KÜLÖNÖS SZALAGAVATÓ

(Gimnáziumi osztálytársaimnak)

Estély Méghozzá nem is akármilyen Minden ember előbb vagy utóbb híressé válik csak az által, hogy elmond egy olyan megtörtént, és valós emlékezetű dolgot életének összerendezett és genetikailag pontosan szabályozott lapjairól, amit nemcsak hogy fontosnak ítélt, de abban a bizonyos fölszabadult, és minden bizonnyal mennyei boldogságban, a vágyban is része lehetett, hogy csinált, és tett valami olyat, ami egy örök időre szól.

Hölgyek és urak roppant nagy – vízválasztó lehetősége ez Szmokingoknak, vagy könnyű, lenge nyári kosztümök most csöppent sem jöhetnek szoba, annál inkább a krinolinok, esküvői ruhák, és az urak részére fenntartott ám valójában tudatosan nagyon kényelmetlen frakk, vagy zsakett – (bár megjegyzendő, hogy az utóbbit főleg a teltkarcsúbb urak esetében nem lehet kimondottan ajánlani!)

A hatalmas teremben minden a múlt idők békés, biegermeyer-es hangulatát idézi Folyamatosan kattog a vaku, mintha csak kisebb lefolyású háborúba csöppent volna az ember, amit egyszerű eszközökkel ellehetne intézni A fiatalság nagy találkozása megtorpan itt egy pillanatra, és alázattal kell, hogy fejet hajtson a tudatos és határozott érettség előtt A lelkiismeret felelősségéről is szól a mostani estély!

Itt amerre csak a szem ellát gyönyörű liliomokban, és tudatosan felnőtt emberekben gyönyörködhet, és abban a bizonyos kimondhatatlan varázslatban, amit talán leghívebben, és legőszintbben csak azok a hölgyek csillagszemei mondhatnak el szavak nélküli telepatikus kisugárzásukkal akiket abban az eget rengető megtiszteltetésben részesültek, hogy legalább egy mindenség erejéig párt választhattak maguknak, és talán átélhették együtt mit is jelent az erkölcsi felelősség, egy olyan ügyért, amit nemcsak színek gazdag szivárványaival, de a romantikus táncok mindent betöltő, emelt, és azzal a megfoghatatlan, és megláncoló romantikus eleganciával tudnak táncolni, és ahol egyetlen éjszakában sűrűsödhet az egymásért való önzetlen segítségvállalás egyetemes értéke.

A szirének, földre szállt múzsák, és angyalok között egyetlen Polüphémosz bukkant fel, vállas, és hatalmas oda nem illő termettel, mégis annyira őszintén, és sebezhetően, hogy Volberg Gyöngyinek, és Kerekes Mariannak szinte az ofő előzetes kérése nélkül is az a belső, semmivel sem összetéveszthető érzése támadt, hogy ezzel a nagydarab mackós hapsival muszáj táncolni, hiszen van benne valami megfoghatatlan, és egyszersmind titkos sármosság is – bár ezt túlsúlya egyáltalán nem igazolta -, sokkalta inkább megejtően igaz, és kendőzetlen kisfiús imázsa, ami – hál’ istennek -, egynémely hattyú tekintetű hölgynek még imponált is.

- Hát te meg hogy nézel ki, te kis elveszett Küklopsz?

– hajolt oda Gyöngyi történetünk szereplőjéhez, és már kötötte is meg azt a fránya, és bizony túlságosan is levegőtlen csokornyakkendőt ami mindennek volt már a gyűrődés következtében nevezhető csak éppen nem elegánsnak, és nem kényelmesnek.

Fölöttébb szorított.

- No, te fess legény! Hadd nézzelek! – lepődött meg egy pillanatra Gyöngyi hogy ennyire kifinomulttá avanzsált fiatalemberrel kezdhet elsőként táncba.

- Nem is rossz Ahhoz képest, hogy én csináltam, és hogy már csak pár perc választ el minket a nagy pillanatoktól.

- Kedves vendégeink! Megkérjük önöket, hogy foglalják el helyeiket, mert az est fénypontja a fantázia keringő pillanatokon belül kezdetét veszi – hangzott a mikrofonból az adott piperkőc, és meglehetősen hetvenkedő konferancié hangja.

- Készen vagy? – kérdezte Gyöngyi a patakokban izzadó, és látszólag nagyon is fuldokló fiatalembert.

–Nyugalom amíg engem látsz, oké?! Ne izgulj nem lesz semmi baj! Elegáns és nagyon is csini vagy! – szánta oda a biztatást.

Szegény Küklopszunk pedig már alig lélegzett mert eddig már három táncon esett túl, és még hátra volt a legnehezebb feladat mosolyt erőltetni magára és elérni, hogy mindenkin úrrá legyen a felszabadult harmónia, és megelégedettség érzete S emellett halálosan kezdtek fáradni csontjai is.

- Hölgyeim és uraim! Csöndet kérnék Zenét! – hangzott a konferancié utasítása -, és már meg is kezdődött a szemet gyönyörködtető hattyúk és gavallérok mindenséget betöltő varázslatos tánca, ami felszabadító tta a lelkiismereti gátlásokat, és itt senki sem hibázhatott – nehéz is lett volna, hiszen naponta kilenc órás gyakorlás mellett ez aztán már tényleg elképzelhetetlen -, s csinos Küklopszunk is úgy szinte súlytalanul suhant a két délceg, és varázslatos hölgyeménnyel a karján, hogy ennél könnyebb talán még sohasem volt, csak abban a babonázó, és mindent eldöntő pillanatban, s amikor vége volt a táncnak, hölgyeivel együtt koszorús kört formáztak – mint a rituális szertartásokon amikor az adott istenekhez fohászkodnak jó termésű földekért -, és kézcsókkal nyilvánította ki megtisztelő figyelmét a hölgyek iránt, s az erkölcsi alázatosság belső indíttatású parancsaként alázattal fejet hajtott az este szellemi hangulata előtt.

HÍRMONDÁS

Zsarnokok önfeledt, lomha nyugalmával nekilát önmaga felfuvalkodott, arrogáns ajnározásainak! Nem kételkedik, hezitál sokáig, mert nincs is szüksége rá! A zsarnoki köztudat már egymásra acsarkodó, tudatosan féltékeny gyűlöletben ölt testet! Vad csámcsogások közepette akasszák már a Morált, az Emberit – s aki különcségével még tiltakozna, mint elefántcsonttoronyba visszabújt remete; viskója tágláit egyetlen szálig felgyújtaná a tomboló haragvás!

Gerinces tartás – félő – már mind rég elvesztett! Harácsolgató, hangos basák, kőgazdag, befolyásos oligarcháknak fapatkát sem érhet manapság az adott szó, vagy a tiszta Lélek-becsület: önző tyúk-ketrecekből mohó sorompókat állítanak luxus-ingatlanjaik köré, s akié a föld azé már minden jogalap, hogy rendelkezzen! Mindenek sorsán dúl s háborognak atombomba-indulatok, kikezdhető forrófejű vitézek; tesztoszteron-Titánok mázsás izomtömegek helyébe gigászi bicepszeik s beton-izmaik nőttek, míg mogyorónyi agyakban az egyetemes kultúra illemszabályai szándékosan felejtődtek!

S látszat perc-emberkék akkor lehetnek a legvidámabbak, mikor műsoros vetélkedők alapkérdéseire is csupán csicsergőn vihorásznak! Rikoltozó maszka-népség, felpumpált, botoxolt szépségkirálynők kislányos mű-mosolya mögött hiányzik az emberi sors-történetek lekérdezhető kompetenciája! Hordó ülepű hörcsög szotykák s festett gigolók közt oly kevesen maradhattak meg a kígyónyelvű hölgyek táborából is, kik látni szerették volna eltékozolt valóságuk arany-kincseit!

SEBEZHETŐ FÉLELEM

A diákok öltözőszekrénye azon nyomban befogadta.

Nem volt valami igazán kényelmes, és komfortos egy hely az olyan hallgatóknak, akik már talán régen megszokták azt a semmivel sem összehasonlítható magányos, és túlságosan is sebezhető érzést, hogy ,,Mindenki ellened van, és egyedül vagy és leszel is a nagyvilágban!” – s ezt a fajta atomrobbanásszerű megsemmisítő érzést Gorbics Gábor annyira komolyan, és mindenre elszánt megingathatatlansággal magára alkalmazta, hogy élete egyik – ha nem a legfontosabb meghatározó eleme lett a rejtőzködéssel egybekötött lopakodás -, mint a túlélés eddig egyetlen, lehetséges változata!

