most már látom! Túlságosan hamar beleszeretek az olyan kigyúrt, idiótákba, mint amilyen te is vagy, akik nem törődnek a nőkkel, és csak játékszernek használják őket! Szakítok veled! Vedd tudomásul!

A kövér emberke rögtön megérezte, hogy egy dráma kellős közepébe csöppent, ahol még gyilkos indulatok is bármikor a felszínre kerülhetnek! Legszívesebben most rögtön felállt volna az asztalától, és úgy eliszkolt volna, mint akit puskából lőttek ki; mégis úriemberes lovagiasága felszólította lelkiismeretét, hogy keljen a hölgy védelmére.

- Bocsásson meg kedves uram! Tudom semmi közöm az Önök magánéletéhez, de egy hölggyel érzékenyen, és gyöngéden illik bánni, mint egy virágszirommal!

- Kapd be te hájas pöcs! Különben is kussoljál! Nem hozzád pofáztam! – kelt ki magából a latin Adonisz.

- Te egy szemétláda vagy! Pontosan úgy viselkedsz, mint a birtoklók, akik a tárgyakra fenik a fogukat, aztán, ha megunják eldobják, mint a használt rongyot! Én ebben nem akarok részt venni!

- Cicuskám! Úgy látszik, hogy neked még mogyoróbb eszed van, mint nekem! Ebből a buliból nem lehet csak úgy kiszállni! Micsoda dolog az, hogy meggondolod magad! Akkor mehetünk? – durván megragadta a hölgy gyönyörűen lebarnult, selymes bőrét.

- Kérem eressze el! – állt fel a székéről a kövér emberke.

- Hahaha! Jópofa az új haverkám! – röhögött tovább.

- Auu! Te rohadék! Ez fáj! – a kifinomult hölgy érezte, hogy régen fordult már elő vele, amikor ennyire intenzív és erős szorításban részesült. – Hívom a zsarukat, ha továbbra is kötözködsz!

A kövér kis emberkének szerencsére mindig volt egy jó mentőötlete – ha szorult helyzetbe került -, mindig igyekezett magát feltalálni; most sem tétovázott sokat! Elővette az egyik nadrágzsebéből a hatékony paprikasprayt és egy óvatlan pillanatban, amikor a tahó pasi nem figyelt oda a szeme közé fújta a méregerős és nagyon csípős kotyvalékot.

- A rohadt életbe! Te alamuszi kis féreg! Várjál csak! Ez kurvára csíp! Ha megtalállak kinyírlak téged és a kurvádat is! – tapogatta a nagy semmit, mint aki teljesen megvakult átmentileg.

- Kegyed tud vezetni? – fogta meg a másik hattyúfinom kezeit, és igyekezett felvenni vele a futás gyors ütemét.

- Igen! Tudok!

Bevágódtak a hölgy kocsijába, és az egész piroslámpákon átszáguldottak, hogy a most már dühöngő ex státuszba lecsúszott macsó utol ne érhesse őket!

- Köszönöm kedves… még mindig nem mondta meg a nevét!

- Alfréd!

- Kedves Alfréd! Az életemet mentette meg! Az adósa vagyok! – kezdett hálálkodni mint aki a veszély karmai közül menekült meg egy szerencsés véletlennek köszönhetően.

- Nincs mit! Boldogan segítettem! A benzinköltséget most kell fizetni, vagy majd később?

- Hogy te milyen édi cukorfalat vagy! – kuncogott a hölgy. – Mit szeretnél?

- Egy magamfajta ember számára hihetetlenül nagy megtiszteltetés, ha egy olyan rendkívüli hölgy, mint amilyen Ön megtisztel bizalmával!

- És?! – kacsintott sejtelmesen. – Mondd csak, még mit szeretnél?! – búgta egyre sejtelmesebben.

- Bocsásson meg kérem, de véleményem szerint elegendő időt kellene adnunk egymásnak, hogy megismerjük egymást! Kegyed, hogy gondolja?

Az egzotikus hölgyemény először el sem akarta hinni, amit az imént hallott; ő teljesen odaadja magát egy úriembernek, és helyette egy udvarias visszautasításba ütközik. Ez számára új volt, és nagyon meglepő! Csak még jobban belehabarodott a kis emberbe.

