IDŐ-KETRECEK



Elhagyott, hajótörött határokon túl érinthetetlen paradicsomok kontúrjává változik az édes anyaföld, gáborúk-szaggadta, kopár talaja! Árok-mély bölcsők sárféltekés fekhelye sem lehet többet koporsó, de pihentető szerelmi fészek, titkos nyoszolya! Virágok finom-gyöngéd szirmait tűzi kecses, művészi igénnyel hollóéj-hajába a nemes Nimfa holdkaréjos medencék titkos fátyolvízesései alatt! Napsugarak becézgető pengevillanása csupán simogatón érinti bronzbarna-testét huncuttan kacagó Istennőnek!

Tűzeket lobbant, apró szivárvány-sercenéseket megbabonázott szívekbe halhatatlan szerelmek kellően romantikus piromániája! Kölcsönös, szent bódulatok félvakságában tapogatják egymás bimbós-büszke ajkait; tétova fiú s még szerelmesebb lány! Érzik dobbanó szíveik már mindketten írányíthatatlanságok céltudatos ösztöne felé mozognak s mégis kitartanak a Mindenség akarata mellett, hogy két lüktető-szív eggyé lett megszentelt, harmóniás oltalomban!

Titkos kulcsai-zörrenései mindenható tekinteteknek egyre intenzvebben hallhatóak! Testetlen közeg oldozó öle önmagával megterít! – Kezdődött élet-szikra reménye talán már nem is enyém! Önző maghéjba zártság ős-állapota: Ígérget, s tehet – de nem alkuszik! Törékeny-kegyelmű Lét-magány folyamatosan sajnálatat s gyámolít! Furcsa, merengő sóhajok szólítanak a jövőből is: ,,Mire vársz még?! Ne késlekedj!” – Időfalak betontömbjébe ütközve egyre kiszolgáltatottabban látom önmagamat!

Önmagunk önös rabjai lhetünk csupán egy kiszolgáltatott, megtervezett képleten! Pillanatok örökkévalósága mint gyöngéden megkötözött, megértő-türelmes szerető sokadszor megfog s talán ha empátia tudna teremni a szeretet-magjaiból még hihetném s remélném hogy e gyarló ember, ki bennem éldegél megváltozik!