SZEXI HÖLGYEMÉNY

Feszengve, mint akit éppen akkor ér el a kellemetlen, és kínzó viszketés, vagy ver ki a jeges veríték készült a randira. A kis meghitt kávézóban, mely a belváros szívében feküdt közel a Ferenciek tere dzsumbujához megisznak egy üdítőt, és onnan majd meglátják; lehet hogy tesznek egy kellemes, frissítő sétát a Váci utcában, vagy elmennek valahova. Arcát gondosan megborotválta, és érezte, ahogy az enyhén benedvesített szőrös bőrébe szinte éket vág a húzós borotva! ,,Ez is pont most kellett, hogy megmakacsolja magát, amikor neki jelesül éppen valami rendkívüli sürgős dolga van!” Kész agyrém! Legelegánsabb öltönyét vette fel illőn a jeles ünnepi alkalomra, ami egy vagyonba került, és hozzá még valami sehogyan sem álló, bíborszínű nyakkendőt is igyekezett stílusos eleganciával magára erőszakolni! Nem kellett hozzá nagy ész, hogy rajta valahogy minden nyakkendő, vagy elegánsabbnak tűnő ruhadarab kicsit mindig is csálén, vagy ferdén állt, mint gyakorlatilag egész eddigi berendezkedett élete.

Az idegeskedéshez, vagy nevezzük csak kikényszerített, általános feszültséghez az is hozzátartozott, hogy eddig még soha életében nem fordult elő, hogy késében lett volna, tehát szándékosan mástól is megrabolta volna a mindig drága időt! Azt szerette, ha magára kényszerített gyilkos higgadtság mellett tudatosan átgondolhat mindent – legalább is ez most nagyon célravezető, és hasznos tanács lett volna, ha nem lett volna annyira berezelve, és teljesen idegi roncs. Valósággal mint aki elkésett rohant, és loholt az adott kávézó felé, talán mert eddig nem igazán volt alkalma elsajátítani a sétálás kellemes élvezetét; a kirakatokat is most kivételesen hanyagolta.

Néhány kirakatüvegben – nem hiúságból -, csupán szociális kíváncsiságból apránként megszemlélte magát; főként smaragdzölden világító szemét. ,,Igen!” – gondolta ez az. Ez egy félénk, és roppant ijedős fiúcska szeme volt, aki ideje korán árvaságra jutott, és a felnőttek uralta világban csak roppant nehezen volt képes a boldogulásra.

- Ne izgulj semmit! Az esélytelenek nyugalma vezéreljen! Ha kellesz neki, az már az első öt percben kiderül azonnal! – vigasztalta magát újra és újra, míg csak el nem ért a kiszemelt sarokig!

Aztán feltűnt a sarok mellett a hangulatos, mediterrán-stílusban újra felújított kávézó épülete, és minden elvetett reménye odalett. Robi úgy settenkedett a is épület bejárata elé, mint aki legalább is titokban akar rablást elkövetni, és erről senki más nem tudott. Össze szorult már jelentősen kiszáradt torka, és liftezni kezdett eddig is erősen émelygős gyomra!

- Lehet, hogy hülye vagyok, de fel nem foghatom, ha az ember megbeszél egy időpontot, akkor mi a csudért nem lehet az idő adta határokat betartani, ha már másban vétkezni szükséges?! – s érezte, ha nem vigyáz magára, hamar felfortyanhat, és elöntheti őt a kíméletlen epe.

Mintha ebben a percben gyűlöletet, vagy legalább is szánalmas megvetést érzett volna – főként azon szerelmes, rokonszenvesen turbékoló gerlepárok iránt, akiket óhatatlanul megpillantott hitvány tekintete, és ezzel mintha szándékosan önmaga is belekerült volna valamifajta érzelmi spirál-csapdába!

Még jócskán élt benne a frissítő emlék, amikor először pillantotta meg azt az áldott, őzikeszemű, roppant rokonszenves teremtést, amint éppen egy magas, neoreneszánsz jellegű építményből jött sietve ki, és hogy a buszt elérhesse kicsivel megszaporázta gazella-lépteit. Ennek már jó pár éve. Azóta minden egyes ünnepi alkalmat – értsd: születés és neve nap, illetve a többi jelesebb ünnepek – rendre meg lettek köszöntve az adott bájos, ifjú hölggyel kapcsolatban!

