KACIFÁNTOS KALAMAJKA

Meglepő módon a polgári esküvőre kevesebben érkeztek, mint a már hagyományossá vált templomi keretek között megtartott, ünnepi szertartásra. Egyesek úgy vélekedtek, hogy az Úr színe előtt való igazságtétel fontosabb, mint az egyszerű emberek nyelvén közölt, és elmondott igazmondás.

A házasságkötő teremben az ifjú fiatalasszony már szépen – ahogy illő, és ahogy kell -, hófehér ruhában, elegáns fehérszínű ujjvédővel, és tiarás fejékkel volt földíszítve, míg a másik teremben az újdonsült vőlegény egy jelentősen kikoptatott, zöldszínű zokniban próbálta átvészelni a rá várakozó megpróbáltatásokat; ha egyáltalán lehetett ezt így nevezni, mert kifogástalannak tűnő vajas, mályvaszínes öltönyéhez éppenséggel csöppet sem passzolt a zöldes színű, és velejéig elkoptatott zokni. Az ismerősök és az emberek önmagukban egymást vallatták: ,,Hát ez meg hogy a csodában juthatott – és ha jutott -, kinek eszébe?”

A polgári szertartáson a násznépből szinte senki nem jelent meg: csupán a két örömszülő állt megrendülten a meglepetésben, a két keresztszülő egyetlen fiatalember fiúkkal, az anyakönyvvezető, és a két tanú, akik mint a néma cinkosok percenként pislogtak egymásra, hogy vajon mindent úgy csinálnak, ahogyan az a szerepükhöz mérten illik?

- Szeretném, ha minden egyes percet filmre vennétek jó! – rendelkezett a fiatalasszony, amint a szertartásnak – alig negyedóra alatt – végre szakadt. – Szívem! Mondd meg kérlek, apádéknak, hogy nyugodtan menjenek haza, mert a templomi szertartás csak kettőkor kezdődik!

Így történhetett, hogy a borzalmas száraz szomjúsággal veszélyeztetett kánikulai hőségben a fiatalasszonyka máris kitanulhatta az asszonyiság leendő, titkos fortélyait.

A kevesen egybegyűltek gyülekezete mint a megszégyenült had a csata megkezdése előtt elkullogott haza, és mint a megváltást várták a hűsítő falak között a második szertartást, mintha csak egy olyan alapszerződésről lett volna szó, amit sajnos nem elég csupán csak egyetlen egyszer érvényesíteni, mert akkor könnyen lehet, hogy kiállítása pillanatában érvényét veszti.

Az asszonyka fiatalos lendülettel, és izzó, pirospozsgás arcocskával, sietett elrendezni valója után, mert azt szerette volna; hogy bár kétségtelen, hogy az abszolút tökéletesség fogalma nem létezik, és csupán törekedhetünk rá, de ő úgy kívánta, hogy ennyit igazán megérdemel, hisz ez az ő napja, és mint igazi úri hölgy kislány korától kezdve erről álmodozott!

Az egyházi szertartást egy kis kápolnában tartották, ami annyira kicsiny, és tán épp ezért ünnepi meghittséggel rendelkezett, hogy két embernél többen már valóságos tömegtumultussal kellett számolni a papnak. De ettől még szerencsésen mindenki befért.

Látni kellett volna a fiatal vőlegény egész kicicomázott családi gyülekezetét; ugyanis a legkülönfélébb emberek hosszú, tömött, és nemritkán meglehetősen különös, gyülevész, és sajnos kissé gyűrött ,,bandája” tette nagyérdemű tiszteletét a szolid, meghitt kis kápolna falaki között!

Sajnos nem hiányozhatott ez ünnepélyről sem a család ősi, patriarchális matrónája, őnagysága Al Capone női változata sem: talpig női, fekete kosztümben, mint aki siratni jött és sohasem örvendezni, és természetesen a nyakában idétlenül és groteszken fityegő gyöngysor sem hiányozhatott róla. Nem így kisebbik fia, - aki bár már jócskán betöltötte a harmincat, és egyenesen közeledett a középkorúság megszenvedett elátkozottságához, sajnos csöppet sem örökölte édesanyja kifinomult öltözködési stílusjegyeit; meglehetősen összegyűrődött, halszálkás inget viselt, és hozzávaló, szintén megkopogatott, és ráadásul vasalatlan bermudanadrágot! Első benyomásra úgy nézett ki, mint egy túlságosan, már-már szándékosan is elhanyagolt hajléktalan ember, akit jobban érdekelt a koszosság, és tisztátalanság posványos, és néhol kissé negédes élvezete, semmint, az, hogy azért egyszer-egyszer ha menedékhelyre keveredik azért tisztességgel, szappannal is megfürödjön. De a mindenki által csupán ,,Gusztávónak” becézett feketebáránynak azért fekete, összevazelinozott hajában fityegett egyetlen ereklyeszerű, szentként tisztelt ereklyéje: napszemüvege, amit jobban tisztelt száz emberi tulajdonságánál is!

Ehhez képest a keresztszülők voltak – bátran mondhatom -, a legmakulátlanabbul fölöltözve; kivasalt, kikent, kifent öltönyökben, hozzáillő nyakkendőkben, és arany mandzsettákban impozáns, és meglehetősen előkelő látványt nyújtottak. Maga a büszke keresztapa – aki egyébként a fiatalember apjának bátya volt -, igyekezett felelősségéhez és erkölcsi törvényeihez felnőni, még ha ezt később túlzott alkoholfogyasztása nem is tette minden tekintetben lehetővé: elvégre a magyar úr az mulat! Igen ám! Csupán az nem mindegy: Hogyan?

A templomi szertartás ünnepélyébe kissé fanyar utóízt kölcsönzött a pap nem evilági, mintegy utópisztikus, és túlvilági beszéde: Többször is eltévesztette a vőlegény nevét, aki – ki tudja miért? – elfogódottság, félszegség, szerénység, avagy túlzott bizalmas izgalom következtében szólni sem mert – a násznép pedig úgyszintén egy-két septében odavetődött helybélinek kellett figyelmeztetni a szentatyát – aki talán a harmincas éveinek legelején járhatott, és zsenge fűszál volt csupán a komorló erdők társaságában hogy lehetőség szerint tartsa be a szertartásban megszokott, hagyományosabb ütemtervet! A rekkenő, szusszanásnyi friss levegőt sem megengedő részeges napsugár pedig csak ontotta és egyre bombázta halhatatlan, és megvesztegethetetlen napsugarait: kiket beöltöztetett maskarák, és primadonnák részvétével a hozzáértő illem azok most kókadoztak, és fulladoztak!

Az ifjú pár amilyen gyorsan csak lehetett valamivel délután negyed három felé elhagyta az ünnepség felavatottá tett helyszínét, s ki tudja hova köddé vált, de csupán a késő estébe vesző vacsoraidőig.

A házaspár szerelmük valódi, egy és megismételhetetlen misztériumáról soha nem beszéltek; hallgattak, mint a néma cinkosok, vagy az okos összeesküvők, akik csupán akkor leplezik le maguk mögött a nagy tervet, amikor az már a kialakulás stádiumába jutott!

A vőlegény később is sokat emlegette megismerkedésük első pillanatát: ti. lánytestvére mutatta be legjobb barátnőjeként jövendőbelijét – s mégis az első találkozást belepte valami szirupos, megmagyarázhatatlan felejthetőség, mely igazándiból csöppet sem fontos.

Néhány hónappal korábban pedig már a fiatalasszonyka terhes volt eső ,,pocaklakójával” ahogy ezt sok esetben vezeték. Külső szemlélő azt hihette volna, hogy elsősorban a fiatalasszonynak volt szüksége rá, hogy a tényleges biztonság látszatát az esküvővel megteremtse.

Az apja igen jó nevű asztalos vállalkozó volt; több házat, és több munkát egyszerre megcsináló, és végrehajtó uraság. Sajnos édesanyja korán – viszonylag fiatalon elhunyt, így az apa bárhogy is szerette volna egyekén megmaradt legféltettebb kincsét hölgyek módjára nevelgetni azért mindig is benne maradt a férfiak határozott, ellentmondást nem tűrő, akaratfüggő karakánsága! És ezt lánya is örökölte tőle!

Kettejük boldogsága mégis akkor kezdett el kissé hideglelőssé, és szemekbe vetett késdobálásokká fajulni, amikor az özvegyen megmaradt vállalkozó – viszonylag ideje korán, ki tudja miért -, új asszonykát hozott a házhoz. Az új asszonyka természetesen csupán akkor értesült a szomorú, és lesújtó tényről – mint a család egyik titkolni vágyott tragikus fejleményéről -, amikor az apa elhozta és bemutatta lányának új választottját. Mintha nem is lett volna emberekhez méltó ez az újszintű találkozás; az első találkozás veszélye, hogy talán még csábítóbb, még kifürkészhetetlenebb a sok titkokkal karöltve, mint az összes többi légyott.

- Szervusz! Örülök, hogy megismerhetlek! – próbált közvetlenségébe, és jó modorába kapaszkodni, ahogy az illem diktálta az új asszony.

A fiatalasszony – akkor még csupán hamvas lányka alig hallhatón viszonozta az üdvözlést, mint a jólneveltség egyik sarkalatos tényét, de szinte semmi mást nem tett: szemeinek égő, izzó barnalángú bogarát mélyen lehunyta, és került minden szemkontaktust.

Később már látszólag megbékélt a kapcsolatuk, de mindketten tudták, mint azok a kényszerített szövetségesek, akik csupán a háború végéig tarthatnak ki egymás mellett, mert eszmeiségük, vagy gondolati szellemük ellentétes, hogy ez a fajta halottat pótolni vágyó, szomorúságban fogant kötés, - meglehet, csupán csak ideiglenes!

Az ifjú párnak következő decemberben – mindössze alig egy év múlva -, ismételten gyönyörű, rakoncátlan, szőke fürtű kislánya született. A kis gügyögő angyalt – főleg az első számú nagyszülei óvó, és kissé túlzott szeretettel igyekeztek körbe venni. Míg a fiatal férj, mint egyfajta használthulladék kereskedő próbálta egyengetni immár felelősségteljes hétköznapjainak buktatóit. Ekkor következett az is, hogy alig pár hónapos belvárosi lakásuk meghittsége után a fiatalasszonyka sarkára állt, és kijelentette, hogy nem hajlandó továbbra is a dohos, szénmonoxid bűztől megfertőzött, városias levegőt a gyermekei szervezetébe is átültetni, épp ezért azonnal vásárolnak majd egy kertes házat!

Hát igen! Aki a tiszta, makulátlan, és szinte harapható levegő szerelmese, annak kínzó, és szinte elviselhetetlen gyötrelmem, akárcsak a klausztrofóbiásoknak megszokni a zárt tereket, és az ún. városias életformát. A természet lány ölén elvégre mégiscsak egészségesebben, és látszólag a lelki harmónia teljességében lehet létezni.

A fiatalasszonykánál az első számú jó pont – mint később ezt az újdonsült férjnek is többször volt alkalma megjegyezni az volt, hogy kitűnően tudott főzni, sütni, és remekül kiismerte magát a konyhában. Tudta hogyan kell egy egyszerű három fogasos menüt elkészíteni, és a krumpli pucolás sem okozott neki különösebb gondot.

Mint később kiderült meglepetésre éppen ahhoz az utcához közel találtak maguknak új lakhelyet, ahol a fiatal férj szülei is laktak, így a két kis csöppségnek máris kéznél voltak az elsőszámú nagyszülei.

A férj apósa pedig megígérte, hogyha azonnal segít – természetesen fölújítani a régi családi házat, melyet, most a nászpénzből vettek, és mely talán újabb álmaiknak egyetemes megvalósulása lehetett -, és ha ez nem lenne elég, akkor energikus fejét szeretettel befogadja üzleti vállalkozásába is! Hát ezt a szerencsét! S akivel a későbbiek folyamán csak beszélgettek, avagy vendégségbe hívták őket, szinte egytől-egyig mindenki azon a véleményen volt, hogy a fiatal férfi köznapiasan szólva is beleült a mézes bödönbe, és beleült a közösbe! Hát kellett ennél több?

Otthon a fiatal feleség és a két angyali gyerek, aki jóformán csupán az édesanyjuk ölelő karjaival, és tápláló melleivel ha találkozhattak, mert a férjnek dolgoznia kellett, és mert sohasem szeretett tétlenségbe ágyazottan, mint egy régi ereklye otthon ücsörögni; talán emiatt nem is volt gyakorlatilag semmiféle hobbija, avagy olyan kedvtelése, amely szabadidejében meghatározta volna őt, illetve jellemző lett volna rá!

A fiatal asszonyka pedig egy kissé veszélyes kötéltánc effektusba kezdett; meglátszott rajta, hogy egykor gyönyörű hattyú-kezecskéit most kikezdte a nem megfelelő, rosszminőségű mosogatószer habos vegyszere, és a gyermekvállalás kezdeti, kissé elveszett jellege. Madárijesztőre fogyott, soványka karjaiban két, húsos, és jól táplált csecsemőt babusgatott, és ő volt szinte majdnem mindig az, aki hajnalok hajnalán kikelve jól berendezkedett hálószobájukból megbüfiztette a csöppségeket, ha azoknak fájt a hasuk. De a fiatal férj mentségére legyen mondva a fürdetést legalább a férfi végezhette, mint egy olyan hallgatólagosan megkötött munkaerő megosztást, amiről eredetileg senkinek sem szóltak, és amiről csupán saját maguk tudtak!

A fiatalasszony lassan-lassan beleszokott, és szervesülő hétköznapjainak aktív része lett a háztartás gondos vezetése, emellett természetesen egyetemre is járt, mert közgazdász diplomáját szerette volna még idejében kézbe venni, és lehetőleg kamatoztatni! Az esti lélekölő kurzusok alkalmával a nagyszülők aktív, és önzetlen segítőkészsége nélkül ezt is nehezen lehetett volna kivitelezni!

Már öt éve voltak együtt! A fiatalember ócskás, és lomis lett, és mint rendes körülmények között – hétvégéit is beleértve -, elment gyűjteni a vasat, és szállította őket a ,,mélybe” mert ott többet fizettek érte!

Ellentétben a fiatalasszonnyal, aki idő közben akkora szaktudásra tett szert az asztrológia, és a csillagok állásnak tudományában, hogy az idősebb, elvált, és – rendszerint -, módosabb, belvárosi özvegyeknek szép summákért ígéretes, és szebb jövő ígéretével rukkolt elő, akárhányadik alkalommal meghívták maguk közé!

Hogy mi romolhatott, vagy változhatott meg egy párkapcsolat kapcsán? Azt nehéz lenne megmondani! A fiatal férjnek egyszer csak feltűnt, hogy gyönyörű felesége egy idő után feltűnően sokat jár el hazulról, míg a két tüneményesen drága angyalkájukat rendszerint a nagyon elfoglalt fiatalember szüleire hagyta.

Amikor késő estefelé mindig kellő rendszerességgel hullafáradtan hazaállított a fiatal férj és kérdőre vonta élete párját, hogy miért nincs vacsora az asztalon a gyönyörű hölgy rendszerint csak a vállát vonogatta, majd jött a kölcsönös egymásra ripakodás:

- Talán az ebédet is nekem kell elintézni?! Mit képzelsz?! Ki vagyok én? Cseléd, vagy csicska?!

A gondoskodó fiatalember azért arra vigyázott, hogy a két kicsi lánykája semmit se hallhasson a veszekedésükből és ilyen esetekre tökéletesen megfelelt, ha a nagymama védő, babusgató szárnyai alatt.

- …Ezt most miért kellett édesem?! – bosszankodott idegeskedései közepette. – Te is nagyon jól tudod, hogy semmi baj nem lenne, ha megpróbálnál egy kicsit több időt itthon tölteni!

- Úgy érted, mit te, aki egész nap azokkal a senkiházi, szakadt, ócskás haverjaival lóg, miközben elnézed, hogy az apád menjen helyetted az óvódába a kicsikért?

- Ne kend rám ezt a balhét! Arról igazán nem én tehetek!

- Á! Nem! Nahát látod ez érdekes! Akkor te sem vonhatsz minden piti kis ügyért felelősségre!

- Oké! Nem akarlak felelősségre vonni, hogy hol a fenébe voltál egész nap, de annyit szerintem én is nyugodtan elvárhatok, hogy mire hazaténfergek a melóból mindig az asztalon legyen a vacsora!

- Tudod mit! Magadnak is tehetsz egy szívességet! – beviharzott a kiszobába, ahol a gyerekek eldobott, vagy egykupacba hányt kisebb babái, és játékai hevertek szanaszét, és aznap estére be is volt fejezve közöttük a beszélgetés fonala!

Nagyon közeledtek a karácsonyi ünnepek, és ekkor legtöbbször mindig előtérbe került a nagyszülők kérdése. Persze soha nem a hölgy szüleihez mentek, mert a feleség apja – menő építési vállalkozóként -, ki nem állhatta a rumlis gyerekzsivalyt a saját házában, csupán csak akkor, ha lánya volt az egyetlen személy, aki a kicsikre felügyelhetett mindig szorgalmas veje helyett!

- Édes kislányom! Ha nem vagy boldog ebben a kapcsolatban akkor miért nem váltok el?! – vetette fel a témát az apja, amikor egyszer lánya egyedül meglátogatta. A két kicsit akkor is az anyósára bízta, akire tudta mindig számíthat!

- …Nem is tudom! Talán mindketten még nagyon fiatalok, tejfölösszájúak voltunk! Talán hagyni kellet volna az időt megérni, mikor már bölcsebbek, és érettebek lettünk volna!

- Figyelj! Én azt gondolom, hogy ez a te életed! De ha már összejöttetek, akkor megkérhetnélek, hogy ne szúrd el?!

- Már felnőtt, kiegyensúlyozott nő vagyok! Anyu halála után szerintem éppen jól elsajátítottam azt, hogy hogyan is vigyázzak magamra! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. S amit az apja nagylányával kapcsolatban rögtön megtanult az az, hogy jobb a magánéletbe be nem avatkozni! Ez volt az első, és talán legfontosabb szabály, ami rögtön tudatosult benne!

- Édes lányom! Én mindent megértek, de nem gondolod, hogy nagy ostobaságot csinálsz, ha most csak úgy könnyelműen felbontod a házasságodat, csak mert meguntad ezt a jelenlegi állapotot! És mi lesz az unokáimmal?! – kezdett értetlenkedni, és ha valamit, akkor a fiatalasszony a feleséges szócséplést nem tudta – bárhogy is próbálta -, elviselni! Mintha anya halálával megszűnt volna benne minden fölösleges szabálykövetés.

- Apu! Most hagyjuk ezt! Nem szeretnék erről a továbbiakban beszélni! A kicsik jól vannak! A másik nagymama mindig vigyáz rájuk! Ennyi szerintem elég is!

A vállalkozó elgondolkodva megcsóválta a fejét:

- Te tudod édes lányom! De azért a gyerekeiden ne állj bosszút, mert ők semmiről se tehetnek!

- Oké! Majd meglátogatunk, ha tudunk! – köszönt és már ment is a szülői házból, mint aki épek hogy csak beugrott!

Amikor hazaért a fiatal férje már csöndben várakozott rá, és igyekezett megőrizni ingatag lábakon álló hidegvérét:

- Igazán örülök, hogy hazajöttél! Hol hagytad a gyerekeinket?! – kérdezte, egyelőre nyugodt, és kimért hangnemben.

- De vicces vagy ma! Egyébként a szüleidnél vannak! A nagyobbik különben is utál, mert folyton hozzád ragaszkodik!

-Te is tudod, hogy a gyermeki szeretet határtalan! Csak esélyt kellene adnod nekik, de ahogy látom, téged jobban érdekel az, hogy önmagaddal mi van!

A fiatalasszony tüntetően felvette a legcsinosabb ruháját, és elment hazulról!

A fiatal férj megpróbált utána menni, de már nem érte utol.

,,Vajon hova a fenébe mehetett?” – töprengett míg visszament kisgyerekeihez.

Már régen besötétedett, és a fülledt nyári éjszakában amikor hazajött a fiatal feleség a férj nyomban nekiszegezte a kérdést:

- Merrefelé jártál?!

- Semmi közöd hozzá! – ledobta a kanapéra kistáskáját, majd kiment a fürdőszobába, és megára zárt ajtó mellett tisztességesen lezuhanyozott. Régebben gyakorta csinálták, hogy zuhanycseppek alatt akár órákig is szerelmeskedtek, és élvezték egymás frissítő társaságát. Most azonban a bezárt ajtó mindenre pontos felelettel szolgált a férj számára. Megfogott egy flotírtörülközőt, és türelmesen megvárta, míg felesége végez a tusolással.

- Hát te? Mit keresel még mindig itt?! – lepődött meg, amikor kijött a zsongító gőzökből!

- Semmi különöset! Gondoltam beadom számodra a törülközőt!

- Hát… köszönöm a figyelmességedet!

- Mondd meg nekem, de őszintén! Ki hibázott? Ki rontott el, és mit? – fonta keresztbe mellkasa előtt a kezeit.

- Jaj, hagy az ostobaságaiddal! Túl fáradt vagyok hozzá! A gyerekeket legalább lefektetted?

- Velünk nincs gond, már régen alszanak! Nem gondolod, hogy meg kellene beszélnünk a viselkedéseidet, és a kirohanásaidat? – igyekezett hangját annyira türelemre inteni, és fegyelmezni amennyire csak az adott helyzet megengedte.

- Drágám! Szerintem te egyáltalán nem ismersz engem! Ha azt gondoltad, hogy majd leállok veled vitatkozni hajnali kettőkor, ahelyett, hogy mehetnék feküdni, akkor tévedésben vagy! Most nagyon el vagyok fáradva! – meg se várta, hogy a türelmes férj erre reagáljon valamit zokszó nélkül már ment volna a hálószobába, hogy kipihenje tompított fáradtságát.

- Innen nem mész sehova! Megértetted?! – a kelleténél valamivel erősebben szorította meg gyönyörű, bronzbarna árnyalatú karjait, és tudta, hogy ennek még nyoma marad.

A fiatalasszonyt se kellett sokáig kérlelni; visszakézből súlyos pofon csattant, amitől az ifjú férjnek egyből égni kezdett az arca.

- Hogy képzeled ezt te vadbarom??? Milyen jogon bánsz velem ilyen durván?! Azonnal eressz el! – indulatai nem ismertek határt.

