CSIMPASZKODÓ PERSPEKTÍVA


Mámoros csapongó képzelet űz egyre; mámor képzelet társít folyamatosan gondolkodó elmémbe kósza árnyakat! Béklyózott álmaim folyvást földközelbe pottyantják párnás testemet, s odabent kisgyerek-mélyű kétségbeesés hegyezi cifra fogsorát! Megmért Időm hamarabb fogyatkozik s már érzem, hogy semmi sem történhetett hiába a szembesítő, hiénás világ folyvást gyilkos-tréfát űz velem, mert naiv-hiszékenyen mindig hallgatni kényszerültem szavára!

Hajótörött sorsom jutalma, hogy végleg kikopok a szerencse fogaskerekéből, s nem lehet tán esélyem már soha megtalálható boldogság felé evickélni! – Elfeketült, összegyűrt, kuporgó árnyak menedékei közt inkább térdelek alázkodón, semmint inkvizició elé citálhassanak már megint! Agyamat sokadszor iszonytató félsz gyötri tudatos felelősségeimért, hogy – meglehet -, szándékkal maradhat majd el a remélhető segítség s így bárki örömest átgázol szende mihasznaságom tékozló romjain!

Arcom kikezdett barázdáin a beszűrődő fény-szigetek is alattomban mutogatják maguk; segítséget ritkán, ha kérnek! Állok a telezsúfolt térben, s hagyom, hadd sorodjon sokszor a billegő egyensúly képzelgése! Romantikus hölgyet szeretnék megszólítani, ki egyetlen Mindenség-pillantásával visszaadhatja Ember mivoltom, s a jogot hogy lehet még reményem egy folytatható életre; probálnám megérteni az egyre zavarosabbá lett popkulturás bulvár-szlengeket, de köpködő prédikációk vérző fekélyeiből sokszor elegem van!

Vándorló emlékezetem inkább nekiindul s egymaga vág neki a feledékenységnek! Létezésem elrendelt, kiszabott hossza vissz, cipel magán!

                                           SZÜLŐI FIGYELMEZETÉS

Milán, a nebuló, amikor hazajött az általánosból azonnal tüntető kedvvel bevonult a gyerekszobáma, és jóformán addig ott tartózkodott, amíg esti műszakos, munkában tökéletesen elfáradt, és megkeseredett apja haza nem jött. Milán már vagy egy bőséges hónap óta vergődött magában ezzel a terhesülő lelkiállapottal, és most sem tudta igazán, és teljes valójában, hogy vajon mit is kezdjen vele? A torkában égető, és roppant kellemetlen szinte fölhólyagosodott gombócok keletkeztek, és a jéghideg veríték ütközött ki éppekhogy csak pelyhedző hátán, mert nem tudta mi i lehet ebben az esetben a valódi, erkölcsi szempontból megingathatatlan, és helyes megoldás?

A szülői beírást az osztályfőnök az a kellemetlenkedő fruskaképű – ahogy sokan diáknyelven nevezték -, éppen a hétköznap közepén, egy szerdai napon írta be. Ő nagyon jól tudta, hogy azt a fajta egyesek számára különös, megmagyarázhatatlan, és meghökkentő, elsősorban, és hangsúlyozottan udvarias magatartási formát, melyet alig öt év alatt sajátított el roppant hatékonysággal azt a tanárok többsége vagy nem érti, és ezért felételezi, hogy ennek a gyereknek ki lehet az egyik kerek, vagy idegenkedik tőle, és ezért helytelenítésben részesül. Tegnap délután még agyát zsongították képtelenül romantikus, nagyszabású Don Juan-i tervek, melyeket előszeretettel kiszínezett, melyek szerint előtte minden hölgy kecses, megbocsátó kacérséggal pukedlizni fog, és ő e nemes, és bájos gesztust, majd kézcsókok formájában honorálja.

De aztán úgy igazán estefelé, amikor már az édesanya is megjött a rettegett dolgozóból, és meglátta az égbe kiáltón, szándékosan nagybetűs beírást a kismertű üzenőfüzet hátsó rovatában, miszerint: ,,Előzetes figyelmezetésben részesül kedves csemetéje, mert különös szokásoktól vezérelve főként az iskolai szünetek alkalmával előszeretettel nyitogatja az ajtókat megmagyrázhatatlan szándékkal a többi pedagógus előtt!” – egetrengető, vidám hahotázás, és kacagás forrása lett ez a kis írásos beírás.

Milánt kimondhatatlan szomorúság, és a kétségbeesésnek egyfajta radikálisabb, tömörebb, és ugyanakkor sűrűbb masszája kerítette hatalmába, ami nagyban kihatott kissé mindig is sebezhető, és labilis idegrendszerére, amivel helyenként a szülei sem tudtak mit kezdeni! Gyerekszobájában kuksolt hosszú ideig, amíg rendszerint édesanyja nem kopogtatott szobája ajtaján, hogy ideje asztalhoz ülni, mert vacsoraidő van, és ő csak azt szerette volna, ha különleges képességek birtokába jutva bármikor láthatatlanná tudott volna válni az emberek szeme elől. A nappali szobából különös, tompa, elfojtott sugdolózások, és kisebb acsarkodások apróbb nesze törtek elő, de nem agresszív értelmembe véve. Milán most arra gondolt, hogy már megint mindennek egyedül ő a kiváló, és egyedüli oka, és beleborzongott a további lehetséges következményekbe, mert már szembesült egész gyerekkorában azzal a forgcsikorgató tettel, amikor apját egyszer gyerekes hisztijével úgy fölhergelte, hogy az elővette sötétbarna, és gázolajtól foltot hagyó nadrágszíját, és látványosan beáztatta a fürdőkádban, hadd dagadjon egy csöppet, míg a elrettentő intézkedésekre sor kerül. S az még csak hadján, hogy ezt megcselekedte, de egyszem kissé a tutyimutyiság bélyegével megkeresztelt gyerekét is arra kényszerítette, hogy végignézze, a gusztustalan, olajos mocsokban fetrengő szíj mennyire mohó, és egyetemes elégedettlenséggel, ugyanakkor káprázatos telhetetlenséggel szívja, habzsolja magába a hidegvízet, hogy aztán csak még jobban megkeményedjen.

Kimondhatatlanul magányosan érezte magát jóformán egész gyerekkorában, mert igaz, hűséges, és minden kalandban vértestvéri szövetséggel adozó barátja nagyon kevés volt. Mint aki settenkedő gyilkos szerepébe kényszerült, tétova megkettőzött lapulással közlekedett mindenhova és arra vigyázott különösen, hogy sportcipője lehetőleg ne csikorogjon, és vinnyogjon tömzsi lába alatt.

Milánnak akkor még volt rendszeresített zsebpénze. Soha nem feledte azt az estet, amikor egyszer karácsonyi szünet előtt bement az iskolával szembeni kis traffikba, és vett magának egy második világháborús repülőgépmodellt annyi technokol ragasztóval, hogy az egy hétemeletes ház szigetelésére is bármikor elég lett volna. Csupán egyetlen nem elhanyagolható, és lényegretörő dolgogról feledkezett meg: nevezetesen elmaradt húsz forintjáról, melyet nem fizetett ki a vételárból. Így esett, hogy kisebb bűntényt követett el határtalan boldogságában, és önfeledt öröme csak akkor teljesülhetett be istenigazán, amikor saját kezüleg, - és nemcsak apja szakmai, gyakorlatiasságára támaszkodva -, egymaga rakta, szerelte, farigcsálta össze a repülőgépet, annyi ragasztóval bekenve a laza műanyagból készült alkatrészeket, hogy helyenként a megkötött ragasztó tocsogott a szárnyak alatt is, de tény és való, hogy működőképes, második világháborús repülőnek nézett ki; na jó, egy olyan repülőroncsnak, ami már megjárta bőven az égi háborúk poklait, és most a szerelőhangár magányában átadta magát egy kicsit a rozsdás pihenésnek.

- Anya, anya! – hívogatta türelmetlen kedvvel édesanyát, aki szinte sajnos mindennap majdhogynem késő estig dolgozott. – Gyere, gyere! Nézz csak megcsináltam! – újongott, mint akivel szabályosan madarat lehet fogatni. – Ugye ügyes, és értelmes vagyok? – esedezett, majdnem alázkodve, mert sohasem rendelkezett szilárd önbizalommal, tetrekész karakánsággal még kevésbé.

- Igen, édes fiacskám! Nagyon ügyes vagy, mint mindig! – vetette oda, a megfáradt asszony, aztán ment a konyhába zöldségeket hámozni az esti vacsorához. – Apáddal tudod, meg nem kell foglalkozni, csak a szája jár, de ő is biztosan örülne neki, ha megmutatnád, nem gondolod?

- Á! Szerintem az nem lenne jó anyu, mert ő mindig olyan idegeskedő, és türelmetlen, és állandóan valami baja van!

- Tudod, csak roppant érzékenyek az idegei, angyalom! De ettől még ugyaúgy téged is szeret, csak nagyon nehéz kimutatnia! – próbálkozott tovább az anyuka.

Milán a repülőt forgatta, és képzeletében most számtalan légi csatát megvívot szuperszónikusra fölturbózott gépével, de csak azokat a katonákat ölte meg, akik valóban megérdemelték.

Amikor végleg fölkacsolták az utcai világítást, és ideje korán besötétedett, Milán úgy döntött, hogy épp itt az ideje annak, hogy végleg itthon maradjon, mert mindig is halálfélememmel viszonyult az ismeretlen, és lidérces éjszakához.

A lépcsőházban még nem gyújtottak lámpát, csupán egy halvány, lidérces fény pislákolt, mint egy meghibásodott alkatrész lent a földszinten, ahol a többi lakó is általánosságban közlekedni szokott. Nagyon lassan kukucskált ki a kémlelő nyiláson, mert azt hallotta, hogy éjjelente különös, és furcsa dolgok történnek a lépcsőházban, és ezért zárják be a gyerekszobák ajtaját is éjjelre, hogy legalább a gyerekeknek telhessen kellő gondtalanságban gyerekkoruk.                                             

Milán ismét hazajött az iskolából, de csupán gyerekszobájáig juthatott, mert továbbmenni már nem mert: úgy is fogalmazhatnánk, hogy kellőképpen inába szállt a bátorsága, reszketett a térde, liftezett a gyomra, és szegény kisgyereket erős hányingerérzet kerülgette föl-alá, mint egy száguldó hullámvasút. Mindabból, amit tegnap az alattomos, és gonoszkodó osztályfőnökétől is el kellett tűrnie, állandóan fullánkokat termelő, erősen nyugtalanító, s egyetemes hatással volt rá, nézett maga elé a lift tükrében, mely felvitte a kívánt emeletre, és azokban az élesen, már-már sírásra görbülő, élénk zöldes szemekben a szomorúság fájdalma lapult, mely aztán átvette az összetett kezdeményezést, és rátelepedett depressziójával a lelkiismeretére. Ahelyett, hogy inkább annak örülhetne az iskola, hogy ennyire szorgalmas, és mindig kellően tapintatos, és uriemberek módjára udvarias kis növendéke van, még ő kap szüli beírást. Hát nem nevetséges? Az abszurditásnak egyik lényeges, és pontos vállfaja! Milánnak úgy összeszorult a szíve, hogy az szinte már a zsugorisággal volt egyenértékű, egyszerre reszketett, és félt az apjától, hogy mi lesz majd, ha megpillantja immár jelentősen összevágott, vadonatúj iskolatáskáját, ami igaz csupán egyetlen napig volt tökéletes állapotban modern, mert aztán az adott bandavezérek azt is sikeresen tönkretették, de legalább lemondhatta magáról, hogy jó jóságos gyerkőc, akinek ez jár!

Amikor pontban fél egykor immár mint délután meghallotta, hogy az apja a biztonsági rácsnál matat, és keresgéli táskája legaljára tett kulcsait, elszorult a torka, és halálsápadt lett, mint akiből kiszivattyúzták a maradék életet is! Hallotta, amint apja bejön, majd markába nyomja a tatyóját, és kéri a szokásos szinte mindig behűtött dobozos sörét, és hozzávaló cigarettáját. Súlyos, szinte sűrűen tartalmas, és tapintható szag áramlott apja öltözékéből, amin nyomokban ismét fölfedezte az olaj, és egyéb sajátosan benzin, és gázok különleges, és szúrós keverékét.

- Hát te meg? Veled meg mi az ördög van már megint?! – kezdte a ramazurit. – Csak nem történt már megint valami szégyenletes dolog? Hadd halljam csak?! – de hangjában ez már nyílt fenyegetésnek, és leigázott hadüzenetnek hangzott, semmit vigasztaló apai tanácsnak.

- Izé… hát… tudod, az úgy volt… - nem vesztegette sokáig értelmetlenül és tétován a drága szót, mert rájött, hogy apja a tettek embere. Berohant a gyerekszobájába, és elővette tanszermentesen, amit már előzőleg sikeresen kipakolt az összekaszabolt iskolatáskáját. Odavitte apjának, majd azonnal rájött arra, hogy ennél képtelenebb, és hiábavaló ötletet talán mégsem kellett volna egy alapvetően hirtelenharagú embert traktálni.

- Ez meg mi az istent akar jelenteni fiam? – gerjedt éktelen, nyomdaestéket nem tűrő haragra. – Azt kérdeztem mi a franc van ezzel a táskával? Ki csinálta ezt?! – dörmögte get-földet szidva szitkozódva.

