ORBÁNNÉ SZORGALMAS ÉLETE, AVAGY A SZÍNLELÉS MŰVÉSZETE

Orbánné álmában rendszerint a halállal, az elmúlással álmodott. Legutóbb megint iszákos, alkoholista férje tűnt fel lelki szemei előtt, aki – rendszerint –, mindig is akart tőle valamit. Előbb csak kedvesen, majd egyre hangosabban, végül aztán ordítva kérte némi égetett szeszt, pálinkát, konyakot, vagy bort, mely az ő kertükben hosszú fürtökben termett. Végül aztán az öregasszony – önmagát meg nem hazudtolva –, elővette a közepes magasságú konyhaszekrényből a sodrófát és azzal akkorát ütött szegény szerencsétlen férje kísérténk feje búbjára, hogy a rémisztő szellemalak egyszerre váratlanul csak úgy fogta magát, és eltűnt. Az öregasszony csatakosan átverejtékezett párnákon tért magához éjjel komor sötétben. A kutyák álmát is megzavarhatta valamit, mert hangos, már-már elviselhetetlen rikácsoló ugatásokkal igyekeztek tudtul adni minden lakónak, hogy a sárgaszínű hold feljött, vagy épp – meglehet –, hogy néhány nemkívánatos tolvaj, betörő ólálkodik azoknál a házaknál előszeretettel, melyekben nincsen világosság, következésképpen totálisan lakatlanok, vagy elhagyatottak.
Az öregasszony ha egyszer már felriadt, akkor csupán csak nagyon kevésszer, kivételes alkalmakor feküdt vissza a zsongító, éber álom közé. Most úgy döntött inkább aprócska teamécsest gyújt a konyhában, mely közvetlenül a fürdőszoba és a spájz mellett kapott helyet, és főz magának egy kisebb bödön mézes-ciromos teát, úgy is állandóan arra panaszkodott az utóbbi időben, hogy végtagjai mintha ólomból, vagy betonból volnának, mindig lehúzták egyre cinikusabb életkedvét, és az élethez való közvetett viszonyát.
S ha már felkelt megnézte, hogy az évek során termetes, böhöm nagy négylábú jószággá felhízlalt kutyája is miként van a kinti udvaron a kutyaházban? Talán visz neki a tegnap megmaradt szikkad csurgatott tojásleves, vagy babfőzelék maradékából, mert az egyre drágább kutyaeledelt kisnyugdíjas lévén egyre kevésbé engedhette meg magának.
Sokszor végig gondolta különösen, kacifántosan, és nagyon is furcsán alakult életét. Pedig amikor tizenkilenc éves volt még egy valódi ügyvéd és orvos is udvarolt neki, aztán – mint később megtudta – nyugatra emigrált, és azóta mindig küld ezt-azt. Néhány képeslap, és színes családi fotó, és egy gondosan összeválogatott élelmiszercsomag jelezte áprilisi születésnapján, hogy azért még nemteljesen feledkeztek el róla néhai, még életben lévő romantikus udvarlói.
Vajon ha kicsit jobban be tudta volna osztani a pénzt, akkor a papa is életben volna?! – töprengett hangosan, magában motyogva mondva ki a drága szavakat. Vagy talán hagynia kellett volna a francba az egészet, és a két közös gyerkőccel új életet kezdeni valahol másutt, ahol még nem ismerhetik nagyon dolgos, ám mégiscsak alkoholista férjét, aki ha már egyszer, aztán később többször is felöntött a drága garatra, aki kelekótya módján az összes maradék pénzt elkótyavetélte mindenféle kidobni való haszontalanságra.
Aztán amikor kisebbik fiát jó néhányszor felakasztotta az udvaron terebélyeskedő, sudár diófa legfelső ágára, de úgy, hogy a szerencsétlen, akkor még alig öt-hat éves kisfiúcska úgy jajveszékelt, hogy a szomszédok apraja-nagyja mind összesereglett mire az öregasszony hazajött, és akkor persze megint muszáj volt elővennie a sodrófát, hogy férjét kicsit jobb irányba ösztönözze, ha nem megy szép szóval, akkor értelemszerűen kisebb fizikális erőfölénnyel noszogatva.
- Most mit pattogsz itt nekem mama?! – kérdezte férje holt részegen. – A gyerekkel nincsen semmi gond! Még jól érzi magát! – azzal a részegeskedő családfő párszor felnézett a diófa tetejére, ahová kisebbik gyerekét akasztotta, ám most úgy tűnik nem volt sehol. Ezen kissé megrökönyödött, majd meg is sértődött. – Hol a csodába lehet az a kölök?! – kérdezgette elsősorban saját magát.
- Majd én adok neked! Nesze! – az öregasszony teljes erőből akkorát ütött férje kemény kobakjára, hogy a részeg férfi pár percig csillagokat látott maga körül, és azt hihette egyenesen a mennyországba tévedt. – Hát nem szégyelled magad, hogy a legkisebb gyereket föllógatod a fára?! Hát milyen egy ganaj ember vagy te, mi?! – az asszony ott helyben úgy lehordta férjét, hogy a férfi később, amikor már a józanodás göröngyös, másnapos útját kezdte taposni nemgyőzött égre-földre esedezni, meg bocsánatot kérni feleségétől, hogy hát az igazán nem úgy volt, ahogy azt gondolja, csak neki gyengék az idegei a rengeteg sok munkától, és ezért, amikor a munkaideje letelt szüksége volt egy kis magányra és pihenésre.
- Majd adok én neked pihenést! Nézze meg az ember azt a kutya istenfádat! – azzal megint egy kiadósat, és nagyot sújtott a férfi fejére. Aztán ahogy az lenni szokott az asszony bement a gyerekeknek ebédet, meg vacsorát készíteni, és így telt el egy átlagos hétköznap.
Vagy talán nem ártott volna megtanulni az alkalmazkodás ősi fortélyát, ahogy anyja mindig tanácsolta neki, amikor férjhez ment?! De hát anyja sem tudhat mindent, nem igaz?! Aki megadja önmagát a tanácstalanságnak, az egyúttal kicsit önmagával szemben is tartós, visszavonhatatlan árulást követ el, amit jóvá tenni nehezen lehet. Váratlanul iszonyatos haragra lobbant, mert – annak idején –, bátya kapta meg azt a takaros családi házat nagy kerttel, és némi kézpénzzel karöltve, melyet eredetileg úgy volt, hogy a dédnagymama neki szán, aztán mivel a bátya mindig is kicsit törtetőbb, gonoszabb volt, akárcsak a rámenős rokonság nagy része nem lehetett csodálkozni azon, hogy az asszonyt gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra teljesen kisemmizték a nagymamai örökségből, melyet a törvény szerint azért nem ártott volna normálisan, és emberségesen szétosztani.
Aztán ahogyan jött egyik terv, vagy megvalósításra szánt cél, és elképzelés ugyanúgy röpke, tiszavirágéletű pillanatok múltán tova is szállt. Aztán ahogy az évek jöttek, mentek a két kisfiúból is felnőtt ember lett, és az idősebbik felnőtt férfi már szándékosan szégyellte főként részegeskedő apját, és csak ritkán ment haza, ha már úgy érezte muszáj megtudnia, hogy szülei nem fojtották-e meg egymást egy kanál vízben.
Ha bármire szükségük volt azt rendszerint az idősebbik felnőtt fiú intézte el számukra. Legyen szó színes tévéről, rádióról, mosógépről, és a háztartáshoz szinte elengedhetetlen készülékekről, műszaki cikkekről. Igen ám, de mivel az elektronikai dolgok egyébként is hamar tönkre mennek, nem lehet csodálkozni azon, hogy az öregasszony – mivel nem sok mindenhez értett –, józan paraszti eszével inkább a lavórban mosást, és a mángorló használatát preferálta.
- Jaj anyuka! Az Isten áldja már meg! Miért nem használta a mosógépet?! Direkt magának lett véve! – bosszankodott a menye, hiszen jószerivel általában ők fizettek férjével mindent.
- Édes lyányom, nem nekem való ám az! Nem tudom én aztat kezelni! – állapította meg mentegetőzve az asszony.
S bárhogy is magyarázták el a lehető legváltozatosabb, legegyszerűbb formában az adott gépek használatát, működési elveit az öregasszony sokszor ténylegesen úgy viselkedett, mintha már csak azért se akart volna engedelmeskedni szerettei akaratának.
Később aztán meghalt az alkoholista papa. A kisebbik unokának azt mondták, hogy a papa nagyon sokat betegeskedett, és aztán szép csendben elaludt. Nem lehet tudni pontosan, hogy vajon sokat szenvedett-e, vagy csupán ő is úgy volt vele, hogy jobb neki a túlvilágon, semmint hogy egész napján mást se csináljon, csak részegesen lopja a napot.
A nagyobb felnőtt férfi sírva fakadt apja temetésén. Ritkán lehetett ilyesmit látni, hiszen egy-egy családban még mindig tartotta magát a mondás, miszerint: a férfi jobban teszi, ha elfojtja bánatát, és szomorúságát, tehát nem mutatja ki bármennyire is akarja érzelmeit, önmarcangoló, belső lelki gyötrelmeit. A kisfiú keservesen sírva fakadt, amikor megmutatták neki a szándékosan már lezárt tölgyfakoporsót, és még mindig nehezen hitte el, hogy alig ismert, különös nagyapja fölment az angyalok közé, mert állítólag szükség volt rá odafönt.
Ahogy az évek továbbra is teltek özv. Orbánné családi háza leginkább egy romhalmaz putrira lett hasonlítható. Szabályosan úgy festett a homokos agyagtéglákból összetákolt, takaros, virágos házacska, mintha a legelső komolyabb szélvihar, vagy természeti katasztrófa azonnal, egy csapásra összedöntené. A nagyobbik felnőtt férfi képtelen volt tovább elviselni, hogy anyját szájukra veszik a kíváncsiskodó, pletykaéhes szomszédok, épp ezért festéket vásárolt és egy verőfényes nyári napon megjavította a kinti kerítést és le is festette, mert már siralom volt csak ránézni is. A ház teljes renoválására is ráköltöttek tetemesen horribilis összegeket, mondván, amit egyszer meg kell csinálni, azt meg kell csinálni. Persze az öregasszonynak erre csupán csak egy válasza érkezett: - Jaj kedveskéim! Miért költöttétek drága pénzt ilyesmire?! Még bőven kibírta volna legalább húsz évig akkor meg már minek vesződni?!
A felnőtt fia erre rendszerint füstölögve úgy méregbe gurult, hogy legszívesebben jócskán oda mondogatott volna öreganyának néhány nem túl kedves szót, ehelyett inkább már az ötödik cigarettájára gyújtott rá, és mérgében inkább levágta a gazos füvet az udvaron, és megnyeste a sövénybokrokat.
A kertesházas utcában – ahol szinte mindenki ismerhette -, az öregasszonyt, akár a rossz pénzt előbb-utóbb sorrendben kezdtek kihalni a régen született emberek. Az öregasszonynak napi rutinszerű elfoglaltságává lett, hogy temetésekre, búcsúztatókra járjon, és ilyen gyászoló alkalmakor rendszerint mintha kicsit mindig elemében érezhette volna magát, hogy ezzel is kifejezhesse megértő támogatását és részvétét az elhunytnak, és annak családjának, holott voltak olyan emberek, akiket még csak nem is ismert, és életében egyszer sem találkozott velük. Hát persze, hogy ez újabb és újabb családi perpatvart szült családtagjai között, hiszen ilyen esetekben az öregasszony előszeretettel szerette eljátszani a bőkezű mecénás támogatót, mint valami Csekovicsné, akinek a bőre alatt is pénz van, és miután a pénzzel sosem tudhatott igazán bánni, ezért kevéske nyugdíja is záros határidőn belül gyakorlatilag odalett, így szinte unos-untalan ki volt szolgáltatva az emberek, és rokonai jóindulatának. Kisebbik felnőtt fiú – mivel ők a közelében laktak –, majdnem minden héten meglátogatta és bevásárolt neki persze tetemes összegekért, azt állítva, hogy méregdrágák lettek az alapvető élelmiszerek.
- Dezsőke drága! Ha ráérsz megmetszhetnéd a szőlőt is! – kérte az öregasszony.
- Jaj anyukám! Te is tudod, hogy most a gyerekekért kell rohannom az óvodába. – vágta rá ellentmondást nem tűrve felnőtt fia, azzal bevágta magát az autóba és már ment is valamerre csakhogy ne kelljen még egy bő fél órácskát szegény anyjával együtt lennie.
Orbánné nem igazán ismerte ki magát a XXI. századi modern, változó világban. Éppen a piacra sietett egyik nap, amikor egy nálánál idősebb öregasszony szólította meg, hogy nem-e kísérné át őt a zebrán, hiszen már alig lát így is félig vak szemére, mire Orbánné közvetlen segítőkészséggel azonnal karon fogta a másik asszonyt, és kísérgetni kezdte. Közben azonban észre se vette, hogy nyakláncát egy szemfüles tolvaj – kiről aztán később kiderült, hogy a másik öreg nőnek lehetett a bűnsegédje –, úgy lecsatolta és ellopta tőle észrevétlen, hogy mire a másik asszonnyal átértek a zebrán a tetszetős aranyékszernek, mint megbecsült, értékes holminak egyszerűen lába kelt. Orbánné pedig nem győzött siránkozni családtagjainak a telefonba, hogy őt ennyire egyszerű, számító eszközökkel egyszerűn kirabolták. A családtagoknak is egyöntetű válaszuk volt erre az esetre: Máskor nem kell felékszereznie magát, ha egyáltalán elindul bárhova is.
Mivel pénze sosem volt, és mivel mindig szomszédaira támaszkodott Orbánné valósággal hamar hozzászokott, hogy ,,szívességet szívességért” alapon kérjen segítséget mikor mire volt szüksége rendes, gondoskodó szomszédaitól. Legutóbb is, mikor a szőlőtőkéket kellett volna rendesen megmetszni a szokásos forgatókönyvet alkalmazta; előbb felhívta telefonon fiatalabbik fiát, aki persze mindent ellenzett és esze ágában sem volt segíteni, majd végül – szokásához híven –, a szomszéd utcácskában lakó idősebb házaspár közül hívta be magához a rendes öregembert, hogy végezze már el bizonyos dolgok fejében a ház körüli kerti munkák nagy részét. Így mentek a dolgok egy darabig, míg nem a szomszédban élő kissé félkegyelmű, és ütődött, szintén részeges emberhez be nem költözött néhány kétesértékű, marcona bűnőző-töltelék, akikkel az ember nem szívesen akadt össze egy holdvilágos éjszakán, pláne soha ebben az életben nem kért volna tőlük segítséget.
- Hát jó napot, jónapot kedves Károly! – köszönt a félkegyelmű embernek, aki egyrészt a folyamatos italozástól, másrészt csecsemőkori fejre esésétől vált állítólag ütődötté, és nem százassá.
- Csókolom Orbán néni! Mit segíthetek? – kérdezte kedvesen, segítőkészen.
- Karcsika drágám! Le kellene vágnia a barack és a cseresznyefáim ágait, meg meg kellene javítania a kinti kaput is! Van sóder, meg cement, de én már vénasszony vagyok, és nem értek az ilyesmihez!
- Máris csinálom! – A félkegyelmű ember tette, amire az öregasszony felkérte. Előbb a barack, aztán a cseresznyefák ágait kurtította meg, de olyannyira, hogy kérdéses volt, hogy jövő ilyenkora egyáltalán hoznak-e termést, később pedig sóderből, homokból, malterből összekevert valami masszát és gondos kőművesek módján máris tapasztani kezdte egy rozsdás, és elgörbült vakolókanállal a kinti kerítés pusztulásnak indult talpazatát, aztán néhány órácska múltán kész is lett vele. Kissé kontár, Mekk mester munkának hatott, ám az öregasszony azért hellyel-közzel mégiscsak megvolt elégedve, és alaposan beebédeltette rántott levesből, petrezselymes újkrumpliból, és rántott húsból álló ebédjével a félkegyelmű embert, aki csak azt tette, amire éppen utasítva lett. Később aztán, amikor Orbánné idősebbik felnőtt fia újfent meglátogatta özvegy anyját, és meglátta az összetákolt kerítést megint úgy elfutotta a kiadós méreg, hogy legszívsebben ott helyben szíjat hasított volna a meggondolatlan öregasszony hátából.
- Jaj anyuka! Hát az ég áldja már meg végre! Mi az ördögöt művelt már megint?! – gyújtott újabb cigire, hogy idegességét, és felbőszített haragját féken tartsa.
- Semmi az egész édes fiam! Hiszen te is látod! Karcsika szépen, takarosan elintézte! Nem olyan rossz az! – legyintett könnyedén az öregasszony, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne kontár, pocsék munkákat végezni. Idősebbik fia pedig ezt utálta meg nagyon. Az állandó Pató Pálné, és Csekovicsné viselkedését, és hozzáállást.
Aztán – ahogy az lenni szokott –, az öregasszony egy nap többet már nem kelt fel hajnalok hajnalán az ágyból. Éjjel érte őt a váratlan halál. Állítólag megint csak részeges ura látogatta őt meg legjobb álmai között, és vitte őt át a túlsó oldalra…

ANONYMUS-ISMERETLENEKÉRT

Valamit muszáj volna végre már tenni
e felszínes, untig köpönyegforgató Kor
ismeretlen művészeiért. Mielőtt végleg elfelejtődnek.
Kitörli Anonymus-neveiket
a gyarló hitvány emlékezet,
Idő ahová megszülettek.

