VISSZA-ÚT


Jelmezek nélküliek már a lecsupaszított, monológok: csupasz börtön-ketrec már matracok nélkül! Csalóka képzetté válik már az ócska legenda! Illanó valósággá válik a megbabonázott igézet: őzike-csillagokban bújócskázó könnycsepp! - Bomlott Alkonyok mélybe-rántott megsemmisülése maga után szabadítja a torzslakodó sötétséget! Szentjánosokként bandázó alvilágok mutogatnak s kelletnék magukat! Próbálnám gyermeki bizalommal elhinni még talán a mindenkiben jelenvaló Jóságot, késztetést, hogy a segítséget- kegyelmező Angyal-szárnyakon érkezhetik! Ha lehetne egy titkos alagút, mely végig menve a Lét-próbái sem tűnhetnének annyira bonyodalmasoknak! Egyetlen pillanatra láthatnám a szirom-szívű drága Hölgyet, aki pillantásával egyre vigasztal s gyógyít!

Feltétlen szeretet, önkéntelen odaadás csupán tündérmesék adakozó morzsaléka; tapintható félsz-szorongásom uralkodik kósza-lelkem kút-mélyén s vallatva számtalanszor hangot ad! Nyughatatlan Árnyékok sejtelme nem ígérhet se megváltást, se megnyugvást! Titokban lappangó kísértet-férgek hajszolják-űzik éjszakák rácsain át egymást még vak-falakba maguk is beleütköznek!

Talán, ha maradhatna még időm bátrabban elviselhetném, miként lehetne lehetséges önmagam lelkiismeretét részekként lebontva szeretve lenni?! - Hattyú-ölében megváltó álomba ringathatna az angyalok reménye: szűkölve szimatoló vaddá vedlett bennem az elveszett gyermek, aki nem nőhetett fel, hogy sebezhetősége épp maradhasson!

Az éjszakában újabb túlélhető lehetőségként mindig új-élet hasít magának a denevér-röppenésű virradat; nézd a lelkemet, s láss a szíveddel, hogy megérthesd mi az, - ami még mozgat?!