- Tudod te vagy eddig az első igazi férfi, akit nem csupán a szex érdekel! – bájos, és gyönyörű mosolyától a kis emberke is majd elolvadt.

- Ö… nos, igazán megtisztel Drága Hölgyem! – fölállt, és szokatlan módon meghajolt és kezet csókolt.

- Hát… én nem is találok szavakat a hirtelen jött figyelmességétől! – pirult el, ami szokatlan volt egy ennyire vonzó, és egzotikus szépségtől, aki karakán magabiztossággal rendelkezik!

- Elnézését kell kérnem kedves… Dóra, ha bármilyen kellemetlenséget okoztam! – megint ez az udvarias meghajlás.

- Kérem kedves Alfréd! Nagyon zavarba hoz engem, ha folyamatosan ennyire udvariasan, és figyelmesen viselkedik! – szorította meg kedvesen, és bizalomkeltően az emberke kezét.

- Ne haragudjon! – halkan súgta nehogy még több hibát vétsen!

Dóra még sohasem tapasztalt ilyesmit egy olyan férfinál, akinek egész különös különc viselkedésében volt valami megnyugtató szórakozottság; továbbra is őzikeszemeivel egyenesen a másik véreres, zöld szemeibe nézett, és valósággal sugárzott a boldogságtól, mint aki tökéletes mértékben felszabadult!

- Semmi baj! Én örülök, hogy végre igazi úrral ismerkedhettem meg! Mondja csak? Tud vezetni?

- Sajnos nem! Tudja nem szívesen vezetek, mert kicsit kacifántosan alakult a gyerekkorom!

- Ez érdekesen hangzik! Megkérdezhetem, hogy mi történt?

A kis emberkén látszott, hogy lelkiismeretével viaskodik, és nagyon komoly problémát csinál abból, hogy vajon megmondja-e az igazat?

- Tudja, drága Dóra, gyerekkoromban sajnos autóbalesetem volt, és bár régen történt, mégis mindmáig annyira frissnek hat az élmény, hogy bizonyos dolgokat! – hangjában annyi volt az őszinte, kisfiús szomorúság, hogy a gyönyörű fiatal hölgynek amint csak ránézett mindig nagyot dobbant szíve.

- Őszintén sajnálom, ami Önnel történt kedves Alfréd! De azért idővel szerintem próbálkozhatott volna, hiszen számtalan lehetőség állhat még Ön előtt!

- Tudja drága! Ha úgy istenigazán rám néz, és az a bizonyos első benyomás szól a lelkéből az igazat megvallva manapság nem talál olyan embert, aki a magamfajtájával szívesen megismerkedne!

- Ugyan már! – kacagta el magát a válaszol. Gyönyörű gyöngyházfénnyel ragyogó makulátlan mosolyában angyalok nevettek!

- Hiszen én most Önnel szerettem volna beszélgetni!

- Igen, drága, de… lehetek egészen őszinte? – félt, mert nem szerette volna megbántani a számára rendkívüli nőt.

- Csak bátran Alfréd! – igyekezett biztatni miközben folyton fogta a kezét.

- Drága Dóra! Egy vallomással tartozom Kegyének! – itt újból meghajolt volna illeme szerint, de a hölgy visszatartotta. – Ha most teszek egy próbát, akkor elhiszi nekem, hogy igazat beszélek?

- Mivel kapcsolatban, kérem?

- Amit az előbb említett Drága! Figyelje csak meg! Amennyiben az egyik hölgy, akit kiválaszt azért fog velem beszélgetni, mert igazán meg akar ismerni abban az esetben Kegyed nyert! Viszont, ha egyáltalán fel se merül a gondolatai között, hogy szóba álljon velem, akkor nekem lesz igazam!

- …És ha nem tévedek most minden szándéka arra irányul, hogy a saját maga igazságát bebizonyítsa!

- Csupán csak nagyon szeretném eloszlatni a tévhiteket! Kérem mutasson rá egy szépséges hölgyre, és meglátja majd, hogy mire gondolok!

A hölgynek sem kellett kétszer mondani:

- Alfréd! Látja azt a vadító estélyiruhás, csicsergő nevetésű, kis fruskát koktéllal lófrálni a kezében ott szemben a bárpultnál?!

- Teljes mértékben! Már indulok is!