A díjak, huhogók, segg-talpnyalók
ócska kis kórusa, öntömjénező kiváltságok
a bestszeller-listákon tetszelgőknek
nem lehet elég.
Az sem ha egy-egy ügybuzgó irodalomtörténész,
lobbizgató hobbi-irodalmár elsorolja,
előveszi porokká vált kéziratok töredékeit
s kukackodó kutatómunkába fog.

Mert talán nem is igazán
a tudatosan elfeledhető eltemetettség,
agymosott feledékenység öli meg
immár őket a por-szagú
papír-tengerek kupec-országában;
ismeretlenség homályában
már így is önmagukat pácoltan,
vesztegelve fuldoklanak.
S a fölöslges dics-himnusz
dáridók a fejükig is elérnek.

S míg megvesztegethető ígéretek,
nyálkás kételtű szóbeszédek közt
kölönbséget tenni egyre nehezebb;
szándékosan védtelenített ígéretek
semmitmondó szócséplések süllyesztik
egyre inkább piskálkoló nivóikat.

Piperkőcök exibicionistán bájolgó,
felszínes fogadásai sem hozhanak számukra
megérdemelt sikert,
vagy mélyenszántó elismerést
– s mindennap megkövetelik tőlük,
hogy felemelt, pesszimista-kedvvel
még bizakodhassanak, s még
éjjelente a teremtő szavak,
kreatív folyamatok Mindenségével
flörtölnek s agyalnak
– hajuknál fogva felrázza őket
a kiábrándító, kóbor reggel.

Párnázott, lakozott ketrec lesz
immár végleg az eddigi ismeretlen életük,
ha egy-egy mecénásabb-kedvű
patrónus fel nem karolja majd őket;
mert nem csupán a méltánytalan
semmibevevés vagy hitvány,
semmitmondó ígéretek ölik meg őket.
Sajnos az öntömjénező fejtágítás,
hobbiszintű reklám-hadjárat koránt sem elég.
Valamit muszáj lenne tenni e felszínes,
köpönyöegforgató Kor ismeretlen szerzőiért!

EGYETEMI SZERELMEK: EGY KÖLTŐ SZÜLETÉSE

Bölcsészeti karra jártak mindketten, azonban Antal már a kezdetek kezdetén pontosan megértette, hogy jó pár docens, és konzervatív professzor akad itt majd, akik emberi gonoszság, avagy szándékosság folytán rendre elfogják vágni előttük, és csoporttársaik előtt a méltó, és talán sikerélményekben gazdag érvényesülésük útját. Míg Antal úgyszólván a kortárs magyar irodalmat, és a klasszika filológiai előadásokat szándékozott ,,megreformálni” olybáképpen, hogy egy-egy szemináriumi foglalkozás alkalmával igenis rendre kérdőre vonta az órát tartó tanárt, miszerint: mikor írnak végre verseket, és fordítanak kortárs irodalmi műveket, addig a gyönyörű, és álomszépséges Léna már nem volt ennyire biztos a dolgában, elvégre, ha egy nőnek egyszerre több kérő is jócskán csapja a szelet, akkor azért nem árt vigyázni, hogy kinek ajándékozza el hamvas bájait, és kegyeit. És hát a gyönyörű Léna – akibe tudvalevően –, maga Antal is halálosan, és visszavonhatatlanul beleszeretett, de félt megvallani neki az igazat, ehelyett ostoba, néhol gyerekes, de azért egészen tűrhető hosszú prózai szerelmes verseket igyekezett róla körmölgetni nagy méretű spirálfüzetébe, amíg egy-egy halálosan unalmas óra tartott.
Végül aztán egy fantasztikusan nagy tapasztalattal, és széles, egyetemes műveltséggel rendelkező, igen-igen nagy tekintélyű irodalomprofesszor irodalomtörténeti óráján úgy hozta az élet, hogy egyetlen hosszú padsorba próbálták magukat úgy ahogy összezsugorítani – ez bizony Antalnak ment a legkevésbé, hiszen ő megtermettebb, testesebb, és mackósabbnak bizonyult, mint a nádszálkarcsú, és egzotikus Léna.
- Már egy hosszú ideje figyellek téged, és képtelen vagyok megfejteni, hogy kicsoda is vagy te tulajdonképpen?! – kérdése valósággal azonnal kibillentette Antalt, aki annyira átszellemülten, és megrészegedve, megbabonázva hallgatta kedvenc professzora mély, bölcs, történetmesélős orgánumával Vajda János költészetéről szóló előadást. És abban az egyszeri, és talán megismételhetetlen pillanatban, amikor mindketten egyszerre nézhettek egymás szemébe, Léna szíve végzetesen megdobbant. Még sosem láthatott ennyire naiv, szinte gyerekesen játékos, és ugyanakkor sokat szenvedett, és látott zöldes-barnás szemeket, mint amilyen Antalé volt, és azonnal úgy érezte magát, hogy neki ezzel a kivételesen különc, és mindenképp különleges fiatalemberrel bizony-bizony még jócskán dolga lesz.
Egy másik alkalom is ritkaságszámba ment, viszont annál inkább megragadt Léna kissé könnyelmű, és feledékenységre is képes emlékezetében. Éppen a soron következő retorikai szeminárium következett, ahol mindenkinek kötelezően a csoporttagok, és a témavezető tanár előtt kellett elmondania elgondolkodtató, megírt beszédét természetesen a retorika bevett szabályrendszerei szerint, és amikor Antal emelkedett szólásra, és kifáradt a katedrához az A/4-es beszédét szorongatva, mint aki elfelejtette az egész szöveget elegendő volt egyetlen mindent kifejező szerelmes mindenség-pillantás, hogy Léna mennyország-szépségű őzikemosolya valósággal beragyoghassa a kínkeserves letargiával kezdődő napot. És ezt csak bearanyozta az a perc, amikor Antal papír nélkül kezdett szépen zengő beszédbe, mintha csak egy nagyon jól megkomponált költeményt szavalt volna el máris közös életükről kezdett mesélni izgatottan, és kíváncsian figyelő hallgatóságának. Pláne akkor, amikor ahhoz a részhez ért, hogy a kórházba vitte imádott, rajongásig szeretett feleségét, aki gyönyörű kisbabával ajándékozta meg fájdalmai ellenére akkor jelentőségteljesen Lénához szóltak szavai, aki szemmel láthatóan valósággal azonnal elsírta magát hangtalanul, és csak úgy potyogtak meghatottságának jelentős krokodilkönnyei.
Amkor véget ért a foglalkozás és Antal jeles, és megfelelt érdemjegyet kapott a vele kezet rázó, és büszke retotikatanártól és már csupán csak Léna és ő maradtak kettesben a teremben, Léna gyorsan odaszaladt a jócskán megilletődött Antalhoz, aki teljesmértékben megvolt róla győződni, hogy most egy kiadós pofont, vagy kisebb nyaklevest fog kapni ettől a lenyűgöző, gyönyörű angyali lénytől, ám ami ez után következett őt is meglepte.
- Ne szólj, és ne kérdezz semmit Tóni! Ölelj át! – azzal máris pulóverére, és mellkasára hajtotta fejét, és hagyta, hogy Antal védelmező tölgyfakarjai jótékonyan, és gyöngéd védelmezőn körül fogják. Léna fölpillantott a fiatalemberre, akinek szemében különös lángok játszadoztak, és enyhén telt ajkaival pipiskedve megcsókolta, becézgetni kezdte a másik ajkait. Még hosszú, jelentős percekig maradtak így együtt.
Azonban, amit a következő első irodalomtörténeti szeminárium tartogatott arra talán Antal volt a legkevésbé felkészülve. Kiderült ugyanis, hogy Berzsenyi Dániel költészetéről lesz szó, és ezért az illetékes, velejéig gonosz docensnő mindenkitől megkövetelte, hogy a kritikai kiadást hozzák el az adott órára, mert akinél nem a kritikai kiadást fogja találni annak azonnali elégtelent ad, és kisebb csoport előtti nyilvános megaláztatás keretében az eddigi fél évnyi munkásságát is semmisnek tekinti.
Antal és Léna nem is lehetett volna boldogabb, és sugárzóbb, mint akkor. Gyorsan egymás mellé ültek szándékosan, akár a kamaszszerelmesek, és a pad alatt szorongatták, simogatták egymás kezeit, amíg a középkorúságban szenvedő, aljas matróna be nem rántotta maga után a teremajtót, arra hivatkozva, hogy meghibásodásnak indult az adott rozsdás zár.
A matróna valósággal azonnal kiszúrta az egymás boldogságának önfeledtül örülő fiatal, felnőtt szerelmeseket, és rögvest a padjukhoz lépett pár kimért lépést.
- Antal kedves! Amint látom maga megszegte a felállított játékszabályaimat! – közölte sziszegve, akár egy alattomos kígyó, és szúrós szemeivel valósággal a félszeg fiatalember veséjébe látva. Jelentőségteljesen felemelte a padról Antal Tescóból vásárolt, és éppen emiatt szánalmas, hitvány verseskötetét, majd a kötet lobogtatva tüntetően a csoporthoz fordult:
- Hát Hölgyeim, és Uraim! Látják aki, mint Antal nem tartja be az előre megbeszélt játékszabályokat azokkal sajnos nem kivételezhetek többet, és elégtelent vagyok kénytelen adni mind az órai, mind pedig az egész fél éves munkájukra! – azzal a kis kötetecskét hitvány módon odalökte a padra, hogy valósággal csak úgy koppant egyet.
- Tanárnő kérem… - szólalt meg halk, ám annál határozottabb hangon Léna. Még fel is állt, hogy ezzel is kifejezze párja támogatását.
- Csak nem maga is megszeretné buktatni önmagát kedves Léna?! – döbbent meg ekkora pimaszság láttán a hörcsögfogú matróna.
- Tanárnő kérem szépen… Antal mindig becsülettel, és rendesen igyekezett felkészülni minden órára. Sajnos a tanárnő által kért könyv hatezer ötszáz forintba kerül, és aki Koleszos, vagy bejáró, vagy albérletes nem biztos, hogy ki tud azonnal fizetni ekkora összeget egyetlen könyvért. – szavai azonnal helyeslő mormogást, és hümmögéseket váltottak ki, míg az adott docensnő vésztjóslóan elmosolyodott, mint aki bosszút fog állni, azért, mert az egyik tanítványa szembe mert menni akaratával.
- Léna kedves! Ha továbbra is szándékában áll védelmébe venni ezt a szerencsétlen Antalt, akkor akár most rögtön ide is adhatja az indexét, mert magácskát is megbuktatom, és tönkre is teszem!
Léna – úgy tűnt legalábbis –, egyáltalán nemijedt meg a fenyegető beszédtől, sőt! Úgy lökte a docensnő orra elé a fekete index könyvét, mintha egy jóskártyát lökött volna, ami az univerzum kezdetét-végét jelképezi. Fejedelmi pillanat volt, mire a csoport néhány tagja; főként Léna csajos barátnői azonnal heves tapsolásba kezdtek.
- Csöndet! Csöndet a teremben! – kezdte elveszíteni megtépázott tekintélyét, és türelmét a docensnő. – Aki még egy hangot hallat, vagy tapsolni merészel azt úgyszintén megbuktatom! Erre már azért többen azért mégiscsak kapisgálni kezdték, hogy nem babra megy a játék, így végül kisebb nehézségek árán, de mégiscsak abbamaradt a jogos, elégtételszerű tapasvihar.
- Az óra végén Léna és Antal mindketten jelentkezik az irodámban, ha jót akarnak maguknak! – fenyegetőzött, mire Léna helyet foglalt és újfent megszorította Antal idegességében jócskán verejtékező kezét.
Amikor az órának bő negyven perc múltán vége lett, és a legtöbben máris tovább indultak Léna csajos barátnői elhatározták, hogy segíteni, támogatni fogják mindenben barátnőjüket, és majd együtt mennek a docensnő irodája elé. Így legalább tíz-tizenöt tanítvány lépkedett egymás mellett, akár egy kisebb csapat az Irodalomtudományi Tanszék irodái elé, ahol a megalázott docensnő szemmel láthatóan már tűkön ült saját, fortyogó haragjában. Léna kopogtatott párat az ajtón, mire kiszóltak, hogy bejöhetnek. Így mind a tizenöt hölgy és persze Antal belépett a takarosan festő, világos irodába, ahol négy összetolt asztal közül az egyik előtt üldögélt szemeit jócskán meresztve az idegileg zaklatott matróna.
- Úgy látom, hogy bármit is mondok maguknak az veszett fejsze nyelével egyenlő! Nem mondtam, hogy csak Lénával és Antallal akarok beszélni?! – fordult az egybesereglett tanítványok felé, akik most magabiztosnak, erősnek, rendíthetetlenek érezték magukat. Talán még sosem voltak ennyire egy csapat, csupán csak az eltelt órákban.
- Antal és Léna maradnak, maguk meg takarodjanak, amíg elnéző vagyok! – parancsolta, így a csajos társaság többi tagjai biztató tekintetükkel egyelőre búcsút mondtak két társuknak, és inkább a kihalt, lézengő folyosón várakoztak csöndesen, feszülten.
- No hát maguknak aztán tényleg van bőr a képükön! Antalt még megértem, mert ő világ életében egy szánalmas idióta volt, aki nem is való magyar szakra, de magában kedves Léna nagyot csalódtam! Mihez akar az életével kezdeni, ha már most ennyire könnyelműen, és a szabályokra fittyet hányva tengeti majd az életét?! – mindkettővel farkasszemet nézett, és csak remélni tudta, hogy szavai valamilyen hatással, befolyással lesznek a két fiatal felnőtt lelki világára.
- Nos, ami pedig Antal barátunkat illeti, meg kell értenie, hogy én nem haragszom magára! Számos olyan egyedi, és különleges emberrel volt már dolgom, akik fényes karriert futottak be, legyen szó a közterületfenntartásról, vagy épp a büntetésvégrehajtásról. Talán megpróbálkozhatna esetleg ebben a két szektorban Antal kedves, hátha felvesznek maguk közé palimadarakat is! Ettől eltekintve ami a fél éves eredményeire vonatkozik amennyiben a szigorlati vizsgán sem megy át, akkor évet fog ismételni, és megint egymás idegeire mehetünk! Nem tudom, hogy eljutott-e a híg agyáig ez a bizalmas, ám annál lényegesebb információ?!
- Igen tanárnő… minden világos… - rebegte halkan, szégyenlősen.
- Remélem is! – most megint Lénán volt a sor. – Ami az ön minősíthetetlen viselkedését illeti Léna kedves, ha még egyszer megaláz engem bármelyik csoportom, vagy előadásom alkalmával gondoskodom róla, hogy soha ebben az életben ne kaphasson diplomát! Legalább is, amíg én itt vagyok! Világos?! Megértette?!
- Tanárnő kérem… minden tisztelettel, de nincs igaza… - válaszolta.
- Bocsásson megkedves Léna, de sajnos nagyot hallok, és nem igazán értem, amit éppen mondani akar?!
Léna most jó hangosan gyakorlatilag a docensnő szúrós, izzó barna szeme közé vágta ítéletét:
- Nem volt fair játszma, amit Antallal, és velem tett tanárnő! Maga elvetemült, és nagyon gonosz nő! Mindenkinek elmesélem, hogy miket szokott tenni, és hogyan alázza meg a diákjait!
- Ó, maga kis csacsi! Azt hiszi kedves Léna, hogy még soha ebben a büdös életben nem fenyegetek meg?! Téved kedvesem! És ha azt gondolja, hogy most megijedtem, akkor ostobább, mint Antal! Mit gondol Léna, kinek fognak hinni, ha kitálal, és mindent elmondd?! Magának, aki még csupán alig töltötte be a huszonkettedik életévét, vagy nekem, aki egy megbecsült, felsőoktatási intézmény többszörösen kitüntetett pedagógusa vagyok?! Ne röhögtesse ki magát, ha erre kérhetem! – vetette oda legyintve, könnyedén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- ...Viszont csak egy Féreg… - vágott vissza ezúttal valamivel bátrabban Antal, és egyszerre hálásan, és szerelmesen nézett Lénára.
- Hát úgy látom, hogy a tárgyalásaink jelenleg holtpontra jutottak elsősorban a maguk hibájából! Most elmehetnek! Adok néminemű gondolkozási időt, hogy felnőttekhez méltón, részletesen is átgondolhassák tetteik mélyreható következményeit. Most elmehetnek! – újból felvette az íróasztalán felejtett szemüvegét és irataiba temetkezett, mint akinek aznapra van éppen elég sűrgösebb elfoglaltsága.
Később aztán, ahogyan azt Léna jó előre megígérte a docensnőnek mindent elmesélt az adott Irodalomtudományi Tanszék tanszékvezető tanárnőjének, aki viszont – sajnálatos módon –, nagyon jó évtizedes barátság fűzött az illetékes docesnőhöz, és az ügyet egy egyszerűsített enyje-benyjével nemes egyszerűséggel a szőnyeg alá söpörték.
Ahogy az várható volt, Antalt azonnali hatállyal kicsapták, kitiltották az egyetemről; maradék vizsgáit, szigorlatait sem fejezhette be, mivel minden rendszernek szüksége van ügyeletes bűnbakokra. Léna elmarasztalásban részesült, de lerakhatta fennmaradó vizsgáit és egy bő év késéssel vehette át magyar-történelem szakos diplomáját.
Antal Egerben fejezte végül be a rettegettnek hívott magyar-szakot, és bátra lehet állítani, hogy ottani tanárai, és professzorai hamar felfigyeltek bontakozó költői, és írói tehetségére, mert az utolsó seniori évben nem sokkal azelőtt, hogy diplomáját kézhez kapta volna tanárai kiadták szabad prózai verseinek első kötetét abból a pénzből, amit egymás között ,,kalapoztak” össze, és amikor Antal szerénykedve, tétován fellépett a pódiumra immáron fekete tallárban, és hófehér kesztyűben, hogy átvegye oklevelét miután a kölcsönös, mélyen érző gratulációk, és orkán erejű taps viharok elhangzottak, irodalomtanára odalépett hozzá, és csak ennyit mondott ravaszkás mosolya kíséretében:
- Azt hiszem kedves költő barátom, ez az Öné! – s odanyújtotta a jócsán megilletődött Antalnak frissen nyomdából kiszabadult önálló kötetét.
Antal később visszament Budapestre megkeresni Lénát, aki tervező grafikusként helyezkedett el valahol a belváros környékén egy hatalmas üvegpalota irodaházban, és mikor megmondta a nevét a két gorillatestű biztonságis be sem akarta ereszteni. Csupán amikor Léna lejött személyzetis liften a recepciós pulthoz akkor döbbent rá, hogy egykori szerelme áll előtte, aki egészen rendesen megemberesedett, és kicsit talán le is fogyott. Úgy szaladt oda hozzá, akár egy fruska, aki rajongásig szerelmes még mindig belé, és össze-vissza csókolgatta nem törődve, hogy a két idióta biztonsági őr kedvére figyeli az érzelmes, romantikus jelenetüket.
- Hogy kerülsz ide édesem?! – kérdezte sugárzóan boldog, de nedves szemeivel, mosolyogni próbálva.
- Érted jöttem drága, és hoztam neked valamit… - előbb fél térdre ereszkedett ünnepélyesen, majd előhúzta mellényzsebéből a kiskocka alakú, fekete dobozt, aminek a fedelét kinyitva egy tetszetős fehérarany karikagyűrű csillogott máris Léna előtt.
- Igen, Igen, Igen, Igen! – kiáltotta világgá a hírt Léna és az sem érdekelte, hogy mit gondolnak róla. – Téged választalak! De mondd már el, hogy mi a második meglepetés?! – kérdezgette kuncogva, huncuttul, és kíváncsian, amikor végeztek alig tíz perc alatt az ünnepi lánykéréssel.
- Kérlek csukd be a szemed… - kérte
Antal elővette hátizsákjából a féltve őrzött kincsét, és óvatosan Léna kezei közé tette.
- Most már kinyithatod úgy hiszem…
Amikor Léna óvatosan kinyitotta a szemét alig akart hinni a szemének. Antal első, nyomtatásban megjelent, keménytáblás, ötszázoldalas verseskötetét látta.
- Azt a mindenit! Hát ez nm semmi édesem! Őszintén gratulálok! Ölelte őt ragaszkodóan, és csókolóztak romantikusan, forrón, hosszanartón, majd Antal párjának gyűrűs ujjára húzta a szépséges, tetszetős karikagyűrűt, és elrendeltetett a jegyesség.