- Figyelj bocsika, de… számomra nagyon nem fair, hogy a munkahelyemen zavarsz! – adta jó tanácsait a kagylóba, akárhányadik alkalommal csak a fiatalember megpróbált kedveskedni számára! ,,Mi lett volna akkor, ha névjegykártyás, hatalmas virágcsokorral állít be egy küldönc hozzá?” – tette fel ilyen esetekben, persze csak gondolatban a megkerülhetetlen kérdést. ,,Szerintem azonnal kidobta volna a csokrot! Mondván abban a percben még az illatok is kellemetlenül zavarják!”

Önmagával kapcsolatban is utált már minden számító, sunyi visszautasítást, vagy ígéretet! Bármit, aminek köze volt hozzá, hogy az ember ne lehessen szabad, és független, és ne adhassa magát őszintén és spontán!

Most végre az ifjú hölgy is megjelent a lengőajtóban; az ember ilyesmit ritkán felejt el, mert mintha csábító tavaszi, vagy nyári eleji szellő lepte volna el kellemes frissítő levegőjével az egész dohosított helységet; mintha mindenki, aki sürgető dolgai halmazai közül felnézett volna erre a földi istennőre egyszerre elfelejtette volna minden aznapi infarktussal kecsegtető gondját-baját. Másodpercek teltek bele, mire ott termett a feszélyezett, és ebben a percben roppantul megszeppent fiatalember előtt. Amaz gyorsan, mint illendő kihúzta előtte a széket, mert az ilyesmit általában a hölgyek hamarabb megjegyeznek, és kell időben mindig hajlamosak az adott urak orra alá dörgölni, mintha valami szándékos szentségtörést követtek volna el bájos személyük ellen.

- Hát… én nem is tudom, hogy… mit mondhatnék? – döbbent le csicsergő hangjával, amikor ekkora figyelmességben részesült.

A másik nem akarta mondani, hogy talán foglaljon nyugodtan helyet, aztán majd meglátják, hogyan is fog alakulni a beszélgetés további fonala. Vérvörösen csillogó, kecses cseresznyeajkait összeharapta, hogy időt nyerhessen. A fiatalemberben viszont már annyira dolgozott a feszültség, és a fölöttébb kellemetlen gyilkoshangú adrenalin tombolása, hogy kénytelen volt, minden ötödik percben vastagon megtörölni egy tiszta zsebkendővel erősen verejtékező homlokát; mint akinek szándékosan szívpanaszai vannak.

- Bocsáss meg nekem, hogy elkéstem, de az a helyzet… hogy is mondjam el… nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy egyáltalán eljöjjek-e hozzád… és beszélgessünk… - szabadkozott, de mondatai után érezhette, hogy a másikban mégis egy világ dőlhetett azonnal össze.

- Én nagyon sajnálom drága, ha valamiben megbántottalak… de nagyon örülök, hogy most itt vagy… - érezte, ha már többet mondana, az úgy hangozna, mint valami elcsépelt vallomás, ha pedig keveset azzal szándékosan is leleplezné saját magát. Tartózkodón kicsit elhallgatott, és precízen igyekezett minden részletre figyelni; a hölgy pulzusszáma is veszettül az egeket ostromolhatta, mert finom, karcsú nyakán, és sejteni engedő kulcscsontja áldott csontjain a leheletszerű verőerek kidomborodtak, és látni lehetett, hogy erős érzelmi energiák szállítják a drága vért teste egyik végéből a másikba.

- Jaj, de drága vagy! De… visszatérve az eredeti témához – s minden pillanatban, ha kényelmetlenül érezte magát azonnal gyáván tördelni kezdte finom ujjperceit, mely idegesítő volt egyeseknek, de a fiatalember ezt is ellenállhatatlanul rokonszenvesnek találta. – Figyelj… szerintem nagyszerű pasi vagy csak… tudod az van, hogy én mindig attól rettegek, ha összetörik a szívemet, mert sajnos volt már rá példa, akkor ismét bezárkózom, mert kinek hiányzik még egy istenverte csalódás, mely romba dönthet mindent! Megértesz?! – első hallásra úgy hangzott az egész, mint valami visszavonhatatlan szakítás, melyet erőltetnek.

