AZ ELHATÁROZÁS PERCEI

A lehető legegyszerűbb vasúti kocsi már jócskán színültig telt, akkor is alig lehetett elvárni, és a sok esetben gonoszkodva türelmetlenkedő emberforgatag, akik szinte vége-hossza nincs mindig menekülve siettek vagy dolgozna, vagy hitvány ügyeiket elintézni ügyet sem igen vetettek arra, hogy egy ártatlan, pajkos őszikeszemű, ifjú hölgy hatalmas turistazsákjával, amit egy megteremett, markos legény is nehezen tudott volna, megemelni minden maradék energiájával azon ügyeskedik, hogy valahogy bejuthasson egy kupéba, mert odahaza Nógrád megyében már nagyon várták haza!

- Bocsánat! Elnézést! – kért helyet valahol egy idősebb, és látszólag házsártosabb asszonyság mellett, aki a maga kellemetlenkedő, rikácsoló hangján azon nyomban ezt szóvá is tette:

- Hát ez aztán már szemtelenség! A fiatalok mindent megkapnak; ingyenes ülőhelyet, még tán bérletet is az öregeknek meg annyi se jut, hogy egyáltalán tiszteljék őket?! – vetette oda.

- Elnézést kérek asszonyom! De mi alapján ítél ön engemet meg, amikor – már ne haragudjék -, de nem is ismer?! – szólt az ifjú hölgy, lepakolva irdatlan nagyságú súlyát pont a pufók fiatalember mellett.

- Én csak fölhívtam a figyelmet, hogy mostanság a fiatalok érvényesülnek, és mindenki az öregeken köszörüli a torkát! – mérgelődött dühösen.

- Ebbe azt hiszem, most ne menjünk bele, tisztelt asszonyom! De, amennyiben megmondaná, hogy lenne itt egy szabad ülőhely? Azt megköszönném!

- Nézze meg az ember! Még szemtelenkedik is! – dúlt-fúlt, és megint csak haragba került. – Keressen magának! – azzal, mint aki jól végezte a dolgát, és látszólag az égadta világon semmi köze a többi utashoz az ablak felé fordulva szánalmas kedvvel folytatta tovább a pisztáciák aprócska kagylóiból való értékes csemege minél hatékonyabb élvezetét!

A fiatal hölgyet a legtöbb utas megbámulta, de mind rest, félszeg, és túlontúl gyámoltalan volt – mindössze egyetlen embert kivéve, hogy mázsás súlyú csomagját fölsegíthesse és ez nem volt más, mint a pufók fiatalember.

- Kérem, hölgyem! Engedje meg, hogy segítsek! Hagyja csak! – azzal, mintha csak legalább is párnának, vagy habkönnyű piperecikkeket rakosgatott volna könnyedén ide-oda máris fölrakta a hölgy nagy turistazsákját fölső poggyásza mellé.

- Jaj, nagyon szépen köszönöm! – hálálkodott gyönyörűen megértő, és szinte könnyben úszó, meghatott őzikeszemekkel! – Én…igazán nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg! Merre felé utazik, ha szabad kérdeznem? – vette fel a beszélgetés kissé elhanyagolt szálait.

A pufók fiatalember – aki különösebben sohasem volt szerencsés egy már megkezdett beszélgetés továbbvitelét illetően -, nyeglén, és tétován csak habogni-hebegni tudott belenézve a hölgy gyengédségről árulkodó, átható tekintetébe.

- Én…csak ide megyek nem messzire! – maga sem értette, hogyan is mondhatott ekkora égbekiáltó sületlenséget.

- Értem! – s azzal az egzotikus, lefegyverző mosollyal, amire csak azok az igazán kivételes emberek képesek, akiknek a lelke nyitott könyv, a hölgy bájos kacérsággal elmosolyodott, és helyet fogalt – bár kissé szűkösen -, a  megszeppent fiatalember mellett.

- Ön merre felé utazgat? – reszkírozott meg egy ártatlanságszámba menő kérdést a félszeg fiatal.

- Hát tudja most éppen hazafelé megyegetek, mert ezt a sok cuccost ki kell mosnom, és még készülnöm kell a vizsgáimra is!

,,Vajon most megkérdezzem, milyen szakos?” – ez járt a fejében tétován.

- Megkérdezhetem kegyed milyen szakos, ha nem sértem meg vele?

- Ugyan már! Ne gyerekeskedjen! – pirított most rá.  – Magyar-történelem szakos vagyok, akinek az ideje roppantul drága, mert nagyon szigorúak a követelmények, és főleg a magyar nyelvészetből pokoli a strapa, ami az egyetemen uralkodik!

