KÜLÖNÖS EMIGRÁCIÓ

    (Apai nagyanyámnak sok szeretettel)

              

 

A Bajcsy Kórházban mindösszesen csak két beteg feküdt, egy amolyan ízig-vérig kimustrált kórteremben: amit lehet, hogy pusztán csak a ,,magánbetegek” számára, vagy különlegesen fontos, és foglalkoztatott páciensek számára hoztak létre. Nem lehetett egyértelműen biztosra venni.

Az mindenestre tény, és biztosan kijelenthető adat, hogy özv. Szencző Mihánynét éppen egy roppant kellemetlen, és has püffedéssel járó epekőműtét miatt kellett a lehet legsürgősebben beavatkozás alá vetni, ellenkező esetben sorsfordító problémák következtek volna, ami egyik családtagnak sem volt ínyére.

- Halló! Halló! Igen… Itt a Bajcsy Kórház ügyeletes osztálya, Horváth főnővér vagyok! Kit tetszik keresni? – érdeklődött egy unalmas és megszokott hang a telefonba, mint aki egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, és most a hangjával akarná főleg azokat sakkban tartva megfenyegetni, és megbosszulni akik miatt nem tudott egy nyolc órácskát egyhuzamba pihenni.

- Halló…Igen… Itt Dobrovics Péterné beszél, és érdeklődni szeretnék, hogy Szencző Mihálynét melyik kórterembe helyezték el, mert ha jók az információim akkor epekőműtétje volt. Hogy van? Milyen az egészségi állapota?

- Ha további felvilágosításra vágyik, akkor azt javasolom magának asszonyom, inkább nézzen be hozzánk, mert fontosabb dolgom is akadna! – adta meg a nem túl udvarias választ, felvilágosítást az ügyeletes főnővér.

Dobrovics Péterné pedig pontosan az ehhez hasonló lekezelő, nyers és alpári stílust tűrte a lehető legnehezebben.

- Hallja-e – emelte most fel a hangját -, ön pedig igen-igen szókimondó nemde?! Hogy merészel így viselkedni, hát nézze meg az ember! És még az ilyenek emberek mentenek életeket! Akkor legalább azt mondja meg melyik épületbe vitték be, ha már a kórterem számát hiába kérdezem, legyen szíves?

- Itt fekszik nálunk a Bajcsy Kórházba! Jöjjön csak ide nyugodtan, majd akkor megmondom magának! – azzal meg se várta, míg Dobrovicsné egyáltalán reagálhatott volna rá valamit azonnal letette a kagylót!

-…Halló, … halló! Hát ez tök süket lett, fiam! – szólt hátra a nappaliban újságot olvasgató férjének (aki történetesen Szencző Mihálynénak volt a legidősebb fia).

- Hát anyusom, ez már várható volt! – szögezte az le. – Ha talán nem volnánk ennyire tolakodóak a végén még azt is meg bocsátanák, hogy egyáltalán érdeklődünk!

- Mondd csak édes uram! Te kinek a pártját is fogod itt voltaképpen, amikor a feleséged mellé kellene állnod! – horkant fel hirtelen keményen az asszony.

- Tudod nagyon jól szívecske, hogy nincs is annál szörnyűbb dolog, mint amikor valakit történetesen epekő műtétre szállítanak be! – itt megállt gondolata a levegőben. – De azért csak lássunk tisztán! Fölkapjuk a cuccunkat, és belibbenünk a kórházba, ott biztosan tudnak segíteni, a gyerek meg már úgy is nagy szőrös cula, tudd magára már vigyázni!

Ennél jobb ötlettel talán nem is szolgálhatott volna Szencző úr. Amilyen gyorsan csak tudták fogták magukat, bevágódtak a zörgő bádogkaszni Lada 1500-as kocsijukba, és meg sem álltak egyenesen a kórház főbejáratáig.

- Mit akarnak ilyen későn?! – állta útjukat egy kellemetlenkedő biztonsági szakember, aki tökéletesen meg volt arról győződve, hogy itt csak ő dirigálhat, és parancsolhat, és a többségnek csönd a neve!

- Jó estét kedves uram! – köszönt, kivéve az üdvözlési gesztust férje szájából. –Szeretnénk egy beteget meglátogatni, amennyiben még szabad!

- Áh! Értem! Nos… előbb, akkor gyorsan telefonálnék egyet, ha nem bánják! Tudják… csak formaság az egész! – azzal sunyi, rókaképével hátrament komfortosra berendezett bódéjába, ahol a kivételesség kedvéért még egy Tv-t is beszereltek, és azonnal tárcsázott.

-…Igen! Persze, hogy értem! Nem, nincsen semmi baj! – hallatszott a helyszínen.

Amilyen gyorsan csak tudott visszatámolygott a főbejárathoz, és már aprócska jelzőgombos automatikával már nyitotta is a sorompót a kései órán fölbukkanó látogatóknak.

- Parancsoljanak csak, be lehet fáradni!

- Köszönjük a lehetőséget! – tette hozzá soványka vigaszként a választ, de ezúttal maga a férj.

- Látod Misikém! Csak egy kis karakánság, és magabiztos fellépés az egész kérdése! – bizonygatta egyre Dobrovicsné, de úgy mintha magának akart volna megfelelni!

Amikor nagy sokára megtalálták a kórtermet – bejárva természetesen Tolnát-Baranyát, az ügyeletes nővér feketére bekarikázódott, és meglehetősen véreres szemeiben meglátszott, hogy már jó néhány napja egy szemhunyásnyit is alig aludt, s csupán a koffein csöppet sem jótékony hatása tartja benne a lelket!

- Jó estét! Segíthetek önöknek? – álmos hangja azonnal elárulta őt magát, és azt, hogy erre a napra tökéletesen elege lehet!

- Igen, kérem! Jó estét önnek is! Mi egy bizonyos Szencző Mihálynét keresnénk! – tudakozódott a feleség.

- Oh, maguk is! – csóválta meg egy pillanatra a fejét. – Nos, nem szükséges messzire menniük, mert itt van közvetlenül a másik kórterembe! De… várjanak egy pillanatot, éppen magam is arra felé indultam, mert ma még vért kellene vennem tőle! Önök a rokonai, vagy hozzátartozói? – bocsátkozott ismételten kérdésekbe.

,,Micsoda agyalágyult kérdés ez már megint?” – futott át az asszony agyán az ismerős gondolat.

- Hát persze, hogy a hozzátartozói vagyunk! Ez itt a legidősebb fia Dobrovics Mihály.

- Á! Értem! Hát, akkor csak kövessenek nyugodtan! – azzal fölpakolta az aznapi kis klinikumát, illetve gyógyszeres dobozait, egy aprócska, hófehérre festett, kis kocsira, és megindult a betegek irányába.

- Csak jöjjenek, jöjjenek csak bátran! Itt van a kedves mama! Remélem nem haragszanak, de itt minálunk azt osztályon mindenkinek van valaki jópofa beceneve, amitől könnyebbé válik a megismerés, és a beazonosítás! – megeresztett egy hahotázó vihogást.

- Hát ezt örömmel hallom! És mondja csak… Hogy van a kedves mama? Hogy érzi magát? – érdeklődött a feleség.

- Hát ennél remekebbül már nem is lehetne, csak tudják az epekőműtét után egy kicsit még kába a gyógyszerek egyetemes mellékhatásai következtében! – A nővér most bement a kórterembe, és egy pár adag elhasznált papírtálcával jött ki, amin különböző, de rendszerint apró, vajas, uborkás szendvicsek morzsadarabkái látszottak.

- Ha volnának szívesek követni, azt megköszönném! – intett a látogatók felé.

Bementek a kórterembe. Itt minden mindenütt a patyolattisztaság uralkodott; legalább is, amennyit egyetlen nővér egy szál maga egész éjszaka meg tudott teremteni. Eltekintve attól, hogy jó néhány – elsősorban fekvőbeteg részére a küblit, és az ágytálat is használni kellett, és emiatt a levegőben átható, tömény melléktermékszag áradt, ami miatt a hidegre fordult októberi időben is nem ártott, ha azért kellő rendszerességgel szellőztettek!

- Csókolom, mama! Hát meséljen csak, hogy érzi magát? – vette le téliesített kabátját, és fonott, piros színű sálját az asszony.

- Jaj, lyányom! Hát, hogy volnék?! – sopánkodott egy kicsit pityergőssé lett szájával, és szomorkásan, holott szinte világ életében egy életvidám, töpörödött asszonyságnak számított.

- Jaj, mama! Csak ne lenne ennyire búskomor! Hát látja, hogy nem lesz semmi baj! Ugyan már! Ne itassa itt az egereket, mert megharagszunk!

Ezalatt a mindig hanyag eleganciájáról, és csibészes, kissé rakoncátlan stílusáról elhíresült férj, hanyagul fölült a betegágy melletti, nagy általánosságban orvosságos üvegek tartására használatos asztalra, és mint egy kiskamasz lóbázni kezdte unatkozva, és egykedvűen a lábait.

- Meggyötörtek, mi anyus?! – mosolygott oda nem illően.

- Hát, édes fiam! Amint látod, még azért egy darabban vagyok, de mán’ annyi gyógyszert, és kutyafülét kaptam, hogy egy életre elment a kedvem a kórházaktól.

- Nyugodj már meg anya! – csitította idősebb fia, mert ketten voltak testvérek. – Még egy-két napocska, és jobban összeraknak téged itten, mintha új lennél!

- Az már biztos! De hogy mennyire lepusztultak manapság a korházak általános színvonala! – vette át a szót a feleség, akinek mindig mindenről megvolt a véleménye. – Nem hiszem el, hogy nem lehetne kicsit rend betenni a kórházak állapotát, hisz valamelyiket jóformán csak a cement, meg a malter tartja egybe. Fölháborító!

- De kis cicám! Felesleges emiatt idegeskedned! Ebben mi nem dönthetünk! Mi kis halak voltunk mindig is és azok is maradunk!

- Az meglehet, de az sem alapot, hogy a betegek egymás elől eszik meg a drága ennivalót, mert senki a másikét nem tartja becsületben!

- lyányom, lyányom! Sok víznek le kell még folyni a Dunán, hogy itt valami is tisztességgel megváltozhasson. Már nekem sem megy a jó, könnyű, tüzes borocska! Nem engedi a doktor úr! – kicsit siránkozott, és kesergett az öregasszony, majd hogy a fiatal házasok némiképp oldják a kiábrándult gondolatot bevitték hozzá ,,nagyunokáját”

- Szervusz, mama! Hát hogy érzed magad? – aggodalmas tekintete nagyon jól kiegészítette pufók arca gödreit.

- Á! Nővérke kérem! Tessék csak bejönni! – szólt át a másik, kisebb, lakályosabb szobába.

Egy ügyeletes, szarkalábakkal teletűzdelt, és mélyülő árokarcú, fiatalabb hölgy állított be a szobába:

- Igen, Bözsike! Tessék parancsolni! Vegyünk még vért?

- Hát nézze meg ezt a talpraesett fiatalembert! Még egyetemista a lelkem, de már most írogat, és nagy ember! – kezdett a dicsekvésbe, és minden közeli hozzátartozója tudta róla, ha egyszer elkezdi, ritkán hagyja abba.

- Jól van anyám, jól van! Elég lesz, mert a végén még elbízza magát a kis suhanclelkű! – az apjában gyakorlatilag mindig is volt egyfajta gonoszkodó, kritikai él, amivel mindenkire megjegyzések özönét zúdította.

- Fiam! Tanuld meg, hogy az ilyesmivel egyáltalán nem kell szerénykedni! Kinek érdemes szerint! – pirított rá helyesen.

A nővérke kicsit türelmetlenkedve köhécselt egy párat, így jelezve, hogy rá is figyeljenek egy kicsit, mert kötést kellett cserélnie, mert a másik géz már átitatódott.

- Ha megbocsátanak! Kötést kellene cserélnem! – szabadkozott.

- Csak nyugodtan! – adta ki a vezényszót a feleség. – Mi csupán azért jöttünk be, hogy lássuk nincs e komolyabb baj, s mert nagyon aggódtunk a mamáért! Amikor elindultak még az ajtóból visszaszóltak:

- Aztán gyógyulgasson nekem mama, és tartsa be szigorúan az orvos utasításait! – hamarabb is távoztak, mint azt eredetileg várták volna.   

 

 

VISSZA-NEM-HALLGATHATÓ CSENDEK


Jó volna már belefáradottan Idők táguló háta mögül éberen csak figyelni a szösszenő rezdülések neszeit! Aggódó féltéseim Sziszifusz-pufók arcomra méltán kiültek! Idő-törmelék megidézi a múltakat akkor is ha szándékkal menekültünk a szökött messzeségektől! Néma merengésekből táplálkozik a könnyű irgalom is! Gyermek-lelkemben sokadszor zokogó pityergések sírnak! Megkopogtatott foszlányokba még szerencsés két kézzel belekapaszkodni!

Gyilkoló csend sokadszor szólít magához: ,,Tedd meg, mert lehet, hogy holnapok vonulatán már késő lehet!” – Kitaszított, félelmes Magány inal öregedő, aggastyán tagjaimba, s félő, hogy az örök Kedvest, ki megosztott, lüktető szívdobbanásokat ajándékozott volna nekem – már sohasem ismerhetem! – Fehéren izzasztó, babonás napfény előbb még pásztáz, majd senyveszti különös gyűrűit arcom repedéseiben: valami nagyon különös dolog történik immár!

Fojtott parazsakként még felemelt fejjel lángolnának büszke evilági romantikák; sikeres préda-lesőként alantos hálóvetők nyűvik fogaikat! – Csendjeimben kettőzött echó-hangok felelgetnek s még most sem érzem minden összerendezett gondolatom csapong s egyre nehezebben lelheti csak meg igazi helyét! Vágyak teremtő prései is mind ellenem fordultak! Hóhér-Idők rácsozott kényszerzubbonyán ember életek vesztegelve várakoznak! Szólítják őket a semmik apró, kincses világai s minden emlék sistergő, megavasodott ajtócsapkodás; ha szólítja lelkiismeretét az ember gyakorta arca előtt meghátrál – vissza ritkán hallgatható!

Csendek kicsinyes neszeiből tevődött össze a tudható létezések összefüggése! Létezni csupán három lépés távolsággal, ha merek – szétkapkodnának, ha hagynám kisstílű fogdmegek!

 

 

 III. FELVONÁS

 

 

(Másnap reggel fél nyolc felé; szín: ugyanaz. Milán egyedül gubbaszt egy karosszékben kényelmesen, pizsamában van, és köntösben. Ébren van. Dorka bejön. Fantasztikusan stílusos-csinos ruhában. A mozdulatai egy ízig-vérig végzet asszonyáról árulkodnak, de nem nyersek. A hangja egyszerre szelíd és kellemes.)

 

DORKA (meglátja Milánt) Óh! El is felejtettem, hogy még mindig itt vagy édesem!

MILÁN (nem Dorkára néz hanem az órájára; figyeli hogyan kattognak a másodpercek) Már reggel fél nyolcra jár, és azt hiszem… már minden rendben lesz!

DORKA (végigméricskéli, fürkészi az arcát kutatón) Drágám? Minden rendbe van? Olyan furcsán viselkedsz! Kicsit, mintha megváltoztál volna!

MILÁN Hm? Bocsáss meg kérlek! Nem figyeltem! (ráemeli a tekintetét) Hallgatlak! Tessék csak! Parancsolj!

DORKA Egy idegen járt a szobánkban éjszaka!

MILÁN Biztosan a csincsillád rendetlenkedik már megint! (könnyelműen legyint) Amikor milliószor, ha nem többször megmondtam, hogy kutyuskának semmi keresnivalója sincsen se a hálóban, sem a konyhánkban!

DORKA Mégis jólesett, hogy legalább figyel minket valaki! Ez annyira izgató, és megnyugtató egyszerre! Te mit gondolsz?!

MILÁN (halvány mosollyal) Hm?

DORKA Milyen könnyen el tudtam aludni akkoriban, mikor mindketten egymás szívdobbanásait hallgattuk és álomba szenderedtünk egy-egy félreérthetetlen bizalmas érintés közelségétől is… ha összeértünk, mint a bizsergő molekulák! Mintha csak gubóban lettünk volna! Te nem így gondolod? De a mostani éjjel – mennyire kiszolgáltatott és izgató -, milyen szomorúan idegen voltál, és én kénytelen voltam melletted ébren maradni!

MILÁN Bocsáss meg, ha bármivel megbántottalak volna!

DORKA Drága! Azért legalább ugye aludtál valamit?!

MILÁN Nem sokat!

DORKA Kérlek, én több alkalommal is megpróbáltam, de mindig felriasztott… a szokatlan közelséged. Mégis azért újra meg kellene, hogy szokjalak!

MILÁN Igen?

DORKA Csak hangosan gondolkodtam!

MILÁN Elmaradt a hosszúnak ígérkező beszélgetésed Mirandával – a hajnalig is eltartott babusgatásod!

DORKA Te sokáig nem is vetted észre; azt mondogatta, hogy ,,neki ugyanúgy joga lett volna pasifogó műveletbe, meg, hogy én vettem el tőle a lehetőséget, hogy normális élete lehessen!”

MILÁN Mikor mondta?

DORKA Azután hogy… megtörtént a tegnap esti kis csetepaté… mikor már mellettem feküdtél.

MILÁN Majdnem az ő szobájába nyitottam be merő véletlenségből! (halkan, bánatosan felnevet) Majdnem a saját szobámba mentem be… aztán rájöttem, hogy Miranda már lefeküdhetett, mert teljesen kimerült…

DORKA (odamegy hozzá, megsimogatja a halántékát) Szegény, kis Drágám! Én is ébren voltam akkor, mikor kimentél a szobámból!

MILÁN (szelíd szemrehányás) Igazán szólhattál volna életem!

DORKA (szeretné tudni, hogy mi az igazság) Igazán nem értem, miért vagy ennyire kis duli-fuli?

MILÁN (kellemesen meglepődve) Hm? Hogy mondod?!

DORKA Mirandához mentél?

MILÁN Én most nem hozzá mentem!

DORKA Bementél hozzá beszélgetni? (kérdőre vonva)

MILÁN Én sosem mentem még Mirandához!

DORKA Tudod ez roppant érdekes, mert annyira jól megértitek egymást, és remekül el tudtok beszélgetni!

MILÁN Te is tudod, hogy régi, kedves barátok vagyunk! Ne legyél kérlek gyerekes!

DORKA (könnyed, szellemes mosollyal) Persze, persze nagyon régi barátok vagytok, akik kívül-belül nagyon jól ismerik egymás határait!

MILÁN Igen!

DORKA Nem lehet, hogy mindketten olyasmihez ragaszkodtunk egészen amihez aztán semmi közünk?! Saját önző szerencsétlenségünket is javarészt saját magunk gyártjuk! Ebben legalább szorgalmasak vagyunk!

MILÁN Miket beszélsz? Ez egy rendezett lakás! Szükségünk van egyfajta egészséges bűntudatra!

DORKA Tudod-e, hogy megint nagyon hiányozni fogsz, amikor majd újból el kell válnunk egymástól!

MILÁN Igaz is! Te nem azt említetted, hogy el akarsz tőlem vállni?! (fonja keresztbe a kezét a mellkasánál)

DORKA Jaj, te is tudod, hogy annyi mindenen járkál az eszem egyszerre! Nem mindegy!

MILÁN Hát… drágaságom, ha már így érdeklődsz… igenis egy ilyen magamfajtának – ahogy mindig is emlegetni szoktad -, sajnos egyáltalán nem mindegy!

DORKA Te ittál valamit?!

MILÁN (nemet int a fejével) Te is tudod, hogy az egyik nagyapám – a sok közül -, alkoholista volt!

DORKA Jaj! (elgondolkozik, mint aki megbánta a dolgokat) Drágám! Kérlek… ne haragudj! Te is tudod, hogy nálam a szavak, és a tettek is sajna… egyszerűen kicsusszanak! De attól még…

MILÁN Ha szeretnéd, hogy a lelkiismereted kiegyensúlyozott maradhasson ám megbocsáthatok… ez szerintem annál sokkalta fontosabb, és komplikált ügy!

DORKA …Te mihez akarsz kezdeni?!

MILÁN (nem panasz) Néha annyira mocskosnak, és émelyítőnek érzem magam! Mintha csak egy tonnányi szappan, vagy tussfürdő sem volna képes eltűntetni az egész élet összes bűnét, és kicsinyes vétkeit!

DORKA De édesem! Ezen felesleges magad emészteni! Ez butaság! Tudod te, hogy amikor a gimiben az összes fiú be volt indulva rám, én is egészen nyugodtan érezhettem volna lelkiismeret-furdalást, de én előrelátó voltam, mert ügyesen a javamra tudtam fordítani az adott, felkínált helyzetet!

MILÁN Mondd csak?! Emlékszel még amikor…

DORKA (csak mondja a magáét) Nagyon fiatal voltál, amikor először találkoztam veled, és a szüleiddel laktál! Tizennyolc éves korodban a legnagyobb bátorságod addig terjedt, hogy végre felkértél táncolni, és végre azt gondolhattad, hogy te vagy a legmenőbb srác a környéken! Ugye honvágyad van azokért az időkért, amikor még mindketten szinte gyerekek voltunk… és romolhatatlanok…

MILÁN (emlékei közül) HMMM

DORKA (szomorúan, megpróbál kedves lenni) Nahát, édeském! Most már egyikünk se fiatal, és talán ki is nőttük a túlzottan gyerekes dolgokat!

MILÁN (szomorú kérdés) Mindent megtehetsz egy gyerekkel, amíg játszol vele?!

DORKA (ez is válasz) Már megint kiújult a fejfájásod drágám?!

MILÁN (nyugodtan, szinte szónokias kérdés) Akkor? Mit tegyünk?!

DORKA Én azt gondoltam, hogy most egy ideig talán jobb, ha külön-külön megpróbáljuk! Lehet, hogy aztán jobban megszokjuk, és jobban is megy majd a boldogulás!

MILÁN (megpróbál részvéttel mosolyogni, majd mindketten összenéznek) Ahogy te jónak látod!

DORKA Segítsünk egymáson, és akkor talán könnyebb!

MILÁN Muszáj lenne… megpróbálni!

DORKA (kissé meglepődve) Igen? Gondolkodtam egy kicsit az éjszaka: miközben te itt már mindent elrendeztél, és annyira logikusan át is láttál! Feküdtem a sötétben, és… bejártam a megtörtént lányos életem határvonalait… a hosszúra elnyújtott kis életünket, amiben nem szerepeltek gyerkőcök, sem kisállatkák… Tudod… egy nőnek talán az a leggyönyörűbb személyisége, ha életet adhat egy kis csöppségnek, ezáltal, mintha már a nőiessége, a csupaszív érzékeny, gyöngédsége is megsokszorozódna! Vezeti a háztartást, és gondoskodik, hogy a megváltó harmónia fennmaradjon! A nők így is stílusosak, és csinosak maradhatnak!

MILÁN (kissé zavartan, dörmögő hanggal) Igen! Erről már én is nagyon sokat gondolkodtam…

DORKA (tovább folytatja) …És csak tervezget tovább miközben szoptat, böfiztet, vagy mesét olvas, miközben önmaga is kicsit megint gyerkőccé válik… tisztában van azzal a kockázattal, hogy megesik, hogy egyedül marad, hiszen a férfiakat hajtja a fajfenntartás ösztöne, mégis – vállal minden előrelépést, és kockázatot!

MILÁN (kis ingerültség, majd kihívás szándék) Ugyan már!

DORKA (fokozatos keménységgel) Te is tudod édesem, hogy nem mi szabjuk meg egyenileg a közösködő útirányt!

MILÁN Talán mindannyian kicsit már gyávák vagyunk mindenhez! Belefásultunk az örökös változás medrébe!

DORKA Hát azt már nem!

MILÁN (csendes, de annál markánsabb indulattal) Oh, dehogyis nem!

DORKA (csendes figyelmeztetés) Sose merészelj addig elmenni, hogy kiabálsz egy igazi NŐVEL!

MILÁN Igenis tudd csak, hogy gyávák voltunk mindannyian!

DORKA (csendes, higgadt beletörődéssel) Igen, igyekszünk majd szót fogadni! A döntéseinket is… a férfiakra bízzuk…

MILÁN (nagyon dühösen) Te ugyan nem Drágám! Soha ebben a büdös-egy életben!

DORKA Drágám! Akárhogyan döntesz… én végre fogom azt hajtani; úgy lezavarom az egészet, hogy észre se veszed, hogy voltaképp miről is vitáztunk itt egész álló nap!

MILÁN (már nevet kínjában; fejét rázza, akár egy idegbeteg) Nem, és nem!

DORKA (lezárja a vitát) Légy szíves és ne legyél már ennyire gyerekes! Nem látod, hogy ez mennyire ciki rád nézve!

MILÁN (kicsit még mindig a nevetés küszöbén) Csak tudom, hogy mikor van már az egész perpatvarból elegem! Elvégre felnőtt ember vagyok! Nagyon nehezen aludtam el; itt ültem, és gondolkoztam!

DORKA …És sikerült határoznod?

MILÁN Mondtam az előbb, hogy nem ítélkezem!

DORKA (szinte idegenül) Ahogyan jónak látod! Légy szíves… majd közöld!

MILÁN (tehetetlen düh) KÉRLEK, HAGYJ MÁR BÉKÉN!

DORKA (nyugodt, hűvös) Fölvered az egész házat! Normális vagy?!

MILÁN (dühvel) Jaj, hagyjál már egy kicsit élni! Ha kedvem van a saját házamban ORDÍTVA fogok majd beszélni! Világos?!

DORKA Tudod szívecském az adott pillanat csöppet sem alkalmas rá, hogy megjátszd a törtszívű kisfiúcskát! De nagyon begerjedtem tőled!

MILÁN IGENIS KIBORULOK! Itt ültem a sötétben… a hideg üresség vett körbe… itt ültem egyedül… (dühéből zavarodottság, sóvárgó panasz lesz) átgondoltam már az egész hitvány, szánalmas kis életemet! Tudod sokszor gondoltam Mirandára, és rád, hogy vajon ti hol is ronthattátok el?! Mitől fajult el ennyire ez a szerelmi revanzs?!

DORKA (még mindig hűvösen, kiszámítottan) …És Andira, és Tibire nem?

MILÁN (egy kis pillanat szünet; aztán dühvel) Hát persze, hogy őket is számításba vettem! Elégedett vagy már?!

DORKA (egy csöppnyi mosoly) Nem tudom! Hallgatlak Édes!

 

Miranda megjelenik az ajtóban; lecsillapodva, kissé álmos tekintettel, viszont roppant egzotikus ahogy pizsamában van

 

MIRANDA Jó reggelt Mindenkinek! Gondolom itt hiába is…csinálnak kávét?

DORKA (mint egy úrinő fejedelmien felemeli az állát) Okos gondolat drágám!

MILÁN (kissé meglepődve, zavartan, hogy gyönyörűnek látja Mirandát) Ö… neked is szép jóreggelt kedves…

MIRANDA (látszik rajta, hogy nagyon nehezére esik) Bocsánatot kérek minden kedves jelenlévő személytől a tegnap estéért! Nincs különösebb mentségem csak legfeljebb az, hogy megpróbáltam a szívemre hallgatni!

MILÁN Nagyon aggódtunk te érted, mert furcsán agresszív-izgatottan tomboltál!

MIRANDA (most már csípősen, temperamentumosan) Tudniillik igazán sajnálom, hogy kínos helyzetbe hoztalak! (kifelé indul)

DORKA Egy kávét szívesen meginnék Drágám, persze csak, ha neked sincsen kifogásod!

MIRANDA (hirtelen megáll a bejáróban; visszaszól Dorkának) Te nem sajnálod, hogy kínos helyzetbe hoztál? (vár egy pillanatig, mosolyog különösen, majd kimegy)

DORKA Ugye milyen szuper, hogy Miranda végre észhez tér, és megfőzi a kávét?

MILÁN (kicsit unalmasan) Igen, Drágám! Hát persze!

DORKA Ahogyan én észrevettem Miranda éppen eléggé nagy probléma neked!

MILÁN Nekem??? (megdöbben, érthetetlenül) Nekem probléma!

DORKA (szelíd iróniával) Igen, drágám! Igenis! Neked mindig ott volt a nők megkegyelmező hada! Nem kis vigasztalást jelenthetett egzotikusabbnál egzotikusabb kicsi virágszál, csacsogó szépségekkel ágyba bújni! A legtöbb férfi igazi kujon, és csábító, amennyiben a saját ágaskodó szerszámja vezeti!

MILÁN (beszélgetni szeretne erről) ,,Te nem sajnálod, hogy sokszor társaságban így viselkedtél velem is?”

DORKA Te most szorakozol?!

MILÁN Úgy nézek én ki?!

DORKA Nemsokára üdvözölhetjük szerény körünkben drága kis hugicámat is! Észrevetted, hogy Miranda még egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy ne a közeledben sertepertélt volna, mint egy kis tüzelő… Senki sem fog hiányozni!

MILÁN …És ti majd itt ültök, és feszülten figyeltek, hogy én mit szerencsétlenkedik itt össze; csináljatok magatoknak orgiát, ha ez jobban tetszik! (most ő is ironizál)

DORKA (derűsen, kissé álmatagon) Igen szívecske!

MILÁN Mindig egyedül csak ti vagytok az értelmi szerzők!

DORKA (nagyon türelmes) Bebeszéled magadnak drágaságom!

MILÁN Itt ülünk mindannyian reggelente, és persze minden arra megy ki, hogy jól fölpiszkáljátok sebezhető idegeimet!

DORKA Ezt most fejezd be, ha jót akarsz magadnak! Vagy azt képzelted, hogy az élet habostorta! Vedd már észre, hogy minden futóhomokra van felépítve; bármikor összeomolhat!

MILÁN (tanácstalanul megvakarja a fejét; töpreng) Ezt most nem egészen értem!

DORKA …Vagy azt képzelted, hogy a mi kis mintaházasságunk majd sétagalopp lesz, és álom luxuskivitelben?! Pedig valamikor nagyon szerettem volna boldog, és kiegyensúlyozott lenni… azt vettem észre, hogy egy idő után gyűjtögetni kezdtem a férfiak skalpjait, mint más a vadásztrófeákat! Szerinted Miranda nem öregecske már hozzá, hogy saját gyereke lehessen? Te ráterelhetted volna a helyes útra… persze csak, ha te is akarhattad volna!

MILÁN Én aztán nem! Különben is… (legyint) Még nagyon korán van kedvesem…

DORKA Persze, most bezzeg eszedben sincs, hogy mentegetőzz! Ezt csak úgy lenyeled!

MILÁN (csendesen, zavartan) Légy kedves és próbáld meg kicsit visszafogni magadat!

