EMLÉKEZETES BARÁTOK

A gyerek megállt a bozótosnak elkeresztelt erdőség szélén, ahol koboldok, és tündérek, manók szövetsége mellett, bizony az emberi gonoszság gyakorisága is letanyázott, és ahol egy ártatlan vészt jelző sikolyt, vagy gyenge liliomhangú kiáltást is alig lehetett volna meghallani, mert a fák, mintha elnyelő hangszigetelt szivacsok lettek volna, minden egyes zajt, vagy apróbb mocorgás féleséget elnyeltek, ha egyszer valaki óvatlanul, vagy pusztán csak, mert ember lévén a kíváncsiság vétkére vetemedett, akkor ritkán volt olyan eset, hogy miután kiszabadult az erdő fogságából, tartós lelki metamorfózisokon ne ment volna keresztül.

,,Hol a fenébe kószálhat ez a srác?” – futott át már számtalanszor az agyán, amikor csak kedvenc gyerekkori helyüket keresték csak fel biciklijükkel, amit külön erre az alkalomra vettek a szülei. ,,Biztosan jobb dolga is akadt, nem gondolod?!” – szólalt meg fejében a csintalan, rosszaságra csábítgató, másik hang.

,,Nem az nem lehet, hogy csak így faképnél hagyott! Engem, az egyik legjobb barátját!”

- Dehogy is nem lehet… Még hogy legjobb barátja??? – kezdett hüledezni a hang fejében egyre tovább. – Ha nem vetted volna észre, azzal az Atilla gyerekkel is remekül megértik egymást! S nem te habogtál, és etted a minap a kefét, ami miatt nem hívtak el magukhoz társasozni újfent?!

,,Hát ebben lehet valami, ha kicsit jobban meggondolja az ember!” – morfondírozott tovább magában.

- Na, látod, te nagy marha! Hát nem megmondtam neked, hogy nem kell úgy izgulni!

,,Ezt most miért kellett már megint előhoznod! Te mindent csak megkérdőjelezni tudsz! Adod az ember alá a blattot!” – mérgelődött kicsit, amikor már vagy fél óra múltán sem jelentkezett egyetlen, valamirevaló barátja.

- Talán csak megfeledkezett rólad, öreg harcos!

,,Ugyan és miből gondolod, hogy ezt is elfelejtette?! Csak nem annyira lüke?” – védekezett, bár titkon maga is sejtette, hogy a lelkiismereti, titokzatos hangnak igaza lehet.

Nem telt bele egy kis idő – hiszen mit is csinálhatott volna, várnia kellett, ha szeretett volna valamit -, meg is jelent örökké aggodalmas, aprócska, kis növésű, szemüveges barátja a Tomi.

- Hát, szervusz, öreg barátom! Hogy s mint? Mi a helyzet? – kérdezte, és még véletlenül sem jutott eszébe, hogy azért ilyen kissé kínos esetekben azért legalább nem ártott volna tisztességgel bocsánatot kérni; elvégre már több mint, tíz nyolc éve, ha nem több, jól megismerték egymás jellemvonásait.

- Neked is jó délutánt kedves barátom! Gondolom Attilával jól megvoltatok igaz-e? – fullánkként érte a másikat a kérdés.

- Miből gondolod? – kapta fel a szemöldökét a másik.

- Ne akarj szimpatikus lenni, arra most kérlek, egyáltalán nem vagyok vevő! Mondd csak, mióta is vagyunk mi haverok?

- Hát… nem is tudom pontosan… hát, ha tippelni kellene, akkor azt mondanám, hogy körülbelül… nyolc- esetleg kilenc éve is megvan talán!

- Na, látod! Hiszen tudod te használni az eszedet! És ráadásul még karórád is van, ami mindig megmutatja neked a pontos időt! Akkor nem értem, föl nem foghatom, hogy a csudába fordulhat elő, olyasmi, hogy nem jössz el a megbeszélt időben, vagy nem hagysz valami üzenetet, hogy hol keresselek?!

- Ebben látod, kedves barátom teljes mértékben igazat kell adjak neked!

- Akkor hallgatlak, folytasd! Hol is voltál mostanáig. – Most az egész helyzet megváltozott! mintha az egykori nagyon jóbarátok szerepei fölcserélődtek volna, és egyik lett volna a vizsgálóbíró, a másik pedig a szabályos vádlott.

- Most ez mi akar lenni, édes egy öregem? Vallatás?! Mi közöd van hozzá, hogy én merre kóricálgattam, mi?! – fakadt ki a másik, aki már több órája elkésett.

- Hogy mi közöm van hozzá??? – lepődött meg kicsit erőltetetten a jóbarát. – Hát lássuk csak! megpróbálom tisztán, érthetően, és a lehető legegyszerűbben elmagyarázni neked, hátha megérted! Először is: Ha valaki neked a szavát adja, hogy X időben, és Y helyen ott lesz, akkor úgy gondolom, és azt hiszem, azt azért illene betartani! Második pont: Ha már az ember késik – mert ilyen sajnos előfordul, és gyakorta megesik, magunkon kívül történő hibák, és baklövések miatt, akkor igenis legyen már benne annyi gerinc, és felelősség, hogy szóljon a másik ismerősének, hogy kicsit késni fog! Igaz?! Ez is hozzátartozik az igazsághoz.

A másik barát kicsit meglepődött a ledorgáló, és nagyon komoly hangnemen – elvégre a barátját, akivel történetesen mindketten egy házban laktak -, egy szívélyes, csupa szív srácnak ismerte meg, akinek jó humora volt, és sokat mosolygott, és merőben szokatlan volt számára az a hangnem, amit most hallott!

- Igazad van teljes mértékben barátom! De attól tartok, hogy többet már nem találkozhatunk, mert… szóval… tudod… nemsokára mi elköltözünk! – hezitálva még egy rövid ideig, hogy hogy közölhetné a leg elfogadhatóbban a megrendítő hírt.

- Te most viccelsz ugye?! Mondd csak? Hogy képzelted, hogy itt hagysz?! – vágta a szemébe a kérdőre vonást, mert tudta, hogy sebzett lelke már több váratlan pillanatot nem biztos, hogy kibír.

- Figyelj már ide te nagy melák! – próbált most lelkére beszélni. –Nem lépek le a világ végére, és majd írunk egymásnak, de sokat beszélhetünk telefonon is, majd elküldöm a számomat!

A másik rögtön megérezte a jól csengő ígéretek mellékhatásaiként,  hogy vannak dolgok, amik talán már a megváltoztathatóságuk pillanatában is rögvest megromlanak; most elfacsarodott a szíve, hogy egy régi barátot kell így elvesztenie!

- Hiába is mondanám azt, hogy jól hangzik, amit nekem itt beadsz, de… ugye az az igazság, hogy te már soha többet nem nézel majd vissza a múltadba, és ezzel engem is egy kicsit elfelejtesz! – hangja fátyolossá vált; az egyetemes szomorúság telepedett végtagjaiba.

- Ne hülyéskedj itt nekem, mert felnégyellek! Hisz nem magad mondtad: Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó! És ha egyszer Bókai Toma valamit megígér, akkor állja is a szavát!

- Akárcsak Szalai Pisti! – kezet rá!

Mint két szövetséges örök fogadalommal kezet ráztak, és mindketten igyekeztek úgy tenni, mintha a költözéssel járó kissé megalázott huzakodás és procedúra igazából meg sem történne, és nem törhetne rájuk is – mint sokukra -, a bizonytalanított jövővel szembeni tétova reménytelenség, hogy vajon mi jöhet még ezután?!

- De nekem aztán feltétlenül írjál öreg harcos, mert ha nem megszerzem az új címedet és úgy fenéken billentelek, hogy az anyád sem ismer rád!

- Mondja az, aki vagy egy tonnát nyom, és alig tud szuszogni a cangáján!

Még viccelődtek hosszadalmasan, mert úgy érezték, hogy ezekben az utolsó percekben valósággal mintha rohant volna az idő. Még tettek egy utolsó tiszteletkört mindketten a cangákkal közös társasházuk körül, majd úgy váltak el, mintha már nemcsak barátok, de igazi testvérek volnának…

FURCSA ÁLLAPOTOK

Alighogy megszületett hosszú végesttelenek ható négyórás kemény, és túlságosan is fejfájásokat és migrénes elváltozásokat eredményező vajúdás után, és az orvos nagy nehézen elvágta a fölsebzett, és éppen ezért túltengő köldökzsinórt a boldog és madarat fogó, újdonsült anyuka mennyország pillanataiban egyesülhetett az a mindent meghatározó, és minden bizonnyal örök és halhatatlan pillanat, hogy van még miért élnie, elvégre egy újabb generációról szükséges, és muszáj gondoskodnia.

Zsurka Albert a maga három kiló nyolcvanöt dekájával, a világba kiszakadt első újszülött volt, aki kezdetben nem szándékozott fölsírni, éppen ezért az orvosok kezdetben arra gyanakodtak, hogy a méhlepény, és a magzatvíz visszamarad váladéka valószínűleg akadályozhatja a légutak szabad, és rendszerezett alagútjait ami miatt a kisfiú nem juthat elegendő oxigénhez.

- Mi a mennykű történhetett ezzel a kölökkel?! Csak nem megfulladt a köldökzsinórtól?! – volt közel a teljes bepánikolás hangulatához a sebész.

- Doktor úr! Ha szabadna egy apó észrevételt tennem! – szabadkozott készségesen az egyik renitens, kicsit közelebb merészkedve a magának való sebész látóterébe, akin most is teljes orvosi, világoszöld maszk terpeszkedett. – Szerintem foguk meg a két aprócska lábacskáit és lógassuk a levegőbe, mert a többi kollega is úgy vélte, hogy ezt így kell!

A magának való, és kissé arrogáns megjegyzéseiről elhíresült sebész, most kissé értetlen, és ostoba kifejezéssel kolleginájára sandított, s mivel az helyeslően bólongatott, rögtön odafordult az újonc orvostanhallgatóhoz:

- Feltételezem, hogy szeretné még megérni, hogy a kis szánalmas karrierjében valami lökés mutatkozzék! Igazam van?!

- Jaj, doktor úr! Én igazán… Nem úgy gondoltam… Kérem, bocsásson meg! – sütötte le, már síráshoz közeli, gyönyörűen megejtő, és bájos őzikeszemeit a növendék.

- Akkor megkérném a közeljövőben kedves kollegina, hogy az értelmi gondolkodás folyamatát kérem, minden tekintetben bízza csak egészen nyugodtan rám! – felelte diplomatikusan, s hogy bizonyos kisebb fokú hitelességet biztosíthasson a még ki nem próbált, és ezáltal meg nem valósult módszernek azonnal fejjel lefelé fordította az újszülöttet, és kicsit rázogatni kezdte!  S mit ad Isten! A placenta váladékban még jelentősen ragacsos, és ismeretlen, mégis imádnivaló emberi lény egyszerre elkezdett sírni, torkaszakadtából üvölteni, de úgy, hogy még a másik szülészeti szobából – a vastag, és tömör falak ellenére is mindenki jól hallhatta, hogy vajon mi is történhet a másik oldalon.

Ez egyet jelentett a teljes értékű győzelemmel, ami az adott arrogáns, és önreklámozó sebész rögvest a maga számlájára írt fel; ti. hogy ez a kisebbfajta procedúra egyedül az ő érdeme! Azt már mondanunk sem kell, hogy a lelkes orvostanhallgatótól még aznap valamilyen különös, megmagyarázhatatlan, és ismeretlen áthelyezési procedúra keretében meg is váltak: állítólag áthelyezték valahová egy eldugott, kis Zala menti faluba, ahol a lakósság alig harminc főből áll, és szinte csak a tátongó üresség és a semmi veszi körbe az embert, a szokásos embert próbáló pezsgős nyüzsgés helyett!

Gondolhatták sokan, akik a szülészet-nőgyógyászat osztályán megfordultak napjában többször is: úgy kellett neki, mi a csudáért nyitotta ki folyton kérdező, és felfedezni szándékozó, csicsergő száját? – Erre azonban szokásos módon az esetek nagy többségében tulajdonképpen sohasem érkezett kielégítő válasz!

