EMLÉKEZETES BARÁTOK

A gyerek megállt a bozótosnak elkeresztelt erdőség szélén, ahol koboldok, és tündérek, manók szövetsége mellett, bizony az emberi gonoszság gyakorisága is letanyázott, és ahol egy ártatlan vészt jelző sikolyt, vagy gyenge liliomhangú kiáltást is alig lehetett volna meghallani, mert a fák, mintha elnyelő hangszigetelt szivacsok lettek volna, minden egyes zajt, vagy apróbb mocorgás féleséget elnyeltek, ha egyszer valaki óvatlanul, vagy pusztán csak, mert ember lévén a kíváncsiság vétkére vetemedett, akkor ritkán volt olyan eset, hogy miután kiszabadult az erdő fogságából, tartós lelki metamorfózisokon ne ment volna keresztül.

,,Hol a fenébe kószálhat ez a srác?” – futott át már számtalanszor az agyán, amikor csak kedvenc gyerekkori helyüket keresték csak fel biciklijükkel, amit külön erre az alkalomra vettek a szülei. ,,Biztosan jobb dolga is akadt, nem gondolod?!” – szólalt meg fejében a csintalan, rosszaságra csábítgató, másik hang.

,,Nem az nem lehet, hogy csak így faképnél hagyott! Engem, az egyik legjobb barátját!”

- Dehogy is nem lehet… Még hogy legjobb barátja??? – kezdett hüledezni a hang fejében egyre tovább. – Ha nem vetted volna észre, azzal az Atilla gyerekkel is remekül megértik egymást! S nem te habogtál, és etted a minap a kefét, ami miatt nem hívtak el magukhoz társasozni újfent?!

,,Hát ebben lehet valami, ha kicsit jobban meggondolja az ember!” – morfondírozott tovább magában.

- Na, látod, te nagy marha! Hát nem megmondtam neked, hogy nem kell úgy izgulni!

,,Ezt most miért kellett már megint előhoznod! Te mindent csak megkérdőjelezni tudsz! Adod az ember alá a blattot!” – mérgelődött kicsit, amikor már vagy fél óra múltán sem jelentkezett egyetlen, valamirevaló barátja.

- Talán csak megfeledkezett rólad, öreg harcos!

,,Ugyan és miből gondolod, hogy ezt is elfelejtette?! Csak nem annyira lüke?” – védekezett, bár titkon maga is sejtette, hogy a lelkiismereti, titokzatos hangnak igaza lehet.

Nem telt bele egy kis idő – hiszen mit is csinálhatott volna, várnia kellett, ha szeretett volna valamit -, meg is jelent örökké aggodalmas, aprócska, kis növésű, szemüveges barátja a Tomi.

- Hát, szervusz, öreg barátom! Hogy s mint? Mi a helyzet? – kérdezte, és még véletlenül sem jutott eszébe, hogy azért ilyen kissé kínos esetekben azért legalább nem ártott volna tisztességgel bocsánatot kérni; elvégre már több mint, tíz nyolc éve, ha nem több, jól megismerték egymás jellemvonásait.

- Neked is jó délutánt kedves barátom! Gondolom Attilával jól megvoltatok igaz-e? – fullánkként érte a másikat a kérdés.

- Miből gondolod? – kapta fel a szemöldökét a másik.

- Ne akarj szimpatikus lenni, arra most kérlek, egyáltalán nem vagyok vevő! Mondd csak, mióta is vagyunk mi haverok?

- Hát… nem is tudom pontosan… hát, ha tippelni kellene, akkor azt mondanám, hogy körülbelül… nyolc- esetleg kilenc éve is megvan talán!

- Na, látod! Hiszen tudod te használni az eszedet! És ráadásul még karórád is van, ami mindig megmutatja neked a pontos időt! Akkor nem értem, föl nem foghatom, hogy a csudába fordulhat elő, olyasmi, hogy nem jössz el a megbeszélt időben, vagy nem hagysz valami üzenetet, hogy hol keresselek?!

- Ebben látod, kedves barátom teljes mértékben igazat kell adjak neked!

