AZ ORVOSNÁL

Normálik Antal nem is gondolta volna, hogy ötvennyolc éves korában a véletlenség úgy hozza, hogy egy egyszerű foghúzásba majd bele kell halnia. Világ életében valósággal rettegett az orvosoktól, és úgy tekintett rájuk, mintha olyan sintérek, és félistenek lennének egy személyben, aki a felelősség zászlaja alatt azt tehetnek az adott betegeikkel, amit csak akarnak!

Éppen ezért, mintha titokban lelke féltettebb, és rejtettebb mélyein megérezte volna azt, hogy vele bizony valami nagy baj történhetik sürgős feladattal azonnal végrendeletet fabrikált, és összes értéktárgyait; ami pusztán csak egy elhasznált íróasztalra, írószerekre, és összeirkált határidő naplói sokaságára vonatkozott – amikben viszont értékes, elsősorban irodalmi jellegű kéziratokat rejtett mindent kevéske hozzátartozóira hagyott! Illetve mivel gyermeke nem született, és áldott kedvese is nagyon korán, mindössze negyvenéves korában halt meg rákos daganat következtében ezért úgy gondolta, hogy azonnal kerít egy megbízható valakit, akivel a változatosság kedvérét már régóta ismerték egymást: hogy ne legyenek egymásnak valósan is tökéletesen idegenek, és rábízza fennálló hagyatéka rendezését, és a rendelkezési eljárást!

Amikor az ügyvéddel – aki mellesleg csupán csak mindig az adott ügyek anyagi vonzatát mérlegelik, mielőtt bármiben is munkába, vagy segítségre jogot adhatnának -, azonnal munkához is látott!

Folyton az motoszkált a fejében: ,,Mi a helyzet abban az esetben, ha tévedt az orvos?! Mi van, ha ő nem is annyira beteg, csak a foga egyedül, mint azt magáról már ideje korán feltételezte?” – s míg agyában tótágast járkáltak fel, és alá a gondolatok azt vette észre, hogy már másnap van, ami azt jelenti, hogy egész éjszaka jóformán egyetlen szemhunyásnyit sem aludt!

Amikor másnap élete legfontosabb, ha nem elengedhetetlen, és megkérdőjelezhetetlen megpróbáltatására készült – már jó kora reggel odaért az orvoshoz, hogy idejében legyen alkalma rá, hogy magában tisztázhassa a lényegre törő kérdéseket is:

,,Ugyan ne izgasd magad semmi miatt – próbálta magát nyugtatgatni -, elvégre! Mi baj származhat mindebből? Meglehet, hogy nemcsak egy, de több fogadat is kihúzzák!” – azt persze csak gondoltban merészelte sunyin magában odatenni, hogy ez a foghúzás is, mint minden lényegi döntése az életében bizony jelentős fájdalomba kerül; persze annak ellenére, hogy az adott orvos kellő élvezettel adta be ínyébe az elengedhetetlen injekciót, aminek a hatása, csak jóval később fog teljesen távozni szájüregéből! – Ezt azonban az adott orvos sajnos egyáltalán nem közölte!

- Jó napot kívánok! Hát hogy érzi magát kedves Normálik úr ezen a szép, derűs decemberi reggelen, amikor még a nap is kegyes volt hozzánk, és megmutatta sugarait? – próbált kicsivel jobb kedvet csempészni a kellőképpen barátságtalan, hófehérre meszelt rendelői közegbe a fogorvos.

- Jó napot kívánok, doktor úr! – üdvözölte kissé megszeppenten, és ledöbbenten, miközben torkán öklömnyi nagyságú nyelésgolyók száguldoztak végig.

- Ne féljen semmitől tisztelt uram! Egy-kettőre kidobjuk a rosszacska fogat és utána, mintha újjászületett volna, úgy fogja érezni magát, mint egy vadonatúj ember! – lelkendezett a doktor.

- Akkor mégis miért van az, hogy úgy érzem magam, mint akit – legalább is -, a vágóhídra visznek földarabolni, és nem egy kellemes környezetben kényeztetnek.

Az orvos érthette a feketére sikeredett humort, mert szépen lenyirkált hófehér bajsza alatt elmosolyodott, és egyszer kétszer sikeresen megingatta a fejét:

- No, ne rémüldözzék már, az isten áldja meg! Hát ötvennyolcadik évében van, és nemsokára kerekévfordulót ünnepelhet! Nem igaz?!

- Ezzel nem nyugtatott meg! – motyogta maga elé.