Gorbics Gábor bár csak tizenkét éves épek hogy kamaszodó, és az általános felső tagozatot most kezdő hallgatag, és csöndes kamasz volt, egyetlen biztos és jól megkötött baráti szövetséges nélkül, azért minden egyes iskolai napját – elmondhatjuk -, hogy túlélési ösztönöktől vezérelve -, maximálisan igyekezett kihasználni!

Ami abból állt, hogy részletes, útvonal szerű, és GPS-szerű hadászati terveket készített arra az esetre, hogy az adott hétköznapi móresre tanítások, és gyepálások sorozatait hogyan, és milyen jellegű, lehetőleg leghatékonyabb módszerekkel is élhesse túl S ha már otthon van, csak akkor vonjon aznapra konklúziót, hogy sikeres volt-e az adott tervezet, avagy súlyosan megbukott?

S szinte nem is volt olyan kaliberű, és minden idegszálát fölkavaró napszak, amikor nem érezte volna jobban magát az öltözőszekrényben elrejtve, és mindenkitől láthatatlanul rejtőzködve a feddhetetlenség, és a titokzatosság ősi, és minden bizonnyal megszentelt homályában elmerülve, amikor is nemcsak, hogy egyedül lehet, és meditálhat egy kicsit – ami tudvalevőleg a helyes döntéseket, és válaszokat is nagymértékben segítheti -, de ugyanakkor nem kell végig szenvednie hét teljes órát azokkal a bizonyos senkiházi, hitvány, és alávaló gazemberekkel akiknek talán a legkisebb gondjuk, hogy hogyan és mi módon húzzák rá a jelképes ,,vizes lepedőt”!

Ezért, hogy a minden nap frontvonalakkal, és támadásokkal kecsegtető délelőtti műszakokat valahogy túlvészelje gondos, és mindenre kiterjedő, aprólékos tervet készített arra nézve, hogy mennyek lennének a leghatékonyabb módszerek elsősorban útvonalak, és rejtőzködési menedékhelyek, ahol nemcsak el tud bújni a fenyegető, és kísértő balsors elől, de megúszhatja a pokoli tortúrák skarlátbélyegzettségét is!

,,Tehát, ha teszem azt, átvágok a felső csigalépcsős úton, ami felettébb meredek, és nagyon is kockázatos vállalkozás, akkor halálbiztosra fogadom, hogy azok a nagydarab gorilla genyók nem tudnak majd követni!” – s amint így morfondírozott magában észre sem vette, hogy Polák Petronella az általános iskolai történelem tanárnő minden apó, sugdolózás szerű kis motoszkálását, és szavát jól megértette, és tudatosította magában azt, hogy ezzel szemben – főleg a tantestületnek igenis lépésekre kellene elszánnia magát.

Azt azonban sajnos még o sem gondolta végig, hogy ennek a kis ,,besúgó” akciójának mik is lennének a várható következményei?

S nem kellett hozzá túlságosan sok idő, hogy Gorbics kis magánakciójáról szinte már az egész tantestület, beleértve az igazgató asszonyt is túlságosan is jól informált volt, és mindenki tudott!

Így történhetett, hogy azok a bizonyos jól ismert gazemberek is, mint például Baróczi Emil és rettegett társai is tudtak a dologról, mint azok a fajta vérbeli profizmussal megáldott kiválasztottak serege, akik előre megterveznek minden egyes lépést, és haditervet, mielőtt végrehajtanák az adott préda becserkészési hadműveletet!

Így azt találták ki, hogy Gorbics Gábort mert feltételezték, hogy eljárhatott a szája, móresre fogják gyepálni az iskolával szemben egy elhagyatott részen, ahol még a madár sem igen fordul meg, és ami látszólag tökéletesen, és teljesen lakatlan volt – főleg a kíváncsi, és vállalkozóbb szellemű emberkék előtt!

- Te kis féreg! Hát hogy képzelted ezt mi, te szarzsák?! – húzta fel magát Barkóczi és látszott rajta, hogy ekkor van a legrosszabb formában, mert ekkor egyezkedni vele, és fegyverszüneti megállapodást kierőszakolni, szinte majdhogynem teljesen biztosan lehetetlen!

- Ízé Hát Ti vagytok azok!

Srácok Nézzétek csak: Én igazán nem is úgy gondoltam! – próbálta menteni a menthetetlent Gábor, és a két Torló fivér, akik köztudottan Barkóczi jobb kezeinek számítottak, és az elpáholás nagymesterei voltak szinte mindenhez értettek, amit a megveretés, és bosszúállás szakkifejezésén értettek

- Most megfizetsz a sompolygásodért te kis trágyadék! – s már püfölték, és csépelték szerencsétlen Gorbicsot a földühödött, és tétlen agresszivitásukat máshogy képtelenül levezetni egyáltalán nem tudó fatuskók, akiknek kedvenc hobbijuk is az volt, hogyan törhetnék ki úgy a másik nyakát, hogy annak tartós nyoma ne maradjon, és rá ne jöjjenek?

Amikor már úgy ellátták a baját, hogy dőlt az orrából a vér, és régen felszaggatott kék-lila sérüléseihez is sikerült újabbakkal hozzájárulniuk, egy halálos figyelmeztetést ragasztottak ragasztószalaggal a ruhája hátsó felére.

- Aki emberfia a Barkóczi banda engedélye nélkül illegálisan elverni ezt a szerencsétlen halál fia! – s a megtöretett Gorbics Gábor lelkében érzete, hogy már csak pillanatai vannak hátra az éltéből, ami mindennappal sokkalta inkább a pokol valamelyik bugyrához hasonlított a maga elviselhetetlen, és örökké tartó kétségbeesett reményves ztettségével, semmint olyan helynek ahol minden orvosolható, és megoldható!

BIZALMAS EGYÜTTLÉT

Telefüstölték az éjszakai diszkót, vagy valami szórakozóhelyféleséget ahova nagy nehezen őt – mint egyedüli magányos farkast is elcibálták, bár semmi kedve sem volt hozzá -, és aztán, mint a diszkók multi kultúrájára jellemző elfoglaltságában jól fölöntöttek a garatra.

Stück mint, a jól nevelt erkölcs és gavallérosság egyik utolsó, mindezidáig ismeretlen mintapéldánya, és erénycsősze egyetlen kortyot sem ivott, vagy ha mégis akkor is legfeljebb üdítő feleséget, vagy ásványvizet. S mivel orvosi diéta írta elő számára a helyes táplálkozási sorrendet, ezen egyáltalán nem állt módjában változtatni.

Stück Miklósról rendszerint és – főleg a háta mögött, állandó jelleggel -, olyan körmönfont, és ördögi praktikákat sem nélkülöző pletykák keringtek -, mint hogy azért nem fogyaszt semminemű alkohol, illetve szeszes természetű italféleséget, mert azt hiszi, és már-már mániákus meggyőződésévé lett, hogy egyetlen piciny kortytól is bátran akárki a falnak mehet, és máris repül legalább is a jó modor, és a viselkedés Richter-skálájáról, ahogyan o aztán később mindig is emlegette Továbbá azért nem volt hajlandó közhelyes keretek között szólva ,,kirúgni a hámból”, mert fogadalmat tett, afféle XIX századi fennkölt stílusban nagyanyjának, hogy az úriemberekre jellemző viselkedési formákat ha törik, ha szakad de minden körülmények között megőrzi!

Így történhetett, hogy Stück – akit az osztálytársai titokban csak piperkőc bögyös King Kongként, vagy legalább is hájgúnárként -, emlegettek, ugyan elment szórakozni egy fölöttébb fölkapott, és a maga korában természetesen menő, és stílusos nagyvárosi lokálba, ahol –megjegyzendő a kiskorúságot is bármikor részesítették – persze elegendő fizetség fejében -, mámorosító élvezetek hatásaiban, de tőle a leghatározottabb mértékben távol állt minden nemű fegyelmezetlen, és rendbontó viselkedés.