Amikor aztán átmeneti jelleggel – persze azt hangoztatták, hogy pusztán, csak orvosi megfigyelési célzattal -, inkubátorok fogságára ítélték csupán pár napig, hogy minden apró, kis porcikáját megfigyelhessék, akkor már Zsurkáné is egyre-egyre kezdett bizony követelőzni, hogy hová tették már egyetlen kisbabját, mert már nagyon szeretné látni, s minek utána anyatejjel sem a szülés előtt, sem pedig azt követően egyáltalán nem rendelkezett bele kellett fogcsikorgató kényszerűséggel nyugodnia, hogy a kis Albertet egyelőre mesterséges tápszerekkel fogják táplálni, aztán majd odahaza csak esznek közösen valami finomat!

- Hát adják már ide áldott gyermekemet! – követelőzött egyre serénykedőbben.

- Azonnal kedves asszonyom, csak arra kérném, hogy nyugodjon meg, amennyiben ez lehetséges! – próbálta nem sok sikeresség mellett megnyugtatni az éppen ott posztoló fiatal ápoló. – Várjon, kérem egy kis türelemmel, azonnal utánanézek! – már fogta is sósoldatos infúziós tasakokat, amik színtelen-szagtalan színű táskákra emlékeztették az avatatlan szemeket, és máris dolga után eredt!

,,Hát ez kész vicc, ami itt folyik! Mikor mehetek már el innét?!” – futott át a gondolat az agyán.

Nem sokkal később már hozta is egy másik ápoló az újszülöttet, aki – miután látszólag tökéletesen semmit sem érthetett az adott eseményekből -, úgy bömbölgetett, és kezdte el vége-hossza nincs toporzékoló oázásait, hogy egy idő után meglehetősen kellemetlen perceket szerzett a hallójáratoknak!

- Jól van, nyugszik a baba, cssss! – igyekezett nyugtatgatni a kissé tapasztalatlan ápoló, majd amikor fiatal édesanyja karjaiba tette a kisdednek sem kellett sok hozzá, hogy megérezze édesanyja egyenletesen verő szívhangjait – s máris, mint kicserélték volna kellemesen gőgicsélt csupán, és a kezdeti ördögfiókás jellemét levetkezve egy angyali kisfiú nézhetett egyetemesen farkasszemet édesanyjával.

- Hát szia, te angyal, te kis édes, kis pocaklakóm! – s abban a felejthetetlen, és örökérvényű percben, a kismama körül szinte megszűnt minden; már nem hallotta a sok esetben rikácsoló ápolók, és orvosok néhol fület süketítő utasításait, és hangosabb mormogásait, és megszűnt végtelennek tetsző pillanatokra a városias forgalom dudáló, és tülkölő óbégatása.

Az orvos is előkerült nemsokára – hát persze, hogy azt a spanyolviasz gyárost küldték már megint – aki azt hitte, hogy akár egymaga tökéletesen kordában tarthatja az osztálydolgait, és egymaga is elvezetgetné a kórházat is akár!

- Na, hát hogy vagyunk, hogy vagyunk! – kellemetlenkedett pökhendieskedő hangjával, s máris szó szerint kiragadta az éppen jókat szundizó kisdedet a kismama karjai közül. – Csupán néhány rutin jellegű, egészségügyi vizsgálatról lenne szó kedves hölgyem!

- Már megint??? – értetlenkedett az ifjú hölgy. – Hisz nem ön említette, hogy már mindent megcsináltak, és mindent rendben találtak?! – kérdezősködött nagyon is idegesen. – Mikor mehetünk már végre haza?!

- Türelem kedves asszonyom! Türelem! Meg kell kérnem, hogy várakozzék itt nyugodtan, és ne stresszeljen, mert az komolyan megárthat az egészségének a továbbiakban! Nemsokára megjövök, és akkor majd többet megtudhatunk! – a kisded az erősen szorító, görcsös karomszerű ujjak hatására fölébredt, és megint elkezdte a véget nem érő, sorozatokban fenyegetésekkel fenyegető hisztijét, ami érthető is volt, hiszen nem érezte édesanyát.

- Megkérném kollegina, ha volna olyan szíves, és persze csak átmeneti jelleggel, de elhallgatatná ezt a rimánkodó csöppséget, mert már most százhúsz a vérnyomásom, és attól tartok, ha ez így megy tovább, akkor a továbbiakban széthasad a fejem!

- Hát, hogyne főorvos úr! Ez csak természetes! – s már gondoskodó, kicsit húsosabb ölelgető karjaiba vette, és olyan megértő türelemmel, és szerény alázattal ringatta, és közeledett feléje, mintha csak a sajátja volna.

- Lekötelezett! Most pedig – mutatott az irodája irányba -, volna szíves és követni!

- Persze azonnal megyek! – miközben követte a főorvost maga is érezte, hogy torkát hatalmas, gombócszerű idegesség fojtogatja. Mintha érezte volna belsejéig lehatolón, hogy ez lesz talán végzetes egyszerűséggel és kiszámíthatósággal utolsó munkanapja… 

KORCSOSULT KORKÉP



Brutálisan exibicionista, neo-felszínes, cyber-korszak! Benső végtelen kérdésekben az ember is már süllyedő multikulturális befogadó-gép lett; információkat oszt meg, fogad be s már az előbeszédes, unalomig ismerhető ,,hogy vagyok?” – is digitálisan hálózatok cheat-ablakain csicsereg! Midenki gondtalan, gondozatlan kő-gazdagságra vágyik, s az azonnal megsimogatná, s bele is feküdne lecsupaszított végtagjaival a nagy, langyos Semmibe! A pénz-központú világ új nézőpontból még most is bebörtönözött kalitka szerint forog; ledegradált, állatiasult létszükségletek tulajdonképpeni, önző gyűjtőhelye lett!

Az egyéni vállalkozónak minél több stikli-ügyleteket köt nyélbe, annál gyümölcsözőbb tejelnek a vállalkozásai, még az átlag napi tizennégy órás műszakokban kaphat tachicardiát, vagy megfontolásként öngyilkosságra válthatja befektetett, maradék-életét! – Puszta kalitkává üresedett Emberekből kiégett szerv-roncsok maradhatnak; gondviselt ki házikedvenc kíván mindenki lenni! Kik már végképp szólítottak kisebbségi létet most új pályák után ácsingóznak! Bekormozza sokak szívét a hírnév este; s sokszor már mindenki úgy viselkedik:önző, képmutató flegma kirakat-kivagyiságban, mintha szerződést kötöttek volna s spanyolviasz gyárosok országos szövetségével!

Miért kell, hogy minden önmagát megvalló őzikeszem-arc mutatóját, s íránytűjét vesztett óraként lebegjen még képes rá álom-karrierek, s lét-húzó szakadékok gyűrűiben?! – Megvetett, locsogó ábrándokká testesülnek vágyak, ösztönök megvalósítható emlékei is!

                                               ERŐLTETETT GYÓGYÍTÁS

Négy injekciót kapott. Csak négyet. Bár ez is maximálisan és tökéletesen kialakította azt a megfogható, és feszültséggel, és izzó érzelemmel vibráló valamit, amit magában csak fájdalomnak nevezett…

,,Miért én vagyok mindig az áldozat? Miért?!” – vallatta önmagát sírva, nyüszítve, és nyöszörgőn, miközben erősen, acsarkodó, tomboló belső félelemmel szorongatta édesanyja ártatlan, hattyú kezét.

S mintha maga a főorvos, és addig még csupán hallomásból ismert, ismeretlen professzor is vesztét akarná, és mintha szándékosan csak arra törekedne, hogy neki mindenképpen rossz legyen, és fájdalmas az adott, szinte már megkerülhetetlen, s most valóban könyörtelen ítéletnek tűnő beavatkozás!

- Akkor kedves uram! Vegyen egy nagy levegőt, tartsa bent. S ami a legfontosabb: szorítsa össze a fogát! – adott rutinszerű megértéssel utasítást akkor még gyerekfejű védencének a professzor.

- De ugye nem fog neki nagyon fájni tisztelt professzor úr? – aggodalmaskodott az anyuka, aki már hidegfejű gondolkodását is épp bőrrel alig volt képes megőrizni: egyetlen gyereke lévén a kísérleti áldozat!

- Megnyugtathatom asszonyom, hogy ennél pitiánerebb, és már-már kisstílű beavatkozással szinte naponta volt dolgom még anno – kezdő rezidens koromban! – mosolygott nem létező bajsza alatt.

,,Te jó Isten! –morfondírozott magában, a még mindig csinos, és filigrán fiatalasszony – mikor volt az? Már az őskorszakban!”

- No, akkor az úrfit arra kérném, hogy nyugodtan lazítsa el magát, csak kényelmesen, és akkor kezdhetjük a beavatkozást!

- Professzor úr! Csupán érdeklődni szeretnék, hogy van-e valamilyen műanyag tárgy, amire haraphatna az én kicsikém, mert tudja, nagyon nehezen tűri, és viseli el a fájdalmat.

- Ez teljes mértékben érthető asszonyom! Tekintettel az oltóanyag mennyiségére, ettől még egy elefánt is azon mód álomba szenderedne! – azzal fogta az injekciós tűket, és ellenőrizte, pár cseppet a levegőben feltartva spriccelve, hogy nemhogy merő véletlenségből buborékok kerüljenek a fecskendőbe.

- Akkor ezzel rendbe lennék! – szögezte le. – Várjanak egy percet! Csupán csak egy pillanat az egész! – azzal hátrament, és szorgalmasan kutatni kezdett az egyik gyógyszeres szekrény hófehérszínű fiókjában, ahol mullpólyák, és egyéb jellegű orvosi eszközök halmaza volt fölhalmozva.

- Heuréka! – kiáltott föl. – Máris itt vagyok!

Azzal odagaloppozott a műtőasztalhoz, ahol az alig tizenegy éves, pufóktermetű fiúcska bal lábát tette fel, hogy a bal mutatóujján a szükséges beavatkozást elvégezhessék.

- Jó, most ez egy kicsit fájni fog; a fogaidat erősen szorítsd össze! – további teketóriázás nélkül döfte belé a négy elefántadagú kellően elzsibbasztó gyógyszert.

- Így ni! Meg is volnánk! Most még várni kell egy pár percet, míg hat az érzéstelenítő hatása, és utána már kezdhetjük is a műtétet! – odafordult az aggódó arcú anyukához, aki a világért el nem engedte volna a kezét. – Drága asszonyom, ha megkérhetném tessék kifáradni amíg a beavatkozást elvégzem! Meglátja úgy fog szaladni később ez a nagylegény, mint a nyúl, és már csupán egy kellemetlen heg marad meg a nagylábujján.

- Drága doktor úr! Kérem nagyon vigyázzon az én fiamra, mert ő a mindenem, és ha elveszteném… - elcsuklott a hangja, és hatalmas erőfeszítésébe került, hogy zubogó könnyeit is visszatartsa.

Az idős professzor kedveskedőn kiemelt egy papír zsebkendőt az asztalfiókjából, és készségesen odanyújtotta az anyukának:

- Megígérem Önnek tisztelt asszonyom, hogy semmifajta komplikáció sem fog közbe jönni! Higgye el tapasztalt kezekben van a fia! – most olyan mesterkéltnek, előre begyakorolt rutinnak hangzott ez a biztosított kijelentése, hogy csak akkor vette észre, amikor az feszült  hölgy kiment. Odafordult kis betegéhez, aki a túlzott idegeskedéstől való félelmében, hogy t.i. levághatják a lábát annyira verejtékezni kezdett, hogy a műtősasztal már jelentősen eláztatta.

- Nyugalom kis öreg, nyugalom! Ezt érzed! – aprócska orvosi műszert vett elő az egyik odakészített steril tégelyből, hogy lássa hat-e a kívánt zsibbasztó érzéstelenítő.