A fiatal férj szorítása kicsivel megenyhült, de még mindig határozott szilárdsággal szorította a felesége karját:

- Mondd meg de azonnal! Ugye van valaki más is?!

- Hát erre megy ki a játék? Hát tud meg te lúzer! Van! Na és! Majd jön egy újabb idióta akárcsak te, akinek elhúzom a mézesmadzagot, ha unatkozni támad kedvem! – vágta a szemébe.

Ez súlyos sérelem volt, mert a fiatal férj hitt a házasságban, és az egy testről, és egy lélekről papoló szónoklatokban; megsemmisülten engedte le szorongató kezét az asszony karjáról, majd bevonult a hálószobába, egy darabig még nézte alvó kisgyerekeit, és megpróbált ő is aludni!

A feleség is lefeküdt – igaz, hogy férje haragja és indulatai elől lehessen biztos menekvés -, ő inkább a nappaliban kihúzott kanapét választotta pihenése céljára.

Másnap a férj leszerelte az összes zárat a bejárati ajtóról, és azonnal újat tett fel a helyére. 

,,Hát ez már mindennek a teteje!” – bosszankodott magában mikor hazaért.

Nem tudott mit tenni! Leült a nyirkos, piszkosan huzatos lépcsőházban, és kénytelen volt várni, míg férje hazatér.

Már jócskán beesteledett, mikor a fiatal férfi piszkos overállban, és motorolajtól mocskosan hazatért az egész napos lótás-futástól!

- Hát te?! – lepődött meg, mintha semmiről se tudna a férfi. – Merre jártál?

- Mondd csak? Ki engedte meg neked, hogy az összes zárat önként leszereld?!

- Azért csináltam, hogy a két kis angyalkánk ne lássa milyen ember is valójában az anyuk!

- Szóval kiástad a csatabárdot! – nem is karta leplezni a megdöbbenését. – Ha neked így Jó! De figyelmeztetlek kishaver! Ha te bekeményítesz, akkor biztosra veheted, hogy én sem fogok leállni! Erre mérget vehetsz!

Dühtől fortyogva beviharzott a lakásukba, és kirámolta a ruhásszekrényt! Egy hatalmas utazóbőröndbe csomagolta bele összes ruháit. A két kislány még mindig szuszogott. Pár pillanat múlva megérezhették az idegességet mérgező lehelletét, mert mindketten felébredtek, és azonnal sírva fakadtak!

A fiatal nő nem vigasztalta meg őket! A mindig gondoskodó férj volt az, aki máris ölbe vette mindkettőt, és igyekezett megnyugtatni:

- Látod Most ezt miért kellett?! Felijesztetted a kicsiket!

- Érdekel is engem! – legyintett könnyelműen. Igyekezett minden holmiját beleszuszakolni a bőröndbe, majd fogta magát és se szó, se beszéd kiment a közös lakásukból!

- Figyelj csak drágám! – szólt utána a férj két bömbölő kisgyerekkel a karján. – Ha innen kimész akkor többet már nem jössz vissza! MEGÉRTETTED?!

Már csak arra lett figyelmes, hogy csukódik a bejárati ajtó. 

ERÓZIÓ


Lezuhant, megbabonázott figyelme sokszor semmivé vált;

folttá fröccsentett emlék lesz minden érzelem!

Halkan süllyedő, ordas fuvalmak elől menekülnék!

Meg-meglibbenő kacsázó mozgásban meginog a túlélhető Holnap is!

Megszakadva önmagába cikázik a kurta zárszó!

Számtalan látható, aprócska pilledarabban szétszóródnék a hűséges Kedves szemében,

hogy megváltó könnyek gyöngye is boldogságot üzenhessen!

Megszédített atomjaim egyre csak önmagukban körbe járnak,

mint folyamatos labirintus-spirál!

Apránként mindennap egyre jobban magához követel a Múlt!

Szárazon puffanó homokzsák-életem

szabadon szakadékba zuhan, ha hagyom!

Csöpp ígérgetések parafadúgói már nem tudhatnak lázba hozni:

föld feletti sávban még megpróbálom összegyűjtve

tartalékolni lélek-energiáimat,

amennyi maradhatott!

Elhalasztott elmúlásban is meddig maradhatok ép-halandó?!

Zsúfolt lépcsőfokokról, mint sántító Hephaisztoszt szándékosan lelöknek;

kitűzve tátongó magasba, mint szánalmas, kisstílű trófeát!

Alig-mosolygó arcomra szomorúságom gaz-árnyéka rávetül!

Egyetlen lüktető bordában kénytelen dobbanni még lyukasodásnak indult szirom-szívem,

mert minden sebzettség csupán önmagában érezhető!

Élére állított várakozásokban rosszul idomítható pillanatokból

újabb sorstragédiák születhetnek!

Büntetés csillag-alakban pottyantott ürülékbe belelépni!

Megfülledt beszédű nőknek széptevő bókolgatás már mit sem ér;

önmaguk botokszolt mű-hasonmásaiba szerelmesek már mind!

Síkos kézfogások ígéretein gyakorta tűnődök!

IX. Fejezet

A nebuló törékeny lelkiismerete ostorcsapásokat szenved

 A második évfolyamomnak az első őszi félévét bizony ugyanazokkal a jól bevált, és sokszorosan kipróbált módszerekkel, és egynehány baklövésem kijavításával kezdtem! Elhatároztam, hogy az egész fennmaradó nyári szünidőmet arra fogom felhasználni, hogy minden létező könyvet, tanulmányt, és szakirodalmat amit csak találok, arra vonatkozóan, hogy melyek lesznek a második év fő tananyagszempontjai elolvasok bizonyos könyvtárakban, még mielőtt a könyvtárak is kivennék a jól megérdemelt nyári szünidejüket, és akkor esetlegesen talán jobb teljesítményekkel, és mi a legfontosabb egy főiskolás, és egyetemista életében, hogy több idővel foghatok neki a nagyobb időigényt jelentő meglehetősen megterhelő, és igen-igen bonyolult magyar grammatikai rendszer behatóbb tanulmányozásának!

  A szokásos regisztrációs, és – köznyelviesen -, szólva bejelentkezős szeptemberi első hét után ahol a tematikát is meg kellett volna mindenkinek kapnia. Tudni illik a tematika egy olyan A4-es jellegű nyomtatott papírlap, amin pontosan föl van tüntetve, hogy melyik pedagógus mit fog tanítani ebben a félévben, és milyen követelményi rendszert állított fel a hallgatósággal szemben!

 A régi megszokott ismerősökön, és kevésbé szívet melengető emberi személyiségeken kívül akadtak olyanok akikben az ember új lehetőségeket vélt felfedezni!

  Ilyen volt többek között Érmeiné Szalma Mariann közgazdaság tanárnő, aki egyben rendkívül gondosan, és alaposan ismerte a számviteli, és gazdasági mutatókat is, és nagyon jól be tudta osztani a főleg a XX. század végére jellemző szűk pénzügyi lehetőségeket. Hiszen aki nem tudott spórolni, az bizony jelentősen megnézhette magát, mert a hitellel csak egyetlen probléma van, amit rendszeresen elfelejtenek az országos pénzellátó intézmények megemlíteni a tisztelt ügyfelek hatalmas, és egyben széleskörű közösségének, az az, hogy a hitelt, bizony kamatos kamattal bizony de vissza is kell fizetni, az pedig nem megy egykönnyen, még abban a kivételezett, és ritka esetben sem ha az embernek esetleg négy, vagy öt másodállás jellegű foglakozása van.

 A tanárnő egy véghetetlenül aranyos, kedves, és meglehetősen magát jól kismerő modern XXI. századi üzletasszony volt. Magas, és karcsú, és gyönyörű zúzmarás hollófekete haját mindig elegáns kontyban viselte. Nem sok embert ismerek sajnos, aki se szó, se beszéd csak úgy kedves előzékenységből, hogy az illető hallgató le ne maradjon a közgazdaságtani alapismereteiben odamegy az asztalhoz, és még a hallgató távol van, azzal a különleges megbízással, hogy: - Legyen olyan kedves, és hozzon egy kávét tejjel, és cukorral! - az illető pedagógusnak, addig az illető pedagógus lejegyzeteli neki előadása anyagát, hogy le ne maradjon.

  Szalma tanárnő pontosan ezt csinálta, és az általa tolmácsolt közgazdaságtan alapismereteket a szó szoros értelmemmel elbeszélve saját kézjegyével ellátva beírta az illető hallgatónak a jegyzetfüzetébe amíg az illető kiszolgálta őt kávéval, a Petőfi-híd budai hídfőjénél, a Természettudományi Egyetem aula kiselőadójában.

 Sajnos nem sok pedagógiai szaktekintélytől láttam azt, hogy mások helyett, amíg az illető hallgatónak egyéb jellegű elfoglaltsága volt jegyzeteltek volna helyette, úgyhogy máris kellemesen meglepődtünk, és bizony máris jó benyomást tett ránk, egy kezdetben mindenki által kissé túlontúl nagyviláginak, és dáma típusú asszonynak tűnő pedagógus.

  Így történhetett, hogy máris szívünkbe zártuk és nagyon is megkedveltük ezt a talpraesett asszony egyéniséget, hiszen hangos, és nagyon is tréfálkozós humorral megáldott személyiségétől nem volt távol az, ha a diákjai esetleg megtanultak gondolkodni, sőt annak örült a legjobban, ha voltak a közgazdaságtannal kapcsolatban kérdések!

  Az volt a szava járása, hogyha:

- Ha az ember minden órámon itt van, a kollokviumi tételek már szinte magától mennek! – így gyakorlatilag, az volt a csalhatatlan benyomása a kedves hallgatóknak, ha ők minden óráján megjelennek Érmeiné óráján akkor feltételezhető, hogy a kollokviumi vizsgán is kellemesen fognak csalódni.

  Nem álltunk messze a valóságos igazságtól, hiszen, amikor eljött a végzetes nap a vizsgaidőszak napja, akkor én úgy gondoltam, hogy a közgazdaságtannál nincs is egyszerűbb tantárgy, ezért feltettem magamban, és elhatároztam, hogy megpróbálkozom az egyetemes történelemmel is Acél Ferenc tanár úrnál!

  Ami a közgazdasági vizsgát illeti nem kellett, hogy csalódjak, hiszen aki jelen volt minden órán, az abban a kivételes szerencsében, és nagyra becsült kegyelmességben részesült, hogy Érmeiné tanárnő kedvességből egy jelessel honorálta erőfeszítéseit, természetesen csak a megadott téma tartalmasan, és kellő alapossággal kifejtett vázlatának a megszemlélését, és annak az adott témáról való, egy kicsit elbeszélgetését követően. Nem volt szőrős szívű, és nem kényszeríthette senkire az éppen adott hangulatát, és akaratát, épp ellenkezőleg mindenkivel megértő volt, és hagyott bőséges időt arra, hogy mindenki jól meggondolja, mit is feleljen, és mit válaszoljon?

  Ebben az emberséges asszonyban hál’istennek egyikünk sem csalódott, és mikor jelentős verejtékezéssel elmeséltem neki, hogy remélem, hogy az egyetemes történelmi kollokviumi vizsgám is ugyanígy fog menni akkor ő természetesen a legnagyobb jóindulattal igyekezett segítségemre, és bátorításomra lenni abban, hogy nem lesz semmi baj, és ha esetleg mégis akkor még mindig ott van a második lehetőség a pótvizsga, amit viszont én nem kívántam megkockáztatni, mert akkor az értékes olvasási szünidőben, amikor a második évfolyam második félévére készültem olvasmányi szempontból kiesett volna tengersok értékes perc!

  Úgyhogy megköszöntem hálatelt, és szívjóságú emberséges hozzáállását a tanárnőnek, és már sebtiben szedtem is amennyire a nyári hőség, és kánikula ezt megengedte lábaim termetes lépteit, hogy a Petőfi-hídon átszáguldva gyorsan célba érhessek az egyetemes történelem vizsgámra!

  Máris rátérhetünk történetünk másik fontos szereplőjére Acél Ferenc tanár úrra, aki a Történelem tanszék egyik tanársegédje volt.

  Acél tanár úr magas, vékony testalkatú, a harmincas éveiben járó, sötétbarna hullámos hajat, és mindent eltakaró szakállt viselt, és ami ennél jellegzetesebb volt, hogy egyáltalán nem szerettem kiereszteni a hangját, csak éppen beszélni szeretett, meglehetősen kényelmes elhalkulással, ami önkéntelenül is arra késztette a diákokat, és a hallgatóit, akik figyelmesen, és nyitott fülekkel hallgatták halkan beszélő óráit, hogy a lehető legelő padsorokban foglaljanak helyet. Ez kiváltképpen rossz helyzetbe hozta azokat a tisztelt embereket, akik főleg a hátsó padsorokhoz voltak szokva a puskázás véget, hiszen a hátsó sorban a pedagógusok többsége figyelmetlenségből, vagy egyéb nem rokonszenves kötelesség gyanánt egyáltalán nem szeret figyelni, és ez bizony bőséges tám talajt jelentett a potenciálisan, notórius puskázóknak, akik előszeretettel hódoltak annak a nemes szenvedélyüknek, hogyha a véletlen, és a szerencse kegyelmessége úgy hozta, és természetesen az illető, delikvens hallgató is megtanul, remélhetően mindent az adott tananyagból, akkor miért nem könnyítené meg a dolgát, pusztán csak azzal, hogy miniatűr ellenőrző cetlik segítségével a dolgozatírás közben leellenőrzi azt, hogy jól tanulta-e meg az éppen esedékes tananyagot?

  Ez nagyon hasznos módszer, de a hallgatók többsége ekkor sajnos beleesett abba a hibákba, hogy másoknak is kellett segíteniük, ha természetes körülmények között el szerették volna azt kerülni, hogy lebukjanak, és emiatt bizony segíteniük kellett a csoporttársaiknak.

  A tanár úrra egyébiránt az volt a jellemző, hogy nem igazán vett tudomás arról, ha valaki puskázott, illetve illegális körülmények között könnyítő eszközöket használt, és csalt. Sőt a lehető legtermészetesebb módon, és bizonyos fokú érdektelenséggel, és egyfajta toleráns, bár korántsem illendő közönyösséggel szemlélte, ahogyan esetlegesen talán éppen előtte puskázott, és lesett a másikról valaki, aminek érdekes módon nem az lett a következménye, és ítélete, hogy akkor most elégtelen lett az illető puska gyáros hallgató dolgozata, hanem éppen ellenkezően csak úgy záporoztak a tanár úr jóindulatának ékes bizonyítékai jó, és négyes érdemjegyek társaságában, hiszen ahhoz, hogy az egyetem patinás berkeiben valaki kikényszeríthesse koponyája kútfőiből a jeles érdemjegyet legalább is fiatal, kezdő pedagógusnak kellett lennie, akinek bejárása volt a nagyobb formátumú, és tapasztaltabb emberek társaságába!

  Éppen ezért furcsálltunk egyik lelkes utazótársammal Ramónával együtt, hogy amikor mindenki más csalt, és mi éppen a magyar irodalomtörténeti tanszéken megkaptuk a közepes jegyünket, csak azért, mert egyéni gondolkodással rendelkeztünk bizonyos irodalomtörténeti kérdésekben, éppen akkor kellett egyetemes történelemből zárthelyi dolgozatot íratnia Acél tanár úrnak, és a késő hallgatók abban a kivételes szerencsében részesültek, hogy az éppen esedékes, és adott késés, bizony vaskos következetességgel, és meglehetősen éjfekete tintával látszott meg a leckekönyvük bejegyzései között

 A tanár úrnak a szó szoros értelemben semmi nem volt megfelelő!  Meglehetősen hibázott, hiszen ha valaki egyetemre, és főiskolára jár, az még sajnos nem magától értetődő, és törvényszerű, hogy mindennel tisztában van, és mindent képes egymaga végrehajtani anélkül, hogy például, a roppant hasznosan bizonyuló formai követelményeket bárki is megtárgyalná vele, ami főleg akkor bizonyul rendkívül hatékonynak, és praktikusnak, ha mind a két tanszéken eltérő formai követelményeket követelnek meg a tapasztalatlanabb újonc lelkű hallgatóktól!

   Georges Dantonból kellett egy életrajzi jellegű, kis házi dolgozatfélét fabrikálnom, és Acél tanár úr szó nélkül odaült a tanári asztalhoz, és egy fekete típusú grafitceruzával engedelmesen, és szinte a hidegség közömbösségével csak egyetlen nagy R betűt írt a dolgozatomra. Mire megkérdeztem, minden tisztelettel, és szeméremmel, hogy:

 - Elnézést kérek, tanár úr, de ez a nagy R betű azt jelenti, hogy restaurálásra szánják, vagy rossz, és esetleg korrekcióra szorul? – Ő csak annyit mondott korántsem bátorító, sokkal inkább kissé cinikus hidegséggel:

- Róbert, maga mire tippel?

  Ebből már sejteni lehetett, hogy porul jártságom ékes, és korántsem meglepő bizonyítékát tartom a kezemben. Így utólag visszagondolva volt egy bájos hölgy az órán, aki a többi csoportból valamelyikben foglalt illedelmesen helyet, és őneki éppenséggel a nagy ipari forradalomról kellett értekeznie, az összes létező tanulmányt felhasználva. Nos távol áll tőlem, hogy éppen önmagam védelme érdekében önmagamat próbálnám megmenteni, de tegyük hozzá, ha én kutató jellegű munkát végzek akkor az kutató jellegű munka is, éppen ezért egy kicsit meglepődetem és nagyon is furcsállottam azt – más normális ember ilyenkor, jelentőségteljesen a legszebb, és egyúttal legfületsértőbb megjegyzésekkel, móresesen elkáromkodja magát -, hogy a bájos hölgy épp, hogy csak tíz oldalt vetett gépelés alá, meglehetősen hibásan, és jóformán bekezdések nélkül, míg én több mint huszonötöt, és igyekeztem használni a mindenütt szigorú követelménynek számító lábjegyzetelést!

  Így történhetett, hogy amikor bemutattam az ötödik alkalomra is, egyesek és főleg a tanár úr számára hibásra ítéltetett házi dolgozatomat, nagy meglepetésemre a bájos hölgy dolgozatát az ipari forradalomról egy csapásra elfogadta Acél tanár úr!

 Mik lehettek ennek a fő okai. Egy idő után kavarogni látszottak bennem azok a vészjelző érzések, hogy a tanár úrnak sem igen szimpatikus az éppen korántsem előnyös fizimiskám, hiszen ha vizsga volt annak is megadtam a módját a fehér ing nyakravalóval, és a sötét nadrág szinte már a kötelezőség érvényességével bírt, de annak ellenére sem kaphattam megfelelő jegyet, hiszen mint egyes pedagógiai szakemberek esetében itt sem az összefüggések konkrét, és helyes meglátása, önálló gondolkozási képessége, és új ötletei számítottak, hanem az, hogy az ember rendelkezik-e egyéb kiváltságokkal. Ez nálam nagyon úgy tűnt hogy egyáltalán nem, így egy idő után, már fel sem tűnt, hogy legalább hússzor, ha nem több alkalommal írom meg ugyanazt a házi dolgozatot, amire egyszer azt mondta Acél tanár úr, hogy jó azt a következő alkalommal meglehetősen finom, intellektuális és ironikus kritikával visszaminősítette restaurációra, és korrigálásra.

 A tanár úr kétség sem férhet hozzá, hogy törekedett a horizontális, és egyúttal a vertikális tudásának az elmélyítésére, és kitartó szorgalommal, - akárcsak a többi nebuló -, látogatta törhetetlen hittel a fővárosi Szabó Ervin Könyvtárat ahol szakmáján kívül elbeszélgetett az éppen arra járó, és valami fontos könyveket kereső hallgatókkal. Kifinomult érzéke volt ahhoz, hogy kellőképpen intelligensen hamiskás mosolyát is felhasználva valakik számára tudassa, hogy ez bizony ebből, és amabból a tárgyból évismétlés jelenthet, de valami rejtélyes oknál fogva, persze mindig kihagyta azt, hogy mi is lehetett az a titkok: az illető hallgatónak a hibája és vétsége!

 Acél tanár úrtól bár azt hittük naiv, és túlontúl átverhető, és becsapható, szinte gyermeteg hitünkkel, hogy ezentúl már nem fogunk vele találkozni, de tévedtünk, mert a következő években, bizony egyes – főleg történelemmel kapcsolatos tantárgyakban -, ismételten fölbukkant: meglepő sajnálatunkra!

 Egyetemi berkekben azt rebesgették, hogy állítólag Debrecenbe ment később, és az ottani Tudományegyetem megbízásából végzett fontosabb kutatásokban, és óraadási munkálatokban segédkezett!

  Volt egy érdekes ember a nyelvészek körében. Az ember azt mondta rá, hogy rejtelmes, hallgatag, bölcs vándor, és egyúttal titokzatos elme, aki csak akkor beszél, ha nagyon muszáj neki, és inkább hallgat. Rendelkeznek olyan emberek egyfajta különleges képességgel, hogy szavak nélkül is teljesen képesek, és felkészültek az úgynevezett gondolati kommunikációra, mintha az emberi koponya, és maga a gondolatok könyvtára egy hatalmas telepatikus térben, és mezőben lebegne, ahol a gondolatokat, eszméket, új ötleteket az emberek szavak nélkül is megértik, mert érzik, és meghallják a másik embernek a legbelső tér-szavait!

  Ilyen személyiségű ember volt, - legalább is ahogyan volt szerencsém megfigyelni -, Kolai Ádám tanár úr, aki egy vándorló bölcs tapasztalatával, és egyéni módszereivel, máris belopta szívébe az egyetemi és főiskolai ifjúságot.

 A tanár úr az ötvenes éveiben járó, teljesen zúzmarás, és rövid hajú, szénfekete szemű, és vékony testalkatú ember volt. Nagyon szerette, ha valamelyik kedvenc bőrmellényébe bújhatott, az ember önkéntelen is arra gondolt, hogy a sok kifinomult öltönyt, és mindig zakót, és nyakkendőt viselő nyelvészeti szakemberek között, is lám akadt egy ember, akiket nem érdekelnek a merev, szinte már dogmatikus kötöttségek, és alapvető szabályzati rendszerek, hanem egészen egyszerűen abban jár dolgozó, amiben szeret, és azt csinálja amiben nagy öröme, és kedve telik. Ez a foglalkozás volt a sajtónyelv behatóbb, és meglehetősen elmélyültebb tanulmányozása, illetve a stilisztika tantárgyi megismertetése, és megkedveltetése a hallgató ifjúsággal.

