KÜLÖNCKÖDŐ ANYÓ

Hetvenkettedik sokat szenvedett, és megpróbáltatásokkal tetézett életében Klára nagymama megtöretettségről, idegi kimerültségről, és megsebzettségről kezdett panaszkodni! A család, mint jóravaló cinkosok –látszólag egyetlen szót sem szólt. Tudomásul vette a megfellebbezhetetlen tényt, hogy bizony-bizony, amikor az ember hirtelen, mint egy álom megöregszik, és azt várná mindenki, hogy majd az általános boldogság, és harmónia tudata; a bűvös nyugalom, és megtalált, földi béke évei következnek unokákkal együtt, csak akkor döbben rá az általános felismerésre, hogy életét valamilyen múltban megtörtént hibája miatt teljes mértékben kisiklatta. Hogy mi lehetett az a kisebb-nagyobb kisiklatás? Ezen sokat töprengetek a legközelebbi családtagok, és hozzátartozók is!

Hetvenkét esztendőn keresztül bírta, eltűrte, és már-már úgy esett, hogy kissé a melankóliába veszett magánytudattal is szövetséget kötött, miután alig harmincnégy éves házassága után egyik napról a másikra, hirtelen megözvegyült! Afféle különös, és meglehetősen furcsa, szinte mindenkitől elhagyatott, önmagát emésztő, önmagát szégyellő, és ostorozó magány volt ez, a külvilág számára szinte teljesen elfogadhatatlan, mintha örökre gyászolnia kellene valakit, talán rég elveszettnek hitt emlékeit…

Szinte egész életére az önzetlen adakozás, a másokon való szolgai alázat, és segítségadás volt a jellemző.

Különösen meggyötört, és mindig is protestáns, szinte kántori nyakasságára mindig is jellemző volt, hogy a gyengébbek, az elesettek, vagy csupán a gyengeakaratúak gyámolítását tekintette feladatának; mintha csak egy olyan jószolgálati feladatokat, és jótékonysági felajánlkozásokat ellátó valaki lett volna, aki ezt nem kedvtelésből, vagy jó szándékának jeleként cselekszi meg, de mindenestre, akit erre a belső lelkiismeret parancsa veszi rá. Ezen – főleg a kezdeti időkben a hozzá legközelebb álló hozzátartozók szinte nem is csodálkoztak. Igaz a könyörtelen sors megtagadta tőle, amit igazán várt az élettől, azt a belső, bizonyíthatóan különleges megelégedettség érzést, amire az ember ifjúkorától kezdve egy életen át készül, és mikor csontjai is már töredeznek, jön meg számára a keserű, és kiismert leleplezés, hogy minden, amiért egykor szenvedve harcolt, és tűrte tagjait csak a holnapok jövőjébe veszett, és sanyargató jelene még mindig tart!

Annyira színtelen, és szürke volt Klára mama élete. Hetvenéves koráig szinte megállás nélkül dolgozott, és csak dolgozott, és mint egy vezeklő alázattal, mint azok, akik nagy bűnöket követek el az életükben, ahogy aztán kamatostul számoljanak el vele minden egyes Vasárnapon – amikor mások grilleztek a kertek rózsaillatoktól terhesülő ölén, vagy gyerekekkel saraztak, és süteményeket készítettek Klára mama, vizesedő, ödémás lábaival, mint két súlyos elefánt tappanccsal igenis, bármennyire is sanyargatta, kínozta, vagy gyötörte, és szurkálta a sok esetben hangulat ingadózásaihoz vezető szikefájdalom de felkapaszkodott a délután félhármas buszra, és elindult, hogy valamicske pénzt keressen még a takarítócéghez, mely csupán kevéske éhbérért alkalmazta. S akkor egyszerre – mint akinek már mindenkiből, és mindenből elege lett -, elvégre kilenc éves kora óta, mint egy igás állatot a munka bilincsébe volt jószerivel befogva -, elhatározta magát, és döntött: tovább már nem bírja! Leteszi a munkát, és a sok esetben hasznos keresményt! Nyugdíját már rég felvette, de a kis jövedelempótlás elmulasztását már az első számlák befizetése alkalmával észlelnie kellett. Rendszerint egyedül éldegélt. Csupán csak azokat a divatmagazinokat, és színes bulvárjellegű napilapokat olvasgatta – bizonyára a minél forró pletykák, és híres-hírhedt emberek történetei után kutatgatva -, amiket egyetlen lánya volt szíves megvenni, és rendelkezésére bocsátani.