A fiatalember, mintha iskolában lenne felrakta a kezét, mint aki szabályosan jelentkezik, mielőtt szólni szeretne:

- Megengeded, hogy én is mondjak valamit…?

- Persze, ne haragudj! – a kihúzott szék még mindig előtte árválkodott látszólag úgy, mintha ott se lenne, csupán a figyelmesség szabályainak újabb tárgyi kelléke volna.

- Kérlek… talán foglalj helyet, és esetleg elmondhatnád, mi az, ami igazán bánt? – próbálkozott egy újabb kéréssel.

- Te nem érzed azt, hogy itt nincs elég tér? Megfulladt ebben a hangzavarban?

A fiatalember a különös, és egyedi dolgokhoz volt szokva egész üldözött gyerekkorától kezdve szinte mindig, most viszont meglepetten tapasztalta, hogy az adott kis kávézóban furcsa mód szinte csak alig lézengtek az emberek; pedig már jócskán elmúlt tíz óra is!

- Baj van? Rosszul érzed magad? Menjünk máshová?! – hangja tartósított rettegést, és kisfiús félelmet árult el, mely egyedi jellemvonásaihoz szervesen hozzátartozott.

- Mit szólnál, ha kimennék a mellékhelységbe? Ott azt gondolom, már oldottabban beszélgethetünk!

Szokatlan volt a kérés, de azért megtette; óvatosan felállt; betolta maga mögött székét, majd helyre rakta hölgy kihúzott székét is megindult kicsivel loholva a hölgy után, aki mintha futóversenyen lett volna úgy nekiindult a kávézó hátsó részében elhelyezkedő kis, elkülönített helységeknek, hogy alig lehetett utolérni, csak ha az ember erősen kilépett.

Kivételesen a hölgyek számára fenntartott mellékhelységbe vonultak be, és hogy a további félreértéseket bizton elkerüljék az ifjú hölgy vastag filctollal ráírta az ajtóra a nyilvánvaló tájékoztatást: NEM MŰKŐDIK!

Előre ment, és megállt a kis tükörrel szemben, ahol a legtöbb hölgy sminkelési és csinosítási praktikáit végzi a leláncolt férfiszívek előnyösebb meghódítása érdekében.

- Kérlek… ne haragudj rám, de… ez számomra igazán kínos…

- Bocsáss meg, de nem értelek! Mit szeretnél?

- Azt hiszem, kezdek beléd habarodni, és nagyon megkedveltelek de… - szavai mintha a makacs ellenállásában szenvedtek volna biztos hajótörést, miközben elbűvölő tekintete makacsul repdesett.

A fiatalember megértő gyengédséggel odament hozzá, és megfogta reszkető kis kacsóit:

- Kérlek, nyugodj meg… ezt igazán jó hallani! De akkor… mi a baj?

Dacos kis fejrázás volt rá a válasz, de csak kinyögte:

- Azt hiszem, benned van még más valaki is, akitől félni kell, és óvakodni! Mintha sokszor egy egészen másik ember lennél, és nem értelek!

A fiatalember egyre szomorúabbá, egyre kiszolgáltatottabbá vált, ahogy hallgatta, mert folyamatosan a szakítás elkerülhetetlen Damoklész-karja lebegett a feje felett, mint valami Sors, vagy intőjel, és ettől természetes dolog, ha megrémült.

- Bocsáss meg… én nem tudtam, hogy ekkora felfordulást okozok… és nagyon sajnálom a dolgot!

A bájos, ifjú hölgy legszívesebben ott helyben azonnal elsírta volna magát, hiszen sosem kellett színlelniük, vagy olcsó hazugságokba kezdeniük egymás ellen, vagy egymásnak; most kicsit közelebb ment hozzá, hogy smaragdzöld szeme közé tudjon nézni:

- Nézd… én nagyon sajnálom – kezdett válaszába, mint aki saját magának akar valami fontosat megmagyarázni, és ezzel hitegetni is önmagát. – Nagyon rendes igazi férfi vagy, és tudom, hogy most kincset érő lehetőséget szalasztok el azzal, hogy hagylak futni, de nagyon sok mindent tudod… át kellene gondolnom, ezért… - akkora levegőre volt szüksége, mint amikor az ember több számmal kisebb ruhadarabot vesz fel, és nehezére esik a légzés, hogy már szinte szomjazva kívánja később a levegőt -, talán jobb lenne, ha egy ideig… nem találkoznánk… - gyönyörű, mélybarna hatalmas szemeiből mindig sugárzott valami halhatatlan megbocsátás, valami borzongató megváltó gondolat, melyben az ember biztonságban elringathatta magát, hiszen biztos lehetett benne, hogy ezek a babonázó tekintetek majd száz százalékig bátran mindenkor elkísérik.