  Arról, hogy mit is jelent a stílus? – szinte mindenkinek eltérő jellegű elképzelései, és ötletei voltak. Ezeken a stilisztika, és sajtónyelvi órákon mindenki megízlelhette a szavak, és bravúros szóösszetételek nektár, és gyümölcsös ízeit, és zamatait. Úgy ízlelgettük, szinte csak cseppekként a szavak értelmét, és nyelvi játékait, mintha egyenesen a kemencében megsült ínyünket jelentősen izgató sütemények, és mézes zserbók folyékony méze lenne, és meg kell hogy mondjam nemcsak hogy roppantul élveztük ezeknek az óráknak a hangulatát, de felszabadultunk a kényszeres főleg a nagyon rendőri szigorral is túlbeszélt magyar grammatikai rendszerek ítéletszerű törvényei alól.

  Itt az ember szabadon értekezhetett, konzultálhatott, és beszélhetett, anélkül, hogy azt kellett volna hogy érezze, hogy valami külső, korántsem barátságos, és kellemes erő, vagy személy arra kényszeríthette volna, hogy félelemben, és kétségbeeséssel kell, hogy kimondja minden egyes, akár a legkisebb szavait is.

  Erről nem volt szó. Kolai tanár úrnál a legjobb jegy is négyes volt, és meglehetősen elkezdett szaporodni, és elburjánzani az ötösök száma, ami nagy szónak számított, - kivált, ha a magyar nyelvészeti tanszéken az ember folyamatosan kénytelen volt azzal a kétségbeejtő helyzettel szembesülni, hogy minden rossz amit csak csinál, és örülhet, hogy épp bőrrel megúszhatta a dolgozatokat, és a számonkéréseket egy elégséges alávall!

  Mindamellett, hogy később megtudtuk, hogy a tanár úr felügyelte, és többed magával szervezte az országos Kossuth szónokversenyeket arra is rájöhettünk, hogy Kolai tanár úr nagyon szereti a retorikát, mint művészeti ágat. Ez abban nyilvánult meg, hogy a féléves vizsgákat, nagy megkönnyebbedésünkre nem zárthelyi formájában kellett teljesíteni, hanem mindenkitől egy jól összeszedett, és a gondolatokat jó helyen összeillesztő, művészi, és ékesszóló beszéded kért, amit minden egyes hallgató az éppen esedékes csoport előtt mondott el, és nagyon meg volt elégedve, ha valaki esetleg valami egyedi módszert, vagy újító jellegű eszmeiséget is sikeresen bele tudott vinni megkomponált beszédébe!

 Mindig szótlanul, és meglehetősen elgondolkodva ballagott általában ingázva a Múzeum Körút, és a Kazinczy utca között. Talán ilyen emberséges tanárokból, és mindent meghallgató tudós emberekből több kellene manapság, amikor az ész, és érték helyett, az érdek, és bizonyos fokú hatalomvágy lesz úrrá bizonyos főbeosztású embereken!

  A legtöbb emberrel az a probléma, hogy sajnos – főleg a mai világban ez a jellemző, nem mindenütt, de az esetek többségében feltétlenül -, hogy egészen egyszerűen az illető ártatlannak hitt ember mondhat akármit, hogy szerencsétlenül járt ártatlanságát bebizonyítsa, de sajnos valami oknál fogva az ártatlanság vélelme szinte megfeneklik az önző, és mindenképpen egyéni érdekek harapófogójában, és mindent szabad ami az egyes egyéni ember előbbre jutását nem veszélyezteti, sőt előmozdítja, még ha ehhez a nagyra törő tervhez esetlegesen a másik embert kell a sárgaföldig lerombolni.

  A magyar irodalomtörténeti tanszékben, épen az volt a csodálatos, hogy olyan emberek gyűjtőműhelye volt, - tisztelet a sajnos kevés kivételnek -, akinek a kétségek, és reménytelenségek között vergődő hallgatói ifjúság szinte mindent el mert, és eltudott mondani, anélkül, hogy vétett volna a maga lelkiismeretével szemben támasztott szent titoktartással szemben. Elvégre egy vadidegen ember személyiségi jogok folytán csak nem teregeti ki magánéletének legfurcsább, és meglepetésszerű titkait, elrejtett gondolatait.

  Ha az ember élete során – mindek utána sokan vallják, hogy társas lénynek születtünk, és fontos, hogy egy mikrokozmosz típusú közösségi társadalom összefüggő részesei lehessünk, néha bizony megesik, hogy az ember olyan embereket is be kell, hogy vonjon a magánélete rejtett könyvtárába, akiket csak jó megszólítani, és egy jót lehet velük beszélgetni!

  Sajnos azonban akadtak olyan emberek is a magyar irodalomtörténeti tanszéken, akik mosolygó arcokat mutattak, miközben a kollokviumi vizsgákon, és a szigorlati megmérettetéseken az ember lelkében megforgatták, és megmártóztatták a éles kés recés fogazatait, és szilárd barázdáit.

  Így utólag visszagondolva, én az önmagam élettapasztalatát összegezve, hogy egyáltalán nem ártott, ha megismerhettem az élet árnyékdalát is, hiszen egyesek azzal fenyegetőztek, hogy egyébként is idillikus, álomvilágban élek, ahol mindenkiről azt feltételezem, és vallom, hogy jónak született, és esetleg még a világ sorsfordító megpróbáltatásai ellenére is, de emberséges ember tud maradni az embertelenségben, és egyre inkább az erkölcsi, és egyéb értékek rohamosan pusztuló vesztését látva!

  Nem az volt a baj, hogy sorozatosan akadtak pedagógiai szakemberek, akik megkérdőjelezték azt, hogy a magyar nyelv, és irodalom szak miért bajlódik, és miért pazarol felesleges időt a magam fajta szelíd, túlontúl szerény, és mindent megbocsátani hajlandó embereknek? De úgy érzem, hogy ezzel teljesebb képet nyerhettem, és bebocsátáshoz juthattam bizonyos belső jellemű világok felfedezéséhez, és feltérképezéséhez.

  A magyar irodalomtörténeti tanszéken ahogyan én láttam, és volt alkalmam tüzetesebben szemügyre vételezni, sajnos egyre inkább azok kerültek túlsúlyba, akik amellett, hogy mereven, és nagyon is konzervatív, és egyfajta negatív színben feltüntetett felsőbbségtudattal azt mondták, és azt vallották, mint hitvallást, hogy csak az ő általuk elmondott tanulmány, és irodalomtörténeti fejtegetés a helyes, és a mindent eldöntő ítélet, és igeválasz, azok számára az úgynevezett szabad gondolkodás – tehát, hogy az emberek bártan elmondhatják saját, és egyéni álláspontjukat, meglátásaikat, ötleteiket, és figyelő, és minden tekintetben újszerű gondolataikat -, nem sokat számított, ezért is tartottam magamban szabadon a páni félelemmel együtt, a határtalan veszélylátó pesszimizmusomat!

 Mindig is féltem, és egyúttal nagyon is jogosan tartottam azoknak az embereknek a személyiségétől, akik úgy gondolják, hogy csak és kizárólag az egyedüli jó válaszok, és ítéletek pusztán csak azok a megállapítottan tudományos válaszok lehetnek, amiket egyedül ők tudnak. A következő, és egyúttal érdekes személyiség, is egy különleges elrendelése volt csetlő-botló életemnek!

  Senki sem gondolta volna, hogy a magyar történelmi előadások alkalmával, ami a Buzágh Aladár teremben volt, hogy az a nagy intelligenciáról tanúskodó, óceán kék szemű, szemüveges tanár úr, aki már-már túllépett az ötvenes évein, és ennek ellenére még mindig zúzmarásan feketéllett a haja, mennyi lelkiismert-furdalást fog okozni a lelkes történelemtudományokkal foglalatoskodó ifjúságnak.

 Záró Géza tanár úr, bizonyára egy régi nemesi magyar família családjából származhatott, hiszen amikor elmesélte, csak úgy kellő tudományos alapossággal, és nagyon is érdekesen, mint egy regényt élete történetét, megtudhattuk tőle, hogy kifejezetten propagálja, és teljes mértékben a nagycsaládos társadalmi modellek mellett foglalt állást, mert mint kiderült, ő is egy tizenkét tagú családban nőt fel, a legkisebb gyerekként!

 Csoporttársaim bizonyára megharagudhattak rám, főleg szegény Karos Katalin, aki már a pénteki csúcsforgalomban alig várta, hogy hazakeveredhessen, és éreztem azokat a bizonyos tekinteteket, amik villámok ostorharagjával voltak képesek lesújtani egy-egy emberre, és azokat a bizonyos nagyon is kellemetlen megjegyzéseket, hogy:

- Miért kellett megkérdezned, amikor tudod, hogy imád beszélni, és tudhatod, hogy ő nem fogja abbahagyni! Elvégre munkaidőben van, mi pedig nem! - amikor az ember fülét ehhez hasonló kellemetlen kijelentések megbántják, óhatatlanul is el kell, hogy gondolkodjon azon, hogy vajon mit is ronthatott el, és hogy miért is kérdezte meg éppen Záró tanár urat arról, hogy:

- Meg tetszik engedni egyetlen kérdést tanár úr? Önnek mi a véleménye az Európai Unióról?

 Abban a pillanatban, amikor elkezdte azt mesélni, hogy az egyes tagországok hogyan is viszonyultak egymáshoz, és miként próbáltak beilleszkedni, és idomulni a hatalmas közös társadalmi egységbe, abban a pillanatban mindenki tisztában volt vele, és meglehetősen jogos volt mindenkinek a fölháborodása – főleg azoké a kedves delikvenseké, aki éppen már mentek volna vidékre hazautazni, hogy az ottani emberekkel is tartsák közösségi kapcsolataikat, és hogy láthassák régen nem látott hőn szeretetett családtagjaikat -, úgyhogy a legfőbb főbűnös, és főkolompos én voltam egyes egyedül, és egyetlen személyemben!

  Azok akik nem ismerhették a tanár urat el kell, hogy árulja, hogy a tanár úr rendkívül beszédes volt, anekdotázott, és korabeli vicces idézetekkel is élcelődött, és szavalt is – főleg az előadások alkalmával, és rendkívül nagy intelligenciájáról, és tudásszomjáról tett sokak szemében tanúbizonyságot.

  Záró tanár úr a magyar történelmet oktatta 1790-1849-ig, és bizonyára az 1848-és 1849-es forradalom, és szabadság lehetett a kedvenc témája, és egyben kutatási szakterülete, hiszen erről mesélt a legtöbbet, illetve a történelemtudományi tanszéken az irodájában az aradi tizenhárom vértanú, és jeles reformkori személyiségek kaptak helyet. Emellett rajongott Széchenyi újító hatású terveiért, és tetteiért, és rendkívül nagyra tartotta Kossuth Lajost, és Deák Ferencet.

  Ennél érdekesebb fejleménynek hatott úgy gondolom a magyar történelem szigorlat 1711-1849 között aminek Szalma Péter tanár úr, és Záró Géza tanár úr voltak a főbírói. Szalma tanár úr udvarias felszólítására, ami úgy hangzott kimért, távolságtartó illemmel, hogy:

- Róbert, remélhetem, hogy gavallér lesz, és a hölgyek előtt bevállalja a vizsgát? – ami egyet jelentett a teljes ítélettel, és hogy a tanár úr – persze csak úgy jelképesen -, törvényt ült felettem!

 Egy nádorról kérdezett Esterházy Pál volt a neve, és a XVII. században tevékenykedett főleg a királyi Magyarország területein. A vizsgára tizenöt perc felkészülési idő járt minden egyes hallgatónak, amíg a vázlatát elkészíthette, és utána már mondhatta is a maga jól összeszerkesztett feleleteit.

 Nekem Szalma tanár úr megkegyelmezhetett, mert látta rajtam, hogy félénk szerénységgel ugyan készültem, meglehetősen sokat, de a határozott mondatformálásommal, még mindig akadhatnak problémák, így hát egy jó erős, és sziklaszilárd hármas alávall utamra bocsátott, hogy felvegyem a párbajkesztyűt a másik fontos vizsgán Záró tanár úrnál.

 Záró tanár úr, aznap valószínű, hogy meglehetősen rossz, és nagyon is morcos, és korántsem kellemes hangulatban lehetett, mert akik sorra távoztak egymás után az irodájából azoknak ismételten jelentkezniük illett a pótvizsgára! Így történt, hogy amikor én beléptem hozzá a 730/b- csoportból faggatott nagy ügy buzgalommal, és meglehetősen szívós magabiztossággal, és elszánt akarattal, vallatta a vizsgázni szándékozókat ám azt senkinek nem engedte megsejtenie, hogy miért történt mindez, és hogy mik voltak ennek a sorozatos buktatási mániájának az okai? Feltételezhető, hogy azért növekedett meg drasztikusan, és nagyon is hirtelen ütemben folyók, módjára az elégtelen érdemjegyek számaránya, mert Záró tanár úr szerette, ha belebeszélnek az ő mondataiba, hiszen erről tudta, azt ténylegesen megállapítani, hogy ki mennyire felkészült, és hogy ténylegesen ki mennyit tud?

 Sajnos a legtöbb hallgató – közöttük majdnem én is -, beleesett abba a csapdába, hogy kellő tisztelettel, és illedelem mellett hallgatott, amíg a tanár úr beszélt, amire a tanár úr lelkiismeretében már meg is jött a válasz: hogy ez a felelő nem tud az adott tanagyaggal kapcsolatosan semmit!

 Így történhetett, hogy amikor én is beléptem, és elkezdtem a magam badarságait, és képtelennek tetsző történeteit, arról, hogy főleg az 1791-es tisztújítást engedélyező országgyűlésen mi is történhetett, - hiszen egyébiránt ezt húztam -, és erről kellett volna még kimerítőbb értekezést folytatnom a tanár úrral, viszont azt mindenki kihagyta a számításból, hogy gyakorlati szempontból ezen az országgyűlésen csak az történt dióhéjban, hogy elfogadták a tisztújítást, így hát eltereltem a tanár úr figyelmét, és a szavaiba szándékosan belevágva, és csak a saját magam megítéléseit mondva, rátereltem a témánkat Széchenyire, és elkezdtük róla beszélgetni, és arról, hogy milyen fontosabb politikai, és egyéb tudományos tervei, és tettei is voltak, és utána már előjött – ugyan fogalmam sem volt, hogy hogyan, és mi módon -, a korabeli tűzfegyverek használata, és bizonyos típusai!

 Valószínűleg az történhetett, hogy a tanár úr láthatta rajtam, hogy igyekszem folyamatosan szóval, és figyelemmel tartani, amit ő olyannyira szeretett, és szerintem mindenkitől elvárt, és megkövetelt, így hát azt tanácsolta hideg, és éles nyugalommal, amely szinte már megsebezni látszott a csendet, hogy várjak kint nyugalommal,. Majd eldönti, hogy pótvizsga lesz belőle, vagy sem.

 Így is tettünk, és kiderült, hogy a sorozatos buktatások ellenére aznap mindenkit kiszámolva, és minden hallgatót beszámítva az érvénye, és összes értékelésbe a többségünket megbuktatta Záró tanár úr, egyedül valami titkos, és furcsa oknál fogva – aminek az okát még most sem öt év elteltével sem voltam képes még mindig kinyomozni -, hogy mi oka lehetet arra, hogy egyedül a 730/b- csoportból nem buktasson meg négy embert: engem, Vezér Ramónát, Páncél Katalin, és Bátor Katalin. Mindenesetre el kellett telnie, legalább két és fél évnek, mire a többi csoporttársunk, és a többi csoport hallgatói, is megbarátkoztak ezzel a nagyon keserű, és egyszersmind szívet összetépő, és keserű eredménnyel.

 Én egy kicsit megsemmisültem, hogyha valaki átment bizonyos különbségű, és más teljesítményt követelő vizsgákon, akkor arra egészen egyszerűen úgy néztek, és úgy záporoztak rá a tekintetek, mintha csak kikiáltottak volna bűnbaknak, éppen ezért, egy ideig valóságosan is megsemmisült ember képét mutattam, aki talán attól, hogy mások elfordulnak, és nem beszélnek vele, valami kamaszos sértődöttséggel kivonult az éppen adott hallgatói társadalomból.

  Úgyhogy úgy járkáltam egy ideig az ismerősnek hitt személyiségek közt mint élő kísértet, vagy árnyék, mely a falakon, és az ember után settenkedik, és lopakodik. Minden esetre tény, és való, hogy Záró Géza tanár úr beszédes, anekdotázós, és nagyon is érdekes, korabeli hangulatokról tartott előadása, egy idő után már senkit sem vonzott, csak éppen a legkitartóbb pácienseket, minket, és a 730/b. csoport legtöbb tagját, hiszen sajnos a tanár úr egyáltalán nem arról beszélt amiről kellett volna, vagy hogy az 1848-49-es forradalomnak, és szabadságharcnak mi is lehetett az eredetien megkomponált elképzelése, és forgatókönyve, és mi volt a stratégiája? Hanem gyakran arról anekdotázgatott, hogy feljebb ment a cukor ára, vagy a XX. századi nagy világégések lelkiismereti megrázkódtatásáról beszélt, ami bevallom nagyon érdekes, és hasznos, és értékes információnak fog bizonyulni, főleg negyedikes korunkra, amikor behatottabb fogunk majd foglakozni, mind a huszadik századi magyar, és egyetemes történelemmel, de ebben a XIX. századi korszakban ehhez hasonló kijelentéseknek nem volt helye, és sajnos a tanár úr – feltehetően úgy gondolhatta -, hogyha ő megtanulta és minden témával kapcsolatban könyvek tucatjait olvasta el a vizsgaidőszak alkalmával, akkor ez felételezhet, hogy nekünk sem jelenthet különösösebb problémát. Így hát ki tette a történettudományi tanszéken a részletes magyar történelmi tematikát arra vonatkozóan, hogy az illető felelő hallgatóknak milyen tanulmányokat, és szakirodalmat érdemes, ha elolvasni nem is de minden tekintetben hasznosan forgatni, és felhasználni!

  Többek között így történhetett, hogy amikor megkaptuk a szigorlati minősítéseket, mindenki nagyon örült – legalább is azok akik már biztosra vették hogy átmentek -, és ekképpen nem kell, még szenvedniük, egy pár évet.

 A következő tanárember aki valóban az emberséges magaviselet, és egyúttal a bölcs erkölcsiséggel volt megáldva nagy szerencsénkre, és megkegyelmező volt hozzánk, Drozsák Ferenc tanár úrnak hívták, és Kaposvárhoz közeli Taranyban született, ám nagyon közel állt hozzá a kaposvári színművészeti világ, és egyúttal maga a dráma műfaja, és a színházi világ.

 Aki megismerte úgy teljességében a tanár urat, bizonyára egyet ért majd velem abban, hogy mennyire jellemformáló, és egyúttal személyiségformáló erővel, és erkölcsi gerinces tartást sugárzott ez a zúzmarás üstökű, kemény, és acélos ezüstösen ősz szemöldökű, mindig kősziklaként az emberek szemiben kutató, és mindig csak az őszinteséget elváró ember, akinek az őszinte, igaz szó többet ért, mint az, ha az ember hallgatott, itt mindenkinek meg kellett nyílnia, és lelke legmélyebb gondolati értelmét is érdemes volt megosztania Drozsák tanár úrral, hiszen ebből tudta, hogy ki az aki igazat szólt, és ki az aki füllentett, vagy nem akarta megmondani, a mindig kötélidegeken táncoló igazságot.

A tanár úr már jócskán túl lehetett az ötvenes évein, amikor mint fiatal, és kezdő tanárjelölt hallgatókat kezéhez kapott, hogy emberségesség, és az erkölcsiség műhelyeiben átformálhasson, és pallérozza a még kiforratlan, és nagyon is naiv, és labilis elménket, és értelmi kútfőnket, ám lelkesedését talán akkor értettük meg teljes valójában, amikor egyik kedvenc poétájáról Arany Jánosról, és egyik leghíresebb trilógiájáról a Toldiról mesélt lélegzetelállító mitologikus dolgokat, amiket addig még nem hallottunk. Főleg a magyar nép népi hiedelemvilágát is be kívánta illeszteni gondolkodásunk alapjaiba, és nagyon is következetesen érvényesítette azt az elképzelést, hogy igenis a Toldiban népi hiedelemvilágú titokzatos lények, és táltos garabonciások ólálkodnak, akiknek meg kell vívniuk az önmaguk harcát, mert csak így lehet esélyük arra, hogy önmaguk fölé emelkedve túljussanak a tejúton, vagy az Óperencián, vagy elnyerjék kitartó munkájuk megérett, és kigondolt ajándékait.

 Természetesen amellett, hogy kezdetben főleg az 1850-es évektől egészen a századforduló magyar irodalmáig tanította a szerte ágazó kultúrát Drozsák tanár úr, egy érdekes pedagógiai szempontot vett alapul, amit szerintem minden pedagógiai szakembernek érdemes lenne megfontolnia, és ezt nem pusztán abból a megfontolásból említem, hogy szerettük, kedveltük, és tiszteltük a tanár urat, hanem amiatt is, hogy értelmi tudásunkat nemcsak egyetlen vízszintes síkon – jelen esetünkben pusztán csak Magyarországra kamatoztatva igyekezett bővíteni -, hanem az adott időintervallumban, és időzónában megnézhettük kulturálisan, hogy abban az adott korszakban például a többi Magyarországot körbevevő, és körülölelő régióban, és országban milyen irodalmi jellegű pezsgés, vagy kulturális mozgalom-fele bontakozott ki.

 Sajnos mindamellett, hogy a sűrűn keretezett, és kötelezően előírt tananyagot átbeszéltük, sajnos rendkívül kevés időnk, és már csak jóformán lehelet-perceink maradtak arra, hogy valóban belevessük magunkat az irodalom igazi, és szerteágazó, vérkeringésébe, és pezsgésébe, és igazi irodalommal foglalkozzunk. Ami a tanár urat illeti, ő nagyon szerette a Nyugat első nemzedékének jeles alkotóit, de emellett gyakorta beszélt nekünk az egyik kutatási szakterülete főleg a bolgár irodalmi költészetről elsősorban a XIX.-ban.