Egy idő múltán az lett a legfontosabb, és szinte magától értetődően egyetlen elfoglaltsága, hogy amennyiben az utcában – ahol lakott -, valaki megcsináltatta a tetőt, kéményt, vagy csupán csak új színnel vakoltatta be az egész házát, hát akkor erről özvegy Klára asszony sem maradhatott le! Azt nem engedte volna meg szilárd, és kőkemény lelkiismerete! Nem, nem semmiért!

Mint akit személyes szabadságában korlátoztak, vagy megsértettek sok esetben így sétálgatott át az életén, és nagyon nem szerette azt, ha a körötte lévő emberek fölszabadultabbnak, és elsőrendűen mondhatni – boldogabbaknak, és elégedettebbeknek mutatkoznak, és jobban érzik magukat, mint a nagymama, ahelyett, hogy saját, megkeseredett, és megsebzett fájdalmaiban egyetemes részvéttel, megértéssel, és helytállással osztoztak volna! Szinte nem akadt családtagjai között ember, vagy fiatalabb gyerek, akinél ezt ne tette volna szóvá, avagy ne nehezményezte volna!

Mi legközelebbi családtagjai főleg születésnapjain becézgettük, próbáltuk vidámítani, és elbeszélgetni vele; hisz annyi lakatlan, és föltérképezhetetlen szépség, és harmónia bújócskázik még az életben, kár lenne, és megtagadott könnyelműség, ha ezeket mind elszalasztaná, de ő, a mindenki által halálos fegyelmezettséggel tisztelt özvegyasszony, mint egy hatalmas monolit, vagy kőszikla súlyosan őrizte világ által kitaszított helyzetét, és benne kissé groteszk, fanyar elmagányosodását!

- De hát kedves mama! Van nyugdíja, hál’ istennek! Van megélhetése, tudja a számlákat fizetni! Mi kell még magának? – kérdezték rokonai.

De úgy látszik mégsem volt meg mindene; a vidám öregség, melyről még annak idején Goethe, és Bach beszélt: az a bizonyos oszthatatlan, és felemelő emberközpontú boldogság, melyre annyi időn át reménytelenül ácsingózott és készült végül csak nem lett, beteljesülten az övé!

Klára nagymamával hetvenkét éves korában megtörtént az ismételt isteni balszerencse; ismételten nyakába kellett vennie a pátyolgatásának, és gondoskodásának béklyóit, és mint már számolatlan annyiszor a múltban maga mellé vette betegeskedő testvérét. A mama látszólag tudomásul vette – mint sok esetben rokonai között is gyakorta emlegette -, azt a fajta áldozati, vagy sok esetben mártír szerepet, amit az élet rá hagyományozott, és látszólag nem is igyekezett lázadni ellene; legfeljebb csupán csak akkor, amikor egy idő után, mint valami átmeneti szállás – menedékhely lakásába ki-be jöttek, és váltogatták egymást az ismeretlen, és különös eredetű emberek, és vendégek: elvégre a méltán híressé, és hírhedetté vált ,,mama panzióban” ez szinte már magától értetődően mindenkinek a természetes létállapota lett!

Ezek az úgynevezett köztes állapoton sokan mosolyogtak – főleg Klára mama híres vője, aki sajnos maga is hangulatember lévén sohasem értette és szokta meg igazán, hogy a kompromisszumépítésnek mik is lehetnek a módozatai, és esetleges összefüggései - ennélfogva, szinte nem akadt ember, szűkebben vett családjában sem, akibe ne kötött volna ilyen-olyan, bagatellnek ható ürüggyel.

Megrendítő volt, hogy egy ilyen nagyszerű, senkinek sem kegyelmező, és ugyanakkor irgalmazó oroszlánlélek ennyire belefásult, és már tökéletesen ki is ábrándult a közte és a világ között lévő ellentétes viszonyból.

Abban a pillanatban, amikor testvére, aki mintha csak szándékosan görnyedt volna meg, csontvázszerű, madárijesztős vállaival feje között meglátta a felkínálkozó helyzetet, hogy mindenben és szinte mindig segítő, és épp ezért önfeláldozásában jótékonyan kihasználható nővére ugrik, fut, és rohan bármire is legyen szüksége, úgy kezdte önmagát is fokozatosan szemlélni, mint a világ egy törékeny áldozatát, akit annyira üvegkalitkába tetten nevelgettek, hogy később, mikor aztán mindenki meghalt körülötte véglegesen egyedül maradt a nagy semmiben; talán az alkalmazkodás természetes lehetősége hiányzott belőle.

