KÜLÖNCKÖDŐ ANYÓ

Hetvenkettedik sokat szenvedett, és megpróbáltatásokkal tetézett életében Klára nagymama megtöretettségről, idegi kimerültségről, és megsebzettségről kezdett panaszkodni! A család, mint jóravaló cinkosok –látszólag egyetlen szót sem szólt. Tudomásul vette a megfellebbezhetetlen tényt, hogy bizony-bizony, amikor az ember hirtelen, mint egy álom megöregszik, és azt várná mindenki, hogy majd az általános boldogság, és harmónia tudata; a bűvös nyugalom, és megtalált, földi béke évei következnek unokákkal együtt, csak akkor döbben rá az általános felismerésre, hogy életét valamilyen múltban megtörtént hibája miatt teljes mértékben kisiklatta. Hogy mi lehetett az a kisebb-nagyobb kisiklatás? Ezen sokat töprengetek a legközelebbi családtagok, és hozzátartozók is!

Hetvenkét esztendőn keresztül bírta, eltűrte, és már-már úgy esett, hogy kissé a melankóliába veszett magánytudattal is szövetséget kötött, miután alig harmincnégy éves házassága után egyik napról a másikra, hirtelen megözvegyült! Afféle különös, és meglehetősen furcsa, szinte mindenkitől elhagyatott, önmagát emésztő, önmagát szégyellő, és ostorozó magány volt ez, a külvilág számára szinte teljesen elfogadhatatlan, mintha örökre gyászolnia kellene valakit, talán rég elveszettnek hitt emlékeit…

Szinte egész életére az önzetlen adakozás, a másokon való szolgai alázat, és segítségadás volt a jellemző.

Különösen meggyötört, és mindig is protestáns, szinte kántori nyakasságára mindig is jellemző volt, hogy a gyengébbek, az elesettek, vagy csupán a gyengeakaratúak gyámolítását tekintette feladatának; mintha csak egy olyan jószolgálati feladatokat, és jótékonysági felajánlkozásokat ellátó valaki lett volna, aki ezt nem kedvtelésből, vagy jó szándékának jeleként cselekszi meg, de mindenestre, akit erre a belső lelkiismeret parancsa veszi rá. Ezen – főleg a kezdeti időkben a hozzá legközelebb álló hozzátartozók szinte nem is csodálkoztak. Igaz a könyörtelen sors megtagadta tőle, amit igazán várt az élettől, azt a belső, bizonyíthatóan különleges megelégedettség érzést, amire az ember ifjúkorától kezdve egy életen át készül, és mikor csontjai is már töredeznek, jön meg számára a keserű, és kiismert leleplezés, hogy minden, amiért egykor szenvedve harcolt, és tűrte tagjait csak a holnapok jövőjébe veszett, és sanyargató jelene még mindig tart!

Annyira színtelen, és szürke volt Klára mama élete. Hetvenéves koráig szinte megállás nélkül dolgozott, és csak dolgozott, és mint egy vezeklő alázattal, mint azok, akik nagy bűnöket követek el az életükben, ahogy aztán kamatostul számoljanak el vele minden egyes Vasárnapon – amikor mások grilleztek a kertek rózsaillatoktól terhesülő ölén, vagy gyerekekkel saraztak, és süteményeket készítettek Klára mama, vizesedő, ödémás lábaival, mint két súlyos elefánt tappanccsal igenis, bármennyire is sanyargatta, kínozta, vagy gyötörte, és szurkálta a sok esetben hangulat ingadózásaihoz vezető szikefájdalom de felkapaszkodott a délután félhármas buszra, és elindult, hogy valamicske pénzt keressen még a takarítócéghez, mely csupán kevéske éhbérért alkalmazta. S akkor egyszerre – mint akinek már mindenkiből, és mindenből elege lett -, elvégre kilenc éves kora óta, mint egy igás állatot a munka bilincsébe volt jószerivel befogva -, elhatározta magát, és döntött: tovább már nem bírja! Leteszi a munkát, és a sok esetben hasznos keresményt! Nyugdíját már rég felvette, de a kis jövedelempótlás elmulasztását már az első számlák befizetése alkalmával észlelnie kellett. Rendszerint egyedül éldegélt. Csupán csak azokat a divatmagazinokat, és színes bulvárjellegű napilapokat olvasgatta – bizonyára a minél forró pletykák, és híres-hírhedt emberek történetei után kutatgatva -, amiket egyetlen lánya volt szíves megvenni, és rendelkezésére bocsátani.

Egy idő múltán az lett a legfontosabb, és szinte magától értetődően egyetlen elfoglaltsága, hogy amennyiben az utcában – ahol lakott -, valaki megcsináltatta a tetőt, kéményt, vagy csupán csak új színnel vakoltatta be az egész házát, hát akkor erről özvegy Klára asszony sem maradhatott le! Azt nem engedte volna meg szilárd, és kőkemény lelkiismerete! Nem, nem semmiért!

Mint akit személyes szabadságában korlátoztak, vagy megsértettek sok esetben így sétálgatott át az életén, és nagyon nem szerette azt, ha a körötte lévő emberek fölszabadultabbnak, és elsőrendűen mondhatni – boldogabbaknak, és elégedettebbeknek mutatkoznak, és jobban érzik magukat, mint a nagymama, ahelyett, hogy saját, megkeseredett, és megsebzett fájdalmaiban egyetemes részvéttel, megértéssel, és helytállással osztoztak volna! Szinte nem akadt családtagjai között ember, vagy fiatalabb gyerek, akinél ezt ne tette volna szóvá, avagy ne nehezményezte volna!

Mi legközelebbi családtagjai főleg születésnapjain becézgettük, próbáltuk vidámítani, és elbeszélgetni vele; hisz annyi lakatlan, és föltérképezhetetlen szépség, és harmónia bújócskázik még az életben, kár lenne, és megtagadott könnyelműség, ha ezeket mind elszalasztaná, de ő, a mindenki által halálos fegyelmezettséggel tisztelt özvegyasszony, mint egy hatalmas monolit, vagy kőszikla súlyosan őrizte világ által kitaszított helyzetét, és benne kissé groteszk, fanyar elmagányosodását!

- De hát kedves mama! Van nyugdíja, hál’ istennek! Van megélhetése, tudja a számlákat fizetni! Mi kell még magának? – kérdezték rokonai.

De úgy látszik mégsem volt meg mindene; a vidám öregség, melyről még annak idején Goethe, és Bach beszélt: az a bizonyos oszthatatlan, és felemelő emberközpontú boldogság, melyre annyi időn át reménytelenül ácsingózott és készült végül csak nem lett, beteljesülten az övé!

Klára nagymamával hetvenkét éves korában megtörtént az ismételt isteni balszerencse; ismételten nyakába kellett vennie a pátyolgatásának, és gondoskodásának béklyóit, és mint már számolatlan annyiszor a múltban maga mellé vette betegeskedő testvérét. A mama látszólag tudomásul vette – mint sok esetben rokonai között is gyakorta emlegette -, azt a fajta áldozati, vagy sok esetben mártír szerepet, amit az élet rá hagyományozott, és látszólag nem is igyekezett lázadni ellene; legfeljebb csupán csak akkor, amikor egy idő után, mint valami átmeneti szállás – menedékhely lakásába ki-be jöttek, és váltogatták egymást az ismeretlen, és különös eredetű emberek, és vendégek: elvégre a méltán híressé, és hírhedetté vált ,,mama panzióban” ez szinte már magától értetődően mindenkinek a természetes létállapota lett!

Ezek az úgynevezett köztes állapoton sokan mosolyogtak – főleg Klára mama híres vője, aki sajnos maga is hangulatember lévén sohasem értette és szokta meg igazán, hogy a kompromisszumépítésnek mik is lehetnek a módozatai, és esetleges összefüggései - ennélfogva, szinte nem akadt ember, szűkebben vett családjában sem, akibe ne kötött volna ilyen-olyan, bagatellnek ható ürüggyel.

Megrendítő volt, hogy egy ilyen nagyszerű, senkinek sem kegyelmező, és ugyanakkor irgalmazó oroszlánlélek ennyire belefásult, és már tökéletesen ki is ábrándult a közte és a világ között lévő ellentétes viszonyból.

Abban a pillanatban, amikor testvére, aki mintha csak szándékosan görnyedt volna meg, csontvázszerű, madárijesztős vállaival feje között meglátta a felkínálkozó helyzetet, hogy mindenben és szinte mindig segítő, és épp ezért önfeláldozásában jótékonyan kihasználható nővére ugrik, fut, és rohan bármire is legyen szüksége, úgy kezdte önmagát is fokozatosan szemlélni, mint a világ egy törékeny áldozatát, akit annyira üvegkalitkába tetten nevelgettek, hogy később, mikor aztán mindenki meghalt körülötte véglegesen egyedül maradt a nagy semmiben; talán az alkalmazkodás természetes lehetősége hiányzott belőle.

Egy tökéletesen elfonnyasztott, csonttá-bőrré aszott meggörnyedt, szándékosan magát összetömörített, végletekig depresszióba süllyesztett asszony nézett érthetetlen bamba szemeivel farkasszemet a külvilággal, és ezzel a látszólag értelmetlen, és nagyon is új helyzettel; egyetlen egy dolgot tűrt meg maga mellett, mint mártíromságra szánt életének egyetlen jogos, és szerinte bármi áron kikövetelhető, ékes bizonyítékát a minél töményebb feketekávék társaságát és a cigaretták néma gyilkos füstjeit. S ehhez a végletekig ragaszkodott is. Hol voltak már azok a ,,boldogabb békeidők”, amikor még mint látszatra gondoskodó, háztartását karbantartó asszony illedelmesen bevásárolt, és szinte megszállott tisztaságmániával takarítgatta, csinosítgatta szerelmi fészkét: azok a hirtelen jött szebb idők hamar elmúltak, mintha csupán idillikus, ködbevesző tájak lettek volna. Az egész életére úgy tekintett, mint egy megismételhetetlen rémálomra – főleg abban a keserű pillanatban, mikor végre, nagy nehezen fölismerte a megalázó tényt, hogy kissé pityókás ura most már nem csupán csak alkalmakként néz a pohár fenekére, de annyira kitartóan, és szinte állandó rendszerességgel, hogy a gondosan berendezkedett, családi kertes házból szépen dédelgetett műtárgyaik lassacskán eltünedeztek, és soha többet nem kerültek elő!

Később aztán az anyakönyvi kivonatok poros aktacsomóiból fény derült tényleges születésére is, és ebből kiokoskodhattuk, hogy hatvankét éves csupán! Korához képest egy tökéletesen apokaliptikus, és kicsinyesen groteszk látvány tárult elénk, ahogy madárka-kezeivel épp csak kóstolgatta a számára felkínált ételkülönlegességet; mert azért Klára mama pokolian jó gazdasszonynak, és szakácsnak számított a konyhában, tudta mire éhezik az éhes gyomor!

Ennek ellenére közöttünk csak Madárka néninek elkeresztelt fiatalabb húg amit megtagadott azt nem vette be! És ez nem volt másként az ételekkel sem: az uborkától undorodott, mert állítólag kiszárította a bőrét. A sajtra, rá sem mert nézni, mert folyton arra panaszkodott, hogy amiatt, püffed állandóan a hasa. A túrót, tejfelt egyenesen rühellte, mint a pestist mert szerinte ezektől a tejtermékektől hányingert, és egy füst alatt kiadós hasmenést kaphatott. S amit egy idő után elviselhetetlen makacsságával szinte már mindenkit ideg borzolgatón nyugtalanított; nem volt hajlandó meginni a sima csapvizet, csupán a gyümölcsös szörp készítményeket fogyasztotta, mert ez felelt meg – mint később is hangoztatta -, ízlelőbimbói általános elvárásainak. És emellett természetesen árva volt, méghozzá halálosan magára hagyatott árva, akiről, ha nem lettek volna jelesebbül olyan önfeláldozó jótétlelkek, mint Klára mama volt, akkor több mint valószínű, hogy hajléktalanok kisemmizett fogságába keveredik, és továbbra is utcai koldulásból próbál egy-egy kidobott, vagy alig használt csikket, vagy némi ételmaradékot kihalászni a szemeteskukák zavaros pöcéiből.

A kisebb körökben összegyűlt, családi kupaktanács elsőként – amikor értesült róla, hogy Madárka néni tökéletesen bevizelt, és melléktermékét hordozgatva járkál az utcákon át, hogy valaki megszánja, és engedelmes, mondhatni keresztényi alázatban részesítse, úgy megdöbbent, és elámult, hogy elsőként egy rehabilitációs intézet szolid, és kellemes lakályos falaira szerette volna bízni az árvát. Kifizetik a jegyét, megváltják ezáltal a szállását – ezt is Klára mama fizette volna, akárcsak később azt a töménytelen mennyiségű ide-oda csúsztatott hálapénzeket is, amiket az aktuális kórházi személyzetnek adagolt -, gondoskodnak majd róla, csak ne legyen, lehetőleg életük szerves része, mert akkor fölborul, a már így is ingatag lábakon álldogáló lelki egyensúly! – így gondolkodtak. Klára mamát leginkább kicsiny, alig marokra szabott családja sajnálta, hogy miért kell neki úton-útfélen megjátszani a kedves nővért? Ezt szinte senki sem érthette meg!