- … Hát tudod, volt egy kis afférom a bandavezérekkel! – motyogta Milán, mert attól tartott több már ritkán jöhet ki a torkán, és a végén még elsírja saját magát.

- Hát ez szép, gratulálok! Hogy lehetsz te ennyire kis alamuszi, senkiházi mi?! Aki még saját magát sem képes megvédeni mi?! – legszívesebben két hatalmas pofonnal akarta elaltatni magában a szégyenérzetet, ami a fia iránt érzett kirobbanó indulatait illette, de meggondolhatta magát, mert háromszor, jól hallhatóan csengett a kaputelefon, ami feleségének hazajöttét jelezte megingathatatlanul.

- No, várj csak itt meg! El ne mozdulj! Majd mindjár jön az anyád! Majd neki beszámolhatsz! – azzal indulatosan szó szerint föltépte a bejárati ajtót, kellő dühöngő vehemenciával, és bosszúálló fortyogó haraggal várta élete asszonyát.

- Hát te meg? Miért forog vérben a szemed?! – lépett ki akkor még jókedvűen, és bájosan mosolyogva a feleség, aztán ez az ajándékba kapott jókedv is túlságosan hamar elpárolgott.

- Talán kérdezd meg erről ez édes egy fiacskádat ciccám! – megfogta a csomagjait; mert a fiatalasszony mindig igyekezett három-négy nappal előtte élelmekből bevásárolni, aztán beviharozott a konyhába, minta ott se lett volna.

- Szervusz kincsem! – csókolta homlokon szokásos ügymenetként az anyuka egyetlen, most sírástól facogva fetrengő fiát.

- Hát itt meg most mi van, már megint?! Csak nem apád bántott? Na, szólj már? Elvitte a cica a nyelved?!

Milánban most egyszerre törtek fel, és mint a megáradt folyó kavarogtak az érzelmek. Mélyen reszketőn, fogvacogva, mint egy kis erdei állatka, talán egy aprócska sündisznó odabújt anyához, és vízesésszerűen csak folyatni tudta megkeseredett, sebezhető könnyeit.

- Jaj, drágaságom, nyugodj meg, most már itt vagyok veled! Csak kapjam el a grabancát jó apádnak, úgy elnáspángolom, hogy a lába nem éri a földet! – igyekezetett anyai öszönöktől vezérelve megvigasztalni.

- Jaj… anya… brühühü… nem ő volt… brühüü – folyatta sírástól sokszor szakadozott, és néhol összefüggéstlen szavait a gyerek. –Azok a szemét bandavezérek fölaprították a táskámat!

- De kincsem! Ez borzasztó! Nagyon sajnálom! A könyveidhez is nyúltak? – próbálta menteni a menthetőt.

- … Hát azokhoz már nem, mert jött a kicsöngetés, és el tudtam menekülni… de szegény vadiúj táskámat jócskán helybenhagyták… brühühü… - s megint rátörtek a vigasztalhatatlan könnyek.

- Jól van aranyom, jól van! – átölelte, és addig simogatta, dörzsölgette reszkető, szilárd vállait, amíg valamicskét nem csillapodott lelki, megsebzett fájdalma. – Mindjárt rendbehozzuk a dolgokat, jó! Csak arra kérlek, várj itt türelemmel!

Azzal kiment ő is azt időközben vesztett, és elszabadult füstfelhőket fújkáló apjához a konyhába, aki az idegeskedéstől, és a haragtól már tűkön ült, és önmagában fortyogott.

- Hát most mit szólsz ehhez anyus?! Türhetetlen állapotok vannak abban az iskolában, hogy egy ilyen megengedhetetlen cselekedetet a tanárok csak elnézzenek!

- Igazad van apukám! De nem gondolod, hogy te is rossz taktikát követtél, amikor úgy leordítottad szegény egyetlen gyerekednek a fejét? Hát szabad ezt?! – tette csípőre erélyesen a kezét a fiatalssszony.

- Tudod én mindig a tettek embere voltam, és nem az elcsépelt szavaé!

- Ezzel is tisztába vagyok, de a fiadnak most minden támogatásra szüksége lenne, hogy túl tudjon emelkedni a lelki nehézségein, és föl tudja magában dolgozni a történteket!

- Mit nézel így rám?! – tört ki -, ha annyira sebezhető, hát vidd el valami megfizethető pszichó dokihoz! – s ezzel a vita férjre eső része elintézettnek volt tekinthető, mert Burján Miklós sohasem szerette igazán, ha a továbbiakban ellent mondanak a szavának.

- Jól van! Rendben! De egy életre jegyzed meg, hogy ezt soha többé nem fogom neked sem elfeljteni, sem megbocsátani!

Aznap éjjel külön aludtak; a férj a nappaliban a kimustrált, és kiszaggatott rugózású kanapén, az édesanyja pedig, hogy közel lehessen, és támaszt nyújthasson fiának a gyerekszobában. Aztán másnap magántanuló lett Milán. 

                               A VADGESZTENYEGYŰJTŐGETŐ

Kora reggel ébred, s az a megingathatatlan, kissé csenevész, de teljes mértékben szinte törvényerőre emelt gondolata támadt, hogy ma jött el az ideje annak, hogy hevenyészetten gyakorolt üzleti érzékét egy kicsit, talán önmaga előtt is megcsillogtassa.

Különben is, már több mint kilenc éve volt már múlt februárban, hogy történelem tanári diplomáját kézhez kapva, állásinterjúk, és meghallgatások sorozatos baklövésein át gyakorlatilag tartós, és nyugdjíasoknak valló állást még nem talált, de hát mivel jól tudta, hogy most már ideje lenne valamiből megélnie, és nemcsak áldott szülei nyakán ,,lógnia”, ahogy azt egyesek szájából pusmogásszerű pletykaszinte kivétel nélkül mindig meghallotta, így nem tehetett mást, mint hogy adok-veszek alapon önkéntes kereskedői vénéját igyekezett kamatoztatni.

Már jó hajnalban három óra körül, amikor még az égbolt is jócskán koromfekete, és legfeljebb a pesti éjszakában dorbézolgató, ifjonc bohémek társasága zavarja meg illuminált állapotával a békésen szunnyadók álmait, Zakár Félix elhatározta, hogy kimegy a Templomtérre, és a lehullott vadgesztenyét, ami elviekben már közterületen állt, szépen fogja és összeszedegeti, hátha nem veszik észre.

Fölöltözött, mert ősszel azért már csípősebbre fordult az idő – kivált, ha az ember a hajnali órákat választja egy kis gesztenyézésre, és így esett, hogy Félix már jó korán a hajnali buszjárattal bent volt a városban, és mint aki csak kötelességét teljesíti, hogy óvja, és megőrzi a környezetet, szépen, kómotos mackólassúsággal szedegetni, gyűjtőgetni kezdte a lehullatott vadgesztenyék gyönyörű, élénk, majd sötétbarna tüskés gombócait; természetesen szigorúan védőkesztyűben, különben pokoli fájdalmas lett volna az eljárás, és azokat is élénk kedvvel fölszedegette, amik már egy-két nap múltán a földön hevertek.

Amikor bő két óra múlva tehát reggeli öt órára az egész téren körbeért, fogta magát, és meg sem állt a másik, ezúttal igaz jóval kisebb térig, amivel szemben egymagában árválkodott egy Posta takarék. Lelakatolt üvegében egyszerre fölbukkant, majd hirtelen elbújt különös, szinte nem evilági lidérces, kísértet fizimiskája, és mégis, ha valaki megtöretett, és sebezhető zöldszmeibe nézett, azonnal megkedvelte ezt a pufók, pirospozsgás, tyúkszemei miatt kicsit sántikáló emberkét, akinek még sohasem lehetett igazi barátnője, legfelebb csupán támogató ismerősei voltak.

Amikor aztán lezajlott az első műszakváltás: tehát az éjszakások kerültek sorra, hogy átadják megérdemelt helyüket a kipihent és felfrissülő nappalosoknak a nagybani piacon már javában állt a bál. Félix különleges kapcsolatokkal is rendelkező édesanya, aki maga is jó kupeckedni kész vénákat örökölhetett a családban, egy kedves boltos ismerősét kérte fel arra a megtisztelő, ám korántsem gyakori, sőt különös feladatra, hogy egyszem fiának, aki már elmúlt harminc segítsen eladni minél több vadgesztenyét, mert bizony jócskán kellene a pénz.

- Hát drága Gyulám! A dolog úgy áll, hogy ennek a szegény gyerekemnek már lassan tíz esztendeje nincs biztos megélhetése, és ezért arra gondoltunk, hogy bár a vadgesztenyének mindig is kicsinyes volt a keletje azért próbáljon meg minél hatékonyabb, és szakszerűbb csereüzleteket kötni, ha megkérhetem! A bevétel negyven százaléka az öné!

A boltossá avanzsált zöldséges sokáig értetlenkedve hallgatta a még fiatalasszonynak tűnő, és ereje teljében lévő, magabiztos háziasszony fejtegetéseit, és mint aki bocsánatot kér, hogy egyáltalán szólni merészelt fölmondta mondatait:

- De drága asszonyom! Minden tisztelettel! Én csak egy egyszerű kiskereskedő vagyok kérem, a többséghez képest, és a kuncsaftjaim nem lesznek lenyügőzve, ha egy bála – ráadásul -, vadgesztenyével állítok majd közéjük a piacra! Ennyit igazán megérthetne madamme! (mert a különleges vendégeit mindig is madammozta)

- Tehát, amennyiben jól érettem az ön drága szavait Gyulám, akkor ön megvon most tőlem minden maradék segítségi szándékot is igaz-e? Hát képes elnézni, hogy ez a szegény fiam, aki munkanélküli, és már jó régen nem tud elhelyezkedni pénzkereseti lehetőség nélkül maradjon?! Enyje drága Gyula, ezt még magától se vártam volna el! – mélyen zengő, mégis fiatalos hangjában lemondással járó neheztelés hangzott.

- Drága Asszonyom! Én semmivel sem szerettem volna önt megbántani, csupán a valós világot szerettem volna, ha megérti kegyed az összefüggések igen-igen bonyolult láncolatát. – majd hirtelen mentőötlete támadhatott mert megváltozott hanggal folytatta -, de ha ez önnek, és kedves fiának örömet okoz, megígérhetem magácskának, hogy találok én vevőt, és beszállított is ezekre a fránya vadgesztenyékre! Ha már így esett! – mosolyt erőltetett cserepes, és mindig megborotvált, sápadtarcú arcára.

Az asszony mintha csak ezt szerette volna hallani egyből megjuhászodott, és szemlátomást engedékenyebb lett; kivirult szája szegletében egy elbűvülő, mindenkit lefegyverezni tudó, szinte uralkodó mosoly, belegyezésének, és egyetértésének örök, és talán visszafordíthatatlan változata.

- Csak ezt akartam hallani drága Gyula! – azzal fogta magát, elvégre nyélbe ütötte az üzletet, és már ment is a munkahelyére, mert világ életében a pontosság példaképe volt, és ezen nem szívesen változtatott volna senki fia kedvéért sem!

- Na, nézze meg az ember! Hát most jó nagy gubancba vagyok! Hát mi az istent kezdjek én ennyi haszontalan, és semmirekellő vadgesztenyével? A kutyának se kell! – mérgelődött, de ezúttal már fennhangon. – Bár lehet, hogy az a kelekótya flótás Bárci hátha vesz belőle két bálát, az is több, mint a semmi! – sunyitón maga elé meredt a kínálkozó gondolatra, és a biztos haszon reményében megköpködve megdörzsölte párszor összeütögetett kezét.

Másnap már hajnalban ki volt a nagybani piacon, ahol az ember gyakorlatilag el sem akart hinni szabadszemmel, a fölbolygatott, hangyabolyszerű, érthetetlen tolakodást, kellemetlenkedő nyüzsgést, mert akkora kellemetlen, fülrepesztő ricsaj támadt, amit szinte képtelenségnek tetszett kivédeni!

- Jó napot, Gyulám! – üdvözölte régi cimboráját az egyik vásáros kófa, akinek mondent észlelő rókaképe szenvtelenül tenyerelt bele az előtte állójéba. – Hát te meg? Csak nem első osztályú vadgesztenyét akarsz itten árusítani?! – máris tréfára vette a dolgot, és azonnal kirobbant belőle a jóleső nevetés. -

Nézzétek csak Gyulánk új iparág fölkarolásába kezdett! Ezentúl vadgesztenyeárusként tengetheti majd megcsökevényesedett, és nyomoronc életét.

Az öreg boltos most szikrát szóró szemekkel, mint aki gyilkosságra gondol egyenesen farkasszemezve meredt bele a másik kofa pimasz, és képtelen arcába, és csupán fenyegető annyit kérdezett: - Hogy mondtad, öreg harcos?

- Sehogy, te itt barát vagy drága Gyulám! – nyögte ki gombócszorító torokhanggal.

- Én is így gondoltam! Hát akkor kedves barátom lássunk csak az üzlethez! Mondd csak meg nekem de szépen, ám, hogy kinél is adhatnám én el ezt a semmirekellő vadgesztenyét? Jól vigyázz, hogy mit mondasz, mert megvan még a böllérkésem! – olyan mozdulatot tett, mintha tenyerében egy éles trágyat szorongatna, és jelképesen átvágná torkának zubogó ütőereit.

