A KÜLVÁROSI PRÓBATÉTEL

A külvárosnak is bátran elkeresztelt Kispesten volt egy meglehetősen eldugott, és csak a lakótelepek árnyékaiban felnövekvő alacsony kisköltségvetésű általános iskola. Az ablakait azok a bizonyos szinte mindennel egyfolytában elégedetlenkedő betörték, és sajnos nem kímélték a híres hadvezérekről, és államférfiakról kiállított freskók, és festmények jelentős részét sem, amihez viszont a tantestület feltétlenül, megkérdőjelezhetetlenül ragaszkodott!

Ide kellett haladéktalan ragaszkodás mellett a hét meghatározott három napján Zsalánka Zsigmondnak mikro tanításra menni – amennyiben azt szerette volna, hogy adott kurzusszámait, és újólag bevezetett, azonban tanulmányi folyamataira legfeljebb csak csekélyke befolyást gyakorló kreditpontszámait sikeres elbírálják az ahhoz értő, szakavatott kezek! S persze arról sem lehet – körültekintően megfeledkezni -, hogy amennyiben ezt a mikro tanítását nem teljesítette, az azt követő vizsgatanítást sem kezdhette el, mindaddig, amíg minden pedagógiai típusú tanulmánya döntő eredménnyel nem kecsegtet.

Ahogy már hajnali fél hatkor kissé kótyagos, és másnapos elmével, és szétesett gondolatokkal próbált fölkapaszkodni a szálingózó emberekkel még csak alig-alig légüres hármas metróra, hogy egy újabb, megviselt, és viszontagságos buktatókkal megáldott utazást követően leszállhasson a Határ úti állomáson, s aztán továbbmenjen egészen az ötvenes villamos peronjáig, egyetlen pillanatra talán megfeledkezhetett róla, hogy ő is immáron a társadalom szervesülő, és bizonyára hasznos tagjának érezheti magát! Hogy hasznos lett volna bármikor is? Ezt magával kapcsolatban legfeljebb csak negyedik osztályban a jellegzetes emblematikus emlékeket felvonultató kihívás napján érezhette; amikor hosszas kérlelések, és csoki adagok ígérgetéseit követve akkori osztályával együtt sikeresen elhúzta a méteresre, kígyóként tekergőző kötelet a rivalizálást választó csapattól. S mivel az aktuális nyálmirigyeket, és ízlelőbimbókat is magával ragadó csoki adagokból szinte semmi sem lett, ezért amilyen gyorsan csak tudott haza is ment az iskolából, de úgy, mint akit megszégyenített a cudar, és galád tudat, hogy veszteség érte!

S most újra itt volt ebben a kellemetlen helyzetben, amit a háta közepére kívánt volna legszívesebben; mit keres ő a világ egy aprócska, eldugott szegletében, amikor világ életben a városban lakott, és az útbeeső helyeket kedvelte? Persze, amennyiben hozzávesszük világ életében úriember magatartását, és előzékenységgel megáldott, udvarias természetét, akkor mi sem egyszerűbb annál, minthogy az éppen aktuális Mester utcai gyakorló iskola helyét – ahova bátran jelentkezhetett volna elcserélte három ,,grácia” kedvért, csak hogy a hölgyek jobban érvényesülhessenek, és kibontakoztassák még lappangó, és szunnyadó pedagógiai tehetségüket!

,,Hogy én mekkora egy tökkelütött vagyok! Nem is értem, hogy lehettem ekkora agyalágyult? Hát ilyen nincs! Ez kész röhej!” – s ehhez hasonló, fület jócskán irritáló, magát teljesen aljasító, és leíró szövegek mellett tette meg Hétfő, Szerda, és Pénteki munkanapokon azokat a mérföldköveknek számító utazó lépéseket, amiket az aktuális Pedagógiai Pszichológiai Kar kedves munkatársai voltak olyan szívélyesek, és fölkínáltak neki! Persze arról mindenki jócskán megfeledkezett, hogy már mennyi mindent, és ehhez hasonló jótéteményeket is köszönhet ennek a kiváló embernek!

- Már megint el fogok késni, és ezt nem akarhatom! A végén még az én fejemet veszik górcső alá, és engem rúgnak kiadósan seggbe!” – mélázott el magában, amint a meglehetősen zötykölődő ötvenes villamoson utazott – ráadásul egy rakás ember társaságában, a reggeli csúcsforgalomban -, hiszen elvégre, ha valakinek már kora reggel kezdődik az első órája, hát akkor az a minimum, hogy idejében bent legyen az iskolában!