Madárka néni – mint később értesültünk róla az égadta világon semmihez sem értett csupán csak két dologhoz: rendesen, és itt sokkal inkább a kényelmesen van a fő hangsúly takarítgatni, amennyiben kedve szottyant hozzá, mert az lényeges, illetve ehhez jött még a mértéktelen vásárlási szenvedély amiből viszont sajnos derekasan kivette a részét, mert a pénzhez soha sem értett; illetve a takarékosság csínját-bínját nem sikerült neki egy életre szólóan megtanulni szinte sohasem –s aztán amikor a rendszerváltás már rég bekövetkezett, akkor már úgy volt vele, hogy nem is érdekelte, s miután a valós, vagy tulajdonképpeni kasszát alkoholista ura kezelte; sohasem tudták – talán még maguk sem – hogy mekkora tényleges vagyonnal is rendelkeznek tulajdonképpen. A sok estben kedvetlen, és házsártos férj ahányszor csak megszomjazott, és a kicsinyített kocsma felé vette lépteit, ami ott díszelgett, mint valami fejedelmi szék a szomszédban, mindig úgy rendelkezett, hogy írják csak nyugodtan a nem létező számlájához. Aztán hogy a ténylegesen kiállított számlát hol és mikor őrizte a kocsmáros azt soha nem tudták meg!

Klára mama kerek tíz esztendővel volt idősebb ,,első húgánál”, és most, mint egy felelősségteljes család – vagy nemzetségfő pártfogásába fogadta szó nélkül.

Klára mama abban a pillanatban, amikor csak később meglátta szeretve tisztelt húgát bevizelve, és maga alatt hordozva mellékterméke sanyargatott, és büdös galacsinjait – mondanunk sem kell, hogy annak ellenére, hogy az orvos meghagyta neki, vigyázzon magas, és égbeszökellő vérnyomásával, és amellett még tisztességgel mindig is bevette piruláit úgy kijött hajszálon függő béketűréséből, hogy az egész utca részese lehetett önkéntelenül is annak a keserű, és szinte már a szégyennel egyenlő groteszk komédiának, amit a két testvér az átmeneti ,,háborúskodás” jogcímén egymással folytatott!

Az árválkodó Madárka néni ekkor lassan, erőltetett türelmességgel, mintha eleve bűnös lenne, és ezt tudja is önmagáról, odasomfordált az egyik családtaghoz és ekkor még rendesen, illedelmesen megkérdezte:

- Aranyosom! Nem adnál nekem egy szál cigarettát, és háromszáz forintot?! – sziszegte.

Ha jobb napokat is látott, és megkapta amit akart – mert olyan nap sajnos nemigen akadt, hogy ne teljesült volna az, amit szertett volna -, szinte a fiatalság Prométheuszi újjászületésével lépkedett – ezúttal lehetőleg kihúzott derékkal a legközelebbi élelmiszerbolt felé, ahol ismét csupán csak egy doboz cigit vett, és egy kisebbfajta kávét; mintha ez a két káros, és emberi egészségre nagyon is ártalmas elem lett volna további, sanyargatott, és szerencsétlen életének egyetlen, biztos támpontja amibe még belekapaszkodhat! Sok esetben valóban úgy festett, mint egy ágról szakadt fuldokló, akit egy lakatlan szigeten kitettek az istenek, és csupán a fennhéjázó, vagy közönyös akaratuktól függött, hogy az ember, mint esendő lény egyáltalán még életben maradhat ott!

- Hát nem szégyelled magad?! Nézze meg az ember! Ha szegény anyánk látna most, bizony siránkozna miattad! Hát így kell az utcán megjelenni, mi?! Rongyosan, piszkosan magad alá csinálva, meg bevizelve?! Hát hogy menjek tisztességgel végig az utcán így mi?! – s maga se vette észre, de özvegy Klára asszony már úgy ordított, mint akit legalább is nyúznak, vagy éppen most folyik ellene az ítélet végrehajtás. – Hajtsd le rögtön a fejedet, mert itt helyben megtéplek! – beletúrt mosdatlan, ki tudja mióta nem látott sampont, és szappant, koszos, és elhanyagolt, épek hogy csupán őszülő fejébe, és megszaglászta.

- Hát jól gondoltam, az anyád mindenit! – harsogta egyenesen a fülébe. – Most rögtön hazamész és lefürdesz! Utána nekem beveszed a gyógyszereidet, de az összeset, mert ha nem a saját kezemmel dugom le a torkodon, és tisztességes vacsorát csinálsz a gyerekednek, aki éjt nappallá téve miattatok szenved és dolgozik! Megértetted?! Most pedig tűnj a szemem elől, mert már elegem van belőled! – ezt már harsogta, és nem sok híja volt, hogy ott helyben föl ne pofozza egy szem húgát, aki látszólag közönyös jéghideg kábulatban csupán tengerkék szemeit tudta, beszámíthatatlan bambasággal meresztgetni, és kétséges volt, hogy akárcsak egyetlen szót is felfogott, vagy megérett!

S ebben a pillanatban olyan sunyin pislantott idősebb nővérére, mint az okos róka, amelyik csöndes türelmemmel és csöppet sem sietősen nyugodt egykedvűséggel kivárja, amíg a vadász, űző hajszáját utána feladja, és csupán csak aztán merészkedik elő titkos rejtekhelyéről. Ekkor – aztán hogy tudatosan, vagy tudattalanul -, Madárka néni szinte mindenkitől megkövetelte, hogy nem csak részvéttel, és kölcsönös együttérzéssel sajnálják, de ha volt; márpedig miért ne lett volna – bizonyos anyagi jellegű, önzetlen támogatásokat is bátran, elfogadott!

Madárka néni szinte minden nap ápolatlanul, és piszkos jelentőséggel jelent meg szokásos cigaretta adagját, és forró kávéját követelve, mint egy szorgos hivatalnok, vagy vádlottak mellé a kirendelt bíró testvérénél. S abban a pillanatban amikor csenevész, madáradagokat követelő teste megkapta az ún. kívánt kábulatot olyan se szó, se beszéd eltávozott sebtiben, hogy aznap többet nem is találkoztak vele; csupán csak mindenre kotnyeles, és mindenre kíváncsiskodó szomszédai szóltak, és hívták fel rá a figyelmet: - Megint itt járkál az utcában a Madárka néni! – s mert ez eget rengető szenzációnak számított nem akadt ember az utcában, hogy ki ne nézett volna a kapujáig, amikor Madárka néni, mint egy kissé kótyagos elméjű valaki szinte délceg vitézséggel el nem masírozott a házak előtt.

- Ne haragudj, anyám! De ez aztán már sok! Mindennek van határa! – mérgeskedett Klára mama egyetlen lánya. – Hát nem veszed észre, hogy csupán pórázon rángat kedvére, és jókat röhög rajtad, mert tudja, hogy az utolsó vasadat is neki adnád, ha lenne valamiből!

- De lányom, lányom! Te soha nem fogod megérteni, mit is jelent a testvéri szeretet! – védekezett az idős asszony ekkor.

- Nézd a testvéri szeretet, az egészen más! Ha az ember kér valamit, és cserébe egy alkalmasabb pillanatban visszaadja. De hát könyörgöm, szálljuk már le a földre a valóság talajára! Tőled mindig csak elvettek, amióta csak az eszemet tudom! Tudsz nekem példát mondani, hogy akárcsak egyszer is hoztak volna valamit ide neked, amikor még anyagilag rendben voltak?! – itt már látszott, hogy nagyon haragszik anyja jóhiszemű naivságára.

- Tudom, tudom! De ő mégis a testvérem! – s miután az idős, kiszolgált asszonyt ennél jobban nem lehetett meggyőzni egyelőre minden maradt a régiben!  S csupán csak az örökös, robbanásig felhevített feszültségek maradtak meg!

De Klára asszony a túlzott kihasználható, és talán naiv részvét okán sohasem küldte el igazán lelki beteg húgát.

Bizonyára megérezhette, hogy furcsállva, helyenként nagyon is idegenkedve szemléljük ezt a kissé eltorzult családi idillt, mert egyre házsártosabb, egyre befelébb fordulóbb, és sok esetben – született hangulatembersége folytán – sajnos több alkalommal is megesett, hogy egyre kiállhatatlanabb, és makacskodóbb lett! Ezért már az utcára sem ment ki, csupán csak amennyire feltétlenül szükséges volt, ahhoz a ténymegállapításhoz, hogy a szomszédok mégse tekintsék halottnak.

Sok esetben azonban feltűnt a helyi kis élelmiszerboltban és főleg cigarettát és kávét vásárolt a fejét csóváló, és sok esetben értelmetlenül szemlélődő boltostól, aki nem tudta mire vélni, hogy mi lehet az a hirtelen támadt hangulatváltozás, ami arra készítethet egy özvegy nyugdíjast, hogy a dohányzás káros szenvedélyének hódolhasson?

- Ezt a cigit mind maga fogja elszívni mama? – élcelődött röhögve nemegyszer a boltvezető.

- Nem, dehogy! Csupán szállítási kötelezettséget tejesítek! – vetette oda rejtelmesen.

A vasárnapi étkezések alkalmával – amikor szinte kivétel nélkül mindenki tudta, és értette -, hogy Klára asszony pillanatokon belül majd ínycsiklandozó terül-terülj asztalkát varázsol az ebédhez természetesen kiemelt gondoskodást élvezhetett Madárka néni is. Viszont csonttá aszott kezecskéivel, olyan kevés, szinte csak törmelékeknek sem nevezhető ételadagokat szedett tányérjára, hogy ebből mindenki könnyen kikövetkeztette, hogy itt már súlyos elvonási tünetek forognak kockán: testét megfertőzte a mértéktelen, és általános kávéadagok, és cigarettamennyiségek nem helyes, és túlságosan is sok bevitele, ami folytán az immunháztartása olyannyira kimerült, és szinte külső vegetatív formákat öltött, hogy csoda, hogy emberi szervezete el nem kapott egy influenzát, avagy egy kisebb megfázást, ami végzetes lett volna rá nézve; tekintettel hóban, szélben, napsütésben egyvégtében mindig is kint tartózkodott a szabad ég alatt, és csupán csak aludni járt haza pár órácskát.

Klára asszony rusztikus volt, és földművesek vére keringett az ereiben; az a fajta mondhatni ősi, megtörhetetlen kálvinista elhivatottság-tudat, mely oroszlánakarattal egyszerre tudta kikényszeríteni, és megadni az embernek a kívánt dolgokat – természetesen csak mindenkinek érdeme, és illeme szerint! De ha már kiábrándult, és sok esetben utálatossá vált húgát nem szerette az eget rengető szégyenérzete miatt, miért viselte gondját, és miért tűrt ennyit? A kérdést senki nm merte egyértelműen, vagy lényegre törően feszegetni.

Igaz Madárka néni: árva volt, magatehetetlen, és idegrendszerét teljesen fölőrölte egy olyan belső lelkiismereti mechanizmus melyre a pszichiáterek mind a mai napig csupán csak találgatós, puhatolózós válaszokat adnak!

Évek jöttek, és remények fogyatkoztak: úgy tűnt, ha Klára asszony elmulasztja a gondoskodás legelemibb feltételeit is: azt, hogy emberhez méltón egyáltalán másnap, vagy holnap tükörbe tudjon nézni, akkor már csak egy hajszál választja el attól, hogy tökéletesen felőrölje idegrendszerét. Az önfeláldozásnak is úgy látszik, vannak fokozatait.

Három évig éltek ebben a napról napra deklasszálódott, és kiismerhetetlen, furcsa közösségben. A harmadik esztendő folytán egyszer csak, merő váratlansággal Madárka néni többet már nem kelt fel az ágyából. Tartós, kimerült idegrendszeri károsodása, és szervezetének általános és egyetemes immunhiánya – alig hatvankét évesen kora halálát okozták. Mint hajdanán édesanyát, most is özvegy Klára asszony temette el őt tisztességgel ahogy illett, és saját nyugdíjából.

Együtt kísértük végső útjára őt, aki családunk különös, és roppant törékeny tagja volt, és akit kihasznált, és végül kisemmizett az élet, talán éppen azért mert sajátos, farkastörvényeivel túl későn, és túl váratlanabb helyzetben ismerkedhetett csak meg!

Klára asszony férfias elszántsággal hosszan tűrve törölgette zsebkendőjével szemét, és csupán a kántor utolsó mondatainak egyikén bukott ki belőle szívet rázkódtatón a zokogás.

Szeminket mint akik szégyellik azt, hogy ennek is így kellett egyáltalán megtörténnie a békés, párnák közti elmúlás helyett még sokig csak fölfoghatatlan tudatban, álldogálni tudtunk!

                                            SZIGET-PARADICSOM

Faliraki keresztes háborúkra emlékezető, középkori emlékeket idéző, hangulatos városkájába jóval hajnali három után érkeztünk meg; feltéve persze, ha az ember nem számítja ide az egy órás időeltolódást!