- Hát édes, egy öregem! – folytatta gondolatait a másik kófa -, a dolgod, már megbocsáss, de veszett fejsze nyelével van tele. Mondd nekem csak egyetlen egy valakit, aki vásárolnak tőled ebből a megavasodott, és bizonyára bogárrágta gesztenyéből? De most őszintén kérdezem?! – s hangjában mélyen együttérzőn érződött a belsőséges részvét.

- Ne haragudj, de ezzel most nem érek rá törődni, mert egy nagyon kedves hölgy kuncsftomnak meg lett ígérve, hogy mindenképpen, akár a föld alól is fölhajtok a gesztenyékért valamicske pénzt!

- Jó lesz akármennyi, vagy tetemes bevételre apellálsz, mondd csak? – megeresztett egy halványka, grimaszszerű mosolyt.

- Akkor hajlandó vagy segíteni, vagy nem?! - kérdezte a másik ellentmondást nem tűrően.

- Hát persze édes egy öregem. Hisz megállapodtunk, hogy a haverom vagy, vagy már elfelejetted?

A boltos most kirakta a vadgesztenyéinek bő tatalmát a standjára, és leülve a kis sámlijára, melyet már jó előre kikészített magának csöndes egykedvűséggel a várakozás unalmába merült.

Alig tizenöt perc múlva már fel is tűnt a láthatáron a legelső, kissé hezitáló vevő, akit nem különsebben nyügőzött le az öreg boltos maga körül megterem

tett, - igaz -, kissé hevenyészett patyolattisztasága.

- Szeretettel üdvözlöm! Mit tetszik parancsolni drága asszonyom! – s jó kereskedő lévén, akinek szinte vérévé itatódott át az egész dörzsölt szakmai tapasztalat, már azon mód leste is azokat az alattomosnak is beillő kívánságokat, amivel a másik előjöhet.

- Mondja csak Gyula, hogy megyeget most a gesztenye? Megvennék magától egy bálával, de csak akkor, ha megalkudhatunk! – mint egy kisebbfajta szakértő árus, vizsgálgatni kezdte az öreg portékáit, és szinte első pillantásra meg sem akarta nézni a kiterített vadgesztenyét, aminek élénk bíbor-barna színe szinte magához csalogatta a szemet.

- Drága asszonyom! Ezúttal szenzációs ajánlatom van de csakis az ön számára! Ha most vesz tőlem két bálával, akkor megelőlegezem önnek az ingyenes házhozszállítás akcióját is! – hangoztatta mézesmázos csalógatóval.

- És még milyen kedvezményeket ajánlana? – vonta fel kromozott szemöldökét a csorosznya.

- Oh! Hát előbb rendeljen kérem, mert ön is jól tudja elő az üzleti helytállás, és nekem is meg kell élnem valamiből szerényen! Parancsolni tetszik esetleg kóstolni egy pár fahéjasat, éppen nem rég lett kész, és hát valami istenien sikeredett!

- Ennyi kedvességet azt hiszem, magam sem utasíthatok vissza drága Gyula! Kérnek egy pár szemecskét, ha szabad!

- Kérem asszonyom! Ahogy azt a vevő óhajtja! – s mit sem törődve mások árgus szemű pillantásaival, és kicsinyeskedő kíváncsiskodásával máris mérni kezdte bőszen ezúttal a jóféle gesztenyét, a szelídet! Miután aztán sikeredett számára a megalkuvó behízelgés hadművelete, akit ő véresen komolyan gondolt szinte mindig is, a kereskedő hölgy is igyekezett ráállni az alkúra.

- Tudja mit drága Gyulám! Megveszem én magától azt a kétbála jóminőségű gesztenyéjét, amije van, mert ez a napon is jó indult. – már haladéktalanul kereste is a pénztárcáját, és jó üzleti érzékkel azon számolt fejben magában, hogy milyen előnyökkel fog innen majd távozni.

- Tessék drága asszonyom! – azzal a furfangos, és dörzsölt boltos jó kétmázsás bálákat helyezett el a időske csorosznya targoncáján, amit egy segédféle ficsúr tologatott, hogy minél hatákonyabban bevigye.

- Igazán lekötelezett drága Gyulám!

- Oh! Nagysága inkább ön tisztelt meg engem! – mondta a furfangos boltos, s aztán kisebb meggondolatlanságával megszámlálta a pénzt, amit az öreg matróna otthagyott.

,,Hát most mihez is kezdjek én ezzel a haszonnal! – morfondírozott magában – mert ha tovább adom a silány gesztenyét, a végén még rámszállnak a hatóságok ugyebár! De hát, ha már egyszer megigértem!”

S észre se vette, hogy az öreg csorosznya után már kisebb tömegtumultus jelentkezett standjánál, és mindenki az aktuális gesztenyéket akarta kíváncian szemrevételezni.

- Látod Gézám! – felelte a másiknak. – Ha egy üzlet beindul! – s különleges, szinte rókaszerű vigyori grimasszal elmosolyodott nemlétező bajsza alatt.      

                                             CSALAFINTA BIRKANYÍRÓ

A Táncos nevezetű birkanyíró kisiparos – mert annak aztán volt mint sütnie az orra alatt, amennyiben természetesen az üzletről volt szó, egész nap nyírta a birkákat odakint a mezőn, és a pusztán! Azoknak volt igen-igen nagy szerencséje vele, akik odakint éldegéltek az őrhalmi pusztaságban; közel és távol egyetlen rigófütty, vagy állatvonyítás társasága nélkül, és ahol még az ember is meggondolva jó, ha egyszer egy évben megfordul.

Az őrhalmi pusztaságon Szotyolai Ignác baktermester vályogból emeltetetett házában nagy életet vittek az odatartozók! Elvégre Szotyolainak öt éhes szájat kellett kezdetben ellátnia, és megetetnie, - igaz ebből később már csak négy lánytestvér maradt meg, mert az igen fiatalon elhunyt kisöccsüket elvitte a gyermekágyi láz. Ettől függetlenül a pénzt élére állították mindig, mert Szotyolainé Terka asszony gondos, és oroszlánhitű gazdasszonyként soha nem hagyta, és engedhette meg magának, azt a fajta könnyelműséget, hogy bárki is kis családjából akárcsak éhezzen egy napot is; inkább ő nem evett, csakhogy gyermekeinek több jusson a jóból. Ezt a jót természetes keretek között úgy kellett érteni, hogy jobb esetben – amennyiben sikeresen már hajnali fél háromkor, kellő rendszerességgel az idősebb testvérek a kicsi Terka, és bátya Sanyi beállt a véget nem érő, kígyózó sorba, akkor megengedhették maguknak, hogy kaptak egy-egy fél disznófejet, és egy olyan véka, alig pár dekára sem elég, sötét kenyeret, ami olyan fekete volt, akár a megolvasztott szúrok!

Szotyolainé megfőzte a disznófejet – bográcsban főzte, mert úgy csak finomabb az étel, egészen jellegzetes, kellemesen füstös romája lesz, és mert közel volt a Szentgyörgyi erdő, ahonnan bátran lehetett fát hozni, amennyit csak akartak; elvégre a főerdész rendes, és becsületes embernek mutatkozott, és maga is több szegény embernek nyújtott baráti kezet!

- Vigye csak Terka asszonyság, vigye csak! Hát iszen van itt elég! Még sok is! Mindenkinek jut a jóból! – így okoskodott, csak arra kellett nagyon vigyáznia, és ügyelnie, ha jött a főuradalmi ellenőr, mert akkor nem győzött neheztelni amiatt, hogy a vadonélő állatok bizony-bizony kisebbfajta károkat okoztak, és megesett, hogy megritkították a faállományt is!

- Tisztelt ellenőr úr! Hát tetszik tudni… az úgy volt, hogy… - s amint rákezdte a maga kis vége-hossza nincs mondókáját, az ember sem ismerhette ki magát azon, hogy vajon az erdész szavai között mennyi az igazság, és vajon mennyi a jóhiszemű képzelgés!

- Jól van, jól van! Csillik! Látom, ha maga egyszer rákezdi, akkor az isten se tud magán má’ kiigazodni! – így az ellenőr. – Tudja mit, Csillik? Én mindent elnézek, de azért számíthatok magára igaz-e a böllérkedésnél, mert igazán jól csak maga tud disznót vágni?

Hát, ami igaz, az igaz Csillik Ferkónál jobb böllérrel ritkán találkozott az ember – tekintettel mielőtt bement az ólba kedélyes derűséggel elbeszélgetett a disznóval, mintha csak a legrégebbi komák, vagy puszipajtások lettek volna, és nem nyilvános kivégzésre készülődnének a bendők korgását megszüntetendő!

- No, ejnye, ejnye! Ne itasd itt az egereket Mancikám! – simogatta, kényeskedőn dögönyözte a jól megtermett mangalica, testesre felhizlalt hátát -, te is tudod, hogy most lesz a legjobb sorod. Finoman feltálalnak majd az asztalon, fügével, meg, almával! Te nem is tudhatod drága boldogságom, hogy milyen jó is az rozmaringgal, és illatos, fűszeres olajokkal fognak kényeztetni, és még le is adhatsz pár kilócskát, amint kivettek a forró kemencéből! Igaz-e?! Hát szoktam én neked hazudni! No, ugye! – s addig, addig édesgette, becézgette, mézes-mázosan beszélgetett a mázsákat döngető disznócskájával, amíg szépen, óvatosan egyik hurkára hízott lábára rá nem húzta a kötele egyik végét, majd a másikkal simogatások közepette a nyakára tekerte, és lassan - gyakorlatilag egy ültő helyében megfojtotta a vergődő állatot, majd mikor már nem jött lélegzet nagy pöfékelő, elefántszerű ormányán akkor elvágta betokásodott torkát!

- Jól van édes egy kómám! Most elmész egy szép, és távoli helyre, ahol boldog leszel, és találkozhatsz a többiekkel! – s észre se vette, de maga is ejtett egy-egy eltévedt könnycseppet! Hát, ami igaz, az igaz! Ennél kíméletesebb, és vajszívűbb böllérmestert ritkán hordott még hátán a nagy föld! Nemhiába vágatott vele majdhogynem az egész falu, feltéve persze, ha vette magának a fáradságot, és nagy ritkán betévedt a faluba.

- Csilliák komám! Aztán el ne feledd, holnap is gyere! – mondogatták sokan a faluban!

- Úgy lesz lelkecskéim, úgy lesz, csak nyugalom! – mondogatta gyakorta.

A kis Szotyolai Terka pedig szinte végestelen végig kiállta a sorát, minden egyes hajnali napon, és tisztességgel hazavitte a megmaradt soványka húsokat, amiket a hentesmester néha-néha levágott, még a disznóhús mellé, hogy legyen mit testvérkéivel együtt enni.

- No, néd mán, a kis Terka! Hát hogy a menkűbe kerültél mán ide?

- Jó napot kívánok! Kérem szépen jöttem ám a komencióért! – így a kislány.

- No, néd mán Józsi! De föl vitte Isten a dolgukat! Osztán pénzöd van-e te gyerök?

- Hát az nincs! De apám a vasútnál szolgál, és ha lejárt a műszakja majd hoz magának egy kis gubát! Jó lesz-e ez így? – állt meg a maga lábán, véleményével a kicsi lány.

- Jó van no, nem köll mindjár fölfortyanni! Mán adom is! – azzal, ha az emberek éltek soványka kosztot, olyan sovány, és főleg zsíros, cupákot kanyarított le a vasfogantyúkra felaggatott disznóból.

- No, néd mán! Elég lösz ennyi?! – kérdezte, mint a világ legtermészetesebb dolgát.

- No, hentesmester bácsi! Ez még a fél fogamra sem elég, hallja-e?! – így a kis töpörtyűre nőtt Terka. – Öten vagyunk testvérek bácsi kérem! Adjon mán tisztes porciót, mer otthon csak megnyúzatnak engemet! – folytatta.

- Néd mán Józsi! Hát azt hiszi ez, hogy kévánságműsor! Tudod, mit te kölök! Adok hozzá jó száraz, feketére kormolódott kenyeröt! Azzal csak megtömhetitek a bendőteket!

- El ne feledje, hogy mihölyt apám végöz a vasútnál, azonnal magáho jön, s maj rendezi a számlát!

A török basára emlékezető, jó húsban lévő hentesmester fogta a kimért disznófejet, hozzá két feketére sütött, száraz kenyeret, majd vigyorogva csak ennyit mondott a csomagoló kislánynak:

- Hát oszt maj megnízöm magam is!

- Köszönöm hentesmester bácsi! – s a kisnövésű Szotyolai Terka már futott is végig át a főtéren hajnali négy óra felé, hogy testvéreinek aznapra meglegyen a fejadag szerint is kevéske, de kimért ebéd.

Nem sokkal utána, délután fél egy magasságába megérkezett az apja Szotyolai Lőrinc a vasúti bakter.

- Jó napot! Gyüttem az elszámolás dógába! – felelte.

- No, hát mán az ördög is fenyeget mi?! A kisbicskádat neköd te! – így a hentesmester.

- Kéretem a leszámolt konveciót újra számadásba vönni, és megmondani a pízt, mennyi lesz az?

- Hát az bezony nem lösz kevés, édös egy komám! – vigyorgott, mint a bolondalma a hentes.

