ÖN-ESENDŐSÉGEK

Pillanatok összetett teljességében a tétován tett lépés is lepkét taposhat óvatlanul! Vergődő, megijedt szivárvány-szárnnyal a büszke szabadságba menetelve gazdagon! Tétován bukfencezve a magányos csend is sebezni tud: falba vésett írásjeleket kutatgat kitartón a szem, míg a kísártő holdfény karom-sugarai éjszakák baljóslatú fátylán fel-feltűnedeznek! Hallgatásainkba is szándékosan bezártuk beszédes szavaink büszke sóhajait!


Senki-földjén szomorúságokból fontak már tövises koszorút! A Lélek-mélybe könnyedébben beleivódik a sebzett megbántottság; hangsúlyok tehertétele minden kipécézett, spicliskedő mondatból átüthet, mert lüktet s jelen van, akár a beteges ragály! Mint csínyen tettenért árva gyermek: egyszerre rettegő félszemmel zavarba vagyok s nem tudhatom, ha széptevőn Don Quoijoték módján bókolgatok szólít majd-e engem megkegyelmező, angyali jóság?! – Csendembe csak azt engedhetem, akit őszintén akarok! Érzéseim letargiákba süllyesztett, melankóliás örömét még jó volna a babusgató Kedvessel megosztani; csapongó Mindenségben az átélhető hangulatok között is már mind együtt lehetnénk s titkos gyerekes rigolyáink szabályait százféleképpen szükségtelen lenne tovább bonyolítani!

Részleteink paránya sokadszor áthallik a megfejthető közlések tisztaságain; kikristályosodik már a gyűlő indulat lápvidékén az irigység-féltékenység lappangó szitkai! Ott már nincs sok értelme a vigasztaló szónak, hol indulatokból állhat egyedül össze az emberi szándék! – Testetlen szorongó, nagy rettegések örök-gyerekes lelkek mélyén: árad szét tékozló szívekben a megavasodott rothadásszag! Percnyi képzelgéseimben is elég volt félrevezető hazugságok nászaiból! Továbbgondolható érzelmek oltalmából jobb a legelején kiszállni, d hagyni hadd olvadjon csak egyedül a hóember a megszépített emlék-nyárba!