- Ha ez megvigasztalja adhatok én magának dupla adag érzéstelenítő injekció dózist, feltéve persze csak, ha kéri?

Normálik most esdeklőn, mint egy kisgyerek, aki cukorkáért kuncsorog fölnézett, és szemében látszott a fohászkodás, és a reménykedni vágyó sóhaj, hogy mindent, hogy ezt a pokol küldte fájdalmat szüntessék végre már meg!

- Megértettem, tisztelt uram! – bólintott az orvos, majd egy szépen kifényesített tűvel aprón megböködte az íny területét több helyütt is, mert elvégre a célszerű, és hatékony kábítás csakis akkor jótékony, és tartós – még ha átmeneti jelleggel is bír, hogyha az illetőnek teljesen elzsibbasztja az állkapcáját.

- Akkor kedves Normálik úr megkérném, hogy maradjon, hogy a rendelő előtti széken várakozzék, amíg tökéletesen kifejti hatását az érzéstelenítő! Az egész csak tizenöt perc minimum. Utána pedig meglátja boldogan fog innét távozni! – volt a megígért válasz.

Normálik – mint mindig egész életében gyerekkorától kezdve kései nyugdíjaztatásáig, amint csupán az utóbbi időben kellett volna kézhez kapnia -, azt tette amit kértek tőle: kiment az előtérbe, és amíg a nővér nem szólította türelmesen várt.

,,Még hogy hasogató fájdalom! – mérgelődött. Ez úgy tompítja az ember agyát is, hogy egyszerre zsongító, és zsibbasztó is!”

Ne sokkal később letelt a tizenöt perc, és a rendelőajtóban türelmetlen, és várakozó tekintettel megjelent maga a nővér is!

- Normálik Antal urat kéreti a doktor úr! – hangzott a felszólítás visszhangozva az egész helységben.

Normálik Antalnak azonban úgy felpüffedt, és szemlátomást feldagadt a szájürege, hogyha szeretett volna akkor sem tudott volna beszélni, vagy egyáltalán megköszönni a szíves invitálást. Így csak inteni tudott bal kézzel, és mutogatva jelezni, hogy megértette!

No, most ebből vajon mi fog kisülni, és ahogy a rendelőajtó felé közelített szándékosan lassítva minden lépés után újragondolt lépéseit, mintha a végítéletre harangoztak volna lelkiismeretében!

- Hát tisztelt uram, ahogy látom nagyon szépen bedagadt a szájürege, ami nagyon jó jel – lelkendezett a doktor -, akkor a következőt javaslom! A legfontosabb feladat, hogy a szájüregben most kisebbfajta fertőzés lépett fel, erre utal a földagadt arc, s mivel a gyulladást mindaddig felesleges lenne megszüntetni, amíg a meghibásodott fogat el nem távolítjuk, sajnos közölnöm kell magával, hogy szét kell feszítenünk a száját, de csak ideiglenesen, addig, amíg a szükséges beavatkozást végre nem hajtottuk!

Most a nővérhez fordult, és segítséget kért. A nővér műtőskesztyűt hozott az orvos mindkét kezére a sterilizációs folyamatot követően természetesen, majd egyenként megkezdte az orvosi műszerek, és különféle orvosi segédeszközök szakszerű odaadogatását az orvosnak!

- Jól van Normálik úr! Megkérném akkor, hogy amennyire csak lehet foglaljon helyet a székben, és azonnal megláthatjuk, hogy mi vár még ránk!

Normálik helyet foglalt a székben, az orvos pedig egy kisebb méretű, fémpedál segítségével a kívánt magasságokba emelte, hogy beláthasson a szájába. Fejére kisebb méretű fejlámpát akasztott, mert így könnyebb, és hatékonyabb volt bejárni a fertőző területet.

- Aha! Heuréka! – kiáltott fel. – Meg is volna a probléma gyökere! – lelkendezett, akár egy kíváncsi gyerek. – Ahhoz, hogy eltávolíthassam a gyulladt, és sérült fogat, sajnos ejtenem kell egy másik méretű beavatkozást az ínyrészében, hogy az idegeket, és tökéletesen elkábítsuk!

,,Hogy még ez is? Mit akarhat ezzel?” – s meglátszott, hogy szerencsétlen Normálik egyetlen jelentős perc leforgása alatt leizzadt.

Az orvos, abban a pillanatban szorgalmas, hangyamunkába kezdett, és amit ki kellett venni a fogágyból azt kivette, amit el kellett sürgősen távolítani azt eltávolította! Az adott orvosi beavatkozás mindösszesen negyvenöt percet vett el az orvos, és páciens életéből!