Egy tökéletesen elfonnyasztott, csonttá-bőrré aszott meggörnyedt, szándékosan magát összetömörített, végletekig depresszióba süllyesztett asszony nézett érthetetlen bamba szemeivel farkasszemet a külvilággal, és ezzel a látszólag értelmetlen, és nagyon is új helyzettel; egyetlen egy dolgot tűrt meg maga mellett, mint mártíromságra szánt életének egyetlen jogos, és szerinte bármi áron kikövetelhető, ékes bizonyítékát a minél töményebb feketekávék társaságát és a cigaretták néma gyilkos füstjeit. S ehhez a végletekig ragaszkodott is. Hol voltak már azok a ,,boldogabb békeidők”, amikor még mint látszatra gondoskodó, háztartását karbantartó asszony illedelmesen bevásárolt, és szinte megszállott tisztaságmániával takarítgatta, csinosítgatta szerelmi fészkét: azok a hirtelen jött szebb idők hamar elmúltak, mintha csupán idillikus, ködbevesző tájak lettek volna. Az egész életére úgy tekintett, mint egy megismételhetetlen rémálomra – főleg abban a keserű pillanatban, mikor végre, nagy nehezen fölismerte a megalázó tényt, hogy kissé pityókás ura most már nem csupán csak alkalmakként néz a pohár fenekére, de annyira kitartóan, és szinte állandó rendszerességgel, hogy a gondosan berendezkedett, családi kertes házból szépen dédelgetett műtárgyaik lassacskán eltünedeztek, és soha többet nem kerültek elő!

Később aztán az anyakönyvi kivonatok poros aktacsomóiból fény derült tényleges születésére is, és ebből kiokoskodhattuk, hogy hatvankét éves csupán! Korához képest egy tökéletesen apokaliptikus, és kicsinyesen groteszk látvány tárult elénk, ahogy madárka-kezeivel épp csak kóstolgatta a számára felkínált ételkülönlegességet; mert azért Klára mama pokolian jó gazdasszonynak, és szakácsnak számított a konyhában, tudta mire éhezik az éhes gyomor!

Ennek ellenére közöttünk csak Madárka néninek elkeresztelt fiatalabb húg amit megtagadott azt nem vette be! És ez nem volt másként az ételekkel sem: az uborkától undorodott, mert állítólag kiszárította a bőrét. A sajtra, rá sem mert nézni, mert folyton arra panaszkodott, hogy amiatt, püffed állandóan a hasa. A túrót, tejfelt egyenesen rühellte, mint a pestist mert szerinte ezektől a tejtermékektől hányingert, és egy füst alatt kiadós hasmenést kaphatott. S amit egy idő után elviselhetetlen makacsságával szinte már mindenkit ideg borzolgatón nyugtalanított; nem volt hajlandó meginni a sima csapvizet, csupán a gyümölcsös szörp készítményeket fogyasztotta, mert ez felelt meg – mint később is hangoztatta -, ízlelőbimbói általános elvárásainak. És emellett természetesen árva volt, méghozzá halálosan magára hagyatott árva, akiről, ha nem lettek volna jelesebbül olyan önfeláldozó jótétlelkek, mint Klára mama volt, akkor több mint valószínű, hogy hajléktalanok kisemmizett fogságába keveredik, és továbbra is utcai koldulásból próbál egy-egy kidobott, vagy alig használt csikket, vagy némi ételmaradékot kihalászni a szemeteskukák zavaros pöcéiből.

A kisebb körökben összegyűlt, családi kupaktanács elsőként – amikor értesült róla, hogy Madárka néni tökéletesen bevizelt, és melléktermékét hordozgatva járkál az utcákon át, hogy valaki megszánja, és engedelmes, mondhatni keresztényi alázatban részesítse, úgy megdöbbent, és elámult, hogy elsőként egy rehabilitációs intézet szolid, és kellemes lakályos falaira szerette volna bízni az árvát. Kifizetik a jegyét, megváltják ezáltal a szállását – ezt is Klára mama fizette volna, akárcsak később azt a töménytelen mennyiségű ide-oda csúsztatott hálapénzeket is, amiket az aktuális kórházi személyzetnek adagolt -, gondoskodnak majd róla, csak ne legyen, lehetőleg életük szerves része, mert akkor fölborul, a már így is ingatag lábakon álldogáló lelki egyensúly! – így gondolkodtak. Klára mamát leginkább kicsiny, alig marokra szabott családja sajnálta, hogy miért kell neki úton-útfélen megjátszani a kedves nővért? Ezt szinte senki sem érthette meg!