- Cokolóm, Tibi bácsi! – köszöntötte már az iskolakapu előtt egy aprócska mini buszból kiszállva egy kínai kislány, aki egészen tűrhetően beszélte már a nyelvet. – Hogy tetszik lenni?

A kérdés most kissé meglepte, de talán inkább az ütött szöget a fejébe, és gondolkoztatta el egy pillanatra, hogy máris ennyire öregecske lenne, hogy ,,bácsizzák”? Hát ez merőben szokatlan volt a számára!

- Köszönöm kérdésedet, Chang! Jól vagyok! – azzal mit se foglalkozva azzal, hogy esetleg mások mit is gondolhatnak róla egyenesen bemasírozott a tantestületi szoba kicsit eldugottabb irodájába – amit külön neki, és szintén gyakorló pedagógus ,,kollegáinak” hoztak létre!

- Szervusz, jó reggelt! Milyen napod van? – kérdezte élénken az egyik középkorú hölgy, aki körülbelül húsz évvel lehetett idősebb nála.

- Nem panaszkodhatom, Ibolya néni! Még hál’ isten megvagyok! És ön? Hogy tetszik lenni?

- Nem megbeszéltünk ezt a kis kommunikációs hibát? Ha még egyszer nem fogsz nekem itt tegezni nagyon megharagszom! – kicsit ösztönzően összehúzta szépmíves, mégis fekete szúrok szemöldökét.

- Elnézést kérek! Legközelebb már biztosan nem fog előfordulni!

De ettől függetlenül szépen lassan az adott tanárnő fejéből is – mintha megszűnt volna a visszhang nélkül maradt előzetes felszólítás -, szépen lassan megfeledkezett róla, hogy ő is nyugodtan tegeződhet! Így vette kezdetét egy roppant furcsa, és különös, de csupa szív, szakmai barátság!

- Akkor Tibor kedves! Az igazgatótanács úgy határozott, hogy szeretné megtekintetni a vizsgatanításodat, amennyiben ez nem gond!

- Oh, nagyon szívesen! – döbbent meg egy kissé.

- A hangodból ítélve, néminemű bizonytalanságot, és félszegséget érzek. Vagy nem így van?!

- Hát, látja tisztelt tanárnő, az nagyon is valószínű!

- Mindent felejts el! Neked annyi a dolgod, hogy mindig légy önmagad, és ragaszkodj az elveidhez.

- Megígérem, hogy megpróbálom! – belső énjében szinte baljóslatúan hallotta, amint szíve nagyokat kalapál, mint valami fiatalos mosógép, de attól még az önmarcangoló kétkedés benne maradt!

Másnap eljött a várva várt pillanat, amikor nemcsak a bizonyításon, és a bizonyos jelképes elfogadtatáson volt a fő hangsúly: hogy ti. megérett, és Tibor tökéletesen alkalmas a pedagógus pályamodellre -, de talán arra is, hogy jobban megismerhesse nemcsak saját maga, de a külvilág nem mindig látható nézőpontjait.

- Hát, akkor én semmi mást nem kívánok, mint egy kalappal! S nagyon fontos, hogy mélyeket lélegezz, és ne vedd túl komolyan magadat! Ne feledd a gyerekek mindig úgy fognak rád reagálni, ahogyan éppen, és aktuálisan te viselkedsz! – adta mosolygósan lehető legjobb tanácsait a tanárnő.

- Hát, jól meg tetszett nyugtatni tisztelt tanárnő! – még mindig benne volt az ősi félelem ösztöne, ami nem hagyta megnyugodni.

- Ne izgasd magadat! De előbb szeretnélek óra előtt gyorsan bemutatni az igazgatónőnek, persze csak, ha nem bánod! – invitálta egyenesen a tantestületi szobába, néhány perccel délután háromnegyed egy előtt.

- Szeretettel üdvözlöm kedves Tibor! A kollegina már sokat mesélt önről! Kér esetleg valamit: frissítőt, süteményt? Esetleg valami mást?

Szegény kezdő fiatalember az első sokkhatásként ért meglepetésében azt se tudta, hogy vegyen-e egyáltalán levegőt, majd elhatározta, hogy a felgyülemlett feszültséget, egyetlen jól időzített szusszanásban fogja kifújni a világ felé – akárcsak az összes többi kisebb-nagyobb akadályozó gátlásait.

- Nagyon szépen megköszönöm az igazgatónő kedvességét, de tényleg nem kérek semmit! – szabadkozott nagyon is szerényen.

- Ugyan kérem, ne legyen ennyire zavarban, mert a végén a megrögzött korrektsége rám is átragad! – fölállt az íróasztaltól, megkerülte az irodai székét, majd kinyújtotta kézfogásra jobbját, hogy üdvözölje a jócskán megszeppent ifjú pedagógust.