Nyugodtan mondhatom – minden szerénység mellett -, hogy én is gondoskodva kivettem a részemet az aktuális utazócsomagok cipeléséből.

A reptér zsibongó méhkaptárát elhagyva az éjszaka álmot hozó csendjében fejünket álomra hajtva küzdöttünk nehogy már az út megkezdése előtt hirtelen végleg elszunyókáljunk, mert igencsak idegkimerülésben szenvedtünk. Ha annak idején – amikor erre a kisebb nyárutó végi kis kirándulásba – befizettük magunkat, valaki készségesen figyelmeztetett volna minket, hogy az utazás; idő szempontjából csöppet sem lesz zavartalan bizony könnyen megeshetik, hogy egy jóízűt nevetünk az adott utazási szakértőn, aki az utat ajánlotta, mert annyira hihetetlenül, és már-már kölcsönös képtelenségnek hangzik amit mondd!

Ez a hangulatos – jobbára – éttermekkel kissé összezsúfolt, hangulatos kis halászfalu: elvégre közvetlen szomszédságunk kellős közepén terült el a török tenger – a levegőből mindössze fénylő szentjánosbogaraknak látszottak a házak, a kisebb kikötőkben szerelmesen ringatózó hajók várakoztak, hogy a reggeli dagállyal kimerészkedjenek a nyílt vizek mélységei felé, és betermeljék a hasznot, amit a halfeldolgozás jelenthet.

Az autóbusz – meglehet már előre elkészített légszűrő berendezéssel rendelkezett, mert itt a szigeten az embernek az az érzése támadt, hogy ha a folyton izzó lávaként sütő bolygókontinens a nap süthetne, akkor több mint valószínű, hogy éjjel is megtenné. A kisbusz közvetlenül kikanyarodva a reptérről máris a valóságosan is szűkös, kényelmetlen, és roppant kinyes utcák bazáros, vásáros forgatagába vetette magát. A sofőrök profizmusát dicsérte a megfellebbezhetetlen tény, hogy hál’ istennek egyetlen bámészkodó járókelőt, avagy kíváncsiskodó turistát sem sikerült elütniük!

A busz gyorsan suhant mindenkit az adott hotelbe fuvarozva el, ami kissé szokatlan volt, mert szinte alig-alig akadt olyasvalaki az utazóközönségen belül, akik egy helyre mentek!  Apám – most is mint mindig – a pakoló munkásindulattal szinte ha tehette volna, és alkalma nyílt volna rá, több, mint valószínű, hogy szó nélkül más kezéből is kivette volna a munkát, - hisz világ életében az éjszakai műszak bűvkörében élt, és csupán most – a hajnali órák beálltával lehetett csupán elemében!

Egy hangulatos, sziklák peremvidékére tűzdelt hotelben volt a szállásunk. Sokkal inkább hasonlított egy olyan vendégfogadóhoz, ahol a közös cél érdekében elszállásolt emberek laktak, és ezáltal, egy kisebb etnikai népcsoport, semmint összezsúfolt emberek, rendezetlen halmaza, akiket csupán a tengerpart jól hangzó, és bombázó közege vonz.

Az éjszakai csöndben, ahogy az ember álmatlanságban vöröses és kissé szenvedő szeme a kikötő lidércnyomásos fényeire tévedt a megelevenedett, középkorról mesélő vár új regékkel, legendákkal gazdagodott. Mintha az ember szívét itt tökéletesen uralma alá hajtotta volna a halhatatlan romantika: gyertyafényes, glóriás esték, amikor lovagokként letérdeltünk egyetlen kedvesünk hattyúlábai elé, és ő kicsorduló áhítatban csak hebegni tudott, és elfulladón néha szólni sem, amikor megkértük, ha neki is jó fogadjon el minket élettársának.

A levegő érezhetőn egy kissé lehűlt, de nem volt veszélyes. Csupán a sós, átható, és érzékeket korbácsoló levegőt lehetett fogainkkal is átharapva megérinteni, mintha a levegőt is érezni lehetett volna.

Álmos, kába, és látszólag, mint aki enyhén illuminált állapotban leledzik közelítettük meg a recepciós pultot, ahol két görög szőrős Enkidu-testtel fogadó görög fiatalember szakállasan kedvenc, jellegzetes jégbehűtött grappáját[1] szopogatta.

Most de jól esett volna csupán egy falatnyi, enyhet adó jeges ínyencség, mely öntudatlan megcsiklandozta volna az ember ízlelőbimbóit, hogy aztán lehűtse, és megnyugtassa nyughatatlan, tomboló kedélyét.

Talán nem is a félelem, és az általános kétségbeesés volt az megkörnyékezett, sokkal inkább az általános tudat: a halálfélelem érzete, hogy nem juthatok vissza kedvesemhez, aki csupán úgy tekintett rám, mintha nagyon jó barátja lennék, és semmi több!

Apám, mint az ujjongó, egyfolytában kíváncsiskodó kisgyerek már alig várta, - nem is -, alig akarta elhinni, hogy itt van ismét imádott tengere mellett, és végre egész nap kint sütetheti magát az izzasztó napsugarak UVB- szuronyaival, és kényelmesen ellustálkodhat a napernyők alatt.

Estefelé le kellett menni, valami kissé erőltetett, kötelező jelleggel a vacsorához, mert olyasféle iskolai menzához voltunk befizetve, ami kizárta teszi, és bizotítja, hogy az ember élelem nélkül maradjon csekélyke nyelvtudás híján. Svédasztalos fogások sorakoztak ezüstszínű tálcákon, amiket a sebtében serénykedő szakácsok szorgoskodása tett elérhetővé.

Én nem mentem le vacsorázni, mert a túlzott erőltetett fogyókúra megakadályozott ebben.  S persze az este nem lenne teljes, ha az embert ne vacogtatná meg az általános lelkiismeret-furdalás érzete; így nem csoda, ha szüleim minden egyes gazdagon terített vacsora alkalmával egy-két falattal járultak hozzá, hogy békében térhessenek nyugvóra, és persze mindig hoztak valamit: hol egy nagyobbacska falatka görögdinnyét, hol egy három-négy gombócka vizezett csoki fagyit – ami természetesen nagyüzemi konyha keretén belül gyakorlatilag megfagyott vizezett víznek minősült, de csöppet sem volt rossz.   

Amikor mindketten elaludtak, és csupán a szerelmes esthajnalcsillag, és a Cassiopeia égképe világított hirtelen, mint aki megriadva ébred kinyitottam szemeimet, és hosszas, bamba ború módra belebámultam az éjjeli, gyilkoló csöndbe. Nem létező kedvesemre gondoltam, aki talán otthona nyugalmában várakozik rám, - bár meglehet, hogy rég elfeledett…

Pedig a görög kisvárosok Mekkája kezdődött most, hogy a tartósított, és maradásra bírt sötétség beállott. A sötétségben pusztán csak az idegesítő, és idegőrlő szúnyog, és különféle moszkitók általános ostromállapotát volt nehéz megszokni amit általános fronttámadással az emberi ádámkosztümű test ellen indítottak – főleg, ha megszomjaztak, mert azt rebesgették, hogy csupán a nőstények az egyedüli vérszívók, minek utána a hímek inkább a növényi nedvek nektárjait kedvelik előszeretettel.

Valahol bulizgató,  éjszakában kakaskodó, és bekurjongató ifjúság mendegélt és látszólag tett az egész világra – hogy mások már rég az igazak álmait aludnák, amennyiben hagynák őket.

- Tapintatlan hülyék – szólt egy ismerős hang a sötétben. – Hát ezek aztán garantáltak másnaposak lesznek másnap! Azt meghiszem!

Bár apámnak sem kellett túlzottan sok idő nemsokára mint akinek rejtetten eltitkolt kóros, idegi pályák összefüggésében álló egészségügyi problémája lett volna úgy húzta a lóbőrt, - és természetesen, mint valami muraközi akkorákat horkantott hozzá, tartós orrsövényferdüléssel, hogy az ember önkéntelen is addig marad éber ,,kómában” amíg körülbelül úgy hajnal felé abba nem hagyta végre.

Elmondhatatlanul szomorú és magányos lettem arra a gondolatra, amikor ifjú házaspárokat, és meghitt szerelmes pillanatokat láttam kibontakozni a lángoló, és izzó szívgyűrűkben, és titkon arra gondoltam: Vajon én hol hibáztam? Vagy egyáltalán én hibáztam csupán, vagy a másik felem is, akivel öntudatlanul tulajdonképpen létre sem jöhetett az adott kapcsolat? És abban a vészterhes pillanatban a csönd átható percei úgy beleivódtak, és szinte szervesültek saját szervezetemmel, hogy valósággal ismételten megértettem, és rájöttem, hogy a tudatos manipuláció, és a kihasználhatóság sok fajtája létezik, de briliánsként elcsábító, és lefegyverző szemek még így is talán képtelenek a hazugságra, hogy egyáltalán valakit becsapjanak, és ne vallják be, ha másé lett szerelmük kincse!

Éreztem kedvesem átható, mennyország pillantását, ahogy átható, fátyolos gesztenyefoltos bogárkaszemeivel engem ül szótalan, és figyel, aztán gondol, egyet befordul hozzám, az ágyba, és szőrős Enkidu-mellkasomba fúrva finom liliomfejét lassan, megértőn elalszik. Iparkodtam elképzelni vajon milyen is lehet, ha a felelősség kedveskedő és kellemes szorítása, mint egy jóleső kissé szoros érzés befészkelné magát lelkembe és kitöltené szabadon maradt, és üresen tátongó lelkiismeretemet!

Ez azért is volt kissé felettébb különös, és egyszersmind valójában megmagyarázhatatlan, mert nálunk otthon soha nem magyarázták el kellő rendszeresség mellett, és feszélyezett szabályossággal az élet módszereit, vagy ha úgy tetszik szabályait; azt, hogy az embernek ti. szükséget bontó, vagy sorsfordító élethelyzetekben hogyan is kellene viselkednie, és mit is kellene tennie?

Később, amikor napjaim nagy részében, mint új tartományokat, és gyarmatokat, mint valami felfedező Kolumbusz az UVB-sugarakkal bombázó nap valósággal, mint egy főtt homárt hólyagosra, égető sebesre horzsolta fel mészfehér testemet, és éjjelente nemhogy aludni, de legszívesebben vonyítani tudtam volna a fájdalomtól! És most a stigmaként égető, gyehenna fájdalmak közepette is a hotelszobába képzeltem kedvesem simogatva nyugtató, vigasztaló árnyát; ahogy hogy enyhítse valami módon fájdalmamat testápolóval vékonyan bekeni ordítani is kész izzó, vulkáni vállaimat, és hogy én képtelen lennék bármi szemrehányást is tenni, vagy akárcsak felróni neki, mert annyira tisztelem, és akár soványka, halandó életemet is feláldoznám miatta!

Sok idő telt el így! Aztán hirtelen az időeltolódás miatt reggelre virradt hirtelen. Verejtékek gyöngyhálóiban vergődve ébredeztem nagy nehezen, és csupán megszépítő, és harmóniás álmom tartott még fogva, akkor is, amikor a szokványos ismételten svédasztalos, gusztusos reggeli önkiszolgálást követően lementem a partra, hogy csobbanjak egy nagyot, bár legszívesebben kiordítottam volna magamból égető fájdalmamat, hogy: Miért kellett így lennie? S hogy miért nem cselekedhettem hamarább, mint örök lelkiismeret furdalásos?

- Miről gondolkozol éppen? – simult mellkasomhoz, mint egy dorombolni vágyó édes kis macska kedvesem.

- Tudod drága csupán csak az élet összetettebb dolgait boncolgatom!

- Ne gyerekeskedj! Nem szükséges állandóan ennyire komolyan venned magad körül mindent és mindenkit! Inkább lazítsd el magad; elvégre nyaralunk!

- Igazad van! De hadd kérdezzek valamit! Ha mindenki ellazítja magát, ki fog arra emlékezni szüntelen éber figyelemmel, ami ebben a bonyolult világban történik, és ki fog róla számadással számot adni?

- Hát arra vannak a bölcselkedők, meg a tudósok, akik kiforgatják az emberek szavait!

- És az egyszerű, átlagember már nem is gondolkodhat a világ összetettebb folyamatain?

- Dehogynem! Nem úgy értettem szívem, csak hát… tudod ha az ember pihen, akkor azt lusta léhasággal teszi, és nem aktivitást serkentő gondolatokkal!

- Bizonyára! Talán azért lehet ez, mert még soha nem voltam szabadságon! Egyetlen napot sem hiányoztam a munkahelyemről, mert bennem talán jobban megbíztak, mint a felelőtlenekben… - hangja gondterhelté vált.

- Ne foglalkozz ilyesmivel szívem! Csak élvezzük a gyönyörűséges tengert, a strandot és a napfényt! – fürdőruhába bújt, és abban a percben elragadóbb és talán sokkal csinosabb is volt, mint valaha. – Na ki jön velem úszkálni, pancsolni egyet? – villantotta meg csábítóan aprócska, koromfekete szemöldökeit.

- Jövök már, jövök!

- Ha nem akarsz, akkor nem muszáj! Csak nagyon szeretek veled lenni, mert úgy érzem melletted megtaláltam önmagamat!

