GYŰLEVÉSZ TALMI



Akár a jellem s szándék; rátarti, alattomos, ügyeskedő akarat,ami kisstílű önérdekeknek egyenget további hazug-karrierista utakat! Befolyásos, folyamatosan adminisztrált valóságban már minden egy lehetséges Látszat-információ talajára süllyedt! – Önmagába visszarendeződve dudvaként nődögél egy újabb talpsimogató elit, kik zsírosabb állásokért cserébe eladhatónak tartogatják akár az értékes lelkiismeretet is! 

Igazi őszinteséggel felrót jogos sérelmeit az embereknek zokszó nélkül elveti a pártos bíróság: lefizethető kirakat-szenzációs perekre van szüksége a bolhapiacokhoz szoktatott, lefizetett s hamiskodó tanúknak! Képzelt ijedtségeken gyakorta hihetőek, ha számlákkal ostromolják az egyszerű népeket, szerződésekben beszaályozott bevételek helyett! Idők párhuzamán mindannyian önmagukban cipeljük a képet: aggastyán-pózba süllyeszhető öregkorunk alkonyán miként alakul majd biztos segítségek nélkül sorsunk kereke?!

Már tudhatjuk régen s sokan bele is nyugszanak: megalkuvások útvesztőiben ritkán támadhat kitaposott engesztelődés; ki nem engesztelt gyötrődéseinkben még ott reszket s vonyít sebzett fájdalmak tovább gennyesedő fohásza! Extázisokkal feldúsított magyar látszat-életmódokra esküsznek sokan, s mikor már régen eljöhetett megvalósítások korszaka múltjaik szennyesét, bocsánatos bűneit mindenki egymagában mossa! – Egyre szaporodik már emberi kultúr-színvonalakban is a gyülevész-talmi, könnyen lehet, hogy a biztos kilátástalanba újra bele lehet halni!

                                                      A SZUPERHŐS

Dobrovits Márk negyedikes osztályos tanuló önmagában mindig is vágyott rá hogy egyszer megadathasson neki a mindent betöltő és felemelő élmény: szuperhős lehessen! – S hát erre talán a lehető legalkalmasabb helyszín, és mód, ha az osztályfőnök előzetes megengedése, jóváhagyása, és felügyelete mellett egy jelmezversenyt rendeznek az iskola patinás falain belül.

Dobronitsról egyebek mellett azért illett tudni, hogy sohasem rajongott valami hu de nagyon az eget rengető ünnepi felhajtásokért, és kisebb-nagyobb visszhangokat kiváltó általában sikongatásokkal járó hacacárékért, de azt a fajta belső tér-tudatot, mely akkor jellemezte lelkiismeretét, amikor elfogta a vágy, hogy más ember bőrébe bújhasson, és ezáltal bátrabb, és karakánabb is lehessen, mint azok a kedvenc hőse akiket összegyűjtögetett képregényei lapjairól ismerhetett meg a világért sem hagyta volna ki.

Azért, hogy minden klappoljon a jeles nagy napra megkérte édesanyját Dobrovitsnét, hogyha módja és lehetősége van rá, akkor igazán megvarrhatná a jelmezét.

Dobrovitsné bár kétségtelen, hogy a naponta tíz-tizenkét órás intenzív megerőltető munkás robot szinte minden energiáját, és lélekjelenlétét felemésztette, mivel valósággal szerelmesen rajongott és csodálta kicsi töpörtyű fiát ezért a világért se mulasztotta volna el, hogy legféltettebb kincse és reménye esetleg ne szerepelhessen a már olyannyira várt kitüntetett eseményen, méghozzá abban a pókember jelmezben aminek előzetes vázlatait természetesen ő készítette saját maga.

Márk először – mivel Batman is nagy kedvence volt -, azt gondolta, hogy az összes sötétítőfüggönyt, amire már anyai nagyanyának nem volt semmi szüksége és csak feleslegesen dohosodott a sufniban szépen majd elkéri, és akkor ezekből a használt sötét anyagokból megvarrja denevérszárnyait, illetve egy elhasznált sötétszínű melegítő felsőre fogja felvarratni anyukájával a palástot, és akkor már csak a csuklya és a jelvény van hátra és már mint az igazság ,,sötét lovagja” köszöntheti meglepett és bizonyára hüledező osztálytársait.

- Igen, ez frankó lesz! – lelkendezett. S már el is tervezte az egész szuperhős jelmezét, és le is rajzolta. Szülei még nem tudták, hogy beírassák-e a Képzőművészeti iskolába, mert azt akarták, hogy gyerkőcük egymaga fontolja meg komolyan saját döntését.

Ahogy közeledett a farsang napja mindenkin úrrá lett a lázas izgalom okozta megleptetés; hogy vajon ki milyen elképesztő öltözékekkel kápráztatja el a zsűrit. Mert a hirdetésben az állt, hogy komoly, szakmai zsűri fogja elbírálni a kész ruhakölteményeket, és a győztes jutalma egy hatalmas tábla csokoládé és egyéb iskolai kiváltságok. Persze aztán az, hogy mit is jelent valójában az egyéb ,,iskolai kiváltságok” szinte egyszer sem tisztázták.

- Márk! Ezt így próbáld csak fel! – édesanyja remekül varrt, horgolt, és még kötőtűkkel is remekül tudott bánni, és nem volt olyan lyukas, vagy foltosan megmaradt zokni, vagy egyéb ruhadarab, melyet könnyed kézügyességével ne tudott volna helyrehozni.

Ahogy megnézte magát tetőtől-talpig felöltözött szuperhős jelmezében a tükör előtt, mintha már nem az a kellően félénk, tétovásodó, mindenben bizonytalankodó, félszeg kisemberke nézett volna rá vissza – de egy talpig férfi aki az elesettek, árvák védelmezője, és a gonoszok elpáholója; mintha igazságtevővé lényegült volna át!

- Szerintem szuperül nézel ki életem! – lelkendezett az anyuka.

- Tényleg tetszik? Nem vagyok benne túlságosan feltűnő? – körbefordult, és mintha divatbemutatón lenne; előnyösen, minden oldalról tüzetesen szemügyre vette magát.

- Szerintem biztosan te fogod elvinni a fődíjat is! Csak mindig húzd ki magad, és csak magabiztosan még meglásd minden nagyszerű lesz! – áldott, és mindig adakozó gyönyörűséges mosolyát soha nem fogja elfeledni, mert nagyon sok lelkierőt csepegtetett bele a nagyobb krízis helyzetekben.

Amikor elindult az iskolai fransangi mulatságra anyukája a bejárati ajtóból még adott két pirospozsgás orcájára egy hatalmas ,,sok sikert kívánó puszit” és meghatottságában el is csuklott a hangja, hogy a fia mint egy valódi ,,lovag” az utcán végigmasírozik. Ám egyetlen mindenkinél imádottabb fia nem masírozott, még csak nem is menetelt, de valósággal szándékosan rejtőzködött – elvégre Batmannak sem az volt a célja, hogy bármelyik utcasarkon könnyű célponttá válva bármikor felismerhessék, hanem hogy féljenek tőle legkivált az alvilág fejedelmei! Ezért minden sikátorszerű utcai kereszteződésben főként a házfalak magányába belesimult szintén koromfekete árnyékával együtt; könnyű dolga volt, mert ősz végén már ideje korán sötétedett, és ilyenkor sokkalta veszélyesebbnek, és bizarrabbnak is tűntek az utcák, mint nappali fényben!

Lopakodón közelítette meg az iskola épületét. Mikor benyitott a kapun a portás majdnem riasztotta a rendőrséget, mert azt hitte egy betörő, akinek szándékában áll őt kizsebelni!

- Hát te meg ki vagy? – kérdezte bizalmatlanul.

- Hát a denevérember! Tetszik tudni? – felelte határozottan.

- Á! Hát persze, persze! Balra a folyosón, majd ahol már hangos zsivaj van az lesz a termetek! Jó szórakozást! – tette még hozzá!

- Köszönöm az együttműködést! – csupán csak azért mondta így, mert férfiasabb visszaszólást már nem talált.

Gyorsan végigszáguldott az éjsötét kosztümében a folyosón; most úgy festett, mint valami kísértő árnyék, aki bosszút állni jött ítélkezőn.

Hatalmas ricsajra lett figyelmes; odabent a teremben már javában állt a bál; a nagyobb tanári asztalokat összetolták, és megrakták rogyásig mindenféle édességgel és egyéb különleges, gyerekek kedvence nyalánkságokkal.

Az osztályfőnök – akit a gyerekek maguk között csak pápaszemes matrónaként emlegettek úgy trónolt a kis társaság gyülekezete fölött, mint valami démonikus gonosz királynő – ezúttal betette a kontaklencséit is, csak azért mert valaki azt mondta úgy előnyösebb arcának berendezkedése.

- Hát te is megjöttél? Te melyik vagy?

- Én vagyok a denevérember! – jelentette ki már másodjára ezen a napon.

- Hát persze, persze kisfiam! Jó vicc! De tényleg komolyan hogy hívnak?

- Az igazi nevem úgysem mondom meg! – állt rendíthetetlenül a sarkára.

- Hát akkor nincs más hátra, minthogy én fogok találgatni! Elnézvén a termeted te csak a Soós Peti lehetsz igaz?!

- Nem én a denevérember vagyok! – ragaszkodott eredeti elképzeléséhez, és egykönnyen nem adta meg magát.

- Jól van jól! Akkor foglalj helyet és azonnal kezdünk!

A többi kis jelmezes vendég között volt mindenféle; tündérek, törpök, bohócok, és egyéb meselények gyülekezete, akiket a jobb mesékből már mindannyian megszoktunk, sőt még egy nagydarab Törp Erős is akadt a sorban, aki a Hupikék Törpikékből csiricsáré kék festékkel mázolta be mindenét; csak később azt tudta volna, hogy majd hogy fogja lemosni magáról.

A zsűriben – senki sem számított rá a pápaszemes matróna is helyet foglalt:

- Akkor kezdhetjük is!

Mindenki felsorakozott hatalmas hosszú oszlopban a zsűri asztala előtt, és tüzetes előröl, hátulról szemügyre vették az adott illetőt, hogy milyen a megjelenése, az egész fizimiskája és egyáltalán mennyire szép, kimunkált és esztétikus adott elkészített jelmeze.

Amikor mindenkit szemügyre vettek megkérték a szereplő versenyzőket, hogy fáradjanak hátrább, amíg a zsűri tanácskozik, és összegyűjti a szavazatokat, amiket leírnak egy cetlire; a titkosított cetliket aztán belerakták egy kalapba, és amikor már mindenki, ,,leszavazott” közölték, hogy most lehet előbbre fáradni.

- Hát akkor lássuk csak, kinek kedvezett ma a szerencse? – harsogta a matróna, és most olyan furkálós, gonoszkodó volt a tekintete, mint aki szemlátomást kiélvezi azt, ha másokat megfélemlíthet!