Madárka néni – mint később értesültünk róla az égadta világon semmihez sem értett csupán csak két dologhoz: rendesen, és itt sokkal inkább a kényelmesen van a fő hangsúly takarítgatni, amennyiben kedve szottyant hozzá, mert az lényeges, illetve ehhez jött még a mértéktelen vásárlási szenvedély amiből viszont sajnos derekasan kivette a részét, mert a pénzhez soha sem értett; illetve a takarékosság csínját-bínját nem sikerült neki egy életre szólóan megtanulni szinte sohasem –s aztán amikor a rendszerváltás már rég bekövetkezett, akkor már úgy volt vele, hogy nem is érdekelte, s miután a valós, vagy tulajdonképpeni kasszát alkoholista ura kezelte; sohasem tudták – talán még maguk sem – hogy mekkora tényleges vagyonnal is rendelkeznek tulajdonképpen. A sok estben kedvetlen, és házsártos férj ahányszor csak megszomjazott, és a kicsinyített kocsma felé vette lépteit, ami ott díszelgett, mint valami fejedelmi szék a szomszédban, mindig úgy rendelkezett, hogy írják csak nyugodtan a nem létező számlájához. Aztán hogy a ténylegesen kiállított számlát hol és mikor őrizte a kocsmáros azt soha nem tudták meg!

Klára mama kerek tíz esztendővel volt idősebb ,,első húgánál”, és most, mint egy felelősségteljes család – vagy nemzetségfő pártfogásába fogadta szó nélkül.

Klára mama abban a pillanatban, amikor csak később meglátta szeretve tisztelt húgát bevizelve, és maga alatt hordozva mellékterméke sanyargatott, és büdös galacsinjait – mondanunk sem kell, hogy annak ellenére, hogy az orvos meghagyta neki, vigyázzon magas, és égbeszökellő vérnyomásával, és amellett még tisztességgel mindig is bevette piruláit úgy kijött hajszálon függő béketűréséből, hogy az egész utca részese lehetett önkéntelenül is annak a keserű, és szinte már a szégyennel egyenlő groteszk komédiának, amit a két testvér az átmeneti ,,háborúskodás” jogcímén egymással folytatott!

Az árválkodó Madárka néni ekkor lassan, erőltetett türelmességgel, mintha eleve bűnös lenne, és ezt tudja is önmagáról, odasomfordált az egyik családtaghoz és ekkor még rendesen, illedelmesen megkérdezte:

- Aranyosom! Nem adnál nekem egy szál cigarettát, és háromszáz forintot?! – sziszegte.

Ha jobb napokat is látott, és megkapta amit akart – mert olyan nap sajnos nemigen akadt, hogy ne teljesült volna az, amit szertett volna -, szinte a fiatalság Prométheuszi újjászületésével lépkedett – ezúttal lehetőleg kihúzott derékkal a legközelebbi élelmiszerbolt felé, ahol ismét csupán csak egy doboz cigit vett, és egy kisebbfajta kávét; mintha ez a két káros, és emberi egészségre nagyon is ártalmas elem lett volna további, sanyargatott, és szerencsétlen életének egyetlen, biztos támpontja amibe még belekapaszkodhat! Sok esetben valóban úgy festett, mint egy ágról szakadt fuldokló, akit egy lakatlan szigeten kitettek az istenek, és csupán a fennhéjázó, vagy közönyös akaratuktól függött, hogy az ember, mint esendő lény egyáltalán még életben maradhat ott!

- Hát nem szégyelled magad?! Nézze meg az ember! Ha szegény anyánk látna most, bizony siránkozna miattad! Hát így kell az utcán megjelenni, mi?! Rongyosan, piszkosan magad alá csinálva, meg bevizelve?! Hát hogy menjek tisztességgel végig az utcán így mi?! – s maga se vette észre, de özvegy Klára asszony már úgy ordított, mint akit legalább is nyúznak, vagy éppen most folyik ellene az ítélet végrehajtás. – Hajtsd le rögtön a fejedet, mert itt helyben megtéplek! – beletúrt mosdatlan, ki tudja mióta nem látott sampont, és szappant, koszos, és elhanyagolt, épek hogy csupán őszülő fejébe, és megszaglászta.

