HÁLÓ-TÖREDÉK


Kuporgatott elménkben már a gyilkos csöndnek is hallható a hangja. Árny-vert tájak, félsziget-törmelékek bolyonganak szerteszéjjel mibennünk s benső énünkben egyre megszólítanak! Rejtett, kicsinyes titkainkat olcsó, hízelkedő szavak esszenciája ki nem mondhatja: vágyaink tudott romantikáját job érezni s felnyergelt álmaink csillagmiriádjain egy egész, tartalmas emberi életet körbejárni! Az Idő utcahosszán önmagát vallató sebzett lelkek kószálnak célja-vesztett kísértetekként; zsibbadó tudattal elvárnák a feloldozást babonázó csókoktól s halhatatlan gyönyöreit a Mindenség metamorfózisainak!

Önmagunkhoz tisztul kristálytisztán a kivilágosodott tudat. Dobbanó szívek tudatalattián miért félünk reszketve folyvást a rettegő válaszoktól? Sziszifuszi létünk terhét sokadszor örömmel letennénk, hogy oldódhasson gúzsba-kötött bilincsszorítása végtelenített árvaságunknak! – Nyűtt napjaim terhén egyre több baljóslati kín szakad rám! Meggyötört szirmait a félszeg lélek még dédelgetné; csengő segítségkérésbe gazul beletaposnak önző-számító nyerészkedők!

A tudat biztos menedékhelyeit még most is kételyek marcangolják! Emberi gyarlóságok okán újabb szadista Júdások teremnek. A világ összemosott párhuzamában ordas-csahos farkas-vakkantások fenyegető ugatásokként echóznak! – Árulásaink mindennapi kenyere szétterjed: mert mást már ritkán, ha tehet az önmagát prostituáló, áruló kor! Álmodva még várom a megváltó romantikát, ha új-reményekkel vigasztalja kétségbeesésem! Szégyenülten látom gyakorta, hogy hűséges szerelmeit csereberéli egy-egy egzotikus nimfa!

                                                            ÖNVALLOMÁS

- Tessék engem meghallgatni kérem szépen tanár úr, mert az lesz a vége higgye el nekem, hogy teljesen meg fogok háborodni, és be is fogok azon nyomban golyósodni! Az unokámmal van baj, tetszik tudni a Dezsővel, a történésszel. Igaz, és őszinte ember az kérem szépen, s már vagy nyolc éve rója egymás után a sorait nap nap után, és semmire nem ment, nem mehetett! Azzal kezdődött az egész, hogy körbejárta a főváros tulajdonképpeni összes, valamirevaló szerkesztőségét, hátha adnának neki valami szerkesztői, fogalmazói állást, hogy addig is energiáit egyetlen pontra koncentrálva megfelelően pénzhez, és kisebb jellegű anyagi forrásokhoz jusson, és kelő időben, jó helyen a könyvkiadásba invesztálhassa a fennmaradt tőkéjét. Nagyon bántotta a lelkiismeretét, hogy őt mint pedagógust diplomájával együtt szinte sehova sem akarták alkalmazásba venni, és hát ilyen munkanélküli komoruló időkben, hát ugye nem sok választása van az embernek, igaz-e? Oda kell menni, ahol lehetőségekhez mérten valaamcsikét meg is fizetik az embert, tisztelt tanár úr! Alig múlt már harminc éves, és egy rendes lakása, felesége, gyermeke – annyi se, szinte mondom, a kéziratain és az összeirkált dolgain alig van neki! És még emellett természetesen egyetlen, jóságos lányom jóindulatát is élvezi, mert sajnos munkásember apjával időnként keményen össze szokott szólalkozni! Egy kicsit félek attól, hogy ebben a megbízhatatlan, és nagyon is tudottan bizonytalan világban olcsón hagyja magát kihasználtatni, és a vége az lesz, hogy ne adj’ isten majd mehet csőlakónak valamelyik belvárosi híd alá! Ezt mindenképpen szeretném megakadályozni, és lehetőséghez mérten elkerülni! Kétségtelen különc, és hóbortos egy ember az én unokám, de talpig udvarias, és azt hiszem, hogy a mostani fiatalságnak is nyugodtan lenne mit tanulnia tőle!

Persze a többi ember – rendszerint akinek valami egyéni ötlete, meglátása támad -, úgy kiröhögik, és gúnyolódnak vele, mint az olcsó, vásári kofák, vagy cirkuszi mutatványosok. Néha az egészsége sínyli károsan meg, mert sok esetben – főként a nyári kánikulák alkalmával ez a jellemző, úgy fújtat, és szinte hevesen, és hirtelen kapkodja magába a levegőt, és hatalmasat nyeldekel, mint egy gőzmozdony, attól félek a végén még tényleg valami komolyabb baja lesz!

Tanulhatott volna valami hasznosabb elfoglaltságot is, mint mondjuk autó, vagy villamossági szerelő, mert azt hallottam, és már a rádió is folyton ezt mondogatja, hogy kicsi hazánkban, most jelenleg a valódi szakemberekből van a legnagyobb fokozott hiány – csak hát nem akaródzott a lelkemnek ,,bepiszkítani a kezét”. Beszélhettem én neki, hogy legalább, ha már mindenáron írogatni akar, hát akkor tegye le legalább azt a fránya úrvezetői jogosítványt: hisz ez manapság alapvető követelmény, egyenértékű az egészségügyi alkalmassággal, de mintha a falnak beszéltem volna. Mindent szót megértett az én drágám, szentem, de rendszerint ennek a kissé kínos beszédnek az volt a vége, hogy elfojtott düh, és indulat termelődött benne, és otthagyott, hadd beszélgessek csak magamban. Persze több mint valószínű, ha az apja nem rágta volna gyilkos megjegyzésekkel, meg krikitai észrevételekkel szegénykét, akkor valószínű, hogy sokkal inkább hajlott volna a jó, és engedelmes szóra. A jövőre legfeljebb csak annyiban gondolt, hogy a zsebpénzét igyekszik gondosan, mérlegelve beosztani, és nem ám tohonyaságokat, és kidobnivaló szemeteket vesz, hanem édesanyát, és apját is mindig fel – és megköszönti, illetve, ahogy az már lenni szokott; jelesebb ünnepek alkalmával mindig egy kis aprósággal készülget a családtagoknak. Tetszik tudni tanár úr, a Dezső azt szerette volna szerintem saját magával elhitetni, hogy az irományaiból is lehetséges színvonalának, és igényeinek minél hatékonyabb fenntartása, és most, hogy jóformán már minden dugába dőlt, úgy érzi megbukott, kudarcot vallott mindenben, és sokkal inkább az aljasuló világ volt az, mely ellene vétkezett, és el is árulta! Persze ezzel nem azt szeretném reklámozni, hogy szükségképpen megvetette a munkát, mert nem volt olyan nyári vakáció, hogy öreganyával el nem jött volna takarítani a vállalathoz, és akkor aztán úgy járt a keze, és a felmosórongya, akár a villám, de azért jó esett volna egy-egy biztató szó, és elismerés, és nemcsak tőlem, sokkal inkább talán még azoktól is, akik hasznot remélek, és hasznot is húztak a munkájából.

Semmi sem idegesítette szegénykémet jobban, mint amikor jöttem az erkölcsnemesítő, és szent prédikációimmal, hogy a munka nemesebbé, és becsületesebbé tesz, meg hogy csak az az igaz ember, aki munkával együtt keresi meg a saját kenyerét, és soha nem szorul mások segítségére! De hát mit is mondhattam volna neki? Ha valóban irodalommal szeretett foglalatoskodik, hát akkor az ember minden szükséges tapasztalatot igyekszik hozzá begyűjteni, és magáévá tenni a látott dolgokat, vagy nem?! Persze minden nap benne fortyogott láthatatlanul, talán csak a felszín alatt a bizonyítási vágy ösztöne: hogy majd ti. ő megmutatja másoknak, és ezáltal tesz szert az emberek körében elismert, és széles megbecsülésre. Teszik tudni, hogy mit akarhatott megmutatni? Szerintem a kisemberek sebezhetőségét, mert ő aztán valóban – bár megpróbálta titkosan leplezni, de valóban egy mélyen érző, mégis tudatosan is roppant érzékeny emberi lélek volt. Csak éppen egy kicsit, amikor lejárt a műszakja, és tisztességgel le kellett volna tussolnia, akkor egy kicsit kellemetlenkedő hangnemet ütött meg, velem szemben, hogy: na, ő most látja a munkás perspektívát, és hogy inkább így kellene értékelnie azt, amilye van!

Drága Annamarit magammal hoztam, tetszik tudni az a mi kettőnké! Azt tőlünk emberfia el nem veheti! Dezső mindig úgy emlegeti, hogy őt mi közösen gyártottuk, és abban a pillanatban, ahogyan a gyártás szót ideges, és gyors zaklatásként elhadarja mindig annyira ellenállhatatlan! még most is szereti a kicsi lánykát, de már csak egyre kevesebbet foglalkozik vele, mert nem ér rá! Állandóan csak gyűri, és megint csak gyürkőzi az ipart!

- Anyukám, kis mucikám! – mindig így kezdi a hízelkedését. – Adjál már egy pár ezret az ég szerelmére! – s aztán a könyörgő kérelemből átfordul hirtelen követelőzésbe, de csak finoman, tetszik tudni, hogy senkit meg ne bántson, mert ő nem az a fajta.

Jómagam úgy teszek, mintha már rég elaludtam volna, amikor hajnalok hajnalán beállít kissé sörszagúan, és enyhe illumináltsággal, de sohasem venném a merszet, hogy csakis egyetlen szóval is felhánytorgassam. Kérdem magamat: Akkor hova lenne a közös, és kölcsönös bizalom? No meg, a szeretet eltéphetetlen köteléke? Nem igaz?!

De tudja mit találtam ki, kedves szerkesztő úr? Amikor Dezső éjjel hazaállt, s keresné, erőszakos holdkórossággal már átkutatná az egész lakást, fogom magamat és eldugom előle különböző helyekre a dugipénzünket! Előbb-utóbb aztán belefárad, és leveszik mellé, osztán kora reggel uzsgyi már otthon sincs! A gyereket természetesen a világért sem sajátítanám ki önző, vagy akaratos céljaim elérésére, nemhogy már a nyúl vihesse az elrettentő puskát! Hagyom csak nyugodtan, hadd aludja magát ki jól, reggelig.

- Na, anya én akkor elmentem! Majd estefelé jövök, ha esetleg elszundiznál nem kell megvárnod! – felelte, majd sebtiben maga után behajtotta a nagy tölgyfa bejárati ajtót, és elment, így bőségesen még mindig jutott arra időm, hogy megcsináljam a gyereknek a tízórait, és pakoljak neki egy kis édességet, mert tetszik tudni; él-hal a csokoládéért! Amikor aztán szegény gyerekem a Tóni megjött az oskolából sajnos kék-zöld-lila egyveleggel, amik mint valami stigma-bélyegek körbevették egész pufók testét, és néha be is dagadt a visszafojtott ütlegek miatt az arca, hát tisztelt szerkesztő úr, mondanom sem kell, hogy az volt sorozatosan elkövetett, családi drámánk további folytatása atombomba hangulatban!