DORKA (lelkifurdalás nélkül) Amikor a jó öreg Csöpike meghalt? Lehetett volna egy másik kis csöppségünk, hogy felkészülhessünk a szülőségre, de nem! Megvolt annak már vagy öt-hat éve is!

MILÁN Őszintén sajnálom, ha még mindig fáj, de mégis… mit vársz?!

DORKA Tudod Csöpike halála után amikor nem vetted észre nagyon sokszor simogattam a hasamat, és eljátszottam a gondolattal, hogy mit szólnál hozzá, ha valaki mástól teherbe esnék… Még csak meg sem kérdezted, hogy miért nem! Mintha mindketten úgyanabba a macska-egér játékba ragadtunk volna bele, akár a valódi kisstílű cinkosok! Én meg azon ügyeskedtem mindvégig, hogy meggyőzzelek, és persze megpróbáljalak bent tartani!

MILÁN (kínban) Dorottya, kérlek… nem szeretnék erről beszélni!

DORKA Már pedig akkor is illett volna mindent megbeszélni, ahelyett, hogy fogtuk magunkat, és csak sodródtunk ezzel az istenverte árral! Szeretnék egy kisbabát!

MILÁN (maga elé motyogva, alig hallhatóan) Nem akartam, hogy neked kelljen mindent…

DORKA Mit motyogsz?! Beszélj rendesen, ha hozzám szólsz!

MILÁN Te is nagyon jól tudod, hogy akinek nehéz volt a gyerekkora az a nemi ösztönöket, és a szenvedélyek lángjait is másként éli meg!

DORKA (nevetnie kell) Micsoda váratlan fordulat! Ezt nevezem előadásnak! Mondd csak, édesem? Meddig gyakoroltad a kis magán produkciódat? Mintha két ostoba kiskamaszok volnánk, akik az első szexelésre készülődnek! Ugyan már! Te se gondolod komolyan!

MILÁN (halkan) De igen… mert megkérdezted, és én gyilkosan őszinte voltam…

DORKA Akkor meg miért nem hagytad, hogy segítsek?!

MILÁN (ugyanúgy) Éppen elég volt a saját lelkiismeretemmel viaskodnom, semmi szükségem sem volt, egy újabb veszekedéshez!

DORKA (ironikusan) Ezért inkább fogtad magad, és megint szépen a könyveid kupacai mögé bújtál! Te kis csacsi!

MILÁN (ugyanúgy) Pontosan!

DORKA Hát ez pofon egyszerű! Téged gyötör egy ismeretlen bűntudat – meglehetősen -, ostobán, és még én szenvedjek tőle!

MILÁN (ugyanúgy) Hát…

DORKA (szomorúan, nyugodtan) Akkor már te is határoztál?!

MILÁN (halkan) Igen!

DORKA …És persze én mindenben támogattalak, és tudomásul vettem… Beletörődtem! Vagy nem?!

MILÁN (szünet; kéréssel) Akkor beavathatnál engem is Drágám, hogy most mit tegyünk?

DORKA (nyugodtan, szomorúan, kegyetlenül) Hát nem te vagy a ház ura?!

 

Kis csend. Bejön Miranda; pongyolában van; haja kontyba fogva. Még ebben az állapotában is természetesen sugárzik

 

MIRANDA (felméri egy percig az adott helyzetet) Jó reggelt Mindenkinek! Kellemesen telt az este?

DORKA (Milánhoz, tekintettel Mirandára) Én, drágám csupán a lebonyolításban segédkezhettem… no meg talán, az okfejtést…

MILÁN (kissé feszélyezetten) Ö… Jó reggelt kedves Miranda… Remélem nagyon jól aludt az éjjel, és sikeresen ki is pihente magát!

DORKA Andi éppen valami lötyöt próbál főzni a konyhában, aminek köze sincs a kávéhoz… miért nem csatlakozol hozzá?

MIRANDA Ami, ha jól értettem csak azt jelentheti, hogy most azonnal fogjam magamat, és a foghagyma fenekemet, és lépjek le! Hm? (éppen indulva) Mit mondjak? Olyan vagy, mint egy kis birtokló írányításmániás! Az egyik kezedben éppen naptejet szorongatsz, míg a másikban korbács feszül! (Kimegy)

DORKA (kis mosollyal) Úgy látom Miranda nagyon jó hatással van a kötélidegekre, ráadásul így kora reggel ez már jó előjel!

MILÁN (egyre kihívóbban) IGEN?!

DORKA (mintha nem venne tudomást erről a hangról) Igen! Sőt! Egyre többen állítják!

MILÁN (hirtelen kipattan belőle) Esetleg szóljak neki?

DORKA (pillanatnyi szünet) Mit akarsz már megint?

MILÁN (kihívóan) Tibi, és Andi! Vagy már nem emlékszel, hogy ők a mi kis vendégeink?

DORKA (aprócska nevetés) Oh! Már egy percig azt gondoltam, hogy Tibi, és Miranda!

MILÁN (szigorúan, kioktatóan) Nem, nem! Tibi, és Andi! Dobjam ki őket?

DORKA (újból elismétli az adott tényeket) Bolondokat beszélsz! Hiszen Tibi a legjobb barátod… már mióta is?!

MILÁN (kissé türelmetlenül) Igen, szívem! Andi pedig a te legravaszabb barátnőd már a gimi óta! Szóval?

DORKA Én nem nagyon törődöm vele szívem, hogy neked mik a lehetőségeid; számomra csupán az a fontos, hogy te mit választasz! Ez azért úgy gondolom nagy különbség!

(Andi és Miranda kedveskedőn betoppannak tálcákat hozva; Andi tálcáján csészék, és egy kis kávé, Mirandájén pedig négy gusztusos koktél-ital kis napernyővel)

Nocsak, nocsak! Hát visszatértek a mi kis elveszett bárányaink?! Mivé is lennék a fantasztikus hölgyek segítsége nélkül! Nem így gondolod kicsi szívem?! (kérdően néz Milán felé)

ANDI (eleven, roppant mozgékony; akrobatikus mozgásokat is végez néhány csészével; meglepően ügyesen egyensúlyozik) Sajnos csak Dolce gustót tudtam készíteni, mert a főzött kávéhoz sajna, nem értek! (nem talál helyet, ahova letehetné a tálcát) Gyere kis hörcsögöm, kérlek csinálj nekem egy kis helyet!

MILÁN H-hörcsögöm?!

DORKA (kezd elpakolni) Igaza van: nem kávézgathatunk kényelmesen itt vannak még a tegnap este maradványai is tömkelegével! Segíts már az ég áldjon meg Milánka!

 

Milán feláll, és átveszi a poharakat a szekrényhez; Dorka pedig segítőkészen a többi poharat a másik asztalra hordja

 

MIRANDA (vidáman) …És lám, nekem még a kisujjamat sem kellett megmozdítanom; éljen a dobozos, jól konzerválható koktél!

ANDI (leteszi a tálcát) Nahát; így azért már sokkalta jobb, nem igaz?

MILÁN (kábultan) Úgy ahogy mondod kedvesem!

 

Andi tölt; most kissé mér ügyetlenebb, és félszegebb; mintha folyton azon mesterkedne, hogy ne öntse mellé a kávét.

 

ANDI Nézzétek csak? Milyen pincér vagyok? Dorka?

DORKA Köszönöm drága barátnőm! Ez igazán nagyon figyelmes tőled!

ANDI Mirandácska?

MIRANDA Egészen nyugodtan add csak ide nekem Andim!

ANDI (Milánt kínálgatja) Édes mucikám, ha már a hörcsög nem jó! Neked adhatok?

MILÁN (nyugtalanul, zavarodottan) Köszönöm Andi! Igazán kedves tőled!

ANDI (Az egyik felesleges asztalra teszi Miranda kávés csészéjét) Itt van a tied drágám, ha téged majd a valóban komoly, és felelősségteljes férfiak hoznak lázba!

MIRANDA (csak a koktélokkal van elfoglalva, de kapja be a horgot) Köszi édesem!

ANDI …És végül utoljára következek én! (megkínálja saját magát egy csésze kávéval)

MIRANDA (kifejezéstelenül még mindig csak töltöget) Miért nem turbozzuk fel egy kicsit ezt a kávét; egy kis vodka martini talán ütős kombináció lehet! Attól ered csak meg igazán az ember nyelve!

DORKA (mulat, felnevet) Andikám, te mit gondolsz?

MILÁN (feddően) No, de légy kedves Miranda!

MIRANDA (felnéz rá, kissé fagyosan) Valami rosszat mondtam kis hajasbabám?

ANDI Vodkát, és martinit egyszerre? Nyolc előtt tíz perccel? Ott egye meg a fene! Üsse kő!

MILÁN (nyugodtan a szekrényhez megy, és elvesz egy csésze kávét) Nem kötelező Andi!

ANDI (kevéske édesítőport tesz az egyik csészébe) Hadd csináljon amit csak akar!

MIRANDA (saját koktélos poharába tölt egy ujjnyi martinit) Igenis ezt szeretném, Milán! Sose feledd el az illemkódexet, ha egy ízig-vérig hölggyel van nézeteltérésed! – Légy mindig kimért, és udvariasan választékos!

ANDI (ugyanúgy) Mellesleg, ahogy én látom kedves barátném te nagyon szeretsz kortyolgatni!

MIRANDA Nos, kérlek! Fogalmazzunk talán úgy, hogy nem vetem meg az élvezeteket! (egzotikusan megnyalja az ajkait) Képzeld csak Milánkám! Ha tegyük fel patkányokat zárnánk egy zárt térbe, vajon mi történhetne velük?! (kíváncsian néz a többiekre)

DORKA Hát… az már egészen bizonyos, hogy nem telne bele kis idő, és mindannyian felzabálnák a másikat!

ANDI (kissé barátságtalan éllel hangjában) Valaki igazán lehet annyira drága, és idehozhatná a narancslémet!

MIRANDA (kecsesen megfog egy koktélos poharat) Nocsak! Nekem úgy tűnik, hogy Andika kezd itt nálatok egészen otthonosan berendezkedni!

ANDI (Kedvesen átadja Milánnak a kávéját) Tessék kis mókuskám!

MILÁN (meglehetősen zavarban) Kö-köszönöm kedvesem!

ANDI …A tied itt maradt az asztalon Mirandám! Ha esetleg szükséged lenne rá!

MIRANDA (látszik rajta, hogy egy jelentős pillanatig tétovázik; majd fogja a koktélt és a maradékot kiönti látványosan a szőnyegre) A tied pedig itt van kis ártatlan kislányka!

DORKA (dühösen) Ezt most mi a jó fenének kellett Miranda!

MILÁN (szelíd szemrehányással) Drága Miranda! Hát miért csináltad ezt?!

ANDI (elmerengve bámulja a kisebb nedves foltot a szőnyegen) Hát igen! Ugyan mi változna ebben a lakásban?

MIRANDA (helyet foglal magának) Különben is… a barátainknak csöppet sem tetszik a lakosztályuk! Ebben az esetben nem árt bizonyos módosítás! Nem igaz?!

MILÁN (zaklatottan feláll; szétteszi terpeszbe a lábát) A Mindenségit már mindenkinek! Az egész társaság leül, és egyszer rendesen végighallgat engem! VILÁGOS?!

ANDI A tiedbe nem kellene egy kis citromlé Dorkám?

MILÁN JÚLIA NE TÁNCOLJ AZ IDEGEIMEN! Ha egy módod van rá!

DORKA Sss! Kis drágám! (Andi felé) Így fogyasztom!

MILÁN Beszélni fogok!

 

Csend

MIRANDA (gúnyolódó biztatással) Ez az! Bújjon ki végre a szög a nagybetűs zsákból Milánka! Valósággal én is begerjedek, ha ennyire temparamentumos vagy!

MILÁN (kérés) Légy szíves Miranda! Ne most, ha megkérhetlek rá! (Csend. A nők az esedékes italjaikkal bibelődnek, vagy kévájukat kavargatják; mindenki feszült éberséggel figyeli az eseményeket. Olyanok így együtt akár a kíváncsiskodó gyerekek; fészkelődnek kicsit, és semmi jó nem néz ki belőlük)

Tegnap este több mint valószínű, hogy ebben a lakásban történhetett valami! Itt most szíves engedelmemmel eltekintenék a Miranda-féle kisebb hisztériától, és egyebektől! Habár részben arra is! Hallgass Dorka! Arról lenne szó, hogy… (mélyet lélegzik) Tibi és Andi idejöttek…

JÚLIA (felhorkan) Tessék?! Ezzel mire akarsz már megint célozgatni?

MILÁN Talán mondani szerettél volna valamit Andi?!

ANDI Nem egészen…

MILÁN (folytatja, mintha mi sem történt volna) Én itt ücsörögtem egész éjjel órák hosszat, és bármennyire is furcsa, de próbáltam gondolkodni!

DORKA (szelíden) Ne haragudj életem, de te is tudod, hogy ez nem volt szép!

MILÁN …Szóval elgondolkoztam azon, hogy Tibi, és Andi eljött vendégségbe mihozzánk, és szerettek volna tanácsot, vagy segítséget kérni!

ANDI Hát… azt azért nem mondanám!

MILÁN (Andihoz) Megengednéd kis szívem, hogy befejezzem?

ANDI Ez nem igaz! Mi sosem kértünk a barátainktól semmit! Ráadásul éppen tőletek nem!

DORKA No, de légy szíves Andikám!

MIRANDA Csak megmutatták magukat, és máris rendelkezni kezdtek mint az összes többi kispályás Celebecske! (felemeli poharát) Ez a kis társaság sajna, már csak ilyen!

MILÁN Ha valaki még nagyon büszke, és ne adj’isten kunyerálnia kell!

ANDI A büszkeséget és a felszínes flegmaságot azért még nem keverném össze!

DORKA (szelíd ellentmondással) Azt gondolom, hogy ez bizony nem egészen így van Andim!

MIRANDA Itt mindenki megjátsza a nagyokosot, de valójában egyiktek sem ért semmihez sem!

ANDI (kissé bosszús) Ehhez senkinek semmi köze!

MILÁN …De kedveském! Azt hiszem, ha már ide tévedtetek akkor nekünk is lehet hozzá egy-két szavunk!

MIRANDA Akkor fogadd csak be magatokhoz ezeket a… betolakodókat!

ANDI (Mirandához keményen)  Mondd kedves barátném? Tegnap este nem volt már éppen elég a megleckéztetésekből?! Nem tanultad még meg, hogy akinél az erőviszonyok, és kapcsolatok diminálnak az visz mindent!

MIRANDA (Tobiáshoz) Ha ideveszed őket Drágám! Attól tartok nekem sürgősen távoznom illik!

MILÁN (kihívóan) Ugye ezt te sem gondoltad komolyan?!

ANDI Én mindig is azt gondoltam egy ezeréves barátságról, hogy az ember úgy jöhet-mehet, ahogyan csak kedve tartja, miközben a légynek sem tudna ártani!

MILÁN (tehetetlenül) TIBI ÉS ANDI MINDKETTEN A LEGJOBB BARÁTAINK!

MIRANDA (ő is) Mitugrász kis BETOLAKODÓK!

 

Csend

 

MIRANDA (habókosan nevetve) A döntő helyzetek mindig a legjobb tulajdonságokat buktatják a felszínre az emberekből! Nem igaz Milánka?! Látod már a formálódó, ördögi kis szövetségeket? Olyanok, mint az alattomos macska-egér játszmák, vagy kisstílű szövetségek!

DORKA (nyugodtan megfontolt) Köszönöm drága barátnőm… Köszönöm, csak gondoltam előbb befejezitek… gondoltam egyvalaki maradjon józan, és remélhetőleg megfontolt! Úgy beszélgetünk, mintha tényleg a legjobb barátai volnánk a másiknak! Sok minden átfutott a fejemen; Tibi, és Andi, és az egész kis brancs!

MILÁN (szünet) Ne haragudj drágám, de egy kicsit furcsán viselkedsz!

MIRANDA (kortyol egy nagyot, és cuppanósan megnyalja ajkait) No, persze!

ANDI Ugyan édeseim! Ugyan!

DORKA A baráti brancs – vagy ha jobban tetszik a barátnők csajos szövetsége!

MIRANDA (halkan, jóízűen kuncogva)  Hihihaha!

ANDI (kicsit dühösen) RETTEGÉS?

DORKA (zavartalanul) Igen! Barátnők szövetsége, ha tudni szeretnéd! Andika, és Tibike is eljött hozzánk, mint kedves, jóságos barátaink, és attól tartok, hogy magukkal hozták a perpatvart, és a velejáró ellentéteket! Erre szegény Milánka egészen kivetkőzött magából, és gyengéd érzelmeket kezdett újból táplálni ,,egyesek” iránt (félreérthetetlen pillantás Miranda felé)  és viaskodott az erkölcsi problémáival!

MILÁN (dühösen, tehetlenül) Én nem valami… elvont érzelmi problémával viaskodtam… Itt komoly, felnőtt emberekről van szó! Nem tehetek róla, ha egyesek gyerekek maradtak! Tibi, és Andi is a barátaink! Az isten áldjon már meg!

DORKA Igen, ez így van! De magukkal hoztak valamit, amit talán jobb lett volna örökre elfelejteni, és a múltba eltemetni! Akkor talán egész más lenne a helyzet! Most a modern korban az a nagy büdös helyzet, ha tudni akarjátok, hogyha a patkányokat egy kis helyre összezárják se szó, se beszéd rögtön egymás torkának ugranak, és felzabálják a másikat! Tudod kedves Milánkám a te idióta emberi tartásod talán sokkal inkább valakinek szólt, semmint a közösségnek, amibe belecsöppentél! Hozzánk már nem barátok jöttek – hanem vérszívó vámpír-piócák!

MILÁN (halk szorongással) Tudod drágám, hogy neked mi a bajod? Az hogy te sosem voltál halandó elhinni az őszinte-igaz barátság intézményét, mely minden akadályt képes kezelni, és megoldani! Azt szokták mondani, hogy az ember a legönzőbb lény! Mondd csak meg nyugodtan, hogy szerinted én most mit csináljak?! Mondjam azt, hogy ,,drágáim! Őszintén sajnáljuk, de a barátnőmmel kissé betelt a pohár és talán jobb volna, ha mindenki menne a maga dolgára, és szépen mindenki hazamenne? Vagy, ha már egymásnak sem vagyunk hajlandóak elmondani, hogy kettőnk kapcsolatában mi az igazán fontos… akkor üres fecsegés volt csupán az eddigi összetákolt életünk!

DORKA (fenntartva véleményét) Minden mindennel összefügg! És leszel szíves nem elfelejteni, hogy a szalagavatón sem egyedül tel voltál a díjnyertes bikuci! Sokkal mélyebb érzést lehet önmagunkkal szemben táplálni, mint másokkal szemben! Én sohasem akartam a barátaim és a párkapcsolat között választani… a barátaink között…

MILÁN Pedig most pontosan úgy viselkedsz, mint afféle hisztizős, üresfejű libuska!

DORKA (kicsit behúnnya szemét) Én csak azt próbálnám elmagyarázni, hogy itt van egy új, talán érdekesebb helyzet… És megkérdezem: Ki az, aki ebben a baráti társaságban nem mondd igazat?

MIRANDA (fáradt ténymegálapítással) Azt hiszem a főbűnös csakis én lehetek! Pedig igyekeztem rajta mindig túltenni magam, de valahogy mégsem sikerült a dolog!

DORKA Miranda talán a legerősebb nő közülünk; mint általában a gyávább nők, akik elsősorban a nászéjszakájukra tartogatják önző szüzességüket, és még életükben nem láttak pasikat! Szerintem a legtöbben jobb, ha bizonyos kérdésekben szándékosan immunitásra helyezkedünk, mert akkor kikerülhetjük a felesleges lelki sebeket, és az ostoba, közhelyes, költői kérdéseket! Te határozol szívem!

 

Csend. Milán feáll járkál ide-oda egy kis ideig, majd az előtérbe megy; arcát mindvégig árnyék borítja, mintha a sötétségnek beszélne, és enyhe lídérces fénnyel világosodik meg a beszéde végére. Tibi és Andi megjelennek utcai ruhájukban, mint akik készülnek elhagyni a házat.)

 

ANDI (szemtelenül) Szép jóreggelt nektek! Hogy telt a békés éjszaka?

DORKA (rövid szünettel) Óh, máris felkeltek a hétalvók! Nézd csak, drágám! Ezt a váratlan, kellemes meglepetést!

MIRANDA Jó reggelt Andi, és Tibike! (nem néz rájuk, de Milán igen)

 

ANDI (szinte darálja a szöveget) Az én manókám beszélni szeretne egy kicsit Milánkával, ha szabadna! Gondolom az urak szeretnének egy kicsit maguk között lenni…

DORKA Hát ez csak magától értetődő, és természetes! (A három nő feláll, kezdik összepakolni a csészéket, és a koktélos poharakat) A legjobb talán, ha kimegyünk a társalkodóba, és összerakunk valami emberileg fogyasztható reggelit!

TIBI Ne fáradjanak Hölgyem! Nem szükséges…

DORKA Ne butáskodj Tibikém! Ti csak egészen nyugodtan beszélgessetek csak! Milánka?

MILÁN Ö… hát hogyne!

DORKA (Milánhoz, kissé vigasztaló hanggal) Megígérem drágaságom, hogy nem megyünk majd messzire!

(a nők kifelé indulnak) Hogy aludtál Andim? Egyáltalán tudtál aludni ebben a nagy ricsajban?

 

Kimennek

 

TIBI (utánnuk néz; szomorúan nevet) Odanéz öregem, hogy sietnek! Gyorsabbak így együtt mint a kilőtt puskagolyó! (rögtön abbahagyja, mert észreveszi, hogy Milán egyre kínosabban, feszélyezetten érzi magát; szelídített hanggal mondja) Föld hívja a Milán bolygót! Milán jelentkezz!

MILÁN (valamivel hálásabban) Köszönöm, Tibi!

 

Mind a ketten állnak.

 

TIBI (kezeit dörzsöli) Te? Tudod-e, hogy én mit szeretnék? Amit csupán a szalagavatónk után mertem megtenni kis tejfölös tizennyolc éves fejemmel?

MILÁN (nem töri rajta a fejét) Fogalma sincs! Mit is?

TIBI Ha nem bánod egy kicsit lazítanék így reggeli előtt, egy jó jacuzziban!

MILÁN (értetlen, halvány mosollyal a bárszekrényhez megy) Hát… attól tartok azzal nem biztos, hogy szolgálhatok, de keverhetek neked egy bivalyerős italt, amitől tutti biztosan máris jobb kedved kerekedik!

TIBI (kissé félszegen) Te is?

MILÁN (nagyon fiatal) Sajnos úgy látom a jég máris kifogyott, de ez az ital különben sem arra való!

TIBI Akkor csak valami jó erőset, hogy ne kelljen gondolkodni!

MILÁN Értem! De szólj nyugodtan, hogy milyet, mert bőséges a választék!

TIBI Egy kis aggancsos kóla, és egy Jeff Daniels mindig is felszokott dobni!

MILÁN (kissé baljóslatúan) Nahát akkor! Igyunk a kapcsolatainkra, és élvezzük az életet!

TIBI (kortyolgat, iszik) Hú, pajtás! Utoljára emlékszel még hogy eláztunk az érettségi bankettünkön! A csajszik pedig alig várták, hogy kicsit megolajozzuk őket!

MILÁN Tudod az egyik nagyapám alkoholista volt, és azóta… mondjuk úgy… valamivel óvatosabb vagyok, ha erős italokról van szó!

TIBI Mikor is?

MILÁN …Ez még a gyerekkorom környékén lehetett…

TIBI (látszólag könnyedén) Én ezt eddig nem is tudtam! Őszinte részvétem, és bocsánatot kérek, ha esetleg olyasmit mondtam volna…

MILÁN (Könnyelműen legyint egyet) Ugyan! Régen történt! Spongyát rá!

TIBI (savanyú nevetés) Én gyerekkoromban minden balhéban benne voltam! Az anyát! Miért nem nyitsz egy bárt? Ez ütős egy ital!

MILÁN (elgondolkozik) Mi az? Mit mondtál?!

TIBI Tudod te mit csináltam az éjjel?

MILÁN Majd te elmondod! Az ital sokszor megoldja a nyelvet!

TIBI Kimásztam az ágyból és bebújtam Mirandához…

MILÁN (feszülten kíváncsi lesz) És?

TIBI Nem fogod elhinni öregem! Úgy rámakaszkodott, mint annak idején gimis korunkban, mikor elvettem többek között én is a szüzességét! Egy darabig nem csinált semmit, aztán éreztem, hogy odalent elkezd matatni… úgyhogy adtam neki egy kelemes jóét puszit, majd visszamentem a szobánkba!

MILÁN (bólint) Így már egészen érthető!

TIBI Figyelj! Te szereted Mirandát… hm?

MILÁN (zavartan) Hát persze, hogy nagyon szeretem Tibi!

TIBI (zavartan) Figyelj Milán! Ami a tegnap este történt, és aztán ami az éjjel, meg az, hogy csak úgy váratlanul idejöttünk látogatóba hozzátok…

MILÁN Semmi baj! Ez így természetes!

TIBI Sokat beszélgettem vele Andimmal, és megpróbáltam vele megértetni, hogy talán mindannyian hibát követtünk el amikor csacska fiatalok voltunk! Őszintén sajnálom, hogy a gimiben olyan rohadtul szemét voltam veled is!

MILÁN Én pedig egész éjjel fent virrasztottam, és átgondoltam részletesen a múltam minden apró, kis részleteit! A kutyafáját Tibi… megtudjuk csinálni! Elvégre mindketten már tökös legények vagyunk!

TIBI Nem… Milán… mi most elmegyünk inkább, hogy kikerülhessük a bajt…

MILÁN (kissé érthetetlenül) Ne haragudj, de nem tudom miféle segítséggel… hogyan…

TIBI Ne csinálj ebből személyes gondot! Mondtam: Elmegyünk, és majd… majd egyszer összefutunk…

MILÁN Hogy, hogy… elmentek?

TIBI (különös mosollyal ajkán) Tudod. Csak el!

MILÁN …De itt is megpróbálhatnátok talán… nem is tudom… talán mindannyiunknak jót tenne egy kis… megkönnyebbülés…

TIBI Mit muszáj megpróbálni? Adjuk fel eddigi életérzésünket? Szerintem már eddig is javában úszunk az adósságban, és hitelekben! Andika persze továbbra is vásárolgat, meg költekezik! Az egész kész labirintus, ahonnan nincs és talán már nem is lehet szabadulás!

MILÁN Bocsáss meg, de Ti jöttetek hozzánk, és nem fordítva történt a dolog!

TIBI Mit akar ez jelenteni?! Csak nem kérdőre akarsz engem vonni annyi év után?! (nagyon meghökken)

MILÁN (szomorúan) Akkor kellett volna megtennem, amikor te lefeküdtél drága Mirandánkkal!

TIBI Én meg azt mondom, hogy ő akarta mindenáron elveszíteni a szüzességét! Na erre varrjál gombot kishaverom!

MILÁN (tűrtöztetnie illik magát) Te is tudod, hogy ez a kijelentés nem volt méltó sem hozzá, sem hozzád! Kérj bocsánatot de azonnal!

TIBI (parádésan vigyázba vágja magát; szalutál) Igenis Kapitány, Óh Kapitányom!

MILÁN Szerintem Miranda csak meg volt félemlítve, mert az osztályban már mindenki átesett bizonyos dolgokon… és talán ő úgy gondolhatta, hogy ezzel a lépésével majd hasznos tapasztalatok birtokába juthat!

TIBI Hát, mindenesetre, ha ez megnyugtat, amikor már az ágyban voltunk sokszor szerelmesen, odaabóbban tette, mint sok csajszi önként!

 

(Milán felemeli kezét, és arcul legyinti barátját)

 

TIBI (sértetten, megbántva) Ezt meg miért kellett?! Különben is annyira régen történt a dolog! Azóta újból meg kellett volna olajozni egyeseket! Annyi minden van mögöttünk már… csalódás, hazugságok, megcsalás! Talán a magunkfajta trófeát birtokló emberek nem is tudnak teljesen, és igazán szeretni, mert az a vágy, amit szeretetnek hívnak számukra az is csupán egy eszköz a birtoklás képlete felé! Tudod Andit azért szemeltem ki magam mellé, mert ő mindig is rendes, jó kislány volt, és volt benne valami tudatos, magától értetődő tétova félszegség… tudod ti vagytok a legjobb barátaink, akik végig kitartottatok mellettünk a többiek csak felszínes idegenek tűnnek a hamiskodó pofikájukkal… (rövid csend; félszegen zavartan) Ugye te sem látsz itt bennünket szívesen?

MILÁN (eljut a teljes lelki megismerés küszöbére, visszafojtotta indulatait. Őszinteség, és virtuózitás keveredik monológjában)

Fogod magad és idejössz a saját önsajnáló, szemétláda kétségbeeséseiddel, rettegéseiddel, és azt kérdezed, hogy szívesen látlak-e itt?! Nem ez a barátság igazi tartóssága? A szeretet? Hiába már a múltbeli baklövések! Ha visszacsinálhatnánk mindent, és biztosan megakadályoznám, hogy te leszakíts egy olyan törékeny virágszálat, amilyen Miranda volt! Ezt sohasem érdemelte volna meg egyik hasonszőrű férfitől sem! Hozd csak be ide mindannyiunkhoz a bájos kis csajodat, ahogy mindig is hívtad a hölgyeket, és lássuk a következő játszmát!

A négy nő megjelenik az ajtóban, és csöndes kíváncsisággal hallgatják a két férfi között lezajlott, bizalmasjellegű beszélgetést.

 

MILÁN Van neked fogalmad arról, hogy nekem hány istentelen pszichológiai foglalkozásba került az, hogy kiverjem a szalagavatós, és a gimnáziumi incidensek sorozatait?!

 

Szótlan csend. Tibi szótlanul feláll; a hölgyek bejönnek a szobába, és némán megállnak. a darab innentől csendesen fojtott.

 

MIRANDA (nyugodtan) Tibike drágám? Segítenél Andikámnak becsomagolni rendesen?

TIBI (szelíden) Ez csak természetes. (odamegy Milánhoz, aki megpróbálja arcáról letörölni a méltatlan, megalázó könnyek maradékait; megfogja bátorítón a vállát) Milán? Segítenél a bőröndökkel?

 

Milán bólint; a két férfi csendesen kimegy. Csend.

