TÉPETT TŰNŐDÉSEK KÖZÖTT



Hogyan újjulnak meg a vihar-tépett Golgota-sebek? A Lét kapaszkodói már nem felejtenek míg sugarak átlói keresztezik egymást! Szakadt szívütemek résein átüt a megváltó remény: ásejlik tétován, mint felsebzett emlék! Bele kellene csimpaszkodni egymarék akaratba is, még nem lesz végső késő! Csromvíz-félelmeink között biztosan védelmező kézszorításokba jó volna belekapaszkodni! Űzött csordaként tapossák egymást karrier-törtető hitványok s bőr-izgatott meztelen igazságát a gyerekes kiszolgáltatottság már sohasem bizonyíthatja!

A kóbor-kósza lélekre rátelepül a csönd! Észrevétlen lopakszik a benső én katakombáin át; a párnát otthagyott romantikus pillanatok is nyomot hagynak gyűrött arcunkon! Közös, kiközösített magányban ébredésre vár a tanúskodó figyelő! – Ösztön-mélységek szigteiből felzúg a Mindenség miközben sokadszor már szégyelli önmagát a türelem, hogy miért nem lehetett kitartóbb s talpraesettebb?! Önmagunkat is folyamatosan szükségesen megcsaljuk elképzelt álmainkban!

Homállyá ikrásodik, mint önző szeretet hite korareggelek mézfénye s a világ is egyre számítóbb kirekesztettségre települ! Néma tűnődések között oly jó volna még megpihenni: ráhajtani fejünket a Kedves szirom-karjaira! A sugaras boldogság, mint jóleső, jóllakott halhatatlanság kedveskedőn ránkhajolna; szólítanám még Őt hozzám vissza végtelen időkből s nem bámulnám méla-árván sújtott bociszemekkel a tékozoló Nirvánát, mely a Semmibe belefordult!

Törött madárszárny voltam mindig is kit nem taníthattak repülni, legfeljebb csak elesni! A Valóság súlyos terheivel mindig szétnyomna s tudhatom: egyedül rajtam múlik benső biztonságommal mit is kezdek!