A kis emberke jólfésült udvariasság mellett felállt az asztaltól. Kezet csókolt, majd célba vette a bárpultot, ahol a gyönyörűséges szépség koktélját iszogatta, és csicsergőn nevetett akár egy egzotikus kis pacsirta.

- Bocsásson meg ifjú hölgyem, hogy megszólítom, de sugárzóan vízesésszerű hajfonata azonnal megigézett!

- Mi van csórikám?!

- Semmi, tényleg semmi! Csupán bátorkodtam megjegyezni, hogy egy olyan különleges hölgy, mint amilyen Kegye is bizonyára nem állna szóba egy olyan emberrel, mint én!

- Akarsz valamit, csak csak lököd a rizsa dumát?! – flegma közönyössége kétséget sem hagyott a másikban afelől, hogy nem akar beszélgetni!

Alfréd hátrapillantott a hölgy felé, akitől az imént eljött, és kacsintott.

- Bocsásson meg, hogy zavartam! További jó mulatást!

Fogta magát, és távozott a csicsergő fruska székétől. Még épp időben, mert észrevette fél szemmel, hogy közelít annak gorillaizmokkal rendelkező, kigyúrt pasija!  

- Önnek volt igaza kedves Alfréd! – vallotta be a hölgy.

- Elnézését kérem, hogy nekem volt igazam! – szabadkozott szégyenlősen.

- Ezt most nem egészen értem! Nagyon vonz, és meglep a viselkedése Alfréd. – nem vette észre, de egzotikus bronzbarna arca rögtön elpirult az őszinte szavakra.

- Ö… megint csak elnézését kérem drága hölgyem, de… most meg én nem tudom, hogy mire is gondol?

- Semmi egyébre, minthogy Ön nyerte meg az iménti kis fogadást! Mik lennének a további céljai? – kedvesen kacsintott egyet, majd szívdöglesztően elmosolyodott.

- Amennyiben nincs rám szüksége, abban az esetben hazakísérhetem? – zsolozsmázott verejtékező kezeivel.

- Megtiszteltetésnek venném kedves Alfréd!

A fiatal hölgy meghatottan bámulta, amint a kisember kihúzza előtte ismét a széket, amíg illedelmesen föl nem áll, és betolja udvariasan mögötte.

Az étterembe a túlzott kíváncsiskodók között egyből megindult a sustorgó találgatás, hogy vajon ki lehetett ez a rejtélyes, pufók kis emberke?    

ROMÁNC-RAPSZÓDIA



Csupán csak néhány hete ismerhettük meg egymást abban a bizonyos hangyabolyszerű sokadalomban, melyet egyesek hajlamosak merő könnyelműségből, és lazsáló nemtörődömséggel az egyetemek, avagy a főiskolák szokásos nagy zsúfijának mondani; közismertebb nevén nyüzsgésének!

Kriszta a Dózsa György úti kollégiumban lakott, pontosabb abban a kisebb ,,hancúr fészekben” – amennyiben a kifejezés még egyáltalán helytálló, és pontos, ahol egy fiatal, tanulékony, és nyitott, ugyanakkor pallérozatlan, értelmiségi elmének sokkalta inkább az használ, ha elvonulhat kis elefántcsonttoronyszerű kuckójába, hogy a jelentős tanulmányi mennyiséget egyenletesen, és lehetőleg a lehető legnyugodtabb körülmények között agyi labirintusai közé táplálja! Ez volt ugyanis, talán a legnehezebb megszerezhető, és ugyanakkor kivitelezhetetlen feladat!

Mindannyian tisztában vagyunk azzal – legalább is azon szerencsétlen helyzetbe kényszerültek -, akik már megjártak, és hasonló cipőbe kényszerülve átélték az ilyesmit, hogy egy kollégium minden csak nem az a fajta meghitt, harmónia teljes és kiegyensúlyozott környezet, ahol egy hallgatódiák minden körülmények között is képes jeles, vagy ne adj’ isten annál jobb eredményt produkálni!

- Ha választhatok, akkor úgy szeretnék egy panellakást, ahol nyugodtabban élhetnék, és végre nem kergetnének az őrületbe azok a fránya és semmirekellő lakótársaim.