 

MIRANDA (kávéját kavargatja kissé erőltetett modorral) Szegény, drága, élhetetlen Tibike! Igazán nem rossz ember, ha sokszor a szerszámát használja gondolkodó esze helyett! (egy kis feloldódás, derűvel) …Az éjjel megint ott éreztem illatos leheletét az agyam lábánál… érdekes most nem bújt be hozzám, és nem csinálta… Gondoltam hadd furdalja csak a lelkiismeret-furdalás, hogy most én fogok majd makacskodni… (kedvesen) Őszintén remélem, hogy valami bátorító dolgot mondhatott Milánkának, hogy sok minden könnyebb legyen neki… A próbatételt sem szabadna túlzottan erőltetni! (szünet, megértő mosollyal)

Ti is azt gondoljátok, hogy szomorú nemde bár, hogy már ennyire a végéhez közeledünk… mennyivel több dolog történt meg, mint amennyit ténylegesen átéltünk… és még mindig nem találtuk meg, amit igazából mindvégig kerestünk, és ami – meglehet -, éppen az orrunk előtt volt mindezidáig! Hol van a határ, ami elválasztja a kislányos bátorságot a talpraesett felnőtt nők magabiztosságától?!

DORKA (kissé gépiesen) Ugyan már drága barátnőm!

ANDI Kicsit számomra is szomorú tudni, hogy végig csináltuk az egészet, és senki… hogy csupán egyvalaki gyónhatta meg bűneit… (megint kissé erőltetett hang) Köszönöm Dorkám! Te igazán… rendes vagy… csak azt tudnám, hogy mennyire nem gondoltuk át azt, hogy mi folyik a mi kis életünk színfalai mögött! (megint kissé erőltetett, társalkodó modorral)

Mik a terveid Miranda? Mit szeretnél kezdeni?

MIRANDA Ez jó kérdés! Nem is tudom! Ha a szívemre hallgatok lehet, hogy megint megsebzem önként magamat, de az ember akkor is a hibáiból tanul a legtöbbet! (óvatosan odamegy Milánhoz; szembefordul vele, majd előbb egyik kezével megsimogatja az arcát, majd kedvesen megcsókolja. Milán kissé meglepődik)

DORKA Azt hiszem, hogy mindannyian az Idővel állunk hadilábom! (szünet. Mindenkire) Nem tudunk vele az adott pillanatban mit kezdeni! Érezzük, hogy múlik, és mégis minden kínálkozó lehetőséget elszalasztunk! (szünet) Kicsit szégyellem magam a kávé, és az egyéb koktélok miatt drága Andikám! Úgy tűnik már a kávé zamata is elszállt akárcsak a boldog békeidők keserédes korszaka…

ANDI (csicsergő stílussal) Ugyan már kis drágaságom! Én sosem tudom, hogyha egészségkoktélt iszom nem-e levest eszem, és fordítva!

MIRANDA Van itt valaki, aki rajtam kívül még szeretne kicsit ellazulni, és esetleg fogyasztani valamit?!

DORKA (halkan, motyogva) De igazán kedves Miranda!

MIRANDA Andim? Esetleg?!

ANDI (csicsergő, idegesítő nevetéssel) Hihi! Ugyan édeském! Már ez is éppen elég volt!

MIRANDA Te esetleg Dorka-baba?

DORKA (felnéz rá kérdő tekintettel, majd meggondolja magát)  Egye fene! Hisz egyszer élünk, nem igaz?!

ANDI (feláll, mert észrevett valami mozgást a színfalak mögött) Azt hiszem jön valaki…

 

Milán és Tibi megjelenik a bejáróban a felpakolt bőröndökkel.

 

TIBI Gondoltuk, hogy megelőzzük a felesleges kellemetlenségeket, és az egész vackot kivisszük a kocsihoz!

 

Sietősen kimennek

 

ANDI (nyájas, mesterséges hanggal) Köszönöm életem Dorka! Te igazán annyira karakán-csajos barátnőm voltál mindig is! Nem is tudom, hogy mihez kezdhetnénk nélküled! Még találkozunk!

DORKA (feláll; az arca kissé megviselt, fáradt, gondterhelt) Hát persze, hogy nem vagytok idegenek! Annyi eltöltött éveken át olyanná edződtünk akár a jótestvérek!

ANDI Olyan, mintha egyforma életet élnénk nem?! (nevetve) Hogyan is képzelhettük anno a gimiben? Nem igaz?!

MIRANDA (mintegy válaszolva egy kialakulófélben lévő kihívásra) Feltétlenül kedves Adika! Amikor tudod, hogy rajongok a szerelmi romantikáért!

ANDI Kedves Miranda! Légy oly drága, és inkább maradj meg jónak!

MIRANDA (egyszerre két poharat is megpróbál egyensúlyozni játékosan) Majd igyekszem egyszerre visszafogni, és türtőztetni is magam!

ANDI Arra gondoltam, hogy szívesen shoppingolhatnánk egy kicsit a hölgyekkel! Persze csak akkor, ha van hozzá kedvetek! Isteni Dolce-kollekció érkezett a napokban!

 

A szükségesnél kicsivel hosszabb szünet; Miranda és Andi Dorkát nézi, és figyeli.

 

DORKA (egy árnyalatnyi félszegéggel) Hát… őszintén szólva nem is tudom, hogy hogyan tudnék szétszakadni, és mindenre időt szakítani! Még a zumba-órámra is gondolnom kell különben hipp-hopp és bátran felszalad a kis popsimra néhány barátságtalan kiló!

ANDI (kissé megbántódva, szomorúan) Akkor talán egyszer majd máskor!

DORKA Hát persze kis szívem! Majd máskor!

 

A férfiak visszatérnek

 

MILÁN (feszélyezetten, tartózkodóan) Minden rendben?!

TIBI Minden rendben! (kifújja a mély levegőt)

DORKA (odamegy Tibihez; átöleli érzelmesen) Tibike kedves! Nagyon vigyázz magadra!

TIBI (kissé botcsinálta ügyetlenséggel arcon puszilja) Te is kicsi Dorkám! Légy-jó!

MIRANDA Viszlát Tibike!

ANDI (megöleli Milánt) Majd… biztosan találkozunk még Milánka!

MILÁN (dünnyögve) Minden jót, és boldogságot Andi!

 

Rövid csend

 

TIBI (erős kézfogással szorítja meg Milán kezét, mint aki nem akar búcsúzni, de muszáj neki) Minden jót Drágáim!

MILÁN (szomorúan, kissé halkan) Minden jót!

 

szünet

TIBI Viszlát a férfiak klubjában! Na? Kicsi kagylócskám? Mehetünk?!

 

Nyögvenyelősen elindulnak

 

DORKA (utánuk kiállt) Óvatosan vezessetek! Biztonsági övet praktikus felrakni!

TIBI és ANDI HANDJA Hát persze! Minden rendben lesz! Ne izguljatok!

 

(Nem sokan maradtak meg a szobában; Dorka és Milán még egy ideig álldogál, Miranda odamegy Milánhoz és bátorítón átkarolja, mintha támaszt szeretne neki nyújtani)

 

DORKA (nagy sóhajjal) …Nahát! Egyedül maradt a kis családunk! Még ilyet! El se hiszem! Jól vagy életem?

MILÁN (torkát köszörülve, mint aki félrenyelt) Hát persze!

DORKA Úgy látom, hogy Miranda nagyon kötődik hozzád édesem! Ez remélem még nem kerülte el a figyelmedet! (mint aki fenyegeti)

MILÁN (otthagyja Dorka szigorú tekintetét; közönyösen) Igen?! Köszönöm, hogy szóltál!

DORKA Talán mindenki máshol kellene, hogy megtalálja a boldogságot! Görcsös igyekezettel ragaszkodunk valami elérhetetlenhez!

 

Csend

 

MILÁN Én megpróbáltam! Én ember szerettem volna maradni! (kis csenddel) Nem próbáltam meg?! Túlzottan gyáva és tutyimutyi voltam?

MIRANDA megsimogatja érzelmesen, romantikusan az arcát) Én még sohasem voltam ennyire büszke rád drágám, mint a mai éjszaka!

MILÁN Nem próbáltam meg Miranda! Talán önmagamat is elárultam ebben az egész istentelen, kiszolgáltatott helyzetben!

MIRANDA (lélekerős vigasztalással) Te mindent megtettél, ami esendő emberiségedből tellett, és millószor úriemberebb voltál, mint mondjuk Tibi!

DORKA (hirtelen megtöri a csendet) Semmi sem lehet annyira meglepő a világon – kivéve talán azt az érzésemet, hogy talán egyszer… megbolondulok ettől az egész kirakat-élettől! Ahogy egyre inkább benne leszünk a korban, és kifelé lépegetünk majd életünkből talán észre se vesszük mennyi mindent szalasztottunk el a megfelelőbb pillanatokban, amikor jogunk, és lehetőségünk lett volna szembenézni tetteinkkel! Aztán amikor hosszú idő múlva mosolyogva visszagondolunk más megvilágításból is láthatóvá válik életünk összerendezett, fontosabb dolgai! Tibikével még adódhatnak gondok, ha fickóssága terén nem fogja vissza magát, a kicsi Andi pedig kénytelen lesz talpra állni így, vagy úgy! Mi pedig talán pontosan ott folytatjuk, ahol elkezdtük… Gyertek reggelizünk nemsokára új nap kezdődik…

 

 

Függöny

 

 

 

SZEXI HÖLGYEMÉNY

 

 

Feszengve, mint akit éppen akkor ér el a kellemetlen, és kínzó viszketés, vagy ver ki a jeges veríték készült a randira. A kis meghitt kávézóban, mely a belváros szívében feküdt közel a Ferenciek tere dzsumbujához megisznak egy üdítőt, és onnan majd meglátják; lehet hogy tesznek egy kellemes, frissítő sétát a Váci utcában, vagy elmennek valahova. Arcát gondosan megborotválta, és érezte, ahogy az enyhén benedvesített szőrös bőrébe szinte éket vág a húzós borotva! ,,Ez is pont most kellett, hogy megmakacsolja magát, amikor neki jelesül éppen valami rendkívüli sürgős dolga van!” Kész agyrém! Legelegánsabb öltönyét vette fel illőn a jeles ünnepi alkalomra, ami egy vagyonba került, és hozzá még valami sehogyan sem álló, bíborszínű nyakkendőt is igyekezett stílusos eleganciával magára erőszakolni! Nem kellett hozzá nagy ész, hogy rajta valahogy minden nyakkendő, vagy elegánsabbnak tűnő ruhadarab kicsit mindig is csálén, vagy ferdén állt, mint gyakorlatilag egész eddigi berendezkedett élete.

Az idegeskedéshez, vagy nevezzük csak kikényszerített, általános feszültséghez az is hozzátartozott, hogy eddig még soha életében nem fordult elő, hogy késében lett volna, tehát szándékosan mástól is megrabolta volna a mindig drága időt! Azt szerette, ha magára kényszerített gyilkos higgadtság mellett tudatosan átgondolhat mindent – legalább is ez most nagyon célravezető, és hasznos tanács lett volna, ha nem lett volna annyira berezelve, és teljesen idegi roncs. Valósággal mint aki elkésett rohant, és loholt az adott kávézó felé, talán mert eddig nem igazán volt alkalma elsajátítani a sétálás kellemes élvezetét; a kirakatokat is most kivételesen hanyagolta.

Néhány kirakatüvegben – nem hiúságból -, csupán szociális kíváncsiságból apránként megszemlélte magát; főként smaragdzölden világító szemét. ,,Igen!” – gondolta ez az. Ez egy félénk, és roppant ijedős fiúcska szeme volt, aki ideje korán árvaságra jutott, és a felnőttek uralta világban csak roppant nehezen volt képes a boldogulásra.

- Ne izgulj semmit! Az esélytelenek nyugalma vezéreljen! Ha kellesz neki, az már az első öt percben kiderül azonnal! – vigasztalta magát újra és újra, míg csak el nem ért a kiszemelt sarokig!

Aztán feltűnt a sarok mellett a hangulatos, mediterrán-stílusban újra felújított kávézó épülete, és minden elvetett reménye odalett. Robi úgy settenkedett a is épület bejárata elé, mint aki legalább is titokban akar rablást elkövetni, és erről senki más nem tudott. Össze szorult már jelentősen kiszáradt torka, és liftezni kezdett eddig is erősen émelygős gyomra!

- Lehet, hogy hülye vagyok, de fel nem foghatom, ha az ember megbeszél egy időpontot, akkor mi a csudért nem lehet az idő adta határokat betartani, ha már másban vétkezni szükséges?! – s érezte, ha nem vigyáz magára, hamar felfortyanhat, és elöntheti őt a kíméletlen epe.

Mintha ebben a percben gyűlöletet, vagy legalább is szánalmas megvetést érzett volna – főként azon szerelmes, rokonszenvesen turbékoló gerlepárok iránt, akiket óhatatlanul megpillantott hitvány tekintete, és ezzel mintha szándékosan önmaga is belekerült volna valamifajta érzelmi spirál-csapdába!

Még jócskán élt benne a frissítő emlék, amikor először pillantotta meg azt az áldott, őzikeszemű, roppant rokonszenves teremtést, amint éppen egy magas, neoreneszánsz jellegű építményből jött sietve ki, és hogy a buszt elérhesse kicsivel megszaporázta gazella-lépteit. Ennek már jó pár éve. Azóta minden egyes ünnepi alkalmat – értsd: születés és neve nap, illetve a többi jelesebb ünnepek – rendre meg lettek köszöntve az adott bájos, ifjú hölggyel kapcsolatban!

- Figyelj bocsika, de… számomra nagyon nem fair, hogy a munkahelyemen zavarsz! – adta jó tanácsait a kagylóba, akárhányadik alkalommal csak a fiatalember megpróbált kedveskedni számára! ,,Mi lett volna akkor, ha névjegykártyás, hatalmas virágcsokorral állít be egy küldönc hozzá?” – tette fel ilyen esetekben, persze csak gondolatban a megkerülhetetlen kérdést. ,,Szerintem azonnal kidobta volna a csokrot! Mondván abban a percben még az illatok is kellemetlenül zavarják!”

Önmagával kapcsolatban is utált már minden számító, sunyi visszautasítást, vagy ígéretet! Bármit, aminek köze volt hozzá, hogy az ember ne lehessen szabad, és független, és ne adhassa magát őszintén és spontán!

Most végre az ifjú hölgy is megjelent a lengőajtóban; az ember ilyesmit ritkán felejt el, mert mintha csábító tavaszi, vagy nyári eleji szellő lepte volna el kellemes frissítő levegőjével az egész dohosított helységet; mintha mindenki, aki sürgető dolgai halmazai közül felnézett volna erre a földi istennőre egyszerre elfelejtette volna minden aznapi infarktussal kecsegtető gondját-baját. Másodpercek teltek bele, mire ott termett a feszélyezett, és ebben a percben roppantul megszeppent fiatalember előtt. Amaz gyorsan, mint illendő kihúzta előtte a széket, mert az ilyesmit általában a hölgyek hamarabb megjegyeznek, és kell időben mindig hajlamosak az adott urak orra alá dörgölni, mintha valami szándékos szentségtörést követtek volna el bájos személyük ellen.

- Hát… én nem is tudom, hogy… mit mondhatnék? – döbbent le csicsergő hangjával, amikor ekkora figyelmességben részesült.

A másik nem akarta mondani, hogy talán foglaljon nyugodtan helyet, aztán majd meglátják, hogyan is fog alakulni a beszélgetés további fonala. Vérvörösen csillogó, kecses cseresznyeajkait összeharapta, hogy időt nyerhessen. A fiatalemberben viszont már annyira dolgozott a feszültség, és a fölöttébb kellemetlen gyilkoshangú adrenalin tombolása, hogy kénytelen volt, minden ötödik percben vastagon megtörölni egy tiszta zsebkendővel erősen verejtékező homlokát; mint akinek szándékosan szívpanaszai vannak.

- Bocsáss meg nekem, hogy elkéstem, de az a helyzet… hogy is mondjam el… nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy egyáltalán eljöjjek-e hozzád… és beszélgessünk… - szabadkozott, de mondatai után érezhette, hogy a másikban mégis egy világ dőlhetett azonnal össze.

- Én nagyon sajnálom drága, ha valamiben megbántottalak… de nagyon örülök, hogy most itt vagy… - érezte, ha már többet mondana, az úgy hangozna, mint valami elcsépelt vallomás, ha pedig keveset azzal szándékosan is leleplezné saját magát. Tartózkodón kicsit elhallgatott, és precízen igyekezett minden részletre figyelni; a hölgy pulzusszáma is veszettül az egeket ostromolhatta, mert finom, karcsú nyakán, és sejteni engedő kulcscsontja áldott csontjain a leheletszerű verőerek kidomborodtak, és látni lehetett, hogy erős érzelmi energiák szállítják a drága vért teste egyik végéből a másikba.

- Jaj, de drága vagy! De… visszatérve az eredeti témához – s minden pillanatban, ha kényelmetlenül érezte magát azonnal gyáván tördelni kezdte finom ujjperceit, mely idegesítő volt egyeseknek, de a fiatalember ezt is ellenállhatatlanul rokonszenvesnek találta. – Figyelj… szerintem nagyszerű pasi vagy csak… tudod az van, hogy én mindig attól rettegek, ha összetörik a szívemet, mert sajnos volt már rá példa, akkor ismét bezárkózom, mert kinek hiányzik még egy istenverte csalódás, mely romba dönthet mindent! Megértesz?! – első hallásra úgy hangzott az egész, mint valami visszavonhatatlan szakítás, melyet erőltetnek.

A fiatalember, mintha iskolában lenne felrakta a kezét, mint aki szabályosan jelentkezik, mielőtt szólni szeretne:

- Megengeded, hogy én is mondjak valamit…?

- Persze, ne haragudj! – a kihúzott szék még mindig előtte árválkodott látszólag úgy, mintha ott se lenne, csupán a figyelmesség szabályainak újabb tárgyi kelléke volna.

- Kérlek… talán foglalj helyet, és esetleg elmondhatnád, mi az, ami igazán bánt? – próbálkozott egy újabb kéréssel.

- Te nem érzed azt, hogy itt nincs elég tér? Megfulladt ebben a hangzavarban?

A fiatalember a különös, és egyedi dolgokhoz volt szokva egész üldözött gyerekkorától kezdve szinte mindig, most viszont meglepetten tapasztalta, hogy az adott kis kávézóban furcsa mód szinte csak alig lézengtek az emberek; pedig már jócskán elmúlt tíz óra is!

- Baj van? Rosszul érzed magad? Menjünk máshová?! – hangja tartósított rettegést, és kisfiús félelmet árult el, mely egyedi jellemvonásaihoz szervesen hozzátartozott.

- Mit szólnál, ha kimennék a mellékhelységbe? Ott azt gondolom, már oldottabban beszélgethetünk!

Szokatlan volt a kérés, de azért megtette; óvatosan felállt; betolta maga mögött székét, majd helyre rakta hölgy kihúzott székét is megindult kicsivel loholva a hölgy után, aki mintha futóversenyen lett volna úgy nekiindult a kávézó hátsó részében elhelyezkedő kis, elkülönített helységeknek, hogy alig lehetett utolérni, csak ha az ember erősen kilépett.

Kivételesen a hölgyek számára fenntartott mellékhelységbe vonultak be, és hogy a további félreértéseket bizton elkerüljék az ifjú hölgy vastag filctollal ráírta az ajtóra a nyilvánvaló tájékoztatást: NEM MŰKŐDIK!

Előre ment, és megállt a kis tükörrel szemben, ahol a legtöbb hölgy sminkelési és csinosítási praktikáit végzi a leláncolt férfiszívek előnyösebb meghódítása érdekében.

- Kérlek… ne haragudj rám, de… ez számomra igazán kínos…

- Bocsáss meg, de nem értelek! Mit szeretnél?

- Azt hiszem, kezdek beléd habarodni, és nagyon megkedveltelek de… - szavai mintha a makacs ellenállásában szenvedtek volna biztos hajótörést, miközben elbűvölő tekintete makacsul repdesett.

A fiatalember megértő gyengédséggel odament hozzá, és megfogta reszkető kis kacsóit:

- Kérlek, nyugodj meg… ezt igazán jó hallani! De akkor… mi a baj?

Dacos kis fejrázás volt rá a válasz, de csak kinyögte:

- Azt hiszem, benned van még más valaki is, akitől félni kell, és óvakodni! Mintha sokszor egy egészen másik ember lennél, és nem értelek!

A fiatalember egyre szomorúabbá, egyre kiszolgáltatottabbá vált, ahogy hallgatta, mert folyamatosan a szakítás elkerülhetetlen Damoklész-karja lebegett a feje felett, mint valami Sors, vagy intőjel, és ettől természetes dolog, ha megrémült.

- Bocsáss meg… én nem tudtam, hogy ekkora felfordulást okozok… és nagyon sajnálom a dolgot!

A bájos, ifjú hölgy legszívesebben ott helyben azonnal elsírta volna magát, hiszen sosem kellett színlelniük, vagy olcsó hazugságokba kezdeniük egymás ellen, vagy egymásnak; most kicsit közelebb ment hozzá, hogy smaragdzöld szeme közé tudjon nézni:

- Nézd… én nagyon sajnálom – kezdett válaszába, mint aki saját magának akar valami fontosat megmagyarázni, és ezzel hitegetni is önmagát. – Nagyon rendes igazi férfi vagy, és tudom, hogy most kincset érő lehetőséget szalasztok el azzal, hogy hagylak futni, de nagyon sok mindent tudod… át kellene gondolnom, ezért… - akkora levegőre volt szüksége, mint amikor az ember több számmal kisebb ruhadarabot vesz fel, és nehezére esik a légzés, hogy már szinte szomjazva kívánja később a levegőt -, talán jobb lenne, ha egy ideig… nem találkoznánk… - gyönyörű, mélybarna hatalmas szemeiből mindig sugárzott valami halhatatlan megbocsátás, valami borzongató megváltó gondolat, melyben az ember biztonságban elringathatta magát, hiszen biztos lehetett benne, hogy ezek a babonázó tekintetek majd száz százalékig bátran mindenkor elkísérik.

A fiatalember zöld szeméből a megbántottság hangtalan, néma könnyei peregtek; úgy érezte magát, mint akit véletlenül jó tréfa, vagy kellemes viccként gúnyolódva megsértettek, míg a többi embernek legfeljebb csupán később eshet le a tantusz, mekkorát vétkezett.

Időközben egy kedves, idősödő asszonyság állított be nagy agarakkal a visszhangoktól is nyugodtan kongó mellékhelységbe; azonnal kiderült, hogy az idősebb hölgy valószínűleg otthon hagyhatta a szemüvegét, mert most mint aki szemlátomást rövidlátó mind a két bent tartózkodó embert nőnek nézte:

- Szervusztok! Hát hogy vagytok lányok? Be kellett ide jönnöm, mert megszorult a hólyagom! – s ellenállhatatlan ösztönt érzett, hogy azonnal el ne foglalja valamelyik szabadon felejtett W.C. fülke zárható helységét:

- Csak egészen nyugodtan beszélgessetek csak, fiatalok vagytok! – azzal magára csukta az ajtót, hogy elvégezhesse szükségleteit.

- Hát ez nagyon muris volt! Te is így gondolod?! – az ifjú hölgynek szemlátomást jobb kedve kerekedett, mert már korántsem volt annyira feszélyezett, szomorú hangulatban, mint az előbb; szemlátomást mintha azonnal oldódni kezdett volna a közérzete.

- Bocsáss meg nekem drága… de imádom, amikor mosolyogsz! Biztosan sokan mondták már neked, de napsugár-mosolyod minden lényeget kitölt, és semmi sem lehet eléggé jelentéktelen!

A hölgy ebben a percben – ki tudja miért -, nem is akarta magát visszafogni, annyira jólesett neki a szomorú fiatalember széptevő, bókolgatós gesztusa, melyből mostanság ritkán akad valaki, hogy gyengéden átkarolta szürkepulóveres nyakát és szenvedélyesen megcsókolta:

- Ne haragudj rám drágám, de ez most nagyon jólesett! – érdekes volt, hogy amint elmúlt a váratlan hirtelenséggel kibontakozott, mégis földöntúli ihlet, és varázs azonnal kibontakozott a kellemesen bizsergető ölelésből, és visszavett két-három lépés ,,egészséges” távolságot.

- Bocsáss meg drága, de most pedig én nem értelek! – hezitált a másik, mert azt remélte az őszinte érzelmek ilyentén megnyilvánulása azért csak jelenthet kettejük között valamit.

- …Tudod szívem a szív gyakorta cselekszik olyasmit, amit az emberi értelem nem tud mire vélni! Az a szerelem velejárója! – önmaga is meglepődött a kijelentésen, hiszen eddig pontosabb abban a tudatban volt maga is, hogy jegelni igyekszik ezzel a fiatalemberrel bimbódzó kapcsolatát. Hát akkor most mire föl ez a szenvedélyes érzelemnyilvánítás?

 

A fiatalember azon úriemberek közé tartozott, akikkel nagyon jól megfér a régi, és a modern is, azonban bizonyos mai korban már kiveszőfélben lévő, hölgyek számára előnyösebb viselkedésmintákat követett, és ezek alapján próbált cselekedni. Aztán persze az, hogy ki mit is érthet a férfias gavallérság, vagy lovagi viselkedési mintákon már más lapra tartozik.

- Mi a baj?! – a csinos hölgy hirtelen arra lett figyelmes, hogy a fiatalember mélyen, gondolataiba süllyedve ül mellette, és a vízfolyásként meginduló beszélgetés dermedt, némaságba dermed.

- Bocsáss meg… igen… parancsolj… - kapta fel szórakozottan, és elgondolkozva a másik a fejét.

- Olyan hallgatag lettél, hogy én meg már azt hittem, hogy untatlak! – jegyezte meg kissé fintorogva, de roppant bájosan és cserfesen.

- Ne haragudj… én csak elbóbiskolhattam!

- Nem is tudtam, hogy ennyire bejövök neked! – észre se vette, hiszen az embernek kívülről nincsen szeme, füle tövéig elpirult, és szíve tájékán kellemes, eddig nem tapasztalt bizsergést érzett. – Ez… igazán jól esik!

- Én tisztában vagyok vele, hogy neked most időre van szükséged… ha így érzel tökéletesen megértem, hogy átgondolhasd a dolgaidat! – valahol olvasta, hogy mindennel egyet kell érteni – különösen a női dolgok tekintetében -, mert az nagyon jólesik, és bátorítólag hat a hölgyekre nézve. Az igazság azonban az volt, hogy neki eddig még senkivel sem alakulgathatott ki komolyabb, mélyenszántó kapcsolata csupán csak az ismertségig fokozható barátság.

A fiatal hölgy most egyenesen farkasszemet nézett a másikkal, mintha megbűvölni, vagy egyenesen hipnotizálni akarná, hogy így ejthesse rabul a másik gondolatait, vágyait:

- Nézd… annyira aranyos és kedves srác vagy, igazi főnyeremény de… nekem… - nem tudta folytatni, mert látván a másik kisfiúsan kiszolgáltatott, nagyon megbántott ábrázatát legszívesebben most rögtön karjaiba zárta volna, és úgy csókolta volna, hogy alig kapjon levegőt.

- Igen… aztán hiszem értem… - óvatosan átnyúlt az asztal felett, és a másik reszkető, és most hideggé lett, egészen aprócska kis kacsóit kereste, majd ajkához emelte a lány kezecskéit.

- Igazán örülök, hogy megismerhettelek téged… én… nem akartam semmi rosszat…

- Jaj, de drága vagy! Kérlek, ne butáskodj már! Ne menj el… nagyon jó veled lenni! – próbált mentségekbe kapaszkodni, és most azt sem érdekelte, mennyire szánalmas benyomást kelthet, az időközben megtelt kávézó kis asztalkáinál helyet foglaló párok szemében. – Figyelj Drágám! Talán rosszul fejeztem ki magamat én nem akarok veled szakítani, csak szeretnék önmagunknak időt hagyni arra, hogy nyugodtan, komolyan átgondolhassuk egymás iránt érzett érzelmeinket! – úgy érezte sikerült, amit eltervezett, mert minden szót kimondott, még akkor is, ha talán neki sokkal jobban fájt, mint azt eredetileg várta vagy remélte volna!

Egyenesen egymás szemébe néztek mélyen, megbocsátón, mint a közös cinkosok, akik egymást is talán elárulják, és mégis oly fenséges az árulás káprázata, hogy újra és újra megtennék, ha csak ezen múlna egyedül szánalmas életük.

A hölgy gondolata az anyaság örömein csimpaszkodott, de nem merte felfedni sem még egyelőre elárulni konkrét terveit a másik előtt, ezért mondta az előbbi beszédét. A másik tekintetében hirtelen megpillantotta saját magát még kislánykorában, amikor pattanásos, szemüveges, fogszabályozós boszorkának csúfolták, és senki sem akart vele játszani, mert a többi gyerek egyszerűen undorodott tőle.

Fölállt a székéről, ebben a pillanatban gálánsan a fiatalember is felemelkedett, két oldalról megpuszilták egymást, és ebben az egy mindent kifejező mozdulatban benne volt addigi életük pörére vetkezett kiszolgáltatottsága, védtelensége, amely, mint valami védelmező burok megóvta őket a további csalódások, és hitegető ígéretek káprázatától…

- Kérlek drágám… ne szomorkodj, mert akkor nekem is illik szomorúnak lennem! – próbált még utoljára a lelkére beszélni változó eredménnyel. – Megígérem, hogy rendszeres kapcsolatban maradunk ezentúl, és meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgaink! Te is tudod, hogy még össze kell csiszolódnunk! – kis kezecskéivel, melyeket már átmelegített a részvét, és a megbocsátó szeretet puhábbnak tűntek, és gyöngédebbnek, mint az első alkalommal; most a pufók, sebzett archoz értek, és kedvesen, megbocsátón végig simogatták. Mindketten érezték, hogy köztük igenis működhet még a felfedező kémiai kölcsönhatás…     

 

 

DERENGÉSEK


Félelmes magányba mindennap egyre görcsösebben fogadkozom; erőszakos hajótöröttként korhadó fák tiszavirágéletű deszkája még életmentő gyógyír is lehet! Tétova szándékoltságokon már mindenki mossa önös kezét s ismét összeesküszik! Homályos vermekhez, kétértelmű-csélcsap szándékokhoz hasonlítanak már a másoktól ajándékba nyert ígérgetések! Harmatok gyémánt-gyöngyeivel egyre nehezebb tisztára mosni sebzett arcok redőnyeit! Echozó csöndektől visszhangos a befelé töprengő szív; körbe-körbe gyűrűznek rajta a láthatatlan-hangtalan fény-árnyak; önmagán is elidőzött pillanat röpke pazarlást végez szeszélyes akaratom lábnyomán!