TINTA ÉS SZÍVVERÉSEK: ÚJ ÉLET AZ EGYESÜLT KIRÁLYSÁGBAN

Kriszta magyar-művelődésszervezőként már javában, és előre eldöntötte, hogy nem reked meg kicsi hazája berendezkedésénél, és annál az ún. családmodelnél, melyet előbb-utóbb minden nőre ki szándkoztak terjeszteni. Helyette inkább nyakába vette kiadósan megpakolt hátizsákját, és néhány gurulós bőröndjét és jelképes keretek közt isten hozzádot mondott Budapestnek.
Később Yorkshire-ben ért földet, ahol máris egy afféle kicsi, hangulatos csehóban kapott amolyan félig pinérnői, félig pedig felszolgáló, csapos állást, és alig három, négy hónapon belül, ahogy későbbi munkálatói megismerhették a bizalmasan csak ,,magyar lányként” emlegetett hippi, farmeres kinézetű nőt hamar bizalmukba fogadták őt a kis falusi közösség furcsa, különködő lakói. Krisztában az volt a fantasztikus, hogy sosem a múlt történésein rágódott, vagy emlékei között bolyongott, mint egy szándékosan önmarcangoló, és súlyos gondolatokkal megterhelt elme, sokkal inkább előre a bizonytalan jövő felé tekintett, és inkább elhitette magával, hogy az Egyesült Királyságban azért mégiscsak több lehetőség akad, mint mondjuk, ha továbbra is Kelt-Közép Európa vendégszeretetét élvezi.
Egyik nap éppen kevés forgalmat bonyolítottak be a kiskocsmában, így Krisztának bőséges ideje volt arra, hogy részletekig menően átgondolhassa életét, és a további karrierfolytatást. Annyit már eddig is biztosan tudott, hogy nem egy kis pubban szeretne sem megöregedni, és ráncos vénasszonnyá válni, sem pedig nyugdíjba menni, hanem igenis szilárd, és határozott talpraesettséggel fel akarja fedezni azt a kisebb milliőt, ahova megérkezett. Így történt, hogy amikor megkapta a hónap végén a fizetését, egész egyszerűen közölte a kocsmát vezető, idősebb, kedves nyugdíjas házaspárral, hogy bár nagyon a szívéhez nőtt az egész környék, és benne minden ember szeretné még látni, és megtapasztalni, hogy vajon még mi is várhat még rá széles e vidéken. Az idős házaspár úgy viszonyult hozzá, mintha csak saját édeslányuk lett volna, és a kocsmáros aggódó, folyamatosan gondoskodni vágyó felesége annyi szendvicset, élelmet pakolt a bizonyára kalandos, hosszú útra, ami egy elefántnak, vagy egy masztodonnak is méltán elegendő lett volna.
- Aztán nagyon vigyázz ám magadra! – búcsúztak tőle angolul, és a lelkére kötötték, hogyha másutt berendezkedett feltétlenül részletes levélben írja meg, hogy miként alakult az élete.
- Mindent nagyon köszönök Mr. És Mrs. Watson! Megígérem, hogy jelentkezni fogok! Nagyon hiányozni fognak nekem! – válaszolta, és búcsúzoul érzelmesen, hosszan tartón átölelte őket, miközben nem győzte több-kevesebb sikerrel visszatartani krokodilkönnyeit. Amikor aztán busszal hamar elhagyta Anglia eme fantasztikusan vadregényes, Bronte-s vidékét lelkében újból friss és energikus érzések vették át a kezdeményezést. A vártnál hamarabb érkezett London citybe és azonnal szembe találta magát egy dupla emeltes, pirosszínű busszal, ami meglepően közkedvelt közlekedésialkalmatosság volt, legalábbis a városban.
Gyorsan valahonnét szállást kellene szereznie, de miután nem ismert senkit a városban, ezért kénytelen volt házalni kicsit, és végig járni ajtókon át személyesen bekopogtatva a derék, és jóravaló angol városlakókhoz, hogy van-e számára kiadó szállás, vagy albérletféleség?
Végül egy takaros kis könyvesbolt feletti félemeleten tudott albérletet kivenni, amit szintén egy idősebb, gáláns úr és imádnivaló, huncutmosolyú felesége felügyelt, és igazgatott. Még kapóra is jött Krisztának a könyvesbolt, hiszen volt bölcsészhallgatóként valósággal a lételeme volt az olvasás és a könyvek egyetemes szeretete. A könyvesboltba még eladói állást is kínált az idős, gáláns angol úraság, így Kriszta két legyet üthetett egy csapásra. Immáron szállást és fizetést is kaphatott.
Itt az az volt a helyzet, akárcsak az előző hellyel. Három-négy hónapon belül már úgy bántak vele, mintha csak a legrégebbi, megbecsült családtag látogatott volna ide. Az idősebb úr barátságosan, közvetlenül észrevette, hogy Kriszta nagyon érdeklődik a versek, és a költészet iránt, és bőszen írogat is egy ismeretlen nyelven bőséges szavakat egy kis füzetecskébe. Az öreg egy szép napon egy kollegájával állított be a hangulatos, és kényelmes könyvesboltba, és azt állította, hogy az ismerőse egy kis független nyomdában dolgozik, ahol elviekben ékezetes betűket is tudnak készíteni, ahhoz az ismeretlen eredetű nyelvhez, amit Kriszta erdetileg beszélt. Kriszta azt sem tudta, hogy jóformán miként, és hogyan hálálhatná meg az idős angol úr szolgálatkész segítségét, és valósággal le volt kötelezve, meg volt hatva, hogy neki ekkora mázli szerencséje akad. Az öreg angol úr kollegája azonnal elvitte Krisztát a kis nyomdába, mely London egyik külső területén helyezkedett el, nem messze a nyüzsgő nagyváros perifériájától, és azonnal megkérdezte, hogy hozott-e ékezetes írású szövegeket? Mivel Kriszta nagyobbrészt egyelőre kis jegyzetfüzetébe firkálgatott versikéket, ezért a nyomdász ember megkérte, hogy egy tiszta, fehér lapra írjon valamit magyarul, és a betűket majd ő kifaragja, kiönti. Így Kriszta serénykedve máris körmölgetni kezdett, és majdnem a teljes papírlapot elejétől a végéig tele írta versekkel. A nyomdász megnézte a kész papírlapot, és megpróbálta az egyes betűket szárát, és főként ékeztét kialakítani, és később kiöntötte ólomból. Ezt követően egy érdekes betű táblázat jött össze, és Kriszta máris segíthetett, hogy saját anyanyelvén a szöveget nyomtatható formába hozhassa. A végső eljárás pedig az volt, amikor a már meglévő betű készlet szövegét az öreg nyomdász fekete tintával párszor bevonta egy hengerrel, majd egy papírlapot tett rá, és az egészet egy hatalmas présgépbe tette, ami gyakorlatilag bikaerősen rányomta a szöveget a hófehér papírlapra. Így készen is voltak az első oldal verseivel. Kriszta valósággal meghatódott, és nem győzött hálálkodni az öreg nyomdásznak, aki precíz, és minőségi munkát végzett. A nyomdász megkérte, hogy ami idegen nyelvű szövege csak van azt mind hozza el a műhelyébe, és máris készen állt a verseskötet kiadására. Kriszta nem győzött ámulni, és csodálkozni. Gyorsan hazament helyi járatú busszal, majd a határidőnaplóiba leírt számos versét felpakolta, és mindennel visszament a műhelybe. Mire a nap már kora stébe fordult a takarosan megtervezett verseskötetnek már mindene volt, egyedül csak borítója nem. Mivel Kriszta elfogadhatóan rajzolt a nyomdászember ajánlotta, hogy rajzoljon bármilyen képet ő a többit majd gondosan ráhelyezi a borítóra. Így a következő nap reggelén nyolc óra tájban a nyomdász újfent megjelent a könyvesboltnál, és amikor Kriszta épp kinyitotta a könyvesboltot, hogy fogadni tudja a vevőit nem győzött ámulni, hogy a nyomdász máris átadta neki első, magyar nyelvű verseskötetét. Ráadásul ennyire rövid idő alatt. Ha ez anno is így mehetett volna Budapesten talán nem kellett volna olyan sok értékes időt fölöslegesen elpocsékolnia, de hát ami megtörtént, azon már aligha lehet változtatni.
Kriszta megköszönte a segítséget, és továbbra is kitartó örömmel, és hálás szeretettel szívében árulta a könyveket a kis boltban.
Aztán egyik nap, amikor könyvünnep volt a városban, és szokásos módon a nagyobb, konkurensebb könyvkiadó vállalatok is elküldték a maguk képviselőit, managereit erre a híres, nevezetes alkalomra az egyik könyvkiadó ügynöknőnek azonnal feltűnt a különös, takaros, keménytáblás, igényesen kivitelezett kötet, melyet Kriszta bőszen olvasgatott, és azonnal megkérdezte, hogy miről szól, és hogy miként sikerült kiadni? Kriszta tört angolsággal igyekezett válaszolni minden felmerülő kérdésre, és elmondta, hogy prózaverseket ír már jóideje, és hogy gyakorlatilag bölcsész volt.
A könyves managernőn látszott, hogy szinte azonnal felkeltette kíváncsi, bimbódzó érdeklődését a furcsa, hippi külsejű magyar nő, aki egyetlen kötetét szorongatja a kezében, és azonnal egy személyes, üzleti találkozóra invitálta meg a belvárosban a könyvkiadó szerkesztőségében már a következő hét közepére.
Így történt, hogy Kriszta szabadnapot kért az idős könyvesbolttulajdonos úrtól, és nekivágott a belső városnak, hogy egy valódi angol könyvkiadóval ,,társalhasson” Persze arról még fogalma sem lehetett, hogy itt milyen játékszabályok szerint játszhatnak, mindenesetre a fogadtatás, és a körülmények kedvezően alakultak. Az irodaépület leginkább egy közepesméretű, nem túl hivalkodó családi házra hasonlított, amikor az ember először megpillantotta, és belépett. Odabent aztán máris két gyanakvó biztonsági őrbe botlott, akik mindenkiről részletekig menően kikérdeztek, hogy kiféle, miféle, és főként mi járatban van itt? Kriszta is azonnal elővette a takaros, kis dombor nyomatos névjegykártyát, amit a managernőtől kapott, mire a két őr még mindig kissé gyanakvó szemekkel tovább engedte a digitális kapukon.
Az irodahelység, ahol jó ha öt ember megfért, mintha egy kicsit a nyüzsgő méhkaptárra emlékeztetett volna. Amikor Kriszta belépett már jött is elé a managernő. Barátilag kezet fogtak egymással, majd a managernő máris bevezette egy félreeső irodahelységbe Krisztát, ahol némileg nyugodtan, és csöndesen lehetett beszélgetni. Gyorsan megbeszélték a szükséges dolgokat, majd a managernő azonnal rátért a dolgok üzleti, és finanszírozási menetére. Bár azonnal előkészítette a szerződést, mely arról szólt, hogy amennyiben Kriszta aláírja, úgy a kiadó jóformán minden kiadással kapcsolatos teendőt szíves örömest megcsinál Kriszta helyett, és amennyiben az adott kötet terjesztésre kerül, akkor a későbbiek sorá befolyó összegből tudnak még nagyon sok mindent finanszírozni, és – remélhetően –, Krisztának is bőségesen marad haszna. Kriszta egyrészt hitte is, meg nem is, amit a világos elképzelésekkel rendelkező üzletkötő nő nagyon logikusan, és precízen felvázolt előtte, másrészt otthoni példákon okulva azonnal megkérdezte, hogy mi ennek az egész tevékenységnek a hátránya, és a költségvonzata.
- Nincsen semmi probléma Miss Krista! – válaszolta magabiztosan, és barátságosan a nő. – Itt nálunk az Egyesült Királyságban minden másképp van, mint az európai kontinensen. Tárgyalóképessége, angolos modora, ugyanakkor felkészültsége végül meggyőzte Krisztát arról, hogy vágjon bele ebbe az új kalandba, és ha mégsem jönnének össze a dolgok még mindig valahogy talpra tud állni majd a későbbiekben. Így történt, hogy Kriszta jóformán összes, eddig megírt szabadversét azonnal átültették egy fordító segítségével angolra, és alig pár napon belül ezúttal vadonatúj, új borítós kötete már ott diszelgett egész London majdnem minden könyvesboltjában méghozzá elfogadható árakon méghozzá kilenc fontért.
Kriszta határtalanul boldog volt, és érződött rajta, hogy az elmúlt kissé viszontagságosra sikeredett hónapok után végre nagyon úgy tűnt, hogy – legalábbis –, szakmailag azért mégiscsak révbe érhet. Volt egy barátnője, aki szintén kijött ide jó pár évvel ezelőtt, és akkor kölcsönösen, hallgatólagosan megfogadták, hogy ha úgy fordulnának a dolgok, hogy mindketten itt fognak élni mindenképp megkeresik egymást, és rengeteget fognak beszélgetni.
Így esett, hogy Kriszta azonnal elővette egyik legjobb gimis barátnője számát, bepötyögte a számokat az okos telefonjába, és megvárta, míg kicsöng.
- Halló… kit tetszik keresni…? – egy kisfiú hang szólt bele a mobilba.
- Szia kisöreg! Beszélhetnék anyukáddal?! – kérdezte angolul a kisfiút.
A vonal túlsó végén a kisfiú nagyot kiabált mire az anyuka egyáltalán mobil közelbe került, és amikor a viszonlagos, átmeneti nyugodtság percei következtek végre beleszólt: - Halló… tessék?
- Hát szia drága barátnőm! Tudod-e ki vagyok az?! – viccelődött vele, mint a régi szép időkben.
- Csak nem Krisztához van szerencsém?! – kérdezett rá nyíltan.
- Ne hülyíts szivikém! Hát persze, hogy én vagyok az! Akkor, beengedsz, vagy megvárod, míg megfázok?! – kezdett bolondozni, mint akinek szemlátomást azonnal visszatért a jó kedve.
Barátnője azonnal kinyitotta neki a tipikus angol lakás bejárati ajtaját és a viszontlátás öröme ezúttal mindkét igaz, és jó barátnőből előcsalogatta a könyveket. Nem lehet ezen igazán sokat csodálkozni, elvégre ha valami már legalább tíz éve nem látta személyesen legközelebbi barátnőjét, akkor teljesen természetes, ha alig ismer rá.
- Gyorsan gyere csak be! Mindjárt be is mutatlak… - azzal hátra szólt a két kisfiúnak, akik egymással, és valami játékfigurákkal voltak elfoglalva, és szemlátomást ügyet sem vetettek anyuk határozott felszólítására. Mivel óvodába menteképpen azért az apjuk jött elő, és hozta elő a két rosszcsont gyerkőcöt.
- Üdvözlöm! – nyújtott kezet az öltönyös, hanyagul elegáns angol üzletember. – Peter Chalsom vagyok! Ön bizonyára a feleségem egyik barátja! Gyerekek mutatkozzatok be! – kérte a két megilletődött fiúcskától. A két kisfiú is illően meghajolt, megmondta a nevét, és még kezet is nyújtott. Ez ám a jómodor, és a viselkedés! – nyugtázta magában a látottakat Kriszta.
- Bocsásson meg, de sajnos most már tényleg mennük kell, mert elfogunk késni! Örülök, hogy megismertem! – búcsúzott kimérten az üzletember, majd futó csókot adott Kriszta barátnőjének, és elviharzott a kocsiba ültetett, két gyerkőccel.
- Igen, tudom mit gondolsz? Ő a férjem, és ők az imádnivaló, rosszcsont fiaim! Nehéz elhinni, igaz?! Azt gondolom életem egyik jó döntése volt, hogy annak idején otthon hagytam szinte mindent, és itt mindent új alapokról kezdtem! – vallotta be őszintén. – És veled mi a helyzet?! Téged mi szél hozott? Ülj csak le nyugodtan! – kínálta hellyel.
- Nagyon köszi! Az igazság az, hogy már tíz hónapja vagyok itt és próbálok helyezkedni, és különböző szakterületekbe belekóstolni. Nemrég megjelent az első verseskötetem angolul, és állítólag már kapható a nagyobb, forgalmasabb könyvesboltokban!
- Hát ez nagyon szuper csajszi! Őszintén gratulálok! Mindig tudtam, már az egyetemen, hogy fantasztikusan sziporkázó és kreatív nő vagy, akinek csak úgy forog az agya, mint a motolla. És pasi ügyben mi a nagy harci helyzet?! – kacsintott párat, mint aki tudja a dörgést.
- Hát Gáborral is megbeszéltük, hogy megpróbljuk külön-külön. Neki most állítólag van egy számítástechnikai biznise, és vállalkozó lett. Ha az igazságra vagy kíváncsi egész egyszerűen már nem voltunk egy hullámhosszon, és az utóbbi pár évben, mintha szándékosan hanyagolta volna a szerelmeskedést is! Megéreztem, tudom miről beszélek! – nézett barátnőjére, amikor az kételkedő arcot vágott.
- De azért most szépen berendezkedtél itt, vagy nem?!
- Hát nos egyelőre egy kedves idős házaspár könyvesboltja felett lakom egy kis szobácskában, de nem panaszkodom, mert irtóra jó fejek mind a ketten, és abszolút segítőkészek. A találkozónkra sem tudtam elmenni, mert nem éreztem azt, hogy meg lettem volna becsülve, de azért a diplomámat átvettem, igaz ceremónia és csinadratta nélkül.
- Ó, értem! Hát ez is valami! És mik a további terveid?! – tért a másik a lényegre.
- Nagyon jó kérdés. Azon filozom, hogy jó volna még valamit csinálni, és pénzt is keresni a válozatosság kedvéért, de előbb nézzük meg, hogy mennyit hoz a konyhára a könyves biznisz, mert úgy hallottam, hogy kissé borsos árak vannak errefelé.
- Szó, ami szó! Ebben nem tévedsz! Figyelj, ha gondolod nálunk is nyugodtan ellakhatsz, amíg nem találsz egy önálló lakást!
- Ez nagyon rendes tőled, de nem szeretném a ti személyes privát szférátokat megzavarni!
- Ugyan már! Ne csacsiskodj! Teljesen természetes dolog!
A két régi jó barátnő még rengeteg dologról kiadósan, és tartalmasan elbeszélgetett, és végre úgy érezhették magukat, hogy még ebben az idegennek tűnő világban is létre tudtak hozni, valamiközös kötődési formát.