- Készen is van! Ugye hogy katonadolog volt! – tette le csöpögő vértől, még nedves, és ragadós fémeszközeit az orvos. Észrevette, hogy Normálik – bár már jócskán túl volt ötvennyolcadik esztendején erősen, és visszafordíthatatlanul könnyezik!

- Ejnye, no! Hát nézze meg az ember! Én megértem, hogy fájdalmai vannak, de azért, ne essünk túl a ló másik oldalára! – méltatlankodott egy kevéssé.

,,Persze! Most ezt mondja! Fogalma sincs, hogy milyen gyehennás fájdalmakkal jár ez!” – s végtelenül pergette továbbra is krokodilnagyságú könnyeit, mert most végleg úgy érezte, hogy nemcsak egy pótolhatatlan emberi testrésszel lett kevesebb szervezetében, de valami végérvényesen megszakadhatott benne!

- Várjon csak! Adok én magának zsebkendőt! – azzal az íróasztalfiókból hófehérselymű zsebkendőt vett elő, és gondosan, mintha csak nagyapja lenne letörölte betegének megtöredezett cseppjeit.

- Ne izguljon már annyira! Még egy-két nap, és megígérhetem, hogy a lehető legjobban fogja magát érezi! – azzal visszament az íróasztalához, bepötyögte a számítógépbe betege adatait, és receptre felírta a szükséges nemcsak méregerő, de extra drága gyógyszereket is, amit a betegnek szükséges szednie, hogy további fertőzések már ne léphessenek fel!

A problémák késő este – jóval éjfél után kezdődtek, bár kétségtelen addig se volt egy leányálom a pihenés, mégis most Normálik élettársa vette észre, hogy kedvese egyre nehezebben veszi a levegőt, és sokszor fölkell az ágyból, és vagy a konyhában üldögél, vagy a nappaliban járkál, mert képtelen aludni, és megnyugodni!

,,Bizonyára óriási, és elviselhetetlen fájdalmai lehetnek!” – gondolta az asszony. Bement a konyhába, kivette a mélyhűtőládából a tegnap lefagyasztott zöldborsót, és Normálik fölpöffedt szájára helyezte, de csak lehelet-óvatosan.

- Drágám! Hogy érezed magad? – tette fel a szerinte is kellemetlen, és a lehető legbugyutább kérdést - legalább is a mostani pillanatban. – Kit értesítsek? Hívjam az ügyeletet?! – s szegény, még most is csinoska asszony jelentősen tördelni kezdte törékeny, és vékony hattyú kezecskéit!

Lassan hajnali fél négy lett, és a helyzet, és Normálik egészségi állapota bizony nem sokat javult Normáliknak karikásodtak a szemei, látóköre beszűkült, és egyre fáradtabban, egyre elcsigázottan érezte magát!

- Szívecske! – szólt fáradt, meggyötört hangon a kedvese. – Riasszam az ügyeletet?! – aggodalmaskodott.

- Ne, ne drágám! Majd én fogom magam és a józan két lábamon elblatyogok a rendelőig! – azzal fogta a hálószobaszekrénybe felakasztott holmiját, és elkezdett kényelmesen öltözködni. Amint sikeresen fölöltözködött, szólt az asszonynak, hogyha bármi hiba, vagy baj történne, akkor abban az esetben megtalálja a végrendeletét a kis miniszéfben a dolgozószobájában a könyvei között elrejtve! Még külön nyomatékosan figyelmeztette is, amikor elindult, és fölhívta rá a figyelmet; mintha titkokban megérezhette volna, hogy súlyos dolgok történhetnek még vele…

Sikeresen beért a János Kórházba, egyenesen a sürgősségi rendelőbe ment, és ott hirtelen az egyik fehér székre penderülve összeesett, és rosszul lett! Az a néhány beteg, és közeli hozzátartozó akik ott voltak szóltak, hogy alig lélegzik, és az arca teljesen föl van püffedve, ami miatt a levegő nem tud eljutni a tüdejébe! Az éppen szolgálatot teljesítő, ügyeletes orvos ugyan azonnal gégemetszéssel próbálkozott, hogy néminemű levegőhöz jusson, de sajnos a fulladás tartós állapotán már ő sem tudott segíteni! Normálik Antal utolsó szavával is halhatatlan kedvesét szólította, és folyton azt mondogatta, hogy el ne felejtse a dolgozószobában az adott fontos dolgot megcsinálni, ahogy eltervezetten kérte!  Alig ötvennyolc éves múlt most novemberben…