- Hát ez a gyerek meg hogy néz ki?! – förmedt rám, amikor délután ötkor beállítottam a vásárcsarnoki bevásárlásból. – Csak nem tudta már megint megvédeni magát ez a kis mitugrász tohonya?! – kerekedett el szikrákat szóró, véreres, smaragdzöld szeme.

- Ugyan már? Miket találsz ki? Biztosan kiállt a maga igazságaiért hisz ismerem, és tudom milyen az én fiam! – próbáltam védeni egyetlen magzatomat.

Tudtam én, nem is tessék megkérdezni – nagyon is jól tudtam, és sejtettem, hogy mit is csinálok. Igen ám! De, ha a férfiember elégedetlen az otthoni dolgaival, akkor szűkség törvényt bonthat, és megpróbálja másuk helyrehozni, és mivel szegény uram szinte az élet minden területére nézve meglehetősen makacs, önfejű, és roppantul hirtelenharagú – így, ha valaki belegázol kényes, és sértődékeny, sebezhető természetébe az adott illető – mondanom sem kell -, hogy porul jár, mert vagy nem szól hozzá, ami a könnyedebbik eset, vagy pedig úgy megharagszik, hogy nem győzi emlegetni sablonos prédikációt, miszerint: ,,Ezt megjegyeztem magamnak Margit!”

Bizonyára a szerkesztő úr is tudhatja, vagy legalább is átérezheti, hogy én tulajdonképpen egész életemben gályáztam, és robotoltam, mint a güzü! Látástól-vakulásig, olyannyira, hogy néhol megesett Szombat-Vasárnapi műszakjaimon is mennem kellett hol takarítani, hol pedig adminisztrálni, és akkor egy egyszerű közalkalmazott nem ugrálhat, még kevésbé mondhat nemet! A sok teendő, és munka mellett az embernek az idegei előbb-utóbb felmondják a szolgálatot, hacsak nem veszi, és nem veheti ki a szükséges, és megígért szabadságot, ami az én előrehaladott korom tekintetében is negyven napra rúgott! Igen, de tessék nekem elmondani a titkát annak, hogy hogy engedhessem meg magamnak a pihenést, ha Dezső most már alig a felét, ha megkeresi annak, mint régen az otthoni kasszába beleadott? Itt jött kapóra a Miszkinné ajánlata. Biztosan nem tetszik tudni, hogy kicsoda Miszkinné, mert sajnos a főnök urak, és a magasabb beosztásban lévő személyek hajlamosak megfeledkezni, az egyszerű tényről: hogy a közalkalmazottak is egyszerű, és közvetlenül barátságos emberek. Ez a Miszkinné szólt nekem, hogy közben tudna járni a helyzetem javítása céljából, és hogy lenne egy remek beteggondozói munkaköre a számomra! Egyébként tisztelt szerkesztő úr én anno még a hetvenes évek vége felé mint általános ápolóasszisztens végeztem egy Egészségügyi Szakközépben, így van néminemű fogalmam arról, hogyan kell vért venni egyszeri szúrással a vénából, úgy hogy nyoma se maradjon, illetve, hogy cukorbetegség esetén hogyan adagoljam megfelelő mennyiségben az inzulint úgy, hogy a beteg életképes, és boldog lehessen. Aranyos emberhez kerültem be bizonyos Janák Vilmoshoz a felszabadulás után mint gépészmérnök helyezkedett el, de tetszik tudni fölötteseivel hamar meggyűlt a baja, és mint a vándorfecske megesett, hogy hónaponta újabb, és újabb munkakörökbe jelentkezett be! És ezt az üzemigazgatók nem torelálhatták! Nagyon szeret tréfálkozni, és bolondozni tetszik tudni, legszívesebben el lenne egész nap a gyerkőccel, és nem csinálna az égadta világon semmit sem; csak játszana, és megint csak játszana! S sok esetben kifigurázva – persze csak szigorúan a jó ízlés határain belül -, szidja azt a semmirekellő főnökét, aki megint nem adta ki számára a már előző évben beígért önkéntes szabadságot, holott nagyon jól tudja, hogy az én uram ha kell, akkor szívesen elvállalja az éjszakai műszakot is!  Sokszor Dezső csak nézni tudott, amikor én is megmondtam neki, hogy a szomszédok majd vigyáznak kislányunkra, és elmegyek vele én is dolgozni, mert igen is szerkesztő úr, de nagyon kell a pénz! Azt hittem kérem szépen, hogy egy eltévedt atombombaszerű, hangulatkitörésében eltöri a derekamat, és aztán se ki se be!

- Megbeszéltük ugye, annyus? Már nem is tudom, hogy hányszor kellett rágnom a füledet miattad! A családban én vagyok az eredeti kenyérkereső fél, és ebből egy jottányit sem vagyok hajlandó engedni! Megértetted?! – úgy hangoztatta tessék csak elképzelni ezt a fajta merev, konzervatív elképzelését, mintha egyedül csak a saját mondataiban lehetne halálbiztos, és pontos.

Másnap aztán elővettem a kislányt, hogy lehetőségekhez képest az apja ki tudja pihenni az aznapi fáradalmait, mert tessék csak elképzelni félálmos holdkórosságában reggel fél öt felé majdnem sikeresen elgázolt egy vele szemben értetlenkedő utast, pedig az csak hevesen fölmutogatta a karóráját, mintha csak ezzel szándékozott volna jelezni, hogy ő – mármint az utas egy valóban fontos, és lényeges ember, aki soha nem engedhet meg magának akkora luxus felelőtlenséget, hogy akárcsak egy másodpercet is késsen eredeti munkahelyéről! Tessék elképzelni alig tudtam az én jó élhetetlen, és hiú uramat lebeszélni róla, hogy kiszállván a vezetőfülkéből ott helyben agyon ne verje azt a szerencsétlent, aki kicsit túlságosan is közel merészkedett a még éppen járó buszához.

Csodálom egyáltalán, hogy az én férjem még eddig is kibírta ezt az idegőrlő, és valóban strapás munkát! Amit ez az ember naponta kénytelen elviseli szerkesztő úr drága – az már nem is embernek, de állatnak sem való! Attól tartok, hogy most majd öregségemre, ha egyszem lányom is kikerül a családi fészekből a férjem nyugdíja már – félő – hogy nem lesz elég, s én pedig a végestelen örökkévalóságig gürcölhetem törleszthetem a sivár hétköznapjaink romjait! Megyek szerkesztő úr, isten áldja!

Ezzel a megtört kis öregasszony kilépett a szerkesztőség ajtaján, hogy a most napvilágra került, és kifecsegett hétköznapok elviselhetetlenségével újból számot vessen, és felvegye keresztjét…   

                                                    AZ ORVOSNÁL

Normálik Antal nem is gondolta volna, hogy ötvennyolc éves korában a véletlenség úgy hozza, hogy egy egyszerű foghúzásba majd bele kell halnia. Világ életében valósággal rettegett az orvosoktól, és úgy tekintett rájuk, mintha olyan sintérek, és félistenek lennének egy személyben, aki a felelősség zászlaja alatt azt tehetnek az adott betegeikkel, amit csak akarnak!

Éppen ezért, mintha titokban lelke féltettebb, és rejtettebb mélyein megérezte volna azt, hogy vele bizony valami nagy baj történhetik sürgős feladattal azonnal végrendeletet fabrikált, és összes értéktárgyait; ami pusztán csak egy elhasznált íróasztalra, írószerekre, és összeirkált határidő naplói sokaságára vonatkozott – amikben viszont értékes, elsősorban irodalmi jellegű kéziratokat rejtett mindent kevéske hozzátartozóira hagyott! Illetve mivel gyermeke nem született, és áldott kedvese is nagyon korán, mindössze negyvenéves korában halt meg rákos daganat következtében ezért úgy gondolta, hogy azonnal kerít egy megbízható valakit, akivel a változatosság kedvérét már régóta ismerték egymást: hogy ne legyenek egymásnak valósan is tökéletesen idegenek, és rábízza fennálló hagyatéka rendezését, és a rendelkezési eljárást!

Amikor az ügyvéddel – aki mellesleg csupán csak mindig az adott ügyek anyagi vonzatát mérlegelik, mielőtt bármiben is munkába, vagy segítségre jogot adhatnának -, azonnal munkához is látott!

Folyton az motoszkált a fejében: ,,Mi a helyzet abban az esetben, ha tévedt az orvos?! Mi van, ha ő nem is annyira beteg, csak a foga egyedül, mint azt magáról már ideje korán feltételezte?” – s míg agyában tótágast járkáltak fel, és alá a gondolatok azt vette észre, hogy már másnap van, ami azt jelenti, hogy egész éjszaka jóformán egyetlen szemhunyásnyit sem aludt!

Amikor másnap élete legfontosabb, ha nem elengedhetetlen, és megkérdőjelezhetetlen megpróbáltatására készült – már jó kora reggel odaért az orvoshoz, hogy idejében legyen alkalma rá, hogy magában tisztázhassa a lényegre törő kérdéseket is:

,,Ugyan ne izgasd magad semmi miatt – próbálta magát nyugtatgatni -, elvégre! Mi baj származhat mindebből? Meglehet, hogy nemcsak egy, de több fogadat is kihúzzák!” – azt persze csak gondoltban merészelte sunyin magában odatenni, hogy ez a foghúzás is, mint minden lényegi döntése az életében bizony jelentős fájdalomba kerül; persze annak ellenére, hogy az adott orvos kellő élvezettel adta be ínyébe az elengedhetetlen injekciót, aminek a hatása, csak jóval később fog teljesen távozni szájüregéből! – Ezt azonban az adott orvos sajnos egyáltalán nem közölte!

- Jó napot kívánok! Hát hogy érzi magát kedves Normálik úr ezen a szép, derűs decemberi reggelen, amikor még a nap is kegyes volt hozzánk, és megmutatta sugarait? – próbált kicsivel jobb kedvet csempészni a kellőképpen barátságtalan, hófehérre meszelt rendelői közegbe a fogorvos.

- Jó napot kívánok, doktor úr! – üdvözölte kissé megszeppenten, és ledöbbenten, miközben torkán öklömnyi nagyságú nyelésgolyók száguldoztak végig.

- Ne féljen semmitől tisztelt uram! Egy-kettőre kidobjuk a rosszacska fogat és utána, mintha újjászületett volna, úgy fogja érezni magát, mint egy vadonatúj ember! – lelkendezett a doktor.

- Akkor mégis miért van az, hogy úgy érzem magam, mint akit – legalább is -, a vágóhídra visznek földarabolni, és nem egy kellemes környezetben kényeztetnek.

Az orvos érthette a feketére sikeredett humort, mert szépen lenyirkált hófehér bajsza alatt elmosolyodott, és egyszer kétszer sikeresen megingatta a fejét:

- No, ne rémüldözzék már, az isten áldja meg! Hát ötvennyolcadik évében van, és nemsokára kerekévfordulót ünnepelhet! Nem igaz?!

- Ezzel nem nyugtatott meg! – motyogta maga elé.

- Ha ez megvigasztalja adhatok én magának dupla adag érzéstelenítő injekció dózist, feltéve persze csak, ha kéri?