- Köszönöm a bókot! Nekem is nagyon jólesik, szinte minden nap a megváltást élhetem át melletted és ez a sorstól egy roppant kegyes ajándék!

- Akkor… szépfiú? Csobbanunk egyet?

- Igen szívem! Csak előtte átöltöznék!

A hölgy mintha meg sem hallotta volna az iménti tapintatos felszólítást; az ágyra vetette magát, és türelmesen várt.

- Megbocsátanál, amíg hirtelen magamra kapok valamit, mert így olyan pőrén érzem magam!

A hölgy felemelkedett, majd átfonta hattyú kezecskéivel a másik vastagodó, kissé tohonya, úszógumis derekát:

- Szerintem pontos jól nézel ki! Nekem legalább is nagyon bejön! Na kapkodd már magad! Ne félj láttam már emberi szerszámot, nyugodt lehetsz!

- Igen drágám! Tisztában vagyok a te felvilágosultságoddal és intelligenciáddal, de én egy kicsit homofób vagyok, és kisebbrendűségi komplexus is feszélyez… úgyhogy, ha esetleg megbocsátasz! Mindjárt jövök!

- Hát, jól van! – egyezett bele hosszas tűnődés után a hölgy. Fogta magát és bement a fürdőszobába, hogy a másik nyugodtan, és szégyellős gátlásossága nélkül öltözködni tudjon.

- Kijöhetsz! Már elmúlt a veszély! – viccelt alig öt perc után.

Kivágódott a fürdőszoba ajtó, és valósággal egy még csinosabb földre szállt angyalt pillanthatott meg a fiatalember:

- Hűha Bocsásson meg kérem, de nem látott itt egy roppant csinos hölgyet az előbb? – fogta szándékosan tréfára a dolgot.

- Hát… nem tudhatom biztosan, de őszintén remélem, hogy önnek kedves uram ez a mostani is megteszi!

- Semmi kétségem!

Érzelmes csókot váltottak, majd a hölgy megfogta a kis utazótáskáját, míg a fiatalember egy hatalmas, lédús görögdinnyét cipelt, amit majd együtt fognak ebédre elfogyasztani, és jó hangulatban megindultak a part irányába.

Még szerencse, hogy a kor reggeli órákban általában még csak a rákok, és a teknősök hűsölnek a tenger által lágyított kellemes fehérlő homok dűnéi között, emberi lábaknak se híre, se hamva.

Komótosan letelepedtek, és együtt elkezdték élvezettel ízlelgetni a görögdinnyét azzal a különlegességgel, hogy minden egyes aprócska falat egy csókot ért, és természetesen minden nagyobbacska csak elnyújtotta az élvezetek maradéktalan örömét.

- Hát ez istenien lédús és finom is!

- Igen drágám! Szerintem a mediterrán országok klímája ideális a gyümölcstermesztésre! Képzeld csak el odahaza; nagymamámnak mennyi vízszámlába kerülne, míg öklömnyi nagyságú barackok, és hatalmas szőlőszemek teremnének neki a fán.

- Igazad lehet! Mindig is vonzott a gondolat, hogy egy ehhez hasonló, lehetőleg egy vizközeli helyen telepedjünk le!

- Engem is, de azt hiszem, én már csak megmaradok afféle városi gyereknek!

 - Látod-látod! A kertes háznak is megvannak a saját maga előnyei! – szellemesen csipkelődött párjával, és kicsit élvezte is ezt a fajta szellemi fölényt.

- Hát ami igaz, az igaz, de azért nagy követ még nem vetnék rá, mert teszem azt – főként nyáron mit csinálsz a moszkitókkal, hogy veszed fel az ádáz küzdelmet a szúnyogokkal szemben?

- Igaz, igaz! Erre látod még nem is gondoltam! De a mai kor már lehetővé teszi a szúnyogriasztót, amitől az összes vérszívó kipurcan! Így már megfelel?

- Oh! Hát hogyne!

- No, nagyfiú! Úszunk egy pár hosszt! – kacérkodón felállt a homokfövenyről, majd megtáncoltatta magát kellően csábosan, és csábítón a saját tengelye körül. Aztán, mint egy szállni vágyó, fürge kis gazella máris belevetette magát a reggeli dagály hullámaiba.

- Kérlek, ne menj még túl messzire, mert hamar mélyül! – figyelmeztette szinte mindig aggodalmas hangon barátja, aki mindenkit nagyon féltett, különösen ritka kincsként tisztelt barátnőjét, akivel ennyire egy hullámhosszon pendültek, és ennyire könnyedén megértették egymást.

- Mit izgulsz annyira szívem? Csak nem láttál egy farkát csóváló cápát a zátony mögött? – kacagott, ahogy a kis torkán kifér.

- Nem, nem! Félre ne érts! Csak nagyon féltelek!

- Egyet se félj! Tudok én úszni! Én olyan leszek a vízben, mint egy eleven kis pingvin, vagy halacska és nagyon jól úszok! – jelentette ki.

- Jól van! Csak vigyázz magadra! – neki egy kicsit nehezebben ment a lépés, mert fájt a lába, és az volt a furcsa és különös, hogy a vízben egyáltalán nem szokta a lábát használni, mint a többség, ha úszni megy! Ő valahogy mindig csupán két otromba, tölgyfavastagságú karjaival kaszált, szántott, és kimért ütemben tempózott.

- Oh, de kellemes és nyugodalmas most a víz! – lubickolt pár hosszt.

- Ugye életem! – bukkant fel hirtelen a mélységek örvénylő fogságából a tündér, hogy üdítő csókjaival kicsit megvigasztalja a most teljesen kiszolgáltatott ,,hajótöröttet”!

- Ez a legkellemesebb pihenési mód, amit valaha átélhettem! – lelkendezett a hölgy.

- Nekem is nagyon kellemes! Mit szólnál hozzá, ha maradnánk még legalább két hetet!

- Én is szeretném, sőt! Nagyon jó volna, de attól tartok ez lehetetlen! Vissza kell mennünk dolgozni, és te is tudod, hogy milyen a főnököd, amikor még szabadságot kunyerálsz tőle! – kicsit vészesebben hangzott a mondókája, de kedvese hálás volt az őszinteségéért.

- Ezzel sajnos én is tisztában vagyok… de mit szólnál hozzá, ha csak még pár napot, aztán utána már úgy is a hosszan összevont hétvége következik! Na?!

- Meggyőztél!

- Hurrá! Éljen az én hős párom! – telhetetlen mohósággal csókolgatni kezdte mindenütt és most azt se bánta volna ha az ultrakonzervatív szülei meglátják.

- Mit szólnál, ha megennénk a maradék dinnyét, mert ahogy jól láttam a parton szépen kezdenek gyülekezni a vendégek, és nem biztos, hogy a finom és ínycsiklandozó gyümölcsünket még épségben találjuk, ha visszamegyünk…

- Igazad van! Stipi stopi! Az győz, aki elsőként ér a partra!

- Fájdalomdíjról még lehetsz szó?

- Majd meglátod – kuncogott.

A parton időközben bikinis tündérek, és kellő izomzattal megáldott Adoniszos lovagjaik jelentek meg; egyszerre csodálkoztak s vihogtak, mintha egy emberdáridós sokadalomban lettek volna, valóságos újongó, s mégis józan bahanáliában. A küllemre sportosabb, és jobban karbantartott emberek mindig is valami különös, szinte megmagyarázhatatlan kíváncsisággal figyelték maguk között is főként azokat az embertársaikat, akik szabadabb teret engedhettek hasuknak, és pocakot, vagy sörhasat is növesztettek, miközben oldaluk mellett, vagy karonfogva egy nagyon vonzó, tökéletes testű, ifjú hölgy sétálgatott.

- Te nekem az az érzésem, hogy itt mindenki minket néz! Vagy ez lehetetlen? – súgta gyengéden a fülébe.

- Csak nem üldözési mániában szenvedsz drágám? – kíváncsian, fürkészőn nézett most rá.

- Ugyan dehogy! Csak ahogy én látom az emberek többségének még mindig az újdonságszámba hat, ha egy kissé molettebb emberke mellett egy vadítóan csinos ifjú hölgy feszít!

- Tündéri drága vagy! Csere ide! – cuppanós puszit kapott az ajkára. – Engem nem érdekelnek ezek az emberek. Mindenki foglalkozzon csak magával. Egyetértesz?!

- Veled drága mindig! – kényelmesen visszasétáltak a szállodáig, és útközben a világért sem mulasztották volna el, hogy minden kíváncsi tekintetek elől félreeső helyen kicsit meg ne állhassanak, és kicsit ne tanulmányozhassák a nyelvmozgásuk kígyózó művészetét!

Amikor visszaértek a szállásukra kis meglepetés várta már őket a szobájukban, mert a recepciósnak gyanússá lett, hogy bizonyára csak eltitkolt nászutasok lehetnek azok akik ennyire sülve-főve valósággal eufórikus mámortobzódásban örvendeznek a saját földre szállt boldogságuknak, így felküldetett egy üveg pezsgőt, és egy kis desszertcsomagot.

- Ezt nézd! – ujjongott a hölgy. – Ezek tényleg azt gondolják, hogy már házasok vagyunk! Hát nem figyelmesek!

- Talán csak éppen udvariasan elővigyázatosak! Tudod én sohasem szerettem a pezsgőt, de te nyugodtan megkóstolhatod! – azzal kissé ügyetlenül kibontotta az üveget, és félve tartotta el magától, nehogy a dübörgő széndioxid gázok bárkiben is további károkat tehessenek.

- Egészségedre! – adta oda telitöltött poharát barátnőjének. – Lehessen hosszú és gyümölcsöző életünk lehetőleg együtt!

- Neked is kívánok hasonló jókat! – gyönyörűséges, bíborvörös nyelvét benedvesítette, csakhogy leheletfinoman megérezhesse a pezsgő enyhén savanykás aromáját. – Nem is annyira rossz! Tudod melyik a legjobb pezsgőmárka?

- Én azt gondoltam a francia!

- Az sem rossz! De az oroszok is tudhatnak valamit! – kacérkodón kacsintott. –Mit szólnál, ha ma éjjel kicsit intenzívebben gondolkoznánk a gyerekvállalásról?

- Ellenállhatatlannak ígérkezik! Benne vagyok, ha te is jónak látod!

A parton észlelhető bizonytalanság, mely egykor tartósnak ígérkezett volt-nincs pillanatokon belül megszűnt; az ágyban feltárták egymásnak a Mindenség-kapuit, és végre annyira tudtak hinni, és bizakodni a még nagyon is zavaros és ismeretlen jövőben, hogy a percek további halmazállapota kellemes bizsergést okozott…  

[1] jeges kávé

OLDOZHATATLAN



Régszökött emlék-szerelmek összetörött amulettjeit foszforeszkálnak pislákoló vakon; örök gyerek-lélekkel éjben fogodzkodva viaskodom! Izgága memóriám naponta tréfát űz velem, mintha megszámlált időből magam is kiesnék s a múltak kósza árnyai jogfolytonossággal lelkemre települnének! – Önmagamban nagyot ásít a kozmikus Hiány, mint a mélység a kráterekben! Molekulák sejtjeiben babonázó Mindenség-gyönyör is inkább elmenekül vérző kövek dobbanó létét összetörve!

Kicsinyes törpe-szomorúsággal bújok adandó pillanatokhoz, amikor a darabka Időben talán még számíthatna valamit az egymásra utaltság s feloldhatná elmagányosodások büszke kényszerét a Lét-erő! Elbizonytalanodva, mint haszontalan terhet cipel magával az Élet! Sugárzó, sötét derengés sejlik át átokvert embervalóm legjaván; közöny s mégis tudatos ellenállás kényszere vitatkozik s öli magát rendre bennem!

Prostituált, pénz-érdekű egók kisajátított profit-hasznát terelgeti okosan számító kéjes tekintet! S a sokzorosított, egzotikus pillangók csók-özönében lét-nyomorító, kimutatható különbségek mentén viszi a kacsintgató prímet, aki vágyaiban is, érzéseiben is dörzsöltebb műkereskedő! Pénzsóvár-tudattal egyre tovább s tovább tévelyeg üresedő, kapzsi létébe kényszerülten reményvesztett ösztönvágyaival az Ember, hogy végképp bealjasodhasson az embertelenségbe! – Fölöttem – ki tudhatja már -, harcos, szólító, pallos-joggal az elrendelt Végzet üt tanyát, mint apró, kis kavicsok zörögnek számban a vacogó szavak s önmaguk is a Kedves védelmére s megbocsátására várakoznak!

                                               ÁTBOTORKÁLT ÉLETEKEN

Egy részeges öregebb hajléktalan botorkált az utcán; látszólag csöppet sem spiccesen, de becsiccsentve sem. Az emberek ha jobban szemügyre vették volna, és nem csupán az járt volna folyton a fejükben, hogy ,,Na már megint részeg ráadásul ilyen korán” – hiszen az óramutató csupán akkor hagyhatta el a háromnegyed kilencet, akkor könnyedén rájöhettek volna, hogy valójában meglehet, hogy a túlzásba vitt önsajnálat, lelkiismeret-furdalás az adott munkahely elvesztése miatt, ez könnyedén mind közrejátszhatott abban, hogy az a kórós szerencsétlenséggel elátkozott valaki, akik akkor az utcán előttük kikopott, és erősen lestrapált öltönyben járkált fel-alá látszólag szemeteskukák kidobott, alig használatos kincsei után kutatva, sokkal több rokon vonással is rendelkezik, - főképpen ami a megvesztegethető személyiségjelek eltorzulását jelentette.