- A fene egyen meg téged! Te őrző-védő angyal, te szent! – fakadt ki az egyik osztálytárs hölgy, aki amellett, hogy az általánosan elfogadott szépségek esztétikai listáján azét valljuk csak be, hogy az első három helyezett között szerepelhetett volna, és akinek rendszerint a fejecskéjén szokott landolni az a bizonyos bizsunak is számító, puccos koronácska, igencsak felöntött a garatra, és önmaguk között szólva a legkevésbé sem érdekelte, hogy jómódú, és erkölcsös családja vajon mi is szól – esetleg a későbbiek folyamán -, elfogadhatatlan, és megbotránkoztató magatartásához?!

Stück hirtelen fölkapta a fejét – mint általában olyan esetekben, amikor az etikettel kapcsolatos incidensek ezt megkövetelték -, és azonnal az udvariasság korlátait szem előtt tartva támadásba lendült.

- Már elnézést kérek tőled, de kérlek, hogy vond vissza amit az imént mondtál, mert ha nem kénytelen leszek megismertetni a helyes viselkedés szabályrendszerével – s minthogy ez sokkalta inkább hasonlított egy türelmesen megfogalmazott, ám valójában nagyon is határozott parancsra a kis hölgy, aki látszólag nagyon is becsípett nemhogy komolyan vette volna, de úgy elkezdett csicsergés szerű pacsirtahangon hahotázni, hogy ettől Stück egy kissé elvesztette saját önkontrollját is amit fáradságos munkával eddig önmagának megőrzött!

- Még te beszélsz! Te pimasz strici! Te kis hájgúnár! Tudom én bizony nagyon is tudom, mire megy ki a játék! Csak azért játszod el mindenkinek a határozott, és illedelmes lovagot, hogy a lányokat magadba bolondíthasd, és elcsábítsd, aztán ha végeztél velük eldobod őket, akár a használt rongyokat! – s ezt már majdnem hogy üvöltve mondta dühös, és megfoghatatlan bosszúállással a hölgy, és azért hogy komolyan vegyék a csordultig teletöltött söröskancsót egyenesen Stück jól berendezkedett rövid tüske frizurájára borította.

- Na ehhez mit szólsz, te gané? Te bögyös King Kong?

Mi?! Most legyen nagy a pofád? – s látván hogy a hölgyemény teljes mértékben kivetkőzött magából.

Stück sem késlekedett sokáig azonnal megfogta a hölgyet s lábánál lelógatva kicipelte a szórakozóhelyről, és hazavitte, legfoképpen az osztályfőnök teljes megrökönyödésére, és hitetlen ábrázatának meghökkentése céljából.

Odahaza – a hölgy házának küszöbéig kísérte -, ahol a meghökkent, és túlságosan meg meglepett szülők már izgatottan várták, és köpni nyelni nem tudtak!

- Hát maga meg kicsoda fiatalember? – kérdezte az aggódó édesanya – Géza tápázd már fel azt a kövér seggedet betörőt fogtam! – szólt ki éppen lustálkodó, és sörözgető férjének:

- Na, mi van már macám! Miért nem hagyod békében

azt a gyereket Ha berúgott, hát isten neki, egyszer vagyunk fiatalok! – érvelt meglepően logikus hangon -, inkább köszönd csak meg, hogy ez az illemtudó ember hazahozta. – Azzal már kezet is szorított a meglepődött Stückkel, aki sokáig szóhoz sem tudott jutni, miközben még mindig a hátán tartotta a sok szesztől már kótyagos, és elázott lányt, aki idő közben kellemesen elaludt!

- Elnézést a zavarásért tisztelt asszonyom! – nyerte vissza bátorságát -, de haza kellett hoznom a kis hölgyet, mert egyáltalán nem neki való az ital, és egy forró fürdő rendbe hozná.

S azzal, mint aki jól végezte aznapi jócselekedetét, letette gyengéden vigyázva, hogy be ne verje a fejét a mennyezetbe, és a szülökre bízta, és már ment is volna haza, ha a szomszédok általános kíváncsiságának engedve az anyuka meg nem állította volna, hogy fogyasszon valamicske valamit, de Stück gavallérabb volt annál semhogy visszaéljen a helyzettel.

MINDIG MÁSNAK

Csak a nevetést dédelgeti s őrzi meg a szem! A jóízű, szívből támasztott, huncut kis kacagást! Bánatok, mélaságban megragadt igzgyöngyök fohászait a vérző lélek bezárva tartja s tudatosan félünk tőle, hogy sebezhetőségünket szeretteinknek kimutathassuk! Befalazott, méla egekben bújócskázik kecses a szívárvány; penészes kabátként énekel hátunkba kerülve egy árnyék! Megszédített világunkban már egyre kevesebb a felelősség!

Mint sebezhető sáska-testből a vér szivárog belőlem is valami tudatos, ösztön félsz mindattól, amit érzek s hinni szeretnék! Kétkedés s kétségbeesés folyamatosan hergel s megoszt! Ememészt kisfiús szorongásom, ellopott nevetések köntösében is inkább szándékosan sírva fakadok! – Szenyező rétegei az ismeretlen, komisz Jövőnek fokozatosan rámrakodnak!

Testem összerendezett biológiáját kattogó, időzített halállal fenyegetik! – Jól értesültek bájolgó, alattomos fölénye már rég hiánycikk belőlem: önmagamban illene bátorságok rom-törmelékeit összekaparni, hogy ismeretlen létezésben képessé válhassak Akarni s Emberként fönnmaradni! Pizskos alkuk s árulások főnek fortyogó katlannyelvek záporában, mely biztosított karrier-előléptetéseknek már adósa! Álnokságok fintorgó bűszaga egyezkedő, önző érdekekben testesülni látszik; ádáz, marakodó dögkeselyűk gyilkos-vigyorral hetvenkedő Hiénák marakodó mócsing-háborúja kijátszható naivságba hajszol!

Hátrányaim balga hányatottja! Vajon mikor tanulhatunk meg az emberi önzetlen törvényeit újra hogy megláthatnánk a felszínes dolgok vakolatán a lényeget?!

 MEGSEBEZVE

Gürbenné Edit asszony a lehető leghatározottabb, és legkarakánabb emberek egyike volt, akivel csak kicsiny életemben valaha is találkozhattam.

Az a tipikusan XXI századi ízig-vérig modernek mondható, és sebezhetőségéről semmit sem eláruló, mondhatni egészen nyugodtan feddhetetlen hölgy, és asszony volt, akire már csak az erkölcsei, illetve határozott, és karakán viselkedése miatt is illik felfigyelni, és ha esetleg valaki még tanulni is szeretett volna tőle, azaz illető részére semmiféle hátránnyal nem szolgált Sőt aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy tanulhatott eme nagy formátumú személyiségtől annak a hátralevő élete is egyfajta – nyugodtan megmondhatjuk -, szubjektív példaadással szolgált.

Biztosra lehetett venni, hogy rejtetten – azaz tudat alatt mélyen -, Edit asszonynak a kisebb fokú hiúsága mellett enyhe anorexiája is akadt, hiszen csak akkor érzete jól magát a borében, ha egyetlen deka felesleget sem mutatott a súlymérleg S a szűkebben vett családi környezetétől is bizonyos tekintetben megkövetelte, hogy minden adandó alkalommal kifogástalanul néznek ki, hát igen – nem csoda, ha egyetlen fiúgyereke egy kissé gátlásos, önbizalom hiányos, és pufók karakteres fiatalemberré cseperedett!

- Róbert most nézd csak meg, hogy mennyit mutat a mérleg! Jól nézd meg! – fakadt ki naponta a meghurcolt hétköznapok pillanatnyi szüneteiben Gürbenné.

- Anyu kérlek szépen, ne haragudj rá! – s szegény gyerek, akinek talán egyetlen menedéke volt, ha könnyei mögé rejtőzködött és menekült, most is nagy lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot, amikor visszafogta sebezhető lelkiismeretét.

- Jól látod ugye?! Ez fiacskám több mint százharminc kiló, és alig tizenegy évesen! Szégyellhetnéd magad!

Hát hogy nézel ki?! – panaszkodott naphosszat a megkeseredett édesanya.

- Ne haragudj anya – próbálta menteni a még menthető helyzetet a gyerek -, majd keményebb diétára fogom magam, és akkor talán minden sikerülni fog.

- Ugyan már fiacskám, ne röhögtess! – intette le tüstént – Ide teles korrekcióra lenne, de tüstént szükség.