 Nagyon meglepődtem, hogy a legelső kérdésére, amikor felelni mentem hozzá irodalmi kollokviumból, első érdeklődő, és nagyon is kíváncsi kérdése hozzám az volt, hogy:

- Vannak-e kedvencei Tormás úr a bolgár irodalomból? - Én annyira meglepődtem, hogy szerény megszeppentségemben legelőször is csak Hristo Botev bolgár költő nevét tudtam elmotyogni, jóformán csak nagyon halkan, és annál is jobban okom volt arra, hogy izgulásra, és kockázatra fogjam már amúgy is igei sokkot kapott koponyám, mert az előttem való felelő a 730/a- csoportból volt, aki közölte, mintha mi sem történt volna, és mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga virágnyelvén, Drozsák tanár úrral, - aki időközben már látszott rajta, hogy villámokat szórt a szeme, hogy ennek nem lesz jó, és minden tekintetben szerencsés a végkimenetele.

 Az adott felelő ugyanis a maga kimért, és mindenre nagyívében semmibe vevő hangján, és kellően – afféle kiváltságos modorban -, közölte a tanár úrral, hogy nem tudta egyetlen könyvtárban, vagy könyvesboltban megszerezni Arany Jánosnak a Toldiját, és ebből az következett, hogyha nem tudta megszerezni, akkor feltételezhető, sőt biztosra vehető, hogy el sem olvasta, ami egy vizsgán alap követelmény, és maga után vonja az automatikus elégtelen érdemjegyet.

 Ám a felelő váltig állította, és megdönthetetlen bizonyítékok álltak a rendelkezésére, hogy ő nem tudta elolvasni ezt a nagyon is fontos művet. Ez azért lett volna célszerű, és roppant hasznos, és praktikus, mert Drozsák tanár úr kedvencei közé tartozott, és tanácsos volt vele nem vigéckedni, és fennhéjázón kacérkodni.

 Ebből következett, hogy a tanár úron már látszott, hogy nyomatékos szándékossággal kitér a hitéből, és az egész tekintete egyetlen ostromállapot, így azt mondta, a lehető legdiplomatikusabb hangnemben igyekezve türtőztetni az indulatait, hogy:

- Akkor fogja magát, és szépen kimegy azon az ajtón, és csak akkor jön vissza, ha már minden kötelező olvasmányt elolvasott! - E parancsszerű kijelentésre, és türelmes felszólításra nem illett, és a félelem miatt nem lehetett nemet rebegni, hiszen ha valaki meghallgatta Drozsák tanár úr orgonaszerű, mély, és roppantul karizmatikus operatenor hangján, a szó szoros értelmében földbe gyökerezett a lába.

 Ez duplán érvényes egy olyan emberre, mint én, akinek a lelkében egy félén kisgyerek reszket, és fél, már az első gongütésre, hogy mint a rossz tanulónak az iskolában feleletet keljen adnia, méghozzá a lehető leghelyesebben, hogy mi is lehet a helyes felelet?

Azon kezdtem morfondírozni, hogyha az előttem tudásával kacérkodó úrnak elégtelen adott, azért, mert nem olvasta el az egyik fő követelményt, és ráadásul nagyon is kedvenc művet, akkor bizonyára engem tüzes ostorral tanít majd engedelmességre, vagy legalább is gyilkosan őszinte barnaláng szemeivel sírásra készteti kóborló lelkem hangjait.

Ahogyan az ember belépett a szerb utcai afféle rektori irodába – ahol szokásos módon éppen Drozsák tanár úr tartózkodott -, rögtön látta, ez az ember nemcsak hogy hívatásának legkonkrétabb, és egyben legelkötelezettebb képviselője, de jómaga szívügyének tekinti az irodalmat, és mindenkitől elvárja, hogy hasonlóképpen szeressék: a könyvek, és a tudás szeretetéért!

                                                                       PAPUCS-SZÁNDÉK

Mindjárt a nő hozta szóba a szakítás kérdését; mintha egyedül csak ő sejtette volna azt, amit a tapasztalatlanabb, és szinte gyermeki lelkű férfi még csak nem is érzékelt, mert elvakította a szirupos látszat. Mindketten hanyatt feküdtek az ágyon, és miközben a férfi folyamatosan a hófehérre meszelt plafont bámulta, mintha valami láthatatlan, vagy eltűntethetetlen folt, vagy szennyeződés lenne rajta valahogy különös, beszédes némasága eljutott a nő lelkéhez is.

- Miért nem szólsz egyetlen szót se? Legalább küzdenél a fennálló helyzet ellen, de te csak beletörődni tudsz a megtörtént dolgokba! Szánalmas vagy tudd meg! Egy pipogya pojáca! – szavai égettek, és stigma-sebeket égettek a másik lelkén. Oldalra fordult, és kecsesen fél könyökére támaszkodott, hogy jól láthassa a másik pufók arcának részleteit.

- Talán… igazad lehet… én mindig is a túlélésre rendezkedtem be, és akik nem ismerhették a gyerekkoromat, és nem tanultak pszichológiát talán nem is érhetik igazán, hogy milyen lelki változások zajlanak folyamatosan bennem… - jelentős, nagyobb alakú könnycseppet törölt le arcáról, mert mindig attól félt mániákusan, ha túl sokat könnyezik, vagy sír eláztatja a mindig tiszta, és frissen vasalt lepedőt; gyilkos precizitása itt ismerte a határokat, ami viszont valósággal ingerelte a nőt.

A hölgy enyhén telt alsó ajkait szándékosan beharapta, mintha valami érdekes, vagy izgató eseményt hallott volna az imént:

- Jaj, drágám… ugye te is tudod, hogy én nem úgy… gondoltam… - szinte szándékosan elharapta a szótagot, hogy tovább már ne sértse a szenvedő másikat, akiben mindig is megvolt a papucs-szándék.

Persze természetesen voltak az élete erős, karizmatikus férfiak is, akik mintha csak valami díszpéldány, vagy megszerezhető trófea lett volna azzal igyekeztek birtokolni egyedi személyiségét, hogy megpróbálták lenyűgözni; vagy csábos, méregdrága ékszerekkel, vagy luxuscikkekkel, melyeket ruhák, és kiegészítik formájában mindig kölcsönöztek számára, valami nem őszinte, kirakati jelleget, amit azért előbb-utóbb ő is megutált, mert nem adhatta önmagát, és inkább lemondott élvezetükről!

- Szívem! Te nem értesz engem!

A férfi még most is merev makacssággal egyre csak a plafonnal nézett farkasszemet, mintha vele flörtölt volna és nem az egyben kíváncsian, majdhogynem számon kérően flörtölő hatalmas barna szemek fogságával.

- Így is lehet mondani! Nagyon sajnálom, hogy… nem lehettem magabiztosabb és erősebb!

A nő gyönyörű, sötétbarna haja a reggeli zuhanyozás után valósággal lobogott, mint egy angyali, védelmet kínáló szárny; a férfi szinte mindig ellenállhatatlannak találta akármelyik jelesebb, vagy ünnepi alkalomra csak kecses és halhatatlanul elegáns kontyba tűzte.

- Szívecske! – aprócska, törékeny kezecskéi közé vette a másik ormótlan, dzsungelszőrös kezeit, és becézgetni kezdte: - Ha esetleg nekem is elárulnád olykor, hogy mit akarsz, talán jobban megérthetnék, mi is zajlik a másikban!

A férfi ezt az erőltetett bizalmaskodást személye elleni támadásnak értékelte; úgy érezte, mintha azzal, hogy valami, aki nagyon fontos nekünk, és akinek talán minden titkunkat eláruljuk, mintha sebezhetővé tenne minket azzal, hogy lényük belső részét is rokonszenvesen felfedjük előtte.

A férfi, mintha egy hatalmas, tüdejében beszorult légbuborékot akart volna szándékosan kifújni magából hirtelen hatalmasra növesztette domborodó, szőrös mellkasát, és hagyta, hogy bordáit is megfeszíthesse a felpumpált levegő. A hölgy pedig igyekezett figyelmeztetni magát, hogy lehetőleg kissé heves és nyugtalan természetével – ha nem muszáj -, ne provokálja ki a másikból még jobban a konok ellenállást, és a kérdések további ellenséges természetű megkerülését. Hogy fokozott idegességét valahogy legyűrje játékba bocsátkozott, ami egy játszma szerves részének kezdetét jelentette főként az idegek konfliktusában; dorombolni kezdett mint egy kismacska, és kecses eleganciával igyekezett megropogtatni szépen ívelt gerincoszlopa enyhén kiálló csontjait.

A férfi érezte ugyanúgy, hogy kedvese roppant nyugtalan, de ha valamit az évek során még mindig képtelen volt leplezni, hát akkor az az volt, hogy hogyan uralkodhasson felzaklatott érzelmei felett, melyek nagyobbrészt még mindig szánalmas, kisfiús félelmeiből táplálkoztak! Még most is élénken emlékezett arra a pillanatra, amikor szégyellve enyhe kövérségét szabályosan pólóban állt be a kérlelő hölgy mellé a zuhanyzóba, hogy aztán a megbocsátó igazgyöngycseppek sugaraiban egymás testét jóindulatúan feláldozhassák a Mindenség ölelésének! Valósággal a mindene volt ez a roppant kíváncsi, és mindenre a gyermeki játékossággal huncuttul reagáló, gyönyörű nő; s mégis volt benne valami, amivel sokszor nem érthetett egyet szándékosan, és nagyon önzően, mert azt személye elárulásának érezte, és akkor talán már jómaga is megszűnt volna individuumnak lenni…

- Készítettem neked egy kis somlói galuskát… tudom, hogy az a kedvenced! – jelentette ki kicsit bátrabb hangon, mégis félszegen, mert nem tudhatta, hogy reagál majd rá a fiatal nő. A nő mosolyogva kinyújtotta finom, és kecses hattyúkezét, és megsimogatta előbb a dús szőrgombolyagot ami egész mellkasát védelmezte, majd fájdalomban már ki tudja hányadszor összetört, és kissé meg is öregedett pufók arcát.

- Ez igazán nagyon figyelmes tőled!

- Nagyon félek, hogy magamra hagynak, és egyedül kell maradnom végleg az életben! – sóhajtott, és ebben az egy pillanatban a nő számára minden benne volt; az elmúlt hetek, és hónapok visszafojtott kiszolgáltatottsága, a rokonszenves lelkek kicsinyes menekülése a problémák elől, egyáltalán sok esetben a kiszámíthatatlan tragédiákkal, és sorsproblémákkal való karakán szembenézés, amit talán senki nem kerülhet el!

- Valamit ki kellene találni! – válaszolta a nő, hogy legalább a szakítás tényétől átmenetileg megkímélhesse a másikat, és ez a szellemi próbatétel kissé megfeküdte csinos vonásait.

- Mit? Előbb még úgy volt, hogy nagyon szakítani szeretnél velem, most pedig… - inkább mardosó félelmei közepette elhallgatott.

- Te vagy a nagy tudós, és irodalomtörténész! Majd te megmondod! – úgy hangoztak mindig cserfeskedő, gyöngyházfényű szavai, mint aki szándékosan igyekszik

- Bocsáss meg nekem drága… de mire gondolsz?

- Arra, hogy hogyan szakítsak veled úgy, hogy közben meg ne bántódj?!

A nő gyönyörű, elefántcsont-fehér arcán, és vérvörös ajkán látszott a megilletődött érzelmesség, melyet egy vastag krokodil-könnycsepp tett még intenzívebbé; látszott rajta, hogy képtelen feloldódni, és belülről rágja önmagát. Ha most szakít ezzel az értékes emberrel, meglehet, hogy a másik összetört fájdalmában öngyilkosságba menekül, és ez bizonyos fokig végzetes, megbocsáthatatlan bűn volna a saját lelkiismeretének is, ami önzetlenségében volt a legértékesebb!

Végig csókolta a férfi bozontos mellkasát, és egyáltalán nem zavarta annak dzsungelszerű burjánzó szőrzete.

- Nézd csak… majd leülünk és mindent megbeszélünk, ahogyan az felnőtt, és komoly emberekhez illik! – nem is igazán érette, hogy valójában miért is mondott ilyen meggondolatlanságot, amikor érezte, hogy ebben a percben önmagának is jócskán hazudik, mert mindig is tudta, hogy a szakítás olyannak, akit már igazán jól ismert, és nagyon is kedvelt sohasem lehet egy egyszerű menet!

A férfi a plafonbámulásból oldalra fordult, és smaragdszemeivel aprólékosan elkezdte felmérni a fájdalom üveggolyóit, melyek a nő szeméből hangtalanul szivárogtak; - Mindenre kérlek… bocsáss meg nekem, hogy fájdalmat okoztam… - próbálkozott újból, bár egy idő után szánalmas benyomást kelhetett, mert a nő inkább visszaszívta volna kibuggyanó, sebzett könnyeit, semmint láttatni engedi önző sebezhetőségét.

- Azt hiszed nekem olyan könnyű volt ez az egész szerelmeskedés! – olyan volt a hangja, mint aki egyszerre ítélkezik, és tudatosan számon kéri az eddig elvesztegetettnek gondolt hónapokat. – Neked fogalmad sincs róla, hogy mennyire megtudod bántani az embert ezzel a szinte már golgotai, kisfiús szenvedéstörténeteddel! Néha utálatosan szánalmas vagy, és mégis imádni való! – s most annyira megakarta ütni, vagy pofozni a másik szenvedő arcát, és tehetetlen kétségbeesett gyötrelmét, hogy rögtön elszégyellte magát, hogy egyáltalán ilyesmi eszébe jutott. – Nagyon jó lenne valami köztes megoldást találni – folytatta kis idő multán, mikor már érezte, hogy nem az adrenalin vezérli, de sokkal inkább a higgadt vérűség -, valamit, ami mindkettőnk számára előnyös, és amiben nem érezzük azt, hogy hátrányt, vagy vesztességet szenvedtünk.

Feldobott néhány jobb ötletet, csak azért, hogy önmagát lehiggassza, és átmenetileg jegelhesse kötélpályán mozgó idegrendszerét, de érezte, hogy mindez már hasztalan, ha a másik tüntető makacssága mellett is csupán hallgatni képes. A férfi, mintha egy néma, és már-már élettelen bábu lenne mindenre szótlanul csak bólintani tudott. De a fiatal nőnek úgy tűnik ennyi sem volt elég, hiszen rendre újra és újra felmerült közöttük a téma.

,,Csak nem fogok elveszíteni egy ekkora értékes embert? – faggatta önmagát a nő újra és újra, miközben semmivel sem szerette volna megbántani a másik bonyolult, és roppant érzékeny érzelmeit. Talán, ha még jobban megismerjük egymást, és még jobban összeszokunk, akkor talán meglehet, hogy ő is közelebb enged magához!” – gondolkodott.

- Látod szívem! Ugye, hogy nem is akkora katasztrófikus ördöngösség az egész, mint ahogyan te gondolod! – látszott rajta, hogy most nem tetteti, amint megpillantotta a friss és gyönyörűséges liliomok harmatos, és kellemes kelyheit azonnal elérzékenyült, és mohón vágyakozva azonnal kapott a férfi tétova ajkai után, mint aki valósággal szomjazik. – Annyira drága vagy és nagyon figyelmes! Igazi úriember! És ezt nagyon szeretem benned! – pillanatokra úgy tűnt, hogy nagyon is jól megérezik, és át is érzik, hogy hogyan is működik igazából a másik.

- Te is tudod, hogy néha nem úgy tűnik, hogy szeretlek, mert nehezemre esik kimutatni sebezhetőségemet, de ha igazán megismertél az együtt töltött kilenc hónap alatt akkor már mindent tudhatsz igazából rólam! – most viszont a másik érezte úgy, hogy manipulálja, és úgy vezetgeti a belső lelke történéseit, mint valami idomítható kiskutyát.

- Mennyire ismerheti egymást két ember igazából?

- Hát… igen! Kétségtelen nehéz kérdés! Szerintem azért annyira már csak ismerhetjük a másikat, hogy elismerjük színleléssel, vagy hamiskodással már semmit sem érünk! Igaz? Igaz?! – mélyen, belsőséges komolysággal nézett az ifjú hölgy szemébe, és a hölgy egyre hevesebben dobogó szívében érezte, hogy ezektől a szinte mindig kegyetlenül őszinte pillanatoktól valahogy csak még jobban hozzáláncolta sorsát a másik kisfiús elvesztettségéhez.

- Tudod szívem, hogy én sohasem kértem sokat – jelentőség teljesen megfogta mind a két szőrös mancsát, hogy nyomatékot adhasson elcsépelt szavainak -, én csak annyira szeretném már, ha egy kis trónörökössel, vagy hercegnőcskével talán igazi család lehetnénk, és nem kellene úgy élnünk a mindennapjainkat, mint akik a holnapok felé menekülnek…

Kapcsolatuk már eddig is a kíváncsiság, és – főként az ifjú hölgy részéről tett szerteágazó engedmények, és kölcsönös kompromisszumok rendszerén alapult, de most, hogy ezúttal nyíltan, és kimondva a hölgy felvetette a megkerülhetetlen szakítás tényét, mintha már önmaguknak is hazudniuk illett volna, hogy a biztos fájdalmat kikerüljék. A hölgy feloldódott és megkönnyebbült. Nyugtalansága eloszlott, s az a sok bagatellnek mondott apróság, melyet közös életükben már jól megszokhattak mind eloszlott. Szinte hihetetlennek tűnt a barátnői szemszögéből, akik folyvást arra panaszkodtak, hogy éppen aktuális pasijuktól már megint milyen hangos szóváltást, vagy éppenséggel acsarkodó patáliát kell elviselniük, közöttük kivételszámba ment, hogy egyetlen hangos szó alig akadt. A férfit gyakorta terítette le – főként a borongósabb őszi, vagy zimankós télies hónapok alkalmával -, a mélyen átérzett depresszió, amin egyedül a hölgy jelenvaló sugárzó életvidámsága segíthetett csupán egyedül, ami nem hagyta egyetlen percig sem, hogy a másik tökéletesen elmerülhessen a lelki önmarcangolás mélységeiben. A hölgy mindent hajlandó volt megtenni, csakhogy apróbb figyelmességekkel a kedvére járhasson. Közösségi helyekre, ahol rendszerint, mint az összezsúfolt hangyák valósággal csak úgy nyüzsögtek az emberek a férfinek klausztrofóbiája támadt, és valóságos félelemérzet környékezte; ha ilyen helyre véletlenségből betévedtek a többi ember rendszerint döbbent kíváncsisággal hosszú percekig csak állt, és bámulta, hogy a harminckét éves felnőtt ember sírva fakadt, és kedvesének vigasztalására nyugszik meg egyedül. Ilyenkor a hölgy is roppant méregbe gurult, hogy mi a fenének kell akkora feneket keríteni abból, ha valami nyíltan felvállalja az érzelmeit; hiszen az emberi idegrendszer gyakorlatilag egy igen-igen kifinomult óramű, ami, ha negatív inger-sérelmeket szenved el, bármikor eltörhet, vagy megsérülhet, mint minden szokványos háztartási eszköz, csak ez emberből van! És amikor villámlott, vagy a szeszélyes Anyatermészet által valósággal majd leszakadt az ég alja, és a sűrű, szirupos sötétséget cikázó fénykardok, és késpengék szelték át ez a nagydarab férfi az ágyukban félbevágott perecre összekuporodva egyre csak szorongott, és sokszor úgy vonyított, mint egy megriadt, kis állatka, aki biztos menedékre vágyik!

Az ifjú hölgy ebben a pillanatban megérezte, hogy nincs is annál könyörtelenebb, elviselhetetlenebb dolog, mint amikor abban a pillanatban szakít valaki érdemtelenül, amikor talán a másik esendőbb személynek nagyobb szüksége van rá, mint eddig bármikor, s a hölgy gyengéden, mintha csak egy megriadt gyerek volna kinyújtotta felé hattyú-finom kezecskéit, és addig simogatta bele veszve a harmónia fogságába, amíg a másik tökéletesen meg nem nyugodott. 

VÉG KÖZÖTT


Van úgy hogy ki se menekülnék e mostani megkérgesedő Magányból;

önmagamat cella-rácsok odvába elrejteném!

Láthatatlanná válhatnék az éber öntudat számára is!

Kétkedőnek gondolom ilyenkor magamat!

Ösztöneim Heuréka-ötleteket súgdosnak lelkembe

Ikarosz nyomán lángpallosú Nap izzó csóvájába még belerepülök!

Ki adhat nekem lelkierőt elengedőt

hogy mindennapi gondjaim szakadék mélységeivel bátrabban megküzdhessek!

Bizalmat tétován, míg hitehagyott fenntartásokkal tanulgatok csak!

Harmatok röppenő üveggolyó-haldoklását figyelem a kihalt,

gyárszagú reggelekben; a könnyed, pisla fény párává porlik kéjjel!

Cikkanó szemrebbenésekkel a kíváncsi lepke lángba belerepül!

Mindent megemészt a Pesszimizmus!

Önmagát hergeli s folyamatosan szétszórja

– ezért lehet még életben – Halál-szakadékok tátongó sírja!

– A kísértő Hold szemtelenül mutogatja besárgult, alsó felét!

Mikor a tűnt Idő is jeleneddé foszlik;

a megváltó Béke kibontogatná szárnyait!

Saját meggyökeresedett Halálomat – hogy felkészülhessek rá – mindig újraélem!

Felizzó, hűséges emlékezetek andalognak nyugtalan;

hallgatom még ébredő türelemmel a Mélységek szavát;

szívem kráter-résein láva-vér fortyog fel sokadszor,

lázongó tennem-vágyaim lemondásként elcsitulnak,

ha nem tapasztalhatok magam körül csillagszóró Reményt!

Így próbálnék még fennmaradni a kiszolgált Idők vidékén!

Növekvő örökléted talán önző halálodban találod!

            VIII. fejezet

A nebuló végre barátságos és szellemi emberek táraságába kerül

 Azt szokták mondani, hogy mindig az első év a legnehezebb az ember új munkahelyén, vagy egy új társadalmi közösségben, és az emberek között. Nos ez velem is így esett meg, az első erőltetett, és kimerítően hosszú év után már is rohamléptekkel elrepültek azok a kedves, és főleg az idegrendszerünket pihentető, és megnyugtató napok, amik arra szolgáltak volna, mintegy jelképes felfrissítőként, hogy az ember – különös szóhasználattal -, feltöltődjön!