- Hát jól gondoltam, az anyád mindenit! – harsogta egyenesen a fülébe. – Most rögtön hazamész és lefürdesz! Utána nekem beveszed a gyógyszereidet, de az összeset, mert ha nem a saját kezemmel dugom le a torkodon, és tisztességes vacsorát csinálsz a gyerekednek, aki éjt nappallá téve miattatok szenved és dolgozik! Megértetted?! Most pedig tűnj a szemem elől, mert már elegem van belőled! – ezt már harsogta, és nem sok híja volt, hogy ott helyben föl ne pofozza egy szem húgát, aki látszólag közönyös jéghideg kábulatban csupán tengerkék szemeit tudta, beszámíthatatlan bambasággal meresztgetni, és kétséges volt, hogy akárcsak egyetlen szót is felfogott, vagy megérett!

S ebben a pillanatban olyan sunyin pislantott idősebb nővérére, mint az okos róka, amelyik csöndes türelmemmel és csöppet sem sietősen nyugodt egykedvűséggel kivárja, amíg a vadász, űző hajszáját utána feladja, és csupán csak aztán merészkedik elő titkos rejtekhelyéről. Ekkor – aztán hogy tudatosan, vagy tudattalanul -, Madárka néni szinte mindenkitől megkövetelte, hogy nem csak részvéttel, és kölcsönös együttérzéssel sajnálják, de ha volt; márpedig miért ne lett volna – bizonyos anyagi jellegű, önzetlen támogatásokat is bátran, elfogadott!

Madárka néni szinte minden nap ápolatlanul, és piszkos jelentőséggel jelent meg szokásos cigaretta adagját, és forró kávéját követelve, mint egy szorgos hivatalnok, vagy vádlottak mellé a kirendelt bíró testvérénél. S abban a pillanatban amikor csenevész, madáradagokat követelő teste megkapta az ún. kívánt kábulatot olyan se szó, se beszéd eltávozott sebtiben, hogy aznap többet nem is találkoztak vele; csupán csak mindenre kotnyeles, és mindenre kíváncsiskodó szomszédai szóltak, és hívták fel rá a figyelmet: - Megint itt járkál az utcában a Madárka néni! – s mert ez eget rengető szenzációnak számított nem akadt ember az utcában, hogy ki ne nézett volna a kapujáig, amikor Madárka néni, mint egy kissé kótyagos elméjű valaki szinte délceg vitézséggel el nem masírozott a házak előtt.

- Ne haragudj, anyám! De ez aztán már sok! Mindennek van határa! – mérgeskedett Klára mama egyetlen lánya. – Hát nem veszed észre, hogy csupán pórázon rángat kedvére, és jókat röhög rajtad, mert tudja, hogy az utolsó vasadat is neki adnád, ha lenne valamiből!

- De lányom, lányom! Te soha nem fogod megérteni, mit is jelent a testvéri szeretet! – védekezett az idős asszony ekkor.

- Nézd a testvéri szeretet, az egészen más! Ha az ember kér valamit, és cserébe egy alkalmasabb pillanatban visszaadja. De hát könyörgöm, szálljuk már le a földre a valóság talajára! Tőled mindig csak elvettek, amióta csak az eszemet tudom! Tudsz nekem példát mondani, hogy akárcsak egyszer is hoztak volna valamit ide neked, amikor még anyagilag rendben voltak?! – itt már látszott, hogy nagyon haragszik anyja jóhiszemű naivságára.

- Tudom, tudom! De ő mégis a testvérem! – s miután az idős, kiszolgált asszonyt ennél jobban nem lehetett meggyőzni egyelőre minden maradt a régiben!  S csupán csak az örökös, robbanásig felhevített feszültségek maradtak meg!

De Klára asszony a túlzott kihasználható, és talán naiv részvét okán sohasem küldte el igazán lelki beteg húgát.

Bizonyára megérezhette, hogy furcsállva, helyenként nagyon is idegenkedve szemléljük ezt a kissé eltorzult családi idillt, mert egyre házsártosabb, egyre befelébb fordulóbb, és sok esetben – született hangulatembersége folytán – sajnos több alkalommal is megesett, hogy egyre kiállhatatlanabb, és makacskodóbb lett! Ezért már az utcára sem ment ki, csupán csak amennyire feltétlenül szükséges volt, ahhoz a ténymegállapításhoz, hogy a szomszédok mégse tekintsék halottnak.