- Nem érzek semmit, csak nagyon félek…

- Az sohasem baj, ha az ember fél, mert akkor tudja meg, hogy mi a fontos neki, amit elveszíthet! De nagyon bátran viselkedtél, amikor tűrted az injekciókat. Most is bátornak kell még lenned egy kis ideig, és megígérem, hogy nem lesz semmi baj!

Már legalább vagy ezerszer, ha nem többször hallotta, hogy nem történik majd semmi baja, csak bátornak kell lennie blabla stb. Mégis a belső lelkében folyamatosan terjedő rettegés és félelem mintha ennek az ellenkező hatását kényszerítette volna ki.

A professzor és műtős asszisztensei azonnal hangyaszorgalmú sürgölődésekbe kezdtek; nem is igazán foglalkoztak vele, hogy kinek a lábát javítják, vagy kaszabolják, vagy hozzák helyre – csak az adott célterületre a gombás fertőzés okozta károkra koncentráltak. A professzor már az első negyedóra végén kisebb szünetet jelzett, amikor jelentősen bepárosodott a szemüvege, amit az egyik nővérnek kellett gondoskodón megtörölni, hogy az öreg egyáltalán láthassa az adott célterületet.

Közben egyetlen percre sem feledkezett meg a szemlátomást önző árnyékától is folyamatosan izgulva rettegő kamasz fiúról:

- Nyugalom, öreg harcos! Mondd csak, szereted a verseket?

- Igen, nagyon is! – végre úgy érezte akadt valami közös érdeklődési téma, amiben elmerülhet.

Az öreg most elkezdett egy ismerős versszakot, de csak úgy a mag szórakoztatására; fejből! Az ember, ahogy meghallotta zengőn kellemes hangját sohasem tudta egyértelműen eldönteni, hogy ezeket a mélyen elgondolkoztató, gyönyörűséges sorokat mind vajon ő egymaga találta ki, vagy más költők írták le!

Amikor már jelentősen besötétedett a kisfiúcska elálmosodott. Az öreg halk hangon duruzsolta:

- Nyugodtan pihengess csak, ha fáradt vagy!

A nyugtató gyógyszerek hatására, melyek valószínűleg  véráramba kerülhettek a fiúcska elszenderedett, és mire felébredt, a professzor már csak apró simításokként tekerte és fáslizta be a bal láb nagyujját, és dunsztolta be az összevarrott sebet!

- Így ni! Az érzéstelenítő most még benned van, így semmi fájdalmat nem érzel… legalább is egyelőre! Amíg nem érzel, fájdalmat azt javaslom odahaza próbálj meg pihengetni, mert később már sajnos mindent érezni fogsz! Nagyon bátor voltál! Bárcsak hozzád hasonló emberekkel találkozhatnék! – kezet ráztak, mint a jóbarátok. Az orvos még felírt az anyukának valami csillapító gyógy készítményt, majd kikísérte őket a hideg éjszakába. A fiúcska a bal lábán már cipőt aligha viselhetett volna a hatalmas, hófehér bumszlis kötéssel a lábán, így fél lábára egy vastagított zokniban kísértek el a kocsiig.

Amikor hazaértek az édesanyja volt a világkerekség legboldogabb szülője, hogy fiacskája úgy tűrte a pokoli fájdalmat, mint egy igazi férfi, és a sok szenvedés közepette kicsit közelebb hozta őket egymáshoz az elfogadás jutalma is!      

A BOSSZÚÁLLÓK ÁRULÁSA

     (Igaz történet alapján)

Balatonbogláron az akkor még érintetlen mennyország földre szállt paradicsomi állapotaiban – ahol az ember nyugodtan megengedhetett magának egy jó nagyadag lángos anélkül, hogy ez bármiben is akadályozhatta volna a további költségvetését -, rengeteg játszótér és kicsiknek is fenntartott szórakozási, biztonságnak elkönyvelt lehetőség kínálkozott, hogy az adott gyerkőcök minél hatékonyabban elüssék, vagy éppen jelképes keretek között agyonüssék az adott időt.

Egy még jó állapotban lévő hintára szeretett volna életében talán most először önállóan, és teljesen egyedül felülni, és a kíváncsiság izgalmi állapotában lengeni egy pufók gombócka gyerek, akit bár kissé túlsúlyosan áldott meg az ég, de ennél is fontosabb, hogy aranyszívvel.

Direkt akkor lopakodott ki – lehetőleg senki szeme láttára -, amikor az osztálytársai, és a bandatagok is, akiknek szinte legfőbb kedvteléseik közé tartozott a kisebbek, és a gyengéd akaratúak általános, és egyetemes megkínzása, és megnyomorítása még javában az igazak álmát aludták, és csöppet sem foglalkoztak azzal, hogy egyáltalán ki az, aki kilopakodik, és ki az, aki otthon marad!

A kicsi, pufók fiúcska – aki egész életében a világ legmagányosabb, legszánalomraméltóbb egyedei közé tartozott, talán azért mert egyetlen lakótelepi barátja volt, elhatározta, hogy igenis, ha a többieknek lehet, akkor már miért ne lehetne neki is; elvégre a hinta és környéke közterületnek számít, különben is, ha ez így volna akkor a játszótereken is, csupán annak engednék meg a játékszerek általános élvezetét, akik ehhez megfelelő jogosítvánnyal rendelkeznek! – De most hál’ istennek nem ez történt! Főleg a reggeli órákban, amikor még a vízparton is kissé hamvas, és enyhén csípős az idő, bár nyári kánikulára kellett ezen a napon is számítani a fiatal fiúcska a világ legboldogabb gyereke volt ezekben a pillanatokban, amikor végre távol, és egyedül lehetett – főként azoktól az emberektől -, akik naponta kellő rendszerességgel pokollá tették jól berendezkedett életét, és ha ez nem lett volna elég, akkor emellett sorozatos, főként éjszakáként rémálmok gyötörték; be kellett kissé suta gyereknek folyton zárnia, reteszelnie az ajtaját, különböző mozdíthatatlan tárgyakat, mert úgy vélte, hogy nem elég, ha a mumusok folyvást ágya alá bújnak, hogy onnan rémisztgessék folyamatosan, de ha ez nem volna elég, akkor ott volt még maga a tulajdonképpen vett gyerekszoba ajtaja is- amit szintén gondosan be kellett zárni, hogy talán nyugodtabb, és békésebb éjszakái legyenek!

Azonban azt maga is tudta, hogy ez hosszútávon, és sokáig nem folytatódhat, és nem mehet; mert a rémálmok ugyanúgy visszakéredzkedtek agyi labirintusa közé, és kikövetelték maguknak a felsőbbséges rettenetet!

Amikor egyik kora reggeli órán megengedte magának azt a kisebbfajta luxust, hogy életében talán elsőként ülhetett fel a hintára, és nézhette a Balatonban tocsogva úszkáló, hófehérre pingált hattyúk változatos, rekedt acsarkodását azok felett a megmaradt, maradéknak szánt szendvicsmorzsák felett, amit valamikor még ő szórt a tóba, akkor volt még csak igazán boldog!

De hát – ahogyan mondani szokták a boldogság egy ember életében pusztán időleges, és ideiglenes percekig tartható folyamat -, ahhoz, hogy valaki ténylegesen a kiegyensúlyozott boldogság harmóniájába kerülhessen, talán mindenképpen szükséges egyfajta szilárd, és makacskodó, ugyanakkor megingathatatlan akarat, ami célja elérése érdekében keresztültörheti az útjába tornyosult gátakat, és ellenszenveket is!

De sajnos ez sem volt minden egyes esetben így! Amint a pufók, mindenkitől elhagyatott, és napja nagy részében tétován tengődő, és társai között is tökéletesen idegen fiúcska ráült imádott, és már jó előre álmaiban elképzelt hintájára; amit álmában kivételesen sugárzóan áldott, és nagyon kedves édesanyja lökött, most hirtelen a rettenettől, és a lesújtó, torkon ragadó félelem érzetétől arra kellett döbbenten eszmélnie, hogy a belelkesült bandavezérek már szinte loholnak feléje, hogy ismételten egy kisebbfajta ,,agypuhításban” részeltessék!

- Nézzétek csak csórikáim! Ez a bögyösülő King Kong még hintázni merészelt, ráadásul a mi magánterületünkön! – emelte fel rettegett, rikácsoló, mutáló hangját az egyik nagyobbacska fiú, aki sajnos szorgalmasan inkább a konditermek egészséges világát látogatta, semmint a tanórákat! – Szerintetek ezt szó nélkül hagyjuk!

- Neeem! – üvöltötte a többi hataloméhes ördögfióka.

- Akkor te szemét, kis féreg! Most puhítás következik! – azzal, mint a hiénák a háromnapos, kiszáradt, és csontos dögre – úgy vetették rá magukat körbezártan kerek alakban a szerencsétlen, éppen csak kamaszodó, és bizony kisebbfajta súlyproblémákkal küszködő gyerkőcre.

- Forgassuk meg! – javasolták a jó ötletet a többiek a nagydarab pernahajdernek. – Nézzük csak meg, mekkorát tud szárnyak nélkül repülni!

Azzal két-két ember az egyik oldalán, majd szintén két ember a másikon azon nyomban megragadták a hintát, és akkorát löktek rajta, hogy a pufók kamasznak már tótágast álltak kövérkés lábai, s úgy elszédült a hirtelen jött, kellemetlen lendülettől, hogy erősen környékezni kezdte hányingerérzete!

- A kis surmó takony! Oksizzátok csak! Mindjárt okádik! Ezt látni akarjuk! – s ismételten jól megpörgették, majd addig-addig folytatták a pörgetést, amíg a pufók fiúcskának fölkavarodott dühöngő gyomra, és egész méltán elfogyasztott reggelijét kiadta a gyepre!

- Nézzétek csak skacok! Hát ez tényleg komplett idióta! Kicsulázza a finom zabát, aztán most meg fetreng! Szerintetek ezt hagyjuk?! – néztek közösen, mint a cinkosok farkasszemet, a nagyobb vezérek! – Ugye nem!

- Hát persze, hogy, még jó! – vigyorgott a többség!

- Akkor lássuk a kakukktojást! Fürdetés következik! De nem a szokásos módon! – megfogták a szerencsétlen fiúcskát, aki az általános, keringetés következtében már alig állt a lábán, majd hogy magához térjen a saját kiöklendezett gyomortartalmába akarták megforgatni őt, hogy magához térjen!

De történt valami, amire talán egyik kisstílű bandavezér se számított. Egy félszeg, vézna, és nagyon soványka kislány lépett ki a parkosított övezet körül, ahol ezek végzeték a móresre tanítás szokásos alapműveleteit, és rájuk rivallt:

- Hé! Miért csináljátok ezt azzal a fiúval?! – kérdezte felemelt, és látszólag félelmet ritkán ismerő hangsúllyal. – Eresszétek el de nyomban!

- Nézzétek a kis pöttöm Panni! Mit akarsz itt te kis gizda seggdugasz?! Vagy te is kérsz belőle? – ezt már a nagyobb fiú mondta.

- Azonnal futok és megmondom a Béla bácsinak, hogy mi csináltok ezzel a fiúval, ha nem eresztitek azonnal szabadon! – állt a sarkára.

- Azt te csak hiszed, te kis nyamvadék töpörtyű! – szólt rá az egyik mitugrász, és már lohol is, hogy hamarjában elkaphassa. – Majd adok én neked, te kis rohadék! Hát azt hiszed, hogy mindent megúszhatsz?! – azzal már ott is volt a most végtelenül, és teljesen árván maradt kislány háta mögött, és erőteljesen megszorította annak töpörödött, vékonyka karjait.

- Na, most pofázzál, te kis ribi! – szorította ellenszenvesen, és dühöngve.

Nemsokára odaértek a banda többi tagjai is, akik előszeretettel nézték végig ilyen esetekben a móresre tanítási procedúrákat.