Normálik most esdeklőn, mint egy kisgyerek, aki cukorkáért kuncsorog fölnézett, és szemében látszott a fohászkodás, és a reménykedni vágyó sóhaj, hogy mindent, hogy ezt a pokol küldte fájdalmat szüntessék végre már meg!

- Megértettem, tisztelt uram! – bólintott az orvos, majd egy szépen kifényesített tűvel aprón megböködte az íny területét több helyütt is, mert elvégre a célszerű, és hatékony kábítás csakis akkor jótékony, és tartós – még ha átmeneti jelleggel is bír, hogyha az illetőnek teljesen elzsibbasztja az állkapcáját.

- Akkor kedves Normálik úr megkérném, hogy maradjon, hogy a rendelő előtti széken várakozzék, amíg tökéletesen kifejti hatását az érzéstelenítő! Az egész csak tizenöt perc minimum. Utána pedig meglátja boldogan fog innét távozni! – volt a megígért válasz.

Normálik – mint mindig egész életében gyerekkorától kezdve kései nyugdíjaztatásáig, amint csupán az utóbbi időben kellett volna kézhez kapnia -, azt tette amit kértek tőle: kiment az előtérbe, és amíg a nővér nem szólította türelmesen várt.

,,Még hogy hasogató fájdalom! – mérgelődött. Ez úgy tompítja az ember agyát is, hogy egyszerre zsongító, és zsibbasztó is!”

Ne sokkal később letelt a tizenöt perc, és a rendelőajtóban türelmetlen, és várakozó tekintettel megjelent maga a nővér is!

- Normálik Antal urat kéreti a doktor úr! – hangzott a felszólítás visszhangozva az egész helységben.

Normálik Antalnak azonban úgy felpüffedt, és szemlátomást feldagadt a szájürege, hogyha szeretett volna akkor sem tudott volna beszélni, vagy egyáltalán megköszönni a szíves invitálást. Így csak inteni tudott bal kézzel, és mutogatva jelezni, hogy megértette!

No, most ebből vajon mi fog kisülni, és ahogy a rendelőajtó felé közelített szándékosan lassítva minden lépés után újragondolt lépéseit, mintha a végítéletre harangoztak volna lelkiismeretében!

- Hát tisztelt uram, ahogy látom nagyon szépen bedagadt a szájürege, ami nagyon jó jel – lelkendezett a doktor -, akkor a következőt javaslom! A legfontosabb feladat, hogy a szájüregben most kisebbfajta fertőzés lépett fel, erre utal a földagadt arc, s mivel a gyulladást mindaddig felesleges lenne megszüntetni, amíg a meghibásodott fogat el nem távolítjuk, sajnos közölnöm kell magával, hogy szét kell feszítenünk a száját, de csak ideiglenesen, addig, amíg a szükséges beavatkozást végre nem hajtottuk!

Most a nővérhez fordult, és segítséget kért. A nővér műtőskesztyűt hozott az orvos mindkét kezére a sterilizációs folyamatot követően természetesen, majd egyenként megkezdte az orvosi műszerek, és különféle orvosi segédeszközök szakszerű odaadogatását az orvosnak!

- Jól van Normálik úr! Megkérném akkor, hogy amennyire csak lehet foglaljon helyet a székben, és azonnal megláthatjuk, hogy mi vár még ránk!

Normálik helyet foglalt a székben, az orvos pedig egy kisebb méretű, fémpedál segítségével a kívánt magasságokba emelte, hogy beláthasson a szájába. Fejére kisebb méretű fejlámpát akasztott, mert így könnyebb, és hatékonyabb volt bejárni a fertőző területet.

- Aha! Heuréka! – kiáltott fel. – Meg is volna a probléma gyökere! – lelkendezett, akár egy kíváncsi gyerek. – Ahhoz, hogy eltávolíthassam a gyulladt, és sérült fogat, sajnos ejtenem kell egy másik méretű beavatkozást az ínyrészében, hogy az idegeket, és tökéletesen elkábítsuk!

,,Hogy még ez is? Mit akarhat ezzel?” – s meglátszott, hogy szerencsétlen Normálik egyetlen jelentős perc leforgása alatt leizzadt.

Az orvos, abban a pillanatban szorgalmas, hangyamunkába kezdett, és amit ki kellett venni a fogágyból azt kivette, amit el kellett sürgősen távolítani azt eltávolította! Az adott orvosi beavatkozás mindösszesen negyvenöt percet vett el az orvos, és páciens életéből!

- Készen is van! Ugye hogy katonadolog volt! – tette le csöpögő vértől, még nedves, és ragadós fémeszközeit az orvos. Észrevette, hogy Normálik – bár már jócskán túl volt ötvennyolcadik esztendején erősen, és visszafordíthatatlanul könnyezik!

- Ejnye, no! Hát nézze meg az ember! Én megértem, hogy fájdalmai vannak, de azért, ne essünk túl a ló másik oldalára! – méltatlankodott egy kevéssé.

,,Persze! Most ezt mondja! Fogalma sincs, hogy milyen gyehennás fájdalmakkal jár ez!” – s végtelenül pergette továbbra is krokodilnagyságú könnyeit, mert most végleg úgy érezte, hogy nemcsak egy pótolhatatlan emberi testrésszel lett kevesebb szervezetében, de valami végérvényesen megszakadhatott benne!

- Várjon csak! Adok én magának zsebkendőt! – azzal az íróasztalfiókból hófehérselymű zsebkendőt vett elő, és gondosan, mintha csak nagyapja lenne letörölte betegének megtöredezett cseppjeit.

- Ne izguljon már annyira! Még egy-két nap, és megígérhetem, hogy a lehető legjobban fogja magát érezi! – azzal visszament az íróasztalához, bepötyögte a számítógépbe betege adatait, és receptre felírta a szükséges nemcsak méregerő, de extra drága gyógyszereket is, amit a betegnek szükséges szednie, hogy további fertőzések már ne léphessenek fel!

A problémák késő este – jóval éjfél után kezdődtek, bár kétségtelen addig se volt egy leányálom a pihenés, mégis most Normálik élettársa vette észre, hogy kedvese egyre nehezebben veszi a levegőt, és sokszor fölkell az ágyból, és vagy a konyhában üldögél, vagy a nappaliban járkál, mert képtelen aludni, és megnyugodni!

,,Bizonyára óriási, és elviselhetetlen fájdalmai lehetnek!” – gondolta az asszony. Bement a konyhába, kivette a mélyhűtőládából a tegnap lefagyasztott zöldborsót, és Normálik fölpöffedt szájára helyezte, de csak lehelet-óvatosan.

- Drágám! Hogy érezed magad? – tette fel a szerinte is kellemetlen, és a lehető legbugyutább kérdést - legalább is a mostani pillanatban. – Kit értesítsek? Hívjam az ügyeletet?! – s szegény, még most is csinoska asszony jelentősen tördelni kezdte törékeny, és vékony hattyú kezecskéit!

Lassan hajnali fél négy lett, és a helyzet, és Normálik egészségi állapota bizony nem sokat javult Normáliknak karikásodtak a szemei, látóköre beszűkült, és egyre fáradtabban, egyre elcsigázottan érezte magát!

- Szívecske! – szólt fáradt, meggyötört hangon a kedvese. – Riasszam az ügyeletet?! – aggodalmaskodott.

- Ne, ne drágám! Majd én fogom magam és a józan két lábamon elblatyogok a rendelőig! – azzal fogta a hálószobaszekrénybe felakasztott holmiját, és elkezdett kényelmesen öltözködni. Amint sikeresen fölöltözködött, szólt az asszonynak, hogyha bármi hiba, vagy baj történne, akkor abban az esetben megtalálja a végrendeletét a kis miniszéfben a dolgozószobájában a könyvei között elrejtve! Még külön nyomatékosan figyelmeztette is, amikor elindult, és fölhívta rá a figyelmet; mintha titkokban megérezhette volna, hogy súlyos dolgok történhetnek még vele…

Sikeresen beért a János Kórházba, egyenesen a sürgősségi rendelőbe ment, és ott hirtelen az egyik fehér székre penderülve összeesett, és rosszul lett! Az a néhány beteg, és közeli hozzátartozó akik ott voltak szóltak, hogy alig lélegzik, és az arca teljesen föl van püffedve, ami miatt a levegő nem tud eljutni a tüdejébe! Az éppen szolgálatot teljesítő, ügyeletes orvos ugyan azonnal gégemetszéssel próbálkozott, hogy néminemű levegőhöz jusson, de sajnos a fulladás tartós állapotán már ő sem tudott segíteni! Normálik Antal utolsó szavával is halhatatlan kedvesét szólította, és folyton azt mondogatta, hogy el ne felejtse a dolgozószobában az adott fontos dolgot megcsinálni, ahogy eltervezetten kérte!  Alig ötvennyolc éves múlt most novemberben…

RETTEGŐ EXTÁZIS

Ráncos-arcú, holdvilágos éjek orvgyilkos csendjében áthallom hogy dorombol lüktető szeretőként a bíbor-szirmú, tachicardiás szív! Suttog egyre céda-parázna hangja, még benned fortyog egyre egy méltóbb, álom-terv: Celeb-műsorok ismeretlen, üzletieskedő homályán csillogó őszinte-tekintetekkel egyre ritkábban találkozol! Csavargók éjjeli menedékhelye nem biztos, hogy befogadja sem a remete-prófétát, sem a lírai értelmiségit! Eltépett húrjait a létező Időnek már serénykedő Moirák sem gyógyíthatják be!

Eldugott spirál-ösvények menekülő vadjaként kinek átkozott lábnyomában apokalipszis homokszemei peregnek mint figyelmeztető, stigma-jelek - bűzös kapu-mélyek alvilági sikátora lészen fekhelye az Őrzőknek is, aki Embernek megmaradt! Örök s Mindenség-szerelmet egyelőre csupán folyton bolyongó-tévelyen képzeletében találhat! Javíthatatlan örök gyerek-Ember, kit folyamatosan sebeznek gaz-ordas bitangok s aki mégsem szolgáltathatja ki gyerekkorát, felfedezhető kíváncsiságát, mert akkor odavész a játékos rácsodálkozás képessége!

Retteg még most is! Mint beteges, árván-hagyott, melasz-kiasfiú félig fuhátlan felkínálkozások örömeitől is! Jól jegyezze meg mindenki! Kit gyermekként lelket-marcangoló félelem s rettegés űzött tárt, babonázó mell-kikötők között menedéket nem csupán felnőtt látszat-örömöket találhat! Olcsó dezadorok húgyszagú, orrfacsaró emlék-bűze gyakorta még jelenidőkben is facsargatja orrát!

Megfakult reményeit egy érett, tartalmas életnek sem szabadna soha feladnia! Szivárvány-szempillák pillangó-árnyékai kedvesen még kacagnak tétova-tesi ügyetlenségek hátrányán, - de a Mindenség vérmolekulákat szaporító paradicsomi extázisáigsokkal több idő szükséges!

TÁJKÉP ECSETTEL, ÉS GYEREKKACAJJAL

A fiatal és kezdetben nagyon sikeres színésznő – akit persze szokásos nagyzolós, és vakuvillogatós keretek között -, mint ezúttal is ünnepelt sztárként képzelt el magának, és állított be a médiahadjárat, nyugodt, megbékélt, és harmóniára talált családi idillt álmodott magának; ahol békében nevethet, és nem kell folyton folyvást azon ügyeskednie, hogy melyik kameraállásból mutat jobban a mennyországot is megigéző, halhatatlan mosolya, vagy lefegyverző tekintete!