S Róbert abban a tudatban nőtt fel, hogy bizonyára a kövérebb emberek valamilyen különleges kiváltsággal, vagy ésszel rendelkeznek, ha mindenki úgy tekint rájuk, mint különös kívülállók egy csoportjára, és saját maga is – hogy elkerülje az élet kisebb-nagyobb mindennapi pofon-hadjáratait -, úgy rejtőzködött, és bujkált, hogy fel ne fedje az inkognitóját, mint aki tudatosan, és jogosan retteg és fél a külső világ veszedelmeitől.

- Igenis nem fogsz annyit zabálni! Megértetted?! – fakadt ki több alkalommal is teljes lelkiismereti letargiával küszködve a védtelen, és nagyon is törékeny asszony, bár azt, hogy önmaga mennyire sebezhetővé tud válni, szinte mindenki előtt nagyon ügyesen leplezni tudta!

- Igen anya értem! – hüppögte a kamasz fiúcska, akit talán azért nem értett meg senki egész hátralevő életében, s még ifjú felnőttkorában sem igazán, mert az a bizonyos emberi tudat az erkölcsi felelősség emberi tudata ott lappangott mindvégig belső biológiai érrendszereiben, és ez meg is követeltette vele – mint egy folyton tanácsokat oszt ogató, belső lelkiismeret -, azt, hogy elsősorban szüleivel szemben feltétlen felelősséggel tartozik legalább is míg be nem tölti a tizennyolcat, és azt a mérhetetlen lekötelezettséget is amivel a szülei hozzájárultak ahhoz, hogy azért a szükségeshez képest méltó, és felhőtlen gyermekkora lehetett, bár ezt az állandó túlsúlyproblémái szinte minden nap gyökeresen derékba törték.

Gürben Róbert pedig azt a fajta titkos, belső és csak azzal a bizonyos lelki telepátiával rendelkező emberek számára tartogatott önbizalom hiányos feszültséget, ami minden nap megkeserítette és derékba törte – főleg a magánéletében bekövetkezett, vagy éppen megkísérelt párkapcsolati rendszereket -, talán soha sem tudta igazán leküzdeni, mert ehhez nemcsak elszánt belső karakánság, vagy hetvenkedő becsvágy, esetleg dac kellett volna de mindenképpen egy megértő v alaki aki együtt tud azokkal a mélyenszántó, és lelki sebeket fültépő problémákkal is megbirkózni amikkel sajnos Róbert egész életben farkasszemet volt kénytelen nézni, és ami végül oda vezetett, hogy befelé forduló, és csendesen elmélkedő emberke vált belőle, aki nem szívesen – sőt egyáltalán nem járt se az utca magával ragadó forgatagával, sem pedig táraságba, mert az a bizonyos társadalomi közösségi közeg amelyben a szocializáció teljesülni tudott, talán csak a fizikális tökéletességgel megáldott embereknek volt fenntartva.

A VARÁZSLATOS CSÁRDÁSTÁNC

(A mátraszentimrei napok emlékére)

Szalon Karcsi a sorsfordító, és misztikus, mindent meghatározó tizennyolcadik születésnapjához közeledett Magas volt, állandó súlyproblémák gyötörték, és pufók arcával, főleg ha a kristálytükörrel szemben megpillantotta kellemesen, és kedvesen barátságos kerek fejét – ami szerinte inkább hasonlított egy jól méretezett, és nagyon s ízletes baracklekváros, és egyúttal fahéjas porcukros fánkhoz, mint saját koponyájához -, bizony állandó jelleggel fölöslegesen csalódott, és minden egyes alkalommal szinte álló nap bebeszélte önmaga naiv, hiszékeny, és túlontúl önbizalomhiánnyal küszködő lelkiismeretének, hogy minden egyes ember legyen az gavallér úr, vagy hölgy őt figyeli, gúnyolódnak rajta, és ha esetleg más fele pillant, istenesen mindent beleadva kinevetik!

Szegény Szalon Karcsi, tudta volna, ugyan is, ha ez nem lett volna elég jellemvonásai ismertetése képen a kicsi, más ember számára jelentéktel ennek tûnõproblémákból, és apróbb dolgokból hatalmas elefántokká növesztette a kisebb baklövéseket, és gondokat az életében.

Hál’ Istennek, hogy volt arra bátorsága – hála gimnáziumi magyar irodalom tanárnőjének Szombathelyi Anita tanárnőnek -, hogy Mátraszentimre városában az ódon természetű Bükk-hegység lábánál egy afféle tanulmányi kirándulás keretében elkísérhesse osztálytársait, és a többi csoportot gimnáziumi iskolájából egy közös hamisíthatatlan, és nagyon eredeti táncos, estélyi fellépésre!

Mindez történt tulajdonképpen tizennyolc éves kora körül, amikor az ember önmagát becsapva hajlamos elhitetni önmagával, hogy a világ egy olyan idillikus környezetnek megfelelő, mesebeli sziget, ahol tündéri, varázslatos, és mindenképpen mesébe is beleillő dolgok történnek!

Szalon Karcsi édesanyja Szalon Árpádné az utazóbőröndjébe – ami gyakorlatilag egy élénk, fűzöld színű táska volt -, nem csomagolt egyebet, mint ruhaneműt, több pólót, mert biztosra vette, hogy fia eléggé gyakorta verejtékezős típus, és meglehetősen sok élelmet, hogy a hegyekben eltöltött egyhetes táncolós, kimerítős, afféle edzősködősdi a lehető legkellemesebben teljen – természetesen, ami az ifjúság gyomrát, és étvágyát csak illeti!

Szalon Karcsi osztálytársai között három hölgy, és egy fiatalember foglalt helyett Három nagyon is összeszokott barátnőről van szó, akik fiatal naivságuknak, és meglehetősen törhetetlen magabiztosságuknak köszönhették, hogy mindent elrendeztek önmaguk körül, és mindig megtalálták annak a módját, hogy minden óhajuk, és kívánságuk maradék nélkül érvényesülhessen Afféle modern XX század végi hölgyek voltak a lehető legdivatosabban – talán ezt a mai nyelvezet akként fogalmazná meg, hogy trendi öltözködési viselet -, és igyekeztek temperamentumos viselkedési módjukkal, illetve meglehetősen csinos öltözködésükkel rabul ejteni azokat a bizonyos könnyen elcsábuló férfiszíveket! Ha ez sem lett volna elég, volt egy fiatal, nagyon határozott, céltudatos, bátor hölgy, aki amellett, hogy elegáns, rövidre nyírt, napsugár színű haját, mint a mézet tudta kontyába belefoglalni, ha erre szükség volt, olyan őzikeszemekkel rendelkezett, amely a szelídgesztenye színével gyöngéd, és édeni érzéseket pengetett, főleg a férfiközösség szívének hárfahúrjain Zichy Krisztinának hívták egy személyben a napglória tündérhölgyét.

Az ember, főleg amikor abban a kivételes földi adományban részesülhetett, hogy nem tolakodón, és természetesen nem feltűnően, és mohón ennek a leányzónak a lélektükreibe pillanthatott, akárcsak egyetlen másodpercre is elfogta valami megmagyarázhatatlan, bűvkörű, varázshatalom, amely annyira lefegyverezte lelkében az érzelmeket, hogy minden egyes gondolat, és értelem átadta magát az öntudatlanul őszinte, és tiszta lángolásnak Mert tagadhatatlan, hogy ebben a fiatal hölgyben azért lángolt valami megbabonázó, titkos mennyországnyi angyallét, amelyet csak az sejthetett, és érezhetett át, aki hagyta, hogy szívének féltett, és a világ szemei elől elrejtett titkaiba ez a két, fenséges, királynői szempár beférkőzhessen.

Bizonyára ezt a minden érzelemmel, és tiszta, és babonázón őszinte hívogató, glóriás tekintetet érezhette meg Szalon Karcsi naivsága, akit mondani sem illett, hogy mennyire elvarázsolt ennek a hölgynek a felette aratott kiütéssel nyert bűverőjű hatalma. Nem lehet azt tudni, hogy vajon Zichy Krisztina kisasszony szívében is hasonló gondolatok játszó dtak-e le, de annyi bizonyos, hogy megkedvelhette a szerény, és félszeg csetlõ -botló fiút, hiszen több alkalommal is egyik kedvenc becenevén szólította, úgy nevezte akárhol voltak osztályteremben, vagy táncfel lépésen, hogy Karcsus!