- Mit akarsz azzal a végtelen, cingár kölyökkel, te Sanyi? He? – kérdezte most kissé meglepődve a helyzet komolyságán a banda tulajdonképpeni esze Bányász Zoli. – Mondd csak el nekem te állat, hogy miben egyeztünk meg, amikor a móresre tanítást kiadtam?! – meredt szúrós szemmel a debella vagányra.

- Mit is mondtál…főnök? – kezdett gondolataiba merülni a másik.

- Hát mindenképpen először is azt – ha nem tévedek -, hogy gyenge, magatehetetlen kölkökhöz nem nyúlunk, és nem is leckézetjük meg őket! VILÁGOS, te idióta barom?! – emelte fel a hangját, hogy még intenzívebb legyen elrettentésének hatása.

- Ha csak még egyszer hasonló eset a tudomásomra jut, te leszel az első, akit elteszlek láb alól! MEGÉRTETTED?!

- Igen, igen… Főnök! – s a nagydarab, benga kölyök reszketett, akár a nyír, vagy falevél. – De főnök? Mi csináljuk, ezzel a kislánnyal, hogy senkinek ne mószerolhasson be minket? – kezdett hirtelen izgulni.

- Én már erre is találtam egy nagyon praktikus ötletet! – mosolyodott el, aztán a kislányhoz lépett, előhúzott a zsebéből egy cseresznyegallyból készített, messzire elhordó parittyát, és egy kicsit a lelkére beszélt:

- Nézd csak kislány! – őzikeszemébe nézett. – Most még elengedlek, de látod itt ezt a kis szerkentyűt! Ha csak ki mered nyitni azt a cserfesz, mindenre kész pacsirta szádat, akkor akkorát kapsz a parittyámtól, hogy a kis pofikád kidekorálva lesz! Világos?!

A kislány most igyekezett határozottságot erőltetni magára, és ezzel a hajthatatlan, oroszlánhűségével volt talán egyszerre a legbájosabb, és a legrokonszenvesebb ellenálló, és lázadó, akivel a rettegett bandavezérek valaha is találkoztak. A sarkára állt, és semmi esetre sem hagyta, hogy bárki is megfélemlítse!

- Itt maradok, igenis, amíg azt a fiút el nem eresztitek a fogságból! – felelte harcias kedvvel, és nagyadag dacossággal, miközben a félelem komor, baljóslatú felhői ott cirkáltak a lelkében.

- Ahá! – mosolyodott el nem létező bajsza alatt Bányász Zoli. – Hát kedveském, ha te így, akkor nagyon sajnálom, de én is így fogok tenni! – azzal marokra fogta gyönyörűen, hullámos, leginkább a borostyánindákra emlékezető, csokoládé haját, és úgy meghúzta, hogy a kislány erőteljesen, és fájdalmasan fölsikított!

- Ugye ez fáj, te szemét, kis béka?! – mérte végig a markában tartva a banda főnöke végtelen, és most kiszolgáltatott áldozatát.

- Kérlek, eresz el! Auu! Ez nagyon fáj! Engedd el a karomat! – s meglátszott, hogy az árván maradt lányon fájdalmas, pörsenéses, vörös nyomokat hagyott a főnök vasakaratú ökle.

- Ha szépen viselkedsz, és nem árulod el senkinek, ami itt történt, akkor esetleg elengedlek! De meg kell ígérned valamit!

De történt valami váratlan esemény, amire talán egyikőjük sem számított; miután az öreg osztályfőnök, aki már a hatvanas éveinek az elején járhatott jócskán, és éppen most ébredezett álmaiból, szinte mindig hozzá volt szokva, hogy lefekvést követően az osztálya mindig kisebb-nagyobb ramazúrit tart, és eget rengetőn ricsajozik. Hogy ezt kivédhesse, két jókora vattacsomót dugott füleibe, hogy tompíthassa a hangzavart, és megteremthesse – bár csupán ideiglenes keretek között -, független, és békés álmait!

De most merőben szokatlan volt számára ez a hirtelen jött, felengedett csönd, ami szinte a maga hangtalanságával már gyilkolónak hatott!

,,Hát ezek meg hova tűnhettek?” – gondolkodott egy percig magában, és miután maga is vegyészmérnök szeretett volna lenni a szokásos földrajz-biológia szakos tanári pálya helyett, arra a következetésre jutott, hogy a legjobb, leghatososabb módja, ha az ember meg akarja tudni a történteket, hogy utána néz az adott dolgok folyásának!

Így is tett! Amilyen gyorsan csak tudott a szállást adó kempingük mellett közvetlenül volt egy kisebb játszótér – ahol az a jellegzetes, és bizonyos hinta volt -, így nem kellett sokat keresgélnie, hogy megtalálja az állítólagos tettesek nyomát. Azon nyomban meglátta, hogy a pufók, és kissé túlsúlyban lévő Bányász Zoli, egy ártatlan, és csont sovány kislányt szorongat , több mint valószínű, hogy ellenséges, megfélemlítési célzattal!

Azonnal rohant feléjük, ahogy csak öregedő lábai bírták, bár az orvos barátja azt mondta neki, hogy amennyiben nem mondd le a cigaretta általános élvezetének jogáról, abban az eseten pár éven belül nemcsak tüdőrákja lesz, de egyik lábát is amputálni kell!

- Bányász Zoltán! – kiabálta már messziről!

A banda megmaradt tagjai egyből berezeltek, és hirtelen inukba szállt a megmaradt bátorságuk. Hogy vajon most mi lesz? Elvégre, ha az ember gyerekeket szégyenít meg, ráncigálja a kislányok haját, és egy másik gyerekből kipüfölné még a szuszt is, akkor a legtermészetesebb, hogy sok dicséretre, jóságra már korántsem számíthat!

- Bányász Zoltán! – fújta ki a bent ragadt levegőt a tüdejéből az osztályfőnök. – Mondd csak fiacskám, hát te a füleden ülsz mi?! Mit kérdeztem? – állt meg pontosan vele szemben, hogy jól megnézhesse magának ezt a cégéres haramiát, és szemeik egymásba fúródhassanak!

- Igenis Béla bácsi! Itt vagyok! – hebegett-habogott. – Mit is tetszett pontosan kérdezni? Már elfelejtettem!

Az öreg tanár egy szempillantás alatt úgy megfogta annak két, elefántnagyságú fülét, hogy kis híja volt, hogy a mindig tetterős, magabiztos, utcai vagány ott helyben ne produkáljon egy kisebbfajta hisztériát, vagy sírási rohamot. Most azonban bármennyire is érezte, hogy majd megfullad a szorító fájdalom hatása alatt, mégse mert megnyikkanni sem!

- Ha jól emlékszem saját szavaimra édes fiam, akkor azt kérdeztem, hogy mit csináltok ti itt?! Úgy van?!

-…Igen! Vagyis igen! – felelte, bár saját maga sem tudta, hogy mit is akarhatott az öreg már megint ezzel!

- Akkor hát, hadd ismétlen meg gyorsan! Csak a te kedvedért, mert ugye bár az ismétlés a tudás jó édesanyja!

- Igen Béla bá’! – felelte most a megszeppent kölyök.

- Mondd csak fiam! Szép dolog az, hogy egy végtelen hölgynek elkezded huzigálni a haját? Mi?! Mondd csak te hogy tűrnéd, ha más kirángatná szálanként a hajadat?

- Nem szeretném Béla bá’ – hunyászkodott meg, megjuhászosodva.

- Nahát, akkor! És az hogy néz ki, hogy egy másik gyereket meg agyba-főbe vertek, csak azért mert nem tetszik nektek a fizimiskája?

- Nagyon rosszul hangzik! – válaszolta, bár bocsánatot még most sem akart kérni! Nem lehet tudni, hogy a makacskodó dac, vagy egyéb személyiségjegyek fűtötték.

- …És mondd csak édes fiam! Most akkor mihez is kezdjek én veletek?! Mert ha igazgatói megrovásban, avagy fegyelmi tárgyalásban részesítelek benneteket, abból nektek tanúság egy életre még nem származik! Vagy igen?! – Az öreg máris kiszúrta, hogy Bányász fütyöl a bölcsen dorgálásnak szánt szentbeszédére, így stratégiát változtatott.

- Mondd csak fiacskám? Szerinted ez vicces?! Na, hát, én nem is gondoltam volna, hogy ilyen tréfás természetű ember vagyok! Hívd csak ide a barátaidat, de rögtön! – most már utasította, de mindenki tudta, hogy valójában ez már a konkrét ítélet megfogalmazása volt.

Amikor aztán a banda többi tagjai is sorrendben fölsorakoztak előtte, az osztályfőnök szúrós, vizslató szemekkel kezdte mustrálgatni vajon a többi bandataggal mit is kellene csinálnia? milyen büntetést szabhatna még rájuk ki?

- Megvan a megoldás! Heuréka! – kiáltott fel nem kis megkönnyebbüléssel. – A kirándulás hátralévő részében, egy kis kerti munkára foglak be benneteket! Segíteni fogtok Miklós bácsinak megjavítani a sufnikat, és szépen, gondoskodva leszeditek a barackot a fáról, de vigyázat! – emelte fel figyelmezetően mutatóujját -, ha csak egyetlen barackot is hibásan tesztek a kosaratokba, akkor a továbbiakban megtorló intézkedések lépnek majd életbe veletek kapcsolatban! Most pedig mert ennyire korán keltetek mindannyian, és bizonyára frissek és kiegyensúlyozottak vagytok, így az egész banda ingyenesen megfürödhet a Balaton hűsítő, felfrissítő habjai között!

-…De Béla bácsi! Még nagyon hideg van! – tiltakozott nyomban a most megszégyenített bandafőnök.

- Hogy mondtad, édes fiacskám?! – rikácsolt hangjával most szándékosan az öreg osztályfőnök. - …Én is úgy gondoltam! Nyomás be a vízbe, de nyakig ám! Kifogásokat pedig ne akarom hallani! Megétetted?! Most majd talán ti is megtanuljátok milyen az, ha valakit emberi méltóságában megaláznak sorozatosan naponta!

Sajnos az idősödő osztályfőnök ezt egy kicsit elnézte, és rosszul is gondolta, mert sajnos a későbbi években – főleg amikor már kinőttek a bandavezérek is az elviselhető gyerekkorból egyre könyörtelenebbek, egyre kegyetlenebbek, és sajnos egyre elvetemültek lettek. Szegény Béla bácsit pedig a tantestület általános, és lefokozó, egyöntetű véleménye alapján nyugdíjazták abban a szent pillanatban, amikor a kilencvenes évek vége felé átesett a második szívtrombózisán! – S bármennyire is szükségét érezte, mint valami páncélos, magasztos, és nemes lovag, hogy az elesetteket védje a pufók fiatalember minden nap ordas küzdelmeket folytatott továbbra is az elvetemült pimaszság, és alávaló gonoszsággal szemben…             

VISSZA-ÚT


Jelmezek nélküliek már a lecsupaszított, monológok: csupasz börtön-ketrec már matracok nélkül! Csalóka képzetté válik már az ócska legenda! Illanó valósággá válik a megbabonázott igézet: őzike-csillagokban bújócskázó könnycsepp! - Bomlott Alkonyok mélybe-rántott megsemmisülése maga után szabadítja a torzslakodó sötétséget! Szentjánosokként bandázó alvilágok mutogatnak s kelletnék magukat! Próbálnám gyermeki bizalommal elhinni még talán a mindenkiben jelenvaló Jóságot, késztetést, hogy a segítséget- kegyelmező Angyal-szárnyakon érkezhetik! Ha lehetne egy titkos alagút, mely végig menve a Lét-próbái sem tűnhetnének annyira bonyodalmasoknak! Egyetlen pillanatra láthatnám a szirom-szívű drága Hölgyet, aki pillantásával egyre vigasztal s gyógyít!

Feltétlen szeretet, önkéntelen odaadás csupán tündérmesék adakozó morzsaléka; tapintható félsz-szorongásom uralkodik kósza-lelkem kút-mélyén s vallatva számtalanszor hangot ad! Nyughatatlan Árnyékok sejtelme nem ígérhet se megváltást, se megnyugvást! Titokban lappangó kísértet-férgek hajszolják-űzik éjszakák rácsain át egymást még vak-falakba maguk is beleütköznek!