Hajnalok álmaira ócsudik sokadszor vizslató szemem: kutat, pásztáz valami megfoghatatlan, elnyerhetetlen után hogy Tél-tisztaságúra vetkezhessen az őszinte Igazság! Időtlen földi létezéseink a kabát-árnyak így cipelik: önző látvány-őszinteségét gyakorta felfedik! Súlytalan súllyá nehezedik a kisfiús szomorúság tapétája; sóvárgó, könnyesedő szemeidben vacogva még utolszor felkiáltana fél-árvaságom stigma-bélyege! Derengő üregeknek tűnhetnek folyamatosan lyukasodást szenvedő, dübörgő szívkamráim is!

Néma gyilkosom követelő dobbanásom, s minden másodperc már egy újabb érthetetlen visszaszámlált bomba, mely robbanó készül! Tevékeny agytekervényeimen átcsapong ezernél is több összerendezett gondolat s mégis a létező, megvalósítható Jövő – még annyi évvel történtek után is -, egyre a bizonytalanság derengéseivel fogad!

 

 

 

MÁSODIK FELVONÁS

(Szín: ugyanaz. Másnap este vagyunk. Vacsora előtt. Dorka és Andi kettesben; Dorka kissé idegesen fel-alá járkál, Andi kényelmesen lazítva üldögél.)

ANDI (önsajnálat, és hisztériás haraggal) Azt hiszed, hogy nekem ez kellemes? Egy nagy francot kisanyám!
DORKA (nem védekezik, mégis kissé értetlenül áll a helyzet előtt) Andikám! Hát mi történt?! Csak nem vagy beteg?!
ANDI Azt hiszed, hogy boldog vagyok egy olyan pasi mellett, akiről már kilométerekre szaglik, hogy csak trófeának kell neki egy újabb fokhagymaseggű, irtó dögös csaj!
DORKA Szívecském! Légy szíves! Fejezd be! Itt vendég vagy! Ne felejtsd el!
ANDI Azt hiszed, hogy a boldogság mindenkit megtalálhat?!
DORKA Drágám! Befognád végre a szád! Hisztizéssel még soha nem oldódott meg semmi!
ANDI Mondd meg az IGAZAT!
DORKA Drága barátnőm! Kicsit fedd le a hangerőt! Te is tudod, hogy nem vagyunk egyedül a házban!
ANDI Persze hogy vannak! Hogy te milyen idióta, korlátolt kis liba vagy! Hogy nem vettem eddig észre?! Eljöttünk hozzátok vendégségbe, és azt hitted, hogy nem veszem majd észre, hogy az én Tibikém máris rámozdult, és szabályosan begerjedt Mirandára!
DORKA Hát ez igazán nem akkora tragédia! Nem igaz?! Legfeljebb kipróbálhatjuk közösen a csoportos szexualitás előnyeit is! (kicsit nevetgél)
ANDI (mogorván) Hát az mindjárt más! A tökéletes boldogság!
DORKA Csak nem mérges-durcis a kisasszonyka?
ANDI Azt mondtam, hogy a tökéletes boldogság egy nagy kalap kaki!
DORKA Dehogy mondtad… te most éppen a kozmikus újjászületés állapotában vagy, és élnél-halnál egy kiadós szexért!
ANDI Lehet, hogy elszakadtam egy kicsit a világtól, és nekem ez most pont jó így!
DORKA Nekem nyolc, ha neked is! (gyöngéden ráfúj a körmeire, mint aki lakkozni volt az ujjait)
ANDI (visszafojtott indulattal, ami hisztizéssel vegyül) Miért kell a megtalált boldogsághoz ennyi mindenen átmennie az embernek?!
DORKA (kissé fáradtabban, mégis még mindig fel-alá járkálva) Mert az emberek többsége még mindig tabunak tekinti azt, ha a háta mögött lefekszenek valaki mással!
ANDI (hitetlenül) …És most mondd meg nekem, de őszintén, hogy mi a fenét csinálhatnék!
DORKA (mint aki szándékosan kerülni szeretne a többi konfrontációt) Még egyszer mondom, hogy a legtöbb pasi fél, ha egy vonzó, és egzotikus nő feltűnik a színen, mert akkor sutba dobhatják az Alfahímek elméletét, hogy egyenesen ők az egyeduralkodók a földön!
ANDI (még mindig sértődötten) Mitől tartanak úgy? Tibi és Miranda?…
DORKA Szerintem attól vannak beindulva, hogy a kölcsönös vonzódás aprócska kis szikrákat gyújtott amivel egyikük sem tud még mit kezdeni!
ANDI Te miért nem beszéltél velük erről? A franc egye meg!
DORKA (kimérten, még mindig higgadtan) Sajnos szívecském erre még nem került sor! De te is tudod! Ami késik nem múlik!
ANDI És mit csinálhattak? Fogadni mernék, hogy az a kis ribanc még mindig fent van Tibinél és kellemesen eletyepetyéznek! Az is lehet, hogy a kis kurva már újból megmérte az én kis drágám férfiasságát! Bezárkóztak?
DORKA Igen! Legalább is… gondolom!
ANDI Mit gondolkodsz te folyton?!
DORKA Na és kit érdekel, ha egész napjukat fenn töltik a szobájukban! Legalább addig sincsenek láb alatt, és nem roppanhat ki egy értelmetlen konfliktus! Nem igaz?!
ANDI (meggondolja magát, és nagyon szelíden folytatja) Nézd! Te vagy az egyik legjobb barátnőm! Már mióta is ismerjük egymást?! Gyakorlatilag egész gyerekkorunkat együtt töltöttük a balatoni üdülőben, és minden vágyunk az volt, ha egyszerre hat gombóccal is elnyalogathattunk kedvenc fagyinkból! Nézd csak! Én bocsánatot kérek, hogy ennyire hülye féltékeny idiotisztika voltam.
DORKA Én már nem is veszem fel az ilyesmit! Azt gondolom, hogy mindketten érett, fantasztikusan szexis csajszik vagyunk, akikhez ilyen gyerekes viselkedés nem illik!
ANDI (kissé ingerülten) Mi a franc bajod van?! Mondtam már, hogy bocsánatot kérek!
DORKA (inkább csak saját magának szánja a szavakat) Nem emlékszem rá, hogy az apám egyszer is bocsánatot kért volna drága anyukámtól. Néha nagyon bánom, hogy nem átkozott férfinak születtem!
ANDI (megrázza a fejét; tárgyilagosan) Az se nagy kunszt!
DORKA Nekik a legegyszerűbb! Pénz, és sikeresség! Míg nekünk mi marad? Háztartás és életünk hosszáig gondoskodhatunk szinte mindenről, míg a teremtés zabolázhatatlan koronái élik világukat, mint Marci hevesen! (nagy öngúnnyal) Halvány fogalmuk sincsen róla milyen is az amikor… valaki feleség; anya; szerető; csábító; szélhámos; szexistennő…
ANDI Ne is mondd! (kifújja a levegőt, sóhajt, vágyakozik)
DORKA (halkan felnevet) Azt mondják a szakemberek, meg az életmód tanácsadók, hogy ebben a mostani túlzottan exibicionista, élvhajhász korszakunkban, amikor annyira túlzásba visszük az egészséges életmódot, hogyha valaki modjuk teherbe esik, vagy csupán felszaladt rá pár jótékonynak is nevezhető, aprócska kiló az már a dögös, egzotikus szépségek ősellensége! A narancsbőrről már nem is beszélve!
ANDI Én hiába is lennék férfi a fityegő szerszámommal karöltve, talán úgy se érezném jobban magam…
DORKA (egy kis leplezett önfenntartással) Szerintem sem! És mégis!
ANDI (kissé túlozva) Jaj, a fene vigye el! Nincsen hol kielégíteni megtikkadt micsodám! (kinyújtóztatja mind a két kezét, mint aki tornagyakorlatot végez)
Egyébként te hogy érzed magad Milánkával?
DORKA (kissé hirtelen) Hogy érted ezt?!
ANDI (kicsit megijed a hirtelen hangszíntől, de nem nagyon) Ugyan már! Hát milyen az egészséges szexuális kapcsolatotok?!
DORKA Neked ehhez szerintem semmi közöd sincs, még akkor sem, ha a legjobb barátnőm vagy! Miért?! Te és a kis Casanova, hogy vagytok? Mekkora szerszámmal is bírhat Tibikéd? (finomkodó iróniával)
ANDI Látod-látod! Most meg te vagy az, aki mind a két végéről tűzbe tartja a vasat, és nem ereszti!
DORKA Hiszen én azt gondoltam, hogy csak beszélgetünk! Vagy nem?!
ANDI De, nagyon is! De… azért… szóval… tudod, hogy értem…
DORKA Oh! Nagyon is! Felnőtt, egészséges, dögös csajok vagyunk, és ami a legfontosabb, hogy függetlenek! Akár a tíz ujjunkra is kaphatnánk pasikat a nap bármelyik percében!
ANDI Akkor mi itt a probléma?! (kíváncsin néz vele farkaszemet)
DORKA Hát, hogy ki vagyunk szolgáltatva a gondtalan jólétnek! Csak ennyi a történet!
ANDI De bármikor elmehetnél melózni, hogy egy kicsit segít Milánkádnak! Szerinted bárhol megállnád a helyed fürge vagy, és rugalmas!
DORKA Ugye te most viccelsz? Még hogy dolgozni?! Kis barátném van neked egyáltalán bármi halvány kis fogalmad is, hogy mi zajlik a mostani szemétkedő világban?! Egymást tapossák, és zabálják fel a nagyhalak, és akit már végletekig kiszipolyoztak az örül, ha a késő esti műszak végén holtfáradtan hazaesik! És akkor hol marad kérdezem én az élet élvezete, és a Dolce Vita?!
(Látva, hogy Andi szép csöndesen inkább kisúrran mikor Milán újból feltűnik)

Mit képzelsz te? Hová sündörögsz?!
ANDI (aprócska fogacskái között szűrve a szavakat) Elmehetsz te Kukutyinba is, ha gondolod!
MILÁN (szándékosan derűs hangot erőltetve) No, no, hát itt meg mi történt? Mi ez a gyászos hangulat?
ANDI (éppen előtte állt meg; erősen) Leszel szívesen beszélni a fejecskéjével, mert különben én teszem meg!
MILÁN (hüledezve) Leszek szíves… micsodát…?
DORKA (Andi után kiállt feltűnően amibe vegyült ellenállás, és tűntetés is) Látod-látod kedves barátnőm előbb-utóbb csak megjelenik a hőn szeretett lovag-pojáca, csak kérni kell! (arcon puszilja Milánt) Szia Drágám! Mesélj! Hogy utaztál?! A barátnőknek kellene két jókora, kényelmes legyintés, hogy kicsit helyre rázódjék az agyi fogaskereke!
MILÁN (kissé értetlenkedve, zavartan) Miért? Talán Tibi, és Andi…?
DORKA (kimegy) Hát nekik is romokban lehet az életük annyi már biztos!
MILÁN (bizonytalanul, félszegen) Várj! Nem beszélgetünk egy kicsit? (Andihoz) Valami baj történt…?
ANDI Mint mondani szokás, ha egy kapcsolat zátonyra futott, akkor jó lesz az alkalmi szex is!
MILÁN (nem ért semmit; legszívesebben hagyná az egészet) Oh! Megértem!
ANDI (mézesmázosan) Van bármiféle újdonság itt a házban?
MILÁN Hát persze! Mit parancsolsz?!
ANDI Úgy értettem, hogy valami különleges dolog… (sejtelmesen, izgatón ránéz, mint aki egyenesen el akarja csábítani)
MILÁN (kicsit feszélyezetten, megilletődötten) Oh! Hát attól tartok, hogy… éppen most készülök befejezni egy új verseskötetet…
ANDI Jaj, hagyjuk a csudába! Én nem olyan dologra gondoltam! (enyhén bosszús, mint akit megbántottak)
MILÁN Persze megértem amire vágyol, de azért szerintem nem szabadna megfeledkeznünk róla, hogy hol vagyunk, és hogy milyen kapcsolatban állunk! Vagy te nem így gondolod?!
ANDI Mi a fenét akar a te Dorkád ebben a kapcsolatban?
MILÁN (erősen megvakarja a fejét, mint aki nagyon gondolkozik) Szerintem azt képzeli, hogy mellettem majd újból megtalálhatja régivágású csillogását!
ANDI Na, és? Sikerült neki?!
MILÁN (nem fesztelen, de zavarban van) Fokozható a tendencia, de már javul!
ANDI (szelídebben, megértessél) Tudod még én se próbáltam ki eddig a csoportosan, ha erre vagy kíváncsi!
MILÁN (valami másra gondol) Már, hogy szóval… úgy érted…?
ANDI (kirobban; félig hisztit csak, félig masszívan dühöng) A francba már! Te vagy a legdögösebb pasit akit valaha is ismerhetek, és akkor egy pénzes pöffeteggombát kell naponta huszonnégy órán keresztül boldogítanom csak azért, mert pénze van! Ez nem igazság! (keresztbe fonja maga előtt duzzogón a kezeit) Te is tipikusan férfi vagy! Semmire se mész az igazi nők nélkül!
MILÁN (visszafogja magát, de látszik rajta, hogy minden szava nagyon komoly) TE! Vannak pillanataim, amikor hamar betelik a pohár! Kérlek vigyázz!
ANDI (legyint, könnyelműen) Persze, már megszoktuk drága Milánka!
MILÁN (nem enged; talpraesett, nagyon férfias) Ezt most rögtön fejezd be! Az én nevem Milán! És bármit is csinált, vagy nem csinált Dorka akkor is nagyon kedvelem, és jelenleg együtt élünk!
ANDI (ő se hagyja magát) Hű, de nagyon megijedtem! Áll már a zászlód édes?! Imádom, ha tűzbe hoz egy férfi!
MILÁN Vannak pillanatok, amikor nem lehet tovább… Én már igazán nem tudom, hogy mi a fenét lehetne csinálni? Dorkának már semmi sem jó! Ha elmegyünk egy hétre nyaralni álandóan csak jön az unalomig ismételt pocskondiázással, hogy miért pont a Bahamákra, vagy a Húsvét-szigetekre kellett megint mennünk? Ha gyertyafényt és romantikát szeretnék neki becsempészni az unalmas hétköznapjaiba már akkor is kiállhatatlan egy perszóna!
ANDI (fejét kihívóan felemeli, mint aki csábítani készül) De nekem azért még most is nehezedre esik ellenállni?
MILÁN Nem ez az első este ugye? Nem most először környékezel meg?! Nem most jössz először a régen nem látott barátnődhöz, és megpróbálsz furmányos ördögi praktikával elcsábítani, igaz?!
ANDI (kicsit dühöngve) Én is nagyon jól tudom, hogy mit jelent a boldogság egy párkapcsolatban, de Tibike olyan… nyámnyila, meg azt hiszi magáról csak azért, mert méregdrága Armani-napszemcsit hord attól lesz már valaki! Te egészen más vagy! (galléron ragadja, és vonzón testéhez simul)
MILÁN (rendkívül zavarban van, és látszólag azt sem tudja, hogy mit kellene tennie ebben a helyzetben) Ezt talán nem itt kellene megvitatni, nem gondolod?!
ANDI Ugyan már, szépfiú! Nem fog fájni! Sőt! Mindkettőnknek olyan élményben lesz része, amiéről még álmodni sem mert! Én legalább is sokszor töprengtem már rajta! (mohón elkezdené vetkőztetni)
MILÁN Látod! Ez a baj! Úgy viselkedsz most is, mint egy hisztizős kislány, akinek nem vették meg a legdrágább játékot csak hogy nyugodtan maradjon a szülinapján!
ANDI (már tombol) ÉN NEM AKARTAM TIBIT! Ő AKART ENGEM! MINDENÁRON!
MILÁN Én önmagamat szeretném megtalálni valami mellett, és nem rátelepedéssel! (mindketten zihálnak; aztán egy kis szomorú nevetés; Milán megpróbál közönyösen beszélni) Nna! Most hogy kiöntöttem búmat-bánatomat kicsit talán meg is könnyebbültem! Csinálok egy könnyed limonádés koktélt! Te is kérsz egy kis frissítőt?
ANDI (szomorkásan, szándékosan kislányos hangon) Amikor még pici kis hercegnő voltam, - szóval kislány koromban: amikor kihevertem azt a két évig fájó kórházi sebet, hogy húzatni kellett a pufók kis lábaimat, mert mindig is kisnövésű voltam, és ez valahogy a szüleimnek se tetszett, akkor te voltál az én legjobb kis barátom! Aztán ahogy múltak az évek, és dögös, mindenben lázadó kiskamasz lettem, és már szépen kifejlődött, elég korán a cicim is azt hiszem, hogy egyre nagyobb lett a felszínesség és a szakadék a társadalom, és az egyén között…
MILÁN (a kiskonyhában készíti a limonádét; kiszól) Hogy szereted? Sok citrommal, vagy kevés cukorral?
ANDI (folytatja) Aztán ahogy múltak az évek te szegénykém is kicsit magadra maradtál… és tudod mi lett belőled? Egy nagydarab roncs! Egy senki! És sajnos – főként Dorka mellett -, valahogy az is maradtál! Egy kedves, udvarias úriember a pusztuló fajtából, akire már a kutya se kíváncsi!
MILÁN (nem figyel oda; készíti a limonádét) Hát persze!
ANDI …És most megint ott tartunk, hogy kikötöttél egy bestia csaj mellett, aki bárkivel képes volna ágyba bújni! Kevés citromot kérek, és semmi cukrot, mert Tibikének úgy tetszem, ha karcsú maradok!
MILÁN (kijön a kiskonyhából; hozza a két pohár limonádét) Tessék parancsolni! Kicsit talán erősebb lett! Elnézésedet kérem!
ANDI Hogy is változhattam meg ennyire?! Azelőtt, ha pufók voltam csak te voltál az, aki láthatatlanul is észrevettél, és mióta ez a gusztustalan egészség, és fitnessmánia szervesen beépült a hétköznapjainkba azóta mintha sokkalta felszínesebben viselkednénk másokkal is! Inkább te ne haragudj! (átveszi az italát, és jelentőségteljesen megszorítja Milán kezét)
MILÁN (miközben Andi helyet foglal Milán szándékosan állva marad, mert nem szeretne konfrontálódni) Említettem a barátnőmnek, hogy szívesen elbeszélgetnék Mirandával… ha úgy gondolod, hogy van valami értelme. Hű! ez aztán a limonádé!
MILÁN (játssza a meglepettet) Igazán beszélgetni szeretnél Mirandával? Tudod ő egy roppant talpraesett, tüzesen egzotikus hölgy…
ANDI Én azt gondoltam magamban, hogy te nagyon örülnél neki, ha megpróbálnék volt barátnőddel összebarátkozni! De, ha neked ez kellemetlen, vagy problémát jelent! Kérlek! Akkor hagyjuk az egészet!
MILÁN (szabadkozik) Nem, nem! Csak egészen nyugodtan! Feltételezem úgy is számtalan olyan hölgyies téma van, amihez a férfiak többsége egyáltalán nem is ért!
ANDI (kicsit huncut játékossággal) Tudod szeretem az olyan emberkéket, akik ami ,,a szívükön az a szájukon” ősi típusába tartoznak!

Szünet. Miranda megjelenik a bejáróban

MIRANDA Érződik rajtam a jó hangulat? (Andi észreveszi, odaszalad hozzá, széttárják a karjukat; összeölelkeznek) Szívecském! Te itt?!
ANDI Szia, életem! Hát hogy s mint vagy?
MIRANDA (félig tréfás váddal) Hát mondhatom drágám eléggé siralmas volt a fogadóbizottság nélküled!
ANDI Kérlek, ne haragudj! Tudod Tibike is itt van, és már alig várja, hogy találkozzatok!
MIRANDA Látom! Te mindig kész vagy valaki más oldalán megtalálni a számításodat!
MILÁN (figyelmesen szemügyre veszi Mirandát) Hát ahhoz képest, hogy nemrég estél át egy komoly szakításon! Nagyon jól tartod magad! Hozhatok neked egy kis limonádét?!
MIRANDA Mindjárt akár egy duplát is! (Andihoz fordulva) Nem tudom te hogy vagy vele szívem, de a nyolcvanfokos diópálinkának van még csak íze! Valósággal azonnal perzseli az ember gigáját! Mintha folyékony lávát inna!
ANDI (kicsit erőltetett mosollyal) Igen! Úgy látszik!
MIRANDA (Milán kicsit meggyökeresedetten áll, nem mozdul) Hát… ha senki nem hoz nekem egy kis itókát majd én keverek magamnak!
MILÁN (feláll kicsit fáradtan) Maradj csak nyugodtan kedvesem! Mindjárt hozom!
MIRANDA (társalogva) Hát… igazán nem szeretnélek sem fárasztani, sem a terhetekre lenni! Ma volt egy kis kalandom a városban! Úgy látszik, hogy a genetika jótékony hatását a formás popsim szenvedte meg!
ANDI Ne mondd drágám! És mi történt?! (kíváncsiskodva)
MIRANDA Bent voltam a városban, és azon az állandóan konzervdoboz sűrűségű, agyonzsúfolt buszon valamelyik szerencsés fiatalember többször megtapizott! De úgy, hogy én csak pirultam!
ANDI Hát ez rettenetes! Remélem azonnal tettél feljelentést a rendőségen?!
MIRANDA Ne gyerekeskedj életem! Ugyan kit jelenthetnék fel, amikor azt se tudom, hogy egy ember volt, vagy egyszerre több! A legfontosabb, hogy személyes biztonságom, és egyéb dolgaim nem forogtak veszélyben! És különben is! (legyint egyet) Számomra hihetetlenül jót tett a csenevész önbizalmamnak, hogy valakinek könnyed, nyárias kollekciómban is nagyon tetszhetek! (mosolyog)
MILÁN (a kiskonyhából kiszólva) Hogy szereted a limonádét kedves?
MIRANDA Jó lesz, ahogy hozod! Most még az a nyavalyás cukor sem tud lázba hozni!
ANDI Aztán hazamentél, csak így egyszerűen?!
MIRANDA (andihoz fordulva) Mi mást tehettem volna?! Gondolod kicsi szívem, hogy majd a többi ember lesz annyira tapintatos lovag, hogy felajánlja segítségét egy majdnem bajba keveredett hölgyeménynek?
ANDI Hát… persze, hogy nem! De azért ez mégis disznóság! Ennyire nem számít manapság a közbiztonság!
MIRANDA Ahogy mondod!
MILÁN (átadja Mirandának a kevert limonádét; a történet kicsit elszórakoztatja) De különben is, ha megbocsátasz miért kell neked állandó jelleggel annyira szexisen, és kihívóan öltözködnöd, hogy bezsongatod magad körül az éhező férfiszíveket?
ANDI Jaj, Milánka! Vedd nyugodtan tudomásul, hogy vannak hölgyek, akiknek egész lényéből csak úgy árad az egzotikus vonzalom, és csábos szexulitás!
MIRANDA (kortyol egyet a hűsítő limonádéból) Hű! Látom Milánkám, hogy valami sosem megy ki a divatból!
MILÁN (még mindig várakozik, közben kicsit szigorúan, dorgálóan néz rá) Szerintem nyugodtan válaszolhatsz a feltett kérdésre! Miért is?!
MIRANDA (tűnődik) Miért is?... nem is tudom… talán csak szeretnék mindenkinek megfelelni…
MILÁN Dorka valóságos hisztis patáliát csapna, ha sok mindenre fény derülne!
MIRANDA (bólint) Hát édesem! Azt el is hiszem! Arra gondoltam, hogy megpróbálok összespórolni egy kis pénzt a fizetésemből, és elutaznék egy meleg, karibi hangulatú helyre, ahol a harmónia, és paradicsomi állapotok uralkodnának az örökös idegeskedések, és stresszelések helyett! (figyelmesen nézi Milánt, ami maga elé bámul, és szemeiben kisfiús szomorúság ül, amitől nagyon vonzó lesz)
ANDI (mint Miranda) Ez nagyszerű volna Milánka! Elmennék veletek!
MILÁN (felnéz; észreveszi, hogy mindketten őt figyelik. Összeráncolja a homlokát, egy-két grimaszt is vág) Nem is tudom Dorka… talán már minden elveszett…

Kis csend

MIRANDA (hogy enyhítse a feszültséget) Vagy egyszerűen csak a kedvedre szeretnék tenni, mert nagyon fontos vagy nekem! Hiába! Szegény Dorkádnak nem sikeredett pasit fognia magának, aztán váratlanul lecsapott rád!
MILÁN (nagyon fölényeskedve) Hát azt gondolom drágám, hogy még annyi év távolából is nyugodt szívvel találnék magamnak egy fantasztikus hölgyet, ha úgy hozná a sors!
MIRANDA (kioktató hangnemben) Nem szeretem, ha így beszélsz velem!
ANDI Annyira jó hogy mind így együtt vagyunk! Most legalább mindent részletesen megtárgyalhatunk! (próbálja oldani a feszültséget)
MIRANDA (mint aki átment védekezésbe) Csak hogy tudjátok, nem én voltam az aki összefeküdt fűvel-fával, és csoportosan is majd begerjedt!
ANDI (meglepetten) Miért drágám? A többiekkel mi történt?
MIRANDA (harcra készen) Kérdezem én egy felnőtt, független, szingli nő csak nem fog engedélyt kérni ahhoz, hogy kiszálljon egy halálra ítélt kapcsolatból, amit legfeljebb a szex tarthat össze csupán ideig-óráig!
ANDI Oh, kicsikém! Olyan nagy a választék! Nem is hinnéd el, hogy amikor mindig konditerembe megyek, hogy egy kicsit legeltethessem a szemem azokon a szépen kimunkált deltásított izmokon, és méretes bicepszeken bizony-bizony gyakorta megfordul kis fejemben, hogy Tibikémnek is jó volna kisebb izomtömeget magára erőltetnie! Ki tudja mi sülhetne ki a dologból vele az ágyban?
MIRANDA (leereszkedőn) Hát az már biztosan látszik, hogy valóságos óriási tapasztalatokra tettél szert, amíg megértetted a férfi egó működési mechanizmusait!
ANDI Tudjátok, amikor Rómeó a személyi edzőm megfogta finom, formás, párna fenekemet, és érezte erős, érdes kezét, amint végig simogatott a popsimon szinte azonnal elfogott a bizsergés!
MILÁN (Andihoz) Bocsáss meg kedves barátném, de nem gondolod, hogy talán ezt nem itt kellene megtanácskozni!
MIRANDA Ezzel pillanatnyilag én is egyetértek!

Dorka megjelenik az ajtóban

DORKA (nem árulja el, hogy mennyit hallott a fentiekből) Mindjárt kész a vacsi! Addig is nincs esetleg kedvetek még meginni valamit? Egy könnyed koktélt, vagy valami erősebbet esetleg? (gyilkos mosolyát nem lehet félreérteni; egyértelmű jelzés a hölgyek felé) Ne is törődjetek vele! Vannak ilyen napok, amikor minden kacifántosabban sikerül! De legalább mi megmaradtunk az egység szellemében! Azért ez is valami!
ANDI Nem is kevesen drágám!
MILÁN (a fenti mennyezetre mutat) Eddig semmi fejlemény?
DORKA Eddig sajna semmi! Bekopogtam Tibikémhez, és azt üzente, hogy valószínűleg elcsaphatta a pocakját, de néhány perc múlva remélhetőleg jobban lesz! Olyan furcsa volt az egész… nyugtalanság, és zavart éreztem!
MILÁN …DE hát édeském! Azóta ki sem jött a mellékhelységből? (megdöbbenve)
DORKA Kevernél nekem egy italt drágám? Egyébként úgy hallottam, hogy folyamatos szélgörcsökkel, és egyebekkel küszködik…
ADI (hirtelen elfogja a masszív lelkiismeret-furdalás, és bűntudat vegyes kombinációja) Szegény kis Manókám! Nem lenne jobb, ha én is felmennék, és együtt ücsöröghetnénk a w.c-én amíg ez a fránya rosszullét el nem múlik?! (tördelni kezdi idegességében finom hattyú-kezecskéit)
MILÁN Hát… szívós harcos! Biztos vagyok benne, hogy könnyedén megbírkózik ezzel a feladattal is!
DORKA (mint aki betanult leckét mond önmagának) Felesleges állandóan nyüstölni az adott helyzetet! Ha jobban lesz biztos vagyok benne, hogy azonnal csatlakozni fog majd hozzánk!
MIRANDA …De azért én mégis furcsálom, hogy hol csaphatta el a gyomrát?! (keresztbe fonja maga előtt bronzbarnára sült karjait; mint aki töpreng)
MILÁN (egy kis üdítőt ad Dorkának) Parancsolj életem! Egy kis frissítő! Csak a józanság kedvéért!
DORKA (megkóstolja az italt, majd előbb grimasz, fújólás, aztán aprócska öklendezés) Pfúj! Te normális vagy édes uram??? Meg akarsz ölni?! Egy rendes italt kértem tőled, amiben kivételesen szorult némi alkohol!
MIRANDA (rögtön Milán segítségére siet; kikapja kezéből a poharat, és tölt egy jó, nagyadag égetett szesz-párlatot a pohárba jégkockával, majd Dorkának adja) Tessék drága barátnőm! Egészségedre!
DORKA (elveszi Mirandától az italt, és élvezettel kortyol belőle egy jó nagyot) Húha! Te aztán végre megadod a módját! Bizsergető érzés, de most pont erre van a legnagyobb szükségem!

Kis csend

MIRANDA Talán minden boldog család egyforma…

Tibi végre megjelenik a bejáróban; verejtékben úszik csapzott haja, és úgy néz ki, mint akit valósággal kicsavartak a sorozatos nyögései a mellékhelységben; betántorog a színre, Andi egyből mellette terem, és mindenben támogatja)

ANDI Manókám! Drága kincsem! Hogy érzi magát az én kis óriásbébim? (megcirógatja az arcát, miközben támogatva kíséri)
TIBI (nagy levegőt vesz, majd az egészet kifújja) Szerinted, hogy érezheti magát az, akit legyengített az általános hasmenés?!
MIRANDA (eltúlzott kedélyességgel) Nini! Kit látnak szemeim! Remélem megtisztultál macsó bűneidtől te kis Casanova! (próbálja elfojtani kuncogását nem sok sikerrel)
MILÁN (kissé zavartan) Tibikém! Éppen jókor! Ha kérnél esetleg valamit…
TIBI Nem, nem… köszönöm a figyelmességet…
DORKA (feláll) A macskajaj ellen a legjobb az ital! Kortyolj egy-két cseppet valamelyik italból! Meglásd! Egy-kettőre helyrebillent!
ANDI Hát azt nem is kétlem!
TIBI Mindenkitől bocsánatot kérek, de szerintem jobb volna, ha mi most Andival hazamennénk…
DORKA (meglepődik, de meg is könnyebbül végre) Haza? Igazán? De hisz itthon vagytok vagy nem?!

