A SZUPERHŐS

Dobrovits Márk negyedikes osztályos tanuló önmagában mindig is vágyott rá hogy egyszer megadathasson neki a mindent betöltő és felemelő élmény: szuperhős lehessen! – S hát erre talán a lehető legalkalmasabb helyszín, és mód, ha az osztályfőnök előzetes megengedése, jóváhagyása, és felügyelete mellett egy jelmezversenyt rendeznek az iskola patinás falain belül.

Dobronitsról egyebek mellett azért illett tudni, hogy sohasem rajongott valami hu de nagyon az eget rengető ünnepi felhajtásokért, és kisebb-nagyobb visszhangokat kiváltó általában sikongatásokkal járó hacacárékért, de azt a fajta belső tér-tudatot, mely akkor jellemezte lelkiismeretét, amikor elfogta a vágy, hogy más ember bőrébe bújhasson, és ezáltal bátrabb, és karakánabb is lehessen, mint azok a kedvenc hőse akiket összegyűjtögetett képregényei lapjairól ismerhetett meg a világért sem hagyta volna ki.

Azért, hogy minden klappoljon a jeles nagy napra megkérte édesanyját Dobrovitsnét, hogyha módja és lehetősége van rá, akkor igazán megvarrhatná a jelmezét.

Dobrovitsné bár kétségtelen, hogy a naponta tíz-tizenkét órás intenzív megerőltető munkás robot szinte minden energiáját, és lélekjelenlétét felemésztette, mivel valósággal szerelmesen rajongott és csodálta kicsi töpörtyű fiát ezért a világért se mulasztotta volna el, hogy legféltettebb kincse és reménye esetleg ne szerepelhessen a már olyannyira várt kitüntetett eseményen, méghozzá abban a pókember jelmezben aminek előzetes vázlatait természetesen ő készítette saját maga.

Márk először – mivel Batman is nagy kedvence volt -, azt gondolta, hogy az összes sötétítőfüggönyt, amire már anyai nagyanyának nem volt semmi szüksége és csak feleslegesen dohosodott a sufniban szépen majd elkéri, és akkor ezekből a használt sötét anyagokból megvarrja denevérszárnyait, illetve egy elhasznált sötétszínű melegítő felsőre fogja felvarratni anyukájával a palástot, és akkor már csak a csuklya és a jelvény van hátra és már mint az igazság ,,sötét lovagja” köszöntheti meglepett és bizonyára hüledező osztálytársait.

- Igen, ez frankó lesz! – lelkendezett. S már el is tervezte az egész szuperhős jelmezét, és le is rajzolta. Szülei még nem tudták, hogy beírassák-e a Képzőművészeti iskolába, mert azt akarták, hogy gyerkőcük egymaga fontolja meg komolyan saját döntését.

Ahogy közeledett a farsang napja mindenkin úrrá lett a lázas izgalom okozta megleptetés; hogy vajon ki milyen elképesztő öltözékekkel kápráztatja el a zsűrit. Mert a hirdetésben az állt, hogy komoly, szakmai zsűri fogja elbírálni a kész ruhakölteményeket, és a győztes jutalma egy hatalmas tábla csokoládé és egyéb iskolai kiváltságok. Persze aztán az, hogy mit is jelent valójában az egyéb ,,iskolai kiváltságok” szinte egyszer sem tisztázták.

- Márk! Ezt így próbáld csak fel! – édesanyja remekül varrt, horgolt, és még kötőtűkkel is remekül tudott bánni, és nem volt olyan lyukas, vagy foltosan megmaradt zokni, vagy egyéb ruhadarab, melyet könnyed kézügyességével ne tudott volna helyrehozni.

Ahogy megnézte magát tetőtől-talpig felöltözött szuperhős jelmezében a tükör előtt, mintha már nem az a kellően félénk, tétovásodó, mindenben bizonytalankodó, félszeg kisemberke nézett volna rá vissza – de egy talpig férfi aki az elesettek, árvák védelmezője, és a gonoszok elpáholója; mintha igazságtevővé lényegült volna át!

- Szerintem szuperül nézel ki életem! – lelkendezett az anyuka.