Beletúrt a kalapba, hogy a versenyzésnek valamicske hivatalos jelleget is biztosíthasson:

- A negyedik helyen végzett a denevérember jelmeze! Gratulálunk!

Visongó taps lehetett egyedüli jutalma.

- A harmadik lett Törpe Erős! Neki is minden jót kívánunk!

Megint csak taps az egekig.

- A második hely lett az éj tündére! Neki is szívből gratulálunk! A jutalma két tábla csokoládé, amit átvehet.

- És végül első helyen végzett mindenkit megelőzve a kobold! A nyereménye egy nagyobb tábla csokoládé, és kiváltságként holnap nem kell megírnia a matekdolgozatot!

Talán nem volt olyan a teremben akit igazán meg nem lepett volna a hír; ugyanis mindenki a denevérember jelmeznek drukkolt – akárki is legyen a viselője – egyedül a szipirtyót, aki mindig kedvét lelte, ha másokat kedvére lealázhat a sárgaföldig.

Márk igyekezett megőrizni a kötetlen hangulatát és a jókedvét, de most felbolydúlt lelkében úgy érezte, hogy legszívesebben bőgne végestelen végig. ,,Nem volt tisztességes a verseny! Legalább valami plusz jutalmat azért megérdemelhettek volna, mert az édesanyja nagyon sokat segített, hogy a jelmeze kifogástalanul mutasson!” – morfondírozott magában.

A verseny után mindenki kedvére csemegézhetett a roskadozó asztalok finom nyalánkságaiból; Márk még mindig nem volt hajlandó levenni csuklyáját; szembefordult az egyik tükörrel, amit valami miatt a nagyméretű gusztustalan zöld tábla mellett helyeztek el; s olyan lelkierőt nyert ebben az egyetlen pillanatban, aki kicsit kompenzálhatta – legalább is átmenetileg megbántottságát, és keserűségét!

- Dobrovits úr, kérem! Csak egy szóra! – neki szóltak, de hol volt már a valódi Márk? Ki tudhatta?!

- Tessék! – odament a zsűri asztalhoz, ahol még mindig önelégült arccal, és tetetett, ám valójában jóleső bosszúval páváskodott a rettegett pápaszemes matróna:

- Nagyon tetszik a jelmezed drága Márk! – áradozott, mintha csak egy alattomos kígyó sziszegne. – De meg kell értened bizonyos bonyolult összefüggéseket a versennyel kapcsolatban! – sajnálkozását fejezte ki a történtek miatt, ám valójában bensejében nagyon is örült, hogy minden úgy történt, ahogy akarta.

- A nevem denevérember! – válaszolta felemelt fejjel és mint egy valódi szuperhős lépett ki az osztálytermi ajtón, mindenki dermedt csendben követte lépteit, de senki sem szólt utána. Talán Márknak ez lehetett az elégtétele amiatt, hogy édesanyával azért mégis megalkottak valami maradandó, és elévülhetetlent, amit az emberi, furkálódó gonoszság sem képes letörni, sem elpusztítani!

LÁZAK POKOLJÁRÁSA

A gyerek negyvenfokos lázban égett akár egy örökké fortyogó, és lenyugodni sajnos egyáltalán képtelen tűzhányó, és a lávanagyságú vízcseppek úgy gyöngyöződtek verejtékben úszkáló homlokán, mintha kis ebihal populációk seregei lettek volna, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy párájukkal lehűthessék felhevült, és túlságosan is sebezhető, még nagyon zsenge, és porcelán-törékeny testét, ami most így az általános hidegleléstől vergődve csak még elcsigázottabb, és még megtörhetőbben látszott.

- Kicsi fiam! Ne izgulj semmit! Nekem most el kell mennem dolgozni, várd meg apádat! – jelentette ki az anyuka. –Ha fájdalmaid vannak, vagy rosszul érzed magad, akkor itt hagyom a köptető szirupodat a kis éjjeliszekrényen! Figyelsz?! Iderakom, hogy könnyebben be tud venni az orvosságaidat, jó?! – azzal a mindig csinos, filigrán, és szépen lakkozott körmű, harmincas hölgy máris mindent odakészített a kis asztalkára, amire egyetlen gyerekének a nap bármelyik órájában is akár szüksége lehet.

- Ne félj semmit! Hamarosan telefonálok! De most már tényleg mennem kellene! – nagyon nehezen emésztette meg az utolsó, elhangzott mondatot, mert most ő is megérezte, hogy a gyereket ápolni illenék, és nem munkába loholni, de ugyanakkor a józan esze mindig szerencsésen figyelmeztette, hogy mivel már egyetlen kivehető szabadsága sem maradt a tavalyi évből, ezért csak legfeljebb akkor mehetne szabadságra, ha ezt a főnökség előzetesen engedélyezné, vagy jóváhagyná.

Erős lelkiismeret furdalást érzett magában, de mégis igyekezett önmagát is türtőztetni, hogy lehetőleg egy erős, és talpraesett nő benyomását kelthesse; talán azért mert világéletében ezt várták el tőle, ezt követelték meg, de az, hogy a fiával szemben is megjátssza magát, ezt enyhe túlzásnak tartotta!

- Kis tücsköm! Ne izgulj! Pihengessél, és tudod, takarózz be rendesen, hogy alaposan kiizzadd ezt a fránya náthádat, amit rászabadítottak azok a kellemetlenkedő osztálytársaid!

Az igazsághoz az is hozzátartozott, - természetesen -, hogy néhány nappal ezelőtt tornaóra után a bandavezér hajlamú, és a gyengébbeket egrecírozó suhancok, akiknek kötelezően védelmi pénzeket kellett fizetni, de ennek ellenére is minden esetben megverték, és jól elgyepálták a gyengébbeket, illetve állításuk szerint azt, aki hagyta magát, és akit még egyáltalán lehetett! A sebezhető, kissé túlsúlyos gyerkőc is a megverhetők, és bántalmazhatók népesebb táborához tartozott, és mint ilyet a bandafőnöknek az volt a kedvenc passziója, ha anyaszült Ádám, és Éva-kosztümben fel-le masíroztathatta – méghozzá megesett, hogy a jéggöröngyökkel pusztító tél kellős közepén!

- Na, akkor, te seggfej! Most majd meglátjuk, hogy ki a nagyobb legény! Vetkőzz, de rögtön! – adta ki a parancsot a kövér bandafőnök, akinek nem volt tanácsos ellentmondani, mert az felért egy öngyilkossággal.

- És kinyírtok, ha nem teszem?! – vágott vissza éles nyelvével az áldozatnak kiszemelt fiú, aki később jócskán megbetegedett.

- Azt mondtam vetkőzz! Vagy megkeserülőd azt is, hogy megszülettél, te ki féreg!

S mivel a pufók, kissé szánalmas fiúcska most sem volt hajlandó arra, hogy kötélnek álljon, ezért két oldalról megragadták már így is állandóan kék-zöld-lila karját, és erősen megszorongatták a banda többi tagjai, akik szinte mindenben vakon engedelmeskedtek a bandafőnök minden kisstílű, aljas, alattomos akaratának.

Most egyszerre vagy öten ugrottak rá; s míg az egyik a karjait facsargatta de úgy, hogy a pufók fiúcska majdnem sírva fakadt már végső elkeseredésében a fájdalomtól, addig a másik három igyekezett minden ruhadarabjától megszabadítani, amije csak volt.

Végül mindennap megismétlődéseként ugyanaz a szörnyűség történt meg, mint máskor; tisztán kimosott ruháit a szemeteskukák mélyére süllyesztették – s most ebben a kiszolgáltatott verejtékben tocsogó állapotának mégis valahogy hálásabb volt; mintha a hiénatorkú ádáz betegség egyszerre könnyítette volna meg a biztos tudatot, hogy aznap nem kell betennie a lábát szenvedéseinek egyetemes színhelyére.

Az idő – érdekes módon -, mindig jócskában hamarább telik, mint amikor az embernek a koncentrált gyógyuláson kívül már semmi teendője sincs; mégis a pufók kisfiúcska állandóan azon töprengett, hogy hogyan üsse nyakon ezt a fránya időt; kicsit oldalra fordította fejecskéjét, hogy jobban láthassa a kis asztalkán felhalmozott ki tudja milyen nevű, különféle gyógyszerek aprócska, kézbesimuló tégelyeit; a különféle színes tablettákat előbb sorrendben gondosan megszámolta, aztán hogy játéka valamivel érdekesebb színezetet ölthessen kitalálta hogy a pirosak bizonyára tiltanak valamit, míg a zöldesebb árnyalatukat megengedik a szervezetnek, hogy hamarább kidobja magából az adott betegséget. S mégis percről-percre ahogy egyre fókuszált,és megpróbált koncentrálni teljesen kimerült, és halálosan elfáradt, hogy lekókadt feje, és párszor el is szundított.

Valahol hallotta, amikor anyáék a doktor bácsival tanácskoztak, hogy az ember ilyenkor az alvás dimenziója felé menekül, és az álmok segítenek abban, hogy megküzdhessen a lappangó gonosztevőkkel.

,,Bárcsak én is így küzdhetnék és üldözhetném el ezeket a gonoszkodó bandavezéreket egyszer és mindenkora az életemből!” – mindennél jobban ezt kívánta, hogy meg is történhessen. Egy másik fiúcska – aki köztudomású hogy hasonló cipőben járt, mint ő, mivel az apja rendőr volt, ezért a szolgálati pisztolyát mindig otthon tartotta: aztán, hogy mennyire gondosan elzárva arról könnyű volt tudni, hogy másképpen nem kerülhetett volna gyerek kezébe, mert a másik kisfiúcska fogta a ,,titkos kulcsot” benyitott a szülei hálószobájába, és a rejtett szekrényből, ahova kategorikusan meg lett tiltva hogy benézzen kiemelte a nagy feketeszínű fémdobozt; úgy emelte ki a fegyvert, mintha egy valóban értékes trófea nemes és kivételes példánya lenne, és most úgy emelte a magasba, mintha az istenek áldozati ajándékként felajánlották volna neki, hogy megváltsa társait jogos elégtétellel a bűnözőktől!

Elindult pisztollyal a táskájába rejtett lapuló holmik között az iskolába és úgy volt, hogy a beteg pufók fiúcska meg ő majd a nagyszünetben találkoznak, hogy minél hatékonyabban taníthassák móresre a nehéz fiúkat! De a fiúcska most sehol se volt, és a másik kétségbeesett gyerek első reakciójában már arra gondolt, hogy többször nem játssza el a balek szerepét, és nem hagyja semmi esetre sem megszégyeníteni, sem megvezetni önmagát; egy nájlonzacskóba csomagolta gondosan a fegyvert, és már azon volt, hogy mindenkiért bosszút áll, amikor beteg barátjára gondolt, akinek megígérte, hogy meglátogatja, és valamit legyen az fogadalom, vagy szent esküvés ha törik, ha szakad, de – úgy érezte -, hogy semmi esetre sem szeghet meg! Most még nem! majd eljöhet még az alkalmas pillanat, amikor majd ők néznek a bandavezérek szemébe gyilkos-mosolyogva! Hiszen az nevet,aki utoljára nevet!