Amikor még abban a hogy is hívják? híres sorozatban játszott, ahol a legtöbb néző, már az első húsz percben is tökéletesen elvesztheti a fonalat – elvégre egyszerre több szálon futó, és párhuzamos történettel ismerkedhetnek meg a tévé előtt ülők, - így nem meglepő, hogy a legtöbb barátság, és tisztelet, amiből majdan szerelem sarjad ezúttal sem a kamerák előtt; sokkal inkább a kulisszák mögött következett meg.

Egy fiatal, szakállas, kissé hetyke, nagyon tehetséges zeneszerző, aki mellesleg az egész futó sorozatot hangszerelte, és nyugodtan mondhatjuk, hogy hangmérnök is volt egy személyben szeretett volna udvarolgatni a tehetséges, és már a Nyomorultakban is játszó művésznőnek, viszont az a bizonyos extra plusz szinte minden élethelyzetből kihagyta, legalább is akkor, amikor a művésznő lélegzetelállító mosollyal, és magától értetődő, önzetlen kedvességével mindenkit elbűvölt, és mindenkit levett a forgatási szünetekben a lábáról!

A sorozat egyik producere lett később arra figyelmes, hogy abban a szentséges, és varázslatos pillanatban, amikor az adott művésznő szövegkönyvvel hattyúkezében belépett az adott forgatásra a fiatal zeneszerző lelkében valami megállt, összetört, és valami elszabadult, bár a külvilág ebből pusztán csak annyit érzékelhetett, hogy közöttük egyértelműen megálljt parancsolt a levegő!

- Na, Gézukám! Ne legyél már ennyire anyámasszony katonája! Hát csak akarni kell az isten áldjon már meg! Hát ki volt a te apád, mi?! Mire tanított? – kérdezte meg tőle a producer, aki már szemlátomást meglehetősen zabos, és nagyon ideges volt amiatt, hogy aznap szinte csak egy-két kivétel akadt, akik készültek a forgatási próbára, de a többség még így is inkább szeretett improvizálni, mert akkor sokkalta gördülékenyebben halad a szöveg is!

- Ne izélgess kedves Tóni, mert már így is kész idegroncs vagyok! Láttad a szemét! Ezeket a halhatatlan, barnalángú üstökös szemeket! Ezek elevenen keresztre feszítenék az emberi lelket, ha lenne módjuk mélyükre látni, és meglátnák az igazi lelkeket!

- Csak nem?! – hüledezett a producer. – Szerelmes vagy? – csattant a szó az ajkán. – Hányszor elmagyaráztam kedves Gézukám, hogy abból még semmi jó nem származott, ha az egyik munkatársaddal bonyolódsz szerelmi légyottba!

- CSsss! Csak csendesen kedves Tónikám! – így a fiatal zeneszerző -, mert a végén még meghallja ez a szépséges tündér, és akkor aztán lesz nekem nemulass!

- Csak nem izgul egy akkora toronymeszelő mamlasz, mint te Gézukám! Hát neked akkora rutinos tapasztalatod van, hogyha én így muzsikálnék, hát már Amerikába is kimentem volna bátran!

- Ja, persze! Én is tudom mi a különbség Beethoven IX, és XI. szimfóniája között, de ez most egészen más! – s meglátszott rajta, hogy elgyötört lelkében majd meggebed azért, hogy megszólítsa valamelyik nap az egzotikus szembogarú színésznőt, vagy hagyja a fenébe az egészet?

A fiatal művésznő azonban mi tagadás érthetett egyet-mást a csábítás női démon művészetéhez, mert amint az aznapra való betanulandó szövegkönyvet tanulmányozta minél szájbarágósabban – elvégre fontos a helyes artikuláció, nem ezt mondja mindig a beszédtanár -, le nem vette a szemét a zeneszerzőről, aki hangyaszorgalommal csapott most a zongorahúrok közé.

A fiatal színésznőnek a család az egy kisebbfajta szentség volt, aminek a tiszteletébe a legkisebb hányavetiséget, a legaprócska könnyelműséget sem bírta elviselni, és csak arról ábrándozott, már kislányként is, amikor nagymamája szoknyája mellett rohangált, hogy bizony ő, ha nagy lesz anyukaként gondoskodni fog szíve csöppségéről! De mivel már olyan sokszor csalódnia kellett az életben, és főként a férfiak néven elhíresült cégéres haramiák csoportjaiban, akik előszeretettel – elsősorban falkákként vadásznak a nőstény-áldozatokra, s miután megtörtént a nagy általánosságban egyetlen éjszakás kaland, hát fogják magukat és hamarjában kereket oldanak!

Így történhetett, hogy a művésznő gondosan megválogatta, és szó szerint listázta is barátait; valahogy úgy, mint amikor a későbbi Oidipusz királynak a rettegett Szfinx föltette három lényeges kérdését: Reggel csak egy lábon jár, délben már kettőn, de este már három lábon! Kérdés: Mi az? – S amikor a büszke harcos egyből megmondta feleletét, hogy ez maga az Ember! a Szfinx szégyenében levetette magát egy hegyszirtről, és a mélybe porrá lett! – Valahogy így listázta barátait is a párkapcsolatokban tudatosan is esetlenül mozgó művésznő, és sajnos óhatatlanul is mindig kiesett előszeretettel kobakjából, hogy az ajtókat bizony a mai könyörtelenül anyagiaskodó világban bizony illik bezárni! S mivel sűrűn megesett vele, hogy nem zárta az ajtókat azok a bizonyos emberek, akik előszeretettel húztak abból hasznot, ha embertársaikat megkopaszthatják busás hasznot remélve kertelés, és különösebb kérés nélkül bementek lakásába és ki is fosztották!

Pedig hajdanán mennyire egyszerűnek tűntek – kivált gyerekkorban, a dolgok, mikor még mindenki barátnak számított, s nem ellenfélnek! De hát sajnos egyszer minden véget ér, és azok az idők, bizony már jócskán elmúltak!

A fiatal színésznő most azonban mégis úgy határozott, hogy szemügyre veszi kicsit közelebbről az illetékes lovagot, akinek feltett szándéka, hogy elsősorban az Ő szívét gyarmatosíthassa; nem is habozott sokáig mert másnap, és harmadnak is a titokzatos pingvinkülsejű lovagocska ugyanúgy otthagyta plüssállatos csomagocskáit az öltözőben! Éppen ezért, megkérte mindig a darabok aktuális rendezőit, hogy kicsivel a függönybontást követően hadd mehessen öltözőjébe, mert egy fontos eset nyomára bukkant! A többi színészek, és persze legkivált a rendezők előszeretettel kinevették, és persze jókat is derültek rajta, de azért csak elengedték.

- Jól van Erika kedves! – mondogatták vihogva neki -, menj csak egészen nyugodtan! A boltot majd mi visszük! -–s jókat derültek távollétén, amit viszont most ő vett halálosan komolyan, mert biztosra vette, hogy az életére törnek; méghozzá az az ismeretlen, és gyanús pingvinkülsejű férfi, akit mindig is látott!

Egyik alkalommal szándékosan az olvasópróbákon sem jelent meg -–mert öltözőjének szekrényében elrejtőzve várta a titkos percet, mikor is leplezheti le a rejtélyes besurranót! nem kellett sokáig várakoznia, és a megdöbbenés annál hihetetlenebbnek, és megdöbbentőnek látszott, minél kézenfekvőbb volt: kiderült, hogy a kedves idős Tamás bácsi is segítette ezt a rejtélyes lopakodót, így a fiatal művésznő teljes jogosan elárulva érezhette magát, amiért mindent elhitt a hódolóval kapcsolatos híresztelésekből!

- Hát maga Tomi bácsi meg mit keres itt? – vonta szúrós szemöldökkel kérdőre a kissé meglepődött öreget.

- …Kisasszonyka…azt hiszem, hogy nagyon is félreérti az adott helyzetet! – próbálkozott igazát bizonygatni az öreg. – Én itt csak kisegítő vagyok! A többihez azonban semmi közöm!

- De hát én megbíztam magában Tamás bácsi! – egy vastag krokodilnagyságú könnycseppet sikerült kitörölnie a szeméből. – Hogy tehette ezt?! Hadd halljam?! – ment át egyik pillanatból a másikba a hangja védelmemből vádolásba.

- Nézze, drága kisasszonyka! Én csak egy nagyon kedves hölgy ismerősömnek a fiának segítettem egy kicsit, és semmi több, mert Ő maga félt megtenni a kínálkozó lépést! Ha érti mire is gondolok!

- Ne is folytassa! Azt hittem, önben megbízhatok! Hiszen tudja, hogy a legutóbbi kapcsolatomnak is mi lett a vége? Elhagyott, mert biológiai ösztönei fontosabbak voltak, mint a kölcsönös tisztelet, és az őszinteség! – kicsit el is sikeredett a sok szipogásban elmaszatolnia a sminkjét.

- Jaj, ejnye, kisasszonyka! Ne ittassa az egereket, inkább gondoljon úgy erre a félszeg fiatalemberre, mint az élettől ajándékba kapott, újabb nagyszerű lehetőségre, hogy párt találhat magának, és ne hallgasson a süketfülűekre, ha megkérhetem! – azzal kacsintott egyet. A művésznő pedig, mintha csak a nagyapja volna mellkasához bújt:

- Nagyon köszönöm Tamás bácsi! Tudtam hogy önre mindig számíthatok! – hebegte a meghatottságtól.

- De most pedig kedves kisasszony nem fogunk pityeregni, mert lenne itt egy tétován lézengő fiatalember, aki ismét hozott önnek egy csomagot. Azzal behívta a félszeg udvarlót a helységbe.

- Jó napot kívánok és kezét csókolom drága művésznő! – köszönt illedelmesen, meghajolt a portás felé, majd kézcsókkal üdvözölte a fiatal hölgyet, akinek ez felettébb szokatlan, és különös volt – tekintettel a mai értékvesztett világban!

- Üdvözlöm! – mosolyodott el bájosan őzikeszemével, és egy kicsit talán el is sikeredett pirulnia -, úgy értesültem, hogy ezt a sok csomagot, mind ön küldte a számomra! Megtudhatnám, mi célból? – kérdezte kíváncsiskodva, puhatolózva.

- Drága művésznő! Bocsásson meg nekem az őszinteségem miatt, de ön engem mindig is lenyűgözött, és bár tudom, hogy csupán színpadi alakításaiból ismerhetem önt, mégis önből valósággal valami megfoghatatlan, mágneses energia árad, ami önhöz egyre vonzz és képtelen vagyok szabadulni tőle! – áradozott, kissé megrészegülten szavainak súlyától.

- Na ne mondja! – hitetlenkedett a másik. – És mondja csak kedves…szabadna a nevét?

- Horgács Antal vagyok kérem tisztelettel!

- Hát kedves Tóni úr, miből jutott arra a következetésre, hogy én szeretnék egy új párkapcsolatot kiépíteni?! – szögezte neki a kérdést.