NÉMA HÍRMONDÓK TÖRTÉNETE

Összegyűlik már lassacskán látom
a tegnap még agyondicsért
luxusálom-várakozás,
bestszellerlistás csoda:
látszat-profit ritkán, ha megtérül
s fölemelkedni is csupán mecénás-segítséggel
– ha tud -, s a megvesztegethető érdekek
szemcsalása már mindenünnen visszaköszön.

Vajon esok, hasznavehetetlen
dáridós-partiarc között marad s lesz-e valaki,
ki számot vet változó Idők tanúskodó üzeneteivel,
vagy immár tán minden pusztulni látszik?!

Egyáltalán látni-e valahol a jólélet,
fejlődést, ha agymosott prédikációkban
ez fröcsög naphosszat mindenünnen;
elbitangolt lehetőségek egész biztos
nem átlag kezébe osztódnak, vándorolnak.

Mert már nem lehetséges bizton tudni semmit.
Megszűnni látszik minden
maroknyi jótétemény.
Az emberből – ki tudja -,
előbb az empátia-tolerancia
tűnt el már nyomtalanul,
emberöltönyi részvét s lassacskán
aligha maradhat egy-egy prófétának
kinevezett szélhámos hamiskártyás,
aki szembe menne jövő-emlékeinkkel
s mérleglésre vonná.

Pedig itt már minden leginkább
kupeckedő zsibvásárra hasonlít
s ritkán férhet meg önmagában.
Mintha már mindenki
a meg-nem-érettség közönyösített
hangtalanság őserdejében lépésekként
gyalogolna bele a tudatos Semmibe.

Elkövesedett nyelvek s szívekből ritkán
lehet újra alkotni romantikus
érzelmi szigetcsoportokat.
Sietünk már egyre inkább lefelé,
kiveszőben önzővé vált életünkből is;
hús s csont-Halál várakozik türelmesen reánk.
Szándékosan temetnek
embert-zsugorító galád holnapok.
Az Időn-túli Béke – meglehet -,
már csupán csak a mesékben létezhet.
A Lét még így is befedi
borostyán-leveleivel néma
hírmondók élettörténetét!

A SZÍV LENCSÉJÉN KERESZTÜL

Ma lesz a napja, hogy végre kemény négy éves hajcihő után, amiben azért bőségesen volt helye nyilvános megaláztatásoknak, és kisebb-nagyobb kekeckedő gyilkos-tréfáknak végre odaáll majd álmai gyönyörű, és szépséges nője elé; letérdel, akár egy romantikus, kissé szeleburdi Don Quijote lovag, és felteszi neki a nagy kérdést: - Volna kedved a barátnőm lenni?!
A fenébe édes, kábító, ábrándos álmaiból a digitális ébresztőóra irritáló, agyzsugorító, sípoló hangja keltette fel, később aztán pontosan anyukája is megjelent, aki kicsit mindig úgy viselkedett, mintha éppen késésben lett volna valahonnét, vagy elfelejtett volna valami nagyon fontos dolgot, és most úgy érezte sürgősen intézkednie kell. Apja is hasonlóképp viselkedett, bár őt egyre ritkábban, és csupán csak a kivételes alkalmak idején láthatta, hiszen kamion sófőr lévén jóformán egy évben jó ha karácsonykor, és egy-egy elszalasztott szülinap jött haza. Bár nagyon hiányzottak számára az ún, tipikus emberi kapcsolatok előbb-utóbb szükségképp muszáj volt megbarátkoznia a fennálló helyzettel, hogy jobban teszi, ha mindenek egymaga jár utána, és egyedül cselekszik, és intézkedik.
Mintha valamit elfelejtett volna, amikor anyukája kikészítette számára a reggeli szendvicseket, és még a biztonság kedvéért tízórait is gondosan pakolt, amiért nem lehetett eléggé hálás. ,,Talán jobb volna, ha bizonyos dolgokat nem az anyjával végeztetne el, elvégre már majdnem húsz éves, tehát jogilag abszolút felnőttként kezelendő!” – gondolta végig, miközben megpróbált jóízűen beleharapni gusztusos, nyálcsorgató fasírtos szendvicsébe, melyben nagyija mennyei, feldarabolt húspogácsái lapultak. Nincs is annál finomabb, mint a nagyi kajája. Valahogy mindig van valami spéci fűszer, vagy adalék, amit beletesz, és amitől olyan igazán fantasztikus és gusztusos íze lesz. Anyjának nemmert szólni róla, de valahogy náluk mindig szükség volt a hűtőszekrény néhány napos közreműködésére, hogy az ételeknek valóban ételízük lehessen.
- Akkor sietek haza kincsem! Kora estefelé jövök a szokott időben! Kaja van még a hűtőben azt megmelegítheted a mikróban is, vagy készíthetsz magadnak, amit csak akarsz! – gondosan megválogatta mondatait, miközben az emberméretű tükörben még utoljára megnézte ruháját az előszobában, majd már sietett is a bejárati ajtóhoz, mert nem akart elkésni. Gimnazista fia ki is kísérte, mint mindig.
- Legyen szép napod életem! – adott cuppanós puszit fiának, majd azonnal el viharzott, és a felnőttes, kamaszfiú megint egyedül maradt, mint eddig vagy egy milliószor.
Volt még kőkemény fél órája, hogy suliba menjen, mert a tanítás általában negyed nyolckor kezdődött – kivétel persze, akiknek nulladik órájuk, vagy művészeti fakultációjuk volt –, így berakott a kissé ócska, lestrapált videómagnóba egy jó kis zsarus akciófilmet, és bár már több mint százszor láttott egy-egy filmet, és tudta idézni is a szállóigévé vált, filmes aranyköpéseket egyszerűen megpróbálta kikapcsolni agyában, és testében az idegességgel, gyomorgörcsökkel egybekötött feszültségfaktorokat. Később aztán, mielőtt már kabátot vett volna és elindult volna a gimibe pont akkor jött rá a hasmenés.
,,Hát ilyen nincs! Komolyan mondom basszus! Ennek is pont most kellett történnie?!” – fakadt ki mérgesen, mert bár nem volt késésben, de mindent szeretett a maga fokozatosan precíz, és makulátlanul eltervezett tempójában végig csinálni, és akkor most jön egy ilyen kellemetlen incidens. De hát – ahogy mondani szokás –, inkább előbb, mint később nem igaz. Halál ciki lett volna, ha a suliban kellett volna vécére szaladnia, hiszen már eddig is a legfurcsább, és legcikibb gúnynevekkel illették őt.
Szerencsére alig kilenc percet vett igénybe ez a kellemetlen incidens. Alaposan kezet mosott, majd megtörülte verejtékben tocsogó felsőtestét, mert állandóan verejtékezett, és bár az idő tavaszias jellegűnek látszott a lakásból, pontosan tudta, hogy hajlamos a hirtelen megfázásra, amiből csak megint nagyon nehezen gyógyul ki. Mire hajszárítóval megszárította haját és felső testét újabb hét perc telt el. Végül aztán sikeresen felvette baseball-sapkáját, kabátját, és már zárta is be gondosan az ajtót, és hívta a liftet, hogy mehessen gimibe. Élete legmeghatározóbb napjára, ami nem kecsegtetett valami bizakodással, hiszen az illető, gyönyörű, mézszőkehajú, filigrán, és csajos lány a leghalványabb érdeklődést sem mutatta egy dagadék hájpacni felé, akit ráadásul a háta mögött előszeretettel hívtak Mr. Bean és Forest Gump keverékének.
A gimi hatalmasnak tetsző aulájában már javában állt a bál. Valami nagy dolog volt készülőben, mert vagy száz diák, és tanár sürgölődött, forgott össze-vissza. Csak később tudta meg, amikor felment a saját oszt. Termébe, hogy – kivételesen –, éppen a mai napra időzítették az iskolai fényképezést, mint a függőben lévő érettségi tablókép egyik ajándékát. Hát akkor ezért mutat mindenki annyira sikkesen, és csinosan. A legtöbb kamaszsrác egy kamionnyi siklós vazelint, és hajzselét maszatolt szét belőtt haján, míg a lányok többsége megmaradt a nagy kiszerelésben kapható hajlakkoknál. Volt nagy meglepetés, és ,,ereszd el a hajamat” érzés, amikor belépett komótos kedvvel az oszt. Terembe. Akik már ott voltak fiúk-lányok vegyesen bizony jócskán meglepődtek.
– Nézzétek csak! Megjött a mi kedves, tudatlan idiótánk! Hát hogy nézel ki, barátocskám?! – kérdezte tőle cinikus kedvvel, gyanakodva egy szintén testes srác.
– Ó, bocsánat… talán valami gáz van?! – eresztett meg egy logikusnak hangzó kérdést.
- Úgy ám hapsikám! Ha nem vetted volna észre mindjárt jönnek a fotósok, mert fényképezés lesz te agyatlan, eszement hülye gyerek! Csodálom, hogy neked nem szóltak!
- Ó… bocsánat… akkor most… mi legyen?! – nézett kicsit tétován a másik kissé mérges srácra, mint aki semmiről sem tehet.
- Hagyd a francba! Az én ruhaméretem, meg zakóm éppen jó lesz rád is! Majd elintézzük! – legyintett azzal visszament kuncogó haverjai közé, akik máris róla kezdtek dumálni, és diskurálni, hogy hogy lehetett ekkora agyatlan barom.
A kamaszlányok többsége már kitömött melltartót vett fel a nagy, kivételes nap tiszteletére és valami olyan szinte kézzel fogható, bimbódzó nőiességet, bájosságot, és provokatív eleganciát árasztottak magukból, ami szinte azonnal megzavarta, és egyúttal fel is korbácsolta az alfahímek, és a teremtés koronáinak hódítási, gyarmatosítási kedveit.
És akkor besétált Kriszta. Elragadóan szexis volt a fekete szoknyájában, és fekete zakójában, és vörösszínű ingében. Aranynyaklánc lógott karcsú nyakában, és örökösen bájos, kíváncsi, kutató őzikeszemeivel olyan volt, mint egy földre szállt angyali csoda. Amikor meglátta őt valósággal azonnal elállt a lélegzete is, aztán később már egyre szaporábban kezdett verni a szíve, és jócskán meg is emelkedett a pulzusszáma.
- Hát szia Tonika! Nagyon… lazán vagy eleresztve. – jegyezte meg elsőre, nem bántó szándékkal, sokkal inkább kíváncsiskodva, hogy oszt. társa miért nincs kiöltözve a fényképezéshez, mint a többiek.
- Szia… Kriszta… hűhaha… Fantasztikusan gyönyörű vagy… - alig tudott megszólalni, és elmotyogni ezt a számára igen-igen fontos, és meghatározó pár darab mondatot.
- Hát nagyon köszönöm! Igazán… nagyon kedves vagy… - arcra puszi következett, amitől Toni valósággal majd besokkallt, hogy egy ennyire szexis, csinos, és bombázó lány egyáltalán figyelemre méltatta őt a kisstílű senkit, és ráadásul még puszit is adott neki. Az oszt. Tárak többsége persze azonnal vihogni, kuncogni, meg rötyörészni kezdtek, aztán valamivel később, amikor Kriszta visszatért a csajos barátnőihez máris kíváncsian kérdezősködni kezdtek tőle, hogy akkor most az idióta Tonika lenne az új pasija?
- Ugye ez most valami hülye vicc akar lenni Krisztám?! – kérdezte teljesen meghökkenve a vagány Anna, aki már állítólag több fiúval is szexelt, mert haladéktalanul el akarta veszíteni becses kincsként kezelt szüzességét, és ezzel különleges, kiváltságos megbecsülést kivívni barátnői körében.
- Jaj ugyan már csajok! Egyáltalán nem értem, hogy mi kivetnivalótok van a Tónikával kapcsolatban?! Szerintem nagyon jó fej, meg barátságos, és van egy bizonyos kisugárzása, ha értitek mire gondolok! – jelentette ki felelősségteljesen, és nagyon komolyan. Érződött, hogy azért nem árt, ha szavait kellő komolysággal veszik.
- Szóval akkor Tónika le fog veled feküdni! Ez kurva jó! Már csak az a kérdés, hogy a szalagavatós buli után, vagy az érettségi banketten? – kérdezgették egyre többen mohó kíváncsisággal.
- Látjátok! Pontosan erről beszéltem! Miért nem tudjátok az embereket emberhez méltóan elfogadni mi?! Mi ez a kurva nagy korlátoltság a ti agymosott, mogyorónyi fejetekben?! – fakadt ki jogos felháborodással. – Tudjátok mit?! Határozzátok el magatokat sürgősen, mert ha továbbra is a barátnőim szeretnétek maradni, akkor rendesen, normálisan fogtok a Tónival viselkedni, különben örök harag! Világos?! Megértettétek?! – indulatos szavait nem lehetett gyerekes, vagy épp meggondolatlan félreértésnek venni, így sok csajos barátnő alaposan gondolataiba mélyedt, és voltak akik szerint Krisztának maximálisan igaza volt, hiszen négy év alatt sok kis szemétséget, és ugratást, heccelést, és megaláztatást lehet csinálni, főként egy olyasvalakivel, aki alapból kissé mulya, meg nyámnyila, és nem igazán tudja, hogy miként, vagy hogy hogyan is működnek a bonyolult emberi kapcsolatok.
A fényképészek öt fős csapata valamivel délelőtt tíz óra körül érkezet meg. A kissé szociopata és gyilkos ösztönösségéről hírhedt osztályfőnöknő valósággal úgy dongta, rajongta őket körbe, mintha legalábbis filmsztárok, vagy nagyon híres emberek lennének, pedig csupán öt kissé arrogáns, és beképzelt húszas éveik vége felé járó srác volt, akik eléggé kreatívnak mutatkoztak az iskolaszék véleménye szerint, hogy méltó érettségi tablóképet készíthessenek, egy nem mindennapi, és különlegesen egyedi osztályról.
Az öt fős csapat máris megkezdte a kipakolást, és többek között Tónit is elkérték, hogy segítsen vinni az állványokat, és a vérprofi fényképezéshez szükséges eszközöket a többit majd a ,,szakemberek” elintézik. Amikor bőséges fél óra múlva mindennel készen voltak, csupán csak akkor jöhetettek az igazán jó felvételek. Az osztályt sorba állították: fiúkat, lányokat vegyesen, és névsor szerint készítettek minden diákról legalább három-négy fényképes felvételt. Kisebb instrukciók elhagyták a fényképezőgépet kattintgató, fiatalos srác száját arról, hogy milyen szög, vagy fényviszony a legideálisabb, és hogy az adott illető diák miként fordítsa testét, vagy fejét, hogy személyisége még kihangsúlyozottabbá váljék. Végül aztán a rettegett névsor alján ott volt Tóni neve is.
Addigra az a srác aki leteremtette, hogy nem vett ünnepi ruhát már kölcsönadta saját nagy méretű zakóját, ingét, és az összes szükséges holmit, még a hajára is tett bőven hajzselét, amitől úgy érezte már mindene ragad, nem csupán a haja.
- Akkor fordulj el kicsit az ablak felé, és tegyél úgy, mint aki gondolataiba mélyed! – utasította a fényképész srác, és mire megtalálta az ideális pozíciót, és szöget már el is kattintotta legalább három képet. – Rendben, nagyszerű! Ennyi lett volna! – Azzal máris egy újabb kissé majrés diák következett, mire Tóni szó nélkül hátrébb állt a leghátsó sorból kiváltan.
- Hát öreg harcos! Te aztán nem vagy semmi hapsi! Annyit mondhatok! De nem lettek olyan rosszak a képek! – jött oda hozzá a termetes srác, aki előbb még leteremtette, majd segített levenni a fekete zakót, és a bordószínű inget.
A fényképész csapat öt tagja valósággal olyan hatékonyan, és szemmel láthatóan gördülékenyen dolgozott, hogy már valamicskét fél tizenkettő után el is mentek a gimnáziumból, és természetesen az összes felszerelésüket vitték magukkal, melyeket megint csak Tóniéknak kellett levinniük az iskola épülete lőtt posztoló furgonjukba.
A teátrális, arrogáns osztályfőnök valósággal úgy felvolt dobodva, mint aki valami gyógyszert, vagy serkentő koktélt vett be, hogy jobban bírj az aznapi gyűrődést, és most végre valahára kiereszthette a felgyülemlett gőzt:
- Nagyon büszke vagyok mindenkire! – közölte mindenkivel. – Igen, még rád is Tónika! – fordult Tóni felé, megküldve egy ördögi, bizalmaskodó mosolyféleséget. – Most mindenki hazamehet, és holnap majd folytatjuk az órákat a megszokott rendben! – adta ki az utasítást, mire az osztály tagjai szinte azonnal összepakolták soron következő óráik tankönyveit, és holmiját és már mentek is ki a suli épültéből, hogy közben is megdumálhassák a mai nap történéseit. Tóni is összeszedte cuccait. Megértette, hogy fölösleges volt akkora feneket kerekítenie ennek az egész hajcihőnek, és azért talán még jó móka is volt, hogy fényképezték őt, és ráadásul – ami a legfontosabb –, élete csajától kapott végre egy cuppanós puszit, ami azért az elmúlt négy év során csupán csak ma fordult elő.
Kriszta – szokásához híven –, csajos barátnői társaságában üldögélt az iskola előtti padok egyikén, s miközben többen cigire gyújtottak, hogy kieresszék a fáradt, kiadós feszültséget, addig Kriszta arca sugárzó örömről, és megelégedett boldogságról árulkodott. Azonnal felállt a padról, és barátnői legnagyobb meglepetésére valósággal Tóni nyakába ugrott, és össze-vissza puszilgatta. Hosszú percek múltán bontakoztak csupán ki az ölelésből.
- Nagyon büszke vagyok rád Tóni! Ezt jól csináltad! – arcra puszi következett.
- Ö… nagyon köszönöm…
- Ahogy néztelek téged arra jöttem rá, hogy szerintem te egész négy évünk alatt szerepet játszottál, mert csak nagyon kevés embert engedsz magadhoz igazán közel, hogy meg ne sértsenek, vagy bántsanak… - mindig komoly, bölcs szavaival valósággal szinte azonnal a lényegre tapintott.
- Bocsánatot kérek, ha gondot okoztam volna… - kezdte volna szokásos megbánós szövegét.
- Figyelj csak Tóni! Nem kell mindig bocsánatot kérned! Azt szeretném, hogy önmagad légy, és mutasd meg az igazi személyiségedet, mert tudod az a helyzet, hogy ez az utolsó évünk így együtt aztán mindenki vagy tovább tanul, vagy szétszéled, és nem tudni, hogy egyáltalán találkozhatunk-e! Megérted?! – nézett rá esengő, kissé könyörgő, gyönyörű szemeivel.
- Igen… megértem… - válaszolta kissé elkámpicsorodva, szomorkásan.
- Kérlek ne légy már olyan búval bélelt, és szomorú. Csak azt akartam elmondani, hogy ahogy végre nagy nehézségek árán megismertelek, rájöttem arra, hogy nagyon fontos vagy nekem, és ha beleegyezel, akkor szeretném veled továbbra is tartani a kapcsolatot, még a gimi, és a közelgő érettségi után is. – vallotta be kissé szégyellősen. Aprócska, gyöngéd kezeit maga előtt tördelve.
- Az tényleg nagyon jó lenne… - Tónival most fordult elő talán legelőször, hogy különleges mosollyal ajándékozta meg azt, ki végre valahára megismerte igazi énjét, annak minden kisebb-nagyobb tartozékával együtt.
- Tudod mit?! Hazakísérlek és megmutatod a szobádat! – karolt bele kedvesen, míg gyönge vállain hordozható válltáskája fityegett. A legtöbb csajos barátnője szinte azonnal kórusban utánuk fütyült párat elismerősen, ám Kriszta szinte alig foglalkozott a megjegyzéseikkel, vagy találgatásaikkal többet.
Tóni végre kivételes, megbecsült, felnőttes srácnak gondolhatta magát, akink ráadásul akadt egy nagyon jó fej, és csupaszív, bombázó barátnője. Amikor átvágtak a hangulatos kertvárosias jellegű utcákon, és végre negyvenöt perces kicsit megerőltető ú után megérkeztek a házhoz, ahol Tóni a szüleivel lakott Tóni mindent részletesen végig mutogatott, akár egy lelkes idegenvezető, és mire anyukája kissé fáradtan kora este hazaérkezett a munkájából nem győzött csodálkozni a kamasz lány láttán, aki máris kezet nyújtott, és bemutatkozott, és ottmaradt vacsorára, miközben szinte azonnal családtaggá vált.