Azokon a felettébb megterhelő napokon, amikor naponta legalább négy órát próbáltak a tánckar tagjai, hogy a mátraszentimrei művelődési házban az idősek tiszteletére adott műsorukban a lehető legtökéletesebb, és legjobb formájukat hozzák, Szalon Karcsinak emellett Aiszóposztól – egy ókori görög mesemondótól -, el kellett szépen, és izgalmasan mesélnie majd a Mezei és a házi egér című mesét, illetve mint egy kis színházi játékképpen elő kellett csalogatnia jövendőbeli kedvesét a színfalakat leplező függöny mögül Vörösmarty Mihály kérő című alig négysoros, kicsiny versével.

De hogy ezt a hatalmas táncos, színházas, és mindenképpen színvonalasnak tűnő vál lalkozást, hogy megvalósítsák, bizony-bizony naponta mindenkinek derekasan, és emberségesen ki illett vennie a részét, a siker koronázta, szívós erőfeszítésekből!

Amikor tehát Szalon Karcsi éppen a szokásos bemelegítését végezte egy hétfői nap szürke reggelén, rendszerint meglehetősen korán hiszen valami megmagyarázhatatlan életmód folytán tudatosan kereste, és kutatta a magányt, még csak legkellemesebb, és legüdítőbb elképzelései, és álmai között sem reménykedett abban, hogy egy olyan kivételesen művelt, modern grófkisasszony, mint Zichy Krisztina majd vele fogja eltáncolni a táncos este menyasszony kérős táncát.

Éppen ezért hatalmas, kerekre gömbölyödött zöld színű szembogarát igencsak meg kellett, hogy feszítse, amikor a tánccsoport vezetője, és koreográfusa, (aki az előadandó táncokat betanította, és felügyelte), nevezetesen Argittai Gábor tanár úr azt találta mondani - Kriszta legyél szíves megfogni Karcsi kezét, és vigyázd, és vezesd őt a táncban, ha megkérhetlek! – Az a felemelő pillanat volt Szalon Karcsi életében a végzetet is meghatározó ütés, és jelzés, hogy ez a kivételesen fenséges, és számára a mennyország elérhetetlenségével rendelkező hölgy - nem tudhatjuk, hogy szabad akaratából is megtette volna -, de mindenesetre tanári utasításra hajlandónak mutatkozott táncolni félszeg reménységű fiatalemberünkkel.

Az a mindent betöltő, és mindent meghatározó tánc volt ez, amikor minden ember életében megtörténik az a bizonyos lélegzetet is elállító – Szalon Karcsi esetében meglehetősen tengersok könnycseppet verejtékező -, csoda, amikor az ember azt érezheti, akárcsak egyetlen pillanatra is akár, hogy fontos valakinek, hogy számítanak rá, és hogy érezheti a másik ember közelségén át a lelkiismeret titkos, és őszinte feleleteit, válaszait.

Ahogyan Krisztina kisasszony törékeny, és porcelán finomságú keze gyöngéden, és céltudatosan átfogta a csárdástánchoz Karcsi vaskos, medvebocsnak nevezhető, tölgyfa szilárd mancsait, és az a mindent eláruló, és mindent megmutató, mégis tudatosan sejtelembe burkolódzó Delila-mosoly, ahogyan kellő gondvis eléssel, és könyörülettel Zichy kisasszony megmutatta, hogyan kell Karcsi két mancsát kecsesen, és egyenletesen kardvirágos csípöjéhez érintenie, hogy aztán megindulhasson a mindent átható, és lebilincselő tánc, az maga volt a paradicsomi édenkert érintése.

Amikor a tánc megindult szegény Karcsinak annyira félszeg járása volt, és gyökereket eresztettek a lábai, hogy legelső próbálkozásra bizony el sem akart indulni, és ha ez nem lett volna elég a feltűnően türelmes, és kedvesen előzékeny Krisztina kisasszonynak Szalon Karcsi sajnos – mentségére legyen mondva őszinte véletlenségből -, elkövette azt a hibát, hogy meginduló lábainak egészen egyszerűen nem parancsolt határt, és sajnos sorozatosan rálépett Zichy kisasszony hattyúfehér, apró, és vélhetően rendkívül törékeny lábára, amit õ nem nyugtázott valami szívélyesen, de egyúttal korrekt emberségről tett tanúbizonyságot, amikor vett egy nagy levegőt, és folytatta már megkezdett táncpróbák munkálatait, és előkészületeit.

Ám volt egy meglehetősen kellemetlen, és szomorú összezördülés Zichy kisasszony, és igen-igen porul járt Szalon Karcsi között, nevezetesen, amikor kissé félszeg, és az autóbalesetben sajnos jobb lábára megműtött Karcsinak, és osztálytársainak egy hegyet kellett kellő alapossággal meghódítaniuk, akkor ez a roppantul nemes feladat még annyira kissportolt embereket is próbára tett, mint esetünkben Zichy kisasszonyt, illetve az a tánccsoport többi tagját is! Így történhetett, hogy amikor a tánccso port egyik felelős vezető tanárnője, Szombathelyi Anita, aki később szerencsésen később Karcsi koreográfus, és lapszerkesztő tanár úrhoz Argittai Gábornak lett a tisztelt, és kedves felesége, azt tanácsolta, minden rosszindulatot, és merő gúnyolódást félretéve, hogy Karcsi ne folytassa tovább a lábának is annyira megterhelő túrát, hiszen még hosszú az út, és könnyen elfáradhat, ezért arra kérte a tanárnő Karcsit, hogy térjen épségben vissza a mátraszentimrei vadászházhoz, és pihenje ki a hosszú, és megerőltető út fáradalmait Szegény Karcsi ezt a bölcs, és nagyon is korrekten megfontolt választ sajnos úgy értelmezte, hogy a többi osztálytársa, akikkel együtt jött ide Mátraszentimrére föllépni, majd a háta megett szépen összesúgnak, és kellőképpen ki fogják gúnyolni, hogy: - No lám, no lám, nézzétek a kis piperkőcöt egy kis túra hogy megártott neki, biztosan kivételeznek vele – és sajnos ezekhez a kijelentésekhez volt szokva szegény Szalon Karcsink füle, és a legnagyobb bajnak az látszott, hogy ezeket a könyörtelen, és helyenként a szó szoros értelemben po rig sújtó, és jelentősen kőkemény megjegyzéseket Karcsi félre érthetetlenül magára vette, és gyökereiben kínozta a kellemetlen lelkiismeret-furdalás!

Zichy kisasszony is azt mondta neki:

- Látom Karcsikám, hogy most már jobban megy a lábad, hogy hazafelé baktatsz, úgy kell neked! – mondta merő sértődöttségből, és egy kissé indulatában forró pillanatában Zichy Krisztina kisasszony, akit egy őrangyal, vagy legalább is kegyelmes égi figyelő messziről figyelhetett, mert eme korántsem udvarias, és merő tapintatlanságra való kijelentése után amikor felértek később Istállós kőre, egy hatalmas hegyre aminek a púpos koronája az ég dunnáját cirógatta, visszafel é szegény Zichy kisasszonynak kificamodott a bokája, ami miatt az éjbe nyúlóan este nyolc órára tudtak csak valahogyan hazaevickélni, úgy hogy Krisztina kisasszonyt támogatta két osztálytársa vállaira támaszkodva!

Nos úgy gondolhatná az ember, hogy a minimum ezek után az lenne, hogy mint békülékeny felek, és egymás iránt megbocsátó bohókás fiatalos szívek egy-egy ,, bocsáss meg” , vagy csak ,, bocsánatodat kérem, hogy megbántottalak” kezdetű és hangsúlyozottan őszinte megbánást tanúsító elnézést kérés talán helyénvaló, és erkölcsi tekintetben is helyes lett volna, de valami oknál fogva Zichy kisasszony kötötte az ebet a karóhoz, és nem kért elnézést Szalon Karcsi, hogy közben elmenekülhessen észrevétlenül a szitkok, és gyilkos indulatú rágalmak elől, amiket sajnos a fejére zúdítottak, mintegy jelképes feketeleves gyanánt, elmenekült a kis mátraszentimrei vadászház konyhájába, amely ugyan általában az asszonyok, és a hölgyek birodalma volt, de roppant termékenyítő, és harmóniát sugárzó táptalajt jelentett annak, aki szerette a hasát, és kedvelte a gusztusos, általában csak húsos ételeket.