- Én csak…azt gondoltam, hogy megismerkedem önnel, és ha minden jól alakulgat, akkor megkérném, hogy egy kisebbfajta szíveskü keretében szerény szertartással legyen mellettem mindig az elkövetkezendő ötven évben! – amint ezt elrebegte már térdre is ereszkedett illedelmesen.

- Jaj, ilyet ne mondjon, mert végleg megüt a guta! Tessék rögtön fölkelni és inkább beszélgessünk! – volt javaslata.

Azzal tulajdonképpen az est hátralévő részét átbeszélgették, és nem is vették észre, hogy rájuk virradt a nap, és hogy ebből az új ismeretségből számukra is talán kisülhet valami új lehetőség…

                                                AZ ELHATÁROZÁS PERCEI

A lehető legegyszerűbb vasúti kocsi már jócskán színültig telt, akkor is alig lehetett elvárni, és a sok esetben gonoszkodva türelmetlenkedő emberforgatag, akik szinte vége-hossza nincs mindig menekülve siettek vagy dolgozna, vagy hitvány ügyeiket elintézni ügyet sem igen vetettek arra, hogy egy ártatlan, pajkos őszikeszemű, ifjú hölgy hatalmas turistazsákjával, amit egy megteremett, markos legény is nehezen tudott volna, megemelni minden maradék energiájával azon ügyeskedik, hogy valahogy bejuthasson egy kupéba, mert odahaza Nógrád megyében már nagyon várták haza!

- Bocsánat! Elnézést! – kért helyet valahol egy idősebb, és látszólag házsártosabb asszonyság mellett, aki a maga kellemetlenkedő, rikácsoló hangján azon nyomban ezt szóvá is tette:

- Hát ez aztán már szemtelenség! A fiatalok mindent megkapnak; ingyenes ülőhelyet, még tán bérletet is az öregeknek meg annyi se jut, hogy egyáltalán tiszteljék őket?! – vetette oda.

- Elnézést kérek asszonyom! De mi alapján ítél ön engemet meg, amikor – már ne haragudjék -, de nem is ismer?! – szólt az ifjú hölgy, lepakolva irdatlan nagyságú súlyát pont a pufók fiatalember mellett.

- Én csak fölhívtam a figyelmet, hogy mostanság a fiatalok érvényesülnek, és mindenki az öregeken köszörüli a torkát! – mérgelődött dühösen.

- Ebbe azt hiszem, most ne menjünk bele, tisztelt asszonyom! De, amennyiben megmondaná, hogy lenne itt egy szabad ülőhely? Azt megköszönném!

- Nézze meg az ember! Még szemtelenkedik is! – dúlt-fúlt, és megint csak haragba került. – Keressen magának! – azzal, mint aki jól végezte a dolgát, és látszólag az égadta világon semmi köze a többi utashoz az ablak felé fordulva szánalmas kedvvel folytatta tovább a pisztáciák aprócska kagylóiból való értékes csemege minél hatékonyabb élvezetét!

A fiatal hölgyet a legtöbb utas megbámulta, de mind rest, félszeg, és túlontúl gyámoltalan volt – mindössze egyetlen embert kivéve, hogy mázsás súlyú csomagját fölsegíthesse és ez nem volt más, mint a pufók fiatalember.

- Kérem, hölgyem! Engedje meg, hogy segítsek! Hagyja csak! – azzal, mintha csak legalább is párnának, vagy habkönnyű piperecikkeket rakosgatott volna könnyedén ide-oda máris fölrakta a hölgy nagy turistazsákját fölső poggyásza mellé.

- Jaj, nagyon szépen köszönöm! – hálálkodott gyönyörűen megértő, és szinte könnyben úszó, meghatott őzikeszemekkel! – Én…igazán nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg! Merre felé utazik, ha szabad kérdeznem? – vette fel a beszélgetés kissé elhanyagolt szálait.

A pufók fiatalember – aki különösebben sohasem volt szerencsés egy már megkezdett beszélgetés továbbvitelét illetően -, nyeglén, és tétován csak habogni-hebegni tudott belenézve a hölgy gyengédségről árulkodó, átható tekintetébe.

- Én…csak ide megyek nem messzire! – maga sem értette, hogyan is mondhatott ekkora égbekiáltó sületlenséget.

- Értem! – s azzal az egzotikus, lefegyverző mosollyal, amire csak azok az igazán kivételes emberek képesek, akiknek a lelke nyitott könyv, a hölgy bájos kacérsággal elmosolyodott, és helyet fogalt – bár kissé szűkösen -, a  megszeppent fiatalember mellett.

- Ön merre felé utazgat? – reszkírozott meg egy ártatlanságszámba menő kérdést a félszeg fiatal.

- Hát tudja most éppen hazafelé megyegetek, mert ezt a sok cuccost ki kell mosnom, és még készülnöm kell a vizsgáimra is!

,,Vajon most megkérdezzem, milyen szakos?” – ez járt a fejében tétován.

- Megkérdezhetem kegyed milyen szakos, ha nem sértem meg vele?

- Ugyan már! Ne gyerekeskedjen! – pirított most rá.  – Magyar-történelem szakos vagyok, akinek az ideje roppantul drága, mert nagyon szigorúak a követelmények, és főleg a magyar nyelvészetből pokoli a strapa, ami az egyetemen uralkodik!

- Ne tessék mondani! Rettenetes! – hüledezett most egy idősebb öregúr, aki csak azért pillantott fel jól megszokott pénteki délutáni rovatából, mert kifogyott a pipájából a dohány.

- De! Úgy bizony! Így görbüljek meg, ha nem igaz! – s azzal kis hattyú kezecskéi mutatóperceit begörbítve furcsán grimaszolni kezdett.

- Őszintén sajnálom, hogy kellemetlenkedtek kegyeddel! – vetette most oda a bátorság látszataként a fiatalember is, csakhogy mondjon még valakit, mert a trécselés, és a dumcsizás sajnos sohasem volt erőssége.

- Én nem szégyellem magamat, mert vegye tudomásul, hogy saját elhatározásomból jelentkeztem az egyetemre, és be is jutottam! Viszont! – emelte kissé tágasabbra mindent látó, szinte a lélek belső békéjét is kifürkészni kész szemeit -, én kedves uram, saját magamat taníttatom, mert költségtérítéses vagyok! – s ebben a meghatározó pillanatban a pufók fiatalember maga is úgy érezte, mint akit tökéletesen rabságba ejtett az adott perc lefegyverző hangulata, és itt nyomban meghalt volna, ha szíve nem lehet az övé! Most azonban hosszú percekig gondolataiban kutakodott, hogy vajon ő, mint államilag finanszírozott mit is mondhatna egy gyönyörű liliomvirágnak, hogy ő szerencsésebb volt, mint mondjuk egyesek? Hát ez butaság! Rögvest el is vetette az ötletet!

- Mondja csak, mit szeret kedvenc időtöltésben csinálni? – ezt már a hölgy kérdezte élénk kíváncsisággal, mert úgy feszélyezte a kínos csend.

- Hát…- nyújtotta el a szót -, tetszik tudni én amolyan gyámoltalan, mama kedvence, szánalmas szürke egér vagyok, aki imád olvasni, és írogatni, ha teheti elveszni a kultúra Pantheonjaiban, és könyvtárak labirintusaiban is kutakodni!

Az ifjú szépség most kedvesen elmosolyodott. No, nem kell mindjárt fölfortyanni – ez nem provokáló, sem gúnyolódó mosolygás volt, hanem egy sebezhető szív mindennél kifejezőbb őszinte mosolya.

- Nocsak! – lepődött meg. – Egy lelkes, kis könyvmoly! Bocsánat! Nem akartam ezzel megbántani! – mert elnézve a fiatalember kissé pesszimista ábrázatát, maga is azt hihette, hogy valami súlyos vétket vétett!

- Nem dehogy bántott meg! Inkább én kérek elnézést, amiért zavartam! – mentegetőzött.

,,Ez a srác most teljesen komplett, vagy egészen egyszerűen csak nem százas!” – kezdett mocorogni a hölgy agyában a gondolat.

- Jobb kedvem lenne egy tartalmasabb beszélgetéshez! Maga mit gondol?! – vetette fel a kínálkozó kérdést, mert erős volt gyanúja, hogy a fiatalember most hirtelen föláll, és azon mód távozni készül a kupéból.

- De, csak akkor, ha ez önnek is megfelel! – szólt a feltétel!

- Igen, hát hogyne! Természetesen! – vetette oda gyorsan, mielőtt a fiatalember meggondolhatta volna magát. S mialatt sok szép helyet bejártak, és látták, hogy a vonat ablakából úgy suhannak el szürreális kedvvel a tájak, mintha csak egy álomtáji festményt bámulnának hosszasan, titkokban – maguk sem érették, hogy történhetett ez meg -, de szívük összekapcsolódott, s mire a vonat lassított az Érsekvadkerti, kicsinyített, alig pár száz fő befogadására alkalmas állomáson – már mindent tudtak egymásról, ami emberi mértékkel egyáltalán lehetséges volt.

- Azt hiszem, hogy magának már régen le kellett volna szállnia! Hová is készülődött volna pontosan? - kérdezte meg a hölgy, mert kissé furcsállta, hogy a fiatalember egész idő alatt mint a mézet csupán issza szavait, és egyáltalán nem készülődik, hogy menjen a maga dolga után.

- Oh! Nézze csak, hogy eljárt az idő! Tényleg meg is feledkeztem erről! No, most már mindegy, nem igaz! – próbált bugyután mosolyogni, de csak azért, mert gyerekkora óta nem mosolygott, valahogy elfeledte ezt a fajta naiv, őszintén megbocsátható, emberi cselekedetet.

Fogta magát, leszállt az állomáson az ifjú hölgy hatalmas, vaskosan nehéz turistazsákját tölgyfavállaira vette pillekönnyűen, majd megindultak az állomás irányába.

Amikor bementek az ifjú hölgy egy kicsit elkámpicsorodott, mert úgy lett volna az általános alku alapján, hogy apja itt fogja várni, hogy ezt az irdatlanul nehéz csomagot ne ő cipelje be szülőházába egymaga. Mondanunk sem kell, hogy ez úgy meglepte, hogy kis híján sírva fakadt!

- Igazán…Én nem is tudom mit is mondjak? - hüledezett. – Ritka az ilyen lovagiasság, és gálánsság, ha meg nem sértem vele, most a XXI. században.

- Szóra sem érdemes! – s most végre már őszintén mosolygott.

Amikor a hölgy hazaért, hirtelen váratlan dolog történt, amikor kinyitotta a kis, takarosan kicsinosított, szülői kertes ház kapuját, ahol alaposan gondozásba vett muskátli ágyak, és egyéb szépséges dísznövények, és egzotikus virággyűjtemények között igencsak szűkösen lehetett csak közlekedni. Az ifjú, őzikeszemű hölgy gyöngéden odahajolt a fiatalemberhez egyre közelebb, és közelebb, és egy hosszantartó, halhatatlan csókkal jutalmazta annak szerénykedő erőfeszítéseit.