AZ ÖNFELFEDEZÉS ÚTJA

Jóformán már alig emlékezett arra, amikor először mondták azt neki, hogy nyugdíjba mehet több mint negyvenhárom és fél éves szolgálati idő letelte után. Ebben természetesen nem számították bele azt a zsebből-zsebbe kapott, ún. feketén megszerzett, főként alkalmi munkákat, mellyel önkéntelenül is arra törekedett szorgalmas, dolgos kisemberként, hogy szerény jövedelmét kicsit kiegészítse. Elvégre nagyon is jól jön, és rendkívül hasznos, ha az ember legalább három, négy lépéssel előrébb gondolkodik, akár a sakkjátékban, így – mondhatni elviekben –, nem éri váratlan meglepetés.
Éppen javában egy egérlyukszerű, üvegfallal ellátott, aprócska kis irodában rendezgette kényelmesnek aligha nevezhető, irodai forgószékén egyensúlyozva a hivatalos dokumentumokat, és igyekezett megfejteni a csúcskategóriás asztali számítógépének egyedi, digitális kódnyelvezetét, amikor is az egyik nálánál legalább negyven évvel fiatalabb, energikusabb, tettre készebb férfi kolléga behajolt az üvegfalon túlra, és szólt neki:
- Te Kornél! Az van, hogy a főnök hívat valami miatt, és ha volna pár perced, akkor mindenképp néz be hozzá, még a délelőtt folyamán! Persze csak, ha nem vagy túlzottan elfoglalt! Egyébként rendesen végzed a munkád! Egész biztos, hogy csinos kis előléptetés vár majd rád! – azzal fogta magát a tejfelesszájú, fiatal kolléga, és tovább battyogott, méghozzá olyan huszáregyenes arroganciával, mintha egy kanos kiskakas lenne, aki azért mindig megválogatja, hogy éppen kinek a szemétdombját túrja fel használható eleség után.
Így történt, hogy Kornél egy forgalmas, állandóan telefon csörgéses és kissé stresszelős szerdai délelőttön, valamivel tizenegy óra tájban megigazította nyakkendőjét, felvette zakóját – elvégre mégiscsak a főnök hívatta személyesen –, és hát ugyebár az ilyesmit nem igazán lehet félvállról venni, megjelent a főnök irodájánál, ami előtt egy csinos, és szexis, kanárihangú, szőke titkárnő éppen tetszetős, frissen lakozott körmeit cicomázta.
- Kezét csókolom drága Hajnika! Óvatosan érdeklődnék, hogy a főnök Úr bent van-e, mert nemrég értesültem róla, hogy hívat engem! – jegyezte meg kissé szégyenlősen, mint aki máris hibát vétett.
- Pillanat türelmét kérem Kornél bácsi! – vágta rá a szexis titkárnő, de olyan tevelassúsággal mozgott, mint akinek már a szájában is megalszik a tej. Nem kapkodott el semmit, elvégre ő még mindig munkaidőben van kora este hat óráig. Éppen elég baja van neki így is.
Néhány pillanat múltán visszaszóltak telefonon, hogy Kornél befáradhat a főnök úr irodájába.
– Igen… rendben… máris küldöm… – rakta le a titkárnő a telefont. – Most tessék bemenni! Ne tessék félni, nem lesz semmi baj! – igyekezett vigasztalni az öreget, mert valamilyen hetedik női megérzés arra késztette, hogy valami baj fog történni, és ilyenkor a legjobb, ha az ingatag lábakon álló önbizalom is mindenképp megerősítést kap.
Az öreg óvatosan, tétova léptekkel kopogtatott háromszor a nagy méretű ajtón, majd benyitott.
Hatalmas irodahelyiség volt. Legalább nyolcvan négyzetméter, ha nem több. A szoba központi részét a termetes, mahagóni színű íróasztal, a hatalmas bőr karosszék, és egy pálmafaszerű fikusz uralta, melyet – úgy tűik –, szándékosan a fal mellé állítottak. A panorámaablakok már így a délelőtti órák környékén valósággal csak úgy ontották magukból az éltető napsugarakat.
Húszas évei végén járó, karizmatikus arcú, sportos fiatalember állt a panorámaablakok előtt. Úgy tűnt kifelé bámul, és a hangyabolyként duruzsoló főváros vérkeringését figyeli. Amikor az öreg belépett mintha hirtelen megrázkódott volna egy pillanatra, majd szembefordult vele, hogy azonnal támadásra készen szemkontaktus meglegyen. Mint vadász a zsákmányát úgy szemlélte farkas-szemezve nyugdíjba készülő, megbízható alkalmazottját, akivel úgy tűnt most találkozik először.
- Üdvözlöm... Kornél... - nyújtott kezet. - Hajdú Ákos vagyok! - mutatkozott be, és megvárta míg az öreg megemészti a hallott információkat. - Akkor talán... üljünk le és beszéljük meg a továbbiakat... - invitálta a toporgó, még mindig egy helyben veszteglő férfit, hogy foglaljon helyet.
– Megkínálhatom esetleg valamivel...? Kávé, tea, üdítő, egy kis whiskey, vagy konyak? – kérdezte mosollyal szája szélén, mint akinek máris bratyizni, vagy barátkozni támadt kedve.
– Köszönöm Igazgató Úr, de nem kérem semmit... – szabadkozott Kornél.
A fiatal férfi azonnal leütött pár billentyűt a kis mini laptopja klaviatúráján, mire azonnal megjelent alkalmazottja személyi, fényképes portfóliója a gép képernyőjén.
– Nos... amint látom, Ön már több mint negyvennégy évet dolgozott különböző helyeken, és ahogy azt magam is tapasztaltam nem akadt olyan hely, ahol nem állta volna meg a helyét. – böngészte végig nagyon aprólékosan, figyelmesen alkalmazottja digitális dossziéját a fiatalember.
Az öreg gyanakodva bólintott, és magában megpróbálta kitalálni, hogy mit is akarhat igazából ez a még nagyon zöldfülűnek látszó férfi.
– Mivel kedves Kornél maga betöltötte a nyugdíjkorhatárt és egyéb munkákat is bőven túlteljesített úgy döntöttünk a vezetőséggel, hogy megköszönjük eddigi kiváló erőfeszítéseit, és a cégcsoport nevében tett egyéb jellegű szolgálatait, és felszabadítjuk a munkavégzés járma alól... – A fiatal férfi szándékosan a,,felszabadítás" szót használta, ami egyrészt nagyon is furcsán, mondhatni különösen hangzott az ő szájából, másrészt volt valami baljóslatú előszele, ami további töprengésekre kényszerítette az öregembert.
- De ne aggódjék semmi miatt kedves kolléga! Megkapja a végkielégítést, és természetesen részletes fizetett szabadságot is kap. Bár, ha jól látom Ön mostanság nem nagyon ment szabadságra az elmúlt pár évtizedben! - megjegyzése kissé flegmán, lekezelőnek hatott. Az öreg nem tudta eldönteni, hogy rá vonatkozik-e, vagy csak a mondat lógott a levegőben.
- Hát... Köszönöm szépen Igazgató Úr, és elnézést kérek, ha bárminemű gondot, vagy hibát okoztam volna... - már félszeg megint szabadkozások, kisiskolás bocsánatkérések szövevényes hálóiba gabalyodott bele, holott már egy meglett, komoly aggastyán férfiember volt, akinek nem lenne szüksége rá, hogy kicsinyes, megalázó mentségeket keressen önmagára nézve. A fiatal férfi most tetőtől-talpig tüzetesen megnézte magának az öreget:
– Ha van néhány perce, akkor szívesen meghallgatnám a történetét! – kényelmesen hátradőlt eredeti bőr székében, és kicsit fensőbbségesen kezdte figyelni alkalmazottját.
- Hát... hol is kezdjem?! - kérdezte hangosan inkább saját magától, semmint a fiatal főnökétől, majd belekezdett szövevényes, nehézkes életébe. Elmesélte, hogy jóformán már kilenc éves kora óta munkára volt fogva, és hogy markot szedett, krumplit kapált, cséplő és kombájn gépek közt telt kora gyermekkora, majd megismerkedett gyönyörű feleségével a fővárosban, aki alig négy éve veszített el, mert rákos lett, és bár szerettek volna gyerekeket erre sajnos sosem nyílt megfelelő alkalom. A fiatal főnök türelmesen, mély alázattal hallgatta az idős ember életbeszámolóját, és nagyon érdekes, és különleges személyiségnek gondolta, amikor huszonöt perc múltán végzett élete történtével.
- Hú! Ez azért nem semmi kedves kolléga! - konstatálta ujjaival a levegőben csettintve párat. - Nagyon sajnálom, hogy a felesége... - itt elharapta a szót, hiszen nem volt hozzászokva, hogy haláleseteket közöljön másokkal.
– Igen... én is... – az öregember visszafogta magát, mégis úgy tűnt zöldes barnás szemeit vizes fátyol lepi el.
- Nos hát... akkor... sajnálom, hogy most búcsút kell mondanunk egymásnak, de... majd értesítjük a további szükséges munkafolyamatokról. A nyugdíját természetesen automatikusan folyósítani fogjuk. Még egyszer nagy élmény volt kedves kolléga a magával való közös munkavégzés! - felállt, mintha legalább is bolha csípte volna meg, begombolta méregdrága, márkás öltönyét, mely egy kisebbfajta vagyonba kerülhetett, majd jó erősen megrázta kézfogás gyanánt az öregember vaskos, kissé göcsörtös, májfoltos kezét.
- Akkor a további minden jókat, és viszlát... - búcsúzott tőle, és ki is kísérte felbecsülhetetlennek, pótolhatatlannak mondott alkalmazottját az ajtaján kívülre. Az öregember ebben a pillanatban mintha maga is megérezhette volna, hogy ennyit érték felbecsülhetetlennek hitt, értékes, ám azért mégiscsak pótolható munkavégzése.
Fiatalabb kollégai többsége valóságos tapsviharban részesítette, amikor kiürítette mindig tiszta, makulátlanul precíz íróasztalát, és néhány kartondobozba igyekezett belepakolni tárgyait, személyes holmijait. Felesége bekeretezett fényképe, mintha egész végig figyelte volna cselekedetét, mint egyfajta szokásosan bejáratott szertartást, vagy rituálét, amit csupán az egymáshoz igazán közelállók érthetnek meg.
- Nagyon hiányozni fog nekünk Kornél bácsi! – néhány csinos, fiatalabb hölgyemény valósággal azonnal babusgatni, vigasztalni, ölelgetni kezdte, mert nagyapjukat vélték felismerni benne, míg a férfi kollégák többsége csupán csak megszorította jelképesen a kezét. Amikor mindennel készen volt, még egy utolsó pillantást vetett a nagy irodahelyiség egészére, ahol annyi évtizedek nehézkesen, ám annál eredményesebben sikeresen teljesített, majd kissé színpadias pózként meghajolt kiürített íróasztala, és a gipszkarton fal felé, mintha ezzel is némán jelezni kívánta volna, hogy egy igen-igen fontos, és meghatározó fejezet zárult le az életében.
Egyik éppen beugrott kollégája felajánlotta, hogy szívesen hazafuvarozza, és miután nem fogadott el nemleges választ így Kornél kicsit bizalmatlanul bólintott és belement az alkuba.
- Ez a beszéd pajtás! Így sokkal könnyebb lesz majd, meglásd! – biztatta középkorú kollégája, akinek még így is legalább húsz-huszonöt éve volt a nyugdíjkorhatárig.
Amint hazafelé mentek autóval az öregember igyekezett részletesen végig gondolni, hogy vajon miként tudná folytatni életét? Mik legyen azok a főbb célkitűzések, eltervezett célok, és vágyak, melyeket így élete alkonyán még megvalósíthatónak gondolt magával szemben, elvégre nem maradt hozzátartozója.
- ...És mondd csak pajtás?! Hogy tervezed a nyugdíjas éveidet? – kérdezett rá nyíltan az egyik piros lámpás kereszteződésben kollégája a vezetőülésből.