Talán, ha maradhatna még időm bátrabban elviselhetném, miként lehetne lehetséges önmagam lelkiismeretét részekként lebontva szeretve lenni?! - Hattyú-ölében megváltó álomba ringathatna az angyalok reménye: szűkölve szimatoló vaddá vedlett bennem az elveszett gyermek, aki nem nőhetett fel, hogy sebezhetősége épp maradhasson!

Az éjszakában újabb túlélhető lehetőségként mindig új-élet hasít magának a denevér-röppenésű virradat; nézd a lelkemet, s láss a szíveddel, hogy megérthesd mi az, - ami még mozgat?!

                                                              AZ ÖNZETLENSÉG ÁRVÁJA

                                                           (Anyai nagyanyámnak szeretettel)

Mikor 1952-ben a falu úgy határozott, hogy beváltó jegyekre fogja árulni az élemet, akkor Zsupanek Terézia a maga alig tizenkét évével, és alig harminc kilójával azt a lehetetlen feladatot, és hősiességet sem nélkülöző vállalkozást kapta, hogy tegyen meg mindent, hogy a szűkebben vett további négy testvérének meglegyen a napi betevő falatja egész hétre, - ugyanis ők vagy később születtek, és így kisebbek is voltak mint Terka, vagy pedig még annyira kereskedelemben egyáltalán nem jártasak, hogy az egyetlen szóba jöhető lehetőség – minek után a szülők, már ideje korán hajnali háromkor elmentek szántani, és markot szedni -, a kamasz lány oroszlánhitvalló helytállásán múlott.

Amikor a kicsiny, és fűzfa vékony termetű, alig ötvenkilós, vézna kicsi leány bement a már felnőttek uralta Kiskunsági Állami gazdaságba, szinte az összes felnőttesebb ember: tehát akik már jócskán meghaladhatták a harmincat, és a negyvenes éveiket is, igencsak meghökkentek, és meg is lepődtek. Egymás között máris két lábon elkezdett járni a bűvös pletyka, és találgatás, hogy vajon honnan kerülhetett ide a senki szigetére ez az alig tizenkét éves, nagyon véznácska, még a gyenge szellő által is elfújható kisleány?

- Hát osztán te meg mit akarsz, te kis töpörtyű?! - kérdezte az ügyeket éppen akkor intéző számadó.

- Jó napot kívánok! A nevem Zsupanek Terézia, és munkába szeretnék állni! – húzta ki magát erényesen, mert a szülei meghagyták neki, hogy nemcsak, hogy mindig az igazat mondja, de ha valamit komolyan is gondol, akkor mindig húzza ki magát, és egyenes tartással álljon meg bírálói előtt!

- Hát osztán gondolod, hogy egy ilyen kicsi lyányt majd beállítók a marokszedők közé a negyven fok melegbe, mi? Ha-ha-ha! – azzal eget rengető kacarászásba kezdett.

- Kérem szépen! Apám most szánt, de amellett vasút mellett van szolgálatba, mint bakter! Tessék nekem állást ajánlani, mert még négy testvérem van, és nagyon kellene az a pénz!  - adta vissza a jogos igazságot, egyenesen a számadó, pufók, vörösesen kövér képébe.

- No, nézd, csak nézd! Ha-ha-ha. De fölvágták neked a nyelvedet hallod-e?! Hát mire is tudnálak téged használni! – most fölállt, szándékos nagyúri kedvvel kidüllesztette hordószerű, pókhasát és feltűnően türelmetlen kedvvel járkálni kezdett a szobában. Aztán mintha csak hirtelen ragyogó ötlete támadt volna fölemelte a telefont, hogy eligazítást kérjen a tapasztaltabb főnökeitől.

- Halló, halló! – szólt bele a kagylóba. – Itt a Betyár beszél! Igazgató elvtárs drága! Bocsássa meg, hogy zargatom, de lenne itt egy csenevész, töpörtyű gyerek aki állást akar, és nem mondom, hogy nem jönne jól, mert minden dolgos kézre, ami csak fennakadhat szükségünk van, de hát egy gyereket?!

A vonal másik oldalán ki tudja miért a hosszú döbbenet miatt, vagy meglehet mások okból hosszú, néha csend hallatszott. Majd egy rekedtes hang kinyögte valahonnan a szoba túlsó feléről: - Felveheti, csak engem hagyjon már békibe! – azzal le is tette a kagylót.

Hogy a testes, és kövér számadó a kislány lelkét megnyugtassa még továbbra is füléhez tartotta a telefont, majd csak ennyit mondott bele: - Igenis főmérnök elvtárs értettem!

Azzal, mint aki már minden tőle telhetőt megtett, odafordult pirospozsgás, és meglehetősen borvirágos arcával a kislányhoz:

- No, te kis töpörtyű! Kaptál állást! A bakter apádnak pedig üzend meg, hogy lesz píze rá se rántson! Megértetted?! – itt hirtelen kiszólt a másik szobába, ahol már kissé türelmetlenül várakoztak a segédek, és behívott magához, egy markos tagbaszakadt legényt, aki teljesen barna volt már, és az egész napos intenzív napsütéstől bizony jelentősen kicserepesedett a bőre, és meg is keményedett.

- No Józsi! A te dolgod lesz, hogy ez a kis mihaszna kapjon eleséget, és ha fáradt akkor csak neki engedélyezett néhány perc pihenő! Megértetted?!

A nagydarab, fiatal, életerős legény most bólintott.

- Osztán, ha a többség elégedetlenkednek, vagy húzná a fogát mondd csak meg egészen nyugodtan, hogy a mérnök elvtárs ezt így rendelte! Rendben lesz?!

- Igen számadó elvtárs! Minden rendben lesz!

- Hányszor megmondtam neked, te melasz, ha itt bent vagyunk az irodába, akkor szinte már feleslegesség számba megy az elvtársozás! Itt még szólíthatsz nyugodtan a nevemen!

- Értettem számadó uraság! – felelte a bösze legény, mert azt a luxust most sem merte magának megengedni, hogy tisztes nevével illesse a munkáltatóját!

- No, te kölök! – fordult oda a kislányhoz megint. – Ebéd rendesen déli harangütésre. Te egy kicsit a naplemente előtt elmehetsz, mert kicsi vagy! – azzal heves, és kissé türelmetlen turkálásba kezdett az íróasztalfiókjában, ahonnét egy össze-vissza karistolt, jelentősen megpecsétezett, bélyeges nyomtatványt sikeredett kihalásznia, amire fölírta a személyi adatokat; elvégre biztos, ami biztos!

- No, aranygyerekem! Mi a becsületes neved?

- Zsupanek Terka vagyok, kérem alássan! – cincogta szinte alig hallható, egérke hangján.

- Kölök jobban teszed, ha ordítasz hozzám, mert nekem már megviselte a sok zaj a fülemet!

- Zsupanek Terka! – ordította, ahogyan a torkán csak kifér.

- No, nézd csak te Józsi! – kacagott a számadó. – Ez a gyerek osztán tud beszélni! Meglásd egy-kettőre lesz majdan pénzetek is! Azzal a másik markos legény gondjaira bízta a felnőttek világában kissé tétován, és árván megmaradt, gyakorlatilag idegen kisleányt!

Amikor aztán kimentek a mezőre a többi felnőtt között rögvest beindult a pletykálgatás, és a suskus gépezete – elvégre senki sem tudta, hogy hogy a csudába kerülhetett ide egy alig tizenkét éves, meglehetősen véznácska gyerek, aki a tonnasúlyú szalmabálákat sem tudja megemelni, hát még akkor, hogy az istennyilába szedné a markot a folyton gabonát köpködő kombájn után?

- Nézzétek! Megjött az új számadó! Ez osztán a munkaerő fiúk! – fütyölt egy hatalmasat elismerősen, és kissé cinikusan hangon egy suhanc, aki viszont épek hogy akkor tölthette be a huszonhatot, tejfelesszájúságában.

- No, csak ne bánd nekem azt a kölköt, mert felnégyellek! Megértetted?! A számadó elvtárs különleges utasítása, hogy nekem köll pesztrálgatni, és vigyázni is reá! Ő is dolgozni fog amennyit csak bír! Megértettétek?!

- Igen Józsikám! Hát persze! – s a másik suhancképűnek már hűlt nyoma se volt, mert azonnal kellett kezdeni a munkát, hogy lehetőleg naplementére mindenki végezzen az örökkévalóság fogaskerék törvényei szerint!     

Hát akkor most mit csináljon ezzel a pöttöm kislánykával a számadó! Ha beállítaná a kombájnhoz a végin még híre menne a faluban is az asszonyok között, hogy gyerekeket is foglalkoztat, vagy ami talán még rosszabb megtudja a felesége, hogy gyerekekkel végezetik itt is a piszkosabb munkát, és akkor még aznap kap majd a fejére és lesz neki nemulass!

Aztán végül azt találta ki, hogy a gyereket beállítja a gabonaszedőkhöz, és így felesben csak képesek lesznek learatni!

A töpörödött, még egészen aprócska kisleány sem tétovázott túlságosan sokat. Tette, amire utasították; amint a számadók, napszámosok többsége learatta a gabonát, ő kis, hártyavékony kezecskéivel aprócska kupackákba, és bálákba hordta a fölhalmozott terményt, és illőn egymagában várakozott, hogy a kombájn megérkezzen, és a csépléssel is végezhessenek az aratók!

Éppen déli tizenkettőkor – tehát a legnagyobb melegben, ami csak létezett azon az elátkozott, madárlátta pusztaságban, ahol talán még az állatok is kínzó szomjúsággal ügettek egyik enyhet adó árnyékfoltról a másikra, hogy a részeges nap tűhegyeitől menekedhessenek, és szabadulhassanak, Terka jóízűen falatozni kezdte azt a kevéske száraz, fekete, bodag állagú, aprócska kenyeret, és még vékonyabb szalonnadarabot, amit az egyik munkásasszony hozott ki, neki is, mint a többinek a halotti csöndességgel megáldott mezőre.

- No, kicsi lányka! Hogy ízlik a munkásélet? – kérdezte mosolyogva, nem létező bajsza alatt az egyik markos, mackós legény.

- Nekem ízlik! Bírom én a munkát! Engem csak ne pesztráljanak! – vágta vissza, mintha valaki megsértette volna.

- Hinnye, a kiskésedet neked! Hát honnét vetted ezt a beszédet! – kérdezte egy másik napszámos.

- Ja, hogy ezt! Hát ezt tetszik tudni csak úgy hallottam ki a mezőn!

Az egyik számadó munkás gyorsan elsietett a mezőre ottmaradt társaihoz, és a lehető legszigorúbban meghagyta nekik, hogy ezentúl, ha a kislánnyal találkoznak beszéljenek vele a lehető legértelmesebben, és legszebben, mert ő sem akarja elveszíteni nehezen kikunyerált állását a főmérnök elvtársnál!

Így történt, hogy amíg Terka becsülettel elvégezte szinte a hét összes napján – gyakorta szombat, és vasárnapi aratásokkal is a gabona, marok, és a terményféleségek begyűjtését,  nemritkán kiskaszájával maga vágta a rendet, és a tarló sok esetben fölsebezte szegény véznácska, kis lábikráit, az adott számadó, aki melléje volt beosztva feladatul kapta, hogy azért ha jobb dolga nincs – márpedig munka ekkor is akadt bőven -, nagyon vigyázzon a kicsi lányra.

Nemsokára aztán híre terjedt, hogy kint a mezőn dolgozik, és munkába van fogva egy pici lányka, hogy eltartsa többi testvéreit is! Hát, amikor a faluban ez az elöljáróság fülébe jutott, lett akkora felzúdulás, és perpatvar, hogy annak aztán mindenki a csodájára járt szegről-végről!