Éppen ezért, mivel Argittai tanár úrnak az istállós kői erdőben azaz ötlete támadt, hogy ők bizony a fennmaradó legényekkel gombát szednek, míg a völgyben a hölgyek kicsiny közössége meg nem terít az ebédidő uzsonnájához, nagyon finom és egyúttal ízletes gombákat sikerült az ódonnak gondolt sötétbarna fono tt kosárba helyezni, amikor pedig megérkeztek már látták, hogy a kis vadászházban serénykedve ég a villany, és közben diszkéten, és finom hangulatú zene szól.

Szalon Karcsi mosogatott éppen, nagy szerénykedve, és gondos alapossággal, és közben, hogy legyen a kimerült, és elcsigázottan elfáradt társaságnak mit innia csipkebogyó teát készített, és aki ezt nem szerette annak sima citromos teát.

Vállalkozott rá, hogy kisüsse az épségben erdőn fogott gombakucsmákat, és minek utána nem volt abban bizonyos, hogy ezek közül a gombák közül mindegyik ehető, és az emberi szervezetre nem jelent veszélyt, udvariasan, és telt bendőre hivatkozva elhárította magától azt a kedveskedő figyelmességet, hogy megkóstolja.

Ő volt a szakács, õ elkészítette ízletesen só, bors, és természetesen a nélkülözhetetlen prézli! Így amikor a népes tánccsoport neki látott az ízletes töméntelen gombakoponyák elpusztításához, bizony nyugodt megelégedettséggel nyugtázhatta legalább ezt az egyetlen tényt Karcsink, hogy legalább jól főz, és sütni is tud!

A fájó, kificamodott bokájú Zichy Krisztina kisasszonyt pedig bevitték a szobájába, hogy feltöltődjön, és a lehetőségekhez mérten nyugodtan kipihenhesse magát, és Szalon Karcsi azzal szeretett volna kibékülni, és a megbocsátása jelét adni, hogy egyáltalán nem haragszik Krisztina kisasszonyra, hogy bevitte neki a megrendelt teáját, és hozzá egy pár szelet csokis kekszet, még a lefekvése előtt.

Nem tudhatjuk, hogy abban a pil lanatban, milyen jellegű érzelmi hatások, és pszichológiai folyamatok is játszó dtak le Krisztina kisasszonyban, de megpróbált a kínzó, és nagyon hasogató fájdalomtól egy halvány mosolyt kisajtolni, gyönyörű végzet színű Delila ajkain, és csak annyit rebegett félénken megtörtséggel, mint aki szégyenkezik amiatt, amit elkövetett, hogy:

- Mindent nagyon köszönök!

– És másnap, már kellő magabiztossággal zárulhatott a mátraszentimrei művelődési házban az idősek napi ünnepi műsor azzal a végzetesnek gondolt, varázslatos csárdás tánc!

EZÜSTÖZÖTT LÁRVA-LÁTOMÁS

Örök szürkületben vicsorító kripta-testeket dédelgetünk szemlesütve eljövendő Időknek! Halandóságunk meghasadt hagymahéjként zuhan a Nirvána-kutak fenekére! Vak Theirésziász néma ítéletet lenget s vérző vadakként kivérezteti bennünk az emberit, a megbízhatót! Sötétlelkű Celeb-mérgektől megittasodva mohó karrier s hírnév-hajtóvadászatot hírdetett olcsósított szenzációként dívák tűsarkas, álomi luxusa! – Felrepedt, vérző Alkony-ajkakon mindig fájni fog sajogva stigma-seb: horda-öklök tahó leckéztetése!

S mindig elmaradnak titokban bókolgató, szépmíves-szavai halhatatlan szerelmeknek! Öngyilkos ollókról álmodik az élő-őrző s titkon Sorsok nagy-ismeretlen könyvébe kíváncsian belenéz; miért dermedt meg máris halálra váltan a csöppnyi sikoly, ha fénykörökbe zártan bíbor-szárnyaival ébreszti a Kedvest rózsaujjú hajnal?! – Átsétál egyszer majd mindenki a görbe-tükrök felszínén, hogy láthassa őszinte-jellemét! Teste, mint gyöngéd virászál selyemlegyezőként összecsukódik!

Önmagunkban szükséges, hogy megőrizhessük szivárvány-kristályok halhatatlan gyermekkori varázslatait! Hatalmas csápkarmaival átölel a tudatos félelem, mint kitaszított körökben mozgó-forgolódó halálraítéltet az elbizonytalanodás! Sívár holnapra ébredek majd megint s testem bíbor-üregeiben a zakatoló hullámveréseket hallgatom!

A MEGHATÁROZÓ SZÁMADÁS

A kilencvenes évek közepén egy meghatározó, és minden tekintetben korántsem szokványosnak mondható hétfői napon sírva, és nagyon is jogos kétségbeeséssel kelt fel szürke ágyából Méla Róbert A neve alapján arra lehetett következtetni, hogy Robi egy végtelenül gyámoltalan anyámasszony katonája volt az élet szinte majdnem mindegyik területén.

Vegyük csak gyorsan számításba melyek voltak azok a területek, ahol Robi igen kellemetlen népszerűségnek örvendett.

Legelőször is, mint minden fiatalember életében sajnos Robi életében is több alkalommal bekopogtatott volna az annyira hőn áhított szerelem mindent utánozhatatlan, és egyúttal meglehetősen földöntúli érzése, - ami valljuk csak be nyugodtan, hogy egyedül Méla Robi gondolta úgy, sokszor tengernyit csalódva, nemcsak barátainak gondolt, és hitt osztálytársaiban, de abban az idillikusnak elgondolt téveszmében, hogy egy-egy véletlenszerű, és nagyon is bájosan kacsintgató hölgy szempár esetleg neki szólhat, és amit õ kihasználható, és sajnos megtéveszthető naivságával egyetemben olyan sokszor elhitetett önmagával, hogy egy idő után az egész szenvedélyes érzéstől, és magától a randevú szótól, is megcsömörlött!

Azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Robi minden tekintetben kilógott a hétköznapinak mondott fiatalság soraiból, szinte már-már annyira, hogy minden egyes nap egyedül volt, a hét szinte összes általános iskolai szünetében, és korántsem titkolta, hogy ez viszonylagos nyugalmat, és örömet szerzett neki.

A külvilág szemében egy meglehetősen magának való, és gőgösen szófukar fiút látott minden nap az osztályközösség, de ha bárki is mélyebben megismerkedett volna Méla Róberttel az bizonyára megértőbb, és segítőkészebben megbocsátóbb lett volna vele szemben Szegény Robi, a többi úgymond saját problémájával elfoglalt osztálytársa hallani sem akart arról, hogy esetleg Robinak is lehetnek magántermészetű problémái, vagy esetleg súlyosabb gondjai!

Senki még csak tudomást sem akart arról az igen megindító események láncsorozatáról venni, hogy az egyesek szemében alaptalanul gyáva, és szerencsétlen jelzőkkel megbélyegzett fiatalembert iskola előtt, és iskola után is több alkalommal úgy istenesen elagyabugyálták.

Talán a mai XXI századi diáknyelvezet ezt úgy nevezné, hogy ,, megagyalták, megdöngették”, és alaposan ellátták a baját szegény fiatalembernek, és ha ez nem lenne elég azt is el kell mondani, hogy az iskolai szünetek alkalmával is egyes rosszcsont vezérek, akik gyakorlatilag irányították, és az uralmuk alatt tartották, jóformán az egész osztálytermi közösséget egyáltalán azért is megharagudtak, ha egy-egy adandó, jobb alkalommal Robi tudta az összes választ, - hiszen hozzá kell tenni, hogy épen eléggé volt õ szálka a nagyhalak szemében, hiszen képességeihez, és tudásához mérten igyekezett minden órára becsülettel, és tisztességgel felkészülni -, és már önmagában ez a körülmény is arra ösztönözte, és egyúttal indította a bandavezéreket, hogy kellőképpen ellássák szegény fejét, és gondoskodjanak arról hogy pokoli napjai, és nyughatatlan percei legyenek!

A tisztelt olvasóban, most bizonyára felmerül a kérdés, amit gyakorlatilag az összes ember megkérdez ilyen, és hasonló jellegû eseteknél, hogy:

- Miért nem védte meg magát? Miért nem szólt a szüleinek, vagy a tanárok közül a témában jártas illetékes személyeknek? stb.