- Hát látod ez nagyon jó kérdés! Sajnos egyelőre még át kell néhány dolgot gondolnom. Talán elutazom egy messzi vidékre. Még sosem jártam külföldön… esetleg… talán… - mintha elsősorban saját magának szánta volna ezt a néhány jelképes mondatot, semmint kollégájának, aki ezt teljes mértékben megértette, és tiszteletben is tartotta. Elvégre Kornél mégiscsak legendás volt legalábbis a maga nemében.
- Hát sok szerencsét kívánok pajtás, és ha bármiben tudok csak megeresztel egy hívást, és már ott is vagyok, ha segítségre van szükséged! – állította le a motort a takaros kis kertvárosi utca szélén, ahol egy kisebbfajta családias ház árválkodott szinte magára hagyatottan, mindentől távol.
- Nagyon köszönöm a segítséget! – vette ki a hátsó ülésről kartondobozba tett holmijait az öreg, majd becsukta az anyósülés ajtaját, kezet rázott kollégájával, és még integetett is neki, amint kollégája nagy gázzal kihajtott a hangulatos kis utcából.
Hogy igazából mire is gondolhatott Kornél, amikor azt állította, hogy nagy külföldi utazásra készülődik, és szeretne-e egyáltalán világot látni azt egyelőre még magának sem tudta elmagyarázni. Ami biztos, hogy néhány napot valahol muszáj volt eltöltenie, hogy kicsit kedvére kiszakadhasson a már megállapodott komfortzónájából, és megpróbálja átértékelni eddig mindig összerendezett életét. A ,,hogyan tovább?” kérdésköre köré csoportosította minden lehetséges gondolatát. Arra gondolt, hogy valami szép helyen talán újra megtalálhatja mostanság kissé nyughatatlan, és mindenképp zaklatott lelki békéjét, és ahol a feltöltődés mellett talán még új dolgokat is sikerül kipróbálnia. Talán megírja regényes önéletrajzát, már csak egy megfelelően, nem túl drágán dolgozó kiadót, vagy nyomdát kellene majd hozzá felkutatnia. Ki tudja?!
Lázas, kamaszos izgatottsággal kezdett csomagolásba. Elővette és leporolta két vaskos, gurulós, fekete színű utazóbőröndjét, és minden szükséges holmiját bepakolta. Régi Kodak-típusú nyolcvanas évekbeli őskövület fényképezőgépét is eltette biztos, ami biztos alapon, bár már jó ideje azon is gondolkozott, hogy megpróbál haladni a digitális technikai civilizáció áldásaival, és vesz majd magának egy fényképezőgépet, de valahogy mindig, ha vásárlásra került a sor, ezt nem győzte halogatni. Mint aki szabályosan berezelt attól, ha valami új dolgot kell megtanulnia ennyi idős korában.
,,Sosem szabadna félni, vagy meghátrálni a kihívásoktól, vagy a változásoktól!” – emlékezett felesége dallamos csengésű hangjára, mely egyszerre vigasztalta meg, és mindig önbizalmat, és sziklaszilárd bátorságot nyújtott neki amikor csak szüksége volt rá. Kicsit most már sajnálni kezdte, hogy annak idején nem született gyerekük, és később amikor felesége már súlyosan betegeskedni kezdett megpróbálta megígérni neki betegágyánál, könnyek között, hogy megpróbál továbblépni, és boldogulni, de az volt a keserű, szomorú igazság, hogy valahányszor csak kinyitotta nézegetni a nagy fotóalbumot, amibe legalább négyszáz megsárgult, fő kikezdte fénykép lapult egyre jobban beleszeretett újra és újra felesége angyali nőiességébe, és egész lényébe, és ezt a szerelmet nem akarta semmi pénzen elengedni, vagy eltaszítani magától, még ha a világ feje tetejére állt is, vagy – adott esetben –, új életet szeretett volna kezdeni.
Bár fogalma sem volt hol is vehetne repülőjegyet magának kért egy taxit, mely percre pontosan takaros háza előtt megjelent. A taxis is hasonló korban járhatott mint ő, és talán nyugdíj kiegészítést gyanánt választotta magának ezt a kis mellékes hivatást. Közösen betették a két vaskos, gurulós bőröndöt a csomagtartóba, majd a taxis azonnal konkrétan rákérdezett:
- Hová parancsolja kedves Uram?!
- Hát… Ön merre menne, ha lehetősége adódna?! – kérdezett vissza, és ez jócskán meglepte a taxist. Az utasai többsége ugyanis eddig még sosem kérdezett vissza, vagy legalábbis nem volt jellemző.
- Hú… hát nézze kedves Uram… számos olyan hely van, ahol az ember kiegyensúlyozottnak, és boldognak érezheti magát. Miért nem látogatja meg a családtagjait, vagy rég nem látott unokáit például?! – adott tanácsot.
- Sajnos az a helyzet, hogy nem született gyerekünk, és a feleségem négy éve rákban elhunyt… - jobb az igaz, őszinte szó bizonyos szituációkban. – gondolhatta. A taxist azonnal bűntudat szállta meg:
- Jaj, tisztelt Uram! Bocsásson meg, ekkora barmot mint én! Fogadja őszinte részvétemet… - kért elnézését.
- Nem történt semmi! – majd néhány perc múlva. – Ön hova utazna, ha megtehetné? – érdeklődött kíváncsian.
- Hát… biztos valami kellemes, nyugodt helyre… esetleg tengerpart, vagy erdő, hegyek… - töprengett hangosan. – Akkor most hova menjünk kedves Uram, mert javában ketyeg a taxaméter, és az Ön pénze bánja!
- Vigyen kérem a Liszt Ferenc reptérre! – kérte.
- Óhaja parancs kedves Uram! – kicsit csikorgó kerekekkel indult neki a taxi a reptérre vezető gyorsforgalmi úton. Alig tizenöt perc múltán már a forgalmas, és nyüzsgő reptéren voltak, ahol milliószám autó, és taxis tülekedett, dudált egymásra. Úgy tűnt mindenki a legmegfelelőbb pozíciót akarja kiharcolna saját maga részére.
- Itt is volnánk kedves Uram! Ötezer ötszáz forintot kérek szépen!
Az öregember elővette komótosan pénztárcáját és pontos összeget adott. A taxis kicsit húzta a száját, mert számított volna néminemű kisebbfajta borravalóra, de miután utasából áradt valami földöntúli, kivételes jellemvonás inkább úgy döntött, hogy nem mérgelődik. Kezet ráztak, majd a taxis máris új kuncsaftok után kezdett kutatni, miközben elhajtott.
Kornél gombóccal torkában lépett be az üvegezett terminálba, ahol ameddig csak a szem ellátott kígyózó sorok álltak. Ahhoz képest, hogy hétköznap volt az elfoglalt emberek többsége – úgy tűnik –, minden időben rohant valahova.
Kornél gondolt egyet és odament az egyik kevésbé megterhelt információs pulthoz, ahol két fiatalos, és egzotikus stílusú szupermodell hölgyemény adott tájékoztatást, és most valamin nevetgélt.
- Jó napot kívánok Hölgyeim! – köszönt mindkettejüknek. – Elnézést kérek… talán tudnának segíteni…
- Üdvözöljük kedves Uram! – köszöntek mindketten. – Miben segíthetünk?! – kérdezték egyszerre.
- Érdeklődnék, hogy hol lehet igazán kipihenni az élet fáradalmait, és feltölteni a lélek kimerült elemeit? – kérdezte. Kérdése furcsának hatott, és a két ifjú hölgyet ez bizony jócskán meglepte. Elvégre reptérre az emberek többsége – legalábbis –, konkrét céllal érkezik.
- Ö… ne haragudjon kedves Uram, de nem igazán értjük az Ön kérdését! Hová szeretne utazni?! – kérdezgették.
- Éppen ezen töröm a fejemet! Önök mit ajánlanának?! – nézett egyikről a másikra.
- Hú! Hát a választék széles körű kedves Uram! Attól függ, hogy hol érezné jobban, boldogabban magát? Esetleg tengerpart, vagy erdők, hegyek? – kérdezte most az egyik, aki a pult mögött foglalt helyet.
- Bocsássanak meg, hogy feltartom Önöket munkájukban, de azért érdeklődök, mert eddig sajnos nem voltam külföldön, és hát… szóval… nemrég lettem nyugdíjas, és arra gondoltam, hogy… - szavait nem fejezhette be, mert az egyik barátságtalan biztonsági őr gorilla azonnal mellette termett, és kérdőre vonta:
- Jó napot kívánok Tisztelt Uram! Mit keres itt?! Amint látja a sor haladna, ha maga nem akadályozná a forgalmat! – jelentette ki kissé mérgesen, és bikaerős kezével máris megvillogtatta előbb a gumibotját, majd szolgálati pisztolyát.
- Elnézést kérek, ha bármi gondot okoztam volna… - felelte halk, remegő hanggal, majd kiállt a sorból, mely idő közben megduzzadni látszott mögötte, és inkább úgy döntött, hogy egyelőre helyet foglal a váróban.
A két csinos, egzotikus hölgyeményt mindenesetre jócskán elgondolkoztathatta viselkedése, mert nemsokára ebédszünet volt, és aki a pult mögött ült megkérte az egyik kolléganőjét, hogy átmenetileg váltsa fel, amíg elfogyasztja jobbára zöldségekből, salátából álló ebédjét. Az illető fiatal hölgy most kilépett a pult mögül, és egyenesen az öregember melletti székre telepedett le.
- Üdvözlöm kedves Uram újfent! – szólította meg újra.
- Tessék parancsolni! Talán valami baj van?! – kérdezte.
- Ne nyugtalankodjék kedves Uram! Nem történt semmi! Úgy érzem bocsánatkéréssel tartozom biztonsági őr kollégám viselkedése miatt, aki sokszor önkéntelenül is félreismeri az emberek szándékait.
- Ö… nem történt semmi… - hárított.
- Ha nem bánja, hogy kicsit beszélgetünk nyugodtan elmesélheti nekem, hogy mi történt Önnel, és hogy miért döntött az utazás mellett?! – ajánlotta fel közvetlenül, és kedvesen, és Kornél kicsit úgy érezhette, ha születhetett volna gyereke talán éppen ilyen lehetett volna, mint a fiatal, felnőtt, kiegyensúlyozott nő.

BŰNÖS VÁZ-LELKEK

Mert titkon már önmagunkba növesztjük
a megfelelési kényszereket,
kisebbrendűségi komplexusaink
parazita-rákfenéjét burjánozva,
belőlünk éldegélnek az alakoskodó Celeb,
partiarc-pofák nagy mellénnyel,
s a hisztiskedvű, csicsergő botox-dívák,
a mogyoró-agyúak tábora tovább
hülyíthető mikrotársadalma.

Az egyetlen szabad magunk választotta gesztus,
mint afféle nemesebb, jobbító szándék,
már aligha létezik;
mindenki ál-érdekek letapogató csápjaival
tapogatózni akar, érvénysülni
minden szinten felismerhetetln
kontúrú kihasználható kiváltságok,
alamuszi kapcsolatok irányába
– babonázó, eguotikus pupillák mélyén
az egyszerű hallgatást
sokan téves szabályként értelmezik,
s inkább elhiszik mihaszna-bambán
az egyéjszakás kalandokat,
semhogy teljesen sallangok
ócska-talmi nélkül megismerhetnénk bárkit is.

S talán már nem is maradhatott
legfeljebb egy meg egy,
aki tudatos lélek-látásként meghámozná az esendő,
bűnös Lélek hagyma rétegeit,
akár az érett gyümölcsöt lecsupaszítva
a váz-Lélekig; hol már egykoron
minden elkezdődött s véget ér.
– Kutyahűséggel mostanság
bárki bármit megaláz, gerincre vág,
s már a csapból is folyó
életfogytig tartó közösségi,
digitális jelenlétben egyre több lődörgő,
célja-vesztett perc-emberke rohangál,
ténfereg ide-oda.

Az egyértelmű bizonyosság
tudat-Hiánya már mindenkit kizsebel,
letaglóz. Karriervágy mohó,
szűnni nem akaró birtoklási vágy
hajszolja ember-roncs áldozatait
egyre kifelé; akár az eltévedt, tékozló gondolat:
minden mindennel függési kényszerbe kerül napra nap.
S mennyivel élhetőbb lenne a szorongatott Élet,
ha emberhez méltón fogadhatnánk el a másikat,
anélkül, hogy bárki megtörhetné
az egyéni személyiség változatait!