Karján kis, komfortos kosárkát cipelt, ami látszólag nyírfaveszőbből fontak valamikor, és most hogy jó szolgálatát valahogy kifejezze a hajléktalan piszkos, szénporos színű karján talált átmeneti menedéket, hogy az idők könyörtelen múlását átvészelje. Egyetlen rossz sóhaj, vagy negatív gesztus is elég lett volna, hogy – főként a járókelők részéről bármelyikük könnyedén, megbánás legkisebb jele nélkül fölpofozza, mondván: Miért nem keres munkát magának jóember, ahelyett, hogy van mersze egy jócskán meggyűrődött kartontáblára zsírkrétával kiírni, hogy segíthetnének magán?”

Egy alig használt, filteres cigarettavég került most - vélhetően a kezébe, amit nagy gondosság, és csöppet sem elhanyagolható hangyaszorgalom mellett a villamossínek peronján, vagy meglehet, hogy éppen a közelítve fenyegetőn csilingelő villamos sínekből sikerült éppen akkor kihalásznia, és most boldogan szutykos két kezébe fogva szájába vette, és gyufa nélkül is úgy értékelte a látszatra megszerzett dohány morzsalékát, az egészségkárosítás eme súlyos, és elsőrendű bizonyítékát, mintha egy ínyenccel állnánk szemközt, aki ráadásul elsőrendű szakértője a káros élvezeteknek, és az ezekhez tartózó, kisebb, de meglepően negatív hóbortoknak! És most már óhatatlanul is társasága akadt; kettesben lehetett, mint valami hősszerelmes Don Quijote Dulcineájával az olcsón megszabadult, lepattintott cigarettavéggel. Már egyszerre többen is megálltak körülötte, amint az elhasznált, kigrefittizett buszmegállóban szemeteskukák enyhet adó árnyékában, átmeneti jelleggel, röpke percre megpihent!

- Nézd meg ezt az olcsójánost! Hát, szép dolog ez, mondhatom! Mi egész nap gürcölünk napi tizenkét órán át ez meg már hajnalok idején tökéletesen részeg! Hol itt az igazság?! – motyogták, de meglehet csak úgy maguknak a járókelők, mert nem kívánták a lebukás kockázatát magukra vállalni, hátha még valaki véletlenségből meghallhatja.

S miközben így susmorogtak feje felett, mint akit a túlzottan józan tudat tökéletesen nyugodtságban hibernált, csak ült egy ideig birkák türelmével és várakozott, és magához vette utolsó kihalászott és épségben megtalált cigarettavégeit. A hóna alá nyúltak, megfogták vékonycsontú, madárijesztő karjait. Felemelték.

- Mondja ember, maga jól van? Miért bűzlik ennyire a szeszszagtól, mondja?! – s többen, mintha csak valami megvilágosodott, belső utasításban reménykednének öntudatlanul a levegőbe szagoltak, hogy hátha az lehet a ludas és kideríthetik miért is van valakinek olyan szaga, mint a három hónapos csatorna lé?

- No, mikor látott maga szappant? Hallja-e?

Egy bosszús hang közbeszólt:

- Ez a lehető legjobban feltett kérdés. Talán tartunk közvélemény kutatást! Ugyan, hol él maga?

- Mindenesetre én azt javasolnám, hogy rögvest meg kell mérni ennek az embernek a véralkohol szintjét – javasolta egy minden tekintetben öltözködésében talán túlzottan is divatos, és sejtető ruhába öltözött hölgy. –Szerintem, ha engem kérdeznek hívjuk ki a mentőket!

- Nézze, ott van egy betört ablakú telefonfülke! – szólt oda egy arra vetődött harmadik. – mit gondol, működik még? Egyáltalán van benne éteri vonal?

- Hát ezt csak egy módon tudhatjuk meg! Segítsen elvonszolni legalább a sarokig, onnét meg csak kitaláljuk hogy mi legyen vele!

- Különben is maga meg miért foglalkozik egy ilyen se fia-se borja pasassal? Hát nézzen már rá, alig áll a lábán!

- Az Isten megáldja, hát hogy a csudába mondhat ilyet, pont maga? Segítek neki és itt a pont!

- Felőlem! Vigye ahová akarja, de nélkülem! – s azzal, mintha csak a szennyesnek mondta volna, az imént még készségesnek, és segítőkésznek mutatkozó úriember fogta magát, és pestiesen szólva egész egyszerűen lelépett.

A téren, ahol köztudomású, és a hajléktalanra bukkantunk, most egy kisebb - főként diákokból álló társaság verődött egybe. Többen is akadtak – akik főleg a túlzott kíváncsiságukból vezérelve és nem pusztán csak jó testvéri, vagy emberbaráti szeretetből odasündörögtek, hogy vajon mit csinálnak azok ott ketten a tér egyik végében, és miért keresik kétségbeesetten a telefonkagylót?

- Ha tudok, azért segíthetnétek! – adta szájukba a megkívánt szót a hajléktalant támogató úr. – Bűzlik mi? Hát gondoltam! – S miután maga is tapasztalta, hogy itt önzetlen segítő kezekre nem – legfeljebb csak kíváncsiskodókra számíthat tovább vonszolta egy ismeretlen cél felé a szagos idegent, de azért a háta mögött, még hanyagul, és ironizálva megjegyezte:

- Kösz a nagy Semmit, gyerekek!

Azok meg csak röhögtek!

- Na, jöjjön szépen velem barátom! Itt majd ellátják, és kap is tiszta szállását, meg ruhát, meg ami kell!

Az öregen látszott, hogy megpróbálja erősen kitágítani pupilláit; adott egyetlen összefüggésre koncentrálni, de valahogy nem ment a dolog; tett néhány tétova, esetlen lépést a másikra támaszkodva. A köröttük lévő emberek pedig mintha csupa szenzációra kiéhezett katasztrófa turista lett volna – mindkettőt árgus már-már éles kritikai szemmel kísérte végig, ameddig ki nem kerültek kíváncsiskodó látókörükből.

Sok hangot elhagytak, vagy egyszerűen meg sem hallottak füleikkel:

- Nézd már! A csávó haverja oszt olyan részeg, mint a takony! – így kiáltott fel az egyik suhancabb képű, aki mint egy lestrapált drogos benyomását keltette, mert folyamatosan beszélt magában, és az aluljáróban kedvére kiengedhette sokat élvezett, echózó hangját is.

- Mindjárt ott leszünk! Csak még egy kicsit tartson ki fater! – a másik aki tartotta az elgyengült testet látszott, hogy nagyon jóindulatú, és valami megszállott őszinteséggel igyekszik védeni az erkölcs magatartásának meggyőződéseit. Mintha az ő meggyőződésében az emberi cselekedetek, a jó tettek bástyafalak lettek volna, amit mindenkinek kutya kötelessége megvédeni!

- Kösz… önöm! – nyögte, majd elájult pár pillanatra. A másik gyorsan egy ivókútféleséghez cipelte, mert nem akarta magára hagyni, mint sokan mások. A két ormótlanul tölgyfanagyságú kezét, mintha bakot készülne tartani úgy tartotta, és fölfogta a bugyogó kellemesen hideg vizet széles markába; segített inni is az öregnek:

- Így ni! Nem lesz semmi baj!

Az öreg kivert kutya pillantása most hálásan csillogón nézett rá; az öreg még mindig kábult volt ugyan hiszen ki tudja, hogy mennyi szeszt és egyéb tömény italt sikeredett kiszáradt torkán ledöntenie – mégis furdalni kezdte emberi ronccsá süllyedt, mégis szilárd lelkiismerete, hogy ki lehet ez az ismeretlen, szinte idegen férfi, aki csupa emberi tartásból felemelte őt a ,,porból” és önzetlen segítségével tisztelte meg, hiszen nem csak egy közönséges csavargót – de egy másik esendő embert láthatott benne?!

Amíg végigmentek az éjjeli menedékhelyig, ahol elszállásolták a hajléktalanokat, és valami meleg ételt is nyerhettek az ingyen konyhán – feltéve, ha nem zárta be kapuit -, az öreg hallgatagos ígéretet tett, hogy bármennyire is fogja a közeljövőben szorítani az ínség, vagy a szükség soha nem engedi meg a világnak, hogy gyengének, vagy sebezhetőnek mutatkozzon!   

                                                            A CSICSERGŐ

Csak beszélt, és beszélt. Az ember tulajdonképpen – főként már a legelső randevúk alkalmával nem is várhat mást! Hát ne vicceljük, kérem szépen, amikor ez az egyetlen, és bizonyára kristálytiszta lehetőség! Ott lógott egyenesen két zöld, smaragdként világító szemeibe bebámulva az a feltűnően csinos, fitos, ifjú hölgy, akinek ráadásul mintha csak alkalmazott pszichoanalízisben szerette volna részesíteni kiszemelt áldozatát az asztal túlsó végén, és szinte az ember azt gondolta volna, tökéletes magabiztossággal, hogy egyenesen fölötte uralkodik, mi több a saját személyes gondolatai felett az a hölgy, akivel teljes, és tökéletes fizikai állapotában ma találkozott elsőként. Körömlakkokról, várható fizetési egyenlegekről, lakásról, kocsikról, és természetesen főleg a megnyerőbb külsejű pasikról folyt a beszédtéma. Sziporkázóan ömlengő, és mégis bájos módon. Talán az adott ifjú őzikeszemű hölgy nem is igazán lehetett annak tudatában, hogy a legelső randevún talán nem igazán tanácsos azt feszegetni, hogy ki és miért az ideális pasi, mert a másik partner több mint valószínű, hogy egy ideig csak nyel, nyeldekel, majd megelégelvén a dolgot faképnél hagyja az időközben igencsak meghökkent, és meglepődött hölgyet, akit ettől fogva meglehet csupán az fog érdekelni – ha a józan ész, és nem pusztán csak az érzelmek diktálnak neki, hogy mit ronthatott vajon el, már a legelső alkalommal?

- És mondja, ön mivel is foglalkozik kedves Ágnes?

- Hé, cunci mókus! Nem beszéltük meg, hogy tegeződünk?! – vonta fel ellenállhatatlan, és lefegyverző szempilláit a hölgy. – Elvégre mind a kettőnket az atomkorszak utolsó nyitánya pottyantott ide, nemde?

A fiatalember az igazság kedvéért mindig szándékosan igyekezett nemcsak kikerülni, de egyenesen megkerülni, és elhárítani magától az összes olyan kockázatot, és egyéb rizikókat is felölelő helyzetet, amiben biztos, hogy – persze itt is az önbizalomhiányára kellett hivatkoznia, szinte már-már mániákus állandóság mellett nem állta volna meg a helyét.

Sajnos eddig tulajdonképpen, ha nagyon szigorúak akarnánk lenni vele, azt mondhatnánk, hogy gyakorlatilag egyetlen randija sem volt még; ha csak a szokásosnak mondható, és már tradicionális gyökérzetű nagyszülő látogatásokat ide nem számítjuk. S miután nagyon kevés ember, barát és egyéb ismerőse volt, akit ténylegesen maga mellé engedett, és a bizalmába fogadhatott minden embertől önmagában azt követelte meg, hogyha vadidegenek: márpedig akit nem ismert legalább öt hosszú esztendeje, az sajnos az ő fogalmai szerint annak számított, - magázzák, mint az már a külsőbb, felnőttes világban már egy bevett eljárási módnak számított.

- Elnézését kell kérnem hölgyem, ami miatt még mindig magázom, de tudja meglehetősen bizalmatlan vagyok az emberekkel, mert eddig csupa negatív jellegű tapasztalat ért! Ugye megérti, kedves!

- Hát, ha nagyon ragaszkodik hozzá! Bár amennyiben az őszinteség nevében beszélünk, úgy be kell, hogy valljam önnek, hogy nagy általánosságban én sem vagyok az ilyen jól nevelt fiúcskákhoz hozzászokva!

- Ha kegyed megengedi, akkor ezt most bóknak veszem!

- A sejtelmes fényekkel ragyogó lány, most közelebb merészkedett, talán rejtetten úgy vélhette, ha finoman behatol a ,,tiltott zónába”, akkor abból még semmi törvénybeütköző dolgot nem követ el; de tévedni talán emberi dolog! Abban a szent pillanatban, amikor közelebb szeretett volna kerülni az ún. megismerhető alanyhoz, akit vélhetően majd kedvére tanulmányozhat, rögtön meglátta a felszín alatt a rejtett dolgok bujkáló lényegét!

- Mit szólnál hozzá, ha előbb én mesélnék az életemről, és neked nem kellene feltétlenül beszélni, elég csak annyi, ha végighallgatsz! – tett meglepő, és egyben különös ajánlatott.