Sajnos a mindig bölcs, és mindig fellegekben járó, és sajnos – főképpen a mai világban -, helytelített álmodozó típusú Áron megreszkírozott egy helytelen kérdést, és csupán az utolsó végzetes mondatnál gondokozott el azon, hogy talán nem is volt olyan igazán jó, és mindenképpen hasznos ötlet ezt, most feltenni:

- Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de megengedsz egy kérdést? Mi a csudáért nem hagyod az egészet ott a fenébe, és költözöl albérletbe; Ordas Gizusék is Kőbányán vannak, lehet, hogy ott még akadna is a számotokra egy-két hely. Mostanság én is rendszeresen olvasgatom az internet portáljait, és hátha megörül egy szabad hely, és akkor kicsit lenyugodhatnak a kedélyek! Mit gondolsz?

Megsimogatta tölgyfavállait, és hattyúkézfejét egyszerre és hirtelen megmagyarázhatatlansággal átjárta valami belső, mélységig fölfokozott, ismeretlen áram.

- Nagyon ari vagy, hogy segíteni akarsz, kismackóm, de lenne itt egy aprócska gond!

Áron titkon megsejtette, hogy több, mint valószínű, hogy a piszkos anyagiakra céloz; ugyanis Krisztának még két tesója volt. Igaz közülük az idősebb már vagy három éve párkapcsolatban élve lebabázott, és rég el is költözött a szülői háztól, de ott volt még a kisebbik húg, aki egyelőre az utolsó éveit koptatta valamelyik menő belvárosi gimiben, és neki még ott volt az érettségi is!

- Ne haragudj! Butaság volt az egész, ha gondolod beszélhetünk másról is.

A templombelsőnek is beillő, cirádás márványokkal körbe tarkított aulában ücsörögtek; várták, hogy szabad idejüket talán még tartalmasabban, és még jobban ki lehessen használni. Ilyen áldott, és egyben sorstól kissé agyonveretett pillanatokban, amikor mindenki a várás szigorú rabigáját kénytelen szenvedtetni, nem is tud annyira felüdíteni valakit más, mint egy kiadós dumcsizás!

- Nyugodtan elmesélheted nekem, hogy példának okért te, amikor hazamész hogyan tanulsz?

- Hát kérlek szépen… - önkéntelen is vett egy nagyobbacska levegőt. – Én szó szerint bezárkózom a szobámba és remélhetőleg senkit sem vagyok hajlandó beengedni csak ha már végeztem a feladataimmal!

- Ez nagyon diplomatikusan hangzik! – huncutkásan elmosolyodott és ekkor volt talán a leggyönyörűbb akit valaha is láthattam. Aki megtisztelt őszinteségével és bizalmával. – De azért csak kijössz mondjuk… levegőzni, vagy kajolni valamit, ha megéhezel?

- Hát persze! Csak tudod lehet, hogy szúrós szemmel néznek majd rám, de kedvelem a magányt, mert sokat kellett csalódnom az emberekben! Érted te ezt?!

- Te most viccelsz?! Volt egy pasim! Már eléggé régi a történet, de azért elmesélem, mert tanúságos história! – keresztbe fonta karcsú, hosszú lábacskáit egymás fölött. – Annyira jóképű, és sármos volt, hogy az nem létezik! Nekem személyes döntésem volt, hogy az első randi után még nem akartam szexet! – elhalkult a hangja; érzékennyé vált. – Aztán megtörtént, de a lehető legrosszabb pillanatban!

- Őszintén sajnálom! Én nem is tudom… hogy mit mondjak, ezen kívül?! – nézett vissza rá megszeppenten tanácstalanul.

- Elég az, hogy most itt vagy mellettem! – hálás volt, azért, hogy ilyen gondoskodó barátja is akadt.

- …És neked mi a fontos az életben? Már mint… szóval tudod! A pénzen kívül?

-Nagyon szerettem volna harmincéves koromra családot alapítani, meg gyerekeket meg minden, de úgy látszik az ex barátnőm ezt másként gondolhatta, mert elhagyott!

- Jaj, már megint felesleges járt a szám! Bocsáss meg! Ha gondolod beszélhetünk másról?

- Nem! Nem történt semmi baj! Az az igazság, hogy gyerekesen naiv voltam, és leszek még egy darabig, pedig néha jó volna, ha két lábbal a földön állnék! Az ember belekerül egy váratlan helyzetbe, és egyszer csak ott van, hogy puff! És nem tudja megoldani a saját problémáit, mert nincs hozzá elegendő rutinja! De ez még nem a tapasztalat hiánya, sokkal inkább talán a segítség elmaradása!