- Szeretettel üdvözlöm, kollega a csapatban! Úgy értesültem, hogy ma lesz a vizsgatanítása, és hogy ez bizonyára mennyire fontos önnek!

-…I-igen! Nagyon fontos lenne! – bökte ki.

- Hát akkor Tibor, megnyugtathatom, hogy az égadta világon semmi fennakadást nem állítok az útjába, tőlem mindenben szabadkezet kap! Egyetlen kikötésem lenne: Végezze korrekt becsülettel el a megbízott feladatát!

- Megígérem, hogy azon leszek tisztelt igazgatónő kérem!

- Hát ez remek! – még egyszer megszorította a kezét, majd visszaült a helyére:

- Akkor hát, jó munkát kívánok kedves Tibor, és sok szerencsét! Mire itt végez, elmondhatja magáról, hogy valami korszakalkotó, fontos dolgot vitt véghez!

- Kollegina, megkérhetném rá, hogy addig is avassa be mindenbe kedves ifjú növendékünket, amíg az osztály el nem foglalja az órára a helyét!

- Hogyne, természetesen Ildikém! – volt a válasz.

Az iskolaszék kissé megviselt, és prominensebb tagjai; közöttük is, az aktuális egyetemről kiküldött szakmódszertani szakemberrel, már bizony tűkön ültek, és alig várták, hogy egy minden bizonnyal érett, és felelősségteljes, illetve szakmai szempontból kifogástalan óravezetést láthassanak egy kezdő pedagógusjelölttől. Épp ezért szinte alig-alig akadt valaki – leszámítva a szakmódszertani szaktekintélyt – aki a belvárosból látogatott a külterületbe -, hogy el ne foglalta volna a helyét főleg a hátsó sorokban!

Amikor feszült, és rángó ideges gyomorral jóformán betámolygott az ifjú fiatalember az osztályterembe – ahol az iskolaszék savanyú, felnőttes emberkéin kívül mosolygós, és nagyon megértő gyerekek társasága fogadta, hirtelen szívet megkapó, belsőséges pillanat lett rajta úrrá; ezek gyakorlatilag már az ő gyerekei, és növendékei is egyben, és így a lehető legtöbbet fogja megtenni azért, hogy nem csak élvezetes, és minden tekintetben kivételesen tartalmas lehessen az órai foglalkozás.

- Szervusztok, gyerekek! Hogy vagytok? – fordult hozzájuk teljes bizalommal, az idegesség csöppet sem látszott rajta – feltéve, ha leszámítjuk azt a tetemes verejtékcseppeket, amik kötött pulóverén át szivárogva megjelentek.

- Egy nagyon fontos dolgot szeretnék tőletek kérni! – fordult most az egybesereglett társasághoz bizalmasan. – Bizonyára már ti is észrevettétek, hogy a hátsó sorban ülő bácsik, és nénik népes gyülekezete azért látogatott el a mai napon hozzánk, mert ma engem fognak lemérni, hogyan is végzem a munkámat! Épp ezért arra szeretnélek titeket megkérni, hogy mivel ez a legutolsó alkalmunk, hogy találkozhatunk legyetek nagyon jók, és lehetőleg ma maradjon el, - ha egy mód van rá -, a ramazúri! Mindenkinek világos?!

- I-Igen! – harsogták egyszerre, mintha csak felelnének.

- Akkor jó! – azzal megvárta, hogy becsöngetésre lehetőleg mindenki beérjen az iskolaudvarról, ahol testnevelési foglalkozást tartottak éppen, és látszólag már jócskán ki lehettek merülve a fokozott fizikai megterhelés következtében a gyerkőcök, és most titokban abban reménykedett, hogy az egyetemesen lelombozó fáradság nyomait, egy kellemesen üdítő történelem óra kiegyenlítheti!

- Akkor talán fogjuk is neki! – megszólalt a becsöngetést jelző csengő. – Kérem a két hetest!

Két véznácska kislány lépett ki, majd ment a tábla felé.

- Tibi bácsinak tisztelettel jelentjük, az osztály létszáma jelenleg tizenkét fő! Ebből Kis Ilona, és Kormás Bálint betegek!

Tibor bizalomkeltőn a két gyerkőcre mosolygott, megnyugtatásként. Biztosítva őket, hogy nem lesz semmi baj.

- Köszönöm! Leülhettek!

Az osztály helyet foglalt. Megkezdődhetett a már élesben menő vizsgáztatás: egyre jobban érezte, hogy mint valami láthatatlan hurok egyre szorítja, mintha önmagát fojtogatná a pulóver nyakával…