- Csak ne törje úgy magát, édes ecsém! Tisztös elbírálást szerötnék!

- Hát egyö fene! Mögszámolom eztöt neköd! Az annyi mint huszonköt pengő, negyven fillör! -–hadarta, mert már pizsergett a tenyere a régen látott pénz után.

- No, no! Ecsém! Nem lösz az egy kicsit sok a jóbul? Mer, hát van nálam, de csak öt pengű!

A hentesmester kipirosodott, kissé szeszes feje még jobban ellilult, bizonyára meglehet, csak azért mert nem tudta, hogy mostan tréfál a bakter, vagy nem!

- Hinnye! A kisbicskádat, te tolvaj! Hát azt hiszöd-e, hogy lopom én itt a drága idűt, meg pízt?! – gerjedt azonnal visszafordíthatatlan haragra. – Te Józsi, fogjad csak meg ezt a dögmadárt!

Azzal kijött a másik markos, és vaskos legény, a másik helységből, ahol az állatok összezsúfolódott, halotti tetemei ásítottak kazlakba, bálákba téve!

- No, mi itt a baj, hadd hallom?! – azzal már tűrte is föl mind a két kezén az ingujját; verekedésre, vagy legalább is bokszolásra akarva berendezkedni! Aztán el is nevette magát.

Így esett meg, hogy a legszorgosabb bírkanyíró lett az egyik legtitkosabb zúgívó is; miközben talpig embernek igyekezett megmaradni!

MONTÁZS


Vágyakból szárbaszökkent, büszke hatalom: prostituált hírnév emberek húsába oszló tetemmel széjjel rágja csontjait-lelkét a komisz-mohó féreg, aki egyre többre s többre vágyik! Túlélések mindennapi létfenntartó ösztönébe beleborzong hiú, flegmásított arroganciával is! Szemek tükreiben ábrándozó csillogás tenyészik s értékesen ragyogtatja új kínálkozó lehetőségeit azoknak, kik mindig is többre vágytak; életükkel örökösen elégedetlenkedők!

Orv-csicsergők kisestélyis gálákon máris pletykálkodásba kezdenek. Azonmód inkvizició, vagy pellengérre helyezik a népes kompániát kiknek halványan ugyan még, de számít a tartás s a becsület! Lecsüngő, függeszkedő műmájer-mosolyokon alattomos játszmákat sejtet néhány gyilkosan villogtatott szem! Fénylő aranydrótokon szabadon rángatható szalmabábok vergődnek önmaguk mocsár-mocskán! Megfontolt szándékokkal kezdik mézesmázos kelletésekkel kisemmizni a kínálkozó lehetőségeket is s márcsak árnyékfoltok maradhatnak az egykori sugárzón egzotikus tekintetek helyén!

Akár szél-törte reszkető liliomszirom; önmagába szeretne még bátrabban megkapaszkodni a hajótörött angyal-levél lélek! Ikrásodásnak induló, méla-céda fénykörök csüngenek gazdagon bár tudják, s sejtik a gyorsuló karrier-halál lehet csupán egyedüli sorsuk! – Áttetsző tárgyaknak látszanak tekintetek kereszttüzében bujócskázó halhatatlan szenvedélyeik; magára hagyott napsütés mézszín könnyeit kellene megvigasztalni önzetlen még kedveskedő szavaink talán hűségeket teremhetnek…

                                          AZ AGGASTYÁN KÍVÁNSÁGA

Az öregedő férfi már erősen kopaszodó, ezüstözött hajjal feje búbján a lovas tanya környékét figyeli. Takarékos pillantásokat vett feléje; nem kapkod el semmit! Rég megtanulta már – bizony már jó ötven éve -, hogy az elszalasztott pillanatnak is megvan a maga hátulütője! Szemlátomást nagyon úgy tűnik, hogy várakozik valakire, vagy valamire… Ruhája gondozott: sötétkék farmernadrágot, és hozzávaló sportosabb pólót visel, sportcipőjét az idevezető úton kissé összekoszolta, s most úgy fest, mint aki afelett szégyenkezik, hogy hogyan is fogadják, vagy fogadhatják Őt, mint idegent, ebben a városban akkor, ha koszos cipőt visel, ami már bizony jó régi darab; tekintettel a cipőárak folyamatos drágulására!

Végül minden akadály elhárul a fenséges látvány útjából, és egy gyönyörű, andalúziai, éjfekete csődörön ülve kiüget a legelőre a kissé megtöretett férfi által fölmagasztosított, egyetlen egyetemista szerelme, az ,,Érsekvadkerti Szűz.” Látszólag szinte semmit sem változott, az idő, mintha csak megállt volna vele, éppen abban a befejezetlen, és végzetesre sikeredett pillanatban, amikor elsőször látták meg egymást, akkor múlt időkben, az aulában, és most az idő, mint valami türelmes orvgyilkos jött volna ismételten számon kérni, vagy törleszteni, hogy régi, elfeledettnek gondolt adósságát visszakövetelje! Barnatüzű szemében maga a kiismerhető örökkévalóság világol, és az édesanyai gondoskodás;  de, mintha a nyeregben, és a gyeplő között egy aprócska, egészen töpörödött, angyali kéz nyúlkálna a vezetőszár után. ,,Ki lehet ez a titokzatos, aprócskára cseperedett, még zsenge fiatalember? Csak nem egy unoka?” – fut át amilyen gyorsan csak tud, hirtelen agyán.

Az öregedő, kissé pocakos, és már megviselt férfi keze most a magasba emelkedik, így üdvözölvén a két érett lovast; nagymamát, és pöttöm unokáját, a kicsi unoka bogárszeme sokat csodálkozóan válaszol, és érdeklődéssel veszi a ló nyergéből szemügyre az ismeretlen vénembert!

Körülményes módon leveszi átizzadt farmer dzsekijét, és szabadon engedi, hogy mellkas szőrzetét, és pórusait is szabadon átjárhassa az andalító szellő, lágy, és mérsékelt suttogása: a kristálytisztán harapható, és álmosító levegő mivolta! A lovasok lassan, komótosan, és kimérten lépésben indulnak el a legelő fakerítéssel körbevett széléhez, hogy kedvükre szemügyre vehessék az öreget! A még mindig fiatalos, és csinos hölgy gondolataiba mélyed: Vajon hol láthatta már ezt a megtört, ám vidámságot erőltető arcot, és ezt a zöldesen, huncutul csillogó szempárt? S ahogyan magába mélyedetten egyre gyötri agyát, és gondolkozni próbál, az öreg ismét meglengeti karját, mintegy az üdvözlete jeleként, amikor odaérnek!

A várakozó a csinos, és filigrán hölgy minden mozdulatát, mint éles sasszemű megfigyelő elméje emlékezetében rögzíti, és semmi esetre sem engedi meg magának a luxust, hogy siettesse a számára már régóta fölbecsülhetetlen értékben álló másodpercek szapora mozgását; elvégre, ha az ember idejének a delelőjéhez érkezik, hát akkor a legkevesebb, hogy minden percet, és pillanatot, már maradéktalanul élvezhessen, ha egész életében csak a munkát hajszolta, nemde?!

Most előrenyújtja üdvözletként kezét, arcán megfogalmazható mennyei öröm, és boldogság egyetemes érzetével. Kezének mozdulatát és lelkének sebezhetőségét szinte már semmi sem titkolhatja, mert szemeiben üveggyöngyök fénylenek, és el is homályosodnak.

- Szervusz, Kata! – köszönti a kissé csodálkozó, és magában töprengő lovast, s egy meghatározott percre, ami már az örökkévalósággal egyenértékű a tenyerében helyezett, még mindig finom, és gyengéd liliomkezet – hisz úriembernek lett nevelve valamikor -, kézcsókkal illeti!

- Üdvözlöm szeretettel fiatalember! – köszönti a bizonytalankodó, megilletődött unokát.

A fiatalember kissé félénk, és félszeg, és most hogy ez a barátságos idegen megszólította, még inkább nagyanyja nadrágjához bújik.

Az öregedő férfi alig győzi kivárni, míg a fiatalos idősödő asszony engedélyt ad a szólásra, kissé mindig türelmetlen lévén rákezdi:

- Hogy te még mindig mennyire elragadóan bájos, és szexi vagy! Egyszerűen briliáns, ahogy kettőnk életét mennyire más irányból közelítette meg a feneketlen, és sok esetben viszontagságos idő!

A mindig csinos, és filigrán hölgy szemében most hirtelen glóriás fény világosodik meg, mint akinek hirtelen támadt látomása volt, és most az égiek kegyelmével biztos utakon halad saját maga megismerése felé! Gyönyörűen, és kifejező gesztenyeszemeit nagyra mereszti, és azonnal kibukik még most is cseresznyepiros ajkán a kérdés:

- Csak nem te vagy az Feri?! – hebegi a meglepetés, a viszontlátás örömeként.

A megviselt, és sok zivatart már megélt, barázdált ember arcán hirtelen a ráncok simulásnak indulnak; földöntúli béke szállja meg, azzal a mindent kifejező, ugyanakkor különös mosollyal maga is elmosolyodik, és csupán bólogatni tud, miközben megbabonázottan áll.

- Látod kedves, kedves Kata a viszontlátás is ugyanolyan fontossággal bírhat, mint akárcsak a legelső sorsfordító találkozás! – azzal a ló mellé áll, és felajánlja, - bármennyire is retteg az állatoktól, hogy segít leszállni róla.

A csinos, nagymamakorú asszony sugárzó szépséggel elmosolyodik, majd engedi, hogy liliomszál alakját gyengéden leemeljék a nyeregből, és együtt lehuppanjanak a földre, de csak azután, hogy az unokát is letették.

- Hát ezt a kellemes meglepetést! – döbben nagyot mindig is pacsirtákra emlékezető, kellemes hangja. – Nézd csak kisunokám, ki látogatott meg minket? – azzal megkéri a gyerkőcöt, hogy illedelmesen mutatkozzon be neki.

- Csókolom bácsi a nevem Nittmann Félix!

Az öreg kezet ráz vele, jól férfiak módján, és megsimogatja szőkés, kis buksiját.

- Hát ez igen! Hogy vagy Feri? Mi történt annyi éven át, mondd csak?! – kérdezi szemlátomást érdeklődve.

A megtöretett öreg, most kihúzza magát, mélyen a hölgy nagy barna léleklátó szemébe néz, kutatva, majd kijelenti az ítéletszerűen hangzó igazságot:

- Hát kedveském… megöregedtem!

A hölgy várakozva, aprólékosan megvizsgálja barázdák szántotta, öreges arcát, és kopasz fejét is megtapogatja! Majd egy váratlan pillanatban elkapja, és megbocsátón, és finoman szájon csókolja!

- Kérlek mindenért bocsáss meg nekem! Könyörgök! – azzal földre veti magát, és mint egy bűnbánó szent a megbocsátásért eseng. A kis unoka nagyra meredt, és látszólag érthetetlen szemekkel álldogál, mint egy kis árva a nagyanya mellett, és zablájánál megfogja a lovat.  

Az öreg fájós, visszeres, és ödémás lábai ellenére letérdel hozzá, szó szerint lehuppan, és arcát két tölgyfa vaskos kezébe veszi, és igyekszik minél több áldott könnycseppet letörölni, és gondosodva összegyűjteni selyem zsebkendőjével, amit külön erre az alkalomra tett be!

- Sss! Nyugodj meg kérlek Kata, most már nincsen semmi baj! – vigasztalja, majd két karjai közt tartva, gyengéden átöleli.

Az idős hölgy most végre úgy érezheti magát, mint aki végre hazatalált, és örök, és felbecsülhetetlen kincset talált; a percek, mintha csigák vándorlásai lennének fokozatosan lelassultak, és eggyé olvadhatott tán még maga az örökkévalóság is…

- No, hát nincsen semmi baj! – vigasztalja, majd amilyen finoman csak tudja, kibontakozik a reszketeg, és most kétségbeesett öleléséből, és gyengéden mégis megcsókolja az asszony áldott homlokát, amit világ életében csinos frufru-frizurája keretezett.

- Mesélj csak… mi történt veletek, hogy annyira régen nem találkoztunk! Nem is hívtál!

- Persze, csak előbb kérlek hadd mutassalak be a fiatalembernek, aki mellettem lovagolt. – Azzal máris intett, és a kis unoka fürge lépteivel, miközben a lovat tartogatta odament hozzájuk serénykedve, és kissé megilletődötten, talán csak amiatt, mert soha nem láthatta még a nagymamát ennyire elérzékenyedetten.

- Itt vagyok, mama! Na, mit szólsz? Ügyes voltam, ugye?! Kérlek mondd, hogy az voltam! – esdekelt aprócska, fecskehangon.

- Hát persze kincsem, hogy az voltál! De most huppanj le bátran ide miközénk, mert van itt egy kedves, idős bácsi, akinek feltétlenül be szeretnélek mutatni! - megvárta, míg a gyerek, totyogós lépteivel a friss legelő szőnyegére huppan.

- Hát fiatalember, hadd mutassam be neked az egyik nagyon távoli, és nagyon régi, ám annál értékesebb barátomat Vonlovics Róbertet!

- No, mutatkozz csak be szépen, nem harap meg! – mosolygott.

- Csókolom, az én nevem Nittman Félix! – felelte kissé szúrós, és árgus szemekkel vékonyacska hangján, és nagyon is bizalmatlanul, mintha csak attól tartott volna, hogy egy idegen tör az életére, aki el akarja rabolni tőle a nagyanyját.