Határozott, és amint háromnegyed kettő magasságában délután véget ért a pokoli tortúra amilyen gyorsan csak tudta összeszedte a holmiját s még mindig fegyverrel a hátizsákja holmiijai között – meglátogatta barátját.

Nem tudott bemenni, mert a bejárati ajtó kulccsal nyílt, és volt egy speciálisan kialakított kaputelefon is a lakók minél hatékonyabb biztonságának a megőrzése érdekében; valahogy rájöhetett arra, hogy nekik is hasonló ajtójuk van, mert elővette saját kapukulcsát, és a zár pillanatokon belül kattant kettőt, és már könnyedén az ajtó másik felére jutott; bent volt. Beszállt a liftbe, és megnyomta a hatodik emelet gombját.

,,Hogy fog majd csodálkozni! De a fene vinné el valamit kellett volna vennem… valami apró kis ajándékot” – töprengett. Először arra gondolt, hogy nekiadja ajándékba a fegyvert, de aztán rögtön kiverte a fejéből az őrült ötletet, mert ha egyszer rájön az apja szíjat hasít a derekából, és az is könnyen lehet, hogy anya egy álló hónapig nem ad neki zsebpénzt! Így erről a tervéről is hamar letett. ,,Majd ha felgyógyult, akkor mindenre lesz már időnk!” – okoskodott tovább.

Háromszor csengetett és már épp menni készült visszafelé, amikor kinyílt hatalmas, szinte emberfeletti erőfeszítések árán a fából készült bejárati ajtó, és egy nagyon náthás, erőtlen, alig hallható hang kiszólt:

- Bessék! Ki az?!

- Én vagyok az, öreg haver! Hát már meg sem ismersz?! Te aztán rendesen kicsináltad magad, hallod-e! Várjál… tudom már! Amikor azok a rohadtak elvették a ruháidat akkor fázhattál meg! Sajnálom pajtás, hogy zavarlak! – fogta el rögtön a lelkiismeret.

- Sebi gond! Gyere be! Ha-hapci! – egy hatalmasat tüsszentett, és beengedte barátját.

- Húha! Micsoda kéglid van öreg harcos! Ezt nevezem, saját gyerekszoba! Én jó, ha hazamegyek, és valahol meghúzhatom magam, de te pompásan, szinte királyi módon éldegélsz itt! – dicsérte elismerősen.

- Bessék csak! Ülj le! Én abbig visszafekszem! – olyan erőtlenül próbált meg egyensúlyozni most a többi tárgy között, mint aki percről percre csak még jobban elvesztette volna biztos egyensúlyát; mint egy támolygó részeg, akinek mindennap másnak van! Ennyire legyengítette a betegség

- Csab vigyázz! Nehogy te is elkapd! – figyelmeztette mosolyt erőltetve az arcára.

- Viccelsz ugye? Nekem egy életbiztosítás lehetne, ha végre valami jó kis gyilkos bacilus ledöntene a lábamról; addig se kellene mennem suliba, és otthon henyélhetnék! A fene se fog mindig tanulni! Egyet értesz?!

A másik csak erőtlenül, némán bólintott.

- Hát akkor lássuk csak? – vette szemügyre a különféle, bonyolult, cirkalmas nevű gyógyszert az asztalkán. – Te aztán gazdagítod a gyógyszergyárakat igaz-e? Hű! Van itt minden! Hányinger ellen, meg köptetőszirup, pár darab egészségügyi kúp! Látom, amit látok: jól el vagy látva!

- Köszöböm, hogy meglátogattál! – suttogta kissé kiszáradt torokkal, mert még mindig fájt a sok erőltetett köhögéstől a nyelőcsöve.

- Szívesen pajti! De nézd csak, mim van? – elővette a gondosan nájlonzacskóba becsomagolt fegyvert, és felmutatta.

- Honnan szerezted?! – pufók arcán egy pillanatra átfutott a tartósított rémület. – Elloptad apádtól ugye?!

- Hát a helyes kifejezés inkább az lehetne, hogy kölcsönvettem, hogy egyszer és mindenkora megszabaduljunk a bandavezérektől! Hidd csak el, ha kiiktatjuk őket sokkal könnyebb lesz az életünk! – lelkes volt, és ahogy beszélt egyre jobban magával ragadta az izgalom.

- És absztán mi lesz mi?! Jönnek mab még sokan hasonlók! Akkor azokat is kinyírod?!

- Jaj, minek kell neked folyton gondolkodnod az ég áldjon meg?! Egyelőre csak ezeken a szemétládákon lehessünk túl, akkor a többi már menni fog, mint a karikacsapás!

- Szerintem ez egy nagyon rossz ötlet!

- Hogy lehetsz már ennyire beszari? Vagy te már elfelejtetted a több mint négy éve már folyamatosan tartó pokoli irtó hadjáratot, amit ellenünk viselnek! Nézz csak körül; ha mi nem cselekszünk, akkor megmondanád nekem, hogy mégis ki a franc fog?! – most már kezdett egyre jobban feszültebb és idegesebb lenni.

- Én mombom pajtás! – fújta ki erőteljesen az orrát, mely a váladéktól minduntalan eldugult, és levegő soha nem is tudott rajta átjutni. – Ne csinálj hülyeséget! – a kis éjjeli asztalkán kiterített orvosságokból most pontosan azt vette be, amit reggel az édesanyja gondossággal kikészített. Pár korty még visszamaradt így is az állott teából, de most nem érzett sem ízt, sem illatot, tehát a mindegység érzésével operált.

- Engem nem érdekel már senki és semmi! Érted?! Veled, vagy nélküled, de bosszút állok azokon a férgeken! – harciaskodott a másik. – Most megyek is, mert neked szükséged van a pihenésre! Anyukádat is üdvözlöm! Légy jó! – azzal kiment a bejárati ajtón, behúzta maga után, hogy a betegeskedőnek ne kelljen fölöslegesen fáradnia. Szemében volt valami az önbíráskodók ítéletéből; mintha egyszerre akarna ítéletet hirdetni, és büntetni is; valami túlvilágias öngyilkos szándék lappangott benne a ,,szemet szemért, fogat fogért” elve – alapján…

SZÍVEK KÉPLETEI


Marcangolódik már szüntelen rakoncátlankodva a hősszerelmes Szív érzéki örömök szent katlanában! Fortyogó üstök mélyülő krátereiben végzetesen nagyokat dobban! Ismételhetetlennek érződik a kitölthető Mindenség is! Lángok lobbanó, harmónikus dallamaival, láthatatlan, titkos telepátiák otthonaiból délcegen kilép s önmagára rátalál egy-egy romantikus-szende sóhaj, s vágy-szonáta!

Adakozó szeretet-hűséget csókolunk örök ajándékként egymás ajkaira! – Önzetlen szolgálni kínzó honvágy remegéssel még sokadszor nehezebb, terhesülőbb feladat! Kudarcnak sem illendő bepofátlankodnia, ha ösztön-dobbanások már végképp elszabadulnak! Haladék szívdobbanásokat gyűjtögetve szavak nélkül is egymás szemeibe suttogjuk romantikus halhatatlanságunk titkait! Mélységek-magasságok határpontján változón igyekszünk a legtöbbet egymástól elnyerve elfogadni!

Belülről kifelé haladva ismerjük meg rejtegetett testünk csábító titkait; elveszettnek hitt otthonainkat egymás szirom-lelkébe építjük fel! Minden aprócska sóhajban, vágyak töltekező molekuláiban, minden visszatérésben önmagunkra újból rátalálhatunk! – Minden babonázó tudatban fenségesen újjászülethetünk s meg is semmisülhetünk Phőnixként az Egy-Egész örökkévalóságban! – Testünk otthonában újra megvalósulni látszanak ismerős mozdulataink! Meggyötört, elszomorított Lét-pályák göröngyös íveit bátorsággal, gerinc-tartással egymás mellett végigjárjuk! Röpke-önző fájdalmaink, ha léteznek is talán azonnal feloldódni látszanak sugárzó, örök érzelmeink összetartozásaiban!

                                               KUTYAFEJŰ AL CAPONE

A kivénhedt kutya-lelkű garázda Bicskás meg a bandája nyolcan voltak. Mindegyik épek hogy sikeredett betölteniük a kamaszévek mérföldköveinek számító tizenkét éves kort, vagy kicsivel tán többet szinte az összes föllelhető, és erkölcstelenségükben megvalósítható disznóságban benne is voltak!

Nagy általánosságban azzal mulatták a drága és tartalmas idejüket – ahelyett, hogy néminemű kultúrát, avagy emberséget próbáltak volna meg beszippantani kilyukasodott agytekervényeik labirintusaiba, hogy – főleg a gyengébbektől; tehát akik egyszersmind képtelenek vagy csupán erőszakmentesen jártak keltek -, és ezért nem akarták, vagy nem tudták kellőképpen hatékonyan megvédeni személyes jogaikat, rendszeresen védelmi pénzeket szedtek. Ez egy hét alatt aztán már komoly summát eredményezett: hiszen gondoljuk csak meg, ha egyetlen cirkális nap alatt behajtottak fejenként csak ötszáz forintot, akkor sok esetben megesett, hogy az utolsó ,,munkanap” folyamán ez az összes már a tízezer bűvös határmezsgyéjét is ostromolta.

És ugye azt még véletlenségből sem kell említenem, hogy aki nem fizetett, az bizony több mint valószínű, hogy kamatokkal együtt jócskán megnézhette magát; rendszerint az áldozatoknak elkönyvelt szerencsétlensorsú nebulók az iskolai WC-öblítési program szerves részeivé váltak. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az adott mellékhelység működési alapfeltételeit ától-cettig megismerhették. Mert elvégre, ha valakit gyakorlati szempontoknak engedve lehúznak a WC, az nemcsak, hogy csöppet sem kellemes, de meglehetősen elázott, és megszégyenítő érzés; ez azt jelenti, hogy az illető annyira megszégyenül, hogy az alázat gyávaságát mint valami szomorú, és irigyelhető stigma, vagy legalább is megbabonázott Káin-bélyeget kénytelen viselni magán, mint egy megváltás végigjárt stációit!

Bicskás egy tapodtat sem ment sehová személyére kiterjed védelme nélkül. Öt-hat bandatag szinte az idejében mindig ott sertepertélt mögötte; olyanak voltak ilyen esetekben, mint a vérszopó piócák, akik csak az alkalmas pillanatokat lesik, és figyelik meg mikor csaphatnak a prédára.