- Megköszönöm, ha megtisztel! – fölállt az asztaltól, és mint jófiúhoz illik, illedelmesen meg is hajolt, amit a helységben tartózkodó többi vendég a furcsa különösség vegyülékének érzett.

A hölgy csillogó gomb szemében az elismerő hála, és a nagyrabecsülés fejeződött ki, hogy: lám-lám, még a mostani felszínességé aljasodott, érdekközpontú világban is akadnak titkoltan elrejtett lovaghajlamú emberkék. Hálával nyugtázta a kedves gesztust.

- Hol is kezdjem? Mert valahol el illik kezdeni, nem igaz?! – kedvesen mosolygott, és a félszegen feszengő fiatalember szívében egy hang erőteljesen azt suttogta egyre intenzívebben, ,,hogy még nem szabad beleszeretned! Még nem szabad!”

Azt szokták mondani, hogy az ember jobb, ha nem ellenkezik a szív törvényei ellen, hiszen az észérvekkel meg nem állítható! Most hát önzőn magára erőszakolta megvesztegetett türelmét – mely különben sem volt erős erénye -, és csak a hölgy szájmozgását figyelte: Ez a roppant intelligens, vonzó, fiatal nő bizonyára beszédtanár, vagy művész lehet, hogy ennyire érti, és tudatosan képes alkalmazni a beszéd tökéletesen tiszta fondorlatait, és módszereit, holott bizonyos körökben ez már régen kiment a divatból.

- … Eredetileg vidéken születtem; egy kisvárosban, ahol mindenki mindenkit ismert, és amikor felkerültem Pestre az egész világ félelmetesen kitágult, mert szinte senkit sem ismerhettem, és az idegenség inkognitója kerített körül! Értesz engem?

- Hát persze! Különösen akkor fogott el engem is ez az érzés, mikor ötödik osztályba léptem, és a volt barátaim is egyik pillanatról a másikra volt-nincs kiléptek az életemből! És már csak nagyon ritkán tudtam velük összefutni!

- Igen… én is ezt akartam mondani! De az igazság az, hogy tizenhét éves fejjel teljesen egyedül egy nagyvárosban, ahol az ember olyan egyedül van, akár a kisujja! És akkor megismerkedtem egy ellenállhatatlan pasival, aki behálózott teljesen, és sajnos összetörte a szívem! – a hölgy mintha csak most fogta volna fel, miket is mond; elvégre csöppet sem illendő magatartás, ha az ember a múltjában történt dolgokat azonnal a másikra zúdítja, mert azzal csak megkavarja a már amúgy is zavaros állóvizet, és csak újabb felesleges konfliktusokat okoz.

- Jaj, kérlek, nem haragudj… de már úgy kikívánkozott belőlem a történet!

- Semmi baj! Tényleg! Engem nem zavar! Sőt nagyon imponál, ha már ennyire tisztán őszinték lehetünk egymással és nem kell feleslegesen alakoskodnunk egymás előtt! – szerette volna megszorítani finom hattyú vékony kezecskéit, melyek előtte árválkodtak az asztalon, és éppen kedvenc foglalatosságuknak hódoltak, mint rendesen; úgy szorították a szalvétát, mintha az életük függne tőle!

- Olyan drága vagy, hogy ilyeneket mondasz! Mondták már neked, hogy szinte árad belőled az őserdei nyugalom?

- Nahát! Ilyen találó megfogalmazást már életemben nem hallottam, de a te andalító hangodtól ez is valódi, új értelmezést nyer!

- Akkor folytatnám… ha megengeded?

- Parancsolj, kérlek!

- … Szóval… összejöttem azzal a pasival, akiről azt hittem kislányos makacsságomban, hogy a nagy Ővel találkoztam első látásra; és az az ember szó szerint megvezetett naiv érzelmeimmel, kihasznált, mint egy rongybábút, majd becsapott! Ja, igen! A slusspóén az, hogy ígéretet tett arra, hogy elvesz feleségül, de amint ezt bizonyára tudhatod – nem jött össze! – hangja itt fátyolossá, sebezhetővé vált.  

- Őszintén sajnálom a dolgot! – most nyúlt ki először hogy megszoríthassa együtt érzőn a kezét.

- Drága vagy! Köszönöm!

- De folytatom, mert az érzelmekre ráérünk még! Tehát! Amikor megígérte, hogy elvesz, pont aznap láttam őket egy vadiúj Peageut kabrióban nyitható tetővel, valódi bőrülésekkel, és mit ad Isten kit láttam az anyósülésen mellette, ahogy nyalták-falták egymást, mint az újdonsült nászutasok?

- Mondd csak nyugodtan!

- Készülj fel! Kapaszkodj meg! A saját legjobb barátnőmet, akivel egész idő alatt gyerekkorunktól úgy össze voltunk nőve, mint a testvérek! Na most ehhez mit szólsz?! Kész ciki a szitú, vagy nem?! – látszott rajta, hogy mélyen megérintette és nagyon fájhatott neki az eset.

- Én azt gondolom, hogyha ennyire – már megbocsáss semmibe vett -, hogy arra is képtelen volt, hogy bevallja az igazságot, hogy te csak egy játék, vagy újabb flörtszerű kaland voltál – akkor meg sem érdemel az a pasas!

A hölgyön látszott, hogy legszívesebben senkivel se foglalkozva ott helyben elbőgné magát; aztán lesz ami lesz!

- Bocsáss meg… de egy tapintatlan barom vagyok… őszintén sajnálom! – már arra készült, hogy újabb zsebkendőt készít elő a siker érdekében, amikor a hölgy melléje ült, és cirógatva csókolni kezdte a másik égő ajkait.

- Finom ízűek az ajkaid! Ez most nagyon jólesett!

- Nekem is!

- Néha azt gondolom, hogy az emberek többsége csak átutazik az életén, miközben annyi dologról valóban, vagy szándékos tudatlansággal lemarad! – töprengett el. – Én már határoztam, és nem szeretnék veled kapcsolatosan semmit elkapkodni! Lassan, fokozatosan kellene haladnunk a megvalósulás felé, amikor már annyira bízunk egymásban, hogy az életünket is bátran a másiknak adhatjuk a legtisztább szerelemmel!

- Gyönyörűen beszéltél! Tudod én… - megfontoltan próbálta megkeresni a legodaillőbb szavakat -, mindig csapdába esek, mert amint rájönnek arra, hogy nem is vagyok annyira főnyeremény, vagy különleges szerzemény, mint azt sokan feltételezik, vagy gondolják, mintha azonnal megszabadulnának tőlem, és ki is dobnak! – vallott irgalmatlan őszinteséggel, és látszott a hölgy arcán, hogy ezt kedveli a másikban.

- Ez sosem baj! Elvégre hékás! A hibáinkból tanulhatunk, vagy nem?! A lényeg, hogy mindent osszunk meg egymással a lehető legőszintébben a többi meg majd csak kialakul magától!

- Ezzel egyet kell értenem!

- Figyelj csak! Te érezted azt a belsődben, hogy valaki, akit az igazinak gondoltál közelebb van, mint gondolnád? – sejtelmes mondat volt.

- Nem szeretnélek megbántani, de főleg az egyetemen!

- Biztosan nagyon közel álltatok egymáshoz! Eltaláltam?

- Igen, ez így van! De tudod a hölgy azt válaszolta a verseimmel kapcsolatban, amikor megkértem, hogy maradjon mellettem legalább harminc évre, hogy bulizni akar még, mert fiatalnak érzi magát, és megakarja valósítani önmagát!

- Hát… akkor ő sem érdemelt meg téged!

- Ebben lehet valami!

- Tudod mit?

- Igen?

- Mit szólnál hozzá, ha írnál nekem is egy verset? Lehet kötött, vagy szabad formájú nem is az a lényeg, de ott kiöntheted a szívedet, és szerintem ez olyan izgi és romantikus is!

- Megfeledkezel az ihlet andalító hatalmáról!

- Tényleg! És mit lehetek a cél érdekében? – csábos pillantással egyre közelebb férkőzött hozzá.

- Hát azt hiszem arról már eddig is maradéktalanul sikerült gondoskodnod!

A hölgy emellett a fiatalember mellett ténylegesen úgy érezhette magát, mint aki a megtalált révbe érhetett; jó volt vele lenni, de nem csak azzal a tetetett felszínességgel, amit a legtöbb ember úgy reagál le az illem és a kommunikáció már-már szándékosan sablonosított és egykedvű kötelező szintjén – de igazából és valóságosan: nem tudni, hogy vajon melyikük szívdobbanása jelzett azonnal, de mindketten megérezték, hogy ez a kapcsolat sokkalta több lehetőséget tartogat, mint azt a legelső találkozás alkalmával valaha is gondolták…

TÉPETT TŰNŐDÉSEK KÖZÖTT



Hogyan újjulnak meg a vihar-tépett Golgota-sebek? A Lét kapaszkodói már nem felejtenek míg sugarak átlói keresztezik egymást! Szakadt szívütemek résein átüt a megváltó remény: ásejlik tétován, mint felsebzett emlék! Bele kellene csimpaszkodni egymarék akaratba is, még nem lesz végső késő! Csromvíz-félelmeink között biztosan védelmező kézszorításokba jó volna belekapaszkodni! Űzött csordaként tapossák egymást karrier-törtető hitványok s bőr-izgatott meztelen igazságát a gyerekes kiszolgáltatottság már sohasem bizonyíthatja!

A kóbor-kósza lélekre rátelepül a csönd! Észrevétlen lopakszik a benső én katakombáin át; a párnát otthagyott romantikus pillanatok is nyomot hagynak gyűrött arcunkon! Közös, kiközösített magányban ébredésre vár a tanúskodó figyelő! – Ösztön-mélységek szigteiből felzúg a Mindenség miközben sokadszor már szégyelli önmagát a türelem, hogy miért nem lehetett kitartóbb s talpraesettebb?! Önmagunkat is folyamatosan szükségesen megcsaljuk elképzelt álmainkban!

Homállyá ikrásodik, mint önző szeretet hite korareggelek mézfénye s a világ is egyre számítóbb kirekesztettségre települ! Néma tűnődések között oly jó volna még megpihenni: ráhajtani fejünket a Kedves szirom-karjaira! A sugaras boldogság, mint jóleső, jóllakott halhatatlanság kedveskedőn ránkhajolna; szólítanám még Őt hozzám vissza végtelen időkből s nem bámulnám méla-árván sújtott bociszemekkel a tékozoló Nirvánát, mely a Semmibe belefordult!

Törött madárszárny voltam mindig is kit nem taníthattak repülni, legfeljebb csak elesni! A Valóság súlyos terheivel mindig szétnyomna s tudhatom: egyedül rajtam múlik benső biztonságommal mit is kezdek!

                                                             KALAMAJKA

A reptéren az embereknek nagy általánosságban szinte egyvégtében mindig olyan érzésük van, mintha minden, mint egy tökéletesen kiszámított, és gondosan előre megtervezett Damoklész-kard fejük felett lebegve megfosztaná őket azok egészséges illúziójuktól, hogy egyszer netalántán még az is megtörténhet velük, hogy bármifajta gikszer, avagy kisebb fokú komplikáció nélkül felszállhatnak.

Még két óra így is hátra volt az indulásig. Azt nem lehetett kijelenteni, hogy bármit is elkapkodtak volna a földi személyzet biztonsági, és egyéb jellegű, szigorúan ,,profiknak” beállított munkatársai, viszont ugyanakkor azt sem igazán lehetett elmondani, hogy eme nagyfokú profizmus sok esetben, sajnos előnytelen, és hitetlenné is tette szakmányukat a nagyobb utazóközönség szemében; vagy legalább is feltűnően bizonytalanná. Az egészséges rokonszenv – legalább is tabu témának számított, és főleg, amennyiben a nyári bombázó kánikulai levegő alkalmával esetleg valaki nem volt rest, és szinte már feltűnőn könnyelmű, és meggondolatlan verejtékmirigyei beindulni látszottak, akkor azt sok esetben úgy kezelte a biztonsági szakszolgálat felelős, és mindenkivel szemben előnytelenül hatalomgyakorló, csendőrképű munkatársa, mintha legalább is személyesen egy rendkívül, és minden tekintetben fokozottan veszélyes bűnözővel állna szemközt, aki éppen abban a pillanatban, amint átlépi az átvilágítóval felszerelt biztonsági kaput, azon ügyködik szigorúan bosszúálló, és titkos terveket fortyanva magában, hogy megtámadja a védtelen utasokat, vagy legalább is azokat, akik még épp bőrrel egyáltalán megúszhatták azt a fajta kellemetlenségig fokozott manővert, hogy kellőképpen, és meglehetősen szigorú, könyörtelen szorgalom mellett megmotozzák őket!

Toldás Gézának egyetlen hibája volt, hogy amennyiben belekerült a kissé kopaszodó, erősen harmincasok táborához közelítő feje egy sokadalomba, és felbolydult darázsfészekbe, amit társadalomnak nevezhetünk, viszont akikhez egymáshoz vajmi közük sem volt, akkor úgy elkezdett veretékezni szerencsétlen minden íziben, és legapróbb sejtmolekulájáig, hogy tökéletesen nedvedzővé tette, mintha csak most húzta volna ki mosógépe forgótárcsás dombjai közül az ingét, ruhadarabját.