A fiatalember zöld szeméből a megbántottság hangtalan, néma könnyei peregtek; úgy érezte magát, mint akit véletlenül jó tréfa, vagy kellemes viccként gúnyolódva megsértettek, míg a többi embernek legfeljebb csupán később eshet le a tantusz, mekkorát vétkezett.

Időközben egy kedves, idősödő asszonyság állított be nagy agarakkal a visszhangoktól is nyugodtan kongó mellékhelységbe; azonnal kiderült, hogy az idősebb hölgy valószínűleg otthon hagyhatta a szemüvegét, mert most mint aki szemlátomást rövidlátó mind a két bent tartózkodó embert nőnek nézte:

- Szervusztok! Hát hogy vagytok lányok? Be kellett ide jönnöm, mert megszorult a hólyagom! – s ellenállhatatlan ösztönt érzett, hogy azonnal el ne foglalja valamelyik szabadon felejtett W.C. fülke zárható helységét:

- Csak egészen nyugodtan beszélgessetek csak, fiatalok vagytok! – azzal magára csukta az ajtót, hogy elvégezhesse szükségleteit.

- Hát ez nagyon muris volt! Te is így gondolod?! – az ifjú hölgynek szemlátomást jobb kedve kerekedett, mert már korántsem volt annyira feszélyezett, szomorú hangulatban, mint az előbb; szemlátomást mintha azonnal oldódni kezdett volna a közérzete.

- Bocsáss meg nekem drága… de imádom, amikor mosolyogsz! Biztosan sokan mondták már neked, de napsugár-mosolyod minden lényeget kitölt, és semmi sem lehet eléggé jelentéktelen!

A hölgy ebben a percben – ki tudja miért -, nem is akarta magát visszafogni, annyira jólesett neki a szomorú fiatalember széptevő, bókolgatós gesztusa, melyből mostanság ritkán akad valaki, hogy gyengéden átkarolta szürkepulóveres nyakát és szenvedélyesen megcsókolta:

- Ne haragudj rám drágám, de ez most nagyon jólesett! – érdekes volt, hogy amint elmúlt a váratlan hirtelenséggel kibontakozott, mégis földöntúli ihlet, és varázs azonnal kibontakozott a kellemesen bizsergető ölelésből, és visszavett két-három lépés ,,egészséges” távolságot.

- Bocsáss meg drága, de most pedig én nem értelek! – hezitált a másik, mert azt remélte az őszinte érzelmek ilyentén megnyilvánulása azért csak jelenthet kettejük között valamit.

- …Tudod szívem a szív gyakorta cselekszik olyasmit, amit az emberi értelem nem tud mire vélni! Az a szerelem velejárója! – önmaga is meglepődött a kijelentésen, hiszen eddig pontosabb abban a tudatban volt maga is, hogy jegelni igyekszik ezzel a fiatalemberrel bimbódzó kapcsolatát. Hát akkor most mire föl ez a szenvedélyes érzelemnyilvánítás?

A fiatalember azon úriemberek közé tartozott, akikkel nagyon jól megfér a régi, és a modern is, azonban bizonyos mai korban már kiveszőfélben lévő, hölgyek számára előnyösebb viselkedésmintákat követett, és ezek alapján próbált cselekedni. Aztán persze az, hogy ki mit is érthet a férfias gavallérság, vagy lovagi viselkedési mintákon már más lapra tartozik.

- Mi a baj?! – a csinos hölgy hirtelen arra lett figyelmes, hogy a fiatalember mélyen, gondolataiba süllyedve ül mellette, és a vízfolyásként meginduló beszélgetés dermedt, némaságba dermed.

- Bocsáss meg… igen… parancsolj… - kapta fel szórakozottan, és elgondolkozva a másik a fejét.

- Olyan hallgatag lettél, hogy én meg már azt hittem, hogy untatlak! – jegyezte meg kissé fintorogva, de roppant bájosan és cserfesen.