VAK SZERELEM

Nagyon szeretett volna normális, egészséges életet élni. Már ha erre úgy gondolunk, hogy itt van egy független, makacs, talpraesett, magabiztos, húszas éveiben járó lány, akinek különleges képességei vannak. Az összes érzékszerve fokozott, felturbózott intenzitással működik, bármit is csinál éppen, és már messziről képes arra, hogy megérezze egy emberről, hogy gonosz vagy éppen jó.
Bernadett – vagy ahogy mindenki becézte Bernie –, hat éves korában vakult meg. Állítólag valamilyen biológiai rendellenesség folytán leváltak a szeméről a retinahártyák, és emiatt egyik pillanatról a másikra a teljes koromsötétség foglya lett másodpercek leforgása alatt. Imádott, rajongásig szeretett szüleit már csupán tapogathatta. Az egykori ismerősei, barátnői arca is mintha teljesen kiesett volna élénk, és éles memóriájából.
Főként apja volt az, aki azonnal totálisan kétségbeesett, és mivel mindig is nehéz, morózus ember volt, aki legfeljebb csupán csak ritkán mutatja ki az érzéseit még családtagjai felé is, gyakran elvonult a vécére és sírva fakadt. Vagy kijelentette, hogy lemegy levegőzni ez kicsit a társasházhoz közeli játszótérre, ám valójában a dohányboltba ment cigit venni, és közben megátkozott, megfenyegetett jószerivel minden élőt, és holtat, hogy imádott, gyönyörű lánya soha többé nem kaphatja vissza a látás felszabadító képességét. Bernie anyukája ellenben rendíthetetlen sziklaszilárd makacssággal továbbra is úgy viselkedett, mintha ezt a megtörtént, nagyon brutális, és könyörtelen dolog valami olyasmi lenne, amit túl lehet élni, és együtt lehet vele élni. Gyakorta bevitt magával egy hordozható matracféleséget lánya gyerekszobájába és mellette aludt, ha lányának rémálmai vannak, vagy csak rosszul érzi magát – ami sokszor előfordult –, akkor mindenképp legyen mellette valaki, aki minden esetben lelki támaszt nyújt, és megvigasztalja.
Bernie sokáig nem értette, hogy egészen pontosan miért is változott meg egyik pillanatról a másikra ismerősei, barátai, családtagjai viselkedése és a hozzá való viszonyuk, de megpróbálta elfogadni az új helyeztet. Az írást, olvasást és mindent amivel a kultúra összefüggött újra kellett tanulnia, és bár a kezdeti nehézségek után elég szépen feltudott zárkózni a többi osztálytársához.
Amikor egyetemista lett sem hanyagolta el régi barátságait. Sőt. Nagyon úgy nézett ki a dolog, mintha mindenki az ő társaságát kereste volna fiúk-lányok vegyesen. A gimiben már volt szerelmes, de a szalagavató utáni különlegesre sikerült éjszakán a kiszemelt romantikus udvarlóról kiderült, hogy csupán csak azért jött össze vele, hogy hencegjen a haverjai előtt, hogy sikeresen be tudott cserkészni, és lefektetni egy kiszolgáltatott, vak lányt. Hamar kiábrándult, és csalódott az emberekben, és megesküdött magának, hogy ezentúl sokkal óvatosabb lesz, és ha esetleg még rá is találna újból az igazi szerelem nem fogja megengedni, hogy valami idióta, felvágós seggfej azonnal az ágyba csábítsa.
Egyik egyetemen töltött napján, miközben népes barátnői társaságában csacsogtak, és beszélgettek mindennapi csajos témákról, amikor egyszer csak kiváló hallását felhasználva meghallotta, hogy egy kellemes hangú férfi verset mondd nem messze tőlük. Volt az egyetem alagsorában közvetlenül a jegyzetbolt mellett egy amolyan jellegzetes illatú büfé, ahol remek szendvicseket, hamburgereket lehetett vásárolni, és mivel az alagsorban kapott helyet a takarítószerek raktára is, aminek az ajtaját csak ritkán zárták – ki tudja miért –, Bernie előbb-utóbb figyelmesen az ismeretlen, de kellemes férfihangra kezdett figyelni, barátnői csacsogása helyett.
- Hé, Bernie! Mi a hézag?! Föld hívja Berniet! Bernie jelentkezz! – kérdezte egyik barátnője kíváncsian, hogy vajon milyen dolog billenthette ki őt a megszokott kerékvágásból.
- Ti is halljátok ezt a kellemes férfihangot?! – kérdezte most mindenkitől váratlan.
- Hát lássuk csak! Én most Erzsike nénit hallom, amint tankönyveket szortíroz tőlünk pár méternyire, meg a büféből kiszűrődő kisebb-nagyobb zsivalyt! Hát ti?! – szólt rá többi barátnőire, akik egyetértőn széttárták kezeiket, és tanácstalanul bámultak Bernie-re, hogy valójában mit is akarhat?
- Egy kicsit utána nézek ennek csajok! Már ha nem bánjátok?! – óvatosan felállt ülő helyéről, és mintha látó ember lenne máris zokszó nélkül megindult a kellemes férfihang irányába. Érzékei és ösztönei összekapcsolódtak, és annyira élesen, kristálytisztán működtek, mintha – legalábbis –, szuperhős lett volna. Csajos barátnőit is jócskán felizgatta és alaposan kíváncsivá tette az eset, így mivel a többség aznap szándékosan kihagyta az alkalmazott pszichológia kissé tananyagszagú, száraz óráját úgy döntöttek követik barátnőjüket, hogy maguk is meggyőződhessenek a szenzációt keltő dologról.
Amint megkerülték az alagsori büfét, ahonnét ismerős, trécselős zsivalyok szűrődtek ki, és elhaladtak egy nyirkos levegőjű, és meglehetősen sötét folyosó mellett, Bernie megállt az egyik takarítószeres raktárnál, aminek ajtajában egy kulcs fityegett.
- Halljátok már?! – kérdezte élénk, kíváncsi érdeklődéssel szeleburdi csajos barátnőit, akik mindannyian híven követték őt.
- Valaki van odabent csajok! – vonta le a következtetést sok barátnője közül az egyik.
Bernie óvatosan lenyomta az ajtó kilincsét mire a kellemes férfihang azonnal abbahagyta a verset, amit éppen mondogatott magának, mint egy tehetséges versmondó, és tétován, kissé rémülten mered az előtte álló, gyönyörű, bombázó felnőtt, vak nőre.
- Nagyon kifejező, és kellemes hangod van… - Bernie észre se vette és amint kimondta a szavakat szinte rögtön elpirult, és jóleső, romantikus érzések kerítették hatalmukba.
- Ö… izé… hát… nagyon köszönöm… - szabadkozott az újdonsült, húszas évei végén járó, különös férfi, akit bizony jócskán meglepett, hogy akár csak bárkinek is tetszhet egyáltalán az ő verses performansza.
- Volna kedved egy kicsit beszélgetni…? – kérdezte kedvesen Bernie, majd zokszó nélkül kinyújtotta kezét, hogy a férfi kissé bizalmatlanul megfoghassa, és együtt térjenek vissza a földszinten lévő tágasabb, és komfortosabb egyetemi aulába. A legtöbb csajos barátnő is egyre kíváncsibb lett, így gyakorlatilag az ismerkedés úgy festett, hogy legalább tizenöt-húsz fős népes hölgykoszorújú fogott közre egy jócskán megilletődött férfit, aki nem győzött figyelni, és válaszolni azokra a kérdésekre, melyet feltettek számára a hölgyek, de elsősorban persze Bernie.
- Rengeteg verset tudsz! Fotógrafikus memóriád van, vagy ez egy tanult készséged? – kérdezte.
- Hát… izé… erre a kérdésre nem igazán tudom, hogy mi a jó válasz… - érződött a hangján, hogy keresi, kutatja a megfelelő szavakat, mert nem akart semmi esetre sem megbántani, vagy megsérteni senkit sem.
- Milyen szakos vagy?
- Magyar és töri, bár mostanság már elátkozom a napját is, hogy volt annyi kevés sütnivalóm, hogy éppen a magyart válasszam más helyett.
- Ja, vágom! Azt hallottam, hogy brutálisan rámennek a nyelvtani rendszerekre, ami már kibírhatatlan. De azért emiatt nem volna szabad feladni!
- Ebben igazad van! De itt egyértelműen már nem a szakmai, és elméleti tudáson van ám a hangsúly, hanem sokkal inkább azon, hogy ki mennyire szimpatikus egyik-másik adjuntusnak, vagy professzornak! – jelentette ki szomorkás hanggal a férfi. Bernie kicsit közelebb húzódott székével hozzá, és tenyerébe vette szőrös kezét.
- Nagyon barázdás, göcsörtös kezed van! Olyan… szexis és férfias is egyszerre… - vizsgálgatta meg részletesen. A legtöbb csajos barátnőjéből erre a kijelentésre azonnal hahotás röhögés tört ki, és hirtelen jött kuncogásukat alig tudták visszafogni.
- Ö… nagyon köszönöm ismét… Te milyen szakos vagy? – kérdezte.
- Hát pszichológiát, szociológiát, és a lehető legváltozatosabb tantárgyakat hallgatok egyszerre.
- Mi szeretnél lennie, ha sikeresen teljesíted a követelményeket?!
- Látod ez egy nagyon jó kérdés! Egyelőre azt mondom magamnak, hogy szeretnék kicsit a jelenben létezni, aztán majd meglátjuk, hogy hogyan és miként alakul. Egyébként Bernie vagyok! – mutatkozott be, és újfent kinyújtotta a kezét, hogy a másik megfoghassa.
- Én is örülök Dávid! – rázott vele óvatosan kezet, mintha a gyönyörű kacsók törékeny porcelánbaba végtagjai lennének.
- Mit szolnál hozzá kedves Dávid, ha kiugranánk a Rákóczi útra? Van ott egy finom kínai büfé, ahol állítólag mennyei, és ízletes finomságokat kaphat az ember. Megígérem, hogy nem foglak megharapni, és felesleges kérdésekkel traktálni.
- Ö… miért is ne?! – Dávid is felállt, és segített Bernienek belekapaszkodni utcai dzsekijébe, melyet viselt.
Miközben együtt sétálgattak a Rákóczi úton, és betértek a kínai büfébe orrukat egyből megcsapta az ellenállhatatlan csípős, szecsuáni szósz menyei illata. De volt még itt rizibizi, és zöldséges rizottó is a valódi ínyencek legnagyobb örömére.
- Mit szeretsz enni? Tészta, rizs, krumpli? – Bernienek hirtelen annyi kérdése lett volna, hogy kisebb bűntudat kerítette hatalmába, hogy máris így letámadja ezt a valószínűlg nagyon is jóképű férfit.
- Hát… gyakorlatilag mindenevő vagyok, de még nem próbáltam ki a kínai konyhát. – Érződött a hangján, hogy kissé bizonytalan az új, ismeretlen dolgok eredetét illetően.
- Imádom, ha valaki magabiztosnak, és erősnek mutatja magát, miközben a lelke mélyén még mindig fél! Persze nehogy megsértődj, csak én így működik.
- Szó sincs róla! Szeretem a szókimondó, magabiztos, őszinte nőket!
- Végre valamiben azért egyetértünk!
Egy kínai szakács rájuk nézett és tört akcentussal máris kérdezte, hogy mit parancsolnak.
- Jó napot! – köszönt illedelmesen Bernie. – Kérnék szépen egy kisebb rizibizit sok rizzsel, és abból a csípős, bundás csirkemellből is, amin szezázmag van.
A kínai szakács másodpercek alatt eléjük tette a kész ételt, melyet egy műanyag tálcán adott ki a felszolgálópultból. A férfi azonnal átvette tőle a tálcát. Mivel az étkezőhelység a félemeleten volt, ahova legalább kilenc lépcsőfok vezetett fel Bernie azt javasolta, hogy Dávid egészen nyugodtan vigye fel az emeletre az ennivalót, majd jöjjön vissza érte. A férfi amilyen gyorsan csak bírt lepakolta az ennivalót az egyik emeleti boxba, majd visszafutott a lányhoz, aki már kissé türelmetlenkedni kezdett:
- Na végre! Mi tartott ilyen sokáig?! – kérdezte enyhén bosszúsan, mégis kedvesen.
- Bocsáss meg, siettem ahogy csak bírtam! – fújtatott a férfi, majd beletelt néhány percbe, hogy kifújhassa magát.
- Hé, nyugi már! Csak viccelek veled te buta! – kedvesen megsimogatta a férfi karját, amint belekarolt, és lépcsőfokoként mentek fel az emeletre. Dávid kihúzta Bernie előtt a széket, és segített neki leülni, amit a lány nagyra értékelt, és persze újból el is pirult.
- Jaj, annyira figyelmes, udvarias vagy! – köszönte meg. – Ez mindenképp sok sok piros pontot ér. – foglalt helyet az asztalnál.
Jóízűen falatozni kezdtek.
- Ez isteni! – Bernie máris belekanalazott a saját papírtányérján lévő zöldséges, borsós rizsbe, és nem győzött az ízek orgijáival töltekezni. – Egyszerűn imádom. Kóstold meg bátran a csípős, bundás csirkemellet is. – Azzal már nyúlt is a másik kis tálkába, és az első csirkemellet, ami a keze ügyébe akadt már lapátolta is be a szájába. – Ezt megtudnám szokni!
Dávid is óvatosan kiemelt egy csirkemellet és kissé bátortalanul rágcsálni kezdte, majd amikor tökéletesen megbizonyosodott róla, hogy finom, és ízletes ételről van szó ő is falatozni kezdett. Bernie mintha minden mozdulatot, minden aprócska, elejtett, vagy épp jelentéktelen apróságot pontosan látott és rögzített volna lelki szemei előtt. Amikor végeztek az étellel, és szalvétával igyekeztek megtörölni magukat és kezüket Bernie feltette a nagy kérdést:
- Megérinthetem az arcodat? Tudod én most úgy ,,látok” hogy a kezemmel kitapogatom a dolgokat, tárgyakat, embereket.
- Hát… persze… - azzal Dávid hagyta, hogy Bernie vékony, aprócskának látszó ujjai óvatosan, gyöngéden simogatva végig menjenek markáns, kifejező arcának minden négyzetcentijén.
- Pisze orrod van, de erős állad, és magas homlokod! – jelentette ki. – Ez azért mégiscsak jó jel! – Te is megtapogathatsz, már ha szeretnél!
Dávid félt megérinteni egy ennyire sugárzó, és gyönyörű nőt. Eddig sajnos egyáltalán nem volt szerencséje női ügyekben. Bernie azonnal megfogta kezét, és saját arcára tette.
- Látod? Ez vagyok én! Pontosabban húsz évvel idősebb kiadásban.
- Mikor veszítetted el a látásodat? – reszkírozott meg egy kérdést.
- Hat éves lehettem. A doki azt mondta, hogy a retinám valamiért levált, és párnap alatt ellepett a teljesen zárt vaksötétség. Az utolsó dolog amire emlékszem, hogy anyám és apám kiadósan veszekedtek egymással, és apám sírva fakad. Ami nagyon szokatlan volt, mert sosem mutatta ki az érzéseit, vagy ami zavarta.
- Őszintén sajnálom…
- Köszönöm, de már egészen hozzá lehet szokni! Az ember megtanulja elkülöníteni ki a jó, és ki a gonosz! Mintha lenne egy titkos szenzor, vagy – ha tetszik –, csatorna, aminek a segítségével sok mindent megláthat mielőtt még bekövetkezne. Szerintem ez azért nem semmi. – gyönyörűen mosolygott, mert a férfinak szánta a legszebb mosolyát, és most szerette volna, ha Dávid hozzáhajol, és jelentősen megcsókolja, de azt sem akarta, ha a dolgok túlzottan gyorsan, vagy hirtelen történnek.
- Jól laktunk? – kérdezte.
- Abszolút! Nagyon finom volt!
- Ez remek! Akkor most irány vissza az egyetemre!
Felálltak, és újfent lépcsőfokokként mentek le a földszintre, miközben Dávid egyik kezével Berniet kísérte el, míg a másikban a műanyag tálcát, és a papírtányérokat egyensúlyozta.
Visszasétáltak az egyik mellékutcán, ahonnét kijöttek.
- Nem tudom megmagyarázni, de érzek valami különöset, furcsát a te lelkeddel kapcsolatosan… - fogalmazott titokzatosan Bernie miközben egyik lábukat a másik elé tették.
- Akkor ez most jó vagy rossz állapot?! – kérdezett vissza a férfi.
- hát… Inkább úgy fogalmaznék, hogy vegyes, de nem rossz…
-Értem… Szóval? Mi a következő órád?
- Látod ez jó kérdés! Azt hiszem művelődésszervezés talán… Hát neked?
- Szófajtan sajnos!
- Akkor kijelenthetjük, hogy mindketten izgalmas kora délutánnak nézhetünk elébe. Lehet egy kérésem. Persze csak ha nem okoz gondot?!
- Persze, mondd csak!
­– Ha nem gond, akkor megvárnál órák után? Itt leszek lent a csajokkal az aulában. Légy szi.
– Persze! Semmi probléma!
– Nagyon köszönöm! Azt gondolom, hogy a kétirányú bizalom felé az első, jelentős lépést mindketten megtettük! Akkor órák után talizunk szépfiú! – azzal cuppanós puszit adott Dávid megilletődött arcára.
– Ez nagyon jól esett! – sóhajtott egy mélyet, míg szíve egyre inkább jólesőn dobogni kezdett.
Az idő hamar estébe fordult, és este öt óra is rég elmúlt már, amikor végre Dávid is elszabadulhatott a kötelezően előírt nyelvészeti szemináriumokról. Azonnal lerohant a központi aulába, ahol most már csak jóformán lézengett pár ember. A többség már ideje korán hazament. Bernie csajos barátnői gyűrűjében üldögélt és látszólag nagyon jókat nevetett és kacagott a csajos dumákon, amiket barátnői mondogattak.
- Szia mindenkinek! Az utolsó, halálosan unalmas nyelvészeti órámnak is ünnepélyesen végre! Slussz poén, hogy még a héten egy újabb kellemetlen zárthelyi dogára kell készülnöm. – fogalmazott egyértelműen.
– Ezt őszintén sajnálom, de majd csak kitalálunk addig valamit, nem igaz?! Most pedig abban a kivételes szerencsében van részed kedves Dávid, hogy hazakísérhetsz! Remélem nem akarod elszalasztani az alkalmat?! – kérdezett rá nyíltan, hiszen jobb az ilyesmit előre tudni.
- Igen, de én a Déli pályaudvar felé megyek metróval. – szabadkozott egy kissé.
- Látod ez nagyon érdekes, mert én is, így nyugodtan akár együtt is utazhatunk, miközben folyamatosan szóval tartjuk egymást! – Dávidnak nagyon tetszett a gyönyörű vaklány szókimondó, talpraesett természete, és miután gyerekkorától kezdve valósággal viszolygott a sötéttől, még kapóra is jött neki, hogy legalább egy utazótársra tesz szert. Felöltöztek, hiszen odakint már jócskán hűvösödött a levegő, majd együtt sétáltak ki az egyetem kapuján, miközben sorrendben búcsút mondtak a csajos barátnők többségének.
Amikor az Astoria metróállomáshoz értek lépcsőfokokként mentek le az aluljáróba, ahol néhány hajléktalan már alapos gondossággal alakította ki magának fekhelyét, ahol meghúzódhattak éjszakára. Majd vártak egy szerelvényt, és szándékosan a hátsó kocsiba szálltak be, mert mindketten tudták, hogy a Szél Kálmán-térhez közel jócskán ki fog örülni a kocsi. Egész úton jóformán be nem állt a szájuk, és minél többet megtudtak egymásról, annál inkább úgy érezték, mintha mindig is ismerték volna egymást.
A déli pályaudvarnál Dávid leszállt és segített Bernienek is leszállni a metróról, majd felmentek mozgólépcsővel a föld alagútjából. Éppen bent volt az egyik csuklós busz – amivel rendszerint Dávid haza szokott menni –, így hát mindketten felkéreckedtek rá. A legtöbb utas még helyet is adott nekik, és segített, ha kellett. A busz közepén egy kettes ülésre foglaltak helyet. Mint utóbb kiderült Bernie is pontosan annak a lakótelepnek a közelében lakott szüleivel, ahol Dávid élt, így jószerivel minden nap összefuthatnak, és találkozhatnak is a közeljövőben.
– Annyira szuper, hogy mindketten ennyire közel lakunk a másikhoz! – állapította meg boldogan Bernie.
– Igen! Látod épp ezt szerettem volna mondani! – kontrázott Dávid.
- Nagyon szeretném, ha megismerkednél majd a szüleimmel is! Nagyon jó fejek tudnak lenni!
- Azt elhiszem!
- De tényleg! Isten bizony! Most pedig kaphatok végre tőled egy igazi csókot. – kérte.
Dávid óvatosan lehajolt az egy fejjel kisebb növésű nőhöz, és gyöngéden a szájára tapasztotta száját, és megcsókolta.
- Hú! Ez nagyon jó volt! Neked aztán van érzéked hozzá! – gratulált Bernie. – Akkor legyen szép estéd, és holnap talizhatunk, akár még az itteni buszmegállóban is!
- Az jó lenne! Akkor jó éjszakát! – Dávid ahogy kimondta a búcsúzó szavait máris előbukkant egy kedves szomszéd néni, aki segített Berniet hazakísérni.