Lehetőleg – amennyiben a komiszkodásnak válfajai lettek volna -, úgy ők szinte kivételektől eltekintve mindig a bonyolultabb utakat választották, amennyiben a hatékonyságot tűzték zászlóikra: Rendszerint mindig úgy tettek, hogy az iskolai összeverbuválódott, és lazaszerkezetes tömegből azokat az elhagyatottaknak, kívülállóknak is nevezhető figurákat szúrták ki, és kötöttek rendszeresen beléjük, akikről feltételezték, és maguk is meggyőződtek, hogy legalább is pacifisták, vagy csupán óvatosan gyávák!

Akkor aztán fenyegetően körbeállták az adott illetőt, sok esetben mondtak valami kompromittáló szemtelenséget, vagy aljasságot valamelyik családtagjáról, majd a halálra ítélt, és megbélyegzett ember arcába köptek, elgáncsolták, és abban a szent pillanatban, amikor megszólalt mindenki számára a tanár közeledtét jelző figyelmeztető intés; a tanár csengő érces riogatása, csak és kizárólag iskola után foglalkoztak vele, persze nem pusztán csak ebben a konkrétan meghatározott sorrendben!

Az adott kipécézett embereket előszeretettel addig kínozták – a lehető legegyetemesebben elterjedt, és bevetett vallatási procedúrákat alkalmazva, és felhasználva, amíg az jobb belátásra nem tért -, mert itt már nem az volt a lényeg, hogy valaki mennyire elszántan képes-e küzdeni saját szabadságjogaiért, talán sokkal inkább az ha sikerült neki túlélni a Holnapok ádáz, és sok esetben könyörtelen poklát. Alapjában véve a lehető legkegyetlenebb természetű emberkék voltak, akik csak léteztek e földtekén!

Az iskolás lányok szépen fésült copfjaiba, vagy újabb módi szerint készült gondosan kikészített frizuráiba előszeretettel csempésztek az órai foglalkozások ideje alatt rágógumit, vagy éles körzőjegyekkel lyukasztották ki kedvenc póni lovacskás tolltartóikat. S aki véletlenségből, vagy forrófejű meggondolatlanságból vissza mert igenis válaszolni, nem felelt kérdéseikre, vagy csupán visszautasította, és egy füst alatt megtagadta a rendszeresített ,,adófizetést"”azzal úgy kitoltak, hogy maradandó, sebezhető lelki sebek, és éjszakai rémálmok körkényezték hátralévő életében!

Azt - főleg iskola után kísérték kilométereken keresztül; s az adott szerencsétlennek pusztán csak egyetlen lehetőség maradt futni, rohanva menekülni a maradék, szánalmasnak tűnő életéért! Mellé lopakodtak, ismét leköpték mint a kisajátítás egyik lehetséges védjegyét, és megbélyegzett pestisest, hátracsavarták védtelenné feszült kezeit, ha esetleg védekezni óhajtana, magát megvédeni, majd rendszerint gyomron rúgták, és rendszeresen és kiadósan felpofozásban részesült, mind a két orcáján!

Ilyenfajta szórakozásokkal telt az iskolai idő, szinte mind a nyolc osztály örökkévalóságán keresztül, bár a laikusabb természetűbbek ebből mindösszesen csupán csak két esztendőből részesültek, mert akik sima osztályba jártak azoknak a pokoli tortúrák hamarább vették kezdetüket!

                                                 VENDÉGLŐI VAKÁCIÓ

Az összesereglett, nagy általánosságban pajkos madárrajra emlékeztető osztály beült a Dunaszekcsői vendéglőbe. Ott érdekes módon alig volt egy-két ételükre várakozó pár, akik már több mint valószínű, hogy egy ideje már megrendelték a kívánt ételt, és italt, mert hosszan tűrő, békülékeny szándékukat az egyhelyben járó, valósággal toporgó idő szépen lassan kikezdte.

Meglepően hangulatos, tágas, és széles lugasszerű, kerthelységes épület volt ez a kicsinosított csárda. A főkapun túl egyenesen a kicsinyített és előre megterített kertbe lehetett kijutni, ahonnét alig pár lépésnyire a Duna festői hangulatú kacskaringós medre szolgáltatott soha el nem múló, és még fokozható romantikát.

Az egyik szépen földíszített asztalon bálákban állt a kissé megszáradt kenyér, amit vélhetően csak azért tettek oda, hogy amíg az adott szakács el nem készül, addig se kelljen az étteremnek szégyenkeznie amiatt, hogy nem tett meg mindent a kiszolgálást reményében. Később aztán kiderült, hogy minderre vélhetően azért volt fölfokozott szükség, mert agyagedényekben megsült csirkéhez kimondottan dukál, amennyiben a megszárított kenyérhéjakkal az ember a kikívánkozó ízletes szaftos szószokat egyenesen kitunkolja, hogy később az étel élvezeti értéke a gyomrában landoljon.

A kerttel szemben közvetlenül volt egy kisebbfajta táncteremnek is beillő parkett, ahol alkalmi párocskák mulatták az időt, hogy ezáltal is a felesleges ételek telítettségét lemozoghassák – átmeneti jelleggel.

Az osztály többsége már szinte alig várta a fülsüketítő zajtól körbeágyazottan, és a dobhártyákat általánosan terrorizálva, hogy végre valahára bejuthasson ebbe az íz orgiák által körülvett érinthetetlen paradicsomba, egyvalakit kivéve. Aznapra számára már éppen elég lehetett az ún. ,, kellemesebb meglepetésekből” mert hófehér bőre úgy megégett, mintha egy fölpüffedt, és éppen akkor fogott pufók homárt akartak volna fölszolgálni a vendégeknek, - viszont erről magát a homárt már nem kérdezték meg!

Az állandó jelleggel lefetyelő, és éppen ezért idegesítően, és már-már szánalmasan csacsogó osztályfőnök nyitotta meg a beszédet:

- Akkor fiúk, lányok! Megostromolhatjátok a csárdát! – ami virágnyelven bizonyára annyit tett, elfoglalhatja mindenki a helyét!

Egyedül szegény ropogósra szült, balszerencsés homárunk Gyuszi volt az, aki szabályosan épek hogy csak kóvályogva, és támolyogni tudott a buszról lefele menet, és ha nem vigyázott volna rá időközben egy-két kinevezett, és névtelen jóakarója könnyen meglehet, hogy egy kisebb mártózásban lehetett volna része; elvégre nagyon közel volt a folyó.

- Valaki viselje majd gondját a Gyuszkónak, mert szegényke alig áll a lábán! – röhögött és vihogott egyszerre az osztályfőnök, akiről csak később derült ki két masszív üveg után, hogy legkedvesebb ital különlegessége az egri bikavér!

- Te ez elkapta a napszúrást! Csak a nyúlnak lehet ilyen vörös szeme! – vizsgálgatták szegény Gyuszit főként a népes lányseregből kivált kacérkodóbb lányok.

- Hadd nézzem csak! Menjetek már hátra az ég áldjon meg titeket! – egy feltűnően csinos és merészen kacér felvilági hölgy lépett oda hozzá, és mintha csak egy dörzsölt ügyeletes nővér lett volna vizsgálgatni kezdte a másik jócskán leégett és most inkább egy főtt homárhoz hasonlító, napégette homlokát.

- Ez egyértelműen napszúrás uraim és hölgyeim! Szerintem dugjuk vissza a buszba valamelyik ülésen majd kiheveri! – volt a vissza nem térő javaslat.

- Ugyan! Menj már! És az ofőnek mit mondunk: ,,Bocsánat Kati néni, de Gyuszit ottfelejtettük a buszon, ami már Pestre megy?” Van fogalmatok hogy mi lehet ebből, ha nem vigyázunk magunkra? Csak annyit mondanák Balhé! – ezt a mondatot is a legjobb barátnő közölte, aki kis növésű volt ugyan, de talán annál fineszesebb, és körmönfontabb logikával megáldott.

- Jól van! – határozott most a filigrán ifjú hölgy. – Megvan a megoldás! Bejön velünk a csárdába ott jóllakik, és utána visszatuszkoljuk őt a buszba, és mindenki jól járt! Na hogy ízlik az elképzelés? – fordult a kíváncsiskodó többiekhez, akik kívül rekedtek a belső körön.

- Egyetértünk! – hangzott fennhangon és kórusban a válasz.

Gyuszkót két oldalról két elszántabb és valamivel markosabb legény közrefogta és becipelték az étterembe.

- Belőlem ne csináljatok nagy kérdést! – válaszolta. – Jól megleszek magam is!

- No, no hapsikám! Egy könnyen nem szabadulsz! – így a markosabb, és tagbaszakadtabb legény. – Képzeld csak, mit kapnánk az ofőtől, ha csak úgy egyik percről a másikra eltűnnél? Nincs vita: bejössz ide velünk és kész! Abból nem lehet baj!

Gyuszkó ráállt a szentbeszéd kínálta lehetőségre; ugyan mi mást tehetett volna égő, és sajgó sebekkel, melyek a hátát borították, és valósággal pokoli fájdalmakat okoztak, ha bármit is csinált, vagy megpróbálta kinyújtóztatni csenevész és elgémberedett tagjait.

- Akkor mit hozhatok a fiataloknak? – fordult oda hozzájuk a túlbuzgó, és egyszerre nagyon is igyekvő pincér.

- Ha szabadna hozzon nekem egy vodka martinit sok jéggel, és kísérőnek két tequila-koktélt lesz szíves!

A pincér úgy meglepődött a kérés halatán; hogy ezek olyan fiatalosnak tűnnek, és máris masszívan a pohár fenekére néznek – ez nála egyenlő volt a szokatlanabszurdítással, hiszen amit nem tudott megmagyarázni az előtt sokáig csak tehetetlenül álldogált! Mivel munkaidőben volt és csöppet sem szerette, ha mások ugráltatták így máris hozta az italokat.

Gyurkót egy alig használt magányos asztalhoz ültették a sarokba, ami látszólag jellemtelen egykedvűséggel árválkodott a többi bútordarab között.

- Itt jó helyed lesz! Ha csöndben maradsz és nem okozol nagy bajt, minden oké lehet! – a két markos legény leültette, majd mindketten visszatértek a kellemesebb, és üdítő jelegűbb hölgyek társaságába, mert mindketten azon voltak, ha a ma esti bohém kis széptevésük esetleg sikerrel jár akkor még az is megeshet, hogy valamelyik hölgyet kedvükre az ágyukba cipelhetik. Sajnos sok kapatos hölgy volt rávehető egy kis bókolgatásért akármire, és ennyire zsenge fiatalsága virágjában.

- No, hadd hallom! Hová tettétek Gyuszit? – kérte számon az osztályfőnök az osztály döntését.

- Semmi baj tanárnő kérem! A sarokba ültettük, és most pihenget, ha jól láttam!

- Azért adtatok neki valamit enni remélem?! – tetetett aggodalom volt a hangjában, ami általában csupán a felesleges koloncoknak szokott kijárni.

- Hoppá! – csattant a kacér hölgy hangja. – Erről sajnos teljesen megfeledkeztünk! De majd csak helyrehozzunk!