Szünet

DORKA Hát… nem bánom. (szünet) Nagyon örülök, hogy meglátogattatok bennünket!
TIBI Úgy akartam mondani, hogy haza a holmijainkért! (csend) Ruhákért meg ilyesmi!
ANDI Tudjátok nincs egy használható rongyom, amit nyugodtan felvehetnék!
TIBI A vacsora után jönnék vissza… úgyhogy…
ANDI Egy-két óra max az egész!

Csend

TIBI Ne zavartassátok magatokat! Ha visszajöttünk ti lesztek a legelsők, akik tudni fognak a dologról!

Elindulnak tétován; Andi folyamatosan Tibi vállai alá helyezi kis fejét, és támogatja gyengeségében is, míg a többiek csak bámulnak utánnuk.
DORKA (hűvösen, kimérten) Azt gondolom, hogy kész a vacsi!
MILÁN (révetegen) Tessék szívem?
DORKA …Persze csak, ha bírjátok gyomorral! Úgy értettem!

Ugyanaz az este. Vacsora után. Milán és Dorka az egyik oldalon; Dorka ül, Milán áll; Miranda egy másik sarokban várakozik.

MIRANDA (általános kijelentés; ön-monológ) Nem vitás! Ennyire kiváló vacsit még nem ettem soha életemben!
DORKA (látszólag nagyon is élvezi a dolgot) Jaj, drágám! Repesek a boldogságtól, ha valóban ízlett! Mi volt a kedvenced?
MIRANDA Ahogy kettesben ott ültetek! Mint valami páva-raj… ,,Milánka egyél még egy kis sütit! Milánka kaphatok még egy kis csirkét?” Akár a pesztrák, vagy a dadák!
DORKA Az örök gyerekekkel úgy kell bánni, hogy érezzék a törődést…
MIRANDA Nagyon szeretném megfejteni az ősi rejtélyt, hogy egy felnőtt embert minek kell csecsemőként kezelni?
DORKA (fagyosan) Egyszer talán majd te is pontosan megtudod!
MIRANDA Inkább olyan vagy mint egy irányításmániás őrmester, akinek vakhűséggel teljesíteni kell minden parancsát! Te ezt csinálod, te meg azt, és ha bárkinek kérdése van az jobb, ha befogja a száját!
DORKA A legtöbben sajnos mindig félreértik a viselkedésemet! Én csupán szeretem a rendet magam körül, és azt szeretem, ha a dolgok úgy történnek meg, ahogy én azt szeretném!
MIRANDA Látod-látod! Máris leleplezted önmagad!
DORKA Te is tudod, hogy az emberek többsége manapság főleg rászokott a külsőségekre, és a fenntarthatóságra! Az életszínvonal megőrzése igenis fontos kérdés különösen akkor, ha az infláció folyamatosan növekszik!
MIRANDA Szerintem ennek semmi köze az inflációhoz! Te egyszerűen csak beijedtél attól, hogy valaha is szegény lehetsz!
DORKA Ez egyáltalán nem igaz! Mikor a fővárosba kerültem annyit dolgoztam, mint más egész életében is alig, és valahogy túléltem a szürkére csömörlött hétköznapokat!
MIRANDA (gúnyosan) Szerintem te csak a fenntarthatóságra törekszel, miközben észre se veszed, hogy körötted minden szétesik!
DORKA (mosolyog) Ha szerinted én egy undorító hárpia vagyok ám legyen kedved szerint! Én a jólétet választottam, és eszemben sincsen nyomorogni! Különben is! A te kis pasiügyeidről a kutya se akar többet beszélni!
MIRANDA (gúnyosan grimaszt vág) Nocsak! Mennyire élénk valakinek a fantáziája!
DORKA Én csak elmeséltem… (józanul) Sosem voltam egy emberevő, pasivaló, mint mondjuk te! Én mindig mérlegeltem a köröttem levő lehetőségeket!
MILÁN (nincs kedve veszekedni) Igen, drágám! Te mindent megtettél, hogy az adott kapcsolat működhessen!
DORKA És ha vannak is mániáim az mindössze a vásárlás… no meg a táskamizériák! Kizárólag az az egyetlen oka, hogy én vagyok az egyetlen, aki ebben a kapcsolatban tesz is azért, hogy minden működőképes maradhasson! (Milánhoz) Te meg meg ne sértődj itt nekem! Megértetted?!
MIRANDA (nem nagyon érdekli) Mennyi most az idő?
DORKA (keményebben) Én még a szarkupacokból is kihalászom, és megtalálom az aranyrúdakat, ha arra van szükség, hogy fennmaradjak! Tényeket, és következményeket is egyetlen egységben látom!
MILÁN Mindjárt este tizenegy.
DORKA (némi ingerültséggel a hangjában) Nagyon jól tudhatjátok, hogy az egyensúlyt minden esetben fenn kell tartani még akkor is, ha az ember teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül! Hiába is kerülgetitek a forró kását! Azt gondoljátok, hogy a világ mindig is segítőkész lesz, vagy illedelmesen lovagias? Baromság! A mérleghinta mind a két nyelvén egy-egy bűn áll, csak az a kérdés, hogy vajon kinek a javára billen át a serpenyője? Én sosem kényszerültem rá, hogy én legyek a középpont!
MIRANDA Ezt inkább most fejezzük be! Már az egyetemen is volt legalább vagy ezer pasid, akik örömmel teljesítették az összes kislányos kéréseidet!
DORKA (észreveszi, hogy egyikük se bagózik oda) Azt hiszem beadom a válópert!
MILÁN (mint aki hosszú álomból felébred;) Miben is?
MIRANDA (Dorkához) Olyan vagy mint egy kiképző őrmester! Te ezt csinálod, te meg azt, míg egyszer csak mindenki nem a te kívánságodat igyekszik mindig teljesíteni!
DORKA Én csupán igyekszem megőrizni, és fenntartani ezt a családot!
MIRANDA (gúnyosan) De a lehetetlenre nem törekszel ugye?!
DORKA A ráncba szedés igenis fontos dolog! Ha kiállhatatlan hárpia vagyok, az csak azért lehet, mert nekem elveim vannak, és mert finom úrinő vagyok! Tudom én, hogy megy ez! Előbb a flörtölés, aztán a csábítás és végül mindenek felett a kegyelemdöfés, mint egyfajta kicsinyes bosszú!
MIRANDA (gúnyosan szalútál, de ülve) Igenis, értettük!
DORKA (kiabálva) Én csak azért hangoskodok, hogy mindenki jól értse, és hallhassa! Én nem vagyok se kiállhatatlan, se emberevő!
MILÁN (mint aki már nagyon unja) Persze édesem! Semmi baj sem lesz…
DORKA Különben is! (könnyelműen legyint) Csak vásárlási mániám van, és igényes cipő, és táskakollekcióm!
MIRANDA (nem nagyon érdekli) Mennyi most a pontos idő?
DORKA (valamivel keményebben) Hogy mindent kétféleképpen láthatunk; tényeket következményekkel, s összefüggéseivel együtt!
MILÁN Mindjárt este tíz.
DORKA …És ha arra kényszerített ez a nagybetűs, nyomoronc élet, hogy én legyek a mérleg nyelve, és inga középpontja? Különben is válóperrel is lehet még együtt élni! Fokozatos eltávolódás mellett! (csak önmagának) Tulajdonképpen sosem voltam bolond, csak magamban beszéltem, és átgondoltam a dolgokat!

Andi megjelenik a bejáróban; flörtölös, nagyon egzotikus bikiniben

ANDI Na mikor indulhat be csajok a ,,nagy ereszd el a hajamat hadművelet?”
MIRANDA Jaj, kedveském! Nevetnem kell…
DORKA (nem mulat rajta) Andim azonnal öltözz fel normálisabban! Itt felnőttek is vannak!
ANDI Hát azt már nem kisanyám! Ha este istenesen kirúgunk a hámból, ha én mondom! Máris érzem az illatát! (megfog egy poharat; teletölti jégkockákkal, és készít magának egy italt)
DORKA (Milánhoz, megpróbál nyugodt maradni) Milánka! Kérlek csinálj valamit!
MILÁN (érthetetlenül) Parancsolsz, kérlek?
DORKA (dermesztően) Szerintem én is vagyok annyira nőies, mint egyesek! Milyen sok csábításra, és behálózásra van szükség, ha egy nő igazán akar valamit!
ANDI Ez már csak így van! Ha az embert egyszer kilökik a családi fészekből akkor jobban teszi, ha megtanul talpraesetten gondolkodni különben baja esik!
DORKA Itt már mindenki hazudik! A modern nők egyik tulajdonsága a megtévesztés!
(Mirandához) Ahogy én látom Andika egyre inkább a saját maga útját járja, és ebben senki se gátolja meg!
ANDI Szerintem örülhetek annak, hogy nem lettem beteg ettől a sok úrilányszerű maszlagdumától, amit folyamatosan nyomattál!
DORKA Komolyan mondom! (kicsit hallgat)
MIRANDA (huncut mosollyal) Hát várakozunk, várakozunk?
MILÁN Hm?
DORKA Az attól függ!
MIRANDA ű(sorban a szemükbe néz) Ti mindig képesek vagytok rá, hogy kinyírjátok az egész hangulatot!
DORKA Mi legalább türelmesek vagyunk! (ellenségesen) Nem úgy mint egyesek!
MIRANDA Drága barátnőm! Csak két lehetőséged van: Vagy jól érzed magad, vagy hamar depresszióba süllyedhetsz!
DORKA Ne fétse te engem annyira kisanyám tudok én még magamra vigyázni!
MILÁN Azt hiszem mindenek előtt Embereknek kellene megmaradnunk, és jó barátoknak! Nem gondoljátok?!
ANDI (elgondolkozik) Nos, hát! Ebben lehet valami!
DORKA (nagy örömmel) Az átmenetiség is egyfajta folyamatot képvisel! Megjött!
MIRANDA Egyébként az elbűvölő bájos Tibike azt is mondogatni szokta, ha benneteket elnyelne a Balaton hulláma a szépen kipingált luxusjachtotokkal együtt még mindig maradna éppen elegendő hasonszőrű a világon! Jaj, olyan aranyos, amikor komoly próbál lenni!
ANDI Hasonszőrű! Nagyon megnyerte a tetszésemet ez a kifejezés!
MILÁN (hitetlenül) Ugyan kedvesem! Ugyan már!
DORKA (Mirandához) …És hadd kérdezzem csak meg, ha minket hasonszőrünek hívott, az árulókkal mi volt a helyzet! (csípőre teszi a kezét; ellenségesen)
MIRANDA 8félig fenyegetés, félig ígéret) Itt leszek, arra számíthatsz bogaram!
MILÁN Hölgyeim! Megkérnélek benneteket, hogy mellőzzük a meghittségen belüli értelmetlen ellenségeskedést!
MIRANDA Bizonyára égtek már az izgatott vágytól, hogy vajon miket mondott még?!
DORKA (türelmet erőltetve magára) Annyira azért nem!
MILÁN (mint aki mentegetőzésre kényszerül) Nem drágám! Azt gondolom, hogy most talán nem…
MIRANDA (kihívóan) Andikám te se?
ANDI Ne viccelj! Te is nagyon jól tudod, hogy majd megesz a kíváncsiság! De szerintem éppen most Dorkát a totális megszállás ténye inkább fenyegeti!
DORKA Dehogy fenyeget kicsi szívem! Csak a mosolygó fruskák kommandója!
ANDI Talán mindannyian jobban járnánk, ha megvárnánk türelmesen az én Tibikémet!
MIRANDA (meglepetten) Nocsak! Mi ez a királyi többes?!
DORKA Milánka? Neked mi a véleményed?! (ellenségesen, szemeit meresztve)
MILÁN (kellemetlenül, idegesen tesz néhány lépést fel-alá) Miért kell minden apró, kis bagatell ügyet nekem elintézni?! Kezd egy kicsit tele lenni a hócipőm!
DORKA (megindul az ajtó felé) O.K.! Felejtsd csak el nyugodtan! Majd akkor én rendbe teszem a dolgainkat!

Mindketten kimennek

ANDI (Miközben Miranda a bárpulthoz megy, hogy töltsön magának) Mit akarhatnak ezek? Dorka és Milán?
MIRANDA (tölt magának egy italt; élvezi a jégkockák csilingelését a poharában) Hm?
ANDI Megőrülök itt helyben! Dorka és Milán! Mi a fenét akarhatnak?!
MIRANDA Nem is tudom! Talán lelki támaszt, vagy ilyesmit!
ANDI (pillanatnyi szünettel reagál) Tessék? Hogy mondod?!
MIRANDA (percnyi kis figyelmes mosoly) Vigaszt! Hát tudod! (látja, hogy Andinak gőze sincs a dolgokról) Megértést, figyelmességet! Olyan menedéket, ami egy igazi otthon képe, és nem egy rideg palotát!
ANDI (kissé érthetetlenül) Akkor már nem is vesznek egymásnak ékszereket?
MIRANDA Kérlek ne felejtsd el, hogy most te is ugyanolyan szimpla vendég vagy, mint mondjuk én!

Kitről beszélgetés zaja hallatszik, amiben vegyül az olaszos túlfűtött macska-egér rikácsolás.

ANDI (nyafogva) Akkor ezentúl már Tibivel sem ruccanunk le Balira?
MIRANDA (határozottan, de egyelőre szelíden) Drága kis báránykám! Az életben vannak fontosabb dolgok is, mint hogy hova menjen az ember nyaralni, ráadásul luxuskörülmények között! (Andi érthetetlenül rábámul)
Gondolod, hogy a folyamatos vásárlás, és kényeztetés az élet?! Át akarod venni Dorka helyét mi?!
ANDI (csendes kétségbeeséssel) Én… azt hittem, hogy barátnők vagyunk mind a hárman, mint a jó cimborák!
MIRANDA (meglepődve, élvezettel) Ez az istenverte bolondokháza??? A mi nemzedékünkben drágám egyedül a túlélés számít, és a legtöbb nő rendkívül anyagias! Mintha ezzel fedeznék magukat, hogy prostituáltak lesznek a pénz által! A mostani emberek nem osztoznak; csakis saját maguk kis hitvány életüket, karriermohóságukat egyengetik, hogy kevés munkával óriási vagyonokat kaszálhassanak! Csöppet sem segítőkészek, ha valaki igazán komoly bajba keveredik!

(Tibi megjelenik az ajtóban)

TIBI Sziasztok!
MIRANDA (nem fordul feléje, de barátságos) Szia! Na mi van? (Andihoz) Saját kis önző igazságainkat süllyesztjük a mélyvízbe, míg a végén már észre se vesszük, és saját önzőségünk mocskába fetrengünk!
TIBI Úgy tűnik, hogy megzavartam köztetek valamit! Bejöhetek?
MIRANDA Gyere csak kicsi hörcsögképűm! Gyere!

Tibi belép settenkedve, mint aki nagy hibát követett el; kisfiús árva ábrázatán van valami rokonszenves egyéni vonás, amit nagyon szimpatikusnak találnak a hölgyek.

TIBI Üdvözlet mindenkinek a Föld nevű bolygón.
MIRANDA (még mindig Andihoz beszélve) Látod így éldegélünk a hínáros-mocsaras süppedős zavaros világban, ahol már mindenki megvesztegethető, és a szánalmas, modern nők is olcsósított földi örömökért cserébe teljesen kiszolgáltatják magukat csakhogy ne szűkölködjenek, mert a valódi munkavégzés már büdös a számukra! (Tibi felé fordul) Mit gondolsz kicsi bájgúnárom? Tudsz te a semiből lóvét csinálni?
TIBI Ki az akinek itt mumsza van mi? Mikor süllyed a hajó?!
MIRANDA A magadfajták jobb ha sürgősen eltepernek ebből a kis hazából, mert félő, hogy nem tudnának elégé gyorsan kopoltyút növeszteni!
ANDI Hogy vagy életem? Már nem fáj a kis hordópocikád? (kedveskedőn odamegy Tibihez; megsimogatja részvéttel a hasát, miközben folyamatosan becézgeti) Anyuka egyetlen, drága szeme fénye! Vajon hol csaphattad el a kis gyomrocskádat?
TIBI Dorka és Milán annyira helyesek mindenben segítenek nekünk, amíg elrendeződnek dolgaink!
MIRANDA Szerintem itt a munka dandárját egyedül Milán viseli, mert Dorka a kihegyezett műkörmöcskéivel szerintem aligha fog majd cipekedni! Persze csak, ha érted mire gondolok?
ANDI Azt hiszem, hogy Dorka a legjobb barátnőm! A többiek mind csak csupa ismerős, akik attól, hogy nekünk most kicsit jobban megy féltékenyek, és irágykedők!
MIRANDA A szívemből szólsz édesem! (leereszkedőn, iróniával)
ANDI Az isten áldjon meg drágám!
TIBI (mintha andi nem is volna a szobában) Igazán? Hát már itt tartunk?!
MIRANDA (figyelmeztetőn) Én mindig mondtam nektek, hogy ez lesz a vége, ha sokáig kötitek az ebet a karóhoz!
ANDI (fojtott hanggal Mirandához) Ez csak rám, és a kis Manómra tartozik!
TIBI (körül kémlel a szobában, hogy senki meg se hallja őket) Talán Dorka is jobban tenné, ha megpróbálná elfelejteni az örökös féltékenykedési hisztijeit!
MIRANDA (kirobban) Tessék! Miért nem vallod be mindjárt, hogy imádott kis Andikád előtt számos hölggyel lefeküdtél?! Te kis szánalmas macsó szoknyavadász!
ANDI (csöndes derűvel) Mi egy gondoskodó kis közösség vagyunk!
TIBI Már nem vagy kislány Miranda! Lassan a változó korba lépsz! Nem mondhatnám, hogy mikor együtt voltam veled bármikor is bearanyoztad volna a mindennapjaimat… a gyanús, kisstílű kiruccanásaidat…
MIRANDA (magánkívül megremeg a dühtől) DE TE VENDÉG VAGY EBBEN A KURVA HÁZBAN!
TIBI (vár egy pillanatig, majd nyugodtan folytatja) …és ha csakugyan úgy döntöttél, hogy mindenki füle hallatára kitálalsz… nem csak engem érint majd…
MIRANDA A kurva életbe! Vendég vagy te kispöcsű!
ANDI (nyugodtan) Akárcsak mi drága barátnőm!
TIBI ..És még mindenki más is, akinek az életére kihat… Nem feltétlenül hajtja meg őket a magatartásod! Miranda melyik nyaralóhely felkapottabb mostanság? Ibiza, vagy esetleg a Rivéra?
MIRANDA NEM!
ANDI (kicsit szigorúan, dorgálón) De édeském! Jómodor is létezik ezen a nagyvilágon!
DORKA Miért nem kérdezed meg, hogy mit szeretne? (Andihoz)
MIRANDA (egy pillanatig szóhoz sem jut a megdöbbenéstől) Nem! Itt nincsenek jogaid!
ANDI Egy kis koktélt most nagyon szívesen meginnék Miranda! Azt gondoltam, hogy egy évtizedes barátságnak ennyi talán nem árthat! Talán mégis tévedtem…
MIRANDA ÉS AZ MÁR JOG? HOGY AZ EGYKORI PASIMAT IDEVONSZOLOD?!
ANDI (mosolyogva, tetszelegve) Jaj! Ugyan ár! Hát csak nem fogsz emiatt kiakadni! Ne gyerekeskedj csacsikám!
MIRANDA (meglátja Tibit az ajtóban) Szia Tibike! Gyere csak be nyugodtan! Éppen keverni akartam egy frissítő koktélt a kis arádnak! Te mit…
TIBI kezét dörzsölve, feszülten) Majd én elkészítem; ne is fáradj vele szívem!
MIRANDA ( a kis bárpulthoz rohan; szemben megáll előtte; mint akit felkavart, vagy megrémisztett valami) Ne merj közelebb jönni! MEGÉRTETTED?! EGY LÉPÉST SE TOVÁBB!
TIBI (részrehajló türelemmel) No de kedveském… ne csináld a cirkuszt…
MIRANDA AZT MONDTAM?HOGY NEM!
ANDI (kötetlenül) Tibikém! Kérlek hagyd nyugodtan békében! Hadd csinálja, amit csak szeretne! Egész biztosan finom koktélrecepteket tud!
MIRANDA (sziszegve) Ide ne gyertek! Senki!
ANDI Ugyan már drága barátnőm!
TIBI Komolyan Miranda ne csináld!

Dorka bejön

DORKA (meglepetten) Miranda? Te most kiabálsz?!
MIRANDA Azt csinálok amit csak akarok! Megértetted?!
DORKA (a többiek jelenlétének tudatában) …De hát mi baj történt kicsi szívem?
MIRANDA (mintha semmi együttérzést sem érezne; magánkívül) EGYEDÜL CSAKIS ŐK AKARJÁK!
ANDI Szerintem kezdjünk mindent előlről! Helyes? Tiszta lappal!
TIBI (egy kis nevetéssel könnyelműn) Úgy is van! Nem történt az égadta világon semmi!
MIRANDA PONTOSAN MIATTATOK VAN AZ EGÉSZ!
DORKA (fölényesen, szelíden) Talán jobb volna drágám, ha bevennél egy aszpirint, vagy valamit, és megnyugodnál!
MIRANDA (félig hisztérikus) Igen??? És mondd csak te nagyokos az eszedbe se jutott, hogy hogy jutottunk idáig?!
DORKA (még mindig türelmesen) Kérlek drága! Menj csak fel szépen és pihenj le egy kicsit! Talán megártott neked ez a pokoli kánikulai hőség!
MIRANDA (csúnya, gyilkos-cinikus nevetés) Még hogy az én szobám? Baromság!
ANDI (nyugodtan, közvetlenül) Nyugodtan lepihenhetsz szívecske a mi szobánkban is! Biztos vagyok benne, hogy Tibike is boldogan átengedi neked az ő helyét!
MIRANDA (csapdába szorítva) A ti szobátok! (egyikről a másikra néz, de csak érthetetlen arcokat lát) Hát nem értitek?!
TIBI (hátrál a bárszekrény felé) Jaj, menj már a fenébe! Miért kellett nekünk lefeküdni egymással?!
ANDI (meglepődve) Mit hallok?! És ezt csak most szándékoztál elmondani?! (pofon vágja kedvesét) Te szemétláda!
MIRANDA Akarom!
DORKA (szánalommal) Mit szeretnél Miranda?
MIRANDA Hogy mindent bevalljatok egymásnak!
TIBI A jó k… élete már! Hát semmi sem elég ennek a kis cafkának!
DORKA (egy kis szünet után nyugodtan) Jól van kis szívem, akkor mindent megbeszélünk! Csak fejezd be ezt a lejárató gyerekeskedésedet!
MIRANDA (kirohan a helységből; döbbent csend)

Tibi tölt magának egy italt

DORKA (mintha nem történt volna semmi lényeges) Komolyan mondom még sosem viselkedett így ez a lány! Mi üthetett bele?! Föl nem foghatom épp ésszel!
ANDI Szerinted volt ennél komolyabb baja is?! (félelemmel)
DORKA (kis mosoly) Amikor gyerekek voltunk egyszer fogadott, és egyedül sikerült megennie nyolc gombóc csokifagyit! Utána úgy elcsapta a pocakját, hogy öröm volt nézni! De amit egyszer a fejébe vett!
ANDI Bizonyára!
DORKA Minden annyira furcsának hatott! Úgy éreztem Milán kiszeretett belőlem! Szerintem valósággal halálra unta már az eddigi kapcsolatait, és csak azért jött vissza hozzám, mert végleg megakart állapodni!
TIBI Kérsz valamit Andi?
ANDI (álmosan Dorkát nézi) Hát persze…
DORKA (monológot folytat saját magával; nem szól senkinek) Azt hiszem már túl sokat agyaltam, és kételkedtem bizonyos dolgokon; hogy egyáltalán akad-e még itt a földön aki kedvel, vagy szeret?! Sokszor elképzeltem, hogy Milán megcsal! Neked mi erről a véleményed Tibikém?
TIBI Ugyan kedves barátnőm! Eszedbe ne jusson efféle sanda butaság! Ugyan már! Hova gondolsz!
ANDI Nagyon sajnálom Dorkám! De tényleg, őszintén!
DORKA (egy kicsit mulat is saját magán) …És szerinted Miranda? Azon a forró, kánikulai nyáron, amikor a legtöbb testépítő gorilla valósággal ellepte a Balaton teljes területét… szerinted Milán is összejöhetett egy szexis bikini-Istennővel?
MIRANDA (felemeli a poharát, mintha pohárköszöntőt tartana; merőn ránéz) Gratulálok édesem! Ezt megcsináltad!
DORKA (kimondja az igazat) Azt hiszem ennyi éppen elég is!
ANDI Szegény Milánka!
DORKA Milánka egy örök nagy gyerek! Eszerint is szükséges bánni vele! (Tibi felé) Tibikém töltenél légy szi egy kis hűsítő pohárral!
TIBI Hát hogyne! (átadja Andinak a poharát) Miranda?
MIRANDA Hát ha már ennyire szépen kérsz!
DORKA (negédes, kissé gyilkos mosollyal) Miranda annyi mindent el tudna mondani, ha valóban szeretne! Igaz, Miranda?!
MIRANDA (könnyed, mégis kemény figyelmeztetés) Most még szépen kértelek igaz?!
ANDI (látszólag értetlenül) Mit szólnátok egy hatalmas adag nektarinos palacsintához?
DORKA (elszürköl a szeme) Tulajdonképpen mit is akartok?
MIRANDA Te hallottad a kérdést, Tibi?!
TIBI Ezt most nem igazán értem Miranda! Hűsítőt mondtál Dorkám?
DORKA Pedig egyiktek sem süket!
TIBI (megszeppenten, ijedősen) Bocsáss meg, de kiment abból a kelekótya fejemből!
ANDI (kicsit ellenségesen) Ne beszéljetek így Tibikémmel, nagyon érzékeny a kis manóm!
DORKA (mint aki támadni készül, aztán meggondolja) Drága barátnőm nem haragudj! Már meg is feledkeztem róla, hogy ti féltek az új kihívásoktól, és lehetőségek teremtésétől!
ANDI Légy szíves ne komprimittálj bennünket! Nekünk is éppen elég nehéz dolgunk van, különösen a mai világban!
DORKA …De kedves barátnőm én egyáltalán nem akarok veled csúfolódni!
ANDI Ugyan! Te nem csúfolódsz kedvesem! A te kritizálásod már egyenesen szőrszálhasogató!
TIBI (italt ad Dorkának; némi undorral) Tessék! Itt az italod!
MIRANDA (színpadiasan érzi pózba helyzekedik) Mit szólnátok esetleg egy csoportos orgiához?
DORKA De drága barátnőm! Nem gondolod, hogy ez egy kissé… morbid, sőt a velejéig ízléstelen?!
TIBI (meglepődve, szörnyűlködve) Mit csinálsz te? Csoportos orgiát akarsz rendezni??? (már hüledezik)
MIRANDA (mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga) Oh, már alig várnám!
ANDI Hiába is drágám! A nők egyik legfőbb erénye, hogy egyszerre csábító démonoknak, és szorgalmas háziasszonyoknak szükséges lenniük, hogy minél inkább felkorbácsolják a férfiak szenvedélyét!
TIBI (még mindig nem akarja elhinni) Tényleg képes volnál csoportosan?!
MIRANDA (nagy nyomatékkal) AMIT CSAK AKARSZ CSAKHOGY BOSSZÚT ÁLLHASSAK!

Milán megjelenik az ajtóban

TIBI Csoportosan szerelmeskedik!
MIRANDA (ellenállhatatlanul) Mit óhajtasz kis, szőrös hajasbabám? Talán azt, hogy ,,döngess meg, vagy fektess gerincre de rögtön bébi?”
DORKA Miranda! Ez talán… nem a legalkalmasabb pillanat!
MILÁN Bocsánat… talán… mielőtt elkezdődik a csoportos foglalkozás lenne szíves valaki tájékoztatni az időközben kialakult fejleményekről? Miért hisztizik itt mindenki?!
MIRANDA Pszt! Figyelj csak ide! (egyedül Milánhoz) Ez azért van, mert képtelenek belenyugodni az igazságba!
MILÁN ÉDESEM, KÉRLEK! (többiekhez) Megmondaná valaki, hogy ki volt a felbujtó?!
DORKA (közömbösen) Miért szerinted is valaki furcsán viselkedik közöttünk?!
MILÁN Szerintem itt többen is hisztériát produkálnak!
DORKA (feszes mosollyal) Ez egy állapot kedveském! De könnyen kezelhető!
ANDI (a lehető legőszintébben) Szegény barátnőim!
TIBI Nem értem, hogy mi történhetett drága Miranda!
MILÁN (dühösen) Hogy mit csinált? Arra vagy kíváncsi? Ahhoz mit szólsz, hogy akit a kedves hölgyek megunnak, azt egyszerűen szélnek eresztik?!
DORKA (nyugodtan) Megértem!
MILÁN Vagy aztán a mi szobánkban! Azt gondoljátok, ha valaki fél a szextől az már valóságos tétova kis herceg, vagy csenevész Casanova?!
DORKA (ironikusan, szomorú mosollyal) Azt hiszem kicsi szívem, hogy talán Miranda azért lett ennyire hisztis gyerkőc, mert Tibi is megtisztelt minket társaságával!
TIBI (széttárja a karját tehetetlenül) DE hát az a bűnöm, hogy szeretem a gyengébbik nemet?!
ANDI Én meg arra kértem, hogy legyen a mi párkapcsolatunk a lehető legőszintébb!
MILÁN Szerintem fejezzük be az egymásra mutogatást, és inkább alaposan nézzük magukba!
DORKA Szerintem egyszerűen Mirandának csak magányra van szüksége, hogy jobban megeméssze a vele történt dolgokat!
TIBI (kissé mentegetőzve) Talán egy kicsit mi is hibásak vagyunk benne, hogy idáig fajult a helyzet!
ANDI (vigasztalóan) Igen! Talán igazad lehet drágám!
MILÁN (Dorkához) Nem gondolod édesem, hogy bizonyos dolgokat jó volna megbeszélni vele?