- Tényleg tetszik? Nem vagyok benne túlságosan feltűnő? – körbefordult, és mintha divatbemutatón lenne; előnyösen, minden oldalról tüzetesen szemügyre vette magát.

- Szerintem biztosan te fogod elvinni a fődíjat is! Csak mindig húzd ki magad, és csak magabiztosan még meglásd minden nagyszerű lesz! – áldott, és mindig adakozó gyönyörűséges mosolyát soha nem fogja elfeledni, mert nagyon sok lelkierőt csepegtetett bele a nagyobb krízis helyzetekben.

Amikor elindult az iskolai fransangi mulatságra anyukája a bejárati ajtóból még adott két pirospozsgás orcájára egy hatalmas ,,sok sikert kívánó puszit” és meghatottságában el is csuklott a hangja, hogy a fia mint egy valódi ,,lovag” az utcán végigmasírozik. Ám egyetlen mindenkinél imádottabb fia nem masírozott, még csak nem is menetelt, de valósággal szándékosan rejtőzködött – elvégre Batmannak sem az volt a célja, hogy bármelyik utcasarkon könnyű célponttá válva bármikor felismerhessék, hanem hogy féljenek tőle legkivált az alvilág fejedelmei! Ezért minden sikátorszerű utcai kereszteződésben főként a házfalak magányába belesimult szintén koromfekete árnyékával együtt; könnyű dolga volt, mert ősz végén már ideje korán sötétedett, és ilyenkor sokkalta veszélyesebbnek, és bizarrabbnak is tűntek az utcák, mint nappali fényben!

Lopakodón közelítette meg az iskola épületét. Mikor benyitott a kapun a portás majdnem riasztotta a rendőrséget, mert azt hitte egy betörő, akinek szándékában áll őt kizsebelni!

- Hát te meg ki vagy? – kérdezte bizalmatlanul.

- Hát a denevérember! Tetszik tudni? – felelte határozottan.

- Á! Hát persze, persze! Balra a folyosón, majd ahol már hangos zsivaj van az lesz a termetek! Jó szórakozást! – tette még hozzá!

- Köszönöm az együttműködést! – csupán csak azért mondta így, mert férfiasabb visszaszólást már nem talált.

Gyorsan végigszáguldott az éjsötét kosztümében a folyosón; most úgy festett, mint valami kísértő árnyék, aki bosszút állni jött ítélkezőn.

Hatalmas ricsajra lett figyelmes; odabent a teremben már javában állt a bál; a nagyobb tanári asztalokat összetolták, és megrakták rogyásig mindenféle édességgel és egyéb különleges, gyerekek kedvence nyalánkságokkal.

Az osztályfőnök – akit a gyerekek maguk között csak pápaszemes matrónaként emlegettek úgy trónolt a kis társaság gyülekezete fölött, mint valami démonikus gonosz királynő – ezúttal betette a kontaklencséit is, csak azért mert valaki azt mondta úgy előnyösebb arcának berendezkedése.

- Hát te is megjöttél? Te melyik vagy?

- Én vagyok a denevérember! – jelentette ki már másodjára ezen a napon.

- Hát persze, persze kisfiam! Jó vicc! De tényleg komolyan hogy hívnak?

- Az igazi nevem úgysem mondom meg! – állt rendíthetetlenül a sarkára.

- Hát akkor nincs más hátra, minthogy én fogok találgatni! Elnézvén a termeted te csak a Soós Peti lehetsz igaz?!

- Nem én a denevérember vagyok! – ragaszkodott eredeti elképzeléséhez, és egykönnyen nem adta meg magát.

- Jól van jól! Akkor foglalj helyet és azonnal kezdünk!

A többi kis jelmezes vendég között volt mindenféle; tündérek, törpök, bohócok, és egyéb meselények gyülekezete, akiket a jobb mesékből már mindannyian megszoktunk, sőt még egy nagydarab Törp Erős is akadt a sorban, aki a Hupikék Törpikékből csiricsáré kék festékkel mázolta be mindenét; csak később azt tudta volna, hogy majd hogy fogja lemosni magáról.