- Hát akkor azt tanácsolom – töltött még egy kis bort a poharába az asszony – hogy minél előbb oldjátok meg ezt a kényes problémát, mert nem szeretném, ha az anya a torkomnak ugrana, hogy mit műveltem a kicsi fiával!

- Azon leszünk Kati néni! Majd azon leszünk! – kacsintott össze most a két szélhámoskodó ifjú hölgy akik mindig benne voltak valami jó kis murinak ígérkező dologban, amit csak felkínált számukra az élet; legyen az egy jó buli, vagy csetepaté.

Egy másik őzikeszemű, gyönyörű fiatal hölgy aki szintén kellemetlenül, és fájdalmasan leégett a tűző napon, de egész este hangját sem lehetett hallani a svédasztalos kiszolgálásból gusztusos kis ételes tálat varázsolt; mindent aprólékosan kiszedegetett a tányérra; még külön a savanyúságot is és odavitte Gyuszkónak aki nagyon ügy tűnt hogy látszólag tökéletesen kába és öntudatlanság halmazállapotában leledzik.

- Szia, Gyuszkóm! Leülhetek melléd? – kérdezte kedvesen.

Gyuszi most legszívesebben felállt volna, ahogy az úriemberség diktálja, hogy kihúzhassa a hölgynek a széket, de olyan erőtlennek érezte magát, mint a frissen esett harmatcsepp! Erőtlenül csak bólintásra futotta.

- …És mesélj édes Gyuszim! Hogy érzed magad? Biztosan jócskán elfáradtál abban a sok úszásban! Egész nap csak a víz alatt úszkálni eléggé kifárasztja az embert! Szerinted?! – kellemesen kacsogott és úgy tűnt, hogy egyedül és látszólag csakis ő beszél, de Gyuszit kellemes pacsirtás hangja inkább megnyugtatta és legszívesen rögtön elaludt volna.

- Köszönöm megvagyok! – nyögte ki magából, hiszen holtfáradtsága már a szempilláit is majd lecsukta.

- Mit szólnál hozzá nagyfiú, ha most vacsiznánk egy kicsit? – közelebb ült hozzá, és készségesen elrendezte, megigazította az evőeszközöket.

Még mindig bólogatott, mert nagyon fáradtnak érezte magát, és a jelentős napégések is a testén belső fájdalmairól árulkodtak, melyekkel némán szeretett volna szembeszállni; belső ellenállással!

- Akkor egy falatkát az én kedvemért! – akár egy kisbabát becézgetőn, szinte anyai jósággal pártfogásába vett és szépen meg is etette.

- Nagyon ügyes fiúcska voltál! Ezért most kapsz egy puszit is! – finoman megpuszilta a másik nagyon égett, pirospozsgás, pufók arcát. Gyuszkón látszott, hogy nagyon hálás a felkínált gesztusnak, és annak, hogy egész estére ilyen kellemes és kedves társaságot sikeredett önkéntelenül is kerítenie magának!

- Köszönöm… - illedelmesen megköszönte, és egy eltévedt kézcsókkal azért még megtisztelte a hölgyet, aki elpirult, mert valami ismeretlen, mégis jóleső érzés kerítette hatalmába őt is; mindketten érezték közös érzelmeiket, és ösztöneiket, és mégsem mertek egymással kezdeményező viszonyba keveredni.

- Kérlek drága Gyuszkóm! Ígérd meg nekem, és most elég az ha csak bólintasz, hogy mindig és örökké a legjobb barátok leszünk, és ha vége van a sulinak és leérettségiztünk azért igyekszünk mindent tudni a másikról, és valamilyen szintén jelen lenni az életében! Ez számomra nagyon fontos lenne! – Talán még sohasem nézett bele ennyire komolyan, és elgondolkodón a másik szemébe a finom kis hölgy, mint éppen most.

- Megígérem!

- Akkor kezet rá! – Megfogták egymás kezét, és mint a kibukkanó szikra egész további életük megpecsételődni látszott abban az egyetlen, varázslatos pillanatban, melyhez a külvilágnak már nem lehetett semmi beleszólása.

SAVANYÚ ERJEDÉS



Didereg a parázs pisla mécsvilág-szemek legmélyén: pille-tébolyság maradhat-e részegítő szerelem, vagy megcsalt remény?! Összetett gondolatok labirintusában vonulók tiszavirágéletű, halvány gondolatjele: intésre emelt megfeszített csont-kezeken stigma-ékezetek! Ki lehet már az, ki többet elbírt? Többet vétkezett?! Lüktető szívdobbanások fair-érzéseiben szétválnak s külön kopognak már a ritmus-gondok, kicsinyes problémák emlékei! Derékba eltört karrier-pályákon önmarcangoló lehetőségek elé kutatva nyílegyenes hírnév-villanásban a még több haszon is olcsó kártyavár-sírt épít!

Vérvörös, felsebzett, farkasvak alkonyatban Idők kitaszított homlokán gyáván köveket görgető, méltatlan Sziszifusz is megáll; megszólítja őt önző végzete! Bukott angyalokként szándékosan már mindenki más maszkokat visel; elrejti sebezhető lelke hagymahéját! – Emlékeink megérlelt örvény-tajtéka könnyeinkkel folyton felzubog! Rózsaszín-szirmos felhőködökben eldobott csikk táncol fel az égre tangózva! Változó ingaként működteti megígérhető, adott szavát a kimondott, majd elfelejtett ígéret!

Életünkre rátelepült vérző-keblű, elátkozott parazitaként mindennap tartósan megfenyeget bennünket a Hóhér-keblű Halál! Ön-nemző szerelemtől tudatosan ezért félünk s remegünk talán mindannyian! – Belső égések, külső önemésztések idején még jó lett volna hinni a megváltó vigasztalás egy dédelgető drága Angyal képében utolérhet! Elfáradt álmainkat szeretnénk utolsó pillanatban is megmenthető cserepekkel összekaparni még; szennyező flegmaság s hiú arrogancia mocsárkéje borít szabad-gondolkodó koponyákat el! Csupán érző empátia-tolerancia repeszthetné szét a jég-szívűeket!

                                         A KÜLVÁROSI PRÓBATÉTEL

A külvárosnak is bátran elkeresztelt Kispesten volt egy meglehetősen eldugott, és csak a lakótelepek árnyékaiban felnövekvő alacsony kisköltségvetésű általános iskola. Az ablakait azok a bizonyos szinte mindennel egyfolytában elégedetlenkedő betörték, és sajnos nem kímélték a híres hadvezérekről, és államférfiakról kiállított freskók, és festmények jelentős részét sem, amihez viszont a tantestület feltétlenül, megkérdőjelezhetetlenül ragaszkodott!

Ide kellett haladéktalan ragaszkodás mellett a hét meghatározott három napján Zsalánka Zsigmondnak mikro tanításra menni – amennyiben azt szerette volna, hogy adott kurzusszámait, és újólag bevezetett, azonban tanulmányi folyamataira legfeljebb csak csekélyke befolyást gyakorló kreditpontszámait sikeres elbírálják az ahhoz értő, szakavatott kezek! S persze arról sem lehet – körültekintően megfeledkezni -, hogy amennyiben ezt a mikro tanítását nem teljesítette, az azt követő vizsgatanítást sem kezdhette el, mindaddig, amíg minden pedagógiai típusú tanulmánya döntő eredménnyel nem kecsegtet.

Ahogy már hajnali fél hatkor kissé kótyagos, és másnapos elmével, és szétesett gondolatokkal próbált fölkapaszkodni a szálingózó emberekkel még csak alig-alig légüres hármas metróra, hogy egy újabb, megviselt, és viszontagságos buktatókkal megáldott utazást követően leszállhasson a Határ úti állomáson, s aztán továbbmenjen egészen az ötvenes villamos peronjáig, egyetlen pillanatra talán megfeledkezhetett róla, hogy ő is immáron a társadalom szervesülő, és bizonyára hasznos tagjának érezheti magát! Hogy hasznos lett volna bármikor is? Ezt magával kapcsolatban legfeljebb csak negyedik osztályban a jellegzetes emblematikus emlékeket felvonultató kihívás napján érezhette; amikor hosszas kérlelések, és csoki adagok ígérgetéseit követve akkori osztályával együtt sikeresen elhúzta a méteresre, kígyóként tekergőző kötelet a rivalizálást választó csapattól. S mivel az aktuális nyálmirigyeket, és ízlelőbimbókat is magával ragadó csoki adagokból szinte semmi sem lett, ezért amilyen gyorsan csak tudott haza is ment az iskolából, de úgy, mint akit megszégyenített a cudar, és galád tudat, hogy veszteség érte!

S most újra itt volt ebben a kellemetlen helyzetben, amit a háta közepére kívánt volna legszívesebben; mit keres ő a világ egy aprócska, eldugott szegletében, amikor világ életben a városban lakott, és az útbeeső helyeket kedvelte? Persze, amennyiben hozzávesszük világ életében úriember magatartását, és előzékenységgel megáldott, udvarias természetét, akkor mi sem egyszerűbb annál, minthogy az éppen aktuális Mester utcai gyakorló iskola helyét – ahova bátran jelentkezhetett volna elcserélte három ,,grácia” kedvért, csak hogy a hölgyek jobban érvényesülhessenek, és kibontakoztassák még lappangó, és szunnyadó pedagógiai tehetségüket!

,,Hogy én mekkora egy tökkelütött vagyok! Nem is értem, hogy lehettem ekkora agyalágyult? Hát ilyen nincs! Ez kész röhej!” – s ehhez hasonló, fület jócskán irritáló, magát teljesen aljasító, és leíró szövegek mellett tette meg Hétfő, Szerda, és Pénteki munkanapokon azokat a mérföldköveknek számító utazó lépéseket, amiket az aktuális Pedagógiai Pszichológiai Kar kedves munkatársai voltak olyan szívélyesek, és fölkínáltak neki! Persze arról mindenki jócskán megfeledkezett, hogy már mennyi mindent, és ehhez hasonló jótéteményeket is köszönhet ennek a kiváló embernek!

- Már megint el fogok késni, és ezt nem akarhatom! A végén még az én fejemet veszik górcső alá, és engem rúgnak kiadósan seggbe!” – mélázott el magában, amint a meglehetősen zötykölődő ötvenes villamoson utazott – ráadásul egy rakás ember társaságában, a reggeli csúcsforgalomban -, hiszen elvégre, ha valakinek már kora reggel kezdődik az első órája, hát akkor az a minimum, hogy idejében bent legyen az iskolában!

- Cokolóm, Tibi bácsi! – köszöntötte már az iskolakapu előtt egy aprócska mini buszból kiszállva egy kínai kislány, aki egészen tűrhetően beszélte már a nyelvet. – Hogy tetszik lenni?

A kérdés most kissé meglepte, de talán inkább az ütött szöget a fejébe, és gondolkoztatta el egy pillanatra, hogy máris ennyire öregecske lenne, hogy ,,bácsizzák”? Hát ez merőben szokatlan volt a számára!