Sajnos a problémával még ha szólt volna bárkinek is, Robi különösen aprólékosan kigondolt idegrendszerében ez akkor is csak legfeljebb soványka vigaszt nyújthatott volna neki, hiszen a szülei meglehetősen késõn dolgoztak, és ha valaki több mint tizenkét órát dolgozik egyfolytában, igás robotmunkákat teljesítve, és végezve, és aztán nagy nehezen holtfáradtan hazamegy, szerintem alig-alig akad, sajnos egyre kevesebb azoknak az embereknek a száma, akik egyáltalán megkérdezik áldott gyermeküket.

- Na, kislányom, kisfiam, kérlek mesélj, milyen is volt a suliban? stb. Így tehát maradt a megváltoztathatatlan, és kikerülhetetlen belenyugvás az egész dologba, hogy a bandavezérek, jelen esetükben a Ménesi testvérek, Bonka László, és Berkes Zoltánnal egyetemben kellő rendszerességgel, azt hiszem, egyáltalán nem túlzok , ha azt mondom, hogy terrorizálták Méla Robit! Azért egy idő után a sok sírás, és reményvesztett kiábrándult, és aztán kellőképpen összetört lelke után Robi kidolgozott a saját testi épségének megóvása érdekében egy sor stratégiai, és ravasz húzást arra nézve, hogy kerülheti ki minél hatékonyabban, és célravezetőbben kellemetlenkedő osztálytársai nem kívánt, és meglehetősen könyörtelen társaságát Ilyen volt többek között azaz elhárítási taktika, amit az iskola utáni biztonságos hazamenetel céljára fejlesztett ki.

Az egész dolog abból állt, rövid tömörséggel, hogy Robi menedékútvonalak megtalálását, és felfedezését foganatosította, hogy terve biztosan célba érhessen, és ez által kikerülhette a bandavezérek kedvelt tartózkodási útvonalait!

Úgy járt a nappalok napfényes fényeiben, mint kóborló vándor, kiátkozott árnyék, és egy kis idő elteltével különös adottságra tett szert, nevezetese a lehető leghatékonyabban elsajátította, hogyan kell előre megfontoltan, és kellő alaposság mellett, természetesen a lehető legelõrevigyázatosabban – ahogyan a pesti diáknyelv manapság nevezi ,, megpattanni, olajra lépni, kámforrá válni” a fenyegető veszély, és kilátástalan háborús viszonyok közepette!

Ez az úgynevezett inkognitós stílus egy idő után már annyira jól, és hatékonyan beállt, hogy legalább iskola után nem kellett Robinak attól tartania, hogy ismételten ellátják a baját, hisz az iskolai tartózkodása alkalmával már amúgy is túlontúl sokat, és keményet kapott.

Egy idő után aztán mindennaposakká lettek nemcsak az iskolában, de saját meghitt családi harmóniájában, és biztonságában is az általános elkeseredett alaphangok, a melankólia, és a kezdeti depresszió, és üldözési mánia e megmagyarázhatatlan, és egyben nagyon is különös vegyüléke, Robi talán a legeslegjobban az édesapjától rettegett, és félt, egyesek szemében szinte teljesen alaptalanul.

Ugyanis Méla Mihály a tettek, és a férfias erő emberének vallotta magát, szinte minden meghatározó élethelyzetben, ami élete folyamán csak vele adódott. Méla úr ugyanis busz vezetőként dolgozott, és ráadásul az adott csoportjának a beosztását és a menetrendjét is õ állította össze, így gyakorlatilag bártan volt rá alkalmazható a főnök megszólítás Mivel, hogy főnök is volt, éppen ezért mindenkitől megkövetelhette, hogy úgy, és akként cselekedjenek, ahogyan azt õ előre meghatározta, és szerette, ha minden az õ egyéni elképzeléseinek, és egyénekre szabott terveinek megfelelően történik! Sajnos, amikor hazament, a legfőbb baj, amit csak elkövethetett éppen az volt, hogy teljességgel hazahozta a munkáját.

Ami gyakorlatilag abból állt, hogy minden esetben haragudott, vagy nézeteltérése támadott valakivel, mert egyik munkanapja sem felet meg követelményének túláradó maximalizmusának!

Néha bizony sokszor megesett, hogy családján töltötte, és vezette le a munkahelyi stressz hatásokat, és egyúttal feszültségeket, amit sem Robi, sem az édesanya Edit asszony nem szeretett, sõt egyenesen már túlságosan fárasztónak, és kellemetlennek titulálást, de mindek utána egy emberrel, akinek száznyolcvanas vérnyomása, és túlo n- túl hirtelenharagú természete sokszor volt a bajok és a problémák forrása, egyikük sem mert szólni, csak néha-néha csattant el, ugyan hál’ istennek , csak szóban, és nagyon csak futólag az a kijelentés hogy:

- Jaj! Apukám!

Ne kezdjük már megint a tegnapi cirkuszt! – sajnos ez volt az estek többségében az általános reagálása a stressz bizonyos levezetési technikájának, ám ami talán ennél is fontosabb dolog lett volna az volt, hogy Robi iskolai gondjairól, és látványosnak mondható megaláztatásáról azonban senki nem tett említést, főleg a családfő Méla Mihály jelenlétében!

Így tehát maradt ismételten a jól bevált kellemetlen, és kínoktól igencsak meggyötört lelkiállapot álmatlan éjjelek, bezárkózott ajtók mögé rejtett záporkönnyek, - amelyek talán azért lehetek kiváltképpen érdekesek, hiszen Robit édesapja igyekezett úgy nevelni:

- Fiam, a férfiaknál nem szokás a sírás, és hisztizés, mert ez csak az anyámasszonyok, bőgőmasinák, és egyúttal az ártatlan, és törékeny hölgyek kiváltsága -, mondta, és okította erre az intelemre fiát.

Méla Mihály, de valljuk be, hogy emberek volnánk, akiknek önkéntelen is, nemcsak a gyengébbik nem törékeny tagjainak is vannak, sőt lehetnek igen-igen érzékeny pillanataink, amikor sajnos óhatatlanul is be-becsusszan egy-egy lélektükrünkhöz ragasztott apró kincses könnygyöngy, amit nem kell szégyellni, hiszen ettől lenne az embereknek érezhető, és egyúttal valóságosan is tapintható lelkiismerete!

A fontosabb megoldásra váró probléma csak most következett, Méla Robinak valahogyan el kellett azt érnie, különlegesen bevetett stratégiákat, és probléma megoldási képességeit is felhasználva, hogy hogyan kerülhetné el végérvényesen a bandavezérek, illetve azoknak a szerencsés osztálytársainak véghetetlenül kellemetlen társaságát , akik kellő rendszerességgel móresre oktatták nap-nap után?

Szerencsére meghallotta, hogy az igazgatói iroda elött egy kedves, nagyon fiatal, harmincas éveiben járó, bájos hölgy – aki feltételezhetően maga az igazgatónő volt éppen -, arról értekezik, és tanácskozik, hogy hogyan kellene elejét venni az osztályokon belüli esetleges iskolai agresszív magatartásoknak?

Szecs Ágnes az Általános Iskola igazgató nője egy minden tekintetben szimpatikus, és mélységesen rokonszenves tanárnője volt az iskolának biológia szakon maga is tanította, és helyettesítette az osztályokat, és akiben Robi feltételezhető hogy egyfajta pótmamát, vagy legalább is gondját viselő személyt vélt felfedezni, ahogy az évek multával lassacskán megismerhette.

Önmaga hosszú, és kígyó módjára tekergõdzõ gondolatai között azt találta ki, hogy minden nap, hogy az órák elött, és órák után, és különös tekintettel a tízórai szünetek, és a nagyszünetek fogcsikorgató húszperces fenyegetettségét meggátolhassa, elhatározta, és feltette önmagában, hogy mindig a harmadik emeleti tantestületi szobák, és igazgatói iroda körül fog ácsorogni, és tüsténkedni, még akkor is, ha éppen a mélyföldszinten levő tornaórára kell az osztályával mennie, csak pusztán biztonsági okokból, hogy ne kelljen együtt lennie az általa nagyon nem kedvelt, és mondhatni kellékű bandavezérekkel!

Terve előbb utóbb javuló benyomást keltett, de előbb-utóbb egy -egy tanár kezdte szóvá tenni a tantestületi tartózkodóban, hogy lenne itt egy fiúcska, úgy tízéves forma, aki szinte megszállott jelleggel, és mániákus ragaszkodási nem hajlandó a saját osztálya légkörében, és osztálytársai társaságában tartózkodni, és egyesek szinte már ebből a megfigyelésből arra engedtek önmaguk számára következtetni, hogy ebből a gyerekből egész egyszerűen hiányzik a társas érintkezés bizonyos szabálya, és meglehetősen befelé forduló, és megvetően antiszociális, és társadalomellenes lehet, ha ennyire nem akar, vagy éppen nem tud barátkozni senkivel!