Ki is jöttek a főjegyzőségi hivatalból is mindjárt vizsgálni ezt az igen különös esetet, hogy vajon mit is akarhat voltaképpen ez a kisleány egymaga? S amikor meglátták, hogy a sok felnőtt ember között már egészen otthonosan berendezkedett, és egymaga is boldogul a sarlóval, kapával, fémegyelővel nem sokat teketóriáztak fogták magukat, és a közgyűléssel karöltve azonnal megszavaztak egy újfajta szociális segélyt.

- Hát apád foglalkozása micsoda? – kérdezte az egyik szorgoskodó elöljáró.

- Bakter kérem!

- Á! Szóval egy újabb vasutas! – megvakarta erősen veretékező homlokát, majd csettintett kettőt kezeivel. – S te pici lányka miért is vagy itt?

- Kérem szépen, most én vállaltam el, hogy eltartom a testvéreimet, mert tetszik tudni édesanyám bizony-bizony a mostani időkben sokat betegeskedik, és nincs is túl jól!

- Hány testvéred van neked, he?

- Velem együtt négyen vagyunk! – lehajtotta aprócska, liliomos fejecskéjét. – Bácsi, tetszik tudni volt egy kisöcsém is, de ő alig pár hónapos korában elvitte a láz!

- Nagyon sajnálom! – Levette szalmakalapját, mint aki részvétet fejez, ki, majd benyúlt látszólag tágas, és öblös zsebeibe, és egy csomag cukrot húzott elő.

- Mondd csak, szereted a cukorkát?

A kislány Terka szeme hirtelen megfényesedett, és úgy kezdett világítani, mintha két fénylő csillag, vagy legalább is üstökös lett volna, amely barna fényével beragyogja az ismeretlen univerzum sötét foltjait!

- No, te kicsi leány! Eljössz-e velem, segíteni egy kicsit kukoricát egyelni? – kérdezte továbbra is kedveskedve a sokat megélt ember.

- Nagyon szívesen bácsi, kérem! De nem tudom, mi az az egyelés! – szabadkozott a kislány, és most igencsak meglátszott rajta, hogy két gömbölyű könnycsepp máris legördült sötét karbunkulus szemeiből.

- Ejnye, ejnye, no! Hát nincsen semmi baj! Nyugodj meg, te kis butám! – vigasztalta az öreg magvető -, majd én szépen mindent elmagyarázok. Neked csupán az lesz a dolgod, hogy a megkapált kukoricaszár mellett a tarackokat, és a gyomnövényeket kipiszkáld, mert ezek oda nem kellenek!

A kis Terka most megnyugodott, és egy idő után hagyta, hogy a bölcselkedő magvető vaskos, markos, és érdes kezeivel megfogja hattyú-fehér és sokkal törékenyebb kezeit. S együtt mendegéltek a másik járásra, ahol egy sokkal nagyobb földterület terült el, mint azt valaha is a kislány hitte volna…

- Bácsi, ezt mind ma csináljuk meg! Édesapám haragudni fog, mert úgy volt, hogy a mihaszna bátyámmal együtt ma mi vigyázunk a kisebbekre!

- Hát ezt csak most mondod?! – kerekedett ki kidülledt, cseppfolyós, kék szemekkel az ember. – No, most hogy tegyük rendbe a dolgokat?! Fogas kérdés? – Terkához fordult esdeklőn, segítségében reménykedve. – Van-e valami ötleted kicsi leány?

- Szerintem csináljuk meg az egyelés egyik felét, majd ebédidő után a másikat! – javasolta csicsergő fecskehangján.

A nagy markos kezű, és érdes öklű ember most mosolyra húzta nagy búsa bajsza alatt a száját, és egy nagyot hahotázott a levegőbe.

- Ha-ha-ha-ha! Hát te osztán jópofa vagy, töpörtyű! – nevetett melléje. – De szerintem sokkal jobb lesz neked, ha szólok valamelyik számadónak, vagy béreslegénynek, hogy vigyen téged haza a szamaras szekérrel!

Terkának már nedvesedett a szembogara, mert azt érezte, hogy kialkudott, önálló, kis keresete veszélybe került, és emiatt még inkább fönnforog a szegénység kockázata. Kézen fogta a nagyember kezét, és alázata jeleként letérdelt hozzá, mintha egy dörgős szavú próféta lett volna:

- Bácsi, nagyon szépen kérem, ne tessék ezt csinálni! – esedezett könnybe lábadt szemekkel. – Muszáj, és köll nekem ez a munka, mert apám egyre kevesebb gubát kaphat csak a vasúttól! Már így is többször megesett, hogy padlássöpörtek nálunk!

A tapasztalt embernek megesett a kislányom a szíve, mert lehajolt hozzá, és óvatosan barackot nyomott annak barnakócos fürtjei közé, majd nekiláttak az egyelésnek.

Nem sok híja volt és már itt is volt az ebédidő! Rendbe kellett tenni a másik jelentős kiterjedésű földterületet is!

,,Hát most mit csináljak én egy szál magamban, teljesen egyedül! Ezt a gyerkőcöt csak nem állíthatom be magam mellé! Kétségtelen, hogy szívós ez, mint egy állat, de szegényke olyan gyenge, és soványka, hogy talán még egy tonnás szalmabálát sem bírnának el csenevész vállai!” – így töprengett magában, amikor hirtelen egy almásderesek húzta lovas kordén, mintha pompázatos álombeli herceg lett volna – legalább is -, meg nem jelent maga az földterület kijelölt járási elvtársa. (hiszen ebben a korban az adott eszme miatt mindenkinek kijárt valamilyen formális megszólítás!)

- Hát jó napot kívánok elvtársak! Szeretettel, és nagy tisztelettel köszöntöm magukat! A haza nagyon büszke azokra, akik mind munkában, mind a földeken gyarapítják hírnevüket! – itt, gyorsan megkellett hogy törölje vastag verejtékben csorgó homlokát, és már ekkor meglátszott, hogy állandó, lámpalázas feszültségét egy-két kupica égetett szesszel szerette volna feloldani, mert borvirágos volt az arca.

- Hát ez a kislány, meg ki fia-borja? – kérdezte. – Tudsz beszélni te kölök?! – fordult most hozzá.

- Mélyen tisztelt elvtárs! Ez itten az egyik vasúti bakter legkisebb lánykája, és azért van itt, hogy segítse a mi munkákat!

Megdörzsölte vastagon, verejtékben csurgó üstökét a főnök; látszott, hogy erősen töpreng a vézna, új kis munkaerőn, aki még mindig úgy állt előtte, mint egy kis hős az oroszlán előtt.

- Hát… nem bánom! De aztán minden felelősséget áthárítok az elvtársaknak! Nekem nagyon vigyázzanak erre a gyerekre, és mindig tisztességgel fizessék ki a bérét!

Lehajolt hozzá, és megcsiklandozta annak pirospozsgás pofikáját:

- Aztán légy jó nekem te lyány! Ne lehessen rád panasz! S ha elfáradtál nyugodtan pihenhetsz egy kicsit! Veled még nem lehetnek annyira szigorúak!

Így esett, hogy a bakter legidősebb, véznácska lánykája még aznap munkát kaphatott az aratóknál és felügyelhette a kombájnok munkáját is!     

          KÜLÖNLEGES SZERENÁD

         (Egy elképzelt randevú története)

A hallgató valamivel már éjfél után inkognitóban próbálta saját magát becsempészni a Dózsa György úti Kollégium épületegyüttesének valamelyikébe, hogy elképzelt ,,álmai hölgyének” mint egy nagyon is balszerencsével, és túlzottan megáldott udvariassággal is megáldott pufók Sancho Panza szerenádot adjon, ha nem is a legmegfelelőbbet: saját versét adta volna elő, egy kisebbfajta zenei kíséret aláfestésével, ami több mint valószínű, hogy nemcsak az ott élő lakóknál verte volna ki az a bizonyos biztosítékot, hanem ráadásul a kollégiumi szobatársaknál is lényeges felháborodásoknak, kisebb szitkozódásoknak adott okot – elvégre az embernek már éjfél után tanácsosabb inkább aludnia, semmint bulizásban dorbézolnia, tivornyáznia, mert nagy a valószínűsége, hogy a holnapi Zh-dolgozatokon (amit csak azért neveznek így, mert zárt helyen történik a kivitelezésük) megbuknak, és begyűjthetik azokat a kellemetlen jegyeket, amik sokkal inkább egy kellemetlen félreértés emlékei rovására irthatnak, semmint valódi, megtörtént baklövéseikre.

A pufók, és kellemes mackós termetű fiatalembert Prog Gábornak hívták – de mivel mindenki csak a becenevén emlegette -, így lett ő a közkedvelt Moncsicsi! – Több mint valószínű, hogy éppen azért, mert szinte egész testét dús, szinte áthatolhatatlan, és édeni szőrcsomó borította, és ha valakinek ez sem lett volna elég, akkor ott volt még az a megfellebbezhetetlen tény, hogy két vaskos, tölgyfakezének tetején is fekete szőrcsomók tivornyáztak!

Most jött rá, hogy talán ez életének utolsó, és talán egyetlen lehetősége, ha ezt is elpuskázza, - meglehet, hogy öngyilkossági kísérletre fogja magát elszánni, mert olyannyira szerette volna, ha ez a kapcsolat sikeredhet, és összejön. Sokszor hallotta már azt a bölcs mondást, vagy talán inkább bölcs mesét, hogy a sündisznó, és a sirály meglehet, hogy nagyon jó barátok lesznek, de sohasem lehetnek teljesen egymáséi; hiszen a sirálynak ott van a tágas lég, míg a sündisznó általában a földön tartózkodik, és nem így megy máshova, ha legalább is helyváltoztatási képességei meglehetősen szűkösek!

De Moncsicsit nem lehetett lekenyerezni, most határtalan büszkeség, és mély ösztönszerű elszántság fűtötte!

,,Most vagy soha! Majd Ő megmutatja, egyes egyedül fogja megkérni a világ legcsodásabb hölgyének a kezét, hogy legyen az élettársa, mert szüksége lenne rá!” – ilyen gondolatok motoszkáltak a fejében. Arra most kimondottan ügyelt, hogy a lehető legkifogástalanabbul legyen felöltözve; öltöny, hófehér ing, és hozzávaló lakkcipő – ami új lévén már bizony jócskán, és meglehetősen kellemetlenül kezdte véresre feltörni a jobb sarkát, mert egyik lába mindig rövidebbre sikeredett, mint a másik. De számára szinte már ez sem okozott – kivételesen az égető, és valóban kellemetlen fájdalmon kívül egyéb gondot -, mert azt szerette volna, ha emberi, elveszett szívük, most szomjazva egymásba kulcsolódik, mint valami kibogozhatatlan, megszentelt kötelék, vagy lakat!

,,Itt állok előtted áldott kedvesem, kedvesem! Mindennél jobban vágyom rád érzem ezt, szerelmesen, szerelmesen! Ha adhatnál nekem egy esélyt, csak egyet, csak egyet, milliószor suttognám holdvilágos estén a te megszentelt neved!”

- Eddig jutott aprócska, ám annál szellemesebb, kis dalával, és mondanunk sem illik, hogy nemsokára már a Kollégium teljes apraja-nagyja ott lézengett, és minden áron kíváncsiskodott, hogy vajon ki lehet ez az ismeretlen, nagyon szépen éneklő lelkes, amatőr trubadúr, akit annyira megbabonázott az adott hölgy halhatatlan, és bizonyára egzotikus szépsége, hogy minden bizonnyal, ha módjában állna még a csillagokat is lehúzná neki, egy fűzfa kosárban, és lábai elé helyezné.

Az őzikeszemű hölgy – akihez tudvalevőleg -, a lelkes, amatőr sorokat énekelte hirtelen kinézett a Kollégium ablakán, amihez egy hangulatos, ruhaszárító kötelek pókhálószerkezete is tartozott; több mint valószínű, hogy azért, hogy az adott ideiglenes lakók is tisztességesen kimoshassák gönceiket, és ruhadarabjaikat!