A zsűriben – senki sem számított rá a pápaszemes matróna is helyet foglalt:

- Akkor kezdhetjük is!

Mindenki felsorakozott hatalmas hosszú oszlopban a zsűri asztala előtt, és tüzetes előröl, hátulról szemügyre vették az adott illetőt, hogy milyen a megjelenése, az egész fizimiskája és egyáltalán mennyire szép, kimunkált és esztétikus adott elkészített jelmeze.

Amikor mindenkit szemügyre vettek megkérték a szereplő versenyzőket, hogy fáradjanak hátrább, amíg a zsűri tanácskozik, és összegyűjti a szavazatokat, amiket leírnak egy cetlire; a titkosított cetliket aztán belerakták egy kalapba, és amikor már mindenki, ,,leszavazott” közölték, hogy most lehet előbbre fáradni.

- Hát akkor lássuk csak, kinek kedvezett ma a szerencse? – harsogta a matróna, és most olyan furkálós, gonoszkodó volt a tekintete, mint aki szemlátomást kiélvezi azt, ha másokat megfélemlíthet!

Beletúrt a kalapba, hogy a versenyzésnek valamicske hivatalos jelleget is biztosíthasson:

- A negyedik helyen végzett a denevérember jelmeze! Gratulálunk!

Visongó taps lehetett egyedüli jutalma.

- A harmadik lett Törpe Erős! Neki is minden jót kívánunk!

Megint csak taps az egekig.

- A második hely lett az éj tündére! Neki is szívből gratulálunk! A jutalma két tábla csokoládé, amit átvehet.

- És végül első helyen végzett mindenkit megelőzve a kobold! A nyereménye egy nagyobb tábla csokoládé, és kiváltságként holnap nem kell megírnia a matekdolgozatot!

Talán nem volt olyan a teremben akit igazán meg nem lepett volna a hír; ugyanis mindenki a denevérember jelmeznek drukkolt – akárki is legyen a viselője – egyedül a szipirtyót, aki mindig kedvét lelte, ha másokat kedvére lealázhat a sárgaföldig.

Márk igyekezett megőrizni a kötetlen hangulatát és a jókedvét, de most felbolydúlt lelkében úgy érezte, hogy legszívesebben bőgne végestelen végig. ,,Nem volt tisztességes a verseny! Legalább valami plusz jutalmat azért megérdemelhettek volna, mert az édesanyja nagyon sokat segített, hogy a jelmeze kifogástalanul mutasson!” – morfondírozott magában.

A verseny után mindenki kedvére csemegézhetett a roskadozó asztalok finom nyalánkságaiból; Márk még mindig nem volt hajlandó levenni csuklyáját; szembefordult az egyik tükörrel, amit valami miatt a nagyméretű gusztustalan zöld tábla mellett helyeztek el; s olyan lelkierőt nyert ebben az egyetlen pillanatban, aki kicsit kompenzálhatta – legalább is átmenetileg megbántottságát, és keserűségét!

- Dobrovits úr, kérem! Csak egy szóra! – neki szóltak, de hol volt már a valódi Márk? Ki tudhatta?!

- Tessék! – odament a zsűri asztalhoz, ahol még mindig önelégült arccal, és tetetett, ám valójában jóleső bosszúval páváskodott a rettegett pápaszemes matróna:

- Nagyon tetszik a jelmezed drága Márk! – áradozott, mintha csak egy alattomos kígyó sziszegne. – De meg kell értened bizonyos bonyolult összefüggéseket a versennyel kapcsolatban! – sajnálkozását fejezte ki a történtek miatt, ám valójában bensejében nagyon is örült, hogy minden úgy történt, ahogy akarta.

- A nevem denevérember! – válaszolta felemelt fejjel és mint egy valódi szuperhős lépett ki az osztálytermi ajtón, mindenki dermedt csendben követte lépteit, de senki sem szólt utána. Talán Márknak ez lehetett az elégtétele amiatt, hogy édesanyával azért mégis megalkottak valami maradandó, és elévülhetetlent, amit az emberi, furkálódó gonoszság sem képes letörni, sem elpusztítani!