- Örvendek a szerencsének kedves fiatalember! - nyújtotta kézforgásra kezét Vonlovics.

A kis unoka most erélyesen, bizonyára így akart érvényt szerezni, hogy fitogtathatja testi erejét úgy megszorongatta az öreg kezeit, hogy azok a szorítást követően, kissé el is kékültek, és lilás színekben játszottak!

- Huh, benned aztán van szusz, és testi erő! – ujjongott fel. – Ez igen, ha majd megnősz meglehet, hogy a végén sportoló leszel!

- Én lovaglász szeretnék lenni bácsi! – jelentette ki kellő céltudatossággal, és elszánt karakánsággal. Mire mindketten jóízűen elnevették magukat!

- Figyelj csak Félixem! A nagymaminak pár szót kellene Vonlovics bácsival váltania! mit szólnál hozzá, ha megitatnád Villámot, addig én majd szemmel tartalak, jó?

- Igen, mama! Máris viszem! – s azzal a halálbiztos céltudatossággal már meg is fogta a zablát, és úgy vezette a lovat az egyik aprócska patakhoz, ami közvetlenül a legelő mellett terült el, és kellemesnek mondható, árnyékos fák határolták!

- Ne feledd Félix! Szemmel tartalak, csak csináld úgy, ahogy mondtam, akkor nem lesz semmi baj! - figyelmeztette értő aggodalommal a nagymama, bár így is tisztába volt vele, hogy unokája már kész, talpraesett legény.

- Jaj, mama! Te is tudod, hogy már nagyfiú vagyok! most mindek kell a felhajtás?! – kicsit összébb húzta erőteljes, fekete szemöldökeit, majd útnak eredt! A nagyanya még aggodalmasan utána szólt:

- A nagyanyád vagyok, tehát kötelességem az aggódás!

Az idős férfi jókat derült, és mosolygott ezen, mert még soha nem láthatta hajdanvolt egyetemi szerelmét ebben a vadonatújnak is nevezhető nagymamaszerepben, így ez valósággal az újdonság erejével hatott.

- Mondd csak Robikám? Te most kinevetsz engem?! – s önkéntelenül az asszony már el is feledte, hogy mikor mosolyodott el barázdás arcával utoljára, ami még most is fiatalosnak, és csinosnak számított, és kiváltságszámba ment!

- Ugyan, hát hogy képzeled, hogy rajtad mernék nevetni, drága Katám! én csupán csak derültem egy kicsit, vagy tán az se szabad?! – válaszolt kérdésre, kérdéssel.

- Te imádnivaló, jópofa pasi! – ismételten cuppanós puszit nyomott az öreg arcára.

- Nem szeretnék tolakodni, de megkérdezhetem, hogy a botodra miért is van szükség? – vette kezébe a nemes faanyagból készített speciális botot, és meg is vizsgálta.

- Hát, tudod Kata, ez azért van, mert már nagyon rozogák szegény lábaim, és az orvosom azt tanácsolta, hogy az érszűkület ellen két megoldás kínálkozik; vagy séta, vagy bot, illetve a kellemetlenebb, harmadik út a műtét – amiről viszont én hallani sem akarok, mert mindketten tudjuk, hogyha itt ma valaki kórházba megy, ne adj’ isten, akkor onnét élve nem távozik, annyi holtbiztos!

- Megijesztel kedves Róbert! Csak nincs valami komolyabb bajod?! – kerekedett el még most is gyönyörű, és az embert bűvkörében tartó, barnalángú, karbunkulusszeme.

- Ugyan, dehogy! Mégis, miből gondolod? – törölte meg már erősen verejtékező homlokát, és ez csak egyet jelentett, hogy füllent, de legalább is, hogy nem mondta meg a teljes igazságot!

- Beszéljünk komolyan kedves Róbertom! Mi a bajod, és miért kerestél fel annyi hosszú, és sokat szenvedett év távlatából?! Hadd halljam?! – s az egyszerű baráti csevegésnek indult, kellemes délutáni együttlét hirtelen átfordult valló, és vallató különös, és furcsa vallomásába.

-… Nézd csak, azt most nagyon hosszú lenne elmesélni… - itt nyelve majdnem kibicsaklott, mert alig tudta folytatni a vallató, barnaszemek kereszttüzében megkezdett mondatát. – De attól függ minden természetesen, hogy mennyi időt tudsz most szakítani rám?!

Az idős, ám még mindig filigrán asszonyság gyorsan feltápászkodott, odafutott unokájához, aki a kis pataknál kellemesen elidőzött, és egy aprócska neki való botot farigcsált, és elkorhadt, letört faágból, majd megmondta neki, hogy egy kicsit később fog hazamenni, úgyhogy a vacsival ne várják meg, hanem nyugodtan egyenek csak nélküle!

Amilyen gyorsan csak tudott kecses, és roppant szépen ívelt, kifinomult mozdulatokkal visszasietett a legelőre, s miközben titokban az öreg őt figyelte meglyukasodott szívét ismét átjárta valami kimondhatatlan, megmagyarázhatatlan belső bizsergés…

- Már vissza is jöttem! Mit gondolsz, drága Róbert? Még most is fürge vagyok?! – kérdezte most nagyon kipirultan, és a futás örömében szinte valósággal fölszabadultan.

- Oh! Hát ez szinte biztos! Bár több mint ötvenéves tapasztalattal a hátam mögött azt hiszem valamicskét azért értek hozzá! Még minid fitten, és sportosan, ha te egyszer valamit a fejedbe veszel, és elhatározol, hát akkor semmi nem állíthat meg! – nyilatkozta örömmel, és mosollyal.

- Te kis csibészképű! – lehuppant a földre, kicsit közelebb ült, és szenvedélyesen megcsókolta.

- Beszéljünk egy kicsit komolyabban is! – változott meg dallamos, pacsirtákra emlékeztető hangjának a színe. – Miért is jöttél el hozzám tulajdonképpen?! – nézett kutatón, és fürkészőn az öreg két zöldsmaragd szemébe.

- Ha attól tartasz, hogy esetleg hátsó szándékom lenne, hát akkor megnyugtathatlak, hogy semmi ilyen jellegű gondolatom nincs! Én életem minden napján – míg csak veled találkozhattam -, őszinte voltam, és úgy éreztem, hogy megtisztelő bizalmad erre szinte felszólít, mert megnemesít!

- Akkor hallgatlak… Csak mesél, mesélj! – lett egyre figyelmesebb, és maga se vette észre, de percről-percre egyre jobban meghatódott a férfi őszinteségétől.

-… Hát kérlek, bocsáss meg, de magam is olyan zavarban vagyok… azt sem igen tudom, hogy hol is kezdjem, valójában? – vallotta be az igazság törvényével.

- Kezd csak el, mondjuk ott, hogy miért nem futottunk össze mi az egyetem után?!

- Nézd, nem szeretnék neked kínos, vagy kellemetlen perceket szerezni, de én borzasztóan megsemmisültem akkor, és az egész haza utat végigsírtam a buszon, amikor ti egymással… hogy is mondjam… nyalakodtatok! – bukott ki belőle.

- Most… ne haragudj… - gondolkozott el egy pillanatra, és magával ragadó, és elbővülő szembogarát a felhős horizontra meresztette. – Hát, persze… Emlékszem, te arra a kis légyottra gondolsz ugye, amikor én és Bálint?

- Hát lehet itt másra gondolni! Úgy össze voltak nőve az ajkaitok, mintha csak két vámpír azon versenyzett volna, hogy ki tud a másikból több vért csapolni! – maga sem vette észre, de szavaiból már csak úgy sütött a csupa negatív féltékenység, és a gyilkos irigykedés!

- Nézd drága barátom… Ha tudtam volna, hogy téged ez mennyire érint, akkor igyekeztem volna ezt egy kicsivel… mondjuk úgy, diszkrétebben kezelni! De, hát fogalmam sem lehetett róla!

- Ugyan, ne mondd már! Hisz annyira egy hullámhosszon rezegtetek abban a szenvedélyes csókban! Vagy nem így volt?! Most még bevallhatod, megengedem!

- Mondd csak?! Akkor most ki vádol, kit?! – pattant fel olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan futni tudott.

- Kérlek, nem akartam neked fájdalmat okozni, de én csupán saját erkölcsi őszinteségemre kívántam hallgatni mindig is, és az nem csapott be, és nem is vezetett meg engem soha!

- Ha így folytatod ezt kedves, drága Róbertom, akkor igencsak haragudni fogok rád! De persze én megértem, így ennyi idősen, hál’ isten már rég benőtt a fejem lágya! Mire is vagy pontosan kíváncsi?! – kuporodott le melléje a fűre, s ahogy csinos eleganciával – mely mindig is szüntelenül jellemezte az asszonyt, valami izzó, pattogó feszültség közöttük azért ott vibrált szüntelen a balzsamos levegőben…

- Nézd én nem vádolni, vádaskodni jöttem! De most már szerintem nyugodtan bevallhatod: Mit ettél te voltaképpen ebben a Bálint gyerekben? Mondd csak?!

- Hát ez egészen egyszerű! Bizonyára te is észrevetted, hogy az emberek többségével sajnos, vagy szerencsére megesik az, - egyre gyakortabban, és sűrűbben, hogy elérhetetlen vágyálmokat igyekszenek kergetni; mintha mindannyian, akik mondjuk, a példa kedvvért tv-t nézünk, csupán csak a csinos, és szép emberekre volnánk behangolódva, és csak őket részesítenénk előnyben, miközben minden nap értelmetlenségig hajszolt farkas küzdelmekre vagyunk kárhoztatva, csupán csak azért, hogy elfogadjanak bennünket!

- Tökéletesen egyetértek veled! De ez még mindig nem válasz a kérdésemre! – meresztette egyre tágabbra retináját az öregember. – Kérlek, mondd meg őszintén, ha nem vetted volna észre Bálintot, akkor észrevettél-e volna valaha engem?!

Az idős, és még most is csinos asszony arcán igencsak meglátszott, hogy legbelül rághatja, és jócskán emésztheti a feszültség, mert percekig szóhoz sem jutott; látszott, most erősen koncentrál a válasszal, és mert semmit sem szeretett volna elkapkodni!

- Mit számít ez már most, annyi év távlatából? - kérdezte végül.

- Ne haragudj, édesem, de nekem igenis számít! Nevezd, aminek akarod: hímsovinisztaságnak, vagy titkolt birtoklási megszállottságnak nem izgat, engem csak egyetlen dolog érdekel, mint mondtam az előbb is: Tudtál volna úgy szeretni, mint Bálintot, feltétel nélkül, még akkor is, ha világ életemben nem voltam Adonisz-testű?!

Az idős asszonynak mosolyognia kellett; mint minden egyes alkalomban szinte, amikor legrégebbi, legjobb barátja egyáltalán vette magának a bátorságot, és megpróbált komoly lenni! Most kicsit közelebb húzódott, még mindig szépmíves bronzbarna kezeibe vette az öregember helyenként májfoltos, és kisebesedett, megtöretett kezét, amin meglátszott, hogy a csontok szinte bármelyik pillanatban kiszakíthatják kézfejét is, és igazgyöngy könnyeivel csókolgatni kezdte, miközben azt rebegte elcsukló, fojtogató hangon:

- Hinned kell nekem, én mindig szerettelek, és még most is szeretlek! – lehajtotta gyönyörű, liliomos fejét, amin még mindig, mint barna borostyánzuhatag száguldozott incselkedőn szalmalángú haja – igaz, kissé az évek kifakították, de még mindig gyönyörű volt!

Az asszony még most is emlékezett azokra a békebeli boldogabb időkre, amikor a legkedvesebb, legfelbecsülhetetlenebb bókot akkor kapta – persze szerelmes versek formájában az akkor még fiatalembertől, amikor szalmahaját kecsesen, könnyed elegancia mellett kontyba fogta hátul a fején, és ahogy most is könnyed kacérsággal karbunkulus szemében hátrafogta haját kontyba az öregemberből, mint a búvópatak hirtelen  buzgó forráspatakként törtek fel a kimondhatatlan könnyek! Már nem érdekelte őt az, hogy az asszonynak bizonyára még megvan örökösen féltékenykedő, és irigykedő férje, vagy, hogy mit szólnak az örökké kíváncsiskodásukból is sportot űző szomszédok a most gyöngéden, leheletfinoman megfogta végtelenül törékeny, és ártatlanságra ítélt asszony arcát, és csókolta mindenütt ahol csak érte: selymes barna haját, gyönyörű hatalmas gombszemét, enyhén telt cseresnyeszája ívét, amin megérezte, mint fiatalkorában az eper ízű szájfény kissé negédes, és érdekes íz kombinációit!

- Jaj, te egyetlen, te drága! Mindenem, édesem! – s alig tudott magának parancsolni, hogy a kötelező illemet, és a határvonalat – elvégre mégiscsak férjezett asszonyról volt szó – át nem lépje!

- Jaj, Robikám! Egyetlenem! Úgy hiányoztál! El sem hiszed nekem, hogy mi mindenről le kellett már mondanom ebben a viszontagságos, és megkeseredett életemben! Nem is tudtam, hogy hogyan is mondhattam volna el, hogy végleg lemondjak rólad!