  Első évfolyamos főiskolás korom második félévben, hiszen az elsőt már teljesítettnek véltem hajszál híján, a szokásos regisztrációs, és bevezető, esős szeptember első napjaival!

  Itt a megszokott régi, és jól bevált ismerősökön kívül a tisztelt hallgató ifjúság új, és meglepőbb tanárokkal is találkozhatott, akiknek a személyisége ismételten újabbnál újabb kalandokba csöppentette az illető főiskolai nebulóságot!

  A legelső személy akit azért említek az első helyen (félreértés ne essék, hogy ezzel meg szeretnék valakiket bántani, csak éppen a leckekönyven végzetes bejegyzései között az ő neve, és tanegysége áll a legelső rublikában), egy rendkívül, - több mint két méter húsz centi magasságú, hullám-zúzmarás hajú, a negyvenes éveinek a közepén járó (ami természetesen nem jelenti azt, hogy az illető a korára való tekintettel idős lenne, csak vannak emberek akik hamar őszülnek, közöttük én is!), vékony testalkatú, és szilárd tekintetet viselő szemöldökkel rendelkező Valkó Béla tanár úr volt, aki nagyon komolyan foglalkozott a színházzal, és ha jók az értesüléseim behatóbban tanulmányozhatta és górcső alá vehette a Thália Színház működési elvét, hiszen mindig felhívta a hallgatóság figyelmét arra mennyire remek darabok mennek most éppen a Színházban, és hogy ő bármikor hajlandó volt jegyeket, sőt színházbérletet is szerezni, ha valaki nagyon érdeklődött valamelyik darab után, természetesen a lehető legjobb szándékból, és készségesen!

 Mindamellett, hogy a tanár úrnak a szívügye volt a színházi kultúra, emellett másik szívügyének tekintette kedvenc költőinek, elsősorban a híres nyugatos nemzedék első tagjairól van szó Babits Mihály, és Kosztolányi Dezső, illetve egyik nagy kedvence Füst Milán színházi, és dramaturgiai módszereit, és működését!

  Az ember a kivételes alkalmakra emlékezik, talán a legjobb emlékezőképességgel, ezért sohasem felejthető pillanatok egyik volt, amikor sovány, és rendkívül magas termetével belépett a Kazinczy utca első emelet 115-ös nagyelőadójába, mint kiderült ő fogja tartani a Bevezetés az Irodalomtudományba nevezetű magyar órát, mindenkin úrrá lett a hatalmas érdeklődés, és a meglepetés varázslatos szelleme, hogy hátha egy jól összekomponált előadást hallunk, tavaly óta most először.

  Egy tankönyvet azért minden érdeklődő figyelmébe ajánlott Valkó tanár úr, nevezetesen amit ő írt, az irodalomtudomány provokációja című tankönyvet, amiben tanulmányok segítettek az irodalom iránt érdeklődőket abban, hogy a jeles, és híres irodalomtörténészek, nyelvészek, és költők, és írók, hogyan vélekednek a művészetekről, és magában az irodalomról. Nagyon hasznos, és érdekes olvasmány volt, de egy kissé túlontúl szakmainak, és nagyon szakszavasítottak érezte szinte mindenki a hatását, de hál’ istennek, hogy legalább a tanár úr személyében egy olyan tanárt kaphattunk aki nemcsak hogy elvárta, és nagyon becsülte azt aki kérdésekkel ostromolja, és bombázza, de nagyon türelmesen mindent elmagyarázott, a tőle telhető egyszerű, emberséges nyelvezeten, és emellett nála is lehetett kérdezni, és ha volt alkalom, és idő rá ( hiszen az egyetemisták, és a főiskolásoknak az egyik legnagyobb kincsük az idő), akkor mindenkinek nagyon szívesen a rendelkezésére állt.

  Érdekesek voltak ezek az órák több szempontból is, de talán ami engem magával ragadott, az egyfajta belső, túlfűtött életszenvedély volt, ahogyan Valkó tanár úr szinte mélységes alázattal viseltetett az irodalomtudomány iránt, és talán ami a legfontosabb, hogy nem utasította el mereven, és meglehetősen konzervatívan, mint egyesek, a legújabb kutatások, ötleteket, és gondolatokat, hanem meg tudta érteni, és a lehető legtermészetesebben el is fogadta őket!

  Ennek a tantárgynak nem volt számottevően nagy, és egeket is megengedő tétje, és jutalma, legfeljebb csak nem éreztük magunkat teljesen egyedül a tudományok sűrűjében, főleg a baljóslatú magyar szakon, és volt valaki aki tökéletesen együtt tudott rezegni nemcsak a szellemi rezdülésekkel, hanem a főiskolás fiatalsággal is. Valkó tanár úr többször is megemlítette, hogy kitüntetett boldogság, és minden tekintetben nagyra becsült érzés fogja el, amikor azt látja, hogy a Kazinczy utcában, mint mondta:

,, Zajlik az élet és burjánzik a szellemi pezsgés” és így az ember belekerülhetett alkotó emberek társadalmi közegébe, akik újítók voltak a maguk szakterületein!

  Az ember mindig örömmel gondol vissza rá, amikor meg kellett fogalmazni egy nagyon fontos házi dolgozat formájában a Nép írók mozgalmát, és ezen belül egy szabadon kiválasztott népi író regényét kellett elemezni, és ebből lett nekem összesen, kereken nyolcvan megszenvedett, és kemény intenzitású oldalam, a legnagyobb csodálkozást váltottam ki a tanár úrból aki annyit mondott szinte már bizalmába fogadva, hogy:

 - Tormás úr, ha ki szeretné adatni, mindenképpen konzultáljon velem a közel jövőben, ami az életművét illeti!

  Én azt nem felejtettem el, és nagyon megköszöntem neki, hogy volt valaki akit ténylegesen érdekelt az irodalom és a hallgatóság sorsa.

Az első évfolyam második félévében egy fejlődés pszichológus volt Pólya Klára tanárnő akit feltehetően azért nem kedveltek annyian, és meglehetősen későn, az estébe belenyúlóan kezdődtek mindig az órái általában keddenként, - lehet, hogy éppen ezért nem volt túl népszerű a szemináriumi foglalkozás -, roppant magabiztossággal, és hitvallásszerűen hirdette, hogy a gyermeknek aki világra jön mindenképpen gondolkodó édesanyára van szüksége, hogy az anyai kötődés, és egyfajta hospitálási folyamat beinduljon az újszülött lelkiismeretében!

  Minket ez az óra is érdekelt volna, mint minden lelki működés, ami az ember belső terében, és lelkiismerete körül általában történi szokott, de amikor már az ember nagyon elcsigázottan, és összeesetten, és fáradtan, tulajdonképpen egy nehéz nap után még mindig egyhelyben aszalódik, mint az aszalt datolya, vagy a mazsola a Kaziczy utcai aula termében, és az órája már este fél nyolc felé jár, amikor egy normális háztartásban ekkor az emberek már felfrissültek a zuhanyrózsák pezsdítő sugarai által, és az adott teendőjüket – ami megjegyzendő főiskolások, és egyetemisták esetében az aznapi tanult anyag aláhúzásából, és hangos elolvasásából áll -, akkor az emberi koncentráció, és figyelem központúsága már nem túlságosan friss, és mindenki arra gondol, és feltételezhető, hogy minden egyes szenvedő alanynak az járhat a fejében, hogy: ,, De jó is lenne, csak egy pár órácskára, ha lefeküdhetne egy kicsit szundítani!”

  Úgyhogy, én és a csoporttársaim igyekeztünk a lehető legjobb jóindulattal, és figyelem központúságával viseltetni ami a fejlődés-lélektani szemináriumok foglalkozását illeti, de túlzott aktív alkotó munkáról, már ilyen késői időpontban, amikor aznap minden felgyülemlett már sajnos, bármennyire is hallatlan, és kellemetlen az eset, de nem lehetett szó, hiszen már az értelmi képességeinknek is jóformán csukódni vágyott a szempillája!

  Pólya tanárnő, egy közepes testalkatú, vöröses hajú, és a középkorúságának a végén járó ahogyan ő fogalmazott kísérleti jellegű szakpszichológus volt, és azt hiszem pszichiáter, aki ahhoz ragaszkodott, hogy mindenki odafigyeljen amit mond, és még este fél nyolckor is nem volt rest, és nem sajnálta a kitartó fáradságot arra, hogy zárthelyi dolgozatot írasson néha a legbonyolultabb témaköröket is felvonultatva a fejlődéslélektan tárgyköréből, úgyhogy az ember kénytelen volt bele törődni, és hozzászokni, hogy a tudását – főleg a keddi esti napszakokon -, minden esetbe, ha törik, ha szakad, de ébren kellett tartania, így amikor mindenki hazament olyanok lettünk, mint a jól kifacsart citromok, nyersek, savanyúak, és meglehetősen nyomott lelkivilágunk, és szinte már megváltásként hatott, ha megpillanthattuk a számunkra idillikus álmokat dédelgető otthoni ágy nyugodalmas harmóniáját!

  A tanárnőben volt valami nagyon jól kompenzálható, és féltve dédelgetett maximalizmus arról, hogy ő szerette volna minden általa oktatott csoportból kihozni a lehető legtöbbet amit csak tartogatott az eltitkolt értelmi képességük, és ennek érdekében minden eszközt bevetett, de azt gondolom, hogy a lehető legjobb megkönnyebbülés az volt amikor ezt a tantárgyat is egyetlen jelentős kollokviumi vizsgával sikeresen el tudtuk intézni!

 A gyermekkori egyedfejlődésben a firkák, a rajzok, és a játékok szerepét húztam tételként, és akkor el kellett szépen tővirül, hegyire azt mesélnem, hogy mit is jelentenek a gyermek számára a mesék, és a játékok, az azonosulás: intendifikáció, és a belsővé tétel: interorizáció stb.

  Tetszhetett Pólya tanárnőnek a megszeppent, és szerénylelkületű magabiztosságom ,mert mosolyogva csak annyit mondott, hogy:

- Róbert! Ön kiérdemelte a négyest! - és ezzel nagy kő eshetett le a szívemről.

  Amellett, hogy ezt a fejlődéslélektan tantárgyat egy mindent tétet eldöntő vizsgával el lehetett intézni, volt egy kalandosabb változata is ennek a pszichológiai beállítottságú tantárgynak, nevezetesen az, hogy minden jelenvaló, kedves hallgatónak fejlődés-lélektani, házi dolgozatot illett készítenie. Ami abból állt, hogy feltéve, ha még az ember jóban volt, és kapcsolatban maradt a régi iskolájával, akkor oda, vagy esetleg választott magának egy tetszőleges iskolát akkor oda ment, és ott egy kiválasztott gyereken tulajdonképpen pszichológiai analízist kellett végezni, (ami abból állt, hogy a gyereket kérdésekkel kellett, és illett bombázni, arról, hogy milyen az iskola, hogy érzi magát, milyen a környezete, és hogy milyenek a társas jellegű, baráti kapcsolatai, egyszóval: a lelki fejlődéséről kellett egy dolgozati naplóféleségét készíteni minden hallgatónak, amiből Pólya tanárnő pontosan el tudta dönteni, és fel tudta mérni, hogy milyen lelki konfliktusokkal is küszködik, és belső lélekcsatákkal vív az adott gyerek!

  Mint említette:

- Azt szeretném, ha olyan dolgozatot olvashatnék, ahol lelki szemeim előtt látom, azt a gyereket, akit önök kiválasztottak, és minden tudatos és tudat alatti lelki működését ábrázolnák a szakirodalom bemutatásával – természetesen -, egyénileg!

  Sajnos, mint említettem, hogy egy főiskolás hallgatónak a legdrágább kincse: az ideje, amely rohamléptekkel, mint megvadult gőzparipa, szinte állandóan fogyatkozik, mint a fogyó hold, ezért az embernek jól meg kellett azt gondolnia, hogy lehetőleg, még a nyári vizsgaidőszak előtt szépen, tartalmasan, és nyugodt körülmények között elkészíthesse az adott házi dolgozatot.

  Én tulajdonképpen önmagamról készítettem egy dolgozatot Dani álnév alatt. Ebben a dolgozatról, egészen pontosan, és tulajdonképpen a saját életem kisebb-nagyobb baklövéseit, és általános iskolai megpróbáltatásait próbáltam meg természetesen külső szemlélő látcsövén keresztül, érzékletesen, és nagyon meggyőzően ábrázolni, és ez annyira jól sikerült, - hál’ istennek, hogy velem volt az őrangyalom -, hogy egy jó négyessel honorálta a tanárnő erőfeszítéseimet.

  Sajnos nem tudtam mást tenni, az adott időhiányos, és nagyon szoros vizsgaidőszakban, hiszen voltak fontosabb dolgok is amiket a lehetőségekhez képes végre kellett hajtanom, lehetőleg tartalmasan, és precízen, hogy a minden hallgatót fenyegető Damoklész-buktatást elkerüljem, ezért volt hasznos, hogy ezt a vizsgát ennyire felgyorsult ütemben el lehetett könnyűszerrel végezni, hiszen más tantárgyakból, véleményem szerint még nagyobb volt a rajtunk levő, könyörtelen nyomás!

  Minden előadásnak a legelementárisabb, és legegyszerűbb, komoly tétje az volt, hogy az illető tantárgyat vezető tanár ha törik, ha szakad, de kézjegyével szentesítse azt, hogy az illető, esetleg feledékeny hallgató hajlandónak mutatkozott arra, hogy végighallgassa az óráját, mert ha nem írta alá az adott pedagógus félő volt, hogy a következő félévben ismételten fel kellett vennie ezt a tantárgyat a sötétéjű leckekönyvébe!

  Ami általában meg szokott történni a pszichológiai karon, ami az enyhe monotóniát, és az egyhangúságot illeti, nem volt ez másként a magyar szakon sem, ahol tömegével lehetne idézni, és számon tartani felsorolásszerűen, és számadással azokat a kimeríthetetlenek látszó se szeri, se száma nyelvészeti jellegű, komolyabb vitákat, amit a laikus, és az egyszerű hallgatók nemhogy megértettek volna, de szaknyelvi kifejezésük már-már annyira egyhangúan, és unalmasan telepedett végletekig megterhelt koponyájukra, hogy mindenki nagyon unalmasnak találta!

  Egy érdekes személyiséggel folytatom, aki kivételesen nem irodalmár szempontból vettem látcsőm alá, hanem, mint nyelvészeti szakembert: Telkes Etelka tanárnő. Amellett, hogy azért mindenkitől megkövetelte azokat a dolgokat, és nyelvészeti jellegű összefüggéseket melyeket megpróbált a koponyánkba erőltetni, azt nem tagadhatjuk hogy az igazmondását becsülni illett, szinte mindenkinek. Ugyanis, ha Telkes tanárnő valamit kimondott, ami az adott hallgatóra, vagy egy-egy emberre vonatkozott személyesen, és neki, akkor az illető biztos lehetett benne, hogy teljes mértékben igaza van, és nemcsak azért, mert az illető hallgató megsértve érezte az önmaga becsületességét, és önérzetét, hanem, mert végre volt valaki az egyetemen, (minekutána a Tanárképző Főiskolai Kart megszűntették 2003-végén a Kazinczy utcában, és most ott Pedagógiai, és Pszichológiai Kar működik), aki kertelés, és minden fölösleges szépítés nélkül kimondta, a sokszor őszintén kegyetlen igazságot, és magát az őszinteséget.

  Telkes tanárnő alacsony magasságú, a középkorúságának a vége felé járó, barnásvörös hajú, nagy tengerkék szemekkel rendelkező, - amely folyton kutatta az embert -, és feltűnően oktató, magas hangszínnel, rendelkezett.

  Kezdetben csak a jelentéstant, és a szókészlettant oktatta, ami egyet jelentett az alárendelő, és a mellérendelő szóösszetételekkel, és egyúttal azzal az úgynevezett ,,szóképző tudománnyal” aminek a segítségével új szavakat voltunk képesek létrehozni a képző, jel, és rag segítségével, tehát egyfajta alkotó tudománynak is minősülhetett bizonyos formában, és egyúttal tekintetben.

  Már az első alkalommal bizonyos tekintetben lehetséges, hogy elvetettem egy kissé a már régóta merülő sulykot, illetve kihúzhattam a gyufát a házikójából, mert amint fel kellett írni szokásosan, egy kis asztali névjegykártyára azt, hogy hívnak? Természetesen keresztnévvel együtt már látszott a tanárnőn, hogy elolvasva az általam, még a gimnáziumban használatos becéző Róbus névre bizony-bizony korántsem nézett olyan jó szemmel, mint azt sokan képzeltük, pedig meglepetésében az ember mosolygó szájáról arra engedett következtetni, hogy tetszhetett neki ez a kis tréfa, de mint már később kiderült ez nem volt egy megnyerő pillanat!

  Később például amikor szavakat kellett nagy üggyel, és kellő gondossággal faragni, és merő véletlenségből bedobtam a mélyvízbe a nálunk használatos bolognai spagetti ,,trutymákos tészta” nevezetű nagyon szokatlan, és furcsálló elnevezését, akkor bizony már sejthettem, és meggondolatlanságomban gondolhattam volna arra, hogy a tanárnő, ezt a kis csínytevésemet, majd a vizsgák alkalmával egyébiránt is számon kéri rajtam!

  Nem is tévedtem sokat, hiszen a legjobb jegy amit a szemináriumi foglalkozásokon, és a vizsgákon is szereztem (már ami a jelentéstant, és a szókészlettant illeti az elégtelen volt, így hát magam alatt az utolsó menedékgallyat is elfűrészeltem, hiszen ezt a tantárgyat kénytelen voltam felvenni a legközelebbi második évfolyamon is!

 Emellett, amit azért becsülni illett Telkes tanárnőben az az volt, hogy minden őszinte emberségességét felhasználva kijelentette, hogy:

,, Róbert! Nézze, jobban jár, ha leadja a magának már annyira terhes magyar szakot, mert a maga tudása sajnos nem elegendő ehhez! attól tartok, hogy meg fogja szenvedni az egyéb jellegű nyelvészeti tantárgyakat is!

 Hát ez a nagyon megfontolt, és előre látott sorsszerű ítélet lehetett az, amit jelképesen, jó tanács módjára megfogadtam, és végleg leadtam a magyar szakomat, amiből ugyan a magyar irodalom, és világirodalomi részek teljesítve lettek, ám a nyelvészeti kurzusokkal még mindig a frontvonalak mögött rostokoltam, mintha csak valamilyen megmagyarázhatatlan, és egyszersmind furcsa állóháborúba keveredtem volna.

Kristó Gyula professzor úr könyvéből tanultunk végig a félév során, és a következő évfolyamban is. Azok közé a kevesek közé tartozhattunk, akik Szalkai Péter tanár úr szerint abban a megtiszteltetésben részesülhettek, hogy ha kérdésekkel nem is ostromolhatják annyira számottevően Kristó professzor urat, de legalább láthatják, és élvezhetik korabeli kabar eredetű forrásanyagait felhasználva az úgynevezett izgalmas történészvitákat is eredményező, és elindító kettős honfoglalás elméletet!

  Amint megláthattuk Kristó Gyula professzor úr is éppen annyira hétköznapi ember volt, mint mi, vagy éppenséggel a többi pedagógus, csak voltak pedagógiai szakemberek akik sajnos hajlamosak voltak felnagyítani apróbb, és korántsem nagyjelentőségű dolgokat, és személyiségeket, amitől az embernek már az az érzése támadt, hogy a híres emberek közelében sem szabad egyáltalán tartózkodni, hiszen annyira híresek, hogy az már valamiféle súlyos bűncselekménynek számított, ha az egyszerű átlagos polgár valamilyen kellőképpen, és a végletekig is nagyon egyszerű kérdést tett fel az illető nagyon is híres embernek, jelen esetünkben éppen egy professzornak.

  Azokban a pillanatokban, amikor a Kazinczy utcai aulai nagyelőadó termében szólásra, és előadásra emelkedett egy zúzmarás üstökű ember Kristó Gyula professzor úr mindenki, még a legelső kitüntetetteknek járó sorokban ülő, többségükben történelem tanárok többsége, is lélegzet visszafojtva, kellő mohósággal, és tudományos csemegének számító éles kíváncsisággal itta, mint a mézes nektárt Kristó professzor úr mélyen, és bölcsen elgondolkodtató tételszerű megállapításait, és igeként hangzó, megingathatatlan, és megfellebbezhetetlen mondatait!

 Egyetlen afféle heves vérmérsékletű, nagyon fiatalember, akkor még földrajz-történelem szakos, - később a földrajz szakot leadva, és a történelem szakja mellé azt hiszem, hogy a művelődésszervező szakot vette fel -, emelkedett kérdező állásba Varjú Sándor, aki komoly, céltudatos, és sokak szemében imponáló karakánsággal megkérdezte Kristó professzor urat arról, hogy mi a véleménye a jelenlegi honfoglalás teóriákkal, és megállapításokkal kapcsolatban. Mire a professzor úr nagyon udvariasan, és készségesen, ám meglepő diplomatikussággal csak annyit válaszolt, hogy kollegáival most éppen azon fáradozik, hogy összeállítsák, és bebizonyítsák az egyes történelmet formáló honfoglaló elképzelések közül a legjobbat, és az összefüggéseket mérlegelve a lehető legjobb okfejtéssel zárhassák le, az el nem csituló, kulturális vitát!

  Aztán, ahogyan az ember már megszokhatta, másnap főleg tisztelt Szaklai Péter tanár úr a lehető legmélyebb tisztelettel, és nagyrabecsüléssel nyilatkozott Kristó professzor úr konferenciáról, illetve most készülő könyveiről! Ekképpen végződött a beilleszkedő gólyakorszakom.

 Az első évfolyam rendkívül nagy érzelmi sokként ért, annál is inkább, hiszen azok az álom, és elképzelések, melyeket az ember eltervezett, és melyeknek kivitelezésénél egy kis szakmai együttműködést remélt, és várt el egynehány pedagógustól csaknem füstbe ment tervnek tűntek, és meglehetősen befészkelték magukat a kezdő hallgatók lelkiismeretébe, akik mindenben úgy gondolkodtak, és teljes mértékben meg voltak arról győződve, hogy egyedül ők lehetnek a felelősek azért, mert valamelyik kollokviumuk, vagy szigorlati jellegű vizsgájuk nem sikerült. Ez az érzelmi élmény bizony a későbbiek folyamán is döntő érzelmi hatással lesz egyes hallgatókra nézve, közöttük jómagamra is!

