ERŐLTETETT GYÓGYÍTÁS

Négy injekciót kapott. Csak négyet. Bár ez is maximálisan és tökéletesen kialakította azt a megfogható, és feszültséggel, és izzó érzelemmel vibráló valamit, amit magában csak fájdalomnak nevezett…

,,Miért én vagyok mindig az áldozat? Miért?!” – vallatta önmagát sírva, nyüszítve, és nyöszörgőn, miközben erősen, acsarkodó, tomboló belső félelemmel szorongatta édesanyja ártatlan, hattyú kezét.

S mintha maga a főorvos, és addig még csupán hallomásból ismert, ismeretlen professzor is vesztét akarná, és mintha szándékosan csak arra törekedne, hogy neki mindenképpen rossz legyen, és fájdalmas az adott, szinte már megkerülhetetlen, s most valóban könyörtelen ítéletnek tűnő beavatkozás!

- Akkor kedves uram! Vegyen egy nagy levegőt, tartsa bent. S ami a legfontosabb: szorítsa össze a fogát! – adott rutinszerű megértéssel utasítást akkor még gyerekfejű védencének a professzor.

- De ugye nem fog neki nagyon fájni tisztelt professzor úr? – aggodalmaskodott az anyuka, aki már hidegfejű gondolkodását is épp bőrrel alig volt képes megőrizni: egyetlen gyereke lévén a kísérleti áldozat!

- Megnyugtathatom asszonyom, hogy ennél pitiánerebb, és már-már kisstílű beavatkozással szinte naponta volt dolgom még anno – kezdő rezidens koromban! – mosolygott nem létező bajsza alatt.

,,Te jó Isten! –morfondírozott magában, a még mindig csinos, és filigrán fiatalasszony – mikor volt az? Már az őskorszakban!”

- No, akkor az úrfit arra kérném, hogy nyugodtan lazítsa el magát, csak kényelmesen, és akkor kezdhetjük a beavatkozást!

- Professzor úr! Csupán érdeklődni szeretnék, hogy van-e valamilyen műanyag tárgy, amire haraphatna az én kicsikém, mert tudja, nagyon nehezen tűri, és viseli el a fájdalmat.

- Ez teljes mértékben érthető asszonyom! Tekintettel az oltóanyag mennyiségére, ettől még egy elefánt is azon mód álomba szenderedne! – azzal fogta az injekciós tűket, és ellenőrizte, pár cseppet a levegőben feltartva spriccelve, hogy nemhogy merő véletlenségből buborékok kerüljenek a fecskendőbe.

- Akkor ezzel rendbe lennék! – szögezte le. – Várjanak egy percet! Csupán csak egy pillanat az egész! – azzal hátrament, és szorgalmasan kutatni kezdett az egyik gyógyszeres szekrény hófehérszínű fiókjában, ahol mullpólyák, és egyéb jellegű orvosi eszközök halmaza volt fölhalmozva.

- Heuréka! – kiáltott föl. – Máris itt vagyok!

Azzal odagaloppozott a műtőasztalhoz, ahol az alig tizenegy éves, pufóktermetű fiúcska bal lábát tette fel, hogy a bal mutatóujján a szükséges beavatkozást elvégezhessék.

- Jó, most ez egy kicsit fájni fog; a fogaidat erősen szorítsd össze! – további teketóriázás nélkül döfte belé a négy elefántadagú kellően elzsibbasztó gyógyszert.

- Így ni! Meg is volnánk! Most még várni kell egy pár percet, míg hat az érzéstelenítő hatása, és utána már kezdhetjük is a műtétet! – odafordult az aggódó arcú anyukához, aki a világért el nem engedte volna a kezét. – Drága asszonyom, ha megkérhetném tessék kifáradni amíg a beavatkozást elvégzem! Meglátja úgy fog szaladni később ez a nagylegény, mint a nyúl, és már csupán egy kellemetlen heg marad meg a nagylábujján.

- Drága doktor úr! Kérem nagyon vigyázzon az én fiamra, mert ő a mindenem, és ha elveszteném… - elcsuklott a hangja, és hatalmas erőfeszítésébe került, hogy zubogó könnyeit is visszatartsa.