- Cssss! Kérlek, nyugodj meg édesem! – ösztönös, emberi reakció volt ez az idős embertől, akinek volt egy imádnivaló, és huncutul mosolygós felesége, aki nagyon beteg lett, és aki váratlanul meg is halt, így az öregembernek egyedül kellett gondoskodnia két lánya felneveléséről, és megfelelő tanítatásukról! – No, ne itasd már az egereket, te kis csacsim! Hisz tudhatod, hogy az első perctől kezdve, amikor megláttalak én mindig melletted álltam, és hogy téged választottalak, akkor is, amikor a sors elszakított egymástól minket! 

A BIBIONE-I SENORA

Annamari Bibionéban nyaralt újdonsült barátjával – akiről szinte mindenki tudta (itt a szűkebben vett környezetére kell gondolni, annál is inkább, mert egész leélt életében feltűnően kevés embert volt csak igazán, és teljesen, megismerhető közelségbe közel engedni magához), így nem csoda, ha mindig hangsúlyozottan csinos, és elegáns barátnője, akivel jóindulatúan is testi, és fizikális adottságaikban különböztek egymástól meghívta, hogy felesben kifizetve az autóköltséget – mert autóval szándékoztak átszelni az olasz Alpok vadregényes, kanyonszerű, alagutas járatait, elmennek, és fantasztikus, és feledhetetetlen két hetet töltenek majd együtt!

Az időjárás, és szinte a mindig szeszélyesnek, és megmagyarázhatatlanak nevezett összes természeti tényező is az ő javukra szolgált; a szemet gyönyörködtető táj, és a minden érzékkel észlelhető, és valósággal megtapintható Földközi-tenger is elérhető távolságban előttük nyújtózkodott, mint valami halhatatlan szerető, mely a homokszemeket becézgeti halhatatlan, szerelmi szomjúságában, akárcsak egyetlen, jól megfontolt, bohém szerető. S mind e gyönyörűségek tekintetében egy kedves, fiatal házaspár is akadt, akikkel Bibionéban együtt bérelték ki a két hétre az apartmant; egy amolyan igazán bőbeszédű, belga házaspárra kell gondolni, akik a francia mellett – ez is érdekes fejleménynek számított -, kitűnően érették és beszélték is valamicskét persze gagyarázva az angol nyelvet, s minthogy Annamari éppen utolsó éves angol nyelvszakos hallgató volt az egyetemen egy pillanatra sem esett ki megtanult szerepéből, mert külkereskedelemmel, vagy légi hosztesskedéssel szeretett volna megtakarítani annyi pénzt amennyit csak tud, hogy aztán a belváros egy meghitt, ám jól jövedelmező, forgalmas utcácskájában megnyithassa élete első butikját. Ez a kedves pár gyakorlásként, és hogy memóriáját mindig karban tartsa, most éppen a lehető legjobbkor jött.

Már csaknem egy hete voltak Bibionéban, és az egész környék annyira álomszerűnek, és varázslatosnak látszott – persze lehet, hogy a mediterrán klimatikus, és egzotikus, földöntúli viszonyok is nagyban hozzájárultak ehhez, hogy észre se vették, hogy egy ismeretlen idegentől levél érkezett. Annamari majd meghalt a buzgó kíváncsiságtól, hogy megismerhesse a rejtelmes levél tartalmát; képzelhetjük, hogy majdnem mindenkit meglepő intenzívséggel foglalkoztatott ez a kérdés – különösen az okos telefonok, az androidok, illetve a műholdak évszázadában! Most is, ahogy gyönyörű, barnaszínű karbunkulus szemeit szinte megrészegülve a tudattól, hogy szereti ismerni, és tudni mások dédelgetett, és féltve őrzött titkait, szinte majd kiesett a szeme, és úgy bámulta Alfrédot a barátját, mintha legalább is egy ádáz ellenség volna, aki minden erejével arra törekszik, hogy az éppen aktuális titkok – lehetőleg semmi esetre se kerülhessen napvilágra!

De Annamari túlzott, és szinte gyermekien fékezhetetlen kíváncsiságára is megvolt a maga fölismerhető ellenszere; nagyanyáink egyik, közismerten bevált trükkjeként, vízgőz fölé tartotta huzamosabb ideig a levelet, míg a ragasztó már szépen fölolvadt a levélpapír szélein, s mint egy értékes kagylóhéj a levél gyakorlatilag önmagát kinyílt! Már alig várta, hogy beleolvashasson, és rájöhessen vajon kitől is érkezhetett?

Első meglepetése inkább a kislányos bosszankodás, és a túlzott nagyfeneket kerítő hisztizés egyvelegének hangzott, mert nem várt fejleményként a levél teljes tartalma olaszul íródott, s miután Annamari az angol nyelvet propagálta így kerítenie kellett valakit, aki önszántából, és a szívélyes, önzetlen segítség felebaráti szeretetével fordít neki.

Nem telt bele sok idő, mert az apartmanjukhoz közeli kis, hangulatos kikötőszerű öbölben, ahol romantikus naplementék csábították a valóban romantikázni vágytak, és ladikok, és csónakok is ringatóztak, akár a kecses, és mégis törékeny hattyúk volt egy aprócska posta. Egészen picike, de komfortos, és egy kedves idős matróna, aki nem látszott annak a tipikus házisárkány iszonyatnak, akitől még kérdezni is félnek az éppen oda betérők hozzá vitte el Annamari a levelet, a barátja nélkül, mert már égett a vágya, hogy mi is állhat vajon benne?

- Scuzi, senora! Comeste?! – szólította meg.

- Beszélek angolul, ha erre kíváncsi! – válaszolta készségesen az idős asszonyka. Az unokám megismertetett már az angol nyelv alapjaival senora tudja, mert a Bergamói egyetem kollégiumi hallgatója.

- Á! Értem! – váltott azonnal, mint lehetett angol nyelvre a fiatal hölgy. – Megtudná akkor mondani nekem kedves asszonyom, hogy miről is szól a levél?

- Ne haragudjék a kérdésem miatt senora, de egy egzotikus, és igéző fiatal hölgy, mint amilyen Ön is, miért tőrődik azzal, hogy ki mit firkálgat össze egy levélben, ha az meglehet éppen magántermészetű! – itt mélyen gondolataiba mélyedt, igaz csak egy pillanatra. – Az is meglehet, hogy a tartalma túlságosan felkavaró, vagy személyes, és esetleg több, mint valósínű, hogy nem a nyilvánosságnak szól! – erősködött tovább.

- Ebben látja tökéletesen igaza van! De az én asztalomhoz hozta a pincér, és azt gondolom, abból még semmi kellemetlenség nem történt, ha egy kicsit belekukkantok!

- Ahogy gondolja, senora! – azzal az idős, készséges, és közvetlen nagymamakorú hölgy átvette a kis kinyitott postai ablakon át a levelet, és fontosodva olvasásba mélyedt! Észre se vette, és egy kis idő múlva már egyre vastagabb, folyamokban peregtek szemeiből a meghatottság, és az együtt érző rész záporesőszerű, megvastagodott könnyei.

- Bocsásson meg senora, de azt hiszem, hogy nagy fájdalmat okoztam önnek ezzel a levéllel, hogy arra kértem önt, hogy fordítson nekem! – kért töredelmesen elnézést Annamari a történtekért, mert az idős asszonyon igencsak meglátszott, hogy a megtörtént dolgok több, mint valószínű ismételten föltépték megtörtént életének, és hegedő múltjának sebeit. Jaj! Egy szív sokszor összetörhet, de attól még ugyanúgy dobogni kényszerül, és verni tovább!

Az öregasszony most egy hattyúfehér, selyem zsebkendőt vett elő; látszott rajta, hogy valóban csak ünnepi alkalomra tartogatja, mert alig volt használva! Sehol egy aprócska fintor, vagy megelégelt gyűrődés nyoma a finoman redőzött selymen! Ezen a finom zsebkendőn meglátszott az, hogy gazdája nagy becsben tartotta mindig, és mint valami felbecsülhetetlen kincset őrizgette meg. Az asszony maga elé emelte a zsebkendőt, mintha csak azzal szerette volna letörölni halhatatlan könnyeit valakiért, egy el nem feledhető, halhatatlanért, aki már régen távozott az élők sorából, és mégis, aki élete összes fontosabb történésénél jelen volt, mert az emlékezete örökkön megőrizte, és most sem feledheti.

Annamari egyetlen, kiszakadt sóhajszerű hangot hallott, ami mintha a suttogásba fulladt volna elhalón: - Alberto!

- Bocsásson meg senora, a hirtelen jött érzelmi kitörést! De azt hiszem tudom, hogy kinek is szólhat ez a levél! – kapta fel egyszerre hirtelen a fejét az öregasszony.

- Kérem asszonyom, ha fájdalmat, vagy bánatot okoztam Önnek, hiszen látom magán mennyire nehéz a dolga ezzel a fordítással, kérem adja vissza a levelet, és már itt sem vagyok!

- Senora, meg kell bocsátania nekem, azt sajnos nem tehetem!

- Ahogy látom, ön is személyesen érdekelt ebben a levélben! Vagy nem így van?!

- De senora! Ebben teljesen igaza van! A kezembe adott levélben szereplő fiatal nő én vagyok csak még a harmincas évek végén, mielőtt kitört volna a második, szörnyűségesebb világégés!

Annamari most aztán ténylegesen elcsodálkozott. Nem is akarta tulajdonképpen elhinni, hogy ő lehetett az egyetlen szerencsés, aki egy ilyen fontos, szerelmi dokumentum nyomára bukkanhatott! Most mégsem tudott a hirtelen jött meglepettségtől mit mondani!

- Akkor tehát ön asszonyom, ismeri a levél íróját? – kockáztatott meg egy lényegre tapintó, kérdést, ami újabb sebeket szakított volna fel.

- Kedves senora, Alberto Fliorenti írta ezt nekem, mert ő a férjem! - bukott ki a megtöretett, és most még sebezhetőbbé vált asszonyból.

KÖZELÍTŐ TÁVOLSÁGOK


Szívemben már életfogytiglan megmarad echozón aranyló szíved kattogó, elejtett dobbanása: amire még méltán lehetnél büszke ma! Közelségedben – érzem -, újból gyermek maradhat hajótörött, méla lelkem s nem szükséges bújkálnom, ha azt akarom, hogy láthassák valódi énem! Egymást közti táguló távolságaink mintha nem is léteznének – csak még közelebb hozzák bennünk halhatatlan bimbós romantikák földi Mindenségek nászát!

Belémkövült emlékeim, mint jól medolgoztatott izmok őrzik babonázó, angyali tested hamvas-gyöngéd vázlatait! S miközben sokszor tükrök fogságából látom, hogy őszülök s kopaszodom az egyre vágtató Időből szerelmes, szárnyas-lényed bennem visszatükröződik! Ordas-pusztító hóviharok gyilkos limfociták seregét vérmolekulámban egyre növelik s te távolról tarthatsz ki s lehetsz mellettem mert folyton izzást, kreatívitást megkövetelő munkád nem tűrheti a lazsáló dilektantizmus képleteit!

Kölyök szívem sokszor vágyik kikötői, büszke öled andanlító ringatása után, míg Kozmosz-hiányod csordultig betölt! Köröttem gyűlnek már egyre alattomos, kis féreg-nyelvek tüske-törmelékei: hadd tanuljon a Remete-Idegen is szolgalelkű rendet! Lobogó szikákat szólító dac-értelmem nagyon sokukra méltányosan haragszik; őszintének álcázott, mihaszna ígéreteikkel megvezettek s áltattak valós munka-lehetőségek helyett! – Szemem álmatlan krátereiben könnyező-csillagok kacagásai tétova-titkolt örömöknek azért is ragyognak még kitartón s lobogón!

Napsárga-arcú délelőttükön még szívedbe tudtam írni, hogy boruljék virágba az édenkert-mező, de csak akkor, ha gondolsz rám!

A SZOLGÁLAT

Gyuri már kora reggel felébred: az a bizonyos, embereken gyakorta urrá levő, ideges, feszült, szinte narkózisos izgatottság lett úrrá rajta, s minden tagjában érezte a megkerülhetetlen fojtogató zsibbadást.

A mai napon apjának közkedvelt, és nagyon régi, öreg barátja a szóbeszédben csak ,,prófétás, ótestamentumi eminensiáshoz” volt hivatalos, mert apja nemrég halt meg, és az öreg mindenképpen szerette volna tisztes részvétjét nyilvánítani, és ha már ott van egy kicsit elbeszélgetni vele, természetesen apja kiemelkedő, költő, és emberi nagyságáról. Azonban a valódi indokot, mint valami fertőző, és súlyos felelősséggel járó betegséget most is gondosan elkerülte az öreg író.

- Halló… halló, itt Medve Emil beszél, az író! - hangzott megfellebbezhetelen pallosjogú ítéletként a kinyilatkoztatás, ami sokkalta olyan volt, mint az arkangyalok szózata: egyszerre bosszúálló, és könyörtelen. – Gyurka fiam, hallottam, hogy meghalt apád! Sajnálak, gyere de de rögtön! – s már csak a telefonkagyló gyors, kíméletlen lecsapása hallatszott a vonal túlsó végén.

