OLDOZHATATLAN



Régszökött emlék-szerelmek összetörött amulettjeit foszforeszkálnak pislákoló vakon; örök gyerek-lélekkel éjben fogodzkodva viaskodom! Izgága memóriám naponta tréfát űz velem, mintha megszámlált időből magam is kiesnék s a múltak kósza árnyai jogfolytonossággal lelkemre települnének! – Önmagamban nagyot ásít a kozmikus Hiány, mint a mélység a kráterekben! Molekulák sejtjeiben babonázó Mindenség-gyönyör is inkább elmenekül vérző kövek dobbanó létét összetörve!

Kicsinyes törpe-szomorúsággal bújok adandó pillanatokhoz, amikor a darabka Időben talán még számíthatna valamit az egymásra utaltság s feloldhatná elmagányosodások büszke kényszerét a Lét-erő! Elbizonytalanodva, mint haszontalan terhet cipel magával az Élet! Sugárzó, sötét derengés sejlik át átokvert embervalóm legjaván; közöny s mégis tudatos ellenállás kényszere vitatkozik s öli magát rendre bennem!

Prostituált, pénz-érdekű egók kisajátított profit-hasznát terelgeti okosan számító kéjes tekintet! S a sokzorosított, egzotikus pillangók csók-özönében lét-nyomorító, kimutatható különbségek mentén viszi a kacsintgató prímet, aki vágyaiban is, érzéseiben is dörzsöltebb műkereskedő! Pénzsóvár-tudattal egyre tovább s tovább tévelyeg üresedő, kapzsi létébe kényszerülten reményvesztett ösztönvágyaival az Ember, hogy végképp bealjasodhasson az embertelenségbe! – Fölöttem – ki tudhatja már -, harcos, szólító, pallos-joggal az elrendelt Végzet üt tanyát, mint apró, kis kavicsok zörögnek számban a vacogó szavak s önmaguk is a Kedves védelmére s megbocsátására várakoznak!