- Ne tessék mondani! Rettenetes! – hüledezett most egy idősebb öregúr, aki csak azért pillantott fel jól megszokott pénteki délutáni rovatából, mert kifogyott a pipájából a dohány.

- De! Úgy bizony! Így görbüljek meg, ha nem igaz! – s azzal kis hattyú kezecskéi mutatóperceit begörbítve furcsán grimaszolni kezdett.

- Őszintén sajnálom, hogy kellemetlenkedtek kegyeddel! – vetette most oda a bátorság látszataként a fiatalember is, csakhogy mondjon még valakit, mert a trécselés, és a dumcsizás sajnos sohasem volt erőssége.

- Én nem szégyellem magamat, mert vegye tudomásul, hogy saját elhatározásomból jelentkeztem az egyetemre, és be is jutottam! Viszont! – emelte kissé tágasabbra mindent látó, szinte a lélek belső békéjét is kifürkészni kész szemeit -, én kedves uram, saját magamat taníttatom, mert költségtérítéses vagyok! – s ebben a meghatározó pillanatban a pufók fiatalember maga is úgy érezte, mint akit tökéletesen rabságba ejtett az adott perc lefegyverző hangulata, és itt nyomban meghalt volna, ha szíve nem lehet az övé! Most azonban hosszú percekig gondolataiban kutakodott, hogy vajon ő, mint államilag finanszírozott mit is mondhatna egy gyönyörű liliomvirágnak, hogy ő szerencsésebb volt, mint mondjuk egyesek? Hát ez butaság! Rögvest el is vetette az ötletet!

- Mondja csak, mit szeret kedvenc időtöltésben csinálni? – ezt már a hölgy kérdezte élénk kíváncsisággal, mert úgy feszélyezte a kínos csend.

- Hát…- nyújtotta el a szót -, tetszik tudni én amolyan gyámoltalan, mama kedvence, szánalmas szürke egér vagyok, aki imád olvasni, és írogatni, ha teheti elveszni a kultúra Pantheonjaiban, és könyvtárak labirintusaiban is kutakodni!

Az ifjú szépség most kedvesen elmosolyodott. No, nem kell mindjárt fölfortyanni – ez nem provokáló, sem gúnyolódó mosolygás volt, hanem egy sebezhető szív mindennél kifejezőbb őszinte mosolya.

- Nocsak! – lepődött meg. – Egy lelkes, kis könyvmoly! Bocsánat! Nem akartam ezzel megbántani! – mert elnézve a fiatalember kissé pesszimista ábrázatát, maga is azt hihette, hogy valami súlyos vétket vétett!

- Nem dehogy bántott meg! Inkább én kérek elnézést, amiért zavartam! – mentegetőzött.

,,Ez a srác most teljesen komplett, vagy egészen egyszerűen csak nem százas!” – kezdett mocorogni a hölgy agyában a gondolat.

- Jobb kedvem lenne egy tartalmasabb beszélgetéshez! Maga mit gondol?! – vetette fel a kínálkozó kérdést, mert erős volt gyanúja, hogy a fiatalember most hirtelen föláll, és azon mód távozni készül a kupéból.

- De, csak akkor, ha ez önnek is megfelel! – szólt a feltétel!

- Igen, hát hogyne! Természetesen! – vetette oda gyorsan, mielőtt a fiatalember meggondolhatta volna magát. S mialatt sok szép helyet bejártak, és látták, hogy a vonat ablakából úgy suhannak el szürreális kedvvel a tájak, mintha csak egy álomtáji festményt bámulnának hosszasan, titkokban – maguk sem érették, hogy történhetett ez meg -, de szívük összekapcsolódott, s mire a vonat lassított az Érsekvadkerti, kicsinyített, alig pár száz fő befogadására alkalmas állomáson – már mindent tudtak egymásról, ami emberi mértékkel egyáltalán lehetséges volt.

- Azt hiszem, hogy magának már régen le kellett volna szállnia! Hová is készülődött volna pontosan? - kérdezte meg a hölgy, mert kissé furcsállta, hogy a fiatalember egész idő alatt mint a mézet csupán issza szavait, és egyáltalán nem készülődik, hogy menjen a maga dolga után.

- Oh! Nézze csak, hogy eljárt az idő! Tényleg meg is feledkeztem erről! No, most már mindegy, nem igaz! – próbált bugyután mosolyogni, de csak azért, mert gyerekkora óta nem mosolygott, valahogy elfeledte ezt a fajta naiv, őszintén megbocsátható, emberi cselekedetet.