- Hu! Ennyire komoly emberel még eddig nem találkoztam! Mondták már neked, hogy nagyon szexis tudsz lenni, ha komolyan nézel! Van valami markánsság az arcodban, ami megfog! – kicsit közelebb húzódott hozzá. Érezte, hogy dobbanó szíve csilingelni kezd és hevesen megdobban, amint a másik csenevész kisfiúságát figyeli. Bizsergető ösztönök kerítették hatalmába, amit egyelőre önmaga előtt is titkolni látszott.  

Áron szemlátomást elpirult, mert még soha nem hallott ennyire kedves bókot egy igazi nőtől sem! Ezért is volt nagyon meglepve:

- Nos hát… megtisztelsz! És nagyon örülök neki!

- …És egyébként hogy állsz az ősökkel?

- Már úgy érted, hogy a szüleimmel milyen a jelenlegi kapcsolatom? Erre célzol?!

- Ahogy mondod! – kis kezeit kedvesen a szája elé emelte, mint aki töpreng.

- Jó volna elköltözni végre egy albérleti kéglibe, de sajnos nincs túl sok pénzem! Egyébként még mindig velük élek!

- Ne haragudj, ha ilyet mondok, de ez egy kissé…

- Ciki…? Különös…?

- Inkább úgy fogalmaznék, hogy egy kicsit gázos! Én már húsz évesen döntöttem, hogy nem akarok a szüleimmel együtt lakni, mert abból semmi jó nem származik!

- Nézd! Nekem is nagyon jól hangzana egy önálló, kisebbfajta lakás, aminek alacsony a rezsije! De hol kapsz a mostani fővárosban olyan kéglit ami minden szempontból megfelel, és kevesebbe kerül, mint egy havi fizetés? – Áronon meglátszott, hogy tapasztalt az életben már egy-két dolgot, és nagyon is értette, hogy miről beszél. Ez egy újabb titkos pirospont volt a hölgynél.

- Figyelj csak! Támadt egy ötletem! Mit szólnál hozzá, ha egy ideig meghúznád magadat nálam! Van egy megüresedett kisebb szobám! Igaz, ami igaz! Nem valami lakályos, de talán egy megrögzött agglegénynek azért pont jó lehet! Mit szólsz hozzá? – kíváncsian várta a reakcióit.

- Ezt a figyelmességet! De ne haragudj, még alig ismerjük egymást!

- Jaj, te kis aranyos! Nem hallottál még arról, hogy az ember lakva is megismerheti a másokat?

- Hát persze, hogy hallottam róla, de… - újból elfogta a kételkedés, mert nagyon nehezen tudott csak megbízni az emberekben!

- Nézd! Nem házassági ajánlatot tettem neked! Oké! Csupán felajánlottam egy lehetőséget! Ha kell akkor tartom szerencsémnek, ha nem a te dolgod! Szerintem már eléggé értett vagy hozzá, hogy eldönthesd mit akarsz magaddal kezdeni! – csilingelő hangja most inkább úgy hangzott mint egy olyan talpraesett nőé, aki világ életében mindent egymaga vitt véghez, és senkire se számíthatott csakis saját magára!

- Örömmel elfogadnám, csak tudod azért jó volna erről édesanyámmal is beszélgetni!

Kriszta értetlenül nézett rá; úgy nézett ki, mint aki először hall ekkora sületlenséget, és sokáig bamba szemekkel néz ki a fejéből.

- Figyelj! Talán mással kellett volna megismerkednem ezen a kis bulin! – már arra készült, hogy fogja magát és lelép, amikor Áron megfogta a kezét; érezte, hogy a kellemes, dobogó bizsergés újból feltámad, és alig tud neki ellenállni.

- Jaj, bocsáss meg! Most biztosan azt gondolod, hogy egy idióta vagyok, mert kikérem a szüleim véleményét a dolgokról? Csak kíváncsi voltam pszichológiai szemszögből, hogy hogyan reagálsz a dolgokra! – próbált könnyed, laza stílust megütni, hogy elősegíthesse a magabiztosság érzetét, de még mindig nem tudhatta, hogy a hölgy hogyan fog minderre reagálni?