- Ne haragudj… én csak elbóbiskolhattam!

- Nem is tudtam, hogy ennyire bejövök neked! – észre se vette, hiszen az embernek kívülről nincsen szeme, füle tövéig elpirult, és szíve tájékán kellemes, eddig nem tapasztalt bizsergést érzett. – Ez… igazán jól esik!

- Én tisztában vagyok vele, hogy neked most időre van szükséged… ha így érzel tökéletesen megértem, hogy átgondolhasd a dolgaidat! – valahol olvasta, hogy mindennel egyet kell érteni – különösen a női dolgok tekintetében -, mert az nagyon jólesik, és bátorítólag hat a hölgyekre nézve. Az igazság azonban az volt, hogy neki eddig még senkivel sem alakulgathatott ki komolyabb, mélyenszántó kapcsolata csupán csak az ismertségig fokozható barátság.

A fiatal hölgy most egyenesen farkasszemet nézett a másikkal, mintha megbűvölni, vagy egyenesen hipnotizálni akarná, hogy így ejthesse rabul a másik gondolatait, vágyait:

- Nézd… annyira aranyos és kedves srác vagy, igazi főnyeremény de… nekem… - nem tudta folytatni, mert látván a másik kisfiúsan kiszolgáltatott, nagyon megbántott ábrázatát legszívesebben most rögtön karjaiba zárta volna, és úgy csókolta volna, hogy alig kapjon levegőt.

- Igen… aztán hiszem értem… - óvatosan átnyúlt az asztal felett, és a másik reszkető, és most hideggé lett, egészen aprócska kis kacsóit kereste, majd ajkához emelte a lány kezecskéit.

- Igazán örülök, hogy megismerhettelek téged… én… nem akartam semmi rosszat…

- Jaj, de drága vagy! Kérlek, ne butáskodj már! Ne menj el… nagyon jó veled lenni! – próbált mentségekbe kapaszkodni, és most azt sem érdekelte, mennyire szánalmas benyomást kelthet, az időközben megtelt kávézó kis asztalkáinál helyet foglaló párok szemében. – Figyelj Drágám! Talán rosszul fejeztem ki magamat én nem akarok veled szakítani, csak szeretnék önmagunknak időt hagyni arra, hogy nyugodtan, komolyan átgondolhassuk egymás iránt érzett érzelmeinket! – úgy érezte sikerült, amit eltervezett, mert minden szót kimondott, még akkor is, ha talán neki sokkal jobban fájt, mint azt eredetileg várta vagy remélte volna!

Egyenesen egymás szemébe néztek mélyen, megbocsátón, mint a közös cinkosok, akik egymást is talán elárulják, és mégis oly fenséges az árulás káprázata, hogy újra és újra megtennék, ha csak ezen múlna egyedül szánalmas életük.

A hölgy gondolata az anyaság örömein csimpaszkodott, de nem merte felfedni sem még egyelőre elárulni konkrét terveit a másik előtt, ezért mondta az előbbi beszédét. A másik tekintetében hirtelen megpillantotta saját magát még kislánykorában, amikor pattanásos, szemüveges, fogszabályozós boszorkának csúfolták, és senki sem akart vele játszani, mert a többi gyerek egyszerűen undorodott tőle.

Fölállt a székéről, ebben a pillanatban gálánsan a fiatalember is felemelkedett, két oldalról megpuszilták egymást, és ebben az egy mindent kifejező mozdulatban benne volt addigi életük pörére vetkezett kiszolgáltatottsága, védtelensége, amely, mint valami védelmező burok megóvta őket a további csalódások, és hitegető ígéretek káprázatától…

- Kérlek drágám… ne szomorkodj, mert akkor nekem is illik szomorúnak lennem! – próbált még utoljára a lelkére beszélni változó eredménnyel. – Megígérem, hogy rendszeres kapcsolatban maradunk ezentúl, és meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgaink! Te is tudod, hogy még össze kell csiszolódnunk! – kis kezecskéivel, melyeket már átmelegített a részvét, és a megbocsátó szeretet puhábbnak tűntek, és gyöngédebbnek, mint az első alkalommal; most a pufók, sebzett archoz értek, és kedvesen, megbocsátón végig simogatták. Mindketten érezték, hogy köztük igenis működhet még a felfedező kémiai kölcsönhatás…