Fogta magát, leszállt az állomáson az ifjú hölgy hatalmas, vaskosan nehéz turistazsákját tölgyfavállaira vette pillekönnyűen, majd megindultak az állomás irányába.

Amikor bementek az ifjú hölgy egy kicsit elkámpicsorodott, mert úgy lett volna az általános alku alapján, hogy apja itt fogja várni, hogy ezt az irdatlanul nehéz csomagot ne ő cipelje be szülőházába egymaga. Mondanunk sem kell, hogy ez úgy meglepte, hogy kis híján sírva fakadt!

- Igazán…Én nem is tudom mit is mondjak? - hüledezett. – Ritka az ilyen lovagiasság, és gálánsság, ha meg nem sértem vele, most a XXI. században.

- Szóra sem érdemes! – s most végre már őszintén mosolygott.

Amikor a hölgy hazaért, hirtelen váratlan dolog történt, amikor kinyitotta a kis, takarosan kicsinosított, szülői kertes ház kapuját, ahol alaposan gondozásba vett muskátli ágyak, és egyéb szépséges dísznövények, és egzotikus virággyűjtemények között igencsak szűkösen lehetett csak közlekedni. Az ifjú, őzikeszemű hölgy gyöngéden odahajolt a fiatalemberhez egyre közelebb, és közelebb, és egy hosszantartó, halhatatlan csókkal jutalmazta annak szerénykedő erőfeszítéseit.

A fiatalember letérdelt – de a hölgy már ebből tudta is, kimondhatatlanul, hogy az ő lelkében is megszületett valami harmónia, bizalom, és kölcsönös tiszteletfélség, és végre gyökeret verhetett fejecskéjében a gondolat, hogy – meglehet, hogy ezzel a gáláns, és roppant udvarias fiatalemberrel talántán több szerencséje lesz, mint zátonyra futott, előző párkapcsolataival!

Megsemmisülten ült le az egyetem egyik félreeső – szinte alig használt zugában.

,,Már semmin sem lehet változtatni! Már semmit sem tud rendbe hozni!” – gondolta. Elszalasztotta azt a bűvös, és mindegyik pillanatban jelenvaló lehetőséget, amikor még szabadon kérhette volna meg az adott ,,álomhölgy” kezét, bár meglehet, talán akkor sem járt volna különösebb sikerrel! Mert akkor aztán holtbiztos, hogy éppen azért kap kikosarazást!

Valamikor régebben kellett volna megkérnie, hogyha felesége nem is, de mindenben hűséges, és bizalmas élettársa legyen, és akkor talán megoldódtak volna a dolgok kettejük között, amit most ebben az apokaliptikus megsemmisülésben egy forró, látszólag teljesen szenvedélyes, és túlpezsdülő csók okozott, - azonban ezúttal egy másik hapsival; aki még ráadásul sokkalta jobb – elsősorban fizikai adottságokkal, és bizonyos fokú extravagáns, sportos eleganciával -, rendelkezett, mint szegény Milkei Tóni!

Milkei Antalnak mint valami XIX. századból szalajtott Don Juannak mindenképpen az volt az elképzelése, hogy a hölgyek azok két lábon járkáló szentségek, és egyszemélyes angyalok, akiket két tenyéren kellene hordoznia minden férfinek, és a legfontosabb; meg is kellene őket becsülni mindazért, amit az otthonok háztartásáért, és rendbetartásáért, és a gyereknevelésben elért eredményekben maximálisan már eddig is jócskán túlteljesítettek.

Miklei Antal a maga szokásos befelé fordulásával – vagy talán pusztán csak amiatt, mert sohasem volt egy afféle társasági ember, mint mondjuk sokkalta nyilvánvalóbban társai, és bulizások, és hajnalba nyúló, alkoholmámoros dorbézolások, és bohém, alvilági tivornyák helyett a könyvek világába menekült – ugyan mi mást tehetett volna? Kérdezhetnék, elvégre, ha valakit napjában többször csak a megírható házi feladat, vagy olvasónapló fejében méltatnak némi-nemű figyelemre, és ezért cserébe nem nyomják ismételten a fejét a főleg, és hangsúlyozottan általános iskolai WC- küblijébe- hát az ne nagyon csodálkozzék azon, ha egy teljesen más világban keres az illető magának boldogulást, és semmi köze nem lesz majdan a vélt, és valós realitások talajához.