Kriszta kedvesen visszahuppant a helyére, és valamivel megértőbbnek mutatkozott:

- Hát kedves mackóm! Így mindjárt érthetőbb az összefüggés! …És mondd csak? Mi leszel, ha nagy leszel?! Vagy ezt már kérdeztem?

- Ami azt illeti, még nem! Nos rengeteg tervem lenne, de mindig attól félek, hogy a pénz az egyetlen ellenség, mely az álmok útjában áll, és akadályokat képez!

- Pályázatokról esetleg még nem hallottál?

- Tudod szerintem a pályázatoknak sincsen semmi értelme! Mire az ember kitölti azt a mérhetetlenül sok felesleges hivatalos papírt, és benyújtja a pályaterveket az adott pályázatot meghirdetőknek addigra már valaki más előnyösebb fél rögtön elhappolja előle a lehetőséget!

Kriszta egyre jobban kezdte élvezni a közös kis beszélgetésüket, mert volt Áronban valami különleges, ami a többi pasiból hiányzott: ennek a fiatalembernek költői vénája, és egyedi személyisége volt. Még akkor is, ha túlzottan sokszor dobta be az önsajnáló szövegeket!

- Én eddig kétszer próbáltam megpályázni a Móricz Zsiga ösztöndíjat! Persze mindig volt valami gikszer, ami miatt nem én lettem a tökéletes befutó, de akkor kérdezem magamtól! Most kezdjek el sápítozni, meg sajnálni magam, amiért nem jöttek össze a dolgaim?! Szarok bele! Majd egy újabb kínálkozó lehetőségbe csak belekapaszkodom! A lényeg, hogy soha sem szabad feladni!

Áron még sohasem volt szerelmes! Kisebb bók-kísérletek, és széptevések már történtek, de egyelőre semmi olyan komoly dolog, amiért egy hölgy teljes személyiségében odaadta volna magát neki! Az önbizalomhiányát még mindig nem tudta levetkőzni, és egy kicsit kikupálni! De nagyon imponált neki Kriszta tettre kész karakán harciassága!

- Figyelj csak! Miért nem barátkoztál a többiekkel az egyetemi csoportból! Annyira komoly voltál, hogy sokan azt hihették, hogy házas vagy, vagy felelősségteljes apuka, amiért nem mentél egyszer sem sörözni Olivérrel, meg a többi surmó sráccal! Megkérdezhetem, hogy mi volt ennek az oka?! – kedves liliom-fejecskéjét komolyan két tenyerébe fogta, mint aki töpreng.

- Tudod én mindig is nagyon nehezen építettem ki magam körül kapcsolatokat, mert sajnos nem jól alakult a gyerekkorom! Persze pszichológiai értelemben természetesen!

- De ugye még normális vagy? – mosolygott kedvesen, mint aki egy viccre kérdez éppen rá.

- Persze, semmi gond, csak az a baj, hogy mindent magamra veszek, és sajnos ezekből van később a bonyodalom!

- Jaj, te szegény! – közelebb helyezkedett, és megszorította a másik szőrös mancsait, együttérzése jeleként.

- Azt érzem veled kapcsolatban, hogy hihetetlenül aranyos, elbűvölő pasi vagy, csak… ne volna benned az a különleges kisfiús magadra hagyatottság! Érted, hogy mit szeretnék mondani?!

- Ez most nem egy szakítási jelenet akar lenni, ugye?! – kérdezte kissé bizonytalanul attól való félelmében, hogy Kriszta föláll, és szó nélkül faképnél hagyja.

- Miért annak hangzott? – meglepődött, és ebben a percben ragyogó őzikeszeme maga volt a valóságos földi mennyország!

- Tudom, hogy bizonyára nem szereted a gyáva férfiakat, de egy kicsit megijedtem!

- Jaj, de aranyos vagy! Vigyázz magadra, mert én hajlamos vagyok hamar szerelembe esni! – kacsintott feléje, és Áron tudta, hogy minden lelki érzelemmel máris hozzá kötődik.

- …És te mit szeretnél majd az egyetem után csinálni? Vannak már konkrét terveid, vagy elképzeléseid? – kérdezte. Megpróbált természetesen, és fesztelenül viselkedni de valahogy nem sikerült a dolog.