A többiek is mindig Dorkára néznek

DORKA (kicsit megrázza haját, majd elszégyellve, mint aki megvan bántva közli) Miért kell mindig nekem pátyolgatnom a fekete bárányokat?!
MILÁN (kicsit gondolkodik) Az isten szerelméért Dorka…
DORKA (nincs vitához kedve; csak rátartin, keményen) Most inkább beszélgessünk! (kicsit szelídebben) Csöppet sincsen kedvem hozzá, hogy a szokásos gyóntató rizsaszöveget nyomassam egész éjszaka! Hogy miért voltam én az, aki minden jó pasit a kisujjára is megkapott, és hogy Miranda miért érezte magát folyamatosan rút kiskacsának?! (mindenkihez) Hát tudjátok mit? Leshetitek, hogy én bárkitől is ezentúl majd bocsánatot kérjek! Csak azt sajnálom, hogy már semmi szükség nincsen erre a látszat-házasságra!
MILÁN (visszafojtottan halkan bólint) Jól van, Dorkám! Jól van!
DORKA (megrázza a fejét, pillanatokig úgy tűnik, hogy hezitál) Jaj drágám! Nyugi van már! A saját életemet is ideje lenne már rendbe tennem, és akkor még itt vagy te is! És látom, hogy minden alkalommal… öregebb vagyok, és kiszolgáltatott… Nem! Most nem érek rá! Azt hiszem előbb-utóbb mindenki hajlamos elveszíteni kicsit magát, csak én erősebb voltam, mert sosem hagytam, hogy az arcom beszéljen helyettem!
MIRANDA (kínos csendet akarja megtörni) Mindenkinek megvan a maga problémája!
ANDI (körmeit rágcsálva) Ki-ki a magáért kicsi galambjaim!
DORKA (semmitmondón, szárazon) Úgy szokott ám ez lenni! (egy pillantás Miranda felé) Bár vannak itt olyanok, akikkel eléggé kegyesen bánt az élet! Csak az önsajnálóktól óvjon meg az ég! Azok a legrosszabbak!
ANDI (Dorkához fordulva; pillája se rezdül) Segítünk mindenben kis drágám amiben csak kell, és szükséges; ez lenne a jóbarátok egyik kötelessége, ez a kölcsönös barátságféle… nem?
DORKA (kioktató hangon) Hát ez csak természetes drága egyetlenem!
ANDI (valamivel szelídebben mosolyog; nem lehet észrevenni szándékait) Nemcsak akkor szívem! (már mindenki hallja) Különben is, ha már ilyen szépen berendezkedtünk manókával nálatok…

Csend. Dorka és Milán Andira és Tibire néz

MIRANDA Mi legyen a végsó?!

Megjelenik egy csinos felszolgáló lány revolverrel a kezében; arca kicsit maszatos a könnyektől, nem szegezi a fegyvert előre, ügyetlenül lobálja.

FELSZOLGÁLÓ LÁNY (ünnepélyesen, könnyek között) Mindenki befoghatná már úgy teljesen istenigazán! Az ember lassacskán a saját szavára sem emlékszik!

DORKA Kisasszony! Mi lenne most neked a dolgod? (rendreutasítón)
FELSZOLGÁLÓ LÁNY Csöndet és harmóniát szeretnék még sokáig!
MILÁN (lassan, eltökélten, nyugodtan közeledik hozzá) Jól van kisasszony! Nem lesz semmi baj, csak nagyon megkérem, hogy adja ide azt a csunya, butuska pisztolyt, hogy mindenki megussza…
FELSZOLGÁLÓ LÁNY …Pedig Isten a tanúm rá, hogy én csak megpróbáltam volna boldog és elégedett lenni ezen a kurva, nyüves földtekén…
MILÁN (mint az előbb) Nem lesz semmi baj! Ugye Kegye sem szeretné, ha vendégeink feleslegesen riasztanák a rendőséget, és Önt is a börtönbe vinnék?
FELSZOLGÁLÓ LÁNY (csinosan, vonzó megszeppentséggel átadja jelképesen Milánnal a fegyvert; bólint) Egyszer igazán összejöhetnénk már egy kis kufirckodásra!
DORKA (feszülten, de halkan) Megérdemelnéd édeském, hogy most azonnal kirúgjalak a saját házamból, és egy peták végkielégítést se fizessek tovább!
MILÁN (éppúgy szol Dorkának, mint a felszolgáló lánynak) Mindenki higgadjon le! Nem lesz semmi baj!
FELSZOLGÁLÓ LÁNY …Pedig igazán benne lennék egy kis vad orgiában! Csupán csak a kíváncsiság kedvéért!
DORKA (szembefordul a felszolgáló lánnyal; megsemmisítő hanggal) Hogy mersz ennyire nyíltan kivetkőzni magadból mi?! Ráadásul a vendégeink jelenlétében? Hogy mered megijeszteni szegény barátnőmet, és a pasiját? Hogy mersz egyáltalán kellemetlen helyzetbe hozni?!
FELSZOLGÁLÓ LÁNY (Tibihez és Andihoz) Volna kedvetek egy kis szexjátékhoz?
DORKA (keményen) Elég volt! Nem mondom még egyszer!
MILÁN (rábeszélő, kérlelő hangon) Legyen esze kislány!
FELSZOLGÁLÓ LÁNY Na, akkor… csapunk egy kis banzájt?!

Csend, mindenki Tibit, és Andit figyeli

ANDI (meglepő közönnyel) Hogy szexjátékot? Nem kicsi szívem! Nekem tökéletesen elegendő az én kis Manóm szerszáma! (kéjesen Tibi felé kacsint párat)
TIBI Köszönjük, de nem élünk még a lehetőséggel! Legalább is egyelőre nem…
FELSZOLGÁLÓ LÁNY (mindenkihez) LÁTJÁTOK TI IS?!
TIBI Így idekoslatni azzal a csőre töltött stukkerral…
ANDI (Dorka szerepében) Egyszerre csak te leszel a briliáns fosztogató a következő földi pályafutásodban… mindent fel kell fordítanod…
FELSZOLGÁLÓ LÁNY NE HAGYJÁTOK!
ANDI Hogy te milyen szerencsétlen, korlátolt, kis lotyócska vagy!
FELSZOLGÁLÓ LÁNY Nincs jogod hozzá… nem vagy a…
ANDI Tudtommal emberek volnánk, tehát lennének emberi jogaink is!
FELSZOLGÁLÓ LÁNY Azonnal felmondok!
DORKA Tessék! Szabad a pálya! (teátrálisan széttárja kezeit) Senki sem akadályoz téged!
FELSZOLGÁLÓ LÁNY (utálattal, diadalmasan) SENKIK VAGYTOK! LASSACSKÁN MÁR AZOK SE LESZTEK!!

Rövid csend

ANDI (nyugodt kimértséggel, enyhén pofon üti) Ha csak ezen múlik! (Milánhoz és Dorkához higgadtan) Elnézéseteket kell kérnem, de nem tűrhetem az efféle illetlen szemtelenséget! (folytatja kihívóan, mindenkihez szólva) Ha egyszer szükségét érzi a gondolkodó ember is, akárcsak, mint bárki más az őrület foglyává válhatik…akkor aztán nem csak azért csinálja ezt, mert az őrült ember nagy általánosságokban tudatos meggondolatlanságokat tervez! Mi nem csupán futó, vagy partivendégek vagyunk, mint egyesek…
FELSZOLGÁLÓ LÁNY NEM IS!
ANDI (felszolgáló lányhoz) Meg kellene tanulnod… az egymás mellett élés praktikáját…

 

 

 

 

                                          A VÉRREL ÁLDOZÓ ANGYAL

 

 

Az a fennkölt, és nagyon trendi színdarab, mely talán eme kor adott aktualitását igyekezett híven követni és mely Mecsér Gitta halálát okozta már jó pár hónapja volt állandó telt házzal műsoron; mintha a nézőközönség csupán csak az ő gyönyörűen bájos, és mindig hallatlanul elegáns kisugárzása miatt váltotta volna meg szorongó páholyokba kalauzoló jegyét, hogy aztán a feltorlódott tömegtől szinte csak a színészek nagyon távoli kísérteties visszhangjait kelljen hallgatnia a fennálló kilencvenperces darabban. Valószínű, hogy a kedves Társulat minden tagja megérezte már közvetlenül a szövegkönyv legelső olvasatánál mekkora eget rengető hatása lehet ennek a darabnak, de még jobban tisztában volt ezzel az adott színház kissé mohó, és pénzéhes tohonya igazgatója, aki lélektani szempontból is akkor volt talán a legelégedettebb, ha zsúfolásig megtelt székeket láthatott maga körül: aztán, hogy a közönség kényelmi szempontból mennyire van megelégedve az adott helység komfortjával, már kevésbé érdekelte! Színháznak csupán a legnagyobb jó értelemben volt nevezhető a meghittnek is alig nevezhető, leginkább egy ócska raktárépülethez hasonlító épület, aminek homályos, és lidérces fényekkel megvilágított helységeiben talán még a svábbogarak is bátran, és karakánmódon megtelepedhettek, hiszen nem zavarta nyugalmukat, szöszmötöléseiket senki. Az épületben, ha az ember arra a szilárd meggondolatlanságra vetemedett, hogy véletlenségből levette a kabátját, sálját, és sapkáját egyenesen a kihűlés veszélyével flörtölt, mert hangsúlyozottan is, hogy az igazgató spórolni tudjon, és még több kelléket, s díszletet vehessen sokszor így vélte költséghatékonyabb módszerekkel megoldani a saját hasznát.

A darab hirtelen kirobbanó sikerességét – talán több, mint valószínű, hogy ennek a jelentősen lepusztult épületnek köszönhette. Az adott közönség megszeppenten, megrémülve lépett be a tátongó, kongó sötét falak közé, ahova – főként éjszakánként nem szívesen tette be lábát az ember -, és szabályosan borzongva foglalt helyet magának a nézőtéren, és – főként a gyönyörű dámaszerű hölgyek élénk, halál-sikolyokkal sikítottak fel, ha élénk kíváncsiságuk, és nem lankadó figyelmük esetleg észrevett egy bogarat, vagy éppen a mennyezetről a dekoltázsukra huppanó máló vakolatot. és még ehhez jött a mindenkire vastagon, szurokkátrányként rátapadó sötétség, melyet még a jól látó szemek is a lehető legnehezebben tudtak csak elviselni. És ehhez társult még a lídérces, kifakult fény, mely az alig negyven wattos körtékből származott.

A darab úgy kezdődött, mint majdnem minden dráma, amiben valaki véletlenségből, vagy szándékos, alattomos tervek alapján kiadja a lelkét, és fogja magát és a kellős színpadon hanyatt vágja magát és elterül. A halál pedig – amitől már minden néző hátborzongatóan irtózott -, sorrendben szedve kitüntetett áldozatait; kezdve az egyszerű, kis csélcsap fruskáktól, majd a csábító naivákon keresztül, míg végül eljutott a sakktáblán szereplő jelentősebb figurákig, mint a király és a királynő. A nézők többsége idegességében már alig bírta elviselni a borzalmak ilyentén fokozását, és vagy a körmét rágta stresszelős, gyilkos idegességében, vagy, mint a hölgyek többsége retiküljéből igyekezett zsebkendőt tenni gyönyörűen kisminkelt szemeihez, amitől kissé természetes is volt, hogy előadás végére már mindenkinek jelentősen elmaszatolódott az arc és szemfestéke! De Mecsér Gitta a maga nagyon természetes és közvetlen bájával mintha meg sem érezte volta a színpadon történő borzalmak fokozását, annyira angyali kisugárzás vette őt hatalmába; mintha egy láthatatlan védőburkot viselne védelmező palást gyanánt, ami megvédi őt szinte minden bajtól, és fölösleges aggodalomtól.

Nem, Gitta semmi esetre sem szeretett volna könnyezni, vagy fennkölten, szinte tüntetően siránkozni azon, amit a színpadon látott; egyik karcsú, hattyú-kezecskéje hevesen markolta és szorította a mellette helyet foglaló egyszerűnek mondott utcai farmeröltözetben üldögélő kísérőjét, és bár drága-tündéri arca karakán magabiztosságról árulkodott valahogy a belső énjét azonnal leleplezte sötétben látszó magatartása. Valahányszor elvágták jelentős hatásszünetekkel tarkítva valakinek a torkát, vagy pisztolylövés hasított bele az érzékeny dobhártyákba Gitta valahogy leleplezte önmagát, és amikor ezt észrevette valósággal haragudott saját magára; hogy így kiszolgáltatta titokban tartott, másoktól jogosan féltett személyiséget. Mozdulatlan póker arcot igyekezett magára erőltetni, és úgy nézte továbbra is, hogy mi történik a színpadon.

A tétova nemes lovag, aki most a hűséges kísérő szerepében posztolt, és egész előadás alatt, mint valami különös, tétova szorongó megpróbálta óvatosan megszorítani kedvese kezét, hoppon maradt, mert Gitta mintha nem akarta volna beengedni személyesebb, rejtettebb benső énjébe. Gitta udvarlója összességében maga is majdnem halálra rémült a minden második percben gyilkosságot elkövető mellékszereplők valóságos halottakat gyártó özönétől, a halványan pislákoló, méla fényektől, melyek szinte kétségek, és reménytelenségek hullámzásában tartották fogva a többi nézőt is, mégis a boldogság halványka kis reménye benne is megvolt, hogy egy ilyen káprázatos hölgyet erre az előadásra elkísérhetett; farmernadrágja, és szándékosan kinyúlt szürkés pulóvere az otthonról kidobottak motívumaival ruházta fel őt, és tette rokonává a szerencsétlenebb sorsúakkal. Míg Gitta gyönyörű kisestélyijében, esett hamvazó vállaival valóban egy ifjú, és gyönyörűséges Istennőhöz hasonlított, aki megváltja a gonoszkodó világot az összes bűneitől, addig barátjára inkább az elhanyagolt, és szándékosan lezser fogalom is már kitüntetésszámba ment – leginkább igénytelennek lehetett nevezni teljes ,,elsüllyedt hajós” megjelenését!

Az alig húsz percre kitolt szünet sem lehetett eléggé hosszú ahhoz, hogy kicsit kiélvezhessék fiatal szerelmesek módjára a bimbódzó, és tartalmas együttlétük röpke perceit. Amikor ugyanis a legtöbben kimentek, hogy kinyújtóztathassák már jelentősen elcsigázott végtagjaikat, addig ők csendben kuncorogva arra vártak, hogy az illetékes ,,teremszolga” aki az ajtók hermetikus lezárásáért volt felelős végleg bilincsként rázárhassa a sötétbe borult nézőtérre a zárat, és ők önmaguk között romantikázhassanak! Legalább annyi ideig, míg az újabb csengetés nem jelzi a következő felvonás kezdetét.

Amikor a nézők többsége hirtelen feledékenységgel visszatért a tett helyszínére az egész helyet meghitt hangulatosságban találta; kíváncsibb érdeklődők rögtön kiszúrták Gittáék székét, ahol most az ifjú hölgy egyenesen a tétova lovag kikészített ölében foglalt helyet, átkarolva esetlenségét és azzal játszadozott, hogy mennyire ügyesen sikeredik belecsókolnia a másik kissé szőrös füleibe, amint viszont egyáltalán nem izgatta Gittát.

Percek múlva ismét tökéletes sötétségbe borult a nézőtér, és a tétova lovag ismét észrevette azt a majdnem már jéghideg távolságtartást, mégis nemes gerinces jellemvonást, melyet újra felvett Gitta eddig lárvaállapotban leledző, kikészített pókerarca. Azért minden kisebb, és olcsóbb taktikát igyekezett bevetni azért, hogy minden aprócskább, vagy magáról megfeledkezett érzelemnyilvánítást kellő tapintattal, és megértő empátiával és részvéttel kezelhessen!

Mikor nem sokkal tíz óra után tíz perccel minden egyes szereplő művész fennállt a színpadon, és a pergő vastaposoknak csak nem akart vége szakadni Gitta is azonnal felállt – mintha csak egy kötelező szertartás részese volna -, és állva tisztelte meg legkedvesebb színészeit. A közönség tagjainak csak most esett le a fekete humoros tantus, hogy a gyilkos az volt mindig, akire a legkevésbé számítanak; nevezetesen a naivának álcázott butácska kislány! Ebből is látszik, hogy az embernek soha nem szabadna lebecsülnie azt, hogy élete során milyen furábbnál furább szerzetekkel akadhat össze! Az új udvarló a lehető legtapintatosabban vett részt abban, hogy Gittának most ahhoz volt kedve, hogy visszaroskadjon a fotelébe, és egy-két percig gondolkodóba essen, amíg legalább is a többi néző el nem hagyja a helyét. Gyönyörű barnalángú, csillogó szemeiben az egyetemes segélykérés áldott pillantásával nézett fel rá; olyan jó volt most egy bensőséges és barátin megértő tekintetbe belekapaszkodni, mintha egyenesen az élete függne rajta. Az udvarló is visszaült, és megpróbálta kissé ügyetlen esetlenséggel átölelni Gittát, és megvigasztalni szóban, még ha ez a testbeszéd kicsit furcsán is nézett ki, hogy ,,ne izguljon semmi miatt! Nem lesz semmi baj!”

Gitta olyan tökéletes lassúsággal szedte magára később a ruhatárból finom, és előkelő ruhadarabjait, mintha az egy meghatározott rendezői utasításnak lett volna vérprofi lenyomata, hogy mire végre kilépett a folyékonyan sűrített éjszakába addigra jó ha az utolsó helyi járattal haza tudtak menni. Gitta most görcsösebben, mint egy megriadt kis erdei állatka egyre csimpaszkodva kapaszkodott a megszeppent fiatalember karjába, aki megérette és átérezte a felelőséget: ez a rendkívül intelligens, bájos ifjú hölgy ebben a pillanatban az ő felelőssége, az ő gondjaira lett bízva. Óvatosan kezdte vezetgetni, ha észrevette, hogy Gitta elfáradt, és látszott, hogy halálos fáradtság telepedett egész törékeny kis testére megálltak, és adott neki pár percet, míg magához térhet, és folytathatják a megtett utat. Az éjszakai fényekben az a leghátborzongatóbb, hogy az ember sosem tudhatja, hogy egyáltalán ki az aki követi, és hogy mit akarhat tőle valójában!

A fiatalember sem merte még bevallani, de azért kerülte feltűnő tüntetéssel a pesti éjszakát, mert ebben az órában az emberek már nem is emberként viselkedtek, de legalább is úgy, mint akiket megszállt valami idegen érzés, és úgy érezték magukat, mintha övék lenne az egész világ és ebben az ember-dáridós forgatagban a realitás nagyon sokszor hajlamos volt összekeveredni a képzelet más eddig alig ismeretes elemeivel; például az ember olyasmit is megúszhatott – nagyon sokan gondolkodtak így -, amit mondjuk fényes nappal már nem biztos, hogy el mert volna követni! Gitta egyre csak cibálta, ráncigálta a karját, mint egy nagyon félős kisgyerek a felnőttek kabátját, mikor nem kaphatták meg a legkedvesebb játékaik egyikét! Végül sikeresen elértek a kivilágítatlan, talán épp ezért hátborzongató buszmegállóig.

Hamarosan jött is az utolsó éjszakai járat, és ők azonnal felszálltak. Szabadon választható helyek közül egy kettes ülésre telepedtek le, hogy jól megnézhessék egymás meggyűrődött, kissé viseletes arcát. Gitta farkasszemet nézett a fiatalemberrel, és megpróbált bátorságot mímelő mosollyal kedvesebb arcot vágni, de a fáradtság és az este izgalma, mintha kiölte volna belőle az emberi tulajdonságok utolsó szikráját is, mégis az egyetemes egymás iránt érzett szerelmes szeretet átsegítette őket a kezdeti akadályokon. A fiatalember gavallér gardedame-ként hazakísérte szíve hölgyét, és csak a kihalt kapualjban próbált megkockáztatni egy puszit. Igen! Ő olyan úriember volt, akiből ritka manapság fél tucat! Egyetlen aprócska puszival is beérte, de Gitta gyorsabb volt, és kicsit félénkebben mohó; azonnal lecsapott az észrevétlen lovag enyhén telt, és zsírosabb ajkaira, és bíboran kígyózó nyelvét kecses kacérsággal a másik szájába tette, hogy eggyé olvadhassanak a mindenség-percek forróságában. A fiatalember most érezte először ennek a káprázatosan igéző hölgynek a vadállatias lihegését, aki egyszerre akart mindent magából felkínálni, és odaadni, de aki mégis valamilyen belső rend, vagy szövetség ígéretében bízva még mindig egyre görcsösebben igyekezett beverhetetlennek tűnő személyisége utolsó romjait megőrizni magának! A lány egy pillanatig magával húzta a semmiről sem tehető lovagot, és vastag krokodilkönnyekkel hálálta meg neki, hogy a mai este folyamán is úgy vigyázott rá, mint egy halhatatlan kincsre, amit megbecsülni illik.

 

Másnap délután a hölgy nagyon sokáig dolgozott, s mivel nagyon szerette a munkáját – nem elhanyagolható szempont -, ezért észre sem vette, hogy hogy elszaladt az idő, és rég besötétedett. Mindig is szakmai pedáns precízséggel volt elrendezve makulátlanul tiszta íróasztala, ahol a tárgyak is úgy néztek ki a töltőtollak színes kavalkádján kívül az utolsó rajzszegekig, mintha éppen most kapta volna őket, vadonatújak volnának. A kis irodai ablakon beáradt, mint valami állandó nyugtalanító, folyamatosan zsibongó fény a város külső lüktető vérkeringése.

Mecsér Gitta praktikussági okokat szem előtt tartva haját laza copfban, vagy feltűzött, kényelmes kontyban viselte, mely mindig kicsit előnyösebben emelte ki liliomos fejecskéjének minden szegletét és idomait és még ebben a laza stílust ötvöző, mégis irodai ruhácskájában is maga volt a megtestesült tökély és angyali elegancia. Udvarlója a túlzásba vitt, majdnem mániákus izgatottság túlfeszített idegállapotával várta otthon.

- Na, mesélj már drága barátnőm! Megöl a kíváncsiság? – irodai székével a másik összetolt asztalnál egyik kedves barátnője a nagydumás ,,pletykafészek” ahogy lepcses szájacskája miatt sokan becézték mindent tudni akart az előző romantikusnak mondott éjszaka részleteiről, még a huncutabb, kisebb disznólkodásokat is!

- Hát az úgy volt… - keresgélte szándékosan a szavakat, mert amit biztosan tudott, ha barátnőjének elmondja ennek az estének a részleteit a másik hajlamos kiszínezni és a végén annyira túlzásba viszi – köszönhetően bámulatosan színes képzelőtehetségének -, hogy egészen futurisztikus megvilágítást fog majd kapni ennek a különleges éjszakának a visszhangja. – Aztán megcsókoltuk egymást a kapualjban! Istenem… azok az eper ízű telt ajkak…

- Szóval, ha jól értettem csak egy egyszerű puszira futotta?! Mégis? Kivel akadtál te össze drága barátném?! Csak nem megint egy majrézós idióta akadt a horgodra? Kicsit azért többet vártam volna tőled! Legalább egy dögösebb, latin-temperamentumú macsót, akinek akkora bicepsze van, mint egy bivalynak, és szex közben könnyedén felemel! – méltatlankodott és tett olcsó megjegyzéseket.

- Egyébként meg, mi közöd hozzá? Ha így válaszolsz inkább el sem mondtam volna! Igenis! Vedd csak tudomásul, hogy még egy tétova és félszeg hapsi is lehet sokkal udvariasabb lovag, és egyben úriember mint az összes többi kigyúrt paraszt, akik neked bejönnek! Szerintem nagyon édi volt!

- Fúj! Hogy gondoltad? Még hogy édi! Ez halálciki! Vedd tudomásul! – zárta le a beszélgetést, mert vissza kellet térniük a munkához, ha nem akarták, hogy a többiek kölcsönös suttogásukat is megzavarják.

Abban a pillanatban, ahogy vége volt a munka idejének Gitta azonnal valósággal már rohant is a megszeppent fiatalemberhez, akinek roppant jólesett, hogy gondoltak rá; kétségtelen, hogyha valaki ennyire hízelkedő, mégis őszintén hűséges szeretettel nézett fel rá, azért az bizonyára jelenthet valamit!

- Nekem nagyon jólesett a tegnap esti éjszaka! És neked? – kérdezte valósággal átröpülve kis gazellatestével, és körtemelleivel a szobát.

- Drága Gitta! Tudod, hogy mennyire megkedveltelek… hangzottak tétova, ügyetlen szavai a közöttük lévő kifeszített csendben, hatásszünetekkel tarkítva. Észre sem vette és a meghatott boldogságtól fátyolossá, reszketőbbé lett kisfiús tekintete.

Gitta semmivel sem törődve azonnal hozzárohant, legúgolt hozzá, kis törékeny tenyereibe vette a másik szőrös Enkidu-kezeit, és csókolgatni kezdte: - Szívem! semmi baj, semmi baj! Én nagyon jól érzem magam veled! – Tekintetével folyamatosan igyekezett felmérni, hogy vajon mit csinálhatott, vagy mondhatott esetlegesen rosszul, vagy helytelenül, ami miatt a másiknál – láthatóan -, eltörött a mécses!

- Én is nagyon jól éreztem magam tegnap este! Tudnod kell… hogy engem még soha senki nem hívott meg, se moziba, se színházba és a tömegnyi ember ellenére mégis nagyon jól éreztem, hogy mellettem vagy és nem hagysz magamra… - hangja valami miatt egyre különösebb lett.

Gitta barátságosan, és tündéri bájosan igyekezett minden mondatára odafigyelni a megszeppent fiatalembernek, de sok mindent még mindig nem érett; az esetek túlnyomó többségében most következik a kölcsönös szakítási jelenet, a ,,valaki mindig elhagy valakit alapképlete”

- Mi a baj? – mint egy finom, és roppant érzékeny, kis állatka nézett vissza rá, és ebben a bámulatos, bombázó tekintetben minden benne volt, amit egy igazi nő képes adni egy sebzett-lelkű, kissé önbizalom hiányos férfinak; szinte hallani vélte a másik nagyokat dobbanó szívének lüktetéseit…

- Nagyon szeretnék kérdezni tőled valamit, de azzal is tisztában vagyok, hogy lehet, hogy megbántalak, vagy megsértelek, ha ezt a kérdést, most megteszem… - hangja egyre kétségbeesettebb, fakóbb lett, mint aki egyszer magára talál, aztán azonnal elsüllyed.

- Drágám! Semmi baj! Ne izgulj! Mondd csak nyugodtan! – folyamatosan simogatta a kézfejét, és bár az idegessége majdnem sikeresen rá is átragadt, mégis megtudta őrizni józangondolkodású tartását.

- Azt szeretném kérdezni tőled, hogy… megtisztelnél-e vele, ha esetleg mellettem maradnál még legalább harminc évre… - ebben a percben tényleg úgy festett letarolt, védtelenített arca, mint egy árva kisfiúnak, aki elvesztette szüleit.

- Bocsáss meg Drágám, de megkérdezhetem, hogy miért csak harminc évre? Miért nem örökké? – nagyon szeretett volna mosolyogni, de érezte, hogy nem bonthatja fel az ünnepi pillanat méltóságát.

- Ne haragudj drága Gitta! Én nem úgy… gondoltam…

- Tudom szívem! Ismerlek nagyon! De nem gondolod, hogy megmaradhatnánk jó barátoknak, és majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok? – hangjában nem volt semmi félreértés, vagy homályos, célozgatós szándék, inkább rengeteg empátia és megértés.

- Ez, nagyon jól hangzik! De tudod… most olyan bizonytalan minden az életemben, és te vagy az egyetlen biztosított pont. – megint elfogadta a sírás, és Gitta a maga mindig józan, észérvekkel operáló temperamentumával hirtelen azt sem tudta, hogy mit csináljon ezzel a kétségbeesett emberrel? Gyámolítsa-e, vagy csupán egyszerűen vigasztalja meg babusgatón?

Végül felkelt a fotelből; odament hozzá, karjaival átölelte a másikat, és dörzsölgetni kezdte a hátát, miközben folyamatosan fülébe suttogott: - Nagyon szeretlek, és soha nem akarlak elhagyni!

A pufók, gavallér fiatalember most nagyon szánalmasnak, és szerencsétlennek érezte magát: ennyire kitárulkozni egy roppant intelligens, mindent megértő, és mindent elfogadó, bájos ifjú hölgy előtt! Ez nem járható út! Mit tehetne még, hogy valamivel karakánabbnak, valamivel talán férfiasabbnak látszódjon? Nem jutott most eszébe semmi.

Csendben ültek Gitta kicsit határozottabban unatkozott, és vagy elővett egy alig olvasott bulvárjellegű magazint a nappaliban megrekedt kisebbfajta újságtartóból, vagy pedig – rossz szokásként -, aprócska körmöcskéiről kezdte lerágni a körmöket. Udvarló lovagja különös, mégis kisfiús arcát nézegette; érezte ez sokat szenvedett, csodálatos, mélyen érző emberi lélek már nagyon sok mindent megélt és kibírt, és mégis belső mélyen fekvő lélektartományaihoz csupán csak igen-igen keveseket enged be! De vajon miért? Hiszen ő eddig is angyali karakán méltósággal igyekezett őt istápolni, és megvédelmezni minden külső veszedelemtől! Hát akkor mire ez a nagy óvatosság?! Mosolya időnként fel-felcsillant mint aki ezzel is a másikban megroppant magabiztosságot kívánta minél hatékonyabban megerősíteni – igaz több, kevesebb sikerrel! Még jócskán emlékezett arra a nevezetes pillanatra, amikor fennkölt, és orrukat fennhéjázó kis barátnői fogadtak vele, hogyha meg meri csókolni tutyimutyi osztálytársát az egész hónapi gyorséttermi kosztot kifizetik neki! Az egész félszeg, és roppant visszahúzódó ember mégis valahogy rokonszenvesebbnek tűnt fel előtte, mint az összes többi tesztoszterontól már így is jócskán duzzadó izompacsirta! Gitta egy megértő, és nagyon gyengéd valakire vágyott – szinte már akkor is -, és tökéletesen hidegen hagyta a férfiak – sok esetben -, bunkósított kakaskodása! Megértő, kedves emberkék társaságát szomjazta volna, akiknek anélkül mondhat, vallhat meg bármit is, hogy azt később kotnyeles barátnőcskéi szájából ne kelljen viszont visszahallania! Egy pillanatra behunyta a szemét, és visszament a múltba, amikor még vadi új, nyitható tetejű Peaugot-val jött érte egy szoláriumos újgazdag ficsúr, akinek saját verdája fontosabb volt, minthogy a hölgy előtt illemtudón kinyissa a kocsi ajtaját! És mikor a kellemes hangulatú étteremben végeztek a vacsorával és megpróbálta azonnal lefektetni szépen manikűröztetett körmeivel valósággal végig karmolta a szabad hámfelületeket a másik mesterséges D-sugarakban pácolódott bőrén, és azonnal távozott. Nem adta meg neki a jogot, hogy sírva pityeregni lássa – pedig később már odahaza anya nyakába borulva, jelentős könnyzáporok fogságában vallotta be, hogy megpróbálták erőszakkal elvenni tőle féltékenyen őrzött szüzességét!