A biztonsági személyzetet az ember úgy is fölfoghatja, hogy hatósági közegeknek minősülnek; legalább is a reptér területén belül maradva, és mint ilyeneknek mindig is megvolt a céljuk, hogy a hatalommal való kisebb-nagyobb flörtölést a saját maguk alantosabb szórakozására hasznosítsák!

Egy jól megtermett, csupa izom, és kigyúrt gorillaképű biztonsági ember tétlenkedett egy vibrátorszerű tárggyal – amiről csak időközben derült ki, hogy valójában az emberek minél szakszerűbb és probléma mentesebb megfigyelésére, és letapogatószerű megmotozására szolgál a biztonsági kapu előtt, ahol Toldás úrnak is kötelezően előírtan el kellett haladnia.

Mire nagy nehezen a rahedli bőröndöket, és kisebb-nagyobb jócskán megpakolt kofferokat valahogyan fölsikeredett – ellenőrzésnek kitéve pakolniuk -, úgy már jócskán lestrapált állapotban jutottak végre a biztonsági, már tökéletesen vámmentes környezetbe, és ha ez még mindig nem lett volna elég, akkor hozzá kell tenni, hogy ráadásul hárman utaztak – lévén ennyien voltak összesen!

Egy álmos, már legalább tíz órája talponálló hang szólította meg őket, mindenféle udvariassági, és egyéb bemutatkozási formulát is elhanyagolva:

- Minden fémből készült tárgyat a szalagra kitenni, úgy mint; övcsatokat, hajtűket, nadrágszíjakat stb. – s hogy a mondókája még idegzsibbasztó, és nyúzott legyen a változatosság kedvéért saját maga is kamatostul elnyújtotta az egyes szótagokat, bizonyára hatásvadász célzattal!

Toldás Géza bizony észre sem vette, hogy lehet evégre egy ekkora reptéren, és egy ilyen intenzitású ricsajban gondolkodni, hogy szürkeszandálja bizony tökéletesen fémpántos, és így kötelessége lett volna azt a felsőbb hatóságok számára kiszolgáltatnia, és kötelezően felraknia az előtte automatikusan elcsúszó, aszfaltszerű kígyóra.

- Hé, pajtás állj csak meg!

,,Vajon ez nekem szólt?” – töprengett el, mint aki a füle botját se mozdítja, elvégre, ha akartak volna tőle már bármit is már rég megtették volna! S a magát biztonsági őrnek kiadó reptéri alkalmazott már ki is húzta sebtiben félelmet és tiszteletet parancsoló gumibotját, amiről bizony már jócskán meglátszott, hogy egynehány kisebb gyomrost, kék-zöld ütéseket osztogathatott az évek során, mert fekete csőként jól karba volt tartva.

- Azt mondtam öregem, hogy megállsz! – förmedt rá az a fajta temperamentumos, és egyúttal gusztustalan hang, amit Toldás úr szinte világ életében ki nem állhatott, mert mindig is tartotta magát anyai nagyanya diktálta erkölcsi etikett normákhoz, ami azt mondja: Előbb az udvariassági formák, és az úriemberekre jellemző viselkedés, és aztán az a bizonyos konkrét bájcsevej.

,,Vajon most is hozzám szólt? Nézze meg az ember! Hát hogy merészeli?! minden jottányi érzés kiveszett az emberekből?” – kapta fel körte alakú, kissé molett fejét. – Parancsol? – reszkírozott meg csupán csak a két első metszőfoga között egy halkan sziszegő hangot, mert még most is meg mert volna rá esküdni, hogy nem ő az a szerencsétlen akihez ténylegesen szóltak.

- Hát akkor pajtás! Miután a szandálodat nem vetted le, ahogy az kötelezően föl volt tüntetve, így kénytelen vagyok megmotozni téged! – s meg se várva, hogy a hirtelen, orvul lecsapott és kellő alattomossággal kecsegető kánikulában legalább az arcát megtörölhette volna egy benedvesített zsebkendővel már egyenesen az átvizsgáló kapu melletti üvegfalnak lett kiállítva. Mintha csak hajdani iskolájába tévedt volna ismét be, ahol a rosszcsont nebulókat – persze nagy általánosságban -, a sarokba állították, ha azok olyasmiket műveltek, ami a feljebbvaló vezetés nézeteivel szemben elfogadhatatlannak minősült!

- Parancsoljon! Hogy is hívják magát? – s itt önkéntelen is le kellett olvasni azt a kis csiptetős névjegyszerű kártyát, amit közvetlenül az őr a nadrágja bal zsebe mellett közvetlenül helyezett el.

- Á, tehát ön bizonyára Sáska Tamás! Nézze kedves uram! – kezdett mentegetőző magyarázkodásba, bár legbelül önmaga is sejtette, hogy több mint valószínű, hogy ennyivel talán nem ússza meg. – Nagyon rossz napom volt, és pokolian fáradt is vagyok! Ha esetleg arra számított, hogy kábítószert, vagy valamilyen más metanfetamin-származékot rejtegetek a ruhában akkor most csalódnia kellett. Nézze fel szeretnék szállni a repülőre, mert keveset aludtam, és rendszerint este tíz óra magasságában már le szoktam feküdni.

- Itt én vagyok a törvény te kis seggdugasz! Ha azt mondom, most, hogy Kuss, akkor az azt jelenti, hogy befogod a lepcses bagódat! Világos?!

- De kérem szépen… - itt már egy nagyot kellett nyelnie, hogy tudatosodjon benne az egyszerű tény, valójában milyen formátumú embereket is alkalmaznak a reptéri egységeknél, és máris asszociálta magában a döntő helyzetet; ha itt a földi személyzet így semmibe veszi a tisztelt utasok kiváltságait, vagy ha úgy teszik előjogait, hát akkor mi a helyzet a táguló horizonton, a szabad égben?

- Lábakat keresztbe rak, kezet a tarkóra és még utoljára mondom el pofa be!

Mit tehetett volna egy kisember egy reptéri, gyorsszolgálatú, kissé buzgómócsing őrrel szemben? Itt egyes egyedül ők voltak az urak. Tehát tette azt, amire nem kérték – de amire egyenesen kellő agresszív erőszakosság mellett utasítva lett. S miközben a szülők már réges rég az ún. dutyi free-s kiszolgálóban várakoztak, és az apuka gyilkos humorra elkezdte ugratni egyetlen villámhárítós szerepben tetszelgő feleségét, hogy a fiacskájánál vélhetően mariskát találtak, de akkor hova a csudába léphetett meg a nő? Erre már az asszonyban is természetes keretek között felment az a bizonyos pumpa!

- Béla, miért vagy ilyen kis gonoszka? Olyan vagy most mint valami kis gyilkos kobold! Te ezt az egészet élvezed is, ugye? Elnéznéd, hogy saját szemed láttára hurcolják meg a szerencsétlen fiadat?!

- Igen, anyus! Lásd be cefetül élvezem is! Örülök neki, hogy az elkényeztetett és mindig anyásodó seggét egy kicsit most ráncba szedik!

- Szóval kibújt a szög a zsákból! Nekem nyugodtan elmondhatod, hogy miért nem kedveled a fiad?

- Ezt fejed be, most rögtön! Nem azt mondtam, hogy nem kedvelem, csupán annyit, hogy tőlem merően szokatlan az a fajta úriemberek sznobos viselkedés, amit a fiacskáddal szemben mindig ajnározol, és elvársz!

- De hát az isten szerelmére! Nem látod, hogy mindjárt elviszik bilincsben!

- Legyen! Kiváltom!

Most aztán az asszonyban valósággal már úgy felment a pumpa, hogy legszívesebben ott helyben megfojtotta volna a férjét, amiért az ennyire makacs, és gyilkos konoksággal saját arrogáns férfiasságának kiszolgáltatott törvényei szerint viselkedik.

- Hát jó, akkor majd én visszamegyek érte! És tudod, mit? Pukkadj meg! – azzal fogta az utas táskáját, de csak azt amiben személyes holmijukat őrizgette a lakáskulcsokkal és személyes iratokkal együtt, és visszarohant egyenesen a biztonsági kapuhoz, ahol már az adott biztonsági őr már igencsak mogorván, és meglehetősen türelmetlen érthetetlenséggel folyamatosan azt tudakolta, hogy Tordás úrnak mi oka lehet a veretékezésre? Illetve egyre erőszakosabban kezdte feszegetni azt a kérdést, hogy vajon Toldás úr ha izzad mint egy állat, akkor vajon mit vehetett be, ami kitágította a pupilláit, és nem-e nyelt le valamilyen illegálisnak számító pirulát?

- Nézze, ön tanult embernek látszik! Bújjon ki a kotlós abból a fránya lyukból, mert most már én is kurvára pipa leszek! Elismeri, hogy becsempészet az országba pirulákat vagy sem?! – s meglátszott rajta, hogy legszívesebb hagyná a fenébe az egészet, és ott helyben megbilincselve börtönbe vitetné Toldást, hogy majd másnak vallassa ki, ha már jól kipihente magát.

- Nekem tiszta a lelkiismeretem! Csupán azért verejtékezem, és azért nőhetett meg a pulzusszámom, mert nagyon meleg nyár tombol még most is odakint, és ezek a légkondicionáló berendezések mindig kicsit megkavarják a fejemet!

- Hát, akkor nincs más hátra mint hogy előszeretettel, és nagy boldogsággal megbilincseljelek téged! – hátra arc, kezek keresztben! – s már vette is elő a hűvös acélfényességgel világító karpereceket, hogy egy valóban ártatlan, és ez idáig gyanútlan ember csuklóján kattanjon a törvényes igazságszolgáltatás groteszk félreértettsége!

ÖN-ESENDŐSÉGEK

Pillanatok összetett teljességében a tétován tett lépés is lepkét taposhat óvatlanul! Vergődő, megijedt szivárvány-szárnnyal a büszke szabadságba menetelve gazdagon! Tétován bukfencezve a magányos csend is sebezni tud: falba vésett írásjeleket kutatgat kitartón a szem, míg a kísártő holdfény karom-sugarai éjszakák baljóslatú fátylán fel-feltűnedeznek! Hallgatásainkba is szándékosan bezártuk beszédes szavaink büszke sóhajait!


Senki-földjén szomorúságokból fontak már tövises koszorút! A Lélek-mélybe könnyedébben beleivódik a sebzett megbántottság; hangsúlyok tehertétele minden kipécézett, spicliskedő mondatból átüthet, mert lüktet s jelen van, akár a beteges ragály! Mint csínyen tettenért árva gyermek: egyszerre rettegő félszemmel zavarba vagyok s nem tudhatom, ha széptevőn Don Quoijoték módján bókolgatok szólít majd-e engem megkegyelmező, angyali jóság?! – Csendembe csak azt engedhetem, akit őszintén akarok! Érzéseim letargiákba süllyesztett, melankóliás örömét még jó volna a babusgató Kedvessel megosztani; csapongó Mindenségben az átélhető hangulatok között is már mind együtt lehetnénk s titkos gyerekes rigolyáink szabályait százféleképpen szükségtelen lenne tovább bonyolítani!

Részleteink paránya sokadszor áthallik a megfejthető közlések tisztaságain; kikristályosodik már a gyűlő indulat lápvidékén az irigység-féltékenység lappangó szitkai! Ott már nincs sok értelme a vigasztaló szónak, hol indulatokból állhat egyedül össze az emberi szándék! – Testetlen szorongó, nagy rettegések örök-gyerekes lelkek mélyén: árad szét tékozló szívekben a megavasodott rothadásszag! Percnyi képzelgéseimben is elég volt félrevezető hazugságok nászaiból! Továbbgondolható érzelmek oltalmából jobb a legelején kiszállni, d hagyni hadd olvadjon csak egyedül a hóember a megszépített emlék-nyárba!


 

                                                 BICEBÓCA KISFIÚCSKA

A kisbeteg már jó ideje feküdt azt ágyában és hallgatta nappal az elsuhanó autók dörgedelmes, és összezavarodott zsibongását, éjjelente pedig alig várta, hogy az égbolt sötét térképein fölfedezhesse az első pislákoló csillaglámpások apró ezüst tüzeit, amitől a hangja vesztett és barátságtalan is egy kicsivel barátságosabb lett.

Talán akkor volt a legboldogabb, ha édesanyja Urinyekné Jutka asszony direkt és az ő kedvért kivehette a még megmaradt szabadságait a vállalatnál és betegápolóként otthonmaradt vele, hogy egy kicsit fölvidítsa.

- Akkor kismackóm! Mit szólnál hozzá, ha ma nem mennék be dolgozni, hanem itthon maradnék! – ez az elképzelés ugyanis százszorta jobban hangzott, minthogy az otthon fogságában keljen egyes egyedül nyeldekelnie azokat a csúfos, undorító, és bűzös orvosságokat, amiket természetesen az orvos bácsi szigorú utasításainak eleget téve minden nap hű szolgaként lenyeletek vele.

- Hát ez remek volna anyu! – csillant fel máris a szeme.