Az idős professzor kedveskedőn kiemelt egy papír zsebkendőt az asztalfiókjából, és készségesen odanyújtotta az anyukának:

- Megígérem Önnek tisztelt asszonyom, hogy semmifajta komplikáció sem fog közbe jönni! Higgye el tapasztalt kezekben van a fia! – most olyan mesterkéltnek, előre begyakorolt rutinnak hangzott ez a biztosított kijelentése, hogy csak akkor vette észre, amikor az feszült  hölgy kiment. Odafordult kis betegéhez, aki a túlzott idegeskedéstől való félelmében, hogy t.i. levághatják a lábát annyira verejtékezni kezdett, hogy a műtősasztal már jelentősen eláztatta.

- Nyugalom kis öreg, nyugalom! Ezt érzed! – aprócska orvosi műszert vett elő az egyik odakészített steril tégelyből, hogy lássa hat-e a kívánt zsibbasztó érzéstelenítő.

- Nem érzek semmit, csak nagyon félek…

- Az sohasem baj, ha az ember fél, mert akkor tudja meg, hogy mi a fontos neki, amit elveszíthet! De nagyon bátran viselkedtél, amikor tűrted az injekciókat. Most is bátornak kell még lenned egy kis ideig, és megígérem, hogy nem lesz semmi baj!

Már legalább vagy ezerszer, ha nem többször hallotta, hogy nem történik majd semmi baja, csak bátornak kell lennie blabla stb. Mégis a belső lelkében folyamatosan terjedő rettegés és félelem mintha ennek az ellenkező hatását kényszerítette volna ki.

A professzor és műtős asszisztensei azonnal hangyaszorgalmú sürgölődésekbe kezdtek; nem is igazán foglalkoztak vele, hogy kinek a lábát javítják, vagy kaszabolják, vagy hozzák helyre – csak az adott célterületre a gombás fertőzés okozta károkra koncentráltak. A professzor már az első negyedóra végén kisebb szünetet jelzett, amikor jelentősen bepárosodott a szemüvege, amit az egyik nővérnek kellett gondoskodón megtörölni, hogy az öreg egyáltalán láthassa az adott célterületet.

Közben egyetlen percre sem feledkezett meg a szemlátomást önző árnyékától is folyamatosan izgulva rettegő kamasz fiúról:

- Nyugalom, öreg harcos! Mondd csak, szereted a verseket?

- Igen, nagyon is! – végre úgy érezte akadt valami közös érdeklődési téma, amiben elmerülhet.

Az öreg most elkezdett egy ismerős versszakot, de csak úgy a mag szórakoztatására; fejből! Az ember, ahogy meghallotta zengőn kellemes hangját sohasem tudta egyértelműen eldönteni, hogy ezeket a mélyen elgondolkoztató, gyönyörűséges sorokat mind vajon ő egymaga találta ki, vagy más költők írták le!

Amikor már jelentősen besötétedett a kisfiúcska elálmosodott. Az öreg halk hangon duruzsolta:

- Nyugodtan pihengess csak, ha fáradt vagy!

A nyugtató gyógyszerek hatására, melyek valószínűleg  véráramba kerülhettek a fiúcska elszenderedett, és mire felébredt, a professzor már csak apró simításokként tekerte és fáslizta be a bal láb nagyujját, és dunsztolta be az összevarrott sebet!

- Így ni! Az érzéstelenítő most még benned van, így semmi fájdalmat nem érzel… legalább is egyelőre! Amíg nem érzel, fájdalmat azt javaslom odahaza próbálj meg pihengetni, mert később már sajnos mindent érezni fogsz! Nagyon bátor voltál! Bárcsak hozzád hasonló emberekkel találkozhatnék! – kezet ráztak, mint a jóbarátok. Az orvos még felírt az anyukának valami csillapító gyógy készítményt, majd kikísérte őket a hideg éjszakába. A fiúcska a bal lábán már cipőt aligha viselhetett volna a hatalmas, hófehér bumszlis kötéssel a lábán, így fél lábára egy vastagított zokniban kísértek el a kocsiig.

Amikor hazaértek az édesanyja volt a világkerekség legboldogabb szülője, hogy fiacskája úgy tűrte a pokoli fájdalmat, mint egy igazi férfi, és a sok szenvedés közepette kicsit közelebb hozta őket egymáshoz az elfogadás jutalma is!