- Hát tudod drágám! Csak a szokásos! Az őseim mindenáron azt szeretnék, ha szülnék egy macsónak egy rakat gyereket, és boldog férjes asszonyka lehetnék! Aztán, ki tudja? Elvégre, még annyi minden változhat ebben az életben! – kortyolt egyet az üdítőjéből. – És veled?

Mintha minden gondolatát kitalálta volna, amint flörtölő őzikeszemeivel egyenesen farkasszemet nézett.

- Beszélhetek őszintén? – kisfiús árvasága mély érzelmeket kavart a hölgy lelkében

- Csak bátran! Nem akadályoz meg benne senki!

- Nagyon szerettem volna forgatókönyvet is írni, és jó lett volna irodalomtörténésznek, vagy klasszika filológusnak lenni! Sokszor úgy érzem, mintha az élet meggyötörne és eltaposna! Egyébként nem vagyok annyira önsajnáló!

- Ezt már eddig is bebizonyítottad! – közelebb ült, szoknyácskáját szépen elrendezte, hogy ruhája tovább már ne gyűrődjön. Megfogta a kezét; ajkaihoz vonta és babusgatni kezdte.

- Te vagy a legönzetlenebb ember, akivel valaha is találkoztam! Megtisztelnél azzal, ha örök barátok lehetnénk! – megcsókolta szőrös mancsait.

Róbert úgy meglepődött, hogy percekig nem jött ki egyetlen árva hang se a torkán. Kézcsókot adott illedelmesen:

- Én volnék a legboldogabb ember!

- Hát akkor pubi! Ezt megbeszéltük! S ha bármikor úgy érzed, hogy szükséged van valakire, aki meghallhat, én mindig ott leszek!

Áron még soha sem érezhette magát ennyire lelkiekben felkészültnek és stabilnak, ahogy mondják.

Együtt távoztak a buliról, és ameddig a tömegközlekedéssel együtt utaztak átbeszélgették az egész utat!  

FELÁLDOZHATÓ KISZOLGÁLTATOTTSÁG


A Mindenség Sors-rendelt csont-ketrecébe zárva

mindennapunk tartós küzdelemnek ígérkezik;

kínok-verte, komisz Lét-gyönyörökben egyszerre vágyunk

s még többet akarunk!

Hamarján elvész a meglett, érett perc,

halhatatlan jelenvalósága ha csupán olcsó,

földi örömöket választunk!

Világok acsarkodó gáncsai közt

kihordott méhlepény-kételyekben

mindig kivirágzik fojtogató önbizalomhiány

s túlzsufolt társas Sziszifusz-magány!

Világ-csorbított, sebzett-álmaink ritkán,

ha teljesedhetnek!

Kísértő éjjeleinket csatakos verejtékezéseink

már mind ellopják!

Lélekmély lelked önmagába visszahallja méla-tétova

echcó-hangjait a megteremtett,

gyilkos csendnek! Mennyi önző,

makacs súlya lehet még hiányérzetednek?!

Kimondható irgalmakra fáj mindannyiunk foga,

hogy enyhülve lelket-tépő besti-fájdalom!

Álmokat, vágyakat cipel kolonc-súlyként,

de még egyre messzebb a teremtő gondolat,

melyből megváltó Különbéke esik rád!

Mert amint eljő az emlékezés dac-korszaka valahogy

mindig szenilissé válik a délceg Jövő!

Önmagába befordult, merengő tudat néz szét

e prostituált adok-veszek világba;

egybemosódott, bizalmas Hűségesküket árulnak,

mint használt fehérneműt lelkiismeretek kisstílű üdvéért!

A Közöny szánalmas üledéke alól ritkán kaparhatnak

ki emberséget maguknak,

titkos erkölcsi piedesztált!

Áskálódva megfúrnák könnyedén a felkínált,

enyhet-adó Reményt is – ha azon múlna

– karrierjükért megfelelő díjazásba

reménykedhessenek!

Minden újabb lehetőségben ott

sírdogál egymagában a megaláztatás

Halál-kacérkodó kompetenciája!

– Egyre csak gyűlnek,

sokasodnak homályos elmék kaptárjaiban szenzációhajhász,

ostoba ötletek, hogy a végzettség számát radikálisan megemeljék;

kislány-arcú manökenek állnak vigyorgó kanáriként készenlétben;

feláldozható porcelánbaba-értelemmel!