- Akkor így is lesz! – válaszolta Urinyekné és már sebtiben rohant is valóságos megszállottként a telefonhoz, hogy bejelentse a dolgozójában, hogy ma sajnos súlyos otthoni problémákra hivatkozva nem tud bemenni, mert egyetlen gyermekének igenis szüksége van rá.

- Értettem asszonyom! – halotta az idegenszerű hangot a vonal másik végén. – Akkor majd holnapi nap folyamán pótolja a mulasztását!

- Köszönöm, hogy megért! Hálás vagyok! – tette le a kagylót, és már rohant is vissza fia betegágyához, hogy egy kicsit fölvidámítsa kis kicsinyét.

Dávidnak szinte nem telt el úgy egyetlen iskolanapja sem, hogy valami jelentéktelen, és bagatellnek látszó vita miatt ne akadt volna összetűzése a főleg nagyobb, és erősebb suhancok társaságával, és ami miatt ne kellett volna folyton meghunyászkodva szó szerint elmenekülni a problémái elől. Ez annál is inkább hátrányosan érintette, mert szinte egyetlen igazán tartós, és mindent átvészelő baráti kapcsolatot sem tudott kiépíteni ötödik éve sem, amióta csak az iskolába járt, egynehány jobb és megértőbb osztálytársán kívül, illetve a lakótelepi szomszéd fiú barátságára nézve, akinek a szülei és az ő szülei maguktól értetődően közeli barátságba keveredtek.

- Ez is mind azért lett így mert te így nevelted! – azok az örökösen kellemetlen veszekedések, melyekkel egy-egy nehezebb munkanap után sajnos minden szülőnek, vagy feleségnek, és anyának óhatatlanul is meg kell birkóznia nagyon sok indokolatlan esetben már olyan elviselhetetlen lettek, hogy Dávidka folyamatosan azt érezhette, hogy anya és apa azért ilyen mérgelődőek, és kibírhatatlanok, ha együtt vannak, mert minden miatta van, és az ő egyedüli hibája!

Persze két nagymamája mindig igyekezett őt afelől megnyugtatni, hogy butaságokat beszél!

- Ugyan már kisunokám! Apu és anyu is a rajongásig imád tégedet! Hát amit csak a kicsi szád kimond az már abban a szent pillanatban meg is valósul! Hát akkor meg miért mondogatod, hogy minden a te hibád!

A gyerek elpityeredte magát, és elfojtott hangulatban felelt:

- Azért mert a nem lennék biztosan könnyebb lenne nekik is!

- Jaj, kicsim! Ezt most azonnal tessék elfelejteni! Hallod?! Ne gondolj nekem arra, hogy megfosztod magad az életedtől, hiszen még annyi mindent kell tapasztalnod, látnod és felfedezned az életből, hogy butaság lenne most abbahagynod! – így a másik nagymama. S ahogy beszélt Dávidkából ismételten felbuzogtak a megállíthatatlanul csörgedező masszív zubogású könnyek, és áttörték a szelídített érzelmek gátjait is!

Az apja tulajdonképpen csak nagyon keveset lehetett vele, mert állandó munkaköre, és felelős beosztása állandóan megkívánta tőle, hogy a munkában eltöltött idejét növelje, és ezzel teljesítse a kiszabott ,,normát”! Aminek az lett a tartós következménye, hogy a gyerek jó ha egy héten legalább Vasárnapon láthatta pár órácskára az apját; ilyenkor ha jól viselkedett; ami azt jelentette, hogy nem beszélt és nem kérdezett felesleges dolgokról, vagy gyerekek számára kíváncsiságokról, és újdonságokról sokat – akkor természetesen kapott gumicukrot, vagy fagyit, vagy elvitte az állatkertbe! Sajnos az állatoktól való egyetemes félelmei viszont megakadályozta, hogy folyamatosan apjába csimpaszkodva bármikor is felszabadultan tudjon örülni az élet egyszerű örömeinek, mint a többi gyerek.

Ilyen esetekben, amikor rendszerint déli tizenkettőre már odahaza voltak az ifjú feleség nem győzte leteremteni szavakkal az urát:

- Mit képzeltél, hogy csak miattad élvezni fogja?! Hogy tehetted, amikor nagyon jól tudod, hogy retteg az állatoktól?! – olyan pulykavörös lett a méregtől a fiatalasszony, hogy erősen illett magát visszafognia, különben megtépte volna a most elképedt férjét.

- Jól van már na! Mit izgatod magad?! A végén még felmegy a vérnyomásod!

- Ez is miattad van! Egyszerűen fel nem foghatom, hogy felnőtt ember létedre hogy lehetsz ennyire felelőtlen egy alig hat éves gyerekkel?! Megáll az a kis józan eszem is, ami megmaradt!

- Jaj, ne! Szívecském muszáj ezt pont most, amikor éppen már kezdtem magam jól érezni?! Egyáltalán nem értem, hogy mi az ördög bújt beléd? Jó, ha neked ez így jobb! Megígérem, hogy többször nem viszem a fiúnkat az állatkertbe! Most jobb? Boldogabb vagy?!

- Nem csak erről van szó! Hát nem látod, hogy mi folyik körülötted?! Ha csak egyetlen születésnapi zsúron itt lettél volna, de nem, ugye mert neked dolgoznod kellett, és hogy néz az ki, ha az egyik alkalmazott hiányzik? Mondd csak érted azt, amit mondani akarok?! – vágta csípőre kérdőn a kezét, és nem sok híja volt, hogy mérgelődései közepette azonnal ne essen a férjének.

- Jól van már, na! Csillapodj! Nem történt akkora tragédia úgy hiszem! Ígérem, hogy többször nem fog előfordulni, és majd együtt kitalálhatnánk valami közös programot is! – próbálkozott meg a békítéssel, csak mert különösebben neki sem volt kenyere az idegeskedő veszekedés, amivel már maga is torkig volt lassacskán.

- Hát arra aztán mérget vehetsz édes uram! Mert csak az engedélyemmel láthatod többször a fiacskádat! Ugye világos?!

- Te most fenyegetsz engem?! – döbbent meg hirtelen.

- Ohó! Nemcsak hogy fenyegetlek, de ha nem fogsz nekem úgy viselkedni ezentúl, mint egy felelősségteljes gondoskodó apuka esküszöm neked mindenre, ami szent, hogy tönkre teszlek! Érthető voltam?!

- Hát ez mellbe vágott kisanyám! Ilyesmit el sem tudtam képzelni! De ahogy akarod! Játszom a te játékszabályaid szerint! Csak aztán nekem ne ess kétségbe nagyon, ha esetleg a dolgok megfordulnak, és elvernélek a saját játékodban! – olyannak tűnt a hosszú nap hátralévő része, mintha egy vége-hossza sincs macska-egér viszálykodás kellős közepébe csöppentek volna mindketten; sehogyan sem tudtak megalkudni önző evilági életükkel, de talán már annyira belefáradtak az örökös számonkérések láncolatába, hogy nem is akartak – megváltoztatni egymást pedig már feleslegesnek tűnhetett.

A kicsi pufók fiúcska pedig minden egyes éles-gyilkos kimenetelű veszekedést végighallgatott és ideje korán már megtanulta, hogy a felnőttek bonyolult dolgai talán sokszor azért annyira felkavaróak mert így kénytelenek visszafizetni az életükön elszenvedett kölcsönt, amit egykori gyerekekként ők is eltűrtek, és megszenvedtek!    

                                     A FÉNYKÉPEZŐ BÁCSI

                                  (Édesanyámnak szeretettel)

Sírt és nevetett a gyerkőc, - az alig ötéves gyerek -, aki vélhetően csak azért ijedt meg a csúnya, és gonosz tekintetű fényképező bácsitól – aki ráadásul még cukorkával is megkínálta -, mert még kicsiny élete alatt egyetlenszer sem merték magára hagyni a szülei, és ami még valószínűbb még életében nem látott fényképezőgépet, és most úgy tekintett körbe az ideiglenesen kinevezett fotólaboratóriumban, mintha egy különleges körülmények között őrzött nagyon is biztosságos cellában lett volna, és nem a menedéket jelentő gyerekszobámban kedvenc játékai, és plüss állatai társaságában.

- Jól van kincsem, drágaságom! – igyekezett minden igyekezetét bevetve, gyakorlatilag hasztalan nyugtatgatni egy szem fiacskáját Szirmainé, akinek már szinte már naprakész rutinnal rendelkezett ehhez hasonló, hisztizős állapotok lerendezésében, most azonban maga sem vette észre, de meglátszott rajta, hogy kezd kicsúszni a kezei közül az irányítást, és a begyakorlott önkontroll! Szegény kisfia úgy bömbölt, mint a fába szorult állatka, vagy aprócska sündisznó, akit épp az erdő legrettegettebb vadállata készült éppen íncsiklandó lakomaként fölfalni.

- Édes, egyetlen fiacskám! Hát most meg mi van?! – s mivel maga sem igen értette, ugyan mi rossz, és megbocsáthatatlan dolog lehet abban, hogy valakit enyhe villámszerű villongások közepette párszor lencsevégre kapnak, jóformán maga is érthetetlenkedve állt a helyzet előtt, míg a gyerkőc csak bömbölt, toporzékolt, aztán megint keservesen sírásra eresztette jól bejáratott könnycsatornáit!

A gonosz, és cudarnak elkönyvelt fényképész - meglehet, hogy szakmai tapasztalattal már bőségesen el volt látva a gyerekek tekintetében rögvest kiloholt a kissé dohszagú stúdióteremből, és mint egy bohóc jött vissza: fején ormótlan, kócos, és színes, elhasznált papírokból tetszelgő paróka díszelgett. Lábán hatalmas, égimeszelőnek való, méretes pirosra lakkozott udvari bolond cipellő, és hozzávaló, elmaradhatatlan huzentrógeres nadrág, amibe a legkülönfélébb színes sálak, és kendők voltak tömködve, csak hogy a hatás még intenzívebb, és még lenyűgözőbb lehessen.

Amikor a sírva rimánkodó kisgyerek hirtelen megpillantotta, hirtelen elkerekedett nagy, szépmíves búzavirágkék szeme, és abban a percben, amint a nagy nevettetővé avanzsált fényképész elkezdett tréfálkozni, és saját magát elgáncsolva bukfencezni a stúdió – nem éppen felnőttekre méretezett színpadán -, a kisgyerek is úgy beélénkült, és hirtelen kipirosodott aprócska, angyalka arca, hogy már maga is huncut sikolyokkal fűszerezetten jókat kacarászott.

Több se kellett a fényképésznek; mintha csak erre a módfelett megismételhetetlen, és egyszeri alkalomra lett volna berendezkedve odasettenkedett csendesen, figyelemelterelőn masinája mögé, és abban a pillanatban elkattintotta a gépet, amit a kisgyerekből a szívből jövő, és ujjongó nevetés fölbugyogott.

- Ez az kispajtás! No, anyuka kedvért még egyet! – biztatta egyre tovább.

A már nem volt megállás. A kisgyerek mintha megérezte volna a szívből áradó, jó hangulatot, s mint valami lelki vulkánkitörést úgy elkezdett kacarászva hahotázni – persze csak úgy a maga csintalan gyerekmódján, hogy a fotósnak végül mégis sikeredett igazán kitűnő, és testhezálló képeket villantania róla!

- Jól van édes öregem! Most már lenyugodhatsz! - kérlelte kis, kezdetben csak megilletődött vendégét a férfi, aki időközben úgy belemelegedett a közös játékban – bár hangsúlyoznunk kell, hogy nem volt egy kövér, avagy tagbaszakadt ember -, csupán megfelelően testarányos a mókázás végére már róla is bizony kiadósan csorgott a verejték, pedig a naptárban még csak áprilist írtak!

Amikor végeztek a fényképekkel a fiatal, csinos feleség kedveskedőn megköszönte, hogy ennyit segített a fényképész, aki a családfő régi ismerőse volt, és ők a fénykép árából ezért kaphattak néminemű jutányos engedményt!

- Mit kell mondani ennek a kedves bácsinak? – hajolt le töpmagpici fiához az anyuka. – Na, mit? Súgd meg legalább ide a fülembe angyalom!

- Köszöntem… - tétovásodott, de halkan kimondta.

Az anyuka arcán olyan széles vigyorgó mosoly terült el, mintha legalább is egy szép ünnepet készülődne önmagában megünnepelni; odafordult a szintén SZTK-keretes szemüvegben mosolygó fényképészhez, és azt mondta:

- A drága fiam is nagyon szépen köszöni! – azzal kézen fogta és a megkapott gyümölcsízű kis nyalókájával az aprócska, ám kötött kis pulóverében annál elegánsabban, és csinosabban kinéző kisfiúcska volt a nap hőse; vajon legyőzte belső félelmét, vagy ez a kezdet volt csupán egy nagyobb létküzdelem legelső nyitánya, amit még az élet tartogat számára? Nem lehetett biztosan tudni… Édesanyával kilépett a bágyadtan búcsúzó, őszi délutánba és pufók, kis kezecskéivel anyja hattyúkezeibe csimpaszkodott, miközben segélykérőn még mindig farkasszemezett vele…