BÖLCS TANÁCS

- Ne feledjék el! – figyelmeztette az idősödő, színházért a végtelen rajongás tiszteletével viszonyuló professzor diákjait -, csak akkor lesznek a nevelő mesterséghez méltó pedagógusok, ha megtartják magukat az erkölcsi emberség feljebbvalóságában! -–ezt annyira komoly öntudattal, és zúzmarás szemöldökeinek homlokráncolásával adta tudtára az egybegyűltek kicsiny seregének, hogy attól kellett tartani, hogy ódon templomi orgonához hasonlító, oroszlán hangszalagjaival még a lélegzetet és a levegőt is megállásra kényszerítheti.

Búbos Ákos, aki maga is belekóstolt már ebbe a mesterségbe – elvégre már több mint három hónapja, hogy sikeresen elvégezte próbatanítását; igaz csupán csak a szűkebben vett iskola falai között, maga is eltöprengett azoknak az ősi, varázslatos szavak értelmén melyeket füleivel most hallott, mert hát, hogy a mennykőbe létezhet az: ,,Ha én becsülettel minden órára készültem, és minden dolgozatomat megírtam, akkor miért nem mondták meg amióta itt vagyok egyszer is mik is voltak azok az ún. súlyos, már-már függelemsértő szarvashibák, melyeket elkövettem?”

A nyári kánikula tüskesugarai hirtelen széjjel szaggatták az ódon várkastélyszerű épület békességét és csendjét, ahol az irodalomtörténeti foglalkozásokat tartották. ,,Ez igen! Miért is nem kaphattunk több emberséget a többi tanárból?!” – bukott ki önkéntelen belőle a felismerés – igaz csupán csak magában, motyogva.

Az volt minden baj forrása: megtanulta ideje korán kamatoztatni; ha téged üldöznek, és küzdelemre késztetnek hiénatorkú gazok, ordas kezek két választásod maradt: Vagy behódolsz, és vereted magad, meghunyászkodva, vagy pedig életed végéig páncélkesztyűt viselve kénytelen-kelletlen hadakozol.

Ugyanakkor emberséges megértés, egy kedveskedő, bizalmat keltő, jó szó nélkül minden ember talán kevesebbet ér a lelkiismerete törvénye szerint, ha még nem tanulta meg magát tisztelni, de úgy, hogy ez ne vezethessen az elbizakodottság ösvényei felé.

Minden ablak, beleértve a sötétbarnára lakozott spalettákat is tárva nyitva hirdette: ,,Itt kérem szépen kimunkált emberfők okítása folyik!”

Hosszú, véget nem érő kulturális vitákról álmodozott. Nem pusztán olyanokról, amikor kivételes kedvvel saját maga mondja meg a helyes válaszokat, és mint valami monoton malom őrlőhengere ledarálja a helyes válaszokat – de mint aki tökéletes, és ugyanakkor egyenjogú partnere is lehet az őt messzemenőkig tisztelő professzor tanárnak: elvégre maguk között vannak, és mert kollegalitási viszonyban állnak! S ahogyan kezdett beletanulni, mint valami szándékos keserves kenyérkereset az egyetemi, főiskolai élet sűrű dzsungeltörvényeibe egyetlen pillanatra maga is úgy érezte, hogy a harmónia csupán egyetlen, jól kiszámított karnyújtásnyira mosolyog mennyország-mosollyal tőle. Talán csak nem volt elég rátarti, makacs, és karakán hogy ezt az elszalasztott, és ugyanakkor felbecsülhetetlen lehetőséget megragadhassa.

Fiatal korában pedig, mint valami romantikusabb kedvű, ártatlan lovagiasságban hűséggel bizakodó hős Don Quijote merte elhinni, hogy szépséges Dulcineája csak őt várja egyedül, és ezért nem rest feláldozni álmommal csalogató éjszakái, megszentelt szentségét! Szép romantikával, és még több szerelmes verssel bókolva kívánta az időtlen halhatatlanságot közvetíteni a szavak üzeneteivel. Bár több mint valószínű, hogy az adott korszak volt méltatlan befogadni az el nem múló, örökkévaló szenvedélyeket, melyek majd megteremthetik a megváltást!

Mert Búbos erre várt: Megfogva csordultig szerelmeskedő kedvese hevülő, és izzó hattyúkezét, és együtt átbarangolni az élet sikátorain, mint két sokat szenvedett, s tűrt emberi csillag, melyek attól annyira gyémántfényesek, hogy meghallják egymás szívdobbanásait!

Most, hogy egyre csak az idős próféta szavai zengtek bele a nappalok egyhangúságába öntudatlanul is megérezte, hogy itt valami többről lehet szó, mint az átlagos; ez a termetes, őszeminenciás ember igenis tudja az emberi létezés összes titkait, és ha jók vagyunk hozzá, és türelmesen nagyvonalúak megvallja majd nekünk ősi titkait!

- Jó napot! Hát maga, már ideje korán felkelt! Csak nem rám várakozott?! – lepődött meg egyszeriben az öreg professzor, amikor meglátta ifjú, mindig szerény és a tudás alázatáról közismert tanítványát.

-Elnézést kell kérnem professzor úr, de… csak a szigorlat miatt… - bátortalan szavait azonnal megértette az öreg.

- Hát persze, persze! Ildikó kedves, ha ráér akkor hozzon be két kávét! Egyet tejjel, és ha akadna esetleg valami süteményféleség azt megköszönném!

Titkárnője aki a hátsó szobában ugrásra készen várta parancsait zokszó nélkül már készítette is a kávéfőzőt, és igyekezett előkeríteni valami teasüteményféleséget.

Az idős tanár ember mintha csak a legjobb barátja, vagy kollegája lett volna a nagyon meglepődött fiatalember kedvesen betessékelte a nagy, komor szigorúságról árulkodó tölgyfaajtón belülre.

Ami rögtön feltűnt a fiatalembernek az a mérhetetlenül sok kódex, és könyv volt, melyek ábécé sorrendben sorakoztak, pedáns rendben a szintén plafonig terjedelmes, vaskos könyvespolcokon.

- Feltételezem arra kíváncsi, hogy olvastam-e ezeket a könyveket? – sandított fél szemmel a tétova fiatalra.

Búbos csak bólogatni mert, nehogy bármivel is magára vonja a figyelmet!

- …Mielőtt kimondja! Igen! Sajnos olvasnom kellett, de ma már ez a kultúra szerves része lett, és sokkal inkább hálás szívvel gondolok vissza a rég szép időkre semmint haraggal a szívemben! – annyira szépen, precízen fűzte szavait, és mondatait, hogy érződött, hogy egy valóságos tudástárral van dolga a megszeppent fiatalnak! De vajon hogy fog minden vizsgakérdésre felelni úgy, hogy – remélhetőleg -, biztosan átmehessen a vizsgán, mert semmi kedve sem volt február első felében megint pót vizsgázni menni.

- Akkor kérem, húzzon bátran egy tételt, és ha nincs ellenvetése, akkor lássunk is munkához, mert szórít az idő! – gyorsan helyet foglalt nagyobb méretű, tölgyfaborítású, öblös karosszékében, melyek meglátszott az antik jelleg.

- A nyolcas tétel kérem szépen! – hebegte Búbos.

- Máris… a nyolcas tétel! Hoppá! Önnek ma nagy szerencséje van fiatalember! – jelentette ki, mint aki meglepődött, és rokonszenvesen elégedettebb, mint valaha. – Gárdonyi Géza: az én falum című novelláskötetét kellene ától-cettig szépen bemutatnia tanulmányokkal miegyebekkel! Remélem nem okoz majd fejtörést! – kacsintott az öreg professzor, és hangjában volt valami bölcs előrelátás, mi azonnal képes volt megnyugtatni a zaklatott, nyughatatlan lelkeket.

- Nem szükséges elkapkodni semmit! Észrevettem, hogy gondjai vannak a helyesírással! Még szerencse, hogy irodalmárként engem csakis a tartalom érdekel! – hangjában egy aggódó apa felelőssége csendült ki. – Van rá kerek tizenöt perce!

- Köszönöm szépen tanár úr! – felelte Búbos, majd rohamléptekkel elfoglalta a nagyméretű irodában a hátsó kis dolgozószobát, ahol két fekete fotel, és egy nagyobb, mahagóni asztal árulkodott a finom eleganciáról. Azonnal leült, és mintha megszűnt volna körülötte a világ; hozzálátott, és már körmölt is végestelen kusza sorokat szántva össze-vissza a hófehér papíron. Persze jobb lett volna, ha mindent pontokba szedve, mint egy vázlatszerűséget tüzetesen átgondol, és csak utána lát hozzá az íráshoz, de miután össz-vissz volt neki tizenöt perce az idő így sem lehetett elég mindenre.

Csoporttársa – akivel mindig együtt utaztak hazafelé az egyetemről -, nem győzött álmélkodni rajta, hogy Búbosnak úgy vághat az esze, akár a borotva, mert sort-sor alá szántott a papíron. S kisebb féltékenységet is érzett amiatt, hogy ő fogott ki ennyire mázlista-könnyű tételt.

- Légyszi! Ha tudsz súghatnál egy kicsit! Mit lehet még Vajda János költészetéről írni?!

- Jaj! Csak halkan Ramikám! Nehogy az öreg észrevegye, hogy egymást segítjük, mert akkor mindketten lakolunk! – jogosan rettegett az ellégtelentől, mert aki nem olvasta a professzor úr kedvenceit, úgy mint: a Toldit, Arany János összesét, vagy Vajda Jánost és nem tudott egyszerű kérdésekre sem felelni az szó nélkül azonnal repült a szigorlatról! Ezért a harmincnyolc tételből igyekeztek annyira felkészülni, amennyire csak tudtak! S átkozták a pillanatot akkor, ha az adott kötetet egyedül a Széchényi Könyvtárban találhatták meg, mert onnét nem lehetett kikölcsönözni, és sokan voltak kollégiásták!

Alig telt bele hat perc, és az idős professzor máris szólította az első felelőjelöltet:

- Akkor ki szeretne lenni az első vállalkozószellemű?! – mérte végig őket megfontoltan, türelmesen.

Búbos azonnal felállt, és zokszó nélkül felemelt fejjel kilépett.

- Szimpatikus a hozzáállása kedves kolléga! Csak így tovább! – tetszett az öregnek ez a kissé félszeg bátorság. – Foglaljon helyet! Hallgatom! – figyelmesen hátradőlt a nagy székben, és szúrós, mégis barátságos sötétbarnás szemeivel, és bozontos őszes szemöldökével vizslatni kezdte az időközben csatakosra megizzadt felelőt.

- Gárdonyi Géza még fiatal tanárként írta szabadidejében első és legfontosabb novelláskötét! – ,,eddig jó! Nem fogott gyanút! – gondolta. – Amint a gyerekek a téli csikorgó fagyokban a rorátéra mentek, Gárdonyi szociográfus pontossággal igyekezett bemutatni az egész kisebb falu szerkezetét! Hogyan is éltek ott az emberek?

- Álljunk meg egy szóra kedves barátom! – húzta fel kíváncsian kutató szemöldökét az öreg. – Tanult latint az iskolában?

Mint aki valami nagyon súlyos és megbocsáthatatlan vétséget követett el Búbos nagyon megszeppent, és szemlátomást azt sem igen tudta, hogy köpjön, vagy nyeljen?

- Elnézést kérek tanár úr! Sajnos nem! – vetette oda motyogva.

- Tudja mit jelent a roráté?

-Talán… amikor a gyerekek hajnalban templomba mentek… - próbálkozott a megfejtéssel Búbos, és mindeközben végig az öreg prof tekintetét vizsgálta, hogy vajon jót mondd el, és nem sületlenséget?

- Na, majdnem jó! Hát miért mentek a gyerekek a templomba?

Búbos érezte, hogy azonnal elbizonytalanodik; megremegett alsó, valamivel teltebb ajka, mint akibe szabályosan belefagyott a szó:

- Imádkozni…?

- Ezt most kérdezi kedves kollegám, vagy mondja?!

- Mondom… - még mindig hallotta saját magán, hogy eléggé bizonytalan, és az ilyesmit nem szokták jó szemmel nézni! Így hát magában már elkönyvelte, hogy épp bőrrel is megúszhatja ezt a nagyon sok időt és energiát felemésztő vizsgát!

- Ne idegeskedjen! Menni fog ez! Tehát a gyerekek azért mentek a templomba, hogy imádkozzanak! Akkor a roráté az?

- Valamilyen hálaadó ima!

- Gratulálok tisztelt tanár uram! Megvan a megfejtés! – félig fölállt, és kezet fogott a megszeppent hallgatóval, ki természetesen viszonozta a kézfogást!

Valósággal megkönnyebbült; érezte nagy kő esett le a szívéről. Végre nem kapott elégtelent, de a valódi érdemjegye még így is bizonytalanságra adott okot.

- Akkor kérdezem, hogy folytatja-e tovább a megkezdett vizsgát, vagy itt fejezzük be? – kíváncsian tekintett rá az öreg professzor a szék biztonságot jelentő öbléből.

- Tessék parancsolni! – szabadkozott a félszeg fiatalember, és nyakkendőjét kezdte igazgatni, gyűrögetni, mert időközben fojtogató érzés tört rá!

- …Tehát akkor bátor ember duplán ad! Tetszik az olvasottsága kedves Búbos! Akkor egy utolsó kérdést, ha megenged nekem, és máris végeztünk!

A fiatalember, mint akit egy villamosszékhez szegeztek halálfélelemmel kezdett szorongani a ,,vallatószékben” hogy vajon milyen furmányos dolgot találhatott ki ellene az öreg?

- Hány éves volt Arany János unokája, mikor Aranyékhoz került?

,,Ennél nehezebb kérdés már nem is létezhet a földkerekségen!” – jelentette ki magában, és most minden idegrendszerével azon volt, hogy ne mutassa ki, hogy fogalma sincs bizonyos maguktól értető dolgokról!

Az öreg professzor huncutmódon elmosolyodott, hiszen ezen a reggeli napon egyelőre Búbos volt az egyetlen becsületes hallgatója, akinek – kivételesen -, még a széleskörű olvasottsága is tetszett!

- Ne kapkodjon! Csak lassan, türelmesen! – rengő, érces, tenor hangja barátságos volt nagyon, és megtisztelően megértő. –Tehát, hány éves lehetett az a kicsi lányka, amikor a költő Aranyhoz kerülhetett?

,,Már megint úgy tette fel a furfangos kérdést, hogy az kétértelműséget hordozott! – gondolta. De akkor sem adom meg magam!” – döntötte el magában.

- Három-négy éves ha lehetett! – vágta rá. De még mindig elengedő bizonytalansággal rendelkezett, hogy az öregben a gyanú árnyéka fennmaradjon.

- Hát egy négy éves gyerekkel még semmi baj se lenne! – mosolyodott el megint a gyerekes, naiv válasz hallatán, de úgy döntött, hogy Búbos Ákos minden tiszteletet megérdemel, hiszen nem tudott tőle olyat kérdezni, amire így, vagy úgy, de nem tudott volna válaszolni!

- No, hát! Csecsemőkorról tetszett hallani?

- Oh! – esett le rögvest a tantusz! – Hát persze!

- Akkor jó! – huncut barnás szemeiben cinkos láng parázslott. – Lássuk a leckekönyvét!

Hórihorgas, bütykös kezeivel egy szép aranyvégű tollat vett a kezébe, és művészi, dőlt írásképpen a hátsó részbe körmölt valamit; beletelt jó pár percbe mire visszaadta Búbos indexét!

,,Most jött el a végítélet órája! Biztos, hogy ez már a közelgő bukás előszele!” – s biztosan megvolt róla győződve, hogy a professzor azért fogja megbuktatni, mert nem volt eléggé talpraesett, és határozott! Igen is! Kivált a mai világban rámenősnek, és karakánnak kell lenni! Különben bárki emberfia eltaposhatja!

Szabályosan szégyellte magát, és hogy valamicske szikra bátorságot kaphasson a ,,nagyoktól” megnézett még egyszer sorrendben a gondolkodó Rippl-Rónai képet Babitsról, és az idős Arany-portrét közvetlenül az öreg feje fölött!

Alig nyolc perc múlva percre pontosan az öreg tanárember átnyújtotta a becsukott indexet, és nagy örömmel csak annyit jegyzett meg:

- Önből remek pedagógus lesz, mert becsületes! Kérem az indexét csak odakint nézze meg! Viszont látásra! – fölállt, és kimérten mint egy különös eminenciás kezet rázott a megilletődött fiatalemberrel.    

SEBZETT CSÖND

Most ébred csupán a bebábozódott hajnal:

A földsebzett égből kihűlt pelyhek esnek,

s szállingóznak a változó Idővel:

Vakfoltos pehelybundát veszen a természet még,

miközben elárulta magát s rég vétkezett!

A szüntelen marcangoló, törve nyúzva s szitkozódó seb-jelent – nincs már ember -,

aki befogadja!

Öröknyúzó katasztrófák kicsinyes irigykedése,

egymásra mutogatása zajlik:

Csak mert égből jött váratlanul a gyilkos-egyszerű áldás!

A szív: megsebzett tűpárnaként még tűri kénytelen a lét viszontagságait,

- s a nagyképzeletű Rend maga is elhiszi:

Mindent megtett amit hajdanán

elképzelt s amit jó mókaként vidor-elégedetten eltervezett!

Nyüszít most még szenvedéseivel a Valóság,

- hiábavaló küzdelmekben sokan részt se vesznek:

fennhangokon s ércesülő prédikációkkal

ál-szónokok nyugtatják a nem-létezőt:

,,Megtettünk emberi lehetőségekkel mindent!”

– Csupán a reményt adó lehetőség késett végleg!

Toborzó szavakban megszűnt rég a bizalom!

Az agy kényszerülten hallgatni kényszerül,

s görcsösen elfelejti a maradandóság gyehenna-lángjait!

Az emberi méltóság kidobható kacattá aljasult

– csupán az örök hűség s bizalom hiányzott – mert féltünk.

Mániákusan rettegni tudtuk a bizonytalan Holnapot,

melyben szándékosan össze súgtak-búgtak a torzsalkodók:

Hogy nem segítünk? –

megkaptuk ezer ígérettel a pernyében maradt bizalmat,

kézfogó összefogásokat: Szívek mélyén a fényeskedő őrtűz bizony ritkán parázslott:

Szurkáló,

gyilkos tőrök dúlnak hóbucka-csataterekkel – az ember nem tudhat,

nem bírhat egymaga!

Kiveszett volna a napfogyatkozás kanóca?

Hová lett a hűség,

az egymásért valóság biztos látszata? –

A távolban még egyre halkulóbb echózás hallatszik szenvedőn s segélykérőn,

- talán már senki se hallgatja!

Az utolsó renegátok is visszatértek a hegyekre

s sebzett csöndességgel tűntetnek csupán…

ELMARASZTALÁS


Mert minden marasztaló Ítéletet mondat feletted a Világ!

Kisstílű tojásai szúrkálodó kritikáknak! Mindig van lealázás s ráadás!

A Szerelem egyszerre nukleáris reaktor-robbanás a szív katakombáiban

s önpusztító öngyilkosság,

ha nem viszonozzák!

S a Mindenség-kapui is megsemmisülnek önző halhatatlanságukban!

– Részegítő szóoperák ádáz macska-egér harcát vívja

monumentálisra hízlalt hiú majmokkal Majomország!

Megkülönböztethető, penetráns szagok között felüti fejét

s burjánzik az egyformaság!

Lehányt, csillogó koktélruhákban csicsergő hangú madárkák

s kanárik énekelnek!

A megrekedt Idő is sírva vánszorog s atomjaira bomlik!

Kieszközölnének az értő szellemek szövetségével

egy audencia-féleséget – méltatlan évek ütköztek

szándékosan a semmi fogságába;

mint aki egyszerre bent van,

s mégis a koncentrikus körön kívül született!

Az árvaságot adoptálni illene!

Összeesküvők egymás közötti hadititkával önmagukat

is legintő-könnyedén elárulják!

Fülbemászó szelíd zsongás azonnal eltemet!

– Partalanná foszlik a szembesítés!

Tetlegességben fürdeti áldozatait a felesleges félelem-keltés;

riogatások sikolya!

– Elboruló perceiben szándékosan

ezért pimaszkodik különcködőn az Őrző!

Moráljában meggyökeredzik a pöffeszkedő arrogancia!

– A félsötét már csak jobbesetben lehet bizalmasa

annak ki önző rettegései börtönében eltévedt!

Nem lehet több érv,

hogy elcsítitsa a sunnyadókban az Akaratot!

Újból erőt vett a cenzúra mindenen:

ki nem sportol, s nem eléggé vonzó

hozzá hogy kockahasak kidolgozott

s egzotikus guláit fitogtassa árulóvá lesz!

Akit kötnek Emberi szabályai a Létnek

s aki éppen ezért nem adhatja fel önmagát!

             VII. fejezet

   A nebuló próbál baráti szövetségeseket találni

  Én nagyon hálás, boldog, és szerencsés embernek mondhattam magam, hogy egy olyan angyaltekintetű, kedves, és nem utolsósorban szívből sugárzó jóság, türelem, alázat, és kegyelmes idős hölgy vett a gondos szárnyai alá, és pártfogásába, mint Halas Ildikó tanárnő! Ha az ember élete során nem találkozik legalább egyetlen ilyen kaliberű becsületes emberrel, ami segít neki, teljes mértékű önzetlenséggel, és bátorítással az élet buktató jellegű iránytűit nehezebb egymaga átvészelnie.

  Ilyen engedelmesen, és türelmesen bölcs, és jóságos emberekből, sajnos a mostani XXI. századi korszak csak imitt-amott bővelkedik, azt is mondhatnánk, hogy kiveszőben van az erkölcs, és meg kellett élnünk szívet szaggatóan bizonyos erkölcsök, és igenis rendkívül fontos értékek elvesztését!

  Miután megírtam Halas tanárnőhöz a szakdolgozatomat, amit kellő rendszerességgel a Múzeum körúton az A épület harmadik emeleti irodájában nézett át, többé már sajnos nem találkoztam vele. Az ő személyisége nélkül azt hiszem, hogy nemcsak bennem, de csoporttársaim jelentős részében is maradt egy kibogozhatatlan, és légüres tükörtér, ahol az ember elmagányosodhatott, ha valaki ismét fel nem karolta!