A hölgyet Áginak hívták, és ha láttak nála egzotikusabbat, nála gyönyörűségesebbet, akiért valósággal kirobbantották volna a második Trójai háborút is, akár, ha a forró hőmérsékletű ifjak egyáltalán abban a korban lettek volna, akkor ez tökéletesen nyilvánvaló!

- Hát ez valóban meglepetés, kedves Ákos! – köszöntötte kedves lovagját. – Nagyon aranyos vagy! Csak… tudod… - az utolsó mondatot, önkéntelen is elharapta.

- Kedves, és tisztelt Ágim! megtisztelnél azzal, ha élettársam lennél, és együtt próbálnák meg felépíteni egy közös életet? – kérdezte a tőle telhető félszegséggel, és sutasággal.

- Figyelj csak Ákoska kedves! Nagyon aranyos, és mindig kedves fiúcska voltál, de nem szeretnék neked fájdalmat okozni azzal, hogyha azt mondom, ebből – ne is haragudj -, de nem lehet semmi!

Ezzel, mintha élettanilag is a másik félben megszakadt volna valaki, és be is telt volna a csordultig kitöltött pohár; valami olyan bizalmas, különös, és mégis meghitt lelki folyamat szakadhatott meg a fiatalemberben, amit talán az öngyilkosok példájával lehetne a legmegdöbbentően illusztrálni. Hirtelen eget zengető, keserű, és szomorú harag férkőzött a józan gondolkodás helyébe, ami a féltékenységnél, vagy az irigységnél is veszélyesebb lehet, mert számára már csöppet sem számíthat az emberi élet védelme…

Még a finom, enyhe, balzsamos májusi éjszaka is komor hangulatokkal telítődött…

- Kérlek Ágikám! Ne csináld ezt… - önmaga is alig vette észre harapófogóval kikényszerített szavait, amikkel jóformán szinte már a levegőben is vagdalkozott. – Kérlek, csak egy másik lehetőséget szeretnék tőled! Miért ne maradhatnánk akkor már egyszerű barátok!

- Nézd most roppant kínos, és feszélyezett helyzetbe hoztál engem, és ezt nem vagyok hajlandó eltűrni! – emelte fel szépen csicsergő, pacsirtákra emlékezető hangját. – De… várj csak meg! – azzal, mint egy éjszakai, habkönnyű szírén fölvette hálóköntösét, belebújt papucsába, ami a kíváncsi szemek elől, is bátran elrejtette fenséges lábikráit, majd lesietett a kis híján már az általános pityergés határán álló lovaghoz.

- Kedves Ágim! Nézd csak! – hatalmas, kissé összegyűrődött, de épp kéziratcsomót nyújtott át, a legjobb gyöngyírásával szavatolva garanciát vállalva a hölgy hattyúkezébe. – Ezt mind neked írtam!

S abban a pillanatban, amikor Ági már a szakítás megfellebbezhetetlen gondolatát fontolgatta saját magában, kezecskéit, mintha titkos, mágneses áram járta volna át hirtelen melengetés miatt bíborvörös ajkaihoz emelte: szemei hirtelen átnedvesedetek, meghatódtak, és az áldott gyöngyfátyolon keresztül, ami most még intenzívebbé tette a mindenség érzetét, valami kimondhatatlan furcsaság járta át a hölgy egész, benső valóját.

- Jaj, Ákoska! Igazán… én nem is tudom, hogy… mit is mondhatnék neked? – szabadkozott, próbálgatta, mintha csak éppen most ízlelgetné szavai nyomatékos, és súlyos tartalmát.

- Drága Ágim! Én tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen magamfajtának semmi esélye sem lehet nálad, de csak annyit kérek, hogy legalább olvass bele, és ha megmaradhatna az a mély, és meghitt barátság, ami köztünk kialakult az egyetemen, akkor annak igazán hálás lehetnék! – azzal megfogta kölcsönbe kapott gitárját, és már éppen menni készült, amikor Ági szépmíves kezecskéivel megállította, és előbb egy cuppanós puszit nyomott a félszegséggel megáldott fűzfapoéta pirospozsgás arcára, majd amikor úgy látta, ez bevált, ajkait kicsivel közelebb vitte, és elnyújtotta a minden érzéket egyszerre blokkoló, és ugyanakkor érzelmeket is felkorbácsoló csókot! Talán önmaga is tudhatta, hogy ezt most így kell, mert ez egy jószívű embernek jár, viszont, akinek már volt egy komolyabb kapcsolata, és éppen nyakig csücsül egy másikban is, annak kétszer is illik meggondolnia, hogy miként cselekszik!       

LÉT-MÉLYSÉGEK



Az embertelenség off-line állapota következik! Arcpirító szégyenkezések ostoba korszaka régen lejárt! Minden igéző egzotikussággal fűszerezett tekintet mélyén csábító haszonlesés kíváncsiskodik éberen! Celebesült retinákat vastag hályog fedi immár: A látványos jótékonykodás csupán a képernyők előtt divat! Kacér cyber-droidok, kollegénezett diva-királynők egymásnak adnak agyonzsúfolt, puccos villanegyedek szögletén V.I.P.-partikat s mindenütt fenékig tejfel rongyrázás virít!

Pacemaker digitális visszaszámlálást hajt végre akár hányszor csak lüktető szívdobbanásaiba kapaszkodna minden igyekezetével az Élő! Folyamatos meztelenségben sem lehetünk már teljesen önmagunk s velejéig hivalkodók! – Önmagukba is visszasóvárgó, menekülő királynők élvezik kirakatok nyilvános életét miközben észre sem veszik: nyilvános prostituáltak lettek a jómód igéreteivel! Idővel kiszámítható arcok plasztikáztatott rezdüléseiben sem tudunk bizton eligazodni s felismerni a gyermeki vacogó lényeget, kiket egykor védett az őrző-védő, gondoskodó lelkiismeret!

Kripa-lárvásodott tekintetekben éppúgy megfér a derengő sötét, mint magára hagyott holt-terekben tátongó lyukak! Akár az égve felejtett lámpa; csillagmiriádokat szór szét babonázón az emberi szem, míg a másik benső értékeit végleg megtalálja! Emlékeinkből felépült, büszke partokat még utolszor önmagunkhoz ölelhetnénk, hogy érezzük valamikor Emberek voltunk s nem csupán cselekvő, szánalmas roncsok! – Mintha már mindenki szánalmasan elfelejtette volna honnan jött s keserves küzdelmét, amibe ez mind belekerült!

                                                   KISHITŰ EMIGRÁNS

Egy meglehetősen borús, busongó, és roppant esőcseppektő áztatott szombati nap délutánján voltunk már kora délután öt órakor, amikor magamra maradtam társtalanságomban, és kiszolgáltatottságomban az idegenek között is, mint valami nagyon is jelentéktelen, senki, kishitű emigráns. Kissé izgulós, és roppant félszeg tudatban a Pesti Színház előtti kis bejáró előtt ácsorogtam, miközben százával tudultak be előttem az összeserglett, és meglehet, hogy csupán szenzációra éhező, és mindenben cirkuszt, és fölhajtást követelő bámészkodó emberek. A színesebbél színesebb, és bizonyos válaszékos esztétikáról árulkodó, kiállított, fekete-fehér színész óriások plakátjait ábmultam kidülledő, és boci szemekkel merészen, de kissé elcsigázottan: milyen bolldogoknak tűnnek, és ugyanakkor felszabadultak – ütött szögembe a gondolat, mint fölismerés, és kíváncsiság fogott el, hogy vajon még láthatom-e a mai nap folyamán azt, akiért tulajodnképpen idejöttem, és beszélhetek-e még vele?

Szorongó öntudattal közelítettem meg a két jegyárusító nénikét, akik most kitágult tudatom tekervényei között is talán új jelentéstartalommmal telítődtek; megnyúltak, és szemlátomást gonosz, zölsen villogó szemük kerekedett, és úgy festettek, mint a mindenkit csalogatni igyekvő vén boszorkák, vagy vasorrú bábák.

- Jegyet legyen szíves! – ripakodott rám, egy kellemetlenkedni vágyó anyóka.

- Jó napot kívánok, kezét csókolom! Én csak annyit szeretnék tudni, hogy a Drága Művésznő itt lesz-e , mint azt már bátorkodtam volt jelezni önnek néhány nappal ezelőtt, mikor legutóbb itt jártam.

- Igen, minden bizonnyal találkozhat vele! Most azonban kérem a jegyét! – zárta le ellentmondást nem tűrően a vitát az anyóka.

Odanyújtottam félszeg tölgyfakezeimmel, amik már annyira feszültek, és izgulósak lehettek, hogy megdermedt bennük a verejték, és attól kellett tartani, hogy az egész vadonatúj jegyeimet eláztatom, és ha kérik – márpedig, ingyen még semmit nem adtak -, akkor több, mint valószínű, hogy el fog ázni az egész.

- Hogy maga mennyire feszült! Csak nem ideges? – jegyezte meg egy mellettem álló, szintén idősődő hölgy, aki meglepően kipomádézta magát a jeles alkalomra, és ünnepi ruhájában valóban különleges látványt nyújtott azoknak is, akik eddig megjelentek.

Elengedtem fülem mellett az észrevételeket, és már spuriztam is be, hogy végre-valahára annyi értelmetlen utánnajárás, és több hónapos végestelen örökkévalóságnak hitt várakozás után végre egy jót tudjak beszélgetni, azzal az emberrel, aki minden valószínűség szerint a bonyolult emberi jellemek szakavatott, és betanított ismerőse!

Odabent már hatalmas, zsibongó, kellemetlenül tolakodó tömeg fogadott, ami kétségtelen sokkal inkább elvette az egésztől a kedvemet; mert a tömegtumultus sajnos sohasem tudott kellően magához vonzani, sokkal inkább taszított. A bejárattal szembeni kis minikalitkában – mert annyira töpörödött, aprócska helységnek látszott első pillantásra a művészbejáró fülkéje, egy aprócska, madárszerű, szemüveges nénike kezelte a befelé torlódó, zajongó tömeget!

- Mit parancsol? Segíthetek? – érdeklődött buzgolkodva.

- Igen! Kezét csókolom! Szeretnék érdeklődni, hogy a drága művésznő bent van-e, és hogy fogadó képes?  - nyögtem ki, mert a torkom bíbor-alagútjában szinte már akkor nagyadag, feszítő gombóc szorult, amikor meg kellett szólalnom.

- Igen, hát persze! szóval maga volt az, aki pár nappal ezelőtt is itt járt!  - ismerte fel bennem az emberét az idős nő. -

Bemehet hozzá! De legyen óvatos a kérdéseivel, mert csak a felkészült, talpig úriembereket kedveli a művésznő! – felelte, majd szélesre tárt gesztusokkal tessékelt egyenesen befelé.

Egy ócska, és levegőtlen, téglalap alakú üregben kellett pár métert lehajtott fejjel megtenni, nehogy az ember fejének ütközzék valami kellemetlenül csimpaszkodva lelógó vezeték a plafonról. Az egész helység, és folyósó sokkal inkább egy halottas, szükeszínű kriptához hasonlított, semmint egy művészbejáróhoz, ahol a tisztasságot nem ártott volna szem előtt tartani; de hát, mint azt mondani szokás, aki művészetekkel foglalkozik nem törődhet állandóan a fülmosással, illetve az adott szobák higéniai követelményeivel! Nem igaz?!

óvatosan, mint egy besurranó tolvaj közeledtem, gyomromban fesztítő hányingerekkel keveredve a színészöltözőkhöz, mígnem a helység közepe táján egy feliratra lettem figyelmes, ami úgy ragyogott, aranyló díszbe foglalva, mint egy aranyalma.

Rónai Emilia művésznő szobája” – mutatotta az írás.

,,Hát most mit is csináljak?” – futott át gyorsan az agyamon, mert elvégre én memutatkozni, és végtére is barátkozni jöttem tiszteséges szándékokkal, és minden hátsó szándékot félretéve. ,,De hát azért mégis be kellene mennem, ha már ennyit bumliztam és fáradtam miatta, nem igaz?!” – ahogy magamban így törtem a fejem az éppen föllépésükre készülő, kikent-kifent hölgyek, és urak népes kompániája telepedett be a szűkített és nagyon is levegőtlen folyósóra, ahol én is toporogva lézengtem!