- Köszönöm kérdésedet, Chang! Jól vagyok! – azzal mit se foglalkozva azzal, hogy esetleg mások mit is gondolhatnak róla egyenesen bemasírozott a tantestületi szoba kicsit eldugottabb irodájába – amit külön neki, és szintén gyakorló pedagógus ,,kollegáinak” hoztak létre!

- Szervusz, jó reggelt! Milyen napod van? – kérdezte élénken az egyik középkorú hölgy, aki körülbelül húsz évvel lehetett idősebb nála.

- Nem panaszkodhatom, Ibolya néni! Még hál’ isten megvagyok! És ön? Hogy tetszik lenni?

- Nem megbeszéltünk ezt a kis kommunikációs hibát? Ha még egyszer nem fogsz nekem itt tegezni nagyon megharagszom! – kicsit ösztönzően összehúzta szépmíves, mégis fekete szúrok szemöldökét.

- Elnézést kérek! Legközelebb már biztosan nem fog előfordulni!

De ettől függetlenül szépen lassan az adott tanárnő fejéből is – mintha megszűnt volna a visszhang nélkül maradt előzetes felszólítás -, szépen lassan megfeledkezett róla, hogy ő is nyugodtan tegeződhet! Így vette kezdetét egy roppant furcsa, és különös, de csupa szív, szakmai barátság!

- Akkor Tibor kedves! Az igazgatótanács úgy határozott, hogy szeretné megtekintetni a vizsgatanításodat, amennyiben ez nem gond!

- Oh, nagyon szívesen! – döbbent meg egy kissé.

- A hangodból ítélve, néminemű bizonytalanságot, és félszegséget érzek. Vagy nem így van?!

- Hát, látja tisztelt tanárnő, az nagyon is valószínű!

- Mindent felejts el! Neked annyi a dolgod, hogy mindig légy önmagad, és ragaszkodj az elveidhez.

- Megígérem, hogy megpróbálom! – belső énjében szinte baljóslatúan hallotta, amint szíve nagyokat kalapál, mint valami fiatalos mosógép, de attól még az önmarcangoló kétkedés benne maradt!

Másnap eljött a várva várt pillanat, amikor nemcsak a bizonyításon, és a bizonyos jelképes elfogadtatáson volt a fő hangsúly: hogy ti. megérett, és Tibor tökéletesen alkalmas a pedagógus pályamodellre -, de talán arra is, hogy jobban megismerhesse nemcsak saját maga, de a külvilág nem mindig látható nézőpontjait.

- Hát, akkor én semmi mást nem kívánok, mint egy kalappal! S nagyon fontos, hogy mélyeket lélegezz, és ne vedd túl komolyan magadat! Ne feledd a gyerekek mindig úgy fognak rád reagálni, ahogyan éppen, és aktuálisan te viselkedsz! – adta mosolygósan lehető legjobb tanácsait a tanárnő.

- Hát, jól meg tetszett nyugtatni tisztelt tanárnő! – még mindig benne volt az ősi félelem ösztöne, ami nem hagyta megnyugodni.

- Ne izgasd magadat! De előbb szeretnélek óra előtt gyorsan bemutatni az igazgatónőnek, persze csak, ha nem bánod! – invitálta egyenesen a tantestületi szobába, néhány perccel délután háromnegyed egy előtt.

- Szeretettel üdvözlöm kedves Tibor! A kollegina már sokat mesélt önről! Kér esetleg valamit: frissítőt, süteményt? Esetleg valami mást?

Szegény kezdő fiatalember az első sokkhatásként ért meglepetésében azt se tudta, hogy vegyen-e egyáltalán levegőt, majd elhatározta, hogy a felgyülemlett feszültséget, egyetlen jól időzített szusszanásban fogja kifújni a világ felé – akárcsak az összes többi kisebb-nagyobb akadályozó gátlásait.

- Nagyon szépen megköszönöm az igazgatónő kedvességét, de tényleg nem kérek semmit! – szabadkozott nagyon is szerényen.

- Ugyan kérem, ne legyen ennyire zavarban, mert a végén a megrögzött korrektsége rám is átragad! – fölállt az íróasztaltól, megkerülte az irodai székét, majd kinyújtotta kézfogásra jobbját, hogy üdvözölje a jócskán megszeppent ifjú pedagógust.

- Szeretettel üdvözlöm, kollega a csapatban! Úgy értesültem, hogy ma lesz a vizsgatanítása, és hogy ez bizonyára mennyire fontos önnek!

-…I-igen! Nagyon fontos lenne! – bökte ki.

- Hát akkor Tibor, megnyugtathatom, hogy az égadta világon semmi fennakadást nem állítok az útjába, tőlem mindenben szabadkezet kap! Egyetlen kikötésem lenne: Végezze korrekt becsülettel el a megbízott feladatát!

- Megígérem, hogy azon leszek tisztelt igazgatónő kérem!

- Hát ez remek! – még egyszer megszorította a kezét, majd visszaült a helyére:

- Akkor hát, jó munkát kívánok kedves Tibor, és sok szerencsét! Mire itt végez, elmondhatja magáról, hogy valami korszakalkotó, fontos dolgot vitt véghez!

- Kollegina, megkérhetném rá, hogy addig is avassa be mindenbe kedves ifjú növendékünket, amíg az osztály el nem foglalja az órára a helyét!

- Hogyne, természetesen Ildikém! – volt a válasz.

Az iskolaszék kissé megviselt, és prominensebb tagjai; közöttük is, az aktuális egyetemről kiküldött szakmódszertani szakemberrel, már bizony tűkön ültek, és alig várták, hogy egy minden bizonnyal érett, és felelősségteljes, illetve szakmai szempontból kifogástalan óravezetést láthassanak egy kezdő pedagógusjelölttől. Épp ezért szinte alig-alig akadt valaki – leszámítva a szakmódszertani szaktekintélyt – aki a belvárosból látogatott a külterületbe -, hogy el ne foglalta volna a helyét főleg a hátsó sorokban!

Amikor feszült, és rángó ideges gyomorral jóformán betámolygott az ifjú fiatalember az osztályterembe – ahol az iskolaszék savanyú, felnőttes emberkéin kívül mosolygós, és nagyon megértő gyerekek társasága fogadta, hirtelen szívet megkapó, belsőséges pillanat lett rajta úrrá; ezek gyakorlatilag már az ő gyerekei, és növendékei is egyben, és így a lehető legtöbbet fogja megtenni azért, hogy nem csak élvezetes, és minden tekintetben kivételesen tartalmas lehessen az órai foglalkozás.

- Szervusztok, gyerekek! Hogy vagytok? – fordult hozzájuk teljes bizalommal, az idegesség csöppet sem látszott rajta – feltéve, ha leszámítjuk azt a tetemes verejtékcseppeket, amik kötött pulóverén át szivárogva megjelentek.

- Egy nagyon fontos dolgot szeretnék tőletek kérni! – fordult most az egybesereglett társasághoz bizalmasan. – Bizonyára már ti is észrevettétek, hogy a hátsó sorban ülő bácsik, és nénik népes gyülekezete azért látogatott el a mai napon hozzánk, mert ma engem fognak lemérni, hogyan is végzem a munkámat! Épp ezért arra szeretnélek titeket megkérni, hogy mivel ez a legutolsó alkalmunk, hogy találkozhatunk legyetek nagyon jók, és lehetőleg ma maradjon el, - ha egy mód van rá -, a ramazúri! Mindenkinek világos?!

- I-Igen! – harsogták egyszerre, mintha csak felelnének.

- Akkor jó! – azzal megvárta, hogy becsöngetésre lehetőleg mindenki beérjen az iskolaudvarról, ahol testnevelési foglalkozást tartottak éppen, és látszólag már jócskán ki lehettek merülve a fokozott fizikai megterhelés következtében a gyerkőcök, és most titokban abban reménykedett, hogy az egyetemesen lelombozó fáradság nyomait, egy kellemesen üdítő történelem óra kiegyenlítheti!

- Akkor talán fogjuk is neki! – megszólalt a becsöngetést jelző csengő. – Kérem a két hetest!

Két véznácska kislány lépett ki, majd ment a tábla felé.

- Tibi bácsinak tisztelettel jelentjük, az osztály létszáma jelenleg tizenkét fő! Ebből Kis Ilona, és Kormás Bálint betegek!

Tibor bizalomkeltőn a két gyerkőcre mosolygott, megnyugtatásként. Biztosítva őket, hogy nem lesz semmi baj.

- Köszönöm! Leülhettek!

Az osztály helyet foglalt. Megkezdődhetett a már élesben menő vizsgáztatás: egyre jobban érezte, hogy mint valami láthatatlan hurok egyre szorítja, mintha önmagát fojtogatná a pulóver nyakával…              

                                                      KÁNIKULAI KRÍZIS

A nyári kánikula, mintha egy hatalmas kályha, vagy vulkáni kürtő, vagy forrongó magma lett volna mely izzó, semmit, és senkit sem kímélő könyörtelenségével sújt le az áldozataira, úgy vette őt körbe álmatlan éjszakin át, és sújtotta, mint valami halálos bűn végelláthatatlanul. A hirtelen, bejelentés nélkül támadt nagy fényesség, mint egyetlen középpontba koncentrált atommagrobbanás lett volna állandó jelleggel, ahogy múltak a percek hevített, és égetett. Ilyenkor – ha nem vigyázott magára -, különösen délelőtt tizenegy és délután három között, úgy megégett a bőre, és szabályosan fölhólyagosodott, és megsebzetté lett szinte egész lénye, hogy szinte értelmesen gondolkodni is megszűnt létezni!

Most hirtelen – ki tudja milyen cél, vagy adott szempont szerint választhatta ki -, úti célját elgyalogolt menetelő ütemben egészen a régi Szerb Antal utca sarkán álló sarokra, melynek két égimeszelő, tölgyfakapuja fennen hirdette: Rektori Főhivatal! Idegeneknek szigorúan tilos a bemenet! – Tőle nem kellett igán se rettegni, se félni! A világ leggalamblelkűbb, legártatlanabb honpolgára volt ő egy személyben. A keskeny, kis töpörödött utcácskában a Főhivatal kapujával szemben ironikus módon egy Dante szobrot helyeztek el. Meglepő volt Vergilius nélkül ez a fajta középkorias párosítás, annál is inkább, mert éppenséggel a legfontosabb mondatot felejtették le a dicső, és bizonyára halhatatlan emlékezetű szobor talpazatáról: ,,Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Még jócskán benne járt a reggeli forgalom okozta sokkban, mert karórája tanúsága szerint épek hogy elmúlt kilenc. Mégis nagyon sütött, szinte Káin-bélyegekkel égetett a bombázó napsugár. Az ünneplőbe kivasalt, szépen patyolattisztaságú ing, az öltöny – amit nagy gondosság mellett egy finom úri, szabónál csináltattak, külön vizsgáztatási alkalmakra, és ami többek között valami ormótlan, egyenesen negatív Anti Dávidos hatást kölcsönzött egész megjelenésének, mintha meleget elnyelő anyagból készült volna, mert szinte beitta szabályosan a nap sugarait. Nem is a gyakorlatban rövid időn belől hirtelen jött hőség, sokkal inkább a koncentráció átmeneti, mintegy hézagos megszakítottsága, és pillanatnyi szünete dühítette.