A fiatalember letérdelt – de a hölgy már ebből tudta is, kimondhatatlanul, hogy az ő lelkében is megszületett valami harmónia, bizalom, és kölcsönös tiszteletfélség, és végre gyökeret verhetett fejecskéjében a gondolat, hogy – meglehet, hogy ezzel a gáláns, és roppant udvarias fiatalemberrel talántán több szerencséje lesz, mint zátonyra futott, előző párkapcsolataival!

Megsemmisülten ült le az egyetem egyik félreeső – szinte alig használt zugában.

,,Már semmin sem lehet változtatni! Már semmit sem tud rendbe hozni!” – gondolta. Elszalasztotta azt a bűvös, és mindegyik pillanatban jelenvaló lehetőséget, amikor még szabadon kérhette volna meg az adott ,,álomhölgy” kezét, bár meglehet, talán akkor sem járt volna különösebb sikerrel! Mert akkor aztán holtbiztos, hogy éppen azért kap kikosarazást!

Valamikor régebben kellett volna megkérnie, hogyha felesége nem is, de mindenben hűséges, és bizalmas élettársa legyen, és akkor talán megoldódtak volna a dolgok kettejük között, amit most ebben az apokaliptikus megsemmisülésben egy forró, látszólag teljesen szenvedélyes, és túlpezsdülő csók okozott, - azonban ezúttal egy másik hapsival; aki még ráadásul sokkalta jobb – elsősorban fizikai adottságokkal, és bizonyos fokú extravagáns, sportos eleganciával -, rendelkezett, mint szegény Milkei Tóni!

Milkei Antalnak mint valami XIX. századból szalajtott Don Juannak mindenképpen az volt az elképzelése, hogy a hölgyek azok két lábon járkáló szentségek, és egyszemélyes angyalok, akiket két tenyéren kellene hordoznia minden férfinek, és a legfontosabb; meg is kellene őket becsülni mindazért, amit az otthonok háztartásáért, és rendbetartásáért, és a gyereknevelésben elért eredményekben maximálisan már eddig is jócskán túlteljesítettek.

Miklei Antal a maga szokásos befelé fordulásával – vagy talán pusztán csak amiatt, mert sohasem volt egy afféle társasági ember, mint mondjuk sokkalta nyilvánvalóbban társai, és bulizások, és hajnalba nyúló, alkoholmámoros dorbézolások, és bohém, alvilági tivornyák helyett a könyvek világába menekült – ugyan mi mást tehetett volna? Kérdezhetnék, elvégre, ha valakit napjában többször csak a megírható házi feladat, vagy olvasónapló fejében méltatnak némi-nemű figyelemre, és ezért cserébe nem nyomják ismételten a fejét a főleg, és hangsúlyozottan általános iskolai WC- küblijébe- hát az ne nagyon csodálkozzék azon, ha egy teljesen más világban keres az illető magának boldogulást, és semmi köze nem lesz majdan a vélt, és valós realitások talajához.

IDŐ-KETRECEK



Elhagyott, hajótörött határokon túl érinthetetlen paradicsomok kontúrjává változik az édes anyaföld, gáborúk-szaggadta, kopár talaja! Árok-mély bölcsők sárféltekés fekhelye sem lehet többet koporsó, de pihentető szerelmi fészek, titkos nyoszolya! Virágok finom-gyöngéd szirmait tűzi kecses, művészi igénnyel hollóéj-hajába a nemes Nimfa holdkaréjos medencék titkos fátyolvízesései alatt! Napsugarak becézgető pengevillanása csupán simogatón érinti bronzbarna-testét huncuttan kacagó Istennőnek!

Tűzeket lobbant, apró szivárvány-sercenéseket megbabonázott szívekbe halhatatlan szerelmek kellően romantikus piromániája! Kölcsönös, szent bódulatok félvakságában tapogatják egymás bimbós-büszke ajkait; tétova fiú s még szerelmesebb lány! Érzik dobbanó szíveik már mindketten írányíthatatlanságok céltudatos ösztöne felé mozognak s mégis kitartanak a Mindenség akarata mellett, hogy két lüktető-szív eggyé lett megszentelt, harmóniás oltalomban!

Titkos kulcsai-zörrenései mindenható tekinteteknek egyre intenzvebben hallhatóak! Testetlen közeg oldozó öle önmagával megterít! – Kezdődött élet-szikra reménye talán már nem is enyém! Önző maghéjba zártság ős-állapota: Ígérget, s tehet – de nem alkuszik! Törékeny-kegyelmű Lét-magány folyamatosan sajnálatat s gyámolít! Furcsa, merengő sóhajok szólítanak a jövőből is: ,,Mire vársz még?! Ne késlekedj!” – Időfalak betontömbjébe ütközve egyre kiszolgáltatottabban látom önmagamat!

Önmagunk önös rabjai lhetünk csupán egy kiszolgáltatott, megtervezett képleten! Pillanatok örökkévalósága mint gyöngéden megkötözött, megértő-türelmes szerető sokadszor megfog s talán ha empátia tudna teremni a szeretet-magjaiból még hihetném s remélném hogy e gyarló ember, ki bennem éldegél megváltozik!

                                         A SZAMURÁJ LÁNYA

                                   (Egy japán legenda nyomán)

Mikoto Soto aznap kissé problémásan ébredt! Éppen a megszentelt Dodzsóba ment, mert ifjú felesége vajúdott, és a vének tanácsa szigorú utasításának eleget téve csakis fiúgyermeknek adhatta át a szamurájok ősi tudományát.  S abban a pillanatban, amikor a pólyás bölcsőt kicsit figyelmesen szemügyre vette, és meglátta, hogy gyermeke igazából lány nyomban elájult, és a tökéletes megdöbbenés, és csalódottság érzet lett úrrá rajta!

,,Hát ez meg mi a csudát akar jelenteni?! – töprengett magában. – Így tréfálják meg maguk között is egymást az istenek?!” – s míg ezen gondolkodott észre sem vette, hogy gyönyörű, barnalángú szempár szegeződik rá, és szinte már mosolyog is gügyögve, pólyába kötve.

- Édes, jó uram! Bocsásd meg engedetlenségemet ami miatt nem tudtalak téged fiú gyermekkel megajándékozni, de ha ez vigaszodra szolgál érted örömmel megválok életemtől! – azzal az ifjú feleség szinte már mindenre föl volt készülve, beleértve a harakirit is, s már a konyhában föl is készítette magát a tényre, hogy igaz ügy érdekében kell föláldoznia szerény kis életét!

- Ugyan már ne butáskodj itt nekem asszony, mert mindjárt fölnégyellek a kardommal. Mikotonak ugyanis hat darab szamuráj kardja volt, és éppen emiatt is nagy megbecsülésnek örvendett az egész faluban.

,,Most mihez is kezdjek?” – morfondírozott magában. ,,Mi a helyzet akkor, ha valakinek a tudomására kerül, hogy lányom van fiam helyett, akit ráadásul az ősi harcművészetekre szeretnék oktatni?”

Végül úgy határozott, hogy miután a szülésnél csak igen kevesen – csupán a bába, és még egy segédember vett részt -, így abban maradtak, hogy titkolni fogják, hogy a megérdemelt fiúgyermek valójában lány! Elvégre, amit a többi ember nem tud, abból csak nem lehet galiba!

Így történt, hogy Mikoto egyetlen lányát Hokoszakit elkezdte a harcművészetekre tanítani, és hozzátásította szépen fokozatosan a kardforgatás mesterségét is. Mindenben szigorúan az ősi bushidó szabályainak eleget téve járt el, ami a szamurájok körében afféle becsületkódexnek számított. Viszont a kislány – legalább is egyelőre utcára sem mehetett ki – elvégre ha csak egy szikrányi gyanúja támad az embereknek, akkor ez minimum kivégzés, és emellett a családját is örök kárhozat sújtaná.

Hogy a turpisságra, és csalafintaságra senki rá ne jöjjön ahogyan Hokoszaki szépen lassan cseperedett az apja rendszeres időközökben vágni kényszerült gyönyörű, hollófekete haját, amit – ellentétben a többi gyerekkel -, Hokoszaki sajnos nem növeszthetett meg!

Szépen fejlődött, és gyorsan is tanult; nemsokára egy érett, filozófiákban, és szellemtudományokban, harcművészetekben, és kardforgatásban jártas fiatal hölgy nézett mindenre elszánt, makacs, és akaratos fegyelemmel farkasszemet öregedő apjával.

Azonban történt egy nap, hogy a Vének tanácsa rendeletben tette kötelezővé a népszámlálást és Kiotóba a székes városba hívta össze az embereket népszámlálás ürügyén.

,,Most nyomban rám akadnak, és nem lesz kegyelem!” – hangzott lelkiismeretében az ítélet az öregedő szamurájnak, s már készült is, hogy rövidebb kardjával vakizasival öngyilkosságot kíséreljen meg, amíg megmentheti az általános szégyenérzettől családját.

- Apám, apám! – hívta egyre Hokoszaki az apját, s mivel nem találta sehol ezért állruhát öltve magára, és fiús gúnyát, hogy föl ne ismerhessék; nem feledkezett el arról, ha bajba keveredjék, a dzsiudzsicu alapfogásait alkalmazza támadóival szemben is.

Kiotó felé vette az irányt, és egy gyönyörűséges kert mellett, amiben már virágoztak a szép, liliomnagyságú szirmokat termő cseresznyefák pillantotta meg éppen öngyilkosságra készülő apját. Amilyen gyorsan csak lehet odarohant hozzá, és egy jól irányított karate mozdulattal kifacsarintotta kezéből a gyilkos tőrt.

- A szentséges Istenekre kérlek apám, ne tedd meg, mert anyámmal szükségünk van rád! – s ez az egyetlen segélykérő, szívből szőtt fohász annyira hatott az idősödő emberre, aki általános köztiszteletnek örvendett, hogy – mivel a könnyek zuhatagát a gyávaság, és szégyen előképének tekintette -, most eltakarta arcát, hogy a lánya ne láthassa, hogy szemeit törölgeti, majd átölelték egymást, és feleségével együtt keltek útra, hogy megjelenhessenek Kiotóban a népszámláláson!

- Most mi fog történni édes, egyetlen lányom? - kérdezte egy kicsivel szemrehányóbban, mint eredetileg tervezte Mikoto.

- Mi történne az Istenek áldjanak már meg édes, egy uram! Megjelenünk a népszámláláson, és bemutatjuk lányunkat állruhában, és álnév alatt, ha egyszer már így rendelték az Istenek! – nyilvánította ki akaratát az asszony. Japánban ugyanis roppant konzervatívak az emberek, és a nőket általában csak a háztartás vezetése illeti meg, szabad akarattal nem rendelkeznek!

- Ne felejtsd el asszony, hogy hol a helyed a világ rendjében! – figyelmeztette az öregedő mester feleségét. – Ha elkészültetek akkor indulhatunk.

Míg Kiotó felé tartott az útjuk nem cipeltek fölöslegesen dolgokat; egyetlen kissé lomhán, és csigalassúsággal mozgó szamaras kordé volt minden vagyonuk, és a szent kardok gyűjteménye, amiből Mikoto szigorúan csak egyetlen hosszabb katana kardot hozott magával, ezt a lánya születésnapjára tartogatta, mint a felnőtté válás egyik szertartását.