- Bocsánat, tisztelt uram! Elnézést! – kerülgettek többen is, mert nem voltak hozzászokva nagyobbacska közel majdnem két méteres termetemhez.

- Semmi gond! – válaszoltam!

Aztán, amikor ismét csak egymagam lehettem, és az újfennt kiürült, és kongó ürességről árulkodó folyósó vettem egy hatalmas, és ugyanakkor mély levegőt, és bekopogtattam.

- Tessék! Ki az? – szólt az ajtó mögül egy vékonyka, kicsit egérkére emlékezető hang. – Bejöhet!

Beléptem, és azonnal meghajtottam magam. Aztán, amikor már odabent voltam ebben a kicsiny, lakályos öltözőben, ahol minden érték egyetlen öltözőasztalkára öszpontosult, ami mint a ringlispil ki volt világítva halogén jellegű lámpákkal, és az asztalán is kikészített smikfelszererelések torornyosultak; ami egyértelműen arra engedett következetni, hogy a művészeknek azért nemárt, ha megtanulják saját maguk maszkját is elkészíteni, mert más alig lesz, aki megcsinálja helyettük.

Aztán időközben rögtön rájöttem, hogy talán jobb is lesz, ha rögtön letérdelek, mint aki vallomásra készül, vagy legalább is esküt készül tenni, szent fogadalmat valami szebbre, jobbra, tán nevesebbre. Ez szemlátomást roppant imponált az ifjú, talán még nálam is fiatalocskább művésznőnek, aki most az asztalnál ült, és éppen puderezte az arcát.

- Bocsásson meg nekem dárga művésznő, hogy csak így beállítok, de már annyi sikeretelen és hasztalan utánnajárás után el kellett jönnöm önhöz, hogy méltón bemutatkozhassam önnek, és hogy kicsit elbeszélgethessek önnel! – emeltem fel fejemet, mert roppant fontosnak tartottam a szemkontaktust. S arra vártam, hogy végre egyértelmű jelzést adjon arra nézve, hogy közelebb mehetek.

- Bocsásson meg, csak nem maga az, aki már szinte mindenkit riadóztatott körülöttem, hogy hol találhat meg? – hangjában némi neheztelés, és aprócska oda nem illő gúny feszült.

- Meg kell bocsátania nekem drága művésznő, és higgye el kérem, hogy kimondhatatlanul sajnálom, ha megsértettem volna, de sajnos jelenleg nagyon nehéz korszakot élek át, és szerettem volna kibeszélni a magam lelkizős dolgait!

- Megkérhetem, hogy fáradjon közelebb! Megígérem, hogy nem harapok, jó? – s megereztett kellemesen ívelt, félig telt ajkaival egy ellenállhatatlan, bájos mosolyt.

Fölálltam, majd apró lépésekkel vigyázva a többi bútor épségére odaóvakodtam, majd ismét lehajoltam, és megcsókoltam a kézfejét, amire ő úgy elpirult, mint egy érett vadalma, valószínűleg azért, mert ekkora figyelmességgel még ő sem találkozott.

- Ez igen! Ön tisztában van az illem, és a jó modor minden aspektusaival! Ez nagyon dicsérendő, és nagyon tetszik! Látom, hogy talpig úriember.

- Bocásson meg, nem akartam fölkavarni!

- Szó sincs róla! – hárított. – Már miért kavart volna föl? Én csak nagyon egyetértek, és maximálisan méltányolom, hogy a mai világból sem vesztek ki teljesen a lovagok. – azzal megcirogatta kissé pufók orcámat.

- Mondja meg, de őszintén, miért jött el hozzám?

- Én csak… - hirtelen minden hangszálam rövidzárlatot jelzett, mert elakadhattam, és nem jött ki több hang a torkomon. – Ugye hisz az őszinte barátságban? – kérdeztem tőle egy idő után megszeppenten.

Kicsit furcsának, és szokatlannak hihette az adott kérdést, mert élénk, csillogó, semmivel sem összehasonlítható barna szemeivel rámmosolygott.

- Miért? Önnek sok barátja van?

Erre csak némán ingatni, és rázni tudtam, már erősen megritkult, és kopaszodó üstökömet: - Sajnos nincs dárga Művésznő!

- Hát ezt higgye el kérem, én is sajnálattal hallom, tekintettel a mai alattomos világ berendezkedésére, amikor legkivált mindenki csakis saját magával törődik! Ez engem is mélységesen felháborít, és el is keserít! – s talán ebben a kifejező pillanatban volt a legbájosabb, ahogy megprobált mérges, durcáskodó arckifejezésést felvenni tekintetével.

- A számból vette ki a szavakat!

Mondanom kellett volna neki valami megejtően, elvarázsolóan szépet, de attól tartottam heves, nem evilági fölfokozott izgalmi állapotomban, hogy mivel úgy is van már barátja; nem mellesleg a földi szépségeknek egytől-egyig szinte kivétel nélkül mindig akad valakijük, akikkel mutatkozhatnak! Így esett, hogy egy kicsit még tétován toporogtam, majd nekiszegeztem a kérdést:

- Ha volna olyan kedves drága Művésznő! A kedvemért egyetlen pillanatra behúnyná csodálatos, kifejező szemét? Szerénykedve elővettem a neki szánt becsomagolt, aprócska csomagot, és azt a két meghatározó szépirodalmi munkámat, melyet egyáltalán még sikerült megjelentetnem egyéb anyagi forrásaim mellett.

S amikor megpillantotta a szépen becsomagolt névnapi ajándékot: egy-két új könyvet, közöttük is gondosan válogatva a verset, és a prózát, és emelttett még azokat a nyomatóval is bármikor, és bátran előállítható reklám plakátokat eddig megjelent műveim borítójáról valóban csillogott boldog meghatottságában a szép szeme! Hiszen fogalma sem lehetett arról, hogy mi is lehetett volna eredeti zándékom – még a nyári vakációban benne járva, és a kölcsönös bizalmatlansággal viseltettünk egymás iránt akkor! De ahogy most megpillantotta a kis, mosolygós csomagot, amihez mindig igyekeztem egy-egy plüss állatfigurát is mellékelni, szöget ütött fejében a felismerés, hogy én lehetek az egyik ügyeletes hódolója.

- Ezt mind nekem hozta?! – s el sem akarta hinni, hogy ennyi önzetlen, tömény, és sűrített jóság belefér egyetlen pillanatba. – Hát igazán kedves öntől, de nem kellett volna, ennyit fáradoznia!

- De hát mélyen tisztelt, drága Művésznő! Ez jár Önnek, minden tisztelettel!

- Hát akkor köszönöm! – belekukkantott a csomagocskába, és abban a pillanatban, amikor megpillantotta szépirodalmi munkáimat is, a szakmai kíváncsiság-e, avagy a különös, emberi kultúra iránti móhóság volt – nem lehetett pontosan megállapítani: azonnal belelapozott, és forgatgatta, ízlelgette magában az adott verssorok mondatait, és a prózát is. Tetszhetett neki, mert élénk, pacsirtaszerű nevetéssel nyúgtázta, ha valami olyan érdeklődése közé vágó részhez ért, amit megkedvelt. Fölpillantott bő tiz perces mustra után a műveimből.

- Ezt mond ön írta? – és csodálkozott, hogy hogyan tud egy alig haminc éves elmúlt ember ilyen lényeglátó, jövőtől kissé rettegő, sok elgondolkodtató gondolatot leírni? – Igazán  tehetséges! De mondja csak miért annyira szomorú? Látszik az arcán, minden érzelem!

- Hát drága Művésznő! – haboztam. Ha most megmondom neki, mi a helyzet lehet, sőt valószínű, ohgy sokkalta inkább a kiszolgáltatott áldázatot, és a szerencsétlen flótást fogja bennem meglátni, semmint a valóban segítségre szoruló embert! ,,Hogyan mondhatnám el neki?” – töprengtem, de csak egy pillanatig, mert idő közben gyönyörűséges, mandulanagy szembogara köveltete a magyarázatot.

- Drága Művésznő! Őszinte kell lennem! Azt reméltem, hogy majd szépirodalmi jellegű munkáimból szert teszek egy csöppnyi profitra, amit majd hasoznnal megforgathatok, legalább is addig, amíg valami elfogadható állást nem találok! De ez a mostani kor nem igazán kedvez az álláskereséseknek, ugye?

- Figyelek, folytassa, kérem! – s egyre érdeklődőbben, mint akit ténylegesen izgathat az, hogy mi lesz az emberek további ismeretlen sorsa árgus szemekkel csüngött minden kimondott szavamon.

- Szóval, az úgy volt, hogy találtam egy kiadót… - és itt töviről-hegyire gondosan, és semmit sem elhallgatva előle elmeséltem neki az egész történetet, nem felejtve ki a kínosabb részleteket sem – elvégre gyakorta megesik, és előfordul, hogy maguk az elhanyagoltságra ítélt részletek rejtik a valódi tartalmakat!

S mire a mondókám végéhez értem, két meghatározó könnycseppet láthattam elkenődve végiggördülni a dárga Művésznő fehér krétaporral besminkelt arcán, amik most vastag medret vájtak arcának sávjaiba.

- Ne haragudjék rám! – kértem tőle őszinte megbocsátást. – Azt hiszem nem kellett volna ezt mind elmondanom! Nagyon sajnálom!

- Ne szabadkozzon, mert azt utálom! az ember lehetőleg mindig mondja meg mit gondol, így kevesebb a hazugság, az áltatás, és az alattomos félreértés, továbbá a legjobb út a boldoguláshoz a feltétlen őszinteség! – felelte, amivel megint csak tökéletesen egyet kellett értenem.

- Szóval, akkor ha jól értettem a szavait, tisztelt uram, önnek halanédtalanul, és lehetőleg minél előbb álláshoz kellene jutnia?

- Kérem ez így van! Kicsit kétségbeejtő a helyzet.

A fiatal hölgy gondolkodott egy kicsit, látszott, hogy erősen koncentrál, mert összehúzta homlokán a megfeszült redőket, mintha egy redőnyöt, vagy reluxát szeretett volna fölgöngyölíteni.

Kis idő múlva felnézett, majd folytatta:

- Nézze, kérem! Mit szólna hozzá, ha én másodállásban egy kis kereskedelmi rádióban vezetek egy viszonylag még nagyon friss, és talán épp ezért ismeretlen kulturális rovatot, és meghívnám a műsorba, hogy kicsit beszéljen, és mutassa be eddigi műveit! S ha szerencsénk van, még kaphat érte egy kisebb anyagi jutattást is! Na, mit szól hozzá?

Első reakciója szerintem mindenkinek az lehetett, aki ebben a cipőben volt akkoriban, mint én, hogy valósággal belső lelkiismertében kicsattant volna a boldogságtól, és attól a tudattól, hogy talán végre egy kicsit anyagilag stabilabb környezetbe kerülhet, de engem most gyermekkorom sanda félsze ismételten pár lépésig meghátrálásra késztetett.

- Tessék mondani, drága Művésznő! Kaphatnék gondolkodási időt? – bukott ki belőlem a bizonytalanok félszeg, meghátráló tudatával, elvégre fogalmam nem volt, hogy egyáltalán mire is számítsak!

- Hát, attól tartok, mivel a következő adásunk most Vasárnap esedékes, és ha ha jók az értesüléseim akkor csütörtöki nap van, ezért olyan sok vaciálást szerintem nem ér meg! Döntse el, és amennyiben ez megfelelne önnek, akkor szeretettel várom, a megadott időpontban!

- Nagyon szépen köszönöm!

Így történhetett, hogy pontosan Vasárnap délután fél három magasságában én egy légkondicionált, afféle stúdió műhely helységben ücsörögtem, és gyomorforgató, gombócszomító izgalmakkal testemben arra várakoztam feszült a csendben, ahogy végre kereshessek egy kis pénzt, újdonsült barátom társaságában!