IDÉZŐ



Kreatív, nyughatatlan agyamban milliónyi elektromos szikra továbbít forrongó, dübörgő szívembe új gondolatokat! Holnapok tudatos-tervezett csapongásaiban szétcsaponghat gyermeki-játékos szándék; egy nemes-büszke Fény-árnyék mint titkos védelmező, plazma-kristály rátartin áthasítja a szirupos, ikrásodott lég megannyi aranyló homokszemét, s a Való törvényei szerint a karakán dacoló hallgatását kimérheti! – Ha szigorúan önmagamat teszem mérlegre, az másoknak szinte mindig egyedi s kevés!

A felszínes, exibicionista Világ szánalmas, kisfiú én lát önmaga körül s iszonyú szembesítés szent jogán számonkér, könyörtelen eltapos! Szív-szirmok bezárt köreinek rendezett belsejében csupán fokozatos megismeréssel, megértéssel nyerhető el a legnagyobb ajándék: az örök Bizalom! Aki ösztönösen vágyna az emberségre annak mindig értetlenség kell hogy legyen osztályrésze?! – Próbáltam félszeg Don Quijote-ostobán sokadszor tenni a bók-szépet a kedveskedések, elcsípett randik oltárán! Álmaimban is próbáltam mind Egészben kifejezni önmagam!

Végül – meglehet -, már csupán fájó Hiány lehetek csupán magamnak is, ha pillanatok halhatatlan boldogsága már rendre elkerül! Jöhet-e még oly valaki, aki majd az esendő Embert fogja bennem észre venni, s a Mindenség örök s gyönyörű Kozmosz-szerelmével megajándékozza bennem a menedékért kuncsorgót! Mint bújócskázó, kis cinkosok egymás alkonyi ajkait is cseppenként ízlelgethetnénk türelmesen, mint a mézet! Permetszerű verejtékcseppeket szórna szét engedelmesen lelkünk fátyolos tükre a megtalálható boldogság Idők halhatatlan perceként már a miénk lehetne!