ÁTBOTORKÁLT ÉLETEKEN

Egy részeges öregebb hajléktalan botorkált az utcán; látszólag csöppet sem spiccesen, de becsiccsentve sem. Az emberek ha jobban szemügyre vették volna, és nem csupán az járt volna folyton a fejükben, hogy ,,Na már megint részeg ráadásul ilyen korán” – hiszen az óramutató csupán akkor hagyhatta el a háromnegyed kilencet, akkor könnyedén rájöhettek volna, hogy valójában meglehet, hogy a túlzásba vitt önsajnálat, lelkiismeret-furdalás az adott munkahely elvesztése miatt, ez könnyedén mind közrejátszhatott abban, hogy az a kórós szerencsétlenséggel elátkozott valaki, akik akkor az utcán előttük kikopott, és erősen lestrapált öltönyben járkált fel-alá látszólag szemeteskukák kidobott, alig használatos kincsei után kutatva, sokkal több rokon vonással is rendelkezik, - főképpen ami a megvesztegethető személyiségjelek eltorzulását jelentette.

Karján kis, komfortos kosárkát cipelt, ami látszólag nyírfaveszőbből fontak valamikor, és most hogy jó szolgálatát valahogy kifejezze a hajléktalan piszkos, szénporos színű karján talált átmeneti menedéket, hogy az idők könyörtelen múlását átvészelje. Egyetlen rossz sóhaj, vagy negatív gesztus is elég lett volna, hogy – főként a járókelők részéről bármelyikük könnyedén, megbánás legkisebb jele nélkül fölpofozza, mondván: Miért nem keres munkát magának jóember, ahelyett, hogy van mersze egy jócskán meggyűrődött kartontáblára zsírkrétával kiírni, hogy segíthetnének magán?”

Egy alig használt, filteres cigarettavég került most - vélhetően a kezébe, amit nagy gondosság, és csöppet sem elhanyagolható hangyaszorgalom mellett a villamossínek peronján, vagy meglehet, hogy éppen a közelítve fenyegetőn csilingelő villamos sínekből sikerült éppen akkor kihalásznia, és most boldogan szutykos két kezébe fogva szájába vette, és gyufa nélkül is úgy értékelte a látszatra megszerzett dohány morzsalékát, az egészségkárosítás eme súlyos, és elsőrendű bizonyítékát, mintha egy ínyenccel állnánk szemközt, aki ráadásul elsőrendű szakértője a káros élvezeteknek, és az ezekhez tartózó, kisebb, de meglepően negatív hóbortoknak! És most már óhatatlanul is társasága akadt; kettesben lehetett, mint valami hősszerelmes Don Quijote Dulcineájával az olcsón megszabadult, lepattintott cigarettavéggel. Már egyszerre többen is megálltak körülötte, amint az elhasznált, kigrefittizett buszmegállóban szemeteskukák enyhet adó árnyékában, átmeneti jelleggel, röpke percre megpihent!

- Nézd meg ezt az olcsójánost! Hát, szép dolog ez, mondhatom! Mi egész nap gürcölünk napi tizenkét órán át ez meg már hajnalok idején tökéletesen részeg! Hol itt az igazság?! – motyogták, de meglehet csak úgy maguknak a járókelők, mert nem kívánták a lebukás kockázatát magukra vállalni, hátha még valaki véletlenségből meghallhatja.

S miközben így susmorogtak feje felett, mint akit a túlzottan józan tudat tökéletesen nyugodtságban hibernált, csak ült egy ideig birkák türelmével és várakozott, és magához vette utolsó kihalászott és épségben megtalált cigarettavégeit. A hóna alá nyúltak, megfogták vékonycsontú, madárijesztő karjait. Felemelték.

- Mondja ember, maga jól van? Miért bűzlik ennyire a szeszszagtól, mondja?! – s többen, mintha csak valami megvilágosodott, belső utasításban reménykednének öntudatlanul a levegőbe szagoltak, hogy hátha az lehet a ludas és kideríthetik miért is van valakinek olyan szaga, mint a három hónapos csatorna lé?

- No, mikor látott maga szappant? Hallja-e?

Egy bosszús hang közbeszólt:

- Ez a lehető legjobban feltett kérdés. Talán tartunk közvélemény kutatást! Ugyan, hol él maga?

- Mindenesetre én azt javasolnám, hogy rögvest meg kell mérni ennek az embernek a véralkohol szintjét – javasolta egy minden tekintetben öltözködésében talán túlzottan is divatos, és sejtető ruhába öltözött hölgy. –Szerintem, ha engem kérdeznek hívjuk ki a mentőket!

- Nézze, ott van egy betört ablakú telefonfülke! – szólt oda egy arra vetődött harmadik. – mit gondol, működik még? Egyáltalán van benne éteri vonal?