Amint a székváros felé haladtak útközben fiatal harcosok csoportjára lettek figyelmesek, akik lovaikat itatták egy hűsítő forrásvidéken. A legtöbb harcos látszólag egyszerű embereknek vélvén a bölcs mestert és családját látszólag nem is foglalkoztak velük. Nem így az egyik kicsivel forrófejűbb, és engedetlenebb harcost, akinek sajnálatos mód szokásává lett, hogy mindig megy a saját feje után, és ki nem állhatta, ha parancsolnak neki! Már pedig az ősi bushidó megszegése súlyos – akár még halálbüntetéssel is járhatott!

De az ifjú harcos nem törődött senkivel, és semmivel sem! Makacs volt, és túlontúl büszke, hogy ősi szamurájok rendíthetetlen, és nemes vére csörgedezik ereiben, így meg sem fordult a fejében, hogy kicsit komolyabban szemügyre vegye mester fiatalabb tanítványát. Mikotó felesége egyetlen dolgot azonban az álruhába való átöltöztetésnél elvétett, nevezetesen: hogy a nádkalap, amit Hokoszaki fejére tettek nem takarta kellőképpen növésnek indult hollófekete haját! S itt történt az általános baj. Az ifjú forrófejű harcos kardot rántott, és megállította őket:

- Megállj! Hát ti meg hová készülődtök?! - fenyegetőzött kivont katana karddal a kezében.

- Jó uram, mint bizonyára te is tudod, Kiotóban a Vének tanácsa népszámlálást rendelt el, és most arrafelé tartunk.

- És benned kit tisztelhetek nagyapó? – hangzott a pimasz kérdést a suhanc harcos szájából.

- Én Mikotó Soto mester vagyok! – hangzott olyan szerényen a válasz, mintha az alázat egyik lehetséges megnyilvánulása lett volna, nem pedig a túlfűtött büszkeségé.

Hokoszakit most azonban majd elfutotta a méreg, hogy egy ilyen beképzelt, és arrogáns ifjú, hogy mer ilyen tiszteletlen hangot megüti idős apjával szemben. Odament a fiatal harcoshoz, és ellenségesen egy ideig farkasszemet nézett vele.

- Netán van valami közlendőd kedves barátom?! - vonta meg a másik szemöldökét, amikor a másik hozzálépett. – Megkóstolhatod a kardom hegyét, ha gondolod? Akarsz egy ingyenes leckét?! – vágta most feléje pimaszul.

- Fél kézzel is elbánnék veled, tud csak meg! – villant gyönyörű, dióbél, mandulavágású szeme gyilkos ösztönnel.

- Elég legyen ebből Hiko! – szólt a bölcs mester most állnéven becézett lányának, aki már készült egyenesen ölre menni.

- Bocsánat apám! – s engedelmesen, mint aki vétett a szabályok ellen hosszan, és mélyen meghajolt.

A gőgös, ifjú harcosnak ekkor tűnt fel, hogy szemlátomást a fiatal tanítvány úgy néz ki, mint bármelyik férfi, azonban a haja egy kicsit rendezetlenebb, és mondhatni elhanyagoltabb, mint a többségé.

- Állj csak meg te tanítvány! Beszédem lenne még veled! – állta ismételten kordéjuk útját a suhanc.

- Nekem veled semmi beszédem sincs! – villant meg ellenségesen ismét szeme.

- Nos, ha nem akarjátok értéketek átadni nekünk, akkor kénytelenek vagyunk az erőszakkal elvenni!

A bölcs mester most a kordéra állt, és nyugodt higgadtságot erőltetve magára megszólalt:

- Tiszteletreméltó, nagyszívű harcosok! Magatok is láthatjátok, hogy épek hogy megélünk abból a kevésből, amit magunknak megtermelünk!

- Igen?! – vonta fel szemöldökét a harcos. – És akkor bölcs mester a karoddal mi a helyzet? Mert ugyebár, aki mesteri rangban van, annak kard is dukál, nemde?!

- Amint mondtam azt sem adhatom oda nektek! – azzal kicsit megnoszogatta szamarát, és már indultak is volna tovább, mire a fiatal suhanc azonnal riasztotta társait is, akik szintén kivont kardokkal közeledtek feléjük.

- Hát legyen! Én figyelmeztettelek titeket! Most még mindenki szabadon távozhat, de ha maradtok, úgy máris készüljetek a halálra! – azzal puszta kézzel szállt szembe a seregnyi támadójával, míg hosszabbik, katana kardja a kordén maradt titokban elrejtve.

Hokoszakinak sem kellett több biztatás – ha az apja harcba bocsátkozott, hát akkor ő is -, fölvette a dzsiudzsicu állást, és máris harcra termetten várakozott.

A fiatal harcosok csoportja alig húsz főt számlált, de még így is úgy tűnt a kivont kardokkal, hogy fényes, és megfellebbezhetetlen győzelemnek néznek elébe. Így esett, hogy kivont kardokkal, mint a hiénák egyszerre mind a húszan rájuk támadtak.

Mikotó Sotó bölcs mester úgy röptette harcművészeti mozdulatokkal rúgva, pörögve, és lendülve ide-oda a levegőben a maroknyi sereget, mintha csak legyeket hajtana el feje felett. És a lánya is hasonlóképpen cselekedett, csak ezúttal fiatalosabban!

Amikor a maroknyi fiatal harcossal végeztek, és mindenkit a földbe döngöltek, a fiatal harcosok közül a legfiatalabb, aki egyben a legcinikusabb volt, és kigúnyolta a bölcs mestert, most földig sújtottan földre borult a mester előtt, és kérte bocsásson meg neki.

- Nem tesz semmit fiam! Azonban tanítványommá fogadlak, ha megtisztelsz azzal, hogy tőlem tanulsz. – javasolta a bölcs mester. Meglátták ám ezt a nagy barátkozást a többi harcosok is, és igencsak ferde szemekkel kezdték vizsgálgatni ifjú társukat:

- No, nézd csak, hát így állunk! Máris mész a mesterhez, ha legyőztek, te hitszegő! – mondogatták.

Az ifjú harcost sem kellett azonban sokáig félteni, mert előkapta hosszú karját és szabályosan fejük felett a levegőben suhogtatva leborotválta fejükről a hajat.

Elámultak ezen a harcosok, és úgy elkotródtak a közelükből, mint a megvert, és most szégyenkező hadvezérek a kíméletlen csaták után.

A bölcs mester fiává fogadta az ifjú harcost, aki most megreszkírozott egy kérdést. Először igazában föl sem merészelte tenni; elvégre, csak nem sérthette meg másodjára a mestert, de belsejét egyszerre fűtötte, és ingerelte a kíváncsiság, és nem tudott határtalan érdeklődésének gátat szabni!

- Tisztelt Mesterem! Megengedsz egy kérdést nekem? – hozakodott elő vele bátortalanul.

- Mondjad csak fiam, rajta, bátran! – biztatta érdeklődve.

- A fiatal harcos, aki veled utazik a fiad, vagy fogadott gyermeked?

- Miből gondolod, hogy fogadott gyermekem is van? – lepődött meg egyszeriben az öreg szamuráj.

- Ne vedd zokon, de a hollófekete haja sok mindent elárul az avatatlan szemeknek, és ha én észrevettem, hogy itt valami fondorlatos titok lappang, akkor könnyen lehet, hogy ezt a székvárosban is észreveszi a Vének tanácsa! Vagy nem?!

Az öreg mester arcára egyszerre kiült a néma döbbenet: hát hogy most mi lesz? Ha ez a fogadott, ifjú harcost vallatás alá veszik Kiotóban, akkor az ő feje biztos nem marad a helyén, viszont, ha megússzák a dolgot valaki így is, úgy is megsejtheti az igazságot! Ezért a mester még fondorlatosabb trükköt eszelt ki, hogy a Vének tanácsának minden kíváncsiságát leszerelhesse; beöltözteti az ifjú harcost is ugyanolyan ruhába, mint a lányát, és ugyanúgy levágja a haját, és fölteszi rá hosszúkürtű nádsipkáját is! Ebből csak nem lehet baj! – vélekedett. Majd vett egy nagy levegőt és szólította a szamaras kordé belsejében rejtőzködő lányát.

- Hokoszaki gyere elő! Szeretnélek bemutatni! – hívta.

Az öreg szamuráj lánya kissé megmakacsolhatta magát, mert bizony hosszú kérlelésre volt szükség, amíg kidugta az orrát a kordé ponyvái közül.

- Rendelkezz velem apám! – jelent meg.

- Hát ő az én egyetlen mennyei kincsem! Hokoszaki a lányom! – mutatta be az ifjú harcosnak az ifjú hölgyet.

- De...hát…én azt gondoltam, hogy ő férfi! – döbbent meg azonnal a harcos. – Te a saját lányodat harcművészetekre tanítottad?! – esett le majdnem az álla.

- Hát persze! Miért? Ez olyan szokatlan? – kérdezte meg.

- Megbocsáss! Tiszteletreméltó Mesterem, de nagyon is az, tekintve a mi társadalmunkban a férfiak a kardforgatók! – vonta le egyéni következtetéseit.

- Hát akkor üzenem azoknak szeretettel, akik jelesül így vélekednek, hogy ez a lány bárkivel felveszi a versenyt, mert jobb kardforgatót ritkán láttam a föld hátán! – dicsekedett büszkeséggel.

- Ha megbocsátasz Mesterem! Nem lesz ebből még baj?! – kezdte húzni görcsösen a szája szegletét.

- Ugyan, menj már! Mi történhet? Legfeljebb majd te lépsz a helyembe, mint családfenntartó! Készen állsz rá, ha úgy adódna a dolog?!

A fiatal harcos alázatosan meghajolt, és csak annyit felelt a hozzá intézett kérdésre:

- Rendelkezz életemmel Mesterem!

- Akkor Hokoszaki elfogadod-e az itt megjelent fiatal harcost társadul a valóságban? – intézte lányához a kérdését a mester.

- Apám! Még mielőtt döntök, te mindig azt javasoltad, hogy fontoljam meg bölcsen a kérdést! Én most épp ezért azt mondom, szeretném előbb kiismerni ennek a fiatalembernek a jellemét, és csak utána döntök, ha nem baj! – azzal visszabújt a szamaras kordé belsejébe, és meghívta a fiatalembert, hogy tartson vele, és legyen beszélgető partnere. A fiatal harcos azzal behúzódott a kordé belsejébe, ahol már egészen otthonosan berendezkedett a szamuráj lány, és azzal egészen a székvárosig hosszas, vitatkozós, és érvelős beszélgetésekbe merültek egymás között. Hosszan vitatkoztak többek között: az élet értelméről, a családról, szerelemről, életről, és halálról!

Amikor a bölcs, öreg mester szamaras kordéjával bedöcögött Kiotóba a fiatal harcos volt társai bűnt, és árulást követtek el ellene, mert mihelyt megtudták, hogy a fiatal harcost kegyébe fogadta a Mester, és kinevezte őt saját fiának az irigykedő harcosok elmondták a Vének tanácsának, hogy bizonyára itt valaki súlyos, sötét titok lappanghat bizonyára.