,,Vajon akkor is mindent fogok tudni, ha majd a próféta elé állok?” – s kínozta szabályos közökben a hőség, ami elől a kicsinyített erkélyek, és gangok is csupán átmeneti enyhületet és frissességet szolgáltattak.

Kedvese csokoládé haja, és ártatlanságba vesző őzike-szeme lebegett előtte. Rohanni ennél az utolsó perceknél, avagy azon törni törhető buksiját, hogy az utolsó néhány tétel szövegét, még talán biztosan betanulja szinte fölöslegesség számba ment. Odaáll merészen, kihúzott, bátor testtartással kedvese elé, vagy inkább sokkal kézenfekvő, hogy letérdel, és szint vall, mint hősszerelmesek szoktak a mozivásznak kifeszített golgotáján.

Úgy érezte, már szinte mindent elmondott neki - legalább is ami versekben kifejezhető, és megvallható -, csupán az elrejtett egzotikus felhangok, és csókok perzselő forrósága maradt egyelőre tisztázatlan kérdés! De hát, ami késik, nem múlik! Kedvese egy évvel fiatalabb volt nála, és így azt gondolta, hogy korban még passzolnak, és illenek is egymáshoz. Hogy az adott korkülönbség ekkor nem nyilvánvaló. Ez nagyon fontos szülői elvárásnak számított; ti. hogy, kedvese ne legyen nálánál öt-hat évvel idősebb, csupán legfeljebb egy-két évvel, így az a cirka egy év szinte meg se kottyant!

Mint egy erősen verejtékező élő szobor megállt a bejárattal szemben, ahol az enyhe kereszthuzat, és az útjában fellépő légáram átmenetileg még enyhítette szenvedéseit, és várt. S mivel a kiszemelt, álomtáji kedves csak nem jött egyre toporgott, és a végén már maga is egyik lábát a másik után tornáztatta, kisebb, koncentrikus körökben emelgette, hogy kisebb, alig titkolt indulattal sietethesse az örökkévaló idő múlását.

- Hát szervusz, Tibikém! – köszönt neki egyszer csak hirtelen valaki, aki annyira ismerős volt, s mégsem tudta azonnal, és akkor rögtön beazonosítani.

- Szervusz! – töprengett egy darabig. ,,Hogy is hívhatnak barackvirágom?”

- Szia, na, felkészültél a nagy megmérettetésre? – faggatózott tovább. – Mert én már csupa hasznos és jó dolgot hallottam az öreg eminenciásról.

- Hát, ami azt illeti… Én szinte semmit sem!

- Nem láttad a kis barátnődet? Igazam van?

Hirtelen patakokban kezdett el csordogálni róla a hirtelen felgyülemlett verejték.

- Nem, sajnos még nem futhattam össze vele!

- Hát pajtikám ezt aztán sütheted, mert értesüléseim szerint ma meglehet, hogy nem az elsők között lesz, aki majd vizsgázni akar! – mondta ki a keserű ítéletet, és szemlátomást, mintha élvezte is volna, hogy ádáz nemtörődömséggel, és hányaveti közönnyel belegázolhat valakinek a lelkébe, akiről legfeljebb – kezdetben csupán annyit tudott, hogy versekkel hálálja meg azt, ha kedvesek vele, és önzetlenül segítőkészek.

Az adott kedves aztán a Kecskeméti utca felől viharzott be az Egyetem tér felé, mint könnyen jött eső utáni huncutka szivárvány. Leplezetlen mennyország-mosolyát is, mintha öntudatlanul egyedül csak neki tartogatta volna. Elmosolyodott, azzal az őszinte, és bájos tisztasággal, amiben nem volt sem tetetett részvét a megtörtént dolgok miatt, sem pedig kicsinyes bosszúállás, mint amikor valaki mosolyog, és közben hátba szúrja a másikat. Könnyedén, mint egy pajkos, kis fecske fölszállt a járdaszegélyek sivár földalatti világából.

- Szia, Tibus! Hát hogy vagy?

- Én… Én… Én… Remekül! – ezt a pár alig hallható szót is mennyi erőfeszítéssel kellett kimondania, míg egyáltalán sikeredett.

- Remélem készülgettél a soványka hétvége alatt?

- Hát persze! És kegyed?

- Én is! – közelebb merészkedett, mint a számító emberek többsége, akik csupán érdekből cselekszik a jóságát, de részvét, és együttérzés nincs egy szikárnyi se bennük, belekarolt az időközben tökéletesen pirospozsgásan elpiruló, fülig szerelmes fiatalemberbe, és kedveskedőn, hogy senki közelben járó meg ne hallja belesuttogott a fülébe:

- Mit szolnál, ha veled mennék be elsőként vizsgázni? – S fogta magát, nem törődve semmivel és senkivel és egy mély, és belsőséges puszit csókolt almaformájú arcára, amitől annak csak még megveszegetett ütemben kezdett dobolni a szíve, mely halhatatlan zsarátnokként csupán csak érte lángolt.

- Nekem ez is megfelel! – most még azt sem foglalkoztatta volna különsebben, ha majd a vizsga után este a Dózsa György úti kollégiumban kibeszélték őket a barátnői. – De azért, ha esetleg megakadnék valamelyik tétel kidolgozásánál azért ugye még számíthatok rád?! – semmivel sem összehasonlítható megsebzett őzikeszemekkel bámult rá kérdőn, és a fiatalember dobbanó szívével máris azt érezte, hogy szerelmes és elveszett az önemésztőn fojtogató lángok között…

Az ajtón belülről egy komorló, szinte ótestamentumi dübörgő, prófétás hang szólalt meg:

- No, jöhetnek aki csak akar!

A rektori főhelyettes volt, aki mellesleg, mint kulturális irodalompárti titkár valamikor a Szófiai egyetemen bolgár irodalmat is hallgatott; méghozzá eredeti nyelven, és aki valósággal rajongott a XX. századi színházért.

- Szerinted bemenjünk?! – aprócska hattyúkezeit gyengéden becsúsztatta a fiatalember karjai közé; kedveskedőn karon fogta. – Úgy félek! – csicseregte pacsirtahangján.

- Ne izgulj! Szerintem nem fog megenni! Még csak most lehetett ebédidő, és ilyen korban az embernek már sokkal lassúbb az emésztése!

- Ez aztán a szellemes válasz! – gratulált. – Nem is gondoltam volna, hogy neked ilyen kitűnő humorod van! Elismerésem!

- Mindig marad mellettem, és akkor nem lehet semmi baj! – ezt a kis biztatásfélét a hölgynek szánta, ám valójában saját magát próbálta megnyugtatni, mert verejtékekben csorogva tört rá a félelem.

- Akkor mehetünk?!

- Igen, persze!

Úgy léptek be a sötétséget árasztó, sötétbarna, ódon barnaajtón, mint ifjú házasok, vagy hősszerelmesek, akik hogy igaz, és rendíthetetlen szerelmük is igazságát bizonyítsák egymásért az életüket is képesek lettek volna feláldozni!

- Üdvözlöm önöket kedves kollegáim! – köszöntötte őket dörmögő tenorhangján a professzor. A szobán máris meglátszott, hogy igen-igen művelt értelmiségi ember lakja; a falon a töprengő Babits Rippl-Rónai és Arany időskori fényképe volt látható. A tölgyfaborítású hatalmas könyvespolcokon pedig különböző lexikonok, és szépirodalmi tanulmánykötetek halmazai, és fontosabb kéziratok is, melyek nagyobb, egyetemesebb igazságokról tanúskodhattak az avatatlan szemek számára…

A professzor gyorsan kirakta a hatalmas, szintén tölgyfából készült, faragásokkal díszített íróasztalára a tételeket; mind a harminckettőt.

- Akkor ki lesz az első? – kérdezte türelmesen.

A fiatalember látván az ifjú hölgy kissé megszeppent tanácstalanságát és tétova hezitálását rögtön döntött, és belement az kikényszerített ,,játszmába”

- Ön aztán látom, hogy vállalkozó kedvű kedves barátom! Tessék csak! Húzzon egyet!

A fiatalember mivel balkezes volt ezért mindig csak azzal a kezével volt hajlandó húzni, amelyik kézre állt neki, mivel a jobbot ormótlannak és oda nem illőnek tartotta egy ilyen magasztos művelethez szinte mindig is.

- Ne kapkodjon el semmit! – figyelmeztette bölcs hangon az öreg. – Nyugodtan várja ki a megfelelő pillanatot és húzza ki a tételét! – hátradőlt a bőrrel vastagon bevont, dönthető karosszékében és szinte élvezte a levegőben is jelenvaló bizonytalansággal megspékelt rettegés illatát…

- A harmincas tétel! – mondta be a fiú a számot.

- Igen! – az öreg felírta a számot gondosan a füzetébe, majd folytatta -, hát kérném tisztelettel ez Gárdonyi Géza: Az én falum című novelláskötetének részletes elemzését foglalja magába! Bízom magában kedves barátom, mert tudom Ön soha nem verne át, és hogy mindig készült!

A fiatalember némán meghajolt kissé színpadiasan, mert az önbizalomhiányának ez most kiváltképpen használt, ha valaki már az első adandó alkalommal dicsérni kezdte.

- Tizenöt percet kapnak; addig összeállíthatják a jegyzeteiket, és készülhetnek lélekben a megmérettetésre. – fűzte még hozzá mondandójához az öreg tanár.

- Köszönöm szépen! – hátraslattyogott, és még le sem tette a kis irattáskáját, melynek szürkés, kopottas színe egyből elárulta; viselője sokban hasonlít egy pufók, szürke egérre, akibe azért szorulhatott néminemű tudatos élelmesség.

- Ne feledjék még van összesen tizenöt percük! – figyelmeztette őket éleselméjűséggel a prof.

- Te tudsz mindent?! – tétovásodón érkezett a bal fülébe a suttogó válasz a hölgytől.

- Miért kérded?! – fordult hozzá, bár alig nézett fel, hiszen a keze úgy járt fel s alá a papír hófehér lepedőn akár a motolla, vagy egy automata gép.

- Igazán segíthetnél egy kicsit rajtam is! – finom gúnyolódásnak szánta ezt a kis megjegyzést, mégis a másikon egyből látszott, hogy egyszerre leplezte le és árulta el saját magát; hiszen arról volt szó, hogy bizonyos felkészültséggel rendelkezik – legalább is észbeli gondolatok bonyolult dolgaiban!

- Kérlek, várj egy pillanatot!

- Az életemet is elvárom életem!