Sok esetben azonban feltűnt a helyi kis élelmiszerboltban és főleg cigarettát és kávét vásárolt a fejét csóváló, és sok esetben értelmetlenül szemlélődő boltostól, aki nem tudta mire vélni, hogy mi lehet az a hirtelen támadt hangulatváltozás, ami arra készítethet egy özvegy nyugdíjast, hogy a dohányzás káros szenvedélyének hódolhasson?

- Ezt a cigit mind maga fogja elszívni mama? – élcelődött röhögve nemegyszer a boltvezető.

- Nem, dehogy! Csupán szállítási kötelezettséget tejesítek! – vetette oda rejtelmesen.

A vasárnapi étkezések alkalmával – amikor szinte kivétel nélkül mindenki tudta, és értette -, hogy Klára asszony pillanatokon belül majd ínycsiklandozó terül-terülj asztalkát varázsol az ebédhez természetesen kiemelt gondoskodást élvezhetett Madárka néni is. Viszont csonttá aszott kezecskéivel, olyan kevés, szinte csak törmelékeknek sem nevezhető ételadagokat szedett tányérjára, hogy ebből mindenki könnyen kikövetkeztette, hogy itt már súlyos elvonási tünetek forognak kockán: testét megfertőzte a mértéktelen, és általános kávéadagok, és cigarettamennyiségek nem helyes, és túlságosan is sok bevitele, ami folytán az immunháztartása olyannyira kimerült, és szinte külső vegetatív formákat öltött, hogy csoda, hogy emberi szervezete el nem kapott egy influenzát, avagy egy kisebb megfázást, ami végzetes lett volna rá nézve; tekintettel hóban, szélben, napsütésben egyvégtében mindig is kint tartózkodott a szabad ég alatt, és csupán csak aludni járt haza pár órácskát.

Klára asszony rusztikus volt, és földművesek vére keringett az ereiben; az a fajta mondhatni ősi, megtörhetetlen kálvinista elhivatottság-tudat, mely oroszlánakarattal egyszerre tudta kikényszeríteni, és megadni az embernek a kívánt dolgokat – természetesen csak mindenkinek érdeme, és illeme szerint! De ha már kiábrándult, és sok esetben utálatossá vált húgát nem szerette az eget rengető szégyenérzete miatt, miért viselte gondját, és miért tűrt ennyit? A kérdést senki nm merte egyértelműen, vagy lényegre törően feszegetni.

Igaz Madárka néni: árva volt, magatehetetlen, és idegrendszerét teljesen fölőrölte egy olyan belső lelkiismereti mechanizmus melyre a pszichiáterek mind a mai napig csupán csak találgatós, puhatolózós válaszokat adnak!

Évek jöttek, és remények fogyatkoztak: úgy tűnt, ha Klára asszony elmulasztja a gondoskodás legelemibb feltételeit is: azt, hogy emberhez méltón egyáltalán másnap, vagy holnap tükörbe tudjon nézni, akkor már csak egy hajszál választja el attól, hogy tökéletesen felőrölje idegrendszerét. Az önfeláldozásnak is úgy látszik, vannak fokozatait.

Három évig éltek ebben a napról napra deklasszálódott, és kiismerhetetlen, furcsa közösségben. A harmadik esztendő folytán egyszer csak, merő váratlansággal Madárka néni többet már nem kelt fel az ágyából. Tartós, kimerült idegrendszeri károsodása, és szervezetének általános és egyetemes immunhiánya – alig hatvankét évesen kora halálát okozták. Mint hajdanán édesanyát, most is özvegy Klára asszony temette el őt tisztességgel ahogy illett, és saját nyugdíjából.

Együtt kísértük végső útjára őt, aki családunk különös, és roppant törékeny tagja volt, és akit kihasznált, és végül kisemmizett az élet, talán éppen azért mert sajátos, farkastörvényeivel túl későn, és túl váratlanabb helyzetben ismerkedhetett csak meg!

Klára asszony férfias elszántsággal hosszan tűrve törölgette zsebkendőjével szemét, és csupán a kántor utolsó mondatainak egyikén bukott ki belőle szívet rázkódtatón a zokogás.

Szeminket mint akik szégyellik azt, hogy ennek is így kellett egyáltalán megtörténnie a békés, párnák közti elmúlás helyett még sokig csak fölfoghatatlan tudatban, álldogálni tudtunk!