 A legelső év őszi félévében mindig is voltak sajnos olyan kaliberű személyiségek akiktől óvakodni illett, és tanácsos volt, ha az ember távol tartotta magát a kérdésektől, és az ezzel együtt járó bajoktól is. Ezek az emberek általában mindenhez savanyú arccal, és kíméletlen, és egyhangú szigorúsággal álltak hozzá, és ha valamit tudni szeretett volna az ember, látszott a szemeik párbeszédélő, hogy a villámok, és az összes kendőzetlen indulat, és szenvedélyes bosszús megszállottság ott világít, mint valamiféle nagyon is tudatos, ám korántsem kellemes gyilkos petróleumlámpa szembogaraik mélyén!

 Én, ha ez idáig jók a számításaim (ám a matematika nemi gazán állt közel a szívemhez), összesen hét alkalommal mentem a bűvös, és elvarázsolt című Nyelvtörténet szigorlat pótvizsgájára!

Nem vitás! Összesen hét alkalommal! Ez a bizonyos számomra igencsak kellemetlen, és egyúttal kétségbeesetten lesújtó erkölcsi ítélete volt az embertelenségnek! Tudniillik, a nyelvtörténet című tantárgy arra keresi az elmúlt idők szövetén át az elrejtett, vagy éppenséggel tudatosan eltitkolt válaszokat, hogy kik lehettek az őseink, és milyen kapcsolatban is voltak a többi feltételezett rokonnyelvű népcsoportokkal. Továbbá az összes hangtani törvény alapján, vizsgálja magyar szavaink finnugor gyökereit, és eredet-meghatározásait!

 A legnagyobb gond, ha valaki megvette az összes erre vonatokozó szakirodalmat a Kazinczy utcai jegyzetboltban: nevezetesen Bárczi Géza- Benkő Loránd-Berrár Jolán-féle a Magyar nyelv története című nyelvészeti könyvre, amely meg kell, hogy mondjam elsősorban az adott tantárgyban már nagyon otthonosan mozgó tudósoknak, és nyelvészkollegáknak készült, és a csoporttársakkal együtt bizony okozott néhány hajmeresztő mutatványt, mire úgy nagyjából sikerült egyáltalán azt kideríteni, hogy mit is jelenthet az adott szakzsargon (szakszöveggel megfogalmazott) rész, és hogy ez miért fontos, és hogyan kapcsolódik az adott tananyaghoz!

  Ez az igen-igen vaskos magyar nyelv történetét összefoglaló igen szaktudományos munka sajnos mellőzte a közértetőség nyelvezetét, és amellett, hogy mint említettem léteztek olyan jellemű emberek a pedagógusok között akinél a kérdések feltétele egyenlő volt az azonnali buktatással az adott vizsgákon, ha valaki egyáltalán megpróbálkozott azzal hogy kérdezzen, még ha a legegyszerűbb kérdésekről is volt szó eléggé alaposan össze kellett gyűjtögetni az adott tantárgyi tudományát, hogy ne sérthesse meg, túlontúli közérthetőségével az adott pedagógusokat!

  Boglyas Zoltán tanár úr is olyan jellemű ember volt, aki mindig elérte, hogy bizonyos tekintetben félelemmel, és rettegéssel vegyes tisztelettel hallgassa érdekes orgánumú, kicsit mélyülő zöngés, és nagyon szigor-kemény szavait az éppen adott osztálycsoport!

  Boglyas tanár úr a harmincas éveinek közepén járó, magas, vékony testalkatú, nagyon fekete göndör hajú, szemüveges, és hatalmas kutató tekintettel rendelkező kissé magának való ember volt. Az ember azt hitte, hogy ott helyben elég akár egyetlen toldalék, vagy jelző, és rag pontatlanul, és helytelenül való megfogalmazása, és máris a legjobb esetben is röpül a toll, mint az újra repülni tudó elégtelen a végzetes leckekönyvbe.

  A tanár úrhoz azt gondolom, hogy hozzá lehetett volna igazítani bármelyik pontos időt mutató toronyórát, vagy legalább is a másodpercre pontosan kiszámított svájci óraműszerkezeteket is, hiszen akár mikor volt vele órán, minden egyes alkalommal percre pontosan megjelent. Az ember, ha dermedt néha csend harmóniája lebegte be az osztály, de csak akkor, ha tökéletes csend uralkodott, és megfagyott az éltető lélegzet is megfigyelhette fekete boka cipőjének pattogó, és kopogó járását, ami annyira gyilkosan irritálta egyesek fülét, hogy önkéntelenül is inkább könnyezve hazament volna, semmint beüljön egy ilyen formátumú, villámtekintetű ember órájára!

  Boglyas tanár úr járása igen-igen figyelemre méltó volt. Képzeljük el azt, hogy az emberek többsége úgy jár, és sétál, hogy a két lábával, egyszer bal, másszor pedig jobbal kilép, de a nagy általánosságban az emberek többsége bal lábbal szokott kilépni, és az a domináns, és a meghatározó láb amivel az ember a lépését megkezdi. A tanár úr ellenben azt gondolom, hogy tökéletesítette a légben való szabad járkálás, mondhatni a lebegő tánc stílusát, hiszen amikor az adott lábunkkal amelyek megkezdtük a lépést felemeljük automatikusan az következne, hogy letesszük a sarkunkat is a földre, de a tanár úr ehelyett pipiskedve, és lábujjhegyen járt, mintha táncolt volna a levegőben, kissé peckesen!

  Nagy ritkán megesett, hogy valami furcsa, és lenéző dolgon, amit az intelligenciája furcsált gúnyos, fintorított mosollyal nyugtázta magában nevetését, ám ez nagyon is nagy szónak számított, hogy egy nyelvészeti szakember elnevesse magát, ráadásul olyan valaki, aki sajnos túlontúl szigorúságával, és könyörtelen keménységével nem örvendett közkedveltségnek a hallgatóság köreiben, bizony eléggé furcsa volt.

  Egy-egy ilyen alkalommal, amikor láttuk, hogy a tanár úr szájszeglete, akár a csigafonal görbülésre hajladozik, meglepődtünk, és szinte már automatikusan készítettük a leckekönyvünket, hogy bevezessük az elégtelent, amiért egyáltalán meglepődhettünk!

  Mint minden szemináriumi (kiscsoportos foglalkozás) alkalmával nyelvtörténeti szemináriumon is kiselőadásokkal kellett cselekvőképessé tennünk gondolati műhelyeinkben a felszabadult értelmünk energiáit! A kiselőadás tartalmát Boglyas tanár úr mindig előre meghatározta, és kifejtette, hogy az adott illetőnek mit kell, és hogyan elmondania, és megszabta az időt is, általában egy-egy kiselőadás időbeli határa nem lehetett több mint tíz, esetleg tizenöt percnél. Ha valaki merő véletlenségből, esetleg hajlamos volt megszegni az időkorlátot, azt a tanár úr leállítatta a beszédben, és elkérte a vázlatát – hiszen minden órára köteles volt mindenki A4-es lapon vázlatot gépelni, hogy csoporttársai tudják miről is van szó!

  Az én egyik kiselőadás témám – hiszen itt mindenkinek egyszerre akár még több feladata is lehetett-, éppen az volt, hogy a XV-XVIII. század közötti grammatikusok, és nyelvészeti szakemberek, és főleg a magyar nyelv rendszerével behatóbban foglalkozó tudósoknak, és bibliakészítő embereknek az élettörténetét kellett röviden vázolnom, és be kellett mutatni, ami a lényeg volt, hogy milyen új nyelvtani rendszereket dolgoztak ki ezek az emberek, hogy a magyar nyelv írásban is közérthető legyen, továbbá, hogy milyen vitákat robbantott ki az adott mássalhangzók helyesírása stb.

  A tanár úrnak tetszhetett a kiselőadásom, mert eléggé figyelmesen hallgatta, és csak ritkán szólt közbe – ami gyakorlati szempontokat figyelembe véve azért nagy szó, és egyúttal megállapítás, mert Boglyas tanár úr, ha neki más volt a véleménye azt nem rejtette véka alá, és kíméletlen ítélettel közölte az adott hallgatóval, hogy sajnos az előadásának bizonyos részei kívánnivalót hagynak maguk után! Ami diáknyelven egyet jelentett azzal, hogy az illető imádkozhatott, hogy egyáltalán megkapja az elégséges jegyet, majd utóbb a vizsgán. Egyébként a kiselőadásoknak ténylegesen legfeljebb csak az a tétjük lehetett, hogy ha valaki nem felet meg, az legfeljebb felmondta még egyszer, tehát akkora tragédia nem történt belőle, hogy összedőlt volna egy gondosan fölépített, értelmi kártyavár.

 A nyelvtörténet zárthelyen történő dolgozatok megírása viszont annál nagyobb fejtőrést, és kétségbeesést okozott kiváltképpen nekem, aki tudtam magamról, hogy egyáltalán nem rendelkezem, és sajnos nem vagyok megáldva az adott szakismereti trükkökkel, mint az óvatlan pillanatban előkukucskáló puskák, és cetlizős felíratok tárházával, és a kellő időben közétett súgó üzenetek (ami abból állt, ha valaki tudta a helyes megfejtést a dolgozatban, az továbbadta, de nagyon halkan, és akkor mindenki tudta, és valakinek ez a sugdolózás mentette meg a jegyét, hogy el ne süllyedjen az elégtelenek véghetetlennek látszó, sötét jövőjű tengerében.)

  A zárthelyi dolgozatokat (közismertebb nevükön Zh-kat), általában a szemináriumi foglalkozásokon írtuk meg, amikor éppen lezárult egy-egy fontosabb anyagrész a nyelvtörténet köréből, vagy a középkorból átmentünk szemvillanás alatt a kora újkorba! A megírására attól függően, hogy mini zh-t, vagy rendes nagy zh-t írtunk, általában tíz-és tizenöt perc állt rendelkezésre, ha kicsi volt a zh. Ha nagy akkor egy teljes negyvenöt per is belefért azt, gondolom, hogy bőven!

  Sokan megvádoltak, illetve olyan kijelentéseket tettek az irányomban, hogy egyáltalán nem is készültem fel, mert ha forgattam volna az adott tankönyveket, akkor az, hogy sorozatosan csak elégtelenek díszítik a végzet könyveként elhíresült leckekönyvemet nem fordultak volna elő!

  Megnyugtatok minden tisztelt ismerőst, erről szó sem volt. Én mindig igyekeztem becsületesen, otthon leülve, magam mellé véve a vonalzómat, és általában a grafit ceruzáimat, segítségükkel aláhúzva a legfontosabb részeket a tankönyvből, illetve egyesek azt mondanák hogy szinte sztahanovista jelleggel, túlontúl alapos és precíz vagyok, mert részletes vázlatokat faragtam az adott témákkal kapcsolatban, hogy lemérjem a saját zárthelyi dolgozatom idejét, minden egyes alkalommal, hogy még min kellene javítanom, amit éppen elrontottam!

 Az egyik legnagyobb felelőtlenségnek azt hogy az erkölcsi kötelességük az lenne, hogyha az illető diák, vagy hallgató hibákat követ el, akkor elsősorban segítő szándékú kritikákkal, és nem romboló jellegű megjegyzések tenger árjával kellene szerény hallgatóság koponyáját bombáznia egyes okosnak mondott embereknek. Hanem azt kellene megtanulni, hogy igen, még a felsőoktatásban is szükséges, hogy a hallgatónak elmagyarázzák még a nagyon nyilvánvaló dolgokat is, és a legegyszerűbb kérdésekre megadják a válaszokat, hiszen nem tudhatjuk, hogy ki milyen jellegű szociális környezetből jött!

  Ez a fajta hibákat elemző felhívás, és segítő szándék sajnos hiányzott Boglyas tanár úrhoz hasonló személyiséggel megáldott emberekből.

  A tanár úrnak a világoskéken világító szemei villámokat szórtak amikor az ember csak rájuk nézett, és nem volt ez másként azokon a jellegzetes nyelvtörténet szigorlatokon, amikor is a porul járt, és nagyon is elcsigázott lelkiismeretű hallgatóknak arra az egészen egyszerű kérdésre kellett megfelelniük, hogy a mohácsi vész vajon 1526-ban, vagy éppen 1711-ben volt? – Hát azt hiszem, hogy az emberek többsége, - aki legalább is nem hiányzott a mohácsi vész történelmi tárgyalásánál valószínűleg azt mondaná, hogy 1526 augusztus 29-én volt, rekkenő hőségben. Viszont, ha az ember egy főiskolai docens véleményét kénytelen-kelletlen, és nagyon kellemetlenül elfogadni, bizonyára szükséges, hogy meggondolja magát, kiváltképp, ha ezen a kellemetlen történelmi adaton múlhat a jegye!

  Nos, ha az ember egy tipikusan előkészített nyelvtörténeti szigorlaton vesz rész, a legelső dolog amit a vizsgáztató szakmabeli pedagógusok megkérdeznek tőle – feltéve, ha eddig már több alkalommal, mint én is voltam pótvizsgán, hogy: az illető hallgató befizette-e az esedékes csekket, ami akkor 1500 forint volt! Örömmel jelenthetem, hogy mi minden egyes alkalommal befizettük az adott összeget, tehát hét alkalommal, és mind a hét alkalommal azt üzenték kongó fülembe, hogy:

 ,, Az ön tudása nem megfelelő! Egyáltalán önnek mi keresnivalója van a magyar szakon!”

  Ha az ember ehhez hasonló nagyon szívet marcangoló, és szívfájdító kijelentéseket hall, ráadásul olyan emberekről akiknek inkább bátorítaniuk, és biztatniuk kellene a kezdőket, és a tapasztalatokra szomjazó ifjúságot, bizony az ember már ideje korán kiábrándul az egyetemi létből!

Az a fajta ellenszenvesen fagyos, és dermesztően negatív légkör ami akkor fogadta az embert amikor belépett a nyelvészeti tanszék irodáján, szinte már magáért beszélt. A tekintetek szétbontó, és villámló kereszttüzében az ember itt aligha szerezhetett volna magának, akár a pedagógusok, akár a diákok között ütőképes védelmet, esetleg barátságos szövetségeseket!

  Az ember itt húzott egy tételt – általában harminc tétel volt egy-egy nagyobb terjedelmű szigorlaton -, és hozzá egy ismert nyelvemlékből lehetett az: az Ómagyar Mária siralom, vagy a Tihanyi apátság alapító levele, vagy a Halotti Beszéd, a lényeg, hogy ezekből a korabeli nyelvemlékekből – természetesen a korabeli helyesírással írva -, részletek voltak kiemelve, és az adott hallgatónak egészen pontosan, és a mai korszak nyelvezetére kellett lefordítania az adott szöveget, illetve elemeznie illett tudni az adott korszak hangzóváltozásait, illetve a helyesírását is!

  Aki már ezen a vélhetően nem is olyan egyszerű bevezető próbatételen elbukott számíthatott rá, hogy egy-két jeggyel bizonyára rosszabbat kapott a végeredményt illetően, mint esetleg az aki ezzel a nyelvemlékekkel tisztában volt.

  Az ember összességében tizenöt percet kapott, hogy vázlatában önmagának fölvázolja, hogy gondolati könyvtárai között melyek azok a szakszavak, és szakkifejezések, amelyeket, majd beleépít a feleletébe, és használni fog tudni, hogy ez által minél rokonszenvesebben meggyőzhesse a szigorlatoztatókat arról, hogy ő valóban mindent tud, még a jelentéktelennek is gondolt részlet adatokat is.

  Ha a tétel elmondásával, és kifejtésével nem voltak problémák – amihez természetesen hozzá illett fűzni, hogy Boglyas tanár úr, és az éppen esedékes vizsgáztató tanárnő bizony eléggé alaposan lényeges, és tudásunkat kiszűrő kérdésekkel bombázott minket folyamatosan -, még akkor is meg kellett, hogy az illető felelő feleljen az úgynevezett záró kérdéseknek, amiket a szigorlat záró részénél tettek fel!

  Ha erre már nehezebben ment a válasz az illető örülhetett, ha megadják neki az elégségest – de ne feledkezzünk meg arról, hogy aki már egy elégségest kapott az megfelelt átszámítva egy jeles, vagy legalább is két közepes teljesítménynek!

  Én is minden részletes adatot elmondtam, szinte már annyira tudósi méretű szakszavakkal, és kifejezésekkel tarkítva, hogy bizony sokszor azt sem tudtam, hogy egészen egyszerűen miről is beszélek, és milyen tételeket bizonyítok, cáfolók, vagy ítélek meg?!

  Elég az hozzá, hogy a hét nyelvtörténeti szigorlati pótvizsga alkalmával, általában a konkurens tanárnő kijelentette meglehetősen mérgező, szigorhangon, és fagyos, és éles tekintettel, hogy:

,, Nézze Róbert, én látom, hogy tud valamit, de maga nem hiteles és meggyőző és ezért kérnem kel, hogy próbálkozzon újra a következő alkalommal!” – ezzel a kijelentéssel kapcsolatban azért illik azt megjegyezni, ha az ember már legalább hússzor hallja egymás után mind a hét pótvizsgáján, hogy valami nem stimmel a szaktudása körül, és az adott pedagógusok sem hajlandóak egyáltalán még azt sem elárulni, hogy titkukat felfedjék, hogy mi volt az éppen szarvashibája az embernek, akkor az embernek egyetlen választása van, erről a vizsgáról addig kell lemondania, amíg a többit sikerrel nem teljesítette, vagyis ezek után én úgy gondoltam, hogy még egyetlen sikertelen nyelvtörténeti pótvizsga, és ismételten elutasító választ kapok! Éppen ezért úgy gondoltam, hogy a többi nyelvészeti vizsgámat, ha egyszer senki sem volt egyáltalában hajlandó közölni a hibáimat akkor csak a lehető legutolsó alkalomra szerettem volna halasztani ezt az egyetlen vizsgát.

Talán a legmeghökkentőbb az egész vizsgáztatási processzusban annyi, hogy igenis az adott tanárnak – aki tanította számunkra a nyelvtörténetet -, ki kellett volna állnia a hallgatói mellett, és vállalni bizonyos kellemetlennek ható következményeket: mint azt, hogy valakinek nem szimpatikus a fizimiskája, vagy esetleg más tulajdonságokkal rendelkezik: legalább is erkölcsi tekintetben!

  Időközben azonban annyira felgyülemlett, és megszaporodott, főleg a nyelvészeti tantárgyakból a pótvizsgák számadása, hogy egy idő után, már azt sem tudtam, hogy milyen nyelvészeti órára járok, csak kötelezően kívántam művelődni, és új ismeretekkel gazdagodni egy kicsit!

  Amikor éppen szintagmatan órára szerettem volna menni később a harmadéves félévben Fecske Erzsébet tanárnő illedelmesen felszólította azokat az embereket akiknek nem volt meg a szükséges egyetemes, összefoglaló nyelvészeti szigorlatuk, hogy legyenek kedvesek távozzanak az osztályteremből, és amikor az ember a legtiszteletteljesebb udvariassággal azért megpróbálta megkérdezni, hogy miért nem hallgathatják meg az órát azok akiknek valami nyelvészeti vizsgájuk nem sikerült a válasz az volt, hogy:

,, önöknek nincs meg a kellő elméleti szaktudásuk ahhoz, hogy ezen a foglalkozáson eredményesen szerepeljenek, és elméleti vizsga nélkül nem is fogják megérteni ennek az órának a téma tartalmát.”

  Úgy hogy engem a szó lehető legegyszerűbb jelentésével elegánsan, és kellő intelligenciával kitettek a szintagmatan óráról, és később látni fogja a tisztelt olvasó, hogy máshonnan is!

  Lelkiekben engem roppant mértékben megviselt, és azt hiszem mást is a nyelvtörténeti szigorlat körüli huzavona, egy idő után jogos megállapítással, már mindenki érezte, hiszen benne volt a fagyosan kellemetlenkedő levegőben, hogy itt már nem a szaktudás számított, hanem az, ki mennyire szimpatikus az adott pedagógusoknak, éppen ezért folyamatos kötéltáncot kellett hogy vívjak a remény és a kétségbeesés között, hogy vajon én vagyok az egyedüli felelős, és én rontottam-e el mindent, vagy esetleg más?

  Egy kis idő elteltével szépen lassan, megfontoltan, és kellő tartalmassággal kialakult az bennem, hogy én minden órára, és minden foglalkozásra: legyen az szakmai, később tanítási gyakorlat, vagy vizsga, és szigorlat mindig igyekeztem minden szakirodalmat végigolvasni, és felhasználva beépíteni tudásom könyvtárpolcaiba, és ha valakinek ez nem volt éppenséggel elegendő, vagy megfelelő azzal sajnos én már semmit sem tehettem, mert ahhoz a másik fél aktív közreműködése, és önzetlen segítségadására is szükség lett volna!

  Úgy hogy ezek után azon vitázni, hogy ki lehetett az a rejtélyes személy aki hibázott, és erre nem figyelmeztetett, vagy hívta fel kellő időben a figyelmet, már nem is érdekelt, sajnos egyetemi tanulmányaim alatt úgyis jöttek még legalább tízesével olyan személyiségű emberek, akiknél valami bagatellnek tűnő, apró-cseprő probléma miatt elszakadt a cérna!

  A végzetes leckekönyvbe éppen ezért nyelvtörténetből volt a lehető legtöbb elégtelen érdemjegyem, de már nem is foglalkoztam vele, mert úgy éreztem, hogy fontosabb dolgaim is vannak, mint folyamatosan azon morfondírozni, rágódni, és emészteni egész éjszaka a saját összetört lelkiismeretemet, hogy mik lehettek a hibáim, és hogy valóban én vagyok-e a bűnös? Már teljesen fölösleges felhajtásnak tűnt.

  A legelső főiskolai tanulmányi évemben volt egy igen érdekes ember, aki bizonyára nagy Beatles rajongó lehetett, mert több cikke is foglakozott John Lenonnal, és többek között ő volt az aki az úgynevezett popkultúra című speciális kollégiumokat tartotta, - amik azért voltak nemcsak izgalmasak, de egyúttal nagyon élvezhetően is érdekesek, mert itt az ember még ha hibás, vagy rossz gondolatokat is közölt, nem volt semmi tétje, legfeljebb az év végi vizsgán kicsit a koponyájára pirítottak, hogy:

,, Nahát, nahát, meg ejnye, ejnye” – így aztán ezeket a kiscsoportos jellegű szemináriumi foglakozásokat mindenki szerette, és élvezte!