Arra eszmélt fel, hogy udvarlója engedelmes gyerek lévén zihált, erősen kopaszod üstökét kikötői ölébe hajtja, miközben nagyon szomorúan megadja a pillanatnak az elvesztettség jótékony érzelmi tudatát.

- Ne haragudj rám… tudod… én nagyon intenzíven reagálok a világ dolgaira! – valósággal csuklott a fájdalom érzetétől.

Gitta mint egy gondoskodó szülő bájos megváltással végig simogatta a másik hajfürtjeit, és igyekezett megnyugtatni, amennyire csak lehetett:

- Csss! Jól van már! Kicsit szentem! Nincsen semmi baj! Itt vagyok melletted!

- Biztosan halálciki, hogy egy nagy culát vigasztalni kelljen, elvégre már kész férfi, de azért hús-vér emberek volnánk, és gyakorta eltörhet még nálunk is a mécses!

- Semmi baj kincsem! Tényleg semmi! Ha úgy érzed, hogy sírnod kell, akkor csak bátran! Ne fogad vissza magad! Engedd ki a fájdalmat! – mintha átment volna önkéntes pszichológus, vagy lélekbúvár szerepbe. Ez nem is állt egészen távol tőle, mert annak idején az egyetemen fejlődéslélektani szemináriumokat is kötelezően hallgatniuk kellett, hogy még mélyebbre leáshassanak a tudatalatti rejtettebb tárnamélységeibe!

- Nagyon szeretlek téged, mert itt vagyok veled! És azt szeretném, ha ez az érzés minden pillanatban halhatatlanná válhatna!

Erre az lovag szeméből két vastagodó könnycsepp gördült le Gitta ruhácskájára, mert a többit már a hölgy csókolta fel; egyetlen parányi, igazgyöngyként vakító drága szemet sem szándékozott elherdálni.     

 

 

AMBIVALENS-ÉLET


Kiéhezett csönd-ölek a Magány stigma-sebébe belemarnak, zsongó-lankadatlan kiéhezve, pusztítva mindenki mámorát! Égre felkiáltó igaztalanba eme korban mindig megmarad a néma-törődött belenyugvás! Érdekek szent-összeesküdött szövetsége s vak, evilági bosszúállások önző jogán széjjel lett lopkodva az Emberség utolsó mentsvára is; esküdött szívek martján mégis ismeretlen fogadalom az elévülés! A Hóhér-Idő már nem pitiáner igazságokért házal, hisz szándékosan lenyesték avitt szárnyait ítélkező próféta szavakkal!

Önző-hitehagyott várásaink is egyre idősödnek bennünk s békülni már aligha tudnak! Minden Áldozat s Celeb maradandót remélve a biztos viszonylagostól! Éjszakák kísértő fényei fekete sebekkel elvéreznek míg át nem hasít az égen lángcsóvás, büszke Alkonyat! Mintha szándékos hibernált álmot aludna a Nagyvilág-tudatok ösztönvágyódásaiban tompult zsongás várakozik egyre feszült figyelemben!

Éberen őrködő képzelgéssel csapong az összerakható gondolat is! – Álmatlanságaimban kitaszított félelmeim nincs aki felügyelve vigyázzná! Valószínűtlen valószínűség között próbálnék álmokat őrizni, ha tudnék! S önmagamban igyekszem összehasonlítgatni csalóka ábrándokat! Áthallások közt még lélegezve dobban a meghurcolt, emberi lélek: ki tudhatja még meddig?! Sóvár karriervágy s szenzációhajhász látványok rabjaként alig maradnak meg a merészek, akik még tudva merhetnek s akarnak tiltakozni!

Az ambivalens Lét önmagának tiltakozik a felel, mikor faggatják s kérdezik egyre többen: Mikor ébredhet fel a Valóra?! – Megbotlik gyakorta a kíváncsiskodó szem is, ha körbejár; beszédes hallgatások néma csönddé gyúrják át ropogtató csontjaim…

 

 

MÁSODIK FELVONÁS

(Szín: ugyanaz. Másnap este vagyunk. Vacsora előtt. Dorka és Andi kettesben; Dorka kissé idegesen fel-alá járkál, Andi kényelmesen lazítva üldögél.)

ANDI (önsajnálat, és hisztériás haraggal) Azt hiszed, hogy nekem ez kellemes? Egy nagy francot kisanyám!
DORKA (nem védekezik, mégis kissé értetlenül áll a helyzet előtt) Andikám! Hát mi történt?! Csak nem vagy beteg?!
ANDI Azt hiszed, hogy boldog vagyok egy olyan pasi mellett, akiről már kilométerekre szaglik, hogy csak trófeának kell neki egy újabb fokhagymaseggű, irtó dögös csaj!
DORKA Szívecském! Légy szíves! Fejezd be! Itt vendég vagy! Ne felejtsd el!
ANDI Azt hiszed, hogy a boldogság mindenkit megtalálhat?!
DORKA Drágám! Befognád végre a szád! Hisztizéssel még soha nem oldódott meg semmi!
ANDI Mondd meg az IGAZAT!
DORKA Drága barátnőm! Kicsit fedd le a hangerőt! Te is tudod, hogy nem vagyunk egyedül a házban!
ANDI Persze hogy vannak! Hogy te milyen idióta, korlátolt kis liba vagy! Hogy nem vettem eddig észre?! Eljöttünk hozzátok vendégségbe, és azt hitted, hogy nem veszem majd észre, hogy az én Tibikém máris rámozdult, és szabályosan begerjedt Mirandára!
DORKA Hát ez igazán nem akkora tragédia! Nem igaz?! Legfeljebb kipróbálhatjuk közösen a csoportos szexualitás előnyeit is! (kicsit nevetgél)
ANDI (mogorván) Hát az mindjárt más! A tökéletes boldogság!
DORKA Csak nem mérges-durcis a kisasszonyka?
ANDI Azt mondtam, hogy a tökéletes boldogság egy nagy kalap kaki!
DORKA Dehogy mondtad… te most éppen a kozmikus újjászületés állapotában vagy, és élnél-halnál egy kiadós szexért!
ANDI Lehet, hogy elszakadtam egy kicsit a világtól, és nekem ez most pont jó így!
DORKA Nekem nyolc, ha neked is! (gyöngéden ráfúj a körmeire, mint aki lakkozni volt az ujjait)
ANDI (visszafojtott indulattal, ami hisztizéssel vegyül) Miért kell a megtalált boldogsághoz ennyi mindenen átmennie az embernek?!
DORKA (kissé fáradtabban, mégis még mindig fel-alá járkálva) Mert az emberek többsége még mindig tabunak tekinti azt, ha a háta mögött lefekszenek valaki mással!
ANDI (hitetlenül) …És most mondd meg nekem, de őszintén, hogy mi a fenét csinálhatnék!
DORKA (mint aki szándékosan kerülni szeretne a többi konfrontációt) Még egyszer mondom, hogy a legtöbb pasi fél, ha egy vonzó, és egzotikus nő feltűnik a színen, mert akkor sutba dobhatják az Alfahímek elméletét, hogy egyenesen ők az egyeduralkodók a földön!
ANDI (még mindig sértődötten) Mitől tartanak úgy? Tibi és Miranda?…
DORKA Szerintem attól vannak beindulva, hogy a kölcsönös vonzódás aprócska kis szikrákat gyújtott amivel egyikük sem tud még mit kezdeni!
ANDI Te miért nem beszéltél velük erről? A franc egye meg!
DORKA (kimérten, még mindig higgadtan) Sajnos szívecském erre még nem került sor! De te is tudod! Ami késik nem múlik!
ANDI És mit csinálhattak? Fogadni mernék, hogy az a kis ribanc még mindig fent van Tibinél és kellemesen eletyepetyéznek! Az is lehet, hogy a kis kurva már újból megmérte az én kis drágám férfiasságát! Bezárkóztak?
DORKA Igen! Legalább is… gondolom!
ANDI Mit gondolkodsz te folyton?!
DORKA Na és kit érdekel, ha egész napjukat fenn töltik a szobájukban! Legalább addig sincsenek láb alatt, és nem roppanhat ki egy értelmetlen konfliktus! Nem igaz?!
ANDI (meggondolja magát, és nagyon szelíden folytatja) Nézd! Te vagy az egyik legjobb barátnőm! Már mióta is ismerjük egymást?! Gyakorlatilag egész gyerekkorunkat együtt töltöttük a balatoni üdülőben, és minden vágyunk az volt, ha egyszerre hat gombóccal is elnyalogathattunk kedvenc fagyinkból! Nézd csak! Én bocsánatot kérek, hogy ennyire hülye féltékeny idiotisztika voltam.
DORKA Én már nem is veszem fel az ilyesmit! Azt gondolom, hogy mindketten érett, fantasztikusan szexis csajszik vagyunk, akikhez ilyen gyerekes viselkedés nem illik!
ANDI (kissé ingerülten) Mi a franc bajod van?! Mondtam már, hogy bocsánatot kérek!
DORKA (inkább csak saját magának szánja a szavakat) Nem emlékszem rá, hogy az apám egyszer is bocsánatot kért volna drága anyukámtól. Néha nagyon bánom, hogy nem átkozott férfinak születtem!
ANDI (megrázza a fejét; tárgyilagosan) Az se nagy kunszt!
DORKA Nekik a legegyszerűbb! Pénz, és sikeresség! Míg nekünk mi marad? Háztartás és életünk hosszáig gondoskodhatunk szinte mindenről, míg a teremtés zabolázhatatlan koronái élik világukat, mint Marci hevesen! (nagy öngúnnyal) Halvány fogalmuk sincsen róla milyen is az amikor… valaki feleség; anya; szerető; csábító; szélhámos; szexistennő…
ANDI Ne is mondd! (kifújja a levegőt, sóhajt, vágyakozik)
DORKA (halkan felnevet) Azt mondják a szakemberek, meg az életmód tanácsadók, hogy ebben a mostani túlzottan exibicionista, élvhajhász korszakunkban, amikor annyira túlzásba visszük az egészséges életmódot, hogyha valaki modjuk teherbe esik, vagy csupán felszaladt rá pár jótékonynak is nevezhető, aprócska kiló az már a dögös, egzotikus szépségek ősellensége! A narancsbőrről már nem is beszélve!
ANDI Én hiába is lennék férfi a fityegő szerszámommal karöltve, talán úgy se érezném jobban magam…
DORKA (egy kis leplezett önfenntartással) Szerintem sem! És mégis!
ANDI (kissé túlozva) Jaj, a fene vigye el! Nincsen hol kielégíteni megtikkadt micsodám! (kinyújtóztatja mind a két kezét, mint aki tornagyakorlatot végez)
Egyébként te hogy érzed magad Milánkával?
DORKA (kissé hirtelen) Hogy érted ezt?!
ANDI (kicsit megijed a hirtelen hangszíntől, de nem nagyon) Ugyan már! Hát milyen az egészséges szexuális kapcsolatotok?!
DORKA Neked ehhez szerintem semmi közöd sincs, még akkor sem, ha a legjobb barátnőm vagy! Miért?! Te és a kis Casanova, hogy vagytok? Mekkora szerszámmal is bírhat Tibikéd? (finomkodó iróniával)
ANDI Látod-látod! Most meg te vagy az, aki mind a két végéről tűzbe tartja a vasat, és nem ereszti!
DORKA Hiszen én azt gondoltam, hogy csak beszélgetünk! Vagy nem?!
ANDI De, nagyon is! De… azért… szóval… tudod, hogy értem…
DORKA Oh! Nagyon is! Felnőtt, egészséges, dögös csajok vagyunk, és ami a legfontosabb, hogy függetlenek! Akár a tíz ujjunkra is kaphatnánk pasikat a nap bármelyik percében!
ANDI Akkor mi itt a probléma?! (kíváncsin néz vele farkaszemet)
DORKA Hát, hogy ki vagyunk szolgáltatva a gondtalan jólétnek! Csak ennyi a történet!
ANDI De bármikor elmehetnél melózni, hogy egy kicsit segít Milánkádnak! Szerinted bárhol megállnád a helyed fürge vagy, és rugalmas!
DORKA Ugye te most viccelsz? Még hogy dolgozni?! Kis barátném van neked egyáltalán bármi halvány kis fogalmad is, hogy mi zajlik a mostani szemétkedő világban?! Egymást tapossák, és zabálják fel a nagyhalak, és akit már végletekig kiszipolyoztak az örül, ha a késő esti műszak végén holtfáradtan hazaesik! És akkor hol marad kérdezem én az élet élvezete, és a Dolce Vita?!
(Látva, hogy Andi szép csöndesen inkább kisúrran mikor Milán újból feltűnik)

Mit képzelsz te? Hová sündörögsz?!
ANDI (aprócska fogacskái között szűrve a szavakat) Elmehetsz te Kukutyinba is, ha gondolod!
MILÁN (szándékosan derűs hangot erőltetve) No, no, hát itt meg mi történt? Mi ez a gyászos hangulat?
ANDI (éppen előtte állt meg; erősen) Leszel szívesen beszélni a fejecskéjével, mert különben én teszem meg!
MILÁN (hüledezve) Leszek szíves… micsodát…?
DORKA (Andi után kiállt feltűnően amibe vegyült ellenállás, és tűntetés is) Látod-látod kedves barátnőm előbb-utóbb csak megjelenik a hőn szeretett lovag-pojáca, csak kérni kell! (arcon puszilja Milánt) Szia Drágám! Mesélj! Hogy utaztál?! A barátnőknek kellene két jókora, kényelmes legyintés, hogy kicsit helyre rázódjék az agyi fogaskereke!
MILÁN (kissé értetlenkedve, zavartan) Miért? Talán Tibi, és Andi…?
DORKA (kimegy) Hát nekik is romokban lehet az életük annyi már biztos!
MILÁN (bizonytalanul, félszegen) Várj! Nem beszélgetünk egy kicsit? (Andihoz) Valami baj történt…?
ANDI Mint mondani szokás, ha egy kapcsolat zátonyra futott, akkor jó lesz az alkalmi szex is!
MILÁN (nem ért semmit; legszívesebben hagyná az egészet) Oh! Megértem!
ANDI (mézesmázosan) Van bármiféle újdonság itt a házban?
MILÁN Hát persze! Mit parancsolsz?!
ANDI Úgy értettem, hogy valami különleges dolog… (sejtelmesen, izgatón ránéz, mint aki egyenesen el akarja csábítani)
MILÁN (kicsit feszélyezetten, megilletődötten) Oh! Hát attól tartok, hogy… éppen most készülök befejezni egy új verseskötetet…
ANDI Jaj, hagyjuk a csudába! Én nem olyan dologra gondoltam! (enyhén bosszús, mint akit megbántottak)
MILÁN Persze megértem amire vágyol, de azért szerintem nem szabadna megfeledkeznünk róla, hogy hol vagyunk, és hogy milyen kapcsolatban állunk! Vagy te nem így gondolod?!
ANDI Mi a fenét akar a te Dorkád ebben a kapcsolatban?
MILÁN (erősen megvakarja a fejét, mint aki nagyon gondolkozik) Szerintem azt képzeli, hogy mellettem majd újból megtalálhatja régivágású csillogását!
ANDI Na, és? Sikerült neki?!
MILÁN (nem fesztelen, de zavarban van) Fokozható a tendencia, de már javul!
ANDI (szelídebben, megértessél) Tudod még én se próbáltam ki eddig a csoportosan, ha erre vagy kíváncsi!
MILÁN (valami másra gondol) Már, hogy szóval… úgy érted…?
ANDI (kirobban; félig hisztit csak, félig masszívan dühöng) A francba már! Te vagy a legdögösebb pasit akit valaha is ismerhetek, és akkor egy pénzes pöffeteggombát kell naponta huszonnégy órán keresztül boldogítanom csak azért, mert pénze van! Ez nem igazság! (keresztbe fonja maga előtt duzzogón a kezeit) Te is tipikusan férfi vagy! Semmire se mész az igazi nők nélkül!
MILÁN (visszafogja magát, de látszik rajta, hogy minden szava nagyon komoly) TE! Vannak pillanataim, amikor hamar betelik a pohár! Kérlek vigyázz!
ANDI (legyint, könnyelműen) Persze, már megszoktuk drága Milánka!
MILÁN (nem enged; talpraesett, nagyon férfias) Ezt most rögtön fejezd be! Az én nevem Milán! És bármit is csinált, vagy nem csinált Dorka akkor is nagyon kedvelem, és jelenleg együtt élünk!
ANDI (ő se hagyja magát) Hű, de nagyon megijedtem! Áll már a zászlód édes?! Imádom, ha tűzbe hoz egy férfi!
MILÁN Vannak pillanatok, amikor nem lehet tovább… Én már igazán nem tudom, hogy mi a fenét lehetne csinálni? Dorkának már semmi sem jó! Ha elmegyünk egy hétre nyaralni álandóan csak jön az unalomig ismételt pocskondiázással, hogy miért pont a Bahamákra, vagy a Húsvét-szigetekre kellett megint mennünk? Ha gyertyafényt és romantikát szeretnék neki becsempészni az unalmas hétköznapjaiba már akkor is kiállhatatlan egy perszóna!
ANDI (fejét kihívóan felemeli, mint aki csábítani készül) De nekem azért még most is nehezedre esik ellenállni?
MILÁN Nem ez az első este ugye? Nem most először környékezel meg?! Nem most jössz először a régen nem látott barátnődhöz, és megpróbálsz furmányos ördögi praktikával elcsábítani, igaz?!
ANDI (kicsit dühöngve) Én is nagyon jól tudom, hogy mit jelent a boldogság egy párkapcsolatban, de Tibike olyan… nyámnyila, meg azt hiszi magáról csak azért, mert méregdrága Armani-napszemcsit hord attól lesz már valaki! Te egészen más vagy! (galléron ragadja, és vonzón testéhez simul)
MILÁN (rendkívül zavarban van, és látszólag azt sem tudja, hogy mit kellene tennie ebben a helyzetben) Ezt talán nem itt kellene megvitatni, nem gondolod?!
ANDI Ugyan már, szépfiú! Nem fog fájni! Sőt! Mindkettőnknek olyan élményben lesz része, amiéről még álmodni sem mert! Én legalább is sokszor töprengtem már rajta! (mohón elkezdené vetkőztetni)
MILÁN Látod! Ez a baj! Úgy viselkedsz most is, mint egy hisztizős kislány, akinek nem vették meg a legdrágább játékot csak hogy nyugodtan maradjon a szülinapján!
ANDI (már tombol) ÉN NEM AKARTAM TIBIT! Ő AKART ENGEM! MINDENÁRON!
MILÁN Én önmagamat szeretném megtalálni valami mellett, és nem rátelepedéssel! (mindketten zihálnak; aztán egy kis szomorú nevetés; Milán megpróbál közönyösen beszélni) Nna! Most hogy kiöntöttem búmat-bánatomat kicsit talán meg is könnyebbültem! Csinálok egy könnyed limonádés koktélt! Te is kérsz egy kis frissítőt?
ANDI (szomorkásan, szándékosan kislányos hangon) Amikor még pici kis hercegnő voltam, - szóval kislány koromban: amikor kihevertem azt a két évig fájó kórházi sebet, hogy húzatni kellett a pufók kis lábaimat, mert mindig is kisnövésű voltam, és ez valahogy a szüleimnek se tetszett, akkor te voltál az én legjobb kis barátom! Aztán ahogy múltak az évek, és dögös, mindenben lázadó kiskamasz lettem, és már szépen kifejlődött, elég korán a cicim is azt hiszem, hogy egyre nagyobb lett a felszínesség és a szakadék a társadalom, és az egyén között…
MILÁN (a kiskonyhában készíti a limonádét; kiszól) Hogy szereted? Sok citrommal, vagy kevés cukorral?
ANDI (folytatja) Aztán ahogy múltak az évek te szegénykém is kicsit magadra maradtál… és tudod mi lett belőled? Egy nagydarab roncs! Egy senki! És sajnos – főként Dorka mellett -, valahogy az is maradtál! Egy kedves, udvarias úriember a pusztuló fajtából, akire már a kutya se kíváncsi!
MILÁN (nem figyel oda; készíti a limonádét) Hát persze!
ANDI …És most megint ott tartunk, hogy kikötöttél egy bestia csaj mellett, aki bárkivel képes volna ágyba bújni! Kevés citromot kérek, és semmi cukrot, mert Tibikének úgy tetszem, ha karcsú maradok!
MILÁN (kijön a kiskonyhából; hozza a két pohár limonádét) Tessék parancsolni! Kicsit talán erősebb lett! Elnézésedet kérem!
ANDI Hogy is változhattam meg ennyire?! Azelőtt, ha pufók voltam csak te voltál az, aki láthatatlanul is észrevettél, és mióta ez a gusztustalan egészség, és fitnessmánia szervesen beépült a hétköznapjainkba azóta mintha sokkalta felszínesebben viselkednénk másokkal is! Inkább te ne haragudj! (átveszi az italát, és jelentőségteljesen megszorítja Milán kezét)
MILÁN (miközben Andi helyet foglal Milán szándékosan állva marad, mert nem szeretne konfrontálódni) Említettem a barátnőmnek, hogy szívesen elbeszélgetnék Mirandával… ha úgy gondolod, hogy van valami értelme. Hű! ez aztán a limonádé!
MILÁN (játssza a meglepettet) Igazán beszélgetni szeretnél Mirandával? Tudod ő egy roppant talpraesett, tüzesen egzotikus hölgy…
ANDI Én azt gondoltam magamban, hogy te nagyon örülnél neki, ha megpróbálnék volt barátnőddel összebarátkozni! De, ha neked ez kellemetlen, vagy problémát jelent! Kérlek! Akkor hagyjuk az egészet!
MILÁN (szabadkozik) Nem, nem! Csak egészen nyugodtan! Feltételezem úgy is számtalan olyan hölgyies téma van, amihez a férfiak többsége egyáltalán nem is ért!
ANDI (kicsit huncut játékossággal) Tudod szeretem az olyan emberkéket, akik ami ,,a szívükön az a szájukon” ősi típusába tartoznak!

Szünet. Miranda megjelenik a bejáróban

MIRANDA Érződik rajtam a jó hangulat? (Andi észreveszi, odaszalad hozzá, széttárják a karjukat; összeölelkeznek) Szívecském! Te itt?!
ANDI Szia, életem! Hát hogy s mint vagy?
MIRANDA (félig tréfás váddal) Hát mondhatom drágám eléggé siralmas volt a fogadóbizottság nélküled!
ANDI Kérlek, ne haragudj! Tudod Tibike is itt van, és már alig várja, hogy találkozzatok!
MIRANDA Látom! Te mindig kész vagy valaki más oldalán megtalálni a számításodat!
MILÁN (figyelmesen szemügyre veszi Mirandát) Hát ahhoz képest, hogy nemrég estél át egy komoly szakításon! Nagyon jól tartod magad! Hozhatok neked egy kis limonádét?!
MIRANDA Mindjárt akár egy duplát is! (Andihoz fordulva) Nem tudom te hogy vagy vele szívem, de a nyolcvanfokos diópálinkának van még csak íze! Valósággal azonnal perzseli az ember gigáját! Mintha folyékony lávát inna!
ANDI (kicsit erőltetett mosollyal) Igen! Úgy látszik!
MIRANDA (Milán kicsit meggyökeresedetten áll, nem mozdul) Hát… ha senki nem hoz nekem egy kis itókát majd én keverek magamnak!
MILÁN (feláll kicsit fáradtan) Maradj csak nyugodtan kedvesem! Mindjárt hozom!
MIRANDA (társalogva) Hát… igazán nem szeretnélek sem fárasztani, sem a terhetekre lenni! Ma volt egy kis kalandom a városban! Úgy látszik, hogy a genetika jótékony hatását a formás popsim szenvedte meg!
ANDI Ne mondd drágám! És mi történt?! (kíváncsiskodva)
MIRANDA Bent voltam a városban, és azon az állandóan konzervdoboz sűrűségű, agyonzsúfolt buszon valamelyik szerencsés fiatalember többször megtapizott! De úgy, hogy én csak pirultam!
ANDI Hát ez rettenetes! Remélem azonnal tettél feljelentést a rendőségen?!
MIRANDA Ne gyerekeskedj életem! Ugyan kit jelenthetnék fel, amikor azt se tudom, hogy egy ember volt, vagy egyszerre több! A legfontosabb, hogy személyes biztonságom, és egyéb dolgaim nem forogtak veszélyben! És különben is! (legyint egyet) Számomra hihetetlenül jót tett a csenevész önbizalmamnak, hogy valakinek könnyed, nyárias kollekciómban is nagyon tetszhetek! (mosolyog)
MILÁN (a kiskonyhából kiszólva) Hogy szereted a limonádét kedves?
MIRANDA Jó lesz, ahogy hozod! Most még az a nyavalyás cukor sem tud lázba hozni!
ANDI Aztán hazamentél, csak így egyszerűen?!
MIRANDA (andihoz fordulva) Mi mást tehettem volna?! Gondolod kicsi szívem, hogy majd a többi ember lesz annyira tapintatos lovag, hogy felajánlja segítségét egy majdnem bajba keveredett hölgyeménynek?
ANDI Hát… persze, hogy nem! De azért ez mégis disznóság! Ennyire nem számít manapság a közbiztonság!
MIRANDA Ahogy mondod!
MILÁN (átadja Mirandának a kevert limonádét; a történet kicsit elszórakoztatja) De különben is, ha megbocsátasz miért kell neked állandó jelleggel annyira szexisen, és kihívóan öltözködnöd, hogy bezsongatod magad körül az éhező férfiszíveket?
ANDI Jaj, Milánka! Vedd nyugodtan tudomásul, hogy vannak hölgyek, akiknek egész lényéből csak úgy árad az egzotikus vonzalom, és csábos szexulitás!
MIRANDA (kortyol egyet a hűsítő limonádéból) Hű! Látom Milánkám, hogy valami sosem megy ki a divatból!
MILÁN (még mindig várakozik, közben kicsit szigorúan, dorgálóan néz rá) Szerintem nyugodtan válaszolhatsz a feltett kérdésre! Miért is?!
MIRANDA (tűnődik) Miért is?... nem is tudom… talán csak szeretnék mindenkinek megfelelni…
MILÁN Dorka valóságos hisztis patáliát csapna, ha sok mindenre fény derülne!
MIRANDA (bólint) Hát édesem! Azt el is hiszem! Arra gondoltam, hogy megpróbálok összespórolni egy kis pénzt a fizetésemből, és elutaznék egy meleg, karibi hangulatú helyre, ahol a harmónia, és paradicsomi állapotok uralkodnának az örökös idegeskedések, és stresszelések helyett! (figyelmesen nézi Milánt, ami maga elé bámul, és szemeiben kisfiús szomorúság ül, amitől nagyon vonzó lesz)
ANDI (mint Miranda) Ez nagyszerű volna Milánka! Elmennék veletek!
MILÁN (felnéz; észreveszi, hogy mindketten őt figyelik. Összeráncolja a homlokát, egy-két grimaszt is vág) Nem is tudom Dorka… talán már minden elveszett…

Kis csend

MIRANDA (hogy enyhítse a feszültséget) Vagy egyszerűen csak a kedvedre szeretnék tenni, mert nagyon fontos vagy nekem! Hiába! Szegény Dorkádnak nem sikeredett pasit fognia magának, aztán váratlanul lecsapott rád!
MILÁN (nagyon fölényeskedve) Hát azt gondolom drágám, hogy még annyi év távolából is nyugodt szívvel találnék magamnak egy fantasztikus hölgyet, ha úgy hozná a sors!
MIRANDA (kioktató hangnemben) Nem szeretem, ha így beszélsz velem!
ANDI Annyira jó hogy mind így együtt vagyunk! Most legalább mindent részletesen megtárgyalhatunk! (próbálja oldani a feszültséget)
MIRANDA (mint aki átment védekezésbe) Csak hogy tudjátok, nem én voltam az aki összefeküdt fűvel-fával, és csoportosan is majd begerjedt!
ANDI (meglepetten) Miért drágám? A többiekkel mi történt?
MIRANDA (harcra készen) Kérdezem én egy felnőtt, független, szingli nő csak nem fog engedélyt kérni ahhoz, hogy kiszálljon egy halálra ítélt kapcsolatból, amit legfeljebb a szex tarthat össze csupán ideig-óráig!
ANDI Oh, kicsikém! Olyan nagy a választék! Nem is hinnéd el, hogy amikor mindig konditerembe megyek, hogy egy kicsit legeltethessem a szemem azokon a szépen kimunkált deltásított izmokon, és méretes bicepszeken bizony-bizony gyakorta megfordul kis fejemben, hogy Tibikémnek is jó volna kisebb izomtömeget magára erőltetnie! Ki tudja mi sülhetne ki a dologból vele az ágyban?
MIRANDA (leereszkedőn) Hát az már biztosan látszik, hogy valóságos óriási tapasztalatokra tettél szert, amíg megértetted a férfi egó működési mechanizmusait!
ANDI Tudjátok, amikor Rómeó a személyi edzőm megfogta finom, formás, párna fenekemet, és érezte erős, érdes kezét, amint végig simogatott a popsimon szinte azonnal elfogott a bizsergés!
MILÁN (Andihoz) Bocsáss meg kedves barátném, de nem gondolod, hogy talán ezt nem itt kellene megtanácskozni!
MIRANDA Ezzel pillanatnyilag én is egyetértek!

Dorka megjelenik az ajtóban

DORKA (nem árulja el, hogy mennyit hallott a fentiekből) Mindjárt kész a vacsi! Addig is nincs esetleg kedvetek még meginni valamit? Egy könnyed koktélt, vagy valami erősebbet esetleg? (gyilkos mosolyát nem lehet félreérteni; egyértelmű jelzés a hölgyek felé) Ne is törődjetek vele! Vannak ilyen napok, amikor minden kacifántosabban sikerül! De legalább mi megmaradtunk az egység szellemében! Azért ez is valami!
ANDI Nem is kevesen drágám!
MILÁN (a fenti mennyezetre mutat) Eddig semmi fejlemény?
DORKA Eddig sajna semmi! Bekopogtam Tibikémhez, és azt üzente, hogy valószínűleg elcsaphatta a pocakját, de néhány perc múlva remélhetőleg jobban lesz! Olyan furcsa volt az egész… nyugtalanság, és zavart éreztem!
MILÁN …DE hát édeském! Azóta ki sem jött a mellékhelységből? (megdöbbenve)
DORKA Kevernél nekem egy italt drágám? Egyébként úgy hallottam, hogy folyamatos szélgörcsökkel, és egyebekkel küszködik…
ADI (hirtelen elfogja a masszív lelkiismeret-furdalás, és bűntudat vegyes kombinációja) Szegény kis Manókám! Nem lenne jobb, ha én is felmennék, és együtt ücsöröghetnénk a w.c-én amíg ez a fránya rosszullét el nem múlik?! (tördelni kezdi idegességében finom hattyú-kezecskéit)
MILÁN Hát… szívós harcos! Biztos vagyok benne, hogy könnyedén megbírkózik ezzel a feladattal is!
DORKA (mint aki betanult leckét mond önmagának) Felesleges állandóan nyüstölni az adott helyzetet! Ha jobban lesz biztos vagyok benne, hogy azonnal csatlakozni fog majd hozzánk!
MIRANDA …De azért én mégis furcsálom, hogy hol csaphatta el a gyomrát?! (keresztbe fonja maga előtt bronzbarnára sült karjait; mint aki töpreng)
MILÁN (egy kis üdítőt ad Dorkának) Parancsolj életem! Egy kis frissítő! Csak a józanság kedvéért!
DORKA (megkóstolja az italt, majd előbb grimasz, fújólás, aztán aprócska öklendezés) Pfúj! Te normális vagy édes uram??? Meg akarsz ölni?! Egy rendes italt kértem tőled, amiben kivételesen szorult némi alkohol!
MIRANDA (rögtön Milán segítségére siet; kikapja kezéből a poharat, és tölt egy jó, nagyadag égetett szesz-párlatot a pohárba jégkockával, majd Dorkának adja) Tessék drága barátnőm! Egészségedre!
DORKA (elveszi Mirandától az italt, és élvezettel kortyol belőle egy jó nagyot) Húha! Te aztán végre megadod a módját! Bizsergető érzés, de most pont erre van a legnagyobb szükségem!