S Gyurkától össze is dölhetett volna az egész világ, most a legfontosabb az volt, hogy az öreg, és kissé bogaras író minden óhaját, és különös hóbortjait teljesítse. Gyorsan villamosra ült, elszáguldott a Gellért-szálló mellett, majd rátért a vastag – akkor még fekete vulkáni eredetű kockakövekkel kirakott Bartók Béla útra, és pillanatokon belül egy hatalmas, várkastélyszerű villánál kötött ki, aminek fekete kovácsoltvasból voltak a kerítései, és szinte érinthetetlen, trópusi őserdőszerű, búja, és borostyánindák vették körbe, ami könnyed, behálózó kecsességgel tapadtak meg, és kulcsolták át az óriási, hatalmas terekkel kecsegető ház falát.

Háromszor illett csöngetni, és csak akkor totyogott ki egy szemlátomást fürge, és élénk idős asszony, aki már nagon idegeskedett azon, hogy hol is lehet ennyi ideig a fiatal úr?

- Kezét csókolom, drága Erzsike néni! Hát hogy tetszik lenni? – vette elő legjobb formáját Gyuri.

- Fiatal úr, kérem gyorsan menjen be a nagyszobába, mert a férjem kissé már tűkön ül. Már mióta várja magát, azt el nem tudná képzelni! – idegesen megropogtatta májfoltos, kék-zöld erekkel teleszabdalt, madárcsontú kezeit.

A fiatalember már régen tudta, hogy ezekre a bizonyos hangulatkitörésekre, és kisebbadagú dührohamokra is pontosan megvan az ellenszer, és az abszolút gyógymód, ennek csupán egyetlen titka van; semmit nem szabad sem erőltetni, sem pedig elkapkodni!

Mint a besurranó, épp lopni készülő tolvaj közelítette meg a hatalmas méretekkel rendelkező, egyszerre neobarokk, és mindenütt apróbb szobrocsákkal kipitykézett nagyszobát, ahol rendszerint a mester mindig is fogadta előzékenyen kissé megilletődött, és meghökkent vendégeit, és ilyenkor volt a leginkább elemében, mert feleségét gyorsan a hátsó szobába menesztette, és addig ő egy acélszínű celofánpapírból kackiás bajuszt kreált kis ollójával, és arcára ragaszottva öblös, mély, mégis rikácsoló hangon szólította asszonyát, aki addigra már engedelmesen kijött.

- No, hát ki vagyok én? – tette fel ítélkezőn kérdését.

Persze az adott látogató vendégek többsége mukkani sem mert egy ilyen megkérdőjelezhetetlen, és minden tekintetben nagyformátumú férfiú előtt, így csöndesen, csupán egymás közt motyogva merték csak pedzegetni, hogy vajon ki is lehet ez a titkozatos alak?

- Jaj, buták vagytok mind! – csattant fel, de szemlátomást most még kedveskedve a mester. –Nem látjátok?! II. Rákóczi Ferenc vagyok!

S aki olyan könnyelmű meggondolatlanságra vetemedett esetleg, hogy benyögte válaszként, hogy: Hamlet! Annak rendszerint következő, kínálkozó alkalommal valamilyen ismeretlen eredetű verssel illett készülni, amit elmondását követően részletekbe menően esztétikai szempontból is meg illett vizsgálni!

- Jó napot kívánok drága Mester! Hogy szolgál az egészsége? – lépett a nagyszoba a megszeppent fiatalember, mert még maga sem igen tudhatta, hogy mire is számítson.

Az öreg próféta most is – mint mindig, egy gótikus, arannyal színezett, és kifaragott, szépen hímezett, legalább XIV. Lajos-korabeli elkényeztetett széken trónolt. Arcának játéka semmit nem árult el róla, mégis, ahogy sasorra felett dús, őserdei szemöldökeit összerántotta, egyszerre szikár, horihorgas, és megkeményedett kifejezést öltött egész túlvilági jelleme. Lapát, és roppant göcsörtös kezeit, amivel apróbb ötvösmester remekeket, és egészen bűvöletes réztákolmányokat készítgetett szabadidejében ott posztoltak a másik szoba ablakpárkányain, s minden egyes alkalommal el nem felejtette megemlíteni, hogy neki személy szerint tizenkilenc betegsége van, és hogy őt épp ezért mennyire sanyargott teher elviselni!

- Szervusz Gyurka fiam! Hallottam mi történt apáddal! Nagyon sajnálom! – rikácsolta részvétteles hangon, és akik közelebbről megismerhették őt, már tudhaták róla, hogy szinte állandó jelleggel önmagát meg nem hazudtolón az aggastyánszerepbe burkolódzott.

- Megtiszel drága Mesterem! – felelte csak úgy önmagának, orra alatt motyogva Gyurka aki a türelmetlen izgatottság hevében még mindig türtőztetve tudta csak visszafogni túlzásba vitt kíváncsiságát. ,,Miért hivatott vajon ide?” – tette fel önmagának unos untalan a kérdést.

- Gyurka fiam, osztán reggeliztél-e már? Olyan soványnak tűnsz, mint egy bőregér!

- Igen, drága Mester! Már ettem, köszönöm szépen!

De mintha az öreg elengedte volna füle mellett ezt a kisebbfajta mondatot, mert hátraszólt a konyhában posztoló Erzsike néninek, aki – mint rendszerint a sült húsok, és izletes köretek elkészítésével foglalatoskodott, és sertepertélt állandóan! – Erzsikém, drága! Merre vagy?

- Mire van szükséged édes uram? – hangzott a konyhából a fáradt tüdejű hang.

- Ha nem fárasztottad még le magad nagyon, akkor hozhatnál ennek a valamirevaló, derék gyereknek egy kis harapnivalót! Megoldható?!

- Természetesen, azonnal! – s röpke perc-töredékek alatt, már ki is mondva a titkos varázsszót, nem telt bele ténylegesen pár pillanat, és a drága jó háziasszony süteménye tálakkal, és bőségesen megrakott csokoládés kuglófokkal, és kiadós mennyiségű bödlis tejeskávéval állított be ezüsttálcán a nagyszobába.

- Tessék parancsolni kedves Gyurka! Vegyél csak! – kínálgatta serénykedve.

- Oh! Hát… nagyon szépen megköszönöm ezt a hallatlan kedves figyelmességet drága Erzsike néni! – s miután a Mesterrel már nem merte közölni, hogy otthon kiadósan bereggelizett, mielőtt elindult volna hazulról, itt is belapátolta jószerivel második reggelijét, mert önmagában érezte, ha nem fogadná el az valószínűleg megbocsáthatatlan sérelem lenne a Mesterrel szemben!

Meg is kellett kicsit oldania a nadrágszíjját, amin a biztonság kedvért hunzentróger is feszült, hogy potrohhá dagad hasa már több kíméletlen percet ne szerezzen neki a fennforgó nap folyamán, majd, mikor már, mint egy sikeres haditervet az utolsó kuglóf-mozsákat is mind sikeresen elpusztította, és Erzsike néni drága szolgálatkészen elvitte a tányérját, mert a Mester soha nem reggelizett aznap kétszer, élénk szúros, aztán megbocsátó szemkontaktus aalkult ki közte és idős prófétája között.

- No, hát akkor Gyurka fiam… - vett egy mély, sipoló lélegzetet, melynek hatására borsáinak kosarai is jelentősen megemelkedtek, és így úgy festett az egész öltönybe fölöltöztetett, aggastyánszerű ember, mint egy fújtatóval működtetett orgona, aminek harmónikaszerű sípjai megadják a tuladonképpeni alaphangot. – Azért kérettelek ide, mert nemsokára ebből a házból is el kell mennük asszonyommal! – most egy kis szánalmat, és együttérző részvétet várt volna el, amit meg is kapott.

- Drága Mester! Én kimondhatatlanul sajnálom, ha bármiben… - itt elharapta a mondatot, hiszen az öreg azonnal, kertelés nélkül folytatta.

- … Szó most ne kövessen feleletet, ajkad csöndesen nyugtasd egy pillanatig! Gyurkám, segítened kell rajtam! – s összefonta mélyen összefogott, göcsörtös kezeit.

- Természetesen drága Mester! Azonnal! Miben állhatok a rendelkezésére, ha szabad kérdenem? – szemöldökét, mint aki valóban aggaszt, és aggódik egyszerre mélyen mestere gondterhelt tekintetébe fúrta, mint aki titokban arra számított, hogy bármit is megtudhat tőle, majd csöndesen, igaz kissé már türelmetlenül saját magát is várakozásra csillapította, amíg a mester mindent meg nem vall.

- Bizonyára te is tudod, hogy a háborút követően nekem bizonyos helyeken már egészen egyszerűen nem lehetett, és nem is volt maradásom! - dörmögte. – De, ami ennél fontosabb, és lényegretörőbb vállalkozás lehetne az az, hogy nemrégiben fejeztem be – igaz -, kín keservességgel egy kulcs regényt, amely talán a XX. század nagy kísérleti regénye leend, és most figyelj Gyurkám! A te nemes, és megtisztelő feladatod lenne az, hogy a több mint negyvenezer oldalas kézirathalmazaiból egy elfogadható formát kiötöljük-hatoljunk a regényem számára! Kész vagy-e nemes, és nemzetes feladatot ellátni? – rikácsolta, az izgalma okán most már valósággal harsogva.

- Igen mesterem! mindent megpróbálok, hogy céljaidat siker koronázza!

- De Gyurka fiam, te is jól tudod, hogy próbálkozni egyedül a kutya szokott, s hogy az ember esendőségében is törekvő maradt! – göcsörtös, és horihorgas vállaival, melyeket a barokkos, faragott karosszék úgy tartott fogságban, mint egy értékes elítéltet, lassan, méltóságteljesen kielemkedett, és most valóban úgy festett egész fizimiskája, mint egy bosszútesküdött oroszláné, aki trófeára áhítozik. – Akkor édes, egy fiam! – nyújtotta hatalmas lapát kezeit, meghajolva, mint kézfogás előtt -, kezet rá!

A félszeg, és tétova fiatalember így nyerhette el a megtisztelő, és halatatlansággal fölvértezett kegyet, hogy láthatta, hogyan is készülget csöndes elszigetelődésben, mint egy alázatos, papi szolglálat a XX. század korszakalkotó regénye, amit nobeldíjra is jelöltek, és mégis minden olvasó követendő példának tűzött ki maga elé!  

JELLEGZETES HARMICADIK SZÜLETÉSNAP

Azt gondolhatnánk, hogy mindig is vegyes érzésekkel, és bizonyos fokú idegenkedéssel, és egészséges távolságtartással viszonyult az ünneplésekhez Dr. Hordasi Antal – de mivel pontosan kerek évfordulót ünnepeltek, és elvégre egyszer az életben kerek harminc éves az ember: Hát Istenem! Igazán megengedhette volna magának azt a fajta kisebb, nem elfajzott, de gazdaságos luxust, hogy egy pohárka pezsgővel koccint saját maga hosszantartó, és hosszan tűrő életére! Hogy mi oka lehetett arra, hogy ezt nem cselekedte meg, a kisebb vendéggyülekezet nem kis meglepetésére, mely szinte mindennél sürgetőbb, és radikálisabb vágyat támasztott erre a követelésre – valószínűleg az alkoholizmus mint súlyos függőségben keresendő! Ugyanis Hordasi úr kifejezetten utálta és megvette minden nemű szesz, és párlat fogyasztását, és bizonyos aszketikus önmegtartóztatással élt még akkor is – bár hangsúlyoznunk illik -, hogy többször is torkosság végségébe esett, a tortafogyasztás terén!

Hát még abban a szent, és belsőséges pillanatokban, amikor apja idősebb Hordasi fényképezőgéppel fölszerelkezve, mint csatarendbe állító hadvezér már alig várta, hogy elkattinthassa a történelmet író fotót az exponáló gomb benyomásával – és megörökíthesse, hogy kissé habókos, és különösen viselkedő, - erre szokta a népnyelv a különc kifejezést használni fia betöltötte, immár a kerek évfordulót!

- Kapjon egy guminőt! – harsogta bele nevettében, jobbkedvűben, mint a többség, a kívánságot feleségének, aki a márkás karóra, és az ajándék könyvutalvány mellett hezitált. Légpuskát – amihez nem szükséges engedély, csupán a komolyabb lőfegyverekhez, nem mertek neki venni -, mert attól tartottak, hogy lévén tökéletesen hangulatember egy óvatlan, végzetes percben nehogy az őt ért kisebbfajta tréfának vett szégyentől, és gyilkos humorral történő ugratás következtében saját maga ellen fordítsa a gyilkosan ,,villámló botot”!

- Istenke éltessen sokáig drága fiunk Tóni! – üvöltötték kórusban bele a levegőbe, úgy, hogy a meghitt, kis emeleti panellakás szinte zengett a jó kívánalmaktól!

- Köszönöm minden kedves jelenlevőnek, aki megtisztelt azzal, hogy egyáltalán hajlandó volt még emlékezni rám! – szólt most Dr. Hordasi.