BÖLCSESSÉG-LÉPÉSEK AZ IDŐBEN

Kissé hűvös, szeles, tavaszias napnak tűnt, amikor a régivágású, kalapot viselő, vajszínű szélkabátos, nyugdíjas ember – ki tudja mióta először –, valamilyen titokzatos okból meglátogatta nyolc éves fiú unokáját.
Szándékosan hármat kopogtatott a bejárati ajtón. Ez is –, mint színe minden -,hozzátartozott valamiféle hallgatólagos szertartáshoz, vagy titkos egyezséghez, melyet a legtöbbször két barát, vagy cinkos szokott egymással kötni. A kisfiú már alig várta, hogy imádott nagyapja tiszteltét tegye az ő otthonukban. Azt azonban senki sem tudta megmondani, hogy miért nem jött el egyetlen egy szülinapra, vagy karácsonyra, vagy egyáltalán bármilyen kivételességszámba menő ünnepi alkalomra? Úgy tűnt a nyugdíjas, mindig frissen borotvált, jellegzetesen kopasz ember szándékosan maradt távol a kisebb-nagyobb összejövetelektől, mintha legalábbis riasztotta volna az emberi közelség, avagy bizonyos érintkezési szokások, és formák.
Már a második kopogtatásnál kinyílt méltóságteljes recsegéssel a nagy, vaskos, kissé recsegő bejárati ajtó, és egy alig százötven két centis, kissé pufók gyerek leskelődött ki rajta, hogy vajon ki érkezhetett? Nagyapja szerette megtréfálni – legalábbis kíváncsiskodni, bolondozni kész kisunokáját –, mert a legtöbb esetben mindig túrórudit, vagy Tutti-fruttit hozott belső kabátzsebében.
- Hát szervusz Albert… - köszöntötte máris kinyújtva göcsörtös, barázdált, tömzsi jobb kezét, és megvárta, míg a kisfiú is pufók kezet ad neki, mint egyfajta jellegzetes kézfogás.
- Szia papa! Jól utaztál? – kérdezte az élénk eszű kisgyerek.
- Remekül! Na, mit hoztam én neked?! – kérdezte, mintha máris találós kérdést akart volna feltenni.
- Valami finomat… - a kisfiú lelki szemei előtt hatalmas táblaszerű tejcsokoládé, cukorkák, és gumicukrok egész hadserege jelet meg, és persze minden nyalánkság arra várakozott, hogy elsősorban Albert kóstolja végig őket.
- Csokit, cukrot… - jelentette ki, mint aki már régóta megismerte nagyapját.
- Hát nézzük csak… - az öregember jellegzetesen, lassan levette nagy méretű kalapját, és a kalap belsejéből máris néhány túrórudit, és cukorkát sikerült előhalásznia, amitől a kisfiúnak máris csillogni kezdett a tekintete. – Tessék parancsolni! – fogta meg a nyalánkságokat és kedvesen a gyerek elé rakta, hogy megkaparíthassa.
- Papa? Miért nem jöttél el máskor is?! – tette fel első, és talán legfontosabb kérdését Albert.
- Tudod Albert… sajnos történt egy-két dolog, ami miatt a utazást hanyagolnom kellett… - mindig meglepően tapintatosan, kimérten, és visszafogottan fogalmazott, mégis a kisfiú minduntalan úgy érezhette magát, mintha a felnőtek szándékosan hazudnának neki.
- Gyere csak be! Anyu főzött finom teát! – invitálta be az öreget, aki óvatosan bevette bőrcipőjét, és zokniban lépett a kissé hideg levegőjű előszobába.
- Milyen szép kis lakásotok van! – dicsérte meg kisebb ámulattal az öreg a lakást, ahova most először látogatott el. Mivel az ajtó mellett volt a gyerekszoba először oda kukucskált kíváncsian be, és érdeklődve vette észre, hogy unokájának mennyi játéka van, és emellett minden precíz, makulátlan rendben áll, és egyetlen porszem – annyi se sok –, sincsen a tükörfényes fabútorokon.
Tovább ment és előbb a nappaliba, majd később a lakás összes helységébe kíváncsian benézett, és megállapította, hogy felnőtt, rátermett, és okos lánya ezzel a lakással is jó vásárt csinált, hiszen normális, kiegyensúlyozott otthont volt képes megteremteni a férje segítségével.
- Mama küldött neked fasírtot, és csokoládétortát… - vette elő azonnal a közepesméretű fonottkosárból a sok ennivalót, mintha a nagymama kivétel nélkül attól tartott volna, hogy közeli családtagjai egyik percről a másikra azonnal éhen halnak. Az öregember óvatosan letette a kosarat az étkezőben lévő asztalra, és gondosan kipakolt, miközben a kisfiú behozta neki a konyhából a kellemesen gőzölgő teát sok citrommal.
- Köszönöm! Ez most jót fog tenni! – máris felhörpintette a gőzölgő folyadékot. Az utóbbi pár évben állandóan betegeskedett, és szinte nem múlhatott el egyetlen év sem, hogy szervezete ne küldött volna kisebb-nagyobb vészjelzést állapotára vonatkozóan. Legutóbb is kórházba kellett mennie, mert kiújult a fekélye, ami viszont már koránt sem tréfa dolog, és a szűkebben családban bizony jócskán megijedtek, hogy megint temetésre fog sor kerülni. De szerencsére most még az egészség volt a legfontosabb szempont.
- Jól tanulsz Albert?! – kérdezte kíváncsian.
- Hát… igen… - felelte bizonytalanul a gyerek, majd szinte azonnal bevallotta a lényeget: - Sokat bántanak a többiek…
- Hogy érted azt, hogy bántanak?! Vernek?! – kérdezett vissza kissé megdöbbent arckifejezéssel, hiszen erről neki eddig sejtelme se volt. A nagymama egyedül csakis a jó híreket osztotta meg vele, hogy megkímelhesse a stressztől, és a fölösleges idegeskedéstől.
- Hát ez bizony baj kedves fiatal úr! De azért ugye vannak barátaid?! – jött egy újabb lényegre tapintó kérdést. Az idős férfin érződött, hogy nem szeret csak úgy a levegőbe beszélni, és felesleges dolgokról csacsogni.
- Hát… nem igazán… van pár fiú, akikkel megpróbáltam barátkozni, de inkább csak egyedül vagyok az iskolai szünetekben.
Az öregember barázdás arcán szomorúság, tartós gondterheltség vonult át, és úgy tűnt, hogy sok időre van szüksége, hogy a hallott információt rendesen megemészthesse. Aztán egyszer csak felnézett, és azt mondta:
- Vegyél fel valami meleg utcai holmit! Sétálni megyünk! – azzal türelmesen kiment a bejárati ajtó előtti előtérbe, míg unokája felöltözött. Amikor nyolc-kilenc perc múltán Albert is kilépett farmernadrágjában, pulóverében, baseball sapkájában és dzsekijében, az öreg elismerőn bólintott párat. A kisfiú azonnal felhúzta legkényelmesebb cipőjét, bár ismervén nagyapját – aki valósággal az erdő, és a természet nagy vándora volt –, egészen bizonyos hogy valami erdős részre fogja vinni, ezért megpróbált olyan cipőt választani, amit nyugodtan összekoszolhatott, és amiben anyukája is kevésbé lehet talán mérges.
- No, készen állsz?! – kérdezett vissza.
- Igen, mehetünk! – felelte halkan, majd fogta a kulcsát, gondosan bezárta maga mögött az ajtót, és már indultak is a lifttel a földszintre, majd kiléptek az enyhén hideg levegőre. Az öregember máris jó mélyeket szippantott a friss levegőből, mintha a lakásban kicsit fogságban érezte volna magát, és most haladéktalanul ki kell onnét szabadulnia.
Előbb az egyik irányba indultak el, aztán később a másikba. Keresztül kasul bejárták az ismerős, nyolcvanas évek vége felé épített lakótelep összes zegét-zúgát, és még olyan kevésbé ismert, és lakatlan erdős részeket is, ahol igazi vadregényes környezet terült szemük elé. Az öreg annyira gyorsan lépett, mintha legalábbis sietett volna valahova, így a kisfiúnak – ha csak nem akart tartósan lemaradni –, jobban tette, ha iparkodik, és megsürgeti kicsiny, totyogó lépteit.
- Hát igen… az ember talán sohasem változik… - töprengett hangosan az öregember, ahogy időnként magába mélyedve igyekezett megrágni szájában a kimondott gondolatokat. Keveset beszélt, mint a legtöbb bölcs ember, mégis olyan érdekes, filozofikus gondolatokat mondott ki, hogy jó lett volna egy hangrögzítő, amire fel lehetett volna venni szóbeli elmélkedéseit.
Jóformán a lakótelep aljáig lesétáltak, ahol egy nagy élelmiszer diszkont volt, majd megfordultak, és visszasétáltak egészen a buszvégállomásig, hátha az öregember összefuthat majd vejével, Albert apjával. De pechükre az adott buszjárat, amin a kisfiú apja dolgozott most éppen valahol a városba rótta örökkévaló köreit, így kisebb csalódással innét is visszafordultak, és bevették magukat a lakatlanabb, erdősebb területekre, ahol a madár sem igen járt.
- Tudod egyszer majd eljön az idő, amikor te is felnősz, és másként fogod látni a saját környezetedet, és világodat is, melyről most még úgy tudod, hogy egyszerű, és egyetlen tömb. – hangja kissé rekedtesnek tetszett, de annál bölcsebb, és komolyabb volt. Mintha csak egyszerű, emberi példákon át kívánná megértetni unokájával az élet alaptörvényeit.
- Tudod, lehet, hogy kevés időm van, de azt szeretném kérni tőled Albert, hogy ne hibáztasd magad, és élj teljes életet! Mindig maradj rendes, becsületes ember, akinek helyén van az esze, és a szíve, és legyél figyelmes, kedves a nőkhöz is! – látszódott a tekintetén, mintha már felkészítette volna magát az elkerülhetetlen elmúlás gondolatára, és ugyanakkor őszintén sajnálja azokat, akiket itt kell majd hagynia.
- Ha egyszer majd felnősz Albert látogass ki a temetőbe. Ne azért tedd ezt, mert én kértelek rá, sokkal inkább önmagadért! A csend sokszor észre se veszed, de segítségére van az embernek, márha engedi, hogy körül fogja. – bölcs, mély szavai érdekesnek tűntek a kisfiú számára, és megpróbált nagyon figyelni, hogy – remélhetőleg –, később is könnyedén felidézhesse majd őket. Aztán tovább sétáltak. Az idő valahogy megint csak hamarább szaladt el, és mindketten azon kapták magukat, hogy ideje hazamenni, mert fél tizenkettőt mutat az öregember Doxa karórája, melyet unokájának szeretett volna adni, persze, ha felnő.
Pont fél tizenkettőre értek vissza a lakásba, és legnagyobb meglepetésükre a családfő nyitott ajtót, akinek aznap másik műszakja volt, és éppen csak hazaugrott a két műszak között, hogy egyen valamit, és újfent lezuhanyozhasson. Most kitörő örömmel rázott kezet apósával, és kócolta össze kisfia sapka alatt lelapult haját.
- Szervusztok! Micsoda váratlan meglepetés! – nyitotta ki előttük az ajtót.
- Éppen azt meséltem Albertnek, hogy jó volna sétálni egyet, így hát az egész környéket bejártuk, és kicsit meg is éheztünk! Igaz-e?! – nézett kacsintó szemmel unokájával az öreg.
A kisfiú egyetértőn bólogatott, majd levetette utcai cipőjét, később pedig átöltözött otthoni viseletbe.
- Én már úgy is mindjárt megyek, mert épp csak annyi időm van, hogy gyorsan bekapjak egy pár falatot, de ti egyetek csak nyugodtan. Van ennivaló elég! – azzal megette az utolsó falatját, megmosta a kezét, és már rohant is vissza a munkahelyére, hátha hamarabb szabadul majd estefelé.
- Mit szeretnél enni papa? – kérdezte a gyerek.
- Ó, én nem vagyok ám nagyétkű! Nekem bármi megteszi! – legyintett párat, de azért látszott rajta, hogy mégiscsak kerülgeti az éhség, és a gyógyszerét is muszáj volt a gyomrára bevennie.
A kisfiú máris kipakolta óvatosan a nagy jénai tálakat, melyekben az élelmet már csak meg kellett melegíteni a mikrohullámú sütőben. Szerencsésre anyukája mindenre gondolt, mert tegnap készített paprikás krumplit szaftos nokedlivel, és maradt még frissen ropogós félbarna kenyér is, így pompás lakomát lehetett csapni. A kisfiú gondosan megmelegítette az ételt, majd kitette két porcelántányérra, és feltálalta az étkezőben a konyha mellett. Kenyeret is hozott, és pufók kezeivel megpróbált egyenletes szeleteket vágni, de valahogy nem igazán sikeredett a dolog, azért az öregember sietett máris segítségére, aki valósággal mesteri színvonalon értett mindennemű éles szerszámhoz. Érzéke is volt hozzá, hiszen egy-egy disznóölés alkalmával mindig ő ölte meg a malacot.
- Itt van! Tessék! – adta a kenyérszeltet unokájának, aki megvárta míg az öreg is helyet foglal, és együtt kezdtek el falatozni. Később aztán délután két óra magasságában az öreg érzékeny búcsút vett unokájától, és megígérte, hogy amint lehetséges újfent meglátogatja majd Albertet. A kisfiú lekísérte nagyapját a lifttel a földszintig, és kiengedte a bejárati ajtón.
Később amikor anyukája is hazajött késő délután amunkahelyéről boldogan újságolta, hogy nagyapja meglátogatta, és hatalmas kalandos felfedező sétát tettek az egész lakótelep környékén.
- Hát ennek igazán örülök kincsem, de azért ugye a leckédet megírtad?! – kérdezte ki.
- Igen, megcsináltam mindent! – válaszolta, ami igaz is volt.
Alig két év múlva, amikor Albert éppen betöltötte volna a tizenegyedik szülinapját rajongásig szeretett nagyapját vijjogó mentőautó szállította kórházba, és még azon a tragikus sorsú éjjelen elhunyt. Később a nagymama azt mondta Albertnek, hogy nagyapja utolsó ajándéka egy régi ötszáz forintos bankjegy volt, amin Ady Endre arcképe volt látható.
Ahogy Albert egyre idősebb lett olyan intenzitással, és mélységileg hatottak rá imádott, bölcs, különös nagyapja szavai, és tanácsai. Igyekezett mindent pontosan úgy csinálni, ahogyan azt az idős férfi kérte tőle, és amikor rossz napjai voltak, vagy csupán csak nagyon összesereglettek feje felett a búskomor sötét fellegek elment nagyapja sírjához, és elmesélt neki jóformán szinte mindent, hogy mi történt vele az elmúlt hosszú évek során.