  Azt az embert aki nagy Beatles rajongó lehetett egykoron, Kosztos Tibor tanár úrnak hívták, és nagyon türelmesen kezelte a diákság – úgynevezett -, kamaszkori lázadó életvitelét, és stílusát, mert bizony tanúságjelét adta több alkalommal is, hogy ö is egyfajta örök lázadó típusát képviselte bizonyos formai keretek között!

  Ha az ember a külsőt megpillantotta rájöhetett, hogy egy amolyan könyvtáros forma, szemüveges kutató-tudós személyiséggel lehet dolga. A tanár úr úgy a harmincas éveinek közepén járó koponyáján kopasz, kétoldalt vörös hajú, körlencsés szemüveget viselő, bal arcán jellegzetesen sötétbarna anyajegy bélyeget viselő, roppant jó humorérzékkel, és nevetőképességgel megáldott irodalomtanár volt, aki mindig elérte, hogyha az illető osztálycsoport nem figyelt rá, egy-egy jófa viccel, netán élcelődő tréfával meg ne nevettessen szinte mindenkit, azt hiszem, hogy ritkán találkozik az ember élete során ennyire laza, mosolygós, és vicces emberrel, és ráadásul éppen egy pedagógussal!

  Az ember nehéz képes hinni a szemének, amikor azt kell, hogy lássa, hogy néha bizony a vicces emberek is komoly gondokat okozhatnak az embereknek, kivált, ha éppen például a verstani ismeretek hiányosságaiban kellene, hogy segítségére legyenek a tapasztalatlan gólyáknak!

  Már a legelső évben verstani szemináriumon, - ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy egy vers szöveggyűjtemény segítségével próbáltuk elemezni, és analizálni a versek szerkezeti felépítését ütemhangsúlyos, és az időmértékes formák minél hatékonyabb betartásával.

 Ez sajnos annak, aki a gimnáziumban csak a tartalmi szempontokat vette figyelembe – hiszen, a negyvenöt perc alatt, sajnos haladni kellett a tananyaggal -, annak az, hogy mi az időmértékes verselésben a rövid, illetve a hosszú szótag jelzése, sajnos nagy bonyodalmat, és feladatokat okozott! Még szerencse, hogy groteszk, és tengernyi sok unszolásra Kosztos tanár úr végre-valahára megmutatta nemcsak az ütemhangsúlyos, de az időmértékes verselés csínyját-binyját, ám amikor mindezekből vizsgára került a sor, türelmesen, kiszámítottan, nagyon komolyan – ennyire komolynak az ember ritkán lát egy mosolygós személyiséget -, felhívta türelmes figyelmemet arra, hogy ez sajnos nem éppen elégséges, de benne volt minden szavában, a megbocsátó könyörület, amiért képességeimhez mérten figyeltem az óráin, és később a harmadik félév magyar irodalmi szigorlatain, és világirodalmi kollokviumain kellemes meglepetéseket okoztam neki Arany János balladáinak elemzésével, és egyúttal Bertold Brecht-nek a Koldusoperájával.

 Azt hiszem minden emberséges pedagógus feltette önmagának azt a különösen furcsa, és meglepetésszerű kérdést, hogyha ez a fiatalember ennyire érti az irodalomtörténetet, és világirodalmat, sőt kiismeri magát a történelmi összefüggések labirintusaiban hogy létezik, hogy nem boldogul a szerencse kegyelmével sem a magyar grammatika könyörtelen rendszereivel, szabályaival, illetve törvényszerűségeivel?

  Erre sajnos nem tudok válaszolni, hiszen talán én tudhatom a legjobban, hogy a töménytelen mennyiségű, és minőségű szakmódszertani tanulmányok, és nyelvészeti kézi, és szakkönyvek átkutatása, és bemagolását követően sem voltak bizonyos személyiségek megelégedve a tudásommal akkor hogyan és miképpen lehetett volna egyáltalán azt elérni, hogy elhiggyék azt, hogy a becsület, szorgalom, és az igaz szó szentsége megesik, hogy párban s együtt járnak!

  Mindenesetre a tanár úr igyekezett azért, akin látta, és tapasztalta azt, hogy a lehető legmaximálisabban partnerként állt ahhoz, hogy nemcsak megtanulja a tananyagot, hanem el is gondolkozott róla, - tehát önálló véleménnyel rendelkezett -, azt igyekezett a lehető legjobb eredményhirdetésben részesíteni. A sors kiszámíthatatlan, és egyúttal különös iróniája sajnos az volt, hogy a tanárok között is voltak rangidős emberek, és mint utóbb megtudtuk mindig a tudományokban rangidős emberek szava dönt, így a magyar irodalom szigorlat meglehetősen méltánytalan, és a szokott módon nem éppen kellemes eredménnyel zárult, de kóborló, és állandó jelleggel nyugtalan lelkem végre valahára megnyugodhatott, hiszen legalább a szerencse percéből kitelt, hogy nem kellett pótvizsgára mennem!

  Azt hiszem, hogy Kosztos tanár úrban is megvolt egyfajta emberséges hozzáállás ami a közös célok, és megfontolt követelmények megszentelt ügyét illeti, csak ő valamikor szerencsésen kimutatta, valamikor pedig rejtegette, de ettől függetlenül nagy szerencsénk volt vele, hogy éppen ő volt az aki a verstani igen bonyolult foglalkozásokat vezette, és egyúttal megkezdhette a bevezetés az irodalomtudományba című tantárgyat!

 Mindenesetre azt, már a vizsgák alkalmával igen alaposan kitapasztalhattam, és meg is tanulhattam, hogy az ember, ha ténylegesen hófehér, és patyolattiszt inget, és sötétnadrágot vesz, és ha ráadásul létezik a szobai szekrényében egy fölösleges zakó, vagy öltöny, akkor máris egy jeggyel kedvezőbb hatást, és egyben előnyős benyomást tehet az illetékes, feletető tanárnál! És még mondják, hogy nem a ruha teszi az embert! Dehogynem!

  Igen ám, de mivel az évszakok váltakozása diktálná, az embernél azt, hogy mi az amit felvegyen, és a vizsgaidőszak nagy általánosságban, mindig januárra esett, szüleim támogató segítségével, és kegyelmességével úgy gondolkodtunk, hogy egy szolid, minden cicomát, és csinadratát nélkülöző egyszerű kötött pulóvert veszek fel a hattyúfehér ingem fölé, és természetesen a hozzá való sötétszínű nadrágot.

Volt egy igen érdekes személyiség, aki egyben a pszichológiai tanszéket is vezette, és aki afféle hippis külsejével, szinte úgy tűnt, hogy visszarepített volna minket azokba a legendás hetvenes, és nyolcvanas évekbe, amikor még a lázadás, és a rendszerek ellen való agitálás egyfajta kitüntetésszámba ment, és nagyon jó, és rendkívüli mókának számított.

  Ezt az embert Hegyes László tanár úrnak hívták, aki mint utóbb kiderült egyben gyermek pszichológus, és a lelki működések szakértője is volt egyben. Első benyomásra az ember nem is hitte, és nem is gondolta volna, hogy tanárszakemberrel áll szemben, hiszen állandó jelleggel göndör sötétbarna, és roppant kócos haja, illetve a hozzá illő jellegzetes barnás fekete szakáll adott a  tanár úr megjelenésének, valamiféle profetikus megjelenést, és egyúttal ihletet, hogy lám ki lehet ez az érdekesen kinéző, és roppant intelligens, és szellemes ember?

  Vékony volt, és egy kicsit kicsi testalkatú, de aki elkezdett vele beszélgetni akár a mindennapok problémáiról, vagy lelki eredetű konfliktusainak megoldási stratégiáiról annak megnyílt a lelkiismerete, és nagyon jól el lehetett vele beszélgetni. Hallottam a másik osztályokat csicseregni, arról, hogy mennyire oda kell, és oda is illett figyelni a tanár úr főleg a pszichológiai szigorlatain, hiszen aki ezt nem tette meg, azt sajnos minden teketóriázás, és könyörület nélkül, - igaz nem jószántából -, de meg kellett, hogy buktassa!

  Éppen ezért volt szükséges, hogy a tanár úr óráira, és főleg, ha ő vizsgáztatott mindenkinek a lehető legmaximálisabban tisztába kellett lennie azzal, hogy miről is van szó, illetve a tananyagban szerepelt összes összefüggést illett megtanulni, és tudni!

 Én azt hiszem nem kiabálva, és nem túlságosan nagy fennhangon, de kijelenthetem, hogy nagy szerencsém volt, amikor később nem Hegyes tanár úr, hanem Sás István tanár úr szigorlatoztatott később gyermeklélektanból, és fejlődéspszichológiából, mert ő egy kicsit mindent higgadtabban – néha bizony, megesett, hogy valamit túlságosan is higgadtan kezelt!

- Szóval, Tormás! hogyan jellemezné a serdülőkori kríziseket? – kezdte meglepően magas hangján Sás tanár úr. – Mi jut eszébe, ha a serdülőkorra gondol? – folytatta.

Majdnem rávágtam rögvest, hogy: - Nekem elsősorban a pattanások, és a mutáló hang jut eszembe! – de aztán meggondoltam magamat, és maradtam az eredetileg megállapított tananyagnál, és végül szépen folyamatosan beszélgetve – ahogyan természetesen vizsgához illett -, elmeséltem a serdülőkor ,, döccenőit”, aminek nagyon megörült Sás tanár úr, mert ennyire egyéni nyelvezettel, és mi fontosabb volt talán: egyéni meglátással még valószínűleg pályafutása során nem találkozott, bár az ember biztosra vehette, hogy élete során látott már éppen elég csodabogarat!

Végül adott egy jeles alát, és ezzel az ő részéről minden el is volt intézve.

  A másik fontos esemény amiről azért illik megemlékezni az Csóka Erzsébet tanárnővel az első iskolai blokkgyakorlat volt. Ami nem állt másból, mint el kellett látogatnunk egy általános iskolába, és ott gyakorlati szempontokat is figyelembe véve fel kellett térképeznünk, pedagógiai szakmódszertani szempontból, hogy hogyan is zajlik egy iskola belső élete!

 A mi esetünkben ez a kertész utcai Általános Iskola, és Művészeti iskola volt, ami hál’ istennek nem volt annyira messze a híres Kazinczy utcától, így ha valaki elkésett, még az is kényelmesen oda tudott érni, hiszen Csóka Erzsébet tanárnő ellentétben a kisebb többséggel, akik rendszeresen a hallgatók orra alá mondták azt, hogy bizony ,,Maguk elkéstek!”- annyira jó érzékkel rendelkezett, hogy mindenkivel együtt tudott érezni, aki merő véletlenségből esetlegesen lekéste a buszt, vagy éppen egy nagyon kellemetlen, és szívet megviselő szakítási procedúra előtt áll!

  Csóka Erzsébet tanárnő idősödő, középmagas, hollófekete hajkoronáját az ezüstszínű zúzmarák, és dér-erek már imitt-amott megcsipkedték, és egy végtelenül szimpatikus nagymamának látszott, aki kellőképpen melegszívű volt mindenkivel, de akitől azért amellett jelentősen tartani illett, főleg ha közeledtek az év végi esedékes szigorlati megmérettetések!

  Egy kiváló könyvet kellett szinte rendszerességgel az embernek kellő összefüggésekkel megértenie, hogy hogyan is működik a pedagógia: Falusi Iván: Didaktika című elemző tankönyve, ami részletesen foglalkozott a tanóra szerkezeti felépítése mellett a bizonyos pedagógiai módszerek, és trükkök minél hatásosabb bevethetőségével, és értelmezésükkel, így hát hasznos segítőtársa volt a leendő tanárjelölt nebulóknak. Ám mint minden könyv, ez sem volt kellőképpen tökéletes, elvégre ha számításba vesszük egyetlen tankönyvön keresztül mégsem lehet megismerni egy gyereket, nemhogy egy egész osztály felügyeleti jógát rendszabályokhoz, és bizonyos korrekten megszabott törvényszerűségekhez lehetett volna alkalmaztatni, így hát gyakorlati szempontokat mérlegelve az embernek egymagának kellett arra rájönnie, hogy hogyan is lehetséges úgy lekötni a nyüzsizős gyerekek figyelmét legalább annyira, hogy emellett a tananyagot normális ütemezés szerint, és számolva a végítéletszerűen elrendelt negyvenöt percet mindent meg lehessen valósítani amit az adott tanóra megkövetel, és megkíván!

  Meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult ez a célkitűzés, hiszen hallottunk mi is bizonyos történeteket, és elbeszéléseket leendő, és kezdő tanárjelöltektől akiknek a legfontosabb problémájuk a fegyelmezés volt. Képtelenek voltak fegyelmezni egy osztályközösséget. Ha számításba vesszük azt az igen-igen fontos tényt, hogy tanítani tisztességesen, és értelmes keretek között is csak fegyelemmel lehet – hiszen, ha ne csal az értelmem egy gyerek legfeljebb, úgy körülbelül ha tíz percig tud figyelmesen a tanárra nézni, és inni annak nektáros szavait -, akkor már csak azt kell nagyon megfontoltan, és nagyon okosan eldönteni, hogy mihez is kezdhetnénk a maradék közel fél órával?

  Hát bizony ennek még ennek lesz a maga elhibázottnak vélt következménye, ami engem illett is, de ettől függetlenül bepillanthattunk abba, hogy mennyire kimerítő is tud az lenni, mikor az ember letanít egy bizonyos óraszámot akár egyetlen nap leforgása után, és akkor utána még meg kell írnia az aznapi naplót, bejegyzéseket, esetleg még szülői értekezletet is kell tartania – amihez mellékesen azt hiszem senkinek sem füllik a foga -, és mire áldozattá vált pedagógusunk hazaér, úgy körülbelül este fél nyolcra már teljesen megsemmisülni látszik belső biológiai órája, és se személyisége se magánélete, és egyáltalán annak örülhet, hogy nagyon elcsigázottan, és élettelenül fáradtan aludhat pár órácskát, hogy a hét öt napján minden kezdődjön, a körforgás szerint minden elölről!

  Mi mindent szorgalmasan, és túlságosan kellő precizitással lejegyzeteltünk, és igyekeztünk eleget tenni a kérdések véget nem érő szakadatlan ostromának, és záporainak, minekutána a nap végén, szinte már természetes volt az, hogy mi is úgy néztünk ki mint a tisztességesen kifacsart narancsdarabok, vagy legalábbis ruhadarabok, amiket a tisztes feleség éppen most vett ki kedvenc mosómasinájából és éppen kiteríteni készül. Így aztán itt az iskolai blokkgyakorlaton, - hogy az eredeti szakmai megjelölést is használjam -, tulajdonképpen az összes létező órát végiglátogattuk, és az óralátogatási kérdőíveket az éppen órákat tartó pedagógusok szemei elé tettük, természetesen a lehető legkorrektebb udvariassági formákat betartva ezzel, és nekik az volt a feladatuk, hogy kézjegyeik sziporkázó mozdulataival ellássák a jelenléti íveinket!

  Ez volt a legelső blokkgyakorlatom, és biztosra vette, hogyha már az elsőnél is voltak kisebb-nagyobb fennakadások – tudniillik, hogy az adott tanórán mire, és hogyan figyeljünk, és hogyan kell hatékonyan, és csak a legszükségesebben jegyzetelni? -, akkor biztosra vettük, hogy nem ez volt az utolsó kutató, és módszereket elsajátító találkozásunk az iskolákkal.

  Szerencsésnek mondható, hogy a pedagógiai képesítő szakdolgozatomat Csóka Erzsébet tanárnőnél írhatta meg, hiszen máshova már korántsem férhettem volna be, hiszen mire, mi egynehány csoporttársammal odáig jutottunk, hogy beférhettünk volna valahova, szinte már az összes hely foglaltat jelzett, éppen ezért tartottuk a szerencsés véletlen különös egybeesésének, és megtréfálható játékának, hogy még itt Csóka tanárnőnél egyáltalán akad szabad hely.

 Elég annyi ehhez a történethez, hogy amikor azt kellett gyorsan, másodpercek töredéke alatt eldönteni – tudniillik nekünk arról aztán végképpen nem szóltak, hogy mikor kell leadni az adott témabejelentő papírokat az illetékes pedagógiai szakcsoportoknál -, én a hátrányos helyzetű gyermekek oktatása és nevelését választottam! Lehet, hogy azért, mert ezt még mindig nem sikerült kellőképpen orvosolnia bizonyos embereknek, de szerintem a legkézenfekvőbb ténynek az látszott, hogy az összes valamirevaló, s jó témát elhappolták az orrom elől. Persze, mint jószívű diák természetesen hagytam magamat, hiszen a pedagógiából is sokszor elkelt, a mások kreatív, és egyedi ötlete, és segítsége, de ennek ellenére esetleg hagyhattak volna valami kevésbé a napi élethez hozzátartozó jelentéktelennek tűnő témát is.

  Az egyik rigolyámnak könyvelték el, hogy nem szeretek kockáztatni! Ami nagyon is igaz, hiszen kisgyermekkoromtól kezdve mindig is kerültem az összeütközéseket, és magát a versengési élményt másokkal, elvégre a versenyeken sem az számítana ki győz, és ki veszít, hiszen a lényeg az, hogy minden verseny egyben csapatmunka is: hiszen az adott versenyző, és az edző gyümölcsöző és erőfeszítést próbáló kapcsolatából születik majd meg a végeredmény, így tehát akik mindent beleadtak, azok számára szinte már a felesleges mindegységgel bír, hogy győz-e az illető vagy veszít, mert önmagának bizonyította azt be, hogy megmutatta mivel, és hogyan bír, így tehát végeredményben mindenki győztes bizonyos formában, azzal a tárgyi bizonysággal, hogy valakit tárgyi trófeákkal tüntetnek ki, valaki pedig szóbeli becsülést érdemel, de így is úgyis mindenki győz, aki csak elindul egy versenyen.

  Így aztán meglehetősen nehéz dolgom volt, hiszen a fellelhető összes szakirodalmi könyvet, és pedagógiai tanulmányt ami ezzel az igen kényes, és meglehetősen bonyolult témával bonyolult foglalkozik elolvastam, és kijegyzeteltem a fontosabb részeket, de egyáltalán nem volt könnyű azt eldöntenem, hogy hogyan, és mi módon állítsam össze a szakdolgozatom tulajdonképpeni szerkezeti vázlatát, így történt, hogy csoporttársaim egy kisebb közösségével – akik természetesen mindannyian a tanárnőnél írták a szakdolgozatukat gyakorlati módszereket, és adalékokat szereztünk arra vonatkozólag, hogy hogyan kell hivatalos formába önteni egy készülő szakdolgozatot, hogy az a felsőbb vezetés tetszését, és érdemesítését is elnyerje, és így alakult ki aztán szépen lassan alig három és fél hét alatt majd az a pedagógiai, képesítő szakdolgozat, amit végérvényesen legelőször is 2006-ban írtam meg, de amit csak 2008-ban védhettem meg eredményesen, mert 2007-legelsején az éppen vizsgáztató docens asszonyok, és egyetlen úr is azt állították, - itt azért meg kell, hogy jegyezzem, hogy meglehetősen furcsa, és kicsit cinikus módon -, hogy:

 - Ön semmivel sem tudja bebizonyítani azt, hogy egyáltalán készült érdemben erre a sorsát meghatározó vizsgára! Ön teljesen valótlanságokat állít! – hát ehhez hasonló képtelenségeket vágtak intellektuálisan, és kellő fennhéjázó modorban szegény koponyámhoz, pedig a kellő tapintat, és kellő objektív hangnem azt gondolom, hogy mindenkinek kijárt volna, de nem baj, éreztem miatta egy nagyon kellemetlen feszültséget a lelkiismeretben, hogy vajon mindent jól csináltam-e, de emberségem meggyőzött, és megerősített egész addigi kitartott hitemben, hogy én mindent megtettem ami mentális képességemből futotta. Megnyugtathatom a tisztelt olvasókat, hogy később ez a tanári képesítővizsga sikerült 2009 januárjában, igaz pusztán csak egyetlen erős, és vasbetontermetű elégséges érdemjegyre futotta, de azért hál’istennek létrejött, amiben magam sem hittem, hogy megkaphatom a diplomát. Akik vizsgáztattak érdekes módon az összes vizsgáztató hölgy, és asszony volt, így nagyon meglepő volt, hogy bár a vizsgaelnök igyekezett a lehető legjobb arcát mutatni a szegény, verejtékekkel, és idegrendszerével küszködő hallgatóságnak, és mosolygott kitüntető örömleplezéssel, és meglehetősen leplezett őszinteséggel, titokban lehet, hogy annak örült a leginkább, amikor azt bátorkodott mondani:

- Tormás úr nézze kérem, átnéztük a maga vázlatát (mert a pedagógiai értékelésnek a típusait, és módszereit ismertettem, mint kiválasztott témámat amit ismertetni szerettem volna), és őszintén megmondjuk a felkészültségi idő az ön számára egy kicsit kevésnek volt mondható nem érezzük azt a felelete alapján hogy eléggé felkészült a felelete alapján, így hát önnek egy elégségest tudunk megajánlani! – Ezt mondta szinte leplezett jóindulattal a hangjában az éppen adott vizsgaelnök, és utána meglepő kíváncsisággal az iránt érdeklődött, hogy akinek meglepően sok a helyesírási hibája, nemcsak a vázlatában, de még a képesítő szakdolgozatában is az milyen jellegű munkahelyet fog találni?

 Mire én diplomatikus, és szinte kissé magabiztosnak álcázott hangnemben, mintha fel sem vettem volna a vizsgabizottsági elnök morzsákként elém szórt töredékszavait, azt feledtem, hogy:

 - Kérem szépen, állásinterjúra járok különböző könyvkiadók szerkesztésébe, ahol könyvkiadással is foglalkoznak! – mondtam, mire a vizsgaelnökasszony csak annyit kérdezett, végre teljesen leplezetlen őszinteséggel:

- Tormás úr mondja csak kérem, menni fog ez magának? – mire én azt mondtam kissé ismételten visszakuporodva szerény félszegségemben:

 - Remélem, hogy biztosan! Ezzel vettem búcsút mindannak a kételynek ami mindig is bennem élt.