- Ugyan már! Ne butáskodj! Hát ez csak természetes! – hangzott sokfelől a kissé meglepett válasz, mert a jelenlevők többsége sajnos nem volt tisztában azzal, hogy Dr. Hordasinak tulajdonképpen mindig is kisebbrendűségi, és bizonyos kisebbfajta önértékelési zavarokkal küszködött, amik megbocsátható rigolyákban, illetve allűrökben öltöttek testet; ilyen volt többek között az a családjának fölöttébb kellemetlen eset, hogy ti. a teherfelvonó – elviekben -, hat teljes személyre lett kialakítva, igen ám! azonban, mivel a szűkre szabott helynek is megvoltak a maga keretei, így nem is lehet igazán csodálkozni azon, ha mint az összepasszírozott konzervdobozban a szardíniák, úgy szorongtak, és zsúfolódtak össze az emberek, még akkor is, ha történetesen ehhez a téliesített időszak jéghideg levegője, és egyre kedvetlenebb, komoruló estébe zuhant hangulata is ráadásként hozzátársult!

- No, de nézzük már meg azt az ínycsiklandozó tortát! Vagy a semmiért tettünk meg annyi fölösleges kilométert?! – vonta le a maga következetéseit a sofőrnek kivezetett unokabáty, aki mindig is teljes körű családtagként élvezte a bizalmat, és megértés szellemét.

- Apus gyere csak ki velem a konyhába egy percre! – utasította a gondoskodó felesége egy szem urát!

- Miért anya? Két nyamvadék gyertyáról van szó! Hát ezt sem tudjátok nélkülem elintézni? – a külvilág számára persze ilyenkor, hogy a feltűnést, és ezzel járó kisebbrendű kellemetlenséget elkendőzze mindig is mosolyogni igyekezett: de nem azzal a természetes mosollyal, mely ilyen esetekben megszokott, sokkal inkább groteszkbe csavarodott, fogcsikorgatást lehetett szájából visszahallani.

- Akkor is gyere ki légy szíves! – felelte most kicsivel erélyesebben, sarkával kecseset toppantva az asszony, aki tulajdonképpen mindig is azt szerette, ha az ő szavai is számít!

- Jól van már! Jól van! Megyek! – azzal, mint aki különleges zsákmány ígéretével csábítaná az egybegyűlt társaságot, mint az aprólékos gyilkos, aki már-már túlzottan gondosan megtervezte a halálos merényletet a likvidálandó ellenfelekkel szemben, kilopakodott a konyhába.

A konyhából –mint az mindig is a családi ünnepélyesség kellékei közé tartozott -, ideges, frusztrált hangfoszlányok zajai lehetett hallani, akinek éberebb volt a fülei az ilyen dolgokra:

- Mit tökölünk itt ketten! Nem lehet igaz, hogy ilyen szerencsétlenek legyünk! – ezt a családfő szájából lehetett hallani, akit – saját területén -, mindig is egyfajta szakmai precízség, és mindent elrendezni tudás jellemzett, persze egy hatalmas adag atombomba-indulattal; ami főként a dolgok váratlan, megmagyarázhatatlan alakulásában öltött testet, és amikkel kivált családja többi tagja is sok esetben sajnos nem tudott mit is kezdeni!

Aztán úgy fél órával a konyhába való eltávozás után végre a sokak szemében megérdemelt égő petárdákra emlékezető a tortán szikrákkal bombázó tűzijátékkal együtt sikeresen kihozták a könyv alakura formázott szülinapi marcipános tortát, ami a titkos adatok alapján is többe került, mint a család még év elején felállított költségvetése!

,,Egyáltalán nem tetszik nekem ez a nagy felhajtás! Talán nem is vagyok rá igazán méltó! A kerek évforduló, talán nagyobb felelősséggel is járhat, mint gondolnánk!” – ilyen gondolatok kóvályogtak Hordasi fejében, és amint csupán lopva, és titkosan az apja égő, vöröses, és méregzöld szemeibe nézett, rájött, hogy az apja – ugyan nem mondta, de mintha egy kicsit maga is csalódott volna benne! Persze ez nagyban összefügg azzal a eszmei tétellel, amit nem győzött napjában akár több, és szentebb alkalommal is előnyére nézve megismételni, miszerint: amennyiben egy harmincéves embernek nincsen felesége, élettársa, lakása, és kocsija, tehát önálló, felelősségteljes élete – a családi fészekből való önkéntes távozással persze -, akkor nagy a valószínűsége, hogy az illető fiatal felnőtt talán örökre az adott szülei nyakán marad, és bátran szívhatja azok vérét, és soványíthatja pénztárcájuk, vagy adott esetben hitelkártyáik tartalmát.

- Hát akkor isten éltesse még nagyon sokáig az ünnepeltet! – mondta a családfő, azonban ki tudja miért, kezet nem fogott egy szem fiával! Hogy vajon a túlzottan felmagasztosított apai büszkeség mondtatta vele, avagy valaki más, aztán nem lehetett előre megmondani – mégis a fiatalember örült annak, hogy apját ennyire is ismeri, aki még véletlenül sem hazudtolta volna meg önmagát; azaz engedett volna saját jól berögözött, és megkérdőjelezhetetlen elveiből, ami a makacs, csökönyös, és konok konzervatizmus gyökereiből nőtte ki magát!

Az égő vulkánként lángoló tortát mi előbb el kellett fújni, hogy aztán megkezdhessék végre a tartalmasan laktató édesség minél szakszerűbb, és hatékonyabb fölboncolását az étkezőasztalon. S mint azt úgy illik, ennek a megtisztelő feladatnak az ünnepeltnek kellett eleget tennie!

- Gratulálok drágám! – felelte meghatottan a boldog édesanyja. – És pluszként örülök, hogy első verseid is napvilágot láthattak! – bár ezt csak ő tette hozzá, titokban fia elefántfüleibe suttogva, mert a meghitt, és bizalmasabb pillanatok varázslatát most kicsivel önzően megtartotta magának. Ennyi járt elvégre!

- Segítek fölvágni! – ajánlotta föl további készségesen, mert látta, hogy immáron az első X-et taposó fia egy kicsit sután, és ügyetlenül szerencsétlenkedik azzal a hústrancsírozó karddal, amit valamikor késnek neveztek, és aminek remek hasznát vehetnék akár még a böllérek is – amennyiben a szükség úgy hozná! Azzal a önzetlenül segítő édesanyja megfogta fia praclis mancsait, és együtt kihasították az első ünnepélyes szelete a két nagymamának a tortából. Aminek az lett a furcsa következménye, hogy a könyv alakú finomságból előbb-utóbb már csak egy fél füzetecske lett!

Viszont a tartalmasan gazdag, és minden ízében a belgacsokoládéval, és a marcipántésztával megkomponált laktató desszert olyannyira jól, és kitűnően sikeredett, hogy a vendégkompánia egy idő után kénytelen volt megpihenni a nappali szoba kanapéján ejtőzés céljából!

Amikor véget ért a szieszta és kellemesen elbeszélgettek, eldiskuráltak egymás között és megtörtént az ünnepelt megajándékozása is, a kisebbik nagymama el nem mulasztotta volna megemlítni, hogy már milyen régóta nem járt itt! Közel húsz éve, hogy utoljára meglátogatta őket. Ilyenkor persze mindig igyekezett valamilyen sebtében odavágott, bagatell kimagyarázásnak helyt adni a mentegetőzéseiben:

- Tudjátok drága gyermekeim! Én már nagyon öreg vagyok, és fáradt is, és sajnos már szegény lábaim is nem úgy működnek, mint azelőtt! – de meg nem mondta volna senki emberfia, hogy ugyanez a kedves, idős nagymama – főleg amikor beköszöntött a nyár -, és végre elkezdhette a szokásos kerti kapirgálásait úgy tudott szaladni, futni, akár az üregi nyúl, vagy az alagutakat ásó ürge! – Tudjátok az a legnagyobb baj, hogy nagyon messze laktok! – volt mindig az ellenérve, ha nagyobb útra hívták. Persze azt viszont minden esetben kihasználta, és előnyére is fordította, ha valaki volt olyan szíves, és elfuvarozta, mert ezt a kényelmesebb megoldást mindig is jobban szerette, mint a végeláthatatlan buszozást egy olyan cél érdekében, amit maga is csupán aligha tudhatott! Hiszen akárhányszor csak a lakótelepi környezetre tévedt szinte nem volt olyan alkalom amikor nem tévedt volna el!

- Persze mama, persze! – sóhajtott ilyenkor jelképesen a felesége, aki mindig tudta, és tisztában volt anyósának elvárásaival; és ezt olyan jól értette, és megtanulta, hogyha valaki – történetesen -, azt állította volna, hogy  özv. Janeczkyné csupán azért nem tudja megtenni ezt az irdatlanul hosszú, és viszontagságos utat, mert már igen-igen idős, hát igen, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy az illető kisebb jellegű felpofozásban részesül; de hangsúlyozottan a szelídebb formából!

- Drágáim! Most már ideje lenne menünk, mert igencsak elszaladt az idő! – nézett özv. Nittmanné a régies orosz típusú karórájára, ami szinte élete zivataros évtizedeiben mindig elkísérte. Viszont csupán alig múlt délután három. Azonban már most érezhető volt, hogy a kellőképpen barátságtalan, és nyirkos eredetű, sarkvidéki levegő megelőlegezte a teli zimankót. Bár – kétségtelen -, hogy a hófehérre pingált pelyhek sokaságára várni kellett, azért az idő mégis kivicsorította, és ezzel csöppet sem fukarkodott – farkas körmeit!

- Várj csak anya! – szólt a feleség édesanyjának, aki már mint valami buzgó hivatali főnök, aki csupán sürgős villámlátogatással tisztelte meg a sokadalmat már menni készült, és most a téli csizmájával bajlódott.

- Pakolok nektek egy kis tortát, és édességet! – azzal máris beviharzott a konyhába, hogy a pakolással még idejében elkészülhessen.

- Jaj, lányom! Hagyd ott ahol van! Most fontosabb dogokkal is foglalkozunk kellene! – jegyezte meg főleg az arcán barázdákat dédelgető, megkeseredett, idős asszonyság. -–Be kellene fűteni, jó mélyen a kályhába, hogy még idejében bemelegedjék a szoba! -–volt igazi, és konkrét célkitűzése.

- Jól van már, na! Azért egy csöppet csak tudtok még várni, hisz nem hajt a tatár! Vagy igen?!

- Jól van, addig megvárlak a lift előtt a lépcsőházban, mert a végin úgy rám melegszik ez a gönc, hogy az isten se gyógyít ki az influenzából! – azzal nagy nehezen kissé házsártos, kedvetlenséggel vette a csizmáját, amit egy szem unokája is segített fölhúzni, és odakísérte a lifthez anyai nagyanyját.

- Kérlek Peti! Add csak ide a többi csomagot is! – szólt hátra keresztgyerekének, aki a slusszkulcsokkal bíbelődött. – Hová is raktam?! – s hirtelen, mint aki szemlátomást késésben van heves pakolási akcióba kezdett a kis, mélybarna színű gardróbban.

Végül aztán csak megtalálta, amit keresett; gyorsan egy nejlonzacskóba tette az anyának vett vadonatúj, jó meleg mamuszokat, mert a régit már idejében ki kellett volna cserélni, csak hát mindig közbejött valami.

- No, hát akkor! – pattant fel, mint egy kis fürge erdei állat a másik kényelmesnek ítéltetett fotelből a másik nagymama is. – Akkor hát további, jó ünneplést, és boldogabb életet kívánok nektek aranygyerekeim! – azzal ő is nekiindult, hogy csak nem fogja legyőzni az öltözködési versenyben egy páratlan vetélytárs; saját komámasszonya!

- Várjatok csak egy picit még! – azzal a feleség, amilyen gyorsan csak kezei bírták, szorgoskodva beletette a becsomagolt tortaadagot, és egyéb nyalánkságokat a két mamának, és keresztgyerekének is, mindenből egy kicsit, ahogy az – természetesen -, illik!

- Aztán vigyázzatok nekem a hosszú úton! Nehogy kitörjétek a nyakatokat! – ironizált, ahogy szokott, ha jókedve volt a családfő, mert soha nem engedte meg magának azt a könnyelmű, már-már felelőtlenségnek minősülő modort, hogy bármit is szó, avagy megjegyzés nélkül hagyjon.

A kisebb kompánia menet a lifttel, a fiatal feleség, és az ura is természetesen lekísérték őket, mint megtisztelt, és ritka vendégeket, amíg az immáron teljes jogúan harmincat betöltött Dr. Hordasi bent maradt a lakásban, és a tányérok, édességmaradékok eltűntetésén fáradozott, miközben figyelmes, töprengő, kicsiny résre húzott konfuciánus szemekkel szemlélte a három ,,boldog születésnapot” hirdető lufit, és azt a kerek harmincast jelző, hatalmas kerek kört ami a három lufi tőszomszédságában a szoba fölé magasodott…

Azon töprengett, hogy valamit meglehet, hogy elhibázott az életében, amit talán éppen most kellett volna megtennie; hogy akibe tökéletesen bele volt zúgva, az most már boldog hathónapos kismamaként karján gyermekével szemléli az aprócska élet minden féltett színeváltozását, és hogy ő még tán ahhoz is elég gyáva volt, és sután ügyetlen balek, hogy térdelve vallja meg neki, hogy élete boldogabb, harmonikusabb, és teljesebb létezését csak neki köszönheti! Egy vastag, jelentős krokodilkönnyet törölt ki szeme sarkából, és még éppen idejében, mert nem szerette volna megengedi magának, azt a magányt, és luxusnak ítéltetett elhagyatottságot, míg édesanyja, és persze határtalanul kiegyensúlyozott, és büszke apja feljönnek a liften, hogy a megtörtént születésnapról elmélkedjenek!