A másik most olyan gyorsan és szaporán rótta cirkalmasan kaszáló, macskakaparásszerű sorait, hogy sokszor már azt sem igazán tudhatta, hogy valójában mit is ír; alig telt el újabb két- legfeljebb három perc, és már bizalmasan fordult oda hozzá; az öreg látszólag persze semmit sem vett észre! Nem lehetett pontosan tudni, hogy nem létező bajsza alatt vajon min mosolyoghat ennyire jókat; hatalmas aznapi kulturális újsághalmazát kinyitotta maga előtt, és a terjedelmes méretekkel rendelkező újságpapírost szándékosan úgy maga előtt tartotta, hogy a másik kettőt ne kelljen puskázáson tetten érnie, mint a leleplező mesterdetektíveknek!

- Na, figyelj csak! Mi is a tételed? – odafordította a kis, nyomorult cetlit maga elé, hogy jobban láthassa.

- Á! Vajda János öregkori költészete! Ragyogó! – örömteljes vigyorgás látszott máris az arcán, ami egyenértékű volt egy megkönnyebbüléssel!

- Neked látom, ez kisujjból már megy! Nem akarsz esetleg cserélni?! – incselkedett a hölgy, mert időközben rájött, hogy nem biztos, hogy biztos a tudása; legalább is, ami a tételben foglaltakat illeti!

- Nem olyan ördöngösség! De ahogy látom a versmemoriterekkel is bajban leszel, és tudod a profnak herótja van attól, ha valaki nem tud tisztességesen legalább egy verset!

- Ajaj! – sebezhető sóhaj hagyta el a hölgy szájfényes cseresnyeszínű ajkait. Látszott, hogyha csak feleannyi időt szánt volna felkészülésre, mint a tükör előtti cicomázásra esetleg könnyedén vette volna az előtte most hétmérföldesen tornyosuló akadályokat, és buktatókat!

- Nem lesz semmi gond, csak próbáld vele elhitetni, hogy magabiztos és bátor kiállású vagy és strammul megállod a helyed, akkor nem lesz gond!

- Kösz a jó tanácsot!

- Ja, igen! – jutott gyorsan eszébe a tizenöt perc vége felé -, arra nagyon ügyelj, hogy lehetőleg a verscímeket is pontosan mondd ki, mert az öreg még azt hiheti, hogy csalsz! Sok sikert!

- Neked is! Köszi! – ez már nagyon bizonytalanul hangzott, mert időközben kiderült, hogy a kishölgy szinte alig tud valamit az öregedő Vajda szerelmi költészetéről. ,,Vajon miről fog az öreggel beszélgetni? – suhant át az agyán. Elvégre a kollokvium egyfajta nyugodt beszélgetést jelent és nem szándékos megmérettetést, vagy vizsgát!”

A fiatalember kissé tétován felkelt a kényelmes bőrgarnitúrák fogságából; bíborszínű nyakkendőjét megigazította, ami időközben enyhén összegyűrődött, és most sokkal inkább egy túlságosan is elfoglalt újságíró benyomását keltette és nem egy vizsgázó diákét!

- No, hadd hallom csak? Nagyon kíváncsi vagyok az Ön feleletére drága kollega! – az újság lapjait kellő gyors gondossággal hajtogatta össze és félretette az asztalán, ezzel is szándékosan némi késeltetett időt hagyva a másiknak, hogy fejében összeszedegethesse még rendszerbe megmaradt gondolatait!

- Az én tételem Gárdonyi Géza: Az én falum című novelláskötetének elemzése! – jelentette ki egyszerű üveghangon. Mintha egy elzárt szobában lett volna most, ahol az echósított hangok szándékosan elhaltak a fojtogató csendben, hiszen senki sem hallhatta őket!

- Hát ez pompás, pompás! Halljuk! – lelkendezett az öreg, mert már most kiderült apró emberi gesztusaiból is, hogy Gárdonyi is az egyik halhatatlan kedvencei közé tartozik!

A fiatalember szándékosan tetetett önuralommal kezdett a hosszadalmasnak ígérkező beszédbe: gondolta időt spórol a fiatal hölgynek, akibe a füléig belezúgott, csak nem merte szívét vallomásra bírni. Az öreg szívélyes meghittséggel és türelemmel hallgatta, és hogy helyeslésnek nyomatékot adhasson párszor bólogatott, így bíztatva a megszeppent, bátortalanodott másikat, hogy amit mond az még jó!

- … És nagyon érdekes, hogy Gárdonyi néptanítói élményeit is a lehető leghívebben örökítette meg ebben a kis kötetben! Különösen akkor, amikor a kisgyerekek rorátéra mentek! – s eszébe jutottak azok a tanulmánykötetek melyeket az idős professzor írt, mert sok társától azt hallotta, hogy sok tekintélyes embernek kiváltképpen imponál és hallatlanul a legjobb benyomást kelti, ha olvasták az írását!

- És Ön szerint drága kollega mit jelent a roráté? – kapta fel a fejét a mondat közben az öreg. Nem lehetett tudni, hogy szándékosan kekedzkedik-e vagy csupán újabb célpontot keres?

- Hát… mivel a gyerekek hajnalban keltek útra az iskolába valami hajnali dolog lehet!

Az öreg látva a szomorú tanácstalanságot hirtelen másra terelte a szót:

- Mondja csak kedves kollega úr? Tanult Ön latint?

- Sajnos nem!

- Hát ez helytelen, de megpróbálok magán segíteni! – az öregen is látszott, hogy mélységesen elgondolkozik azon, hogy vajon mit is tanulhatnak a fiatalabb szamárgenerációk a mostani tanintézmények padsoraiban, ha még egy egyszerű latin kifejezéssel sem tud megbirkózni?!

- Hát, ha hajnalban mentek a rorátéra, és csak utána iskolába, akkor? – emelte fel kérdőn szinte teljesen ezüst-porcukrozott szemöldökeit az öreg. – Akkor hova mentek a kisdiákok iskola előtt?

A másik rögtön érezte, hogy ebben a mindent eldöntő végső kérdésben lehet a válasz lényege, és ha most erre rosszul válaszol, az legalább két jegy levonást érhet!

- Bementek a templomba melegedni, mert, ahogy Gárdonyi is írta olcsó kalucsnikat, és csizmákat kaptak, amikbe könnyen becsordogált a hólé, és hamar át lehetett fázni benne!

Az öreg jókat mosolygott a feleleten, hiszen ekkora leleményességgel ritkán számolt hosszú negyvenéves pályafutása alatt:

- Frappáns és egyszerre nagyon szellemes válasz drága barátom! Tetszik nekem a gondolkodása! De mit is jelent már végre az a roráté?

A fiatalember torkán érezte a fojtogató hhérkötelet, mely egyre szorosabbra kezdte húzni és ostromolni a gigáját; szinte már alig kapott levegőt a tanácstalanság levegőtlensége fojtogatta!

Hosszú, állott homály és csönd telepedett rájuk; az egykor remekül indított felelet – most érezte csak hamar megfeneklett.

- Enyje, enyje! hát drága barátom! Most mit is kezdjek magával?! – vakarta meg őszes üstökét az öreg, mert csöppet sem szerette volna egy ilyen mindig őszinte és remek diáknak elvenni a további lelkesedését a hivatástudatától.

- Hát a hajnali imádkozás! – mondta meg a választ! Azt érezte, hogy saját maga legalább annyira feszült, és türelmetlen, mint most tanácstalan szomorúságában a másik.

- Ajajaj! Hát most mi legyen?! – előtte ott volt már kinyitva a leckekönyv fekete borítója: mintha a halál könyvét szorongatta volna a kezében a prof rendelkezve élet és halál között!

Kipattintotta régimódi típusú kerámiahegyű tollának a fedelét; tűhegyes volt a toll hegye; olyan cirkalmas betűkkel írogatott bele akárcsak a diák a maga papírját, amit az öreg első ránézésre alig tudott csak épek hogy kibetűzni a jelentős helyesírási szarvashibáktól, és elírásokról már nem is beszélve, amit a diák figyelmetlen izgalmában csak ejtett!

- Hát kedves kollega! Amit elmondott azt jóra értekeltem, és írtam Önnek egy kis dicséretet is, ha megengedi! – vaskos enkidu-kezekkel adta át az indexet. Hatalmasnak látszó, bölcs ótestamentumú alakja kinyúlt az asztal mögül; felállt, és a fiatalember legnagyobb meglepetésére kezet rázott vele csak annyit mondott:

- Igyekezzék minden időben az emberségét megőrizni, és csak az ajtón kívül nyissa ki az indexét! – azzal útjára bocsátotta.

A fiatal hölgyet sem kellett sokáig váratni; most ő következett és hála bámulatosan briliáns emlékezőtehetségének olyan szépen ízes nyelven mondta el a Vajda-féle szerelmes verset, hogy az öregnek majd belefacsarodott a szíve, míg hallgatta, és a hölgy által elképzelt vereségből is legalább egy elégséges szintig ki tudtak sütni valami elfogadható érdemjegyet is!      

TARKÓN-LŐTT HITEGETÉS


Előbb szervesen kikezdhető maradvány nőtt csendesen a hallgatáson, míg végül a bőbeszédű szószártyár is hitvány-alamuszi némaságra ítéltetett! csupán csak utána kóstolhatta mérgezett ízét mindennapi trágár-szelng nyelveknek! Hamar megtelt majd felvérzett az önérzet csillag-méltósága! Folyamatosan vérző sérelmek áradtak szét a flegma-gyilkos Lét partiképes rendszerén; s odabent még most is csupán sziklák s korall-szigetek hirdetik a Golgota-magányt s hogy ez valamikor még bizton jelenthetett valamit!

Egy napra kupeckedő, seftelő zsibvásár az Élet: önmagát zabálva is bármikor felfalná, ha azon múlna kinek is juthat finomabb falat, vagy több kiváltság-babér! Mert mindenki sejtve tudhatja: egyetlen érzék maradhat csupán éberen, ami mint titkosított radar egy eltévedt képleten önmagához vonzza az anyagiaskodó harácsolók táborát s azokat kiknek a luxus is trófea! – Kopaszodó csend a távolság repedő részei között is egyre növekedett: egymástól született idegenkedők kolonc-hízelkedői lettünk! Felszívodó percek némuló aranyköpéseket szülnek s kapcsolatok híján az alantos felszíni vidékeken csupán az érvényesül, aki eladta magát, vagy pucsítva beterpesztett!

Sűrítenek a felhigitanak egyre görbe tükrök! Földre elejtett szívütemet, ki lehet majd a szerencsés, ki arany-szívével elbabusgatja?! Gyilkos korom, mint kisstílű dögcédulát, amamuszi névjegyet majd szándékkal meg s eltapos, pedig sohasem hagytam magam! – Vergődő Golgotákat megjárt jelenünk is ide-oda cikkan ingatag! Alattomos titkok elől jó lett volna elfutni, ha tudtam is, hogy folyvást felsértenek ,,miértjei”! – A feledés sötétje sohasem tárul, - de szakadék-mélységig zuhan alá