Kis csend

MIRANDA Talán minden boldog család egyforma…

Tibi végre megjelenik a bejáróban; verejtékben úszik csapzott haja, és úgy néz ki, mint akit valósággal kicsavartak a sorozatos nyögései a mellékhelységben; betántorog a színre, Andi egyből mellette terem, és mindenben támogatja)

ANDI Manókám! Drága kincsem! Hogy érzi magát az én kis óriásbébim? (megcirógatja az arcát, miközben támogatva kíséri)
TIBI (nagy levegőt vesz, majd az egészet kifújja) Szerinted, hogy érezheti magát az, akit legyengített az általános hasmenés?!
MIRANDA (eltúlzott kedélyességgel) Nini! Kit látnak szemeim! Remélem megtisztultál macsó bűneidtől te kis Casanova! (próbálja elfojtani kuncogását nem sok sikerrel)
MILÁN (kissé zavartan) Tibikém! Éppen jókor! Ha kérnél esetleg valamit…
TIBI Nem, nem… köszönöm a figyelmességet…
DORKA (feláll) A macskajaj ellen a legjobb az ital! Kortyolj egy-két cseppet valamelyik italból! Meglásd! Egy-kettőre helyrebillent!
ANDI Hát azt nem is kétlem!
TIBI Mindenkitől bocsánatot kérek, de szerintem jobb volna, ha mi most Andival hazamennénk…
DORKA (meglepődik, de meg is könnyebbül végre) Haza? Igazán? De hisz itthon vagytok vagy nem?!

Szünet

DORKA Hát… nem bánom. (szünet) Nagyon örülök, hogy meglátogattatok bennünket!
TIBI Úgy akartam mondani, hogy haza a holmijainkért! (csend) Ruhákért meg ilyesmi!
ANDI Tudjátok nincs egy használható rongyom, amit nyugodtan felvehetnék!
TIBI A vacsora után jönnék vissza… úgyhogy…
ANDI Egy-két óra max az egész!

Csend

TIBI Ne zavartassátok magatokat! Ha visszajöttünk ti lesztek a legelsők, akik tudni fognak a dologról!

Elindulnak tétován; Andi folyamatosan Tibi vállai alá helyezi kis fejét, és támogatja gyengeségében is, míg a többiek csak bámulnak utánnuk.
DORKA (hűvösen, kimérten) Azt gondolom, hogy kész a vacsi!
MILÁN (révetegen) Tessék szívem?
DORKA …Persze csak, ha bírjátok gyomorral! Úgy értettem!

Ugyanaz az este. Vacsora után. Milán és Dorka az egyik oldalon; Dorka ül, Milán áll; Miranda egy másik sarokban várakozik.

MIRANDA (általános kijelentés; ön-monológ) Nem vitás! Ennyire kiváló vacsit még nem ettem soha életemben!
DORKA (látszólag nagyon is élvezi a dolgot) Jaj, drágám! Repesek a boldogságtól, ha valóban ízlett! Mi volt a kedvenced?
MIRANDA Ahogy kettesben ott ültetek! Mint valami páva-raj… ,,Milánka egyél még egy kis sütit! Milánka kaphatok még egy kis csirkét?” Akár a pesztrák, vagy a dadák!
DORKA Az örök gyerekekkel úgy kell bánni, hogy érezzék a törődést…
MIRANDA Nagyon szeretném megfejteni az ősi rejtélyt, hogy egy felnőtt embert minek kell csecsemőként kezelni?
DORKA (fagyosan) Egyszer talán majd te is pontosan megtudod!
MIRANDA Inkább olyan vagy mint egy irányításmániás őrmester, akinek vakhűséggel teljesíteni kell minden parancsát! Te ezt csinálod, te meg azt, és ha bárkinek kérdése van az jobb, ha befogja a száját!
DORKA A legtöbben sajnos mindig félreértik a viselkedésemet! Én csupán szeretem a rendet magam körül, és azt szeretem, ha a dolgok úgy történnek meg, ahogy én azt szeretném!
MIRANDA Látod-látod! Máris leleplezted önmagad!
DORKA Te is tudod, hogy az emberek többsége manapság főleg rászokott a külsőségekre, és a fenntarthatóságra! Az életszínvonal megőrzése igenis fontos kérdés különösen akkor, ha az infláció folyamatosan növekszik!
MIRANDA Szerintem ennek semmi köze az inflációhoz! Te egyszerűen csak beijedtél attól, hogy valaha is szegény lehetsz!
DORKA Ez egyáltalán nem igaz! Mikor a fővárosba kerültem annyit dolgoztam, mint más egész életében is alig, és valahogy túléltem a szürkére csömörlött hétköznapokat!
MIRANDA (gúnyosan) Szerintem te csak a fenntarthatóságra törekszel, miközben észre se veszed, hogy körötted minden szétesik!
DORKA (mosolyog) Ha szerinted én egy undorító hárpia vagyok ám legyen kedved szerint! Én a jólétet választottam, és eszemben sincsen nyomorogni! Különben is! A te kis pasiügyeidről a kutya se akar többet beszélni!
MIRANDA (gúnyosan grimaszt vág) Nocsak! Mennyire élénk valakinek a fantáziája!
DORKA Én csak elmeséltem… (józanul) Sosem voltam egy emberevő, pasivaló, mint mondjuk te! Én mindig mérlegeltem a köröttem levő lehetőségeket!
MILÁN (nincs kedve veszekedni) Igen, drágám! Te mindent megtettél, hogy az adott kapcsolat működhessen!
DORKA És ha vannak is mániáim az mindössze a vásárlás… no meg a táskamizériák! Kizárólag az az egyetlen oka, hogy én vagyok az egyetlen, aki ebben a kapcsolatban tesz is azért, hogy minden működőképes maradhasson! (Milánhoz) Te meg meg ne sértődj itt nekem! Megértetted?!
MIRANDA (nem nagyon érdekli) Mennyi most az idő?
DORKA (keményebben) Én még a szarkupacokból is kihalászom, és megtalálom az aranyrúdakat, ha arra van szükség, hogy fennmaradjak! Tényeket, és következményeket is egyetlen egységben látom!
MILÁN Mindjárt este tizenegy.
DORKA (némi ingerültséggel a hangjában) Nagyon jól tudhatjátok, hogy az egyensúlyt minden esetben fenn kell tartani még akkor is, ha az ember teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül! Hiába is kerülgetitek a forró kását! Azt gondoljátok, hogy a világ mindig is segítőkész lesz, vagy illedelmesen lovagias? Baromság! A mérleghinta mind a két nyelvén egy-egy bűn áll, csak az a kérdés, hogy vajon kinek a javára billen át a serpenyője? Én sosem kényszerültem rá, hogy én legyek a középpont!
MIRANDA Ezt inkább most fejezzük be! Már az egyetemen is volt legalább vagy ezer pasid, akik örömmel teljesítették az összes kislányos kéréseidet!
DORKA (észreveszi, hogy egyikük se bagózik oda) Azt hiszem beadom a válópert!
MILÁN (mint aki hosszú álomból felébred;) Miben is?
MIRANDA (Dorkához) Olyan vagy mint egy kiképző őrmester! Te ezt csinálod, te meg azt, míg egyszer csak mindenki nem a te kívánságodat igyekszik mindig teljesíteni!
DORKA Én csupán igyekszem megőrizni, és fenntartani ezt a családot!
MIRANDA (gúnyosan) De a lehetetlenre nem törekszel ugye?!
DORKA A ráncba szedés igenis fontos dolog! Ha kiállhatatlan hárpia vagyok, az csak azért lehet, mert nekem elveim vannak, és mert finom úrinő vagyok! Tudom én, hogy megy ez! Előbb a flörtölés, aztán a csábítás és végül mindenek felett a kegyelemdöfés, mint egyfajta kicsinyes bosszú!
MIRANDA (gúnyosan szalútál, de ülve) Igenis, értettük!
DORKA (kiabálva) Én csak azért hangoskodok, hogy mindenki jól értse, és hallhassa! Én nem vagyok se kiállhatatlan, se emberevő!
MILÁN (mint aki már nagyon unja) Persze édesem! Semmi baj sem lesz…
DORKA Különben is! (könnyelműen legyint) Csak vásárlási mániám van, és igényes cipő, és táskakollekcióm!
MIRANDA (nem nagyon érdekli) Mennyi most a pontos idő?
DORKA (valamivel keményebben) Hogy mindent kétféleképpen láthatunk; tényeket következményekkel, s összefüggéseivel együtt!
MILÁN Mindjárt este tíz.
DORKA …És ha arra kényszerített ez a nagybetűs, nyomoronc élet, hogy én legyek a mérleg nyelve, és inga középpontja? Különben is válóperrel is lehet még együtt élni! Fokozatos eltávolódás mellett! (csak önmagának) Tulajdonképpen sosem voltam bolond, csak magamban beszéltem, és átgondoltam a dolgokat!

Andi megjelenik a bejáróban; flörtölös, nagyon egzotikus bikiniben

ANDI Na mikor indulhat be csajok a ,,nagy ereszd el a hajamat hadművelet?”
MIRANDA Jaj, kedveském! Nevetnem kell…
DORKA (nem mulat rajta) Andim azonnal öltözz fel normálisabban! Itt felnőttek is vannak!
ANDI Hát azt már nem kisanyám! Ha este istenesen kirúgunk a hámból, ha én mondom! Máris érzem az illatát! (megfog egy poharat; teletölti jégkockákkal, és készít magának egy italt)
DORKA (Milánhoz, megpróbál nyugodt maradni) Milánka! Kérlek csinálj valamit!
MILÁN (érthetetlenül) Parancsolsz, kérlek?
DORKA (dermesztően) Szerintem én is vagyok annyira nőies, mint egyesek! Milyen sok csábításra, és behálózásra van szükség, ha egy nő igazán akar valamit!
ANDI Ez már csak így van! Ha az embert egyszer kilökik a családi fészekből akkor jobban teszi, ha megtanul talpraesetten gondolkodni különben baja esik!
DORKA Itt már mindenki hazudik! A modern nők egyik tulajdonsága a megtévesztés!
(Mirandához) Ahogy én látom Andika egyre inkább a saját maga útját járja, és ebben senki se gátolja meg!
ANDI Szerintem örülhetek annak, hogy nem lettem beteg ettől a sok úrilányszerű maszlagdumától, amit folyamatosan nyomattál!
DORKA Komolyan mondom! (kicsit hallgat)
MIRANDA (huncut mosollyal) Hát várakozunk, várakozunk?
MILÁN Hm?
DORKA Az attól függ!
MIRANDA ű(sorban a szemükbe néz) Ti mindig képesek vagytok rá, hogy kinyírjátok az egész hangulatot!
DORKA Mi legalább türelmesek vagyunk! (ellenségesen) Nem úgy mint egyesek!
MIRANDA Drága barátnőm! Csak két lehetőséged van: Vagy jól érzed magad, vagy hamar depresszióba süllyedhetsz!
DORKA Ne fétse te engem annyira kisanyám tudok én még magamra vigyázni!
MILÁN Azt hiszem mindenek előtt Embereknek kellene megmaradnunk, és jó barátoknak! Nem gondoljátok?!
ANDI (elgondolkozik) Nos, hát! Ebben lehet valami!
DORKA (nagy örömmel) Az átmenetiség is egyfajta folyamatot képvisel! Megjött!
MIRANDA Egyébként az elbűvölő bájos Tibike azt is mondogatni szokta, ha benneteket elnyelne a Balaton hulláma a szépen kipingált luxusjachtotokkal együtt még mindig maradna éppen elegendő hasonszőrű a világon! Jaj, olyan aranyos, amikor komoly próbál lenni!
ANDI Hasonszőrű! Nagyon megnyerte a tetszésemet ez a kifejezés!
MILÁN (hitetlenül) Ugyan kedvesem! Ugyan már!
DORKA (Mirandához) …És hadd kérdezzem csak meg, ha minket hasonszőrünek hívott, az árulókkal mi volt a helyzet! (csípőre teszi a kezét; ellenségesen)
MIRANDA 8félig fenyegetés, félig ígéret) Itt leszek, arra számíthatsz bogaram!
MILÁN Hölgyeim! Megkérnélek benneteket, hogy mellőzzük a meghittségen belüli értelmetlen ellenségeskedést!
MIRANDA Bizonyára égtek már az izgatott vágytól, hogy vajon miket mondott még?!
DORKA (türelmet erőltetve magára) Annyira azért nem!
MILÁN (mint aki mentegetőzésre kényszerül) Nem drágám! Azt gondolom, hogy most talán nem…
MIRANDA (kihívóan) Andikám te se?
ANDI Ne viccelj! Te is nagyon jól tudod, hogy majd megesz a kíváncsiság! De szerintem éppen most Dorkát a totális megszállás ténye inkább fenyegeti!
DORKA Dehogy fenyeget kicsi szívem! Csak a mosolygó fruskák kommandója!
ANDI Talán mindannyian jobban járnánk, ha megvárnánk türelmesen az én Tibikémet!
MIRANDA (meglepetten) Nocsak! Mi ez a királyi többes?!
DORKA Milánka? Neked mi a véleményed?! (ellenségesen, szemeit meresztve)
MILÁN (kellemetlenül, idegesen tesz néhány lépést fel-alá) Miért kell minden apró, kis bagatell ügyet nekem elintézni?! Kezd egy kicsit tele lenni a hócipőm!
DORKA (megindul az ajtó felé) O.K.! Felejtsd csak el nyugodtan! Majd akkor én rendbe teszem a dolgainkat!

Mindketten kimennek

 

 

 

TÚLVILÁGI SÉTA

 

 

Az idősebb, molettebb testalkatú nőnek volt egy kis kalyibája közvetlenül a temetőben; jó mélyen, szinte a sűrű, kivágott irtásokkal szegélyezetten, ahová a friss elhunytakat temették. Volt a kis, nagyon meghitt és szinte komfortos kényelemmel felszerelt helységben egy villanyrezsó, amin egy enyhén lyukas, és már jócskán ütött-kopott lábaskában minden egyes nap pontban fél tizenkettőkor megmelegítette ,,ünnepi ebédjét” mert valahogy minden étkezést meghitt, és bensőséges élvezetnek tekintett. Néha – ha senki nem kereste fel a mellékhelységet, ahol természetesen fizetni kellett, hiszen manapság csupán a levegő szippantása a legolcsóbb -, jutott ideje bőséggel néhány színes bulvármédiával foglalatoskodó magazin, vagy újság elolvasására is! Szépirodalom csupán ritkán akad kezébe. Mintha szándékosan ódzkodott volna attól, hogy a kultúra, a tulajdonképpeni műveltség bizonyos foszlánya, hevenyészett töredéke esetleg az ő tekervényei között is megragadhat. Mintha esze, és elméje egyedül a pletykálkodást akarta volna be – és elfogadni! S bár csontjait már csupán nagy testi kínok között tudta cipelni, még mindig olyan gyorsan, és fürge gazellaléptekkel járt-kelt, akár egy harmincéves! Sokszor mondták is neki – főként azon biztonsági jellegű őrök, akik időnkét egyszer-kétszer napjában körbejártak, hogy a nénike sokkal jobban tesz-vesz, tüsténkedik mint a mostani fiatalabb, szamárgeneráció!

- Ugyan, ugyan! Kedveskéim! Csak teszem, amit más is tenne! – szerénykedett szinte mindig, bár lelke mélyén nagyon is ínyére volt, ha kifogástalanul emberséges személyével kapcsolatban kedvező kritikában, vagy dicséretben részesült.

Kis kamráját könnyedén meg lehetett találni, mert a már jócskán megritkított erdőszél mellett helyezkedett el, ahová a frissen érkezőket hantolták, és ha még mindig kételkedtek a mellékhelységek létezésében a kis nénike szabadidős élelmességét felhasználva vaskos akácfából gyönyörű ,,cégtáblát” farigcsált, amire szurokszín festékkel rámázolta: ,,W.C.” – eredetileg a mellékhelységet, vagy a slózi elnevezést szerette volna kifüggeszteni, de aztán az igazgatóságnál szóltak neki, hogy a nagyobb profit reményében maradjon csak meg nyugodtan az egyezményes, tehát nemzetközileg is elfogadott jelzések használatában.

- Nézze tisztelt főnök úr! Ha vendég jön, akkor semmi probléma! – védekezett erélyesen, és mint egy anyatigris sokszor érvelt. – De ha senki nem tiszteli meg jelenlétével kis helységemet a föld alól nem tudok pénzt kanyarítani kérem! – szinte vérében volt saját becsületes és hűséges szavainak védelme, amit annyira komolyan, és céltudatosan gondolt, hogy – észre sem vette -, de sokszor kellemetlenül felemelte erélyes hangját, hogy szinte már üvöltött, és hogy bizonyságát csak még jobban, és hatékonyabban képviselhesse hevesen ütögetni kezdte a titkárság asztalát is, hogy szinte majd kettéhasadt a pozdorjaszerű asztalka.

Amikor egyik kedves szomszéd ismerőse, egy délceg fiatalember odaért és kedvesen köszönt neki, kínálkozó lehetőséget szimatolt, de alig merte kimutatni:

- Á! Tónikám! Hát maga? Hogy kerül ide? Egy jó kávét, vagy teát esetleg? Megkínálhatom egy kis keksszel, vagy valami mással?

- Kezit csókolom drága Lenke néni! Hát hogy tetszik lenni? – két oldalról cuppanós csókot adott megfonnyadt, évek által kikezdett arcára, hiszen mindig is úgy tekintette, mintha a második nagymamája lenne az idős hölgy.

- Semmi gond fiacskám, még megvagyok! De nem szeretne esetleg bejönni? Könnyíteni magán? – erősen ráncos, barázdás, mégis jóságos arcán nagy zavar, és bizonytalanság tükröződött; mint akit nyomaszt a pénztelenség szűkössége, de még sincs mersze kérni, vagy kunyerálni.

- Nem köszönöm csókolom! Csak kijöttem ide, mert már olyan régen nem róhattam le tiszteletemet a nagyapámék előtt, és – tetszik tudni -, halottak napja környékén itt úgy is tömegnyomor uralkodik, és szinte lehetetlen közlekedni!

- Hát hogyne aranyom! Tökéletesen igaza van! Magának már gyerekkorában is úgy vágott az esze! Biztosan azóta már főnöki beosztásban van valamelyik nagyobb cégnél, vagy vállalatnál!

- Az de jó lenne csókolom! – lehajtotta percnyire a fejét, mint aki szégyenkezik -, de tetszik tudni a mostani világ nem igazán lelkesedik a diplomások iránt! Attól tartok talán jobban jártam volna, ha kitanultam volna valami nevesebb szakmát! – szavai úgy hangzottak bele a levegőbe, mintha csak hangosan akarna gondolkodni.

- Jaj, ne tessék ilyen meggondolatlan butaságot mondani kedveském! – paskolta meg eres, májfoltos kezecskéivel a másik erős, tölgyfaszerű kezét. – Nézzen meg engem a fiatalúr! Kérem! Nekem összesen van négy elemi iskolám, és hová kellett jutnom? Pedig még jól emlékszem én kérem azokra az időkre is, amikor hajnali kettőkor már menni kellett kukoricát kapálni, no meg egyelni a cukorrépát! Osztán a cukrot sem ingyen mérték épek hogy csak kaptunk belőle, oszt voltunk vagy nyolcan! Tessék csak belegondolni! – szeme hirtelen fátyolossá lett, és meg is rekedt egy kicsit a reszkető hang, mintha egy régen esedékes, ősi sérelmet szeretett volna megtorolni, de még mindig nem sikerült! Majdnem már rázni kezdte szabályos időközökben a méltánytalan, őszinte sírás.

- Jaj, drága Lenke néni! Ilyet nem szabad csinálni! Tessék, megnyugodni kérem, nem lesz semmi baj! – átölelte az idős nőt, és zsebkendőt adott neki készségesen, mint egy lovag. – Csak s szép dolgokra kellene mindenkinek emlékezni!

- Igaza van kedveském! Magának mindig igaza volt, és valószínűleg igaza lesz! – kifújta az orrát, és egész arcán már erősen meglátszottak szégyenlős meghatottságának pirospozsgás jelei; mintha stigma-sebek volnának, melyeket tanúskodásként vésett rájuk a megtörtént emlékek sora…

- De ha már itt vagyok! – mintha elfelejtett volna valamit, a fiatalember benyúlt vastag télies kabátjába, és kivett belőle egy-két szépen összehajtogatott papírpénzt:

- Tessék parancsolni drága Lenke néni! De kérem, kérhetek valamit?

- Hát hogyne fiatalúr! Ami csak jólesik magának!

- Ezt a pénzecskét kérem, ne tegye bele a kasszába, de költse magára! Vegyen rajta valami szépet! Jó?!

- Jaj, drága ember maga fiatalúr! Nagyon rendes ember lett magából!

- Pedig valamikori osztályfőnököm még azzal riogatott hatéves koromban, hogy hídlakó leszek, és most pedig már könyvet írok!

- Nagyon helyes drága fiam! Nagyon helyes! Csak így továbbra is! Sok szerencsét!

- Drága Lenke néni! Ugye megtetszik ígérni, hogy nagyon vigyáz magára? Nehogy valami baj legyen!

- Hát persze aranyom! Hát persze! – visszatért a kamrája elé, és tovább várta a ,,pénzesebb kuncsaftokat.” Sírva fakadt, miközben a távolodó, kiegyensúlyozott fiatalembert nézte, akire valamikor ő vigyázott és gondoskodott gyerekkorában, mert a szülei roppant elfoglaltak voltak, és szinte állandóan csak dolgoztak. Egészen halkan, csendes ütemekben sírdogált, míg csak újabb kedves vendég nem jött. Megtörölte az orrát, amíg a másik idősebb úr kicsit kíváncsian szemlélte, majd kinyitotta előtte is az ajtót.

- Tessék csak tisztelt uram! Parancsoljon.

Aztán, amikor már megint egyedül volt emlékei között merengett; hokedlijét előre-hátra mozgatva, mintha csak dülöngélne sokat morfondírozott azon, ha nem volna ez a kisebbfajta ,,nyugdíjkiegészítése” vajon megtudna-e a fennmaradó igen-igen soványka és csekély alapból megélni?

Nekilátott; bement a kis kalyibába és súroló – tisztítószerekkel tért vissza, majd leemelte az időközben megkopott ,,cégtáblát” kis köténykés ölébe vette és alaposan megtisztogatta! Gondolta:

 ,,Csak jobban fest ez így, mintha mindenki porosan látja!”

Még üldögélt egy kis ideig, de nem túl sokáig, mert ízületei már hamar kopaszodásnak indultak, és úgy kevésbé fájtak, ha negyed óránként járkált.

Nem sokkal reggel hét óra után, mikor kinyitották a temető nagy, kovácsoltvas kapuit egy másik idősebb asszonyság lépett oda hozzá.

- Mondja csak? Nem tud valamit az ellopott virágok ügyében? – talpraesett szigorúsága, és komolysága először meghökkentette, mert ennyire korán nem szokott senki itt még flangálni.

- Nem kérem! Én is csak nem régóta vagyok itt! Esetleg segíthetek-e valamiben?!

- Amennyiben adnék Önnek pénzt úgy ránézne-e a férjem sírjára, mert ismeretlen emberek rendszeresen lopják róla a virágcsokraimat, és én már egy kis ideje sokat betegeskedem! Hihetetlenül sokat segítene!

Az idős vécésnő nagyon meglepődött, hogy valaki őszintén a segítségét kéri.

- Nos! Igyekszem mindent megtenni, hogy többet ez ne fordulhasson elő!

- Nagyon megnyugtató ezt hallani! – bólogatott az asszonyság. – Tudja már több mint húsz éve, hogy elvesztettem a férjemet, és azóta a kisunokám is meghalt!

- Őszinte részvétem a veszteségeiért asszonyom!

A másik mintha meg se hallotta volna, amit az előbbi beszélt:

- Tudja drága, egyetlen kisunokám író, költő volt… aztán megölte magát! – pityeredett el, s miközben kis retiküljében zsebkendői után kutatott a jószándékú vécés nő már nyújtotta is feléje egy tiszta zsebkendőt.

- Őszintén sajnálom! Borzalmas tragédia!

- Tudja önmagamat vádoltam már elégszer, mert a kisunokám talpig becsületes, és nagyon udvarias fiatalember volt, és mindig versekben vallott az érzéseiről!

- Ez csak természetes! – igyekezett nyugtatgatni.

- …Egész napját írással, önműveléssel töltötte! Mint magyar tanár végzett az egyetemen, és az is nagyon megviselte, hogy nem tud elhelyezkedni, és munkát találni!
- Nagyon sajnálom!

- Tudja rengeteg könyvkiadót megkeresett a drága kincsem, és mindenünnen visszautasításokat kapott! Nagyon a szívére vette a dolgokat! – megint elpityeredett, de félénkebben, mint aki szégyelli, hogy sír!

- Ugyan drága asszonyom! Nem szabadna szégyellnie! Bizonyára rendkívül tehetséges fiatalember lehetett!

- Mert az volt! A világra haragszok, hogy ennyire nem vette figyelembe a vészjelzéseit, amit leadott. Talán nem lett volna ekkora tragédia…

- Nem szabadna magát ennyire emésztenie magát kedves asszonyom! Tudom, hogy mennyire nehéz, de nagyon szigorú önmagával szemben, ha nem ad magának egy második esélyt! – igyekezett benne erősíteni az önbizalmat, ami ugyan nem hozza vissza a tragikus dolgokat mégis bizonyos tények elviselését megkönnyítheti.

- …Pedig ő nagyon rendes nagyfiúcska volt! Mindig udvarias, és talpig becsületes Maradt, még akkor is mikor nehezebben mentek a dolgai, és kitették az állásából! – hüppögni kezdett ismét, és az öreg nénike először nem is igazán értette, hogy ilyen esetekben mit is kell csinálni, aztán végül abban maradt, hogy még odaad az idős nőnek egy pár adag zsebkendőt, aztán hátha megnyugszik.

- Tudja a férjem már több mint harmincöt éve hogy elhunyt, és nem láthatta az unokáját milyen fess, gavallér fiatalemberré vált!

- Biztosan nagyon büszke lenne rá… - kockáztatott meg egy rövidke választ.

- Az is volt, amíg szegény uram élt! Csak aztán gyomorfekélyt kapott, és az állandó kórházi hercehurca teljesen leépítette a szervezetét!

- Ezt őszintén sajnálom és nagyon szomorú!

- Nem kérem! Ez felháborító! – kelt ki magából az idős nő. – Mindenki csak a saját maga malmára hajtja a vizet, és mikor ténylegesen intézkedni kellene akkor senkinek sincsen mersze, hogy vállalja a felelősséget!

- Talán igaza van! – gondolkodott el egy pillanatra. – Tudja nekem is volt két lányom, és már unokáim is vannak, de a lányaim csupán azért, mert vécésnek kellett, hogy álljak lenéznek, és szinte nem is állnak szóba velem! Mindkettejük férje megkavarta kicsit az eszüket! De ez így természetes, ha az ember igazán szerelmes! Nem de?!

- Ez nem szép dolog! A gyerek igenis akármilyen a szülője tiszteséggel tartozik! Engem bizony odalent a tanyánkon még úgy neveltek! Ha visszabeszéltem a nagyanyám úgy megrángatta a kislányos copfomat, hogy csillagokat is láttam a szemem körül!

- Hát igen! Attól tartok kedves hölgyem azok az idők már rég elmúltak! De talán még mi is tanulhatunk valamit az új generációktól!

- Egyszer az unokám elmesélte, milyen volt, amikor először ment randevúra! – emlékei megint kisajtoltak érzékeny szemeiből egy jelentős könnycseppet!

- Amikor véget ért a randevúja késő este a lányom mesélte, hogy úgy jött haza mint aki zokogott, és teljesen megsemmisült! Állítólag az ifjú hölgy közölte vele, hogy nem állnak egy társadalmi szinten, és a hölgynek lennének életmód elvárásai!

- Hogy micsoda??? – döbbent meg azonnal a másik úgy, hogy még köpni-nyelni sem tudott. – Hogy képzelte az a kis nyikhaj fruska, hogy ilyet mer művelni egy rendes fiatalemberrel?! – tette csípőre a kezét, mint aki valóságos csatára készülődik!

- Mindenesetre abban a pillanatban, amikor a lányom ezt a telefonba közölte velem már másnap meglátogattam az én drága unokámat, és egy egész lábas grízestésztát készítettem neki! Mindig is az volt a kedvence jó sok baracklekvárral!

A másik idősebb nő ezen erősen elgondolkozott, de még mindig nem egészen értette az összefüggéseket:

- Miben állhatok még a rendelkezésre kedves asszonyom? – kezdett volna már hozzá egy kicsit a takarítási műveletekhez miután látta, hogy már bizony jócskán elszaladt a délelőtt!

- Bocsásson meg nekem, hogy elraboltam a drága idejét! Nagyon jó volt kicsit elbeszélgetni! – törölgette meg újfent fátyolos szemeit. – Azért, ha tapasztal valami gyanúsat a tolvajokkal kapcsolatosan ugye szól majd nekem?

- Hát ez csak természetes!

Még megvárta, hogy az idős hölgy elsántikál a külső kapubejárathoz, és önmagában mélyen elgondolkodott, hogy azért ha feje tetejére is áll a világ talán még mindig maradhattak igaz, és őszinte emberek a földtekén!