- Hát ezt csak egy módon tudhatjuk meg! Segítsen elvonszolni legalább a sarokig, onnét meg csak kitaláljuk hogy mi legyen vele!

- Különben is maga meg miért foglalkozik egy ilyen se fia-se borja pasassal? Hát nézzen már rá, alig áll a lábán!

- Az Isten megáldja, hát hogy a csudába mondhat ilyet, pont maga? Segítek neki és itt a pont!

- Felőlem! Vigye ahová akarja, de nélkülem! – s azzal, mintha csak a szennyesnek mondta volna, az imént még készségesnek, és segítőkésznek mutatkozó úriember fogta magát, és pestiesen szólva egész egyszerűen lelépett.

A téren, ahol köztudomású, és a hajléktalanra bukkantunk, most egy kisebb - főként diákokból álló társaság verődött egybe. Többen is akadtak – akik főleg a túlzott kíváncsiságukból vezérelve és nem pusztán csak jó testvéri, vagy emberbaráti szeretetből odasündörögtek, hogy vajon mit csinálnak azok ott ketten a tér egyik végében, és miért keresik kétségbeesetten a telefonkagylót?

- Ha tudok, azért segíthetnétek! – adta szájukba a megkívánt szót a hajléktalant támogató úr. – Bűzlik mi? Hát gondoltam! – S miután maga is tapasztalta, hogy itt önzetlen segítő kezekre nem – legfeljebb csak kíváncsiskodókra számíthat tovább vonszolta egy ismeretlen cél felé a szagos idegent, de azért a háta mögött, még hanyagul, és ironizálva megjegyezte:

- Kösz a nagy Semmit, gyerekek!

Azok meg csak röhögtek!

- Na, jöjjön szépen velem barátom! Itt majd ellátják, és kap is tiszta szállását, meg ruhát, meg ami kell!

Az öregen látszott, hogy megpróbálja erősen kitágítani pupilláit; adott egyetlen összefüggésre koncentrálni, de valahogy nem ment a dolog; tett néhány tétova, esetlen lépést a másikra támaszkodva. A köröttük lévő emberek pedig mintha csupa szenzációra kiéhezett katasztrófa turista lett volna – mindkettőt árgus már-már éles kritikai szemmel kísérte végig, ameddig ki nem kerültek kíváncsiskodó látókörükből.

Sok hangot elhagytak, vagy egyszerűen meg sem hallottak füleikkel:

- Nézd már! A csávó haverja oszt olyan részeg, mint a takony! – így kiáltott fel az egyik suhancabb képű, aki mint egy lestrapált drogos benyomását keltette, mert folyamatosan beszélt magában, és az aluljáróban kedvére kiengedhette sokat élvezett, echózó hangját is.

- Mindjárt ott leszünk! Csak még egy kicsit tartson ki fater! – a másik aki tartotta az elgyengült testet látszott, hogy nagyon jóindulatú, és valami megszállott őszinteséggel igyekszik védeni az erkölcs magatartásának meggyőződéseit. Mintha az ő meggyőződésében az emberi cselekedetek, a jó tettek bástyafalak lettek volna, amit mindenkinek kutya kötelessége megvédeni!

- Kösz… önöm! – nyögte, majd elájult pár pillanatra. A másik gyorsan egy ivókútféleséghez cipelte, mert nem akarta magára hagyni, mint sokan mások. A két ormótlanul tölgyfanagyságú kezét, mintha bakot készülne tartani úgy tartotta, és fölfogta a bugyogó kellemesen hideg vizet széles markába; segített inni is az öregnek:

- Így ni! Nem lesz semmi baj!

Az öreg kivert kutya pillantása most hálásan csillogón nézett rá; az öreg még mindig kábult volt ugyan hiszen ki tudja, hogy mennyi szeszt és egyéb tömény italt sikeredett kiszáradt torkán ledöntenie – mégis furdalni kezdte emberi ronccsá süllyedt, mégis szilárd lelkiismerete, hogy ki lehet ez az ismeretlen, szinte idegen férfi, aki csupa emberi tartásból felemelte őt a ,,porból” és önzetlen segítségével tisztelte meg, hiszen nem csak egy közönséges csavargót – de egy másik esendő embert láthatott benne?!

Amíg végigmentek az éjjeli menedékhelyig, ahol elszállásolták a hajléktalanokat, és valami meleg ételt is nyerhettek az ingyen konyhán – feltéve, ha nem zárta be kapuit -, az öreg hallgatagos ígéretet tett, hogy bármennyire is fogja a közeljövőben szorítani az ínség, vagy a szükség soha nem engedi meg a világnak, hogy gyengének, vagy sebezhetőnek mutatkozzon!