A Vének tanácsa azonnal lefogadta a bölcs mestert. Megkötözték, majd börtönbe vetették. Az utolsó szó jogán csak annyit felelt bírái előtt, hogy neki tiszta a lelkiismerete, és szerinte semmi főbenjáró bűnt nem követett azzal el, hogy egy lánynak is átadta a szamurájok ősi buhidó szerinti bölcsességét, és harcászati titkait. Amivel viszont a fejével fizetett!

Azt mondják, hogy a bölcs szamuráj mielőtt lesújtana hosszú kardjával egy másik ellenfélre előbb belső énje terébe vonul tökéletes mértékben vissza, majd pontosan hét szívdobbanást vár! Ha letelt a hét dobbanásnyi ,,türelmi idő”, abban a pillanatban törvényesnek érzi magát arra, hogy a végzetes csapást bevégezze! Így esett, hogy amikor Mikotó Sató szamuráj mestert a Vének tanácsa megbüntette engedetlenségéért, s mert törvényt szegett, abban a percben a fiatal harcos, és Hokoszaki – a szamuráj lánya -, között időtlen szerelem szövődött.

                                       A KÉT KOLOMBUSZTOJÁS

Olyan volt a két Robi, mintha csak ikertestvérek lettek volna. Ha példának okért az egyik módjuk vizsgázni ment, és valami igen-igen bonyolult ókortörténeti szigorlati tételt húzott még maga a vizsgáztató tanár is csak nagy nehezen állapíthatta meg, hogy Voncsalek Róbert sajnos – bár kétségtelen, hogy kiköpött mása Dragonyos Róbertnak -, de nem lehet azonos azzal a vizsgázó fiatalemberrel, aki az előtte való székben helyet foglalt.

Ahogy ott ültek, és hallgatták a szokásos vizsga előtti halálfélelmet keltő szólamokat, és szinte a kicsinyes gonoszság melegágyának is beszámítható prédikációkat, szinte azon mód összetéveszthette volna őket az ember. Főképpen akkor, amikor a megszólalásig is hasonló kiglancolt öltönyt vettek föl egy-egy kánikulában fölperzselt vizsganap alkalmával. Csakhogy Voncsalek Róbi mindig sapkát viselt – afféle oroszos usánkát, ami a pusztító, főleg mínuszos hidegek alkalmával előnyösebben megvédhette már erősen ritkulgató, majdhogynem kopaszodó üstökét. Viszont ezzel ellentétben Dragonyos Róbert mindig szemüveget viselt, és elgondolkodtató, mély szemeiben mindig a kíváncsiság egyetemes harmóniáját vélte fölfedezni az, akivel éppen szóba állt. Mindketten erősen őszültek már, de ez nem látszott mert míg az egyik ismételten sapkát viselt, addig a másik szinte már hiúsági kérdést csinált abból, hogy az ember feje felett – bizony gyakran megeshetik, hogy eljár az idő! Éppen ezért Dragonyos Róbert viszont festette a haját, méghozzá első osztályúnak meghirdetett barna hajfestékkel.

Egyik nap azonban olyan fatális hibát ejtett, hogy a festék fölhígításához használt hígítóból véletlenül túl sokat tett a festékbe, amitől cseppfolyósabb, és temperaállagúvá vált, és aminek a furcsa következménye az lett, hogy az egykor sötétbarna hajú fiatalemberből, aki mindig nagyon gyilkos precízséggel ügyelt öltözködésére egy szép nap arra ébredt, hogy rózsaszín a haja!

,,Szűzmária, édesanyám! Most ebből a galibából, hogyan másszak ki?! – morfondírozott magában. Talán mégis jobb, ha ezt az utolsó vizsgámat lemondom, és átiratkozom egy másikra, legalább is addig, amíg ez a kellemetlen festék le nem kopik a fejemről!” - vélekedett magában.

Csakhogy másnap már szint kellett vallania a tanulmányi osztály titkárságán egy kellemetlen, erősen sántító ficsúr előtt – aki még csak azt sem tudta megmondani, hogy melyik teremben lesz vajon a tényleges vizsga?

Így eshetett, hogy mivel olyannyira hasonlítottak egymásra – legalább is külsős jegyeiket tekintve -, a két Róbert helyet cserélt egymással, s bár kezdetben Voncsalek erősen idegenkedett a szemüveg általános használatától, mert önmaga sohasem volt az a túlzottan is rövidlátó típusba sorolható – ezt ügyesen Dragonyos úgy oldotta meg; elvégre az egész balhénak egy személyben ő volt értelmi szerzője, hogy egy szemet nem akadályozó, és nem rongáló, semleges pótlencsét helyezett ideiglenesen a szemüvegjébe, amitől úgy tűnt, mintha tényleg szemüveget viselne a másik fiatalember is!

- Így! Azt hiszem készen is volna! – veregette büszkén jóformán saját magát hátba Dragonyos, mert olyan jó munkát végzett, hogy szinte csak a legközvetlenebb barátok, és ismerősök jöhettek volna rá, hogy itt bizony kisebbfajta, ördögi fondorlat lappang!

Tehát másnap már nem Dragonyos, hanem Voncsalek ment el az általános nyelvészeti szigorlatra ami – mondanunk sem kell -, olyan szinte már letargikusan is katasztrofálisan sikeredett; köszönhető ez persze a hibásan értelmezett, elsősorban latin nyelvek közzétett ablativus, lativusz, és lokativuszi helyhatározós ragok meglétének, hogy szegény Voncsalek nemcsak hogy egy kellemetlenül indexében éktelenkedő elégtelennel távozott porig sújtottan az egyetem berkeiből, de ráadásul még barátja kisebb-nagyobb hidegzuhany rágalmait, is el kellett viselnie, le kellett kamatostul nyelnie!

- Hát ez nem lehet igaz! Ezt egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni! – mérgelődött. – Hogy történhetett ez, mi te szánalmas szerencsétlen? Amikor pontosan mindent megbeszéltünk?! – fejét szabályosan majd kettéhasogatta az idegkimerültség.

- Ne marháskodj már, az ég áldjon meg! – csitította a másik. – Tudod, a halálon kívül bármi könnyedén, és komfortosan elintézhető! – próbált lelkére beszélni nem sok sikerrel.

- Elég legyen ebből az átkozott rizsaszövegből! Azt mondd meg most de rögtön, édes, egy komám! Ebből a kalamajkából, hogy mászunk ki?! – s már a plafonon szárnyalt teljes idegrendszere.

- Egyszerű, mint a nap, édes egy öregem! Ezúttal az igazi Dragonyos Robi megy be a tanulmányi hivatalba, és megmondja, hogy szeretné elvégezni a keresztfélévet is, és egyúttal – ha már egyszer ott van -, átjelentkezik egy másik pótvizsga időpontra!

- Van is eszembe! Inkább a halál! Hogy én lemondjak az Ibizai nyaralásomról, ahol irdatlan jó bukszák sütettik a hasukat, és bombázók legelésznek a napon, azt nem! Megértetted?! Soha!

- Hát, kedves öregem! Pedig valamit záros határidőn belől szükséges lenne rögtönöznünk nem gondolod, mert ha egyszer valaki kikotyog valamit azt előbb-utóbb megneszeli az igazgatóság! Vagy nem?! – s sunyi kezdett sandítani cinkostársára Voncsalek.

- Igazad lehet! – töprengett el egy pillanatra Dragonyos. – De honnan tudjam-e, hogy adnak-e egy másik pótvizsga időpontot, amikor ezt a vizsgát is elpuskáztad a nevemben!

- Ugyan már! Ne gyerekeskedj! – fortyant fel kissé indulatosan csoporttársa -, hát mi vagy te férfi, vagy amőba?

- Na hát, az aztán végleg nem vagyok! Szíved csak vissza de rögtön, mert különben lesz irgum-burgum! – adta vissza a szót.

- Én visszaszívhatom, de akkor be kell látnod, hogy nem ártana felkötnöd a gatyádat, mert az a szipirtyós perszóna ott a nyelvtudományi tanszéken maga az ördög! És akkor még finoman fejeztem ki magam! – tanácsolta bölcsen észrevételeit Voncsalek.

- Hát akkor most mi a fenéhez kezdjek?! Azt mondd meg! Mert, ha betanulom szóról-szóra az anyagot a végén még azt hihetik, hogy tényleg semmit sem tudok. Viszont, ha az esélytelenek nyugalmával ki merem jelenteni, hogy legfeljebb megbuktatnak a szülei tuti, hogy kitérnek a hitűkből! – aggodalmaskodott előrenézve.

- Hát nézzük csak! De ez a lehetőség még mindig jobb, mintha azt az elhamarkodottságot csinálnád, mint a többiek, hogy bemennek az ajtón, és szó nélkül beíratják maguknak az elégtelent, mintha szikrányi esélyük sem lenne!

Dragonyos töprengett még egy darabig magában, bizony jó ideig. Látszott rajta, hogy mintha lelkét egy titkos, kis kukac rágná, ami addig emészti, amíg tán saját magát is felfalja, és el nem eresztené semmi pénzen! Látszott rajta az idegesség radikális visszatarthatósága, amely olyan pillanatokat szül, mint a teljes megsemmisülés előtti pár másodperc apokaliptikus élménye!

,,Mégis csak igaza lehet ennek a baleknak!” – vonta végül jó harmincperces gondolkozás után meg a vállát. S azzal megindult a tanulmányi osztály irányába, hogy átírassa magát az egyik szánalmasan reménytelen helyzetből a másikba.

IDÉZŐ



Kreatív, nyughatatlan agyamban milliónyi elektromos szikra továbbít forrongó, dübörgő szívembe új gondolatokat! Holnapok tudatos-tervezett csapongásaiban szétcsaponghat gyermeki-játékos szándék; egy nemes-büszke Fény-árnyék mint titkos védelmező, plazma-kristály rátartin áthasítja a szirupos, ikrásodott lég megannyi aranyló homokszemét, s a Való törvényei szerint a karakán dacoló hallgatását kimérheti! – Ha szigorúan önmagamat teszem mérlegre, az másoknak szinte mindig egyedi s kevés!

A felszínes, exibicionista Világ szánalmas, kisfiú én lát önmaga körül s iszonyú szembesítés szent jogán számonkér, könyörtelen eltapos! Szív-szirmok bezárt köreinek rendezett belsejében csupán fokozatos megismeréssel, megértéssel nyerhető el a legnagyobb ajándék: az örök Bizalom! Aki ösztönösen vágyna az emberségre annak mindig értetlenség kell hogy legyen osztályrésze?! – Próbáltam félszeg Don Quijote-ostobán sokadszor tenni a bók-szépet a kedveskedések, elcsípett randik oltárán! Álmaimban is próbáltam mind Egészben kifejezni önmagam!

Végül – meglehet -, már csupán fájó Hiány lehetek csupán magamnak is, ha pillanatok halhatatlan boldogsága már rendre elkerül! Jöhet-e még oly valaki, aki majd az esendő Embert fogja bennem észre venni, s a Mindenség örök s gyönyörű Kozmosz-szerelmével megajándékozza bennem a menedékért kuncsorgót! Mint bújócskázó, kis cinkosok egymás alkonyi ajkait is cseppenként ízlelgethetnénk türelmesen, mint a mézet! Permetszerű verejtékcseppeket szórna szét engedelmesen lelkünk fátyolos tükre a megtalálható boldogság Idők halhatatlan perceként már a miénk lehetne!