AMBIVALENS-ÉLET


Kiéhezett csönd-ölek a Magány stigma-sebébe belemarnak, zsongó-lankadatlan kiéhezve, pusztítva mindenki mámorát! Égre felkiáltó igaztalanba eme korban mindig megmarad a néma-törődött belenyugvás! Érdekek szent-összeesküdött szövetsége s vak, evilági bosszúállások önző jogán széjjel lett lopkodva az Emberség utolsó mentsvára is; esküdött szívek martján mégis ismeretlen fogadalom az elévülés! A Hóhér-Idő már nem pitiáner igazságokért házal, hisz szándékosan lenyesték avitt szárnyait ítélkező próféta szavakkal!

Önző-hitehagyott várásaink is egyre idősödnek bennünk s békülni már aligha tudnak! Minden Áldozat s Celeb maradandót remélve a biztos viszonylagostól! Éjszakák kísértő fényei fekete sebekkel elvéreznek míg át nem hasít az égen lángcsóvás, büszke Alkonyat! Mintha szándékos hibernált álmot aludna a Nagyvilág-tudatok ösztönvágyódásaiban tompult zsongás várakozik egyre feszült figyelemben!

Éberen őrködő képzelgéssel csapong az összerakható gondolat is! – Álmatlanságaimban kitaszított félelmeim nincs aki felügyelve vigyázzná! Valószínűtlen valószínűség között próbálnék álmokat őrizni, ha tudnék! S önmagamban igyekszem összehasonlítgatni csalóka ábrándokat! Áthallások közt még lélegezve dobban a meghurcolt, emberi lélek: ki tudhatja még meddig?! Sóvár karriervágy s szenzációhajhász látványok rabjaként alig maradnak meg a merészek, akik még tudva merhetnek s akarnak tiltakozni!

Az ambivalens Lét önmagának tiltakozik a felel, mikor faggatják s kérdezik egyre többen: Mikor ébredhet fel a Valóra?! – Megbotlik gyakorta a kíváncsiskodó szem is, ha körbejár; beszédes hallgatások néma csönddé gyúrják át ropogtató csontjaim…