- Akkor hallgatlak, folytasd! Hol is voltál mostanáig. – Most az egész helyzet megváltozott! mintha az egykori nagyon jóbarátok szerepei fölcserélődtek volna, és egyik lett volna a vizsgálóbíró, a másik pedig a szabályos vádlott.

- Most ez mi akar lenni, édes egy öregem? Vallatás?! Mi közöd van hozzá, hogy én merre kóricálgattam, mi?! – fakadt ki a másik, aki már több órája elkésett.

- Hogy mi közöm van hozzá??? – lepődött meg kicsit erőltetetten a jóbarát. – Hát lássuk csak! megpróbálom tisztán, érthetően, és a lehető legegyszerűbben elmagyarázni neked, hátha megérted! Először is: Ha valaki neked a szavát adja, hogy X időben, és Y helyen ott lesz, akkor úgy gondolom, és azt hiszem, azt azért illene betartani! Második pont: Ha már az ember késik – mert ilyen sajnos előfordul, és gyakorta megesik, magunkon kívül történő hibák, és baklövések miatt, akkor igenis legyen már benne annyi gerinc, és felelősség, hogy szóljon a másik ismerősének, hogy kicsit késni fog! Igaz?! Ez is hozzátartozik az igazsághoz.

A másik barát kicsit meglepődött a ledorgáló, és nagyon komoly hangnemen – elvégre a barátját, akivel történetesen mindketten egy házban laktak -, egy szívélyes, csupa szív srácnak ismerte meg, akinek jó humora volt, és sokat mosolygott, és merőben szokatlan volt számára az a hangnem, amit most hallott!

- Igazad van teljes mértékben barátom! De attól tartok, hogy többet már nem találkozhatunk, mert… szóval… tudod… nemsokára mi elköltözünk! – hezitálva még egy rövid ideig, hogy hogy közölhetné a leg elfogadhatóbban a megrendítő hírt.

- Te most viccelsz ugye?! Mondd csak? Hogy képzelted, hogy itt hagysz?! – vágta a szemébe a kérdőre vonást, mert tudta, hogy sebzett lelke már több váratlan pillanatot nem biztos, hogy kibír.

- Figyelj már ide te nagy melák! – próbált most lelkére beszélni. –Nem lépek le a világ végére, és majd írunk egymásnak, de sokat beszélhetünk telefonon is, majd elküldöm a számomat!

A másik rögtön megérezte a jól csengő ígéretek mellékhatásaiként,  hogy vannak dolgok, amik talán már a megváltoztathatóságuk pillanatában is rögvest megromlanak; most elfacsarodott a szíve, hogy egy régi barátot kell így elvesztenie!

- Hiába is mondanám azt, hogy jól hangzik, amit nekem itt beadsz, de… ugye az az igazság, hogy te már soha többet nem nézel majd vissza a múltadba, és ezzel engem is egy kicsit elfelejtesz! – hangja fátyolossá vált; az egyetemes szomorúság telepedett végtagjaiba.

- Ne hülyéskedj itt nekem, mert felnégyellek! Hisz nem magad mondtad: Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó! És ha egyszer Bókai Toma valamit megígér, akkor állja is a szavát!

- Akárcsak Szalai Pisti! – kezet rá!

Mint két szövetséges örök fogadalommal kezet ráztak, és mindketten igyekeztek úgy tenni, mintha a költözéssel járó kissé megalázott huzakodás és procedúra igazából meg sem történne, és nem törhetne rájuk is – mint sokukra -, a bizonytalanított jövővel szembeni tétova reménytelenség, hogy vajon mi jöhet még ezután?!

- De nekem aztán feltétlenül írjál öreg harcos, mert ha nem megszerzem az új címedet és úgy fenéken billentelek, hogy az anyád sem ismer rád!

- Mondja az, aki vagy egy tonnát nyom, és alig tud szuszogni a cangáján!

Még viccelődtek hosszadalmasan, mert úgy érezték, hogy ezekben az utolsó percekben valósággal mintha rohant volna az idő. Még tettek egy utolsó tiszteletkört mindketten a cangákkal közös társasházuk körül, majd úgy váltak el, mintha már nemcsak barátok, de igazi testvérek volnának…