Azért, ha a dolgok, míg pillantunk könnyű szerrel rájöhetünk, hogy Méla Robi egyáltalán nem volt antiszociális, sőt barátkozási stratégiákat is sikerült elsajátítani az évek során, itt a dolog mélyére való látásában rejlett a titkok belső kapuja!

Egy-egy tanítási óra alkalmával általában minden pillanatban kereste a megfelelő alkalmat arra, hogy mindig tanári, és egyúttal nevelői közelben legyen, mert ez által azt remélte, hogy a tanárok majd megvédik, vagy legalább is óvintézkedéseket tesznek az ügyben, hogy Robit, az egyes bandavezér osztálytársai ne bántalmazhassák fizikai értel emben! Ám, ahogyan az a súlyos, és sorsfordító gondolatokat tartalmazó történetekben ez másként alakult, még szerencse, hogy Méla Robi osztályfőnöke Korányi Béla egy földrajz-biológia szakos idõsödõ tanárember mindig tudta, szinte egy hatodik érzék minden pillanatban megsúgta neki, hogy kiket, és milyen úton-módon érdemes számon tartania!

Korányi tanár úr, vagy ahogyan az iskolán belüli közösségi társadalom nevezte őt Béla bácsi, egy annak ellenére, hogy a külső jegyeit tekintve egy hatalmas ember volt, robosztus termetéhez meglehetősen nagy fizikai erő társult, kiváltképpen, ha valakinek megfordult a fejében az a szerencsétlen gondolat, hogy véletlenségből nagy ijedten megpróbált visszabeszélni, akkor meglehetősen kellemetlen koki néven elhíresült kisebb kobakrestaurálásra számíthatott – ami egész egyszerűen abból állt, hogy az illető feje búbjára Béla bácsi ujjperceinek behajlításával egy kisebb nyomást, és lökést adott, ami eléggé kellemetlen volt -, nem is egészen a fájdalom, és az utána való sajgó érzés miatt, hanem azért is, mert ezt követően szinte megszűnt minden fajta bizalom, és őszinte megértés az adott illetővel szemben!

És, ha ez nem lett volna elég az osztályközösségen belül is bizonyos kegyvesztettségre is számíthatott!

Nem így Robi barátunk, aki szegény, már attól volt szinte számkivetett, hogy nem fogadták be, - vagy csak nagyon kis létszámban egy-egy jobb szívű, és megértőbb osztálytársa!

Hál’ istennek, hogy a sors mindig a segítségére sietett véghetetlenül bátortalan hősünknek, és szerénységében az volt a legfőbb hiba, hogy túlontúl szerény mivolta miatt nem kért senkitől segítséget Édesanya megsejtette, hogy mi lehet a baja, mert egyik nap képtelen volt a szobájában behatolni, hiszen Robi elreteszelt mindent maga körül, és világfájdító, hatalmas zokogásba kezdett, amit főleg az édesapja egyfajta depresszív hisztériával azonosított, és így senki nem is sejtette, hogy mi is lehetett a valódi ok, illetve az igazság?

Édesanya Méláné Banyi Edit asszony azonnal tárgyalásba kezdett az iskola igazgató nőjével, és Szecs Ágnes asszony mindent részletesen elmesélt neki, a legkisebb fajta megaláztatástól kezdve, a kompromittálóbb, és természetesen fájdalmasabb, és megrendítő lélektani hatást tartalmazó fizika bántalmazásokig!

A végeredménnyel szinte mindenki egyetértett, csak még meg kellett vele barátkoztatni Méla Robit is, aki csak azért utasította vissza a kezdeti őszinte segítségadást, mert attól félt meglehetősen baljóslatún, és pesszimistán, hogy mikor magántanuló lesz, majd a lakótelepi otthonában fogják zargatni azok a bizonyos ártó bandavezérek!

Ha zargatták is, egy idő után a lelki sebei igyekeztek behegedni, de el sohasem múltak el igazán, mert mindig benne marad az életet próbáló, és az életet átalakító számadás, amit minden ember át tud érezni, hiszen az élet maga sorskérdések, és sorsválaszok összetett láncolata

CSETEPATÉ

A nagyvilági, menő mulatóban, ahol egyetlen pohár kóláért is fölszámítottak legalább tízezer forintot -, az idősebb úriember érkezése nagy megdöbbenést keltett. Ez a felkapott bulizós bár a fiatalabb nemzedék kedvelt találka – és mulatós helyének számított, ahol legfeljebb csak az uraktól kértek csekélyke belépőt, míg a csábosabb, és roppant csinos, - főként előnyösebb megjelenésű hölgyektől, akiknek testét legfeljebb csak imitt-amott takaró koktélruha, ha takarta egy puszi, vagy csábító mosollyal sok mindent el lehetett pénz nélkül is érni! Sokszor csak a pénz tud viselkedni, az ember már ritkábban!

Az öregúr bejött magas, kissé pocakos testtel, mégis valami ritkán fölmutatott emberi méltósággal, mely talán csak a lovagokra, vagy régimódias gavallérokra volt leginkább jellemző, fekete mogyorófából készült botjával, mely igen-igen jól jött – különösen a téli front érzékeny napok környékén, és mely önvédelmi fegyverként is szolgált, ha kihúzta eredeti faburkolatából a finoman edzett, tűhegyes acélpengét. Úgy lépett be erre a zsivalygó, emberi szót is ritkán hallott, totális hangzavart, és apokaliptikus megsemmisülést dübörgő diszkós helyre, mint aki különös hírmondóként egy fontos üzenetet szeretni közölni a léha, könnyelmű, és a szándékos közönyösséget túlzásba vitt világgal: emberi Törvényt, és egyszerre erkölcsi ítéletet az esendő gyarlóság felett…

Az öregurat zavarta a totális hangorkán eszeveszett, zabolázhatatlan ritmusa; szó nélkül, mint általában a ritkán észrevett türelmes vendégek átvonult fejedelmien az összecsődített termen, és botjával finom műveletként meglazította a fő vezetékeket, melyet a hangerőt szabályozták. Az adott hangerősítőnek sem kellett sok idő – néhány perc múlva a hang fokozatosan elhalkult, és helyébe lépett a tartalmas csönd!

- Ki a franc babrál az elosztókkal?! – dörrent egy kellemetlenül acsarkodó, izomkolosszus egy másik emberre, hogy hátha az megtudja mondani a műszaki probléma okát.

- Fogalmam sincs főnök! De megtalálom és előkerítem! – lázas kutatási folyamatba kezdett, ettől remélve több borravalót, vagy hevenyészetten kiérdemelt előléptetést kapni.

Az öregúr szándékosan egy olyan pontját választotta ki a teremnek, ahol kivételesen még sarokasztalokat is beépítettek, és ahol a zaj tökéletesen elhalt, és emberi illatok, és zörejek léphettek végre az akusztikai élvezhetőség helyére! Nem rendelt semmit; igaz aligha tudott volna, mert a legtöbb pincérhölgy is valami jól szórakozott kábulatban, bacchanáliák ünnepeként szemlélte az összecsődített tömeg vonaglásait, mely most – hogy a zene hangereje megszűnni látszott – elvesztette minden jogát, hogy a megérdemelt parkettre lépjen!

A diszkó műsora legtöbbször a nagyon fiatal korosztály igényeit próbálta meg kielégíteni, és kellően kitömött pénztárcáikat becsábítani erre a kétes értékű, szinte már alvilági környezetre, melyet a halogén, halvány, szinte lidérces fények is minél jobban kiemeltek. A legtöbb hölgyön gyakorlatilag nem volt semmi; alig fedett ruhácskákban vonaglottak össze-vissza a parketten, és sokszor azt sem igen tudták részeg kábulatukban, hogy ki kicsoda, illetve hogy saját maguk mit is akarhatnak ettől a világvége csődülettől!

Az öregúr a botjára támaszkodott, mint akinek mélyről jövő egyetemes fájdalmai vannak, és sokáig, mint valami rejtélyes, külső megfigyelő – bámulta az embereket! Majd mint aki semmiről sem értesült magához kéretett egy kevésbé jó szándékú pincért. Az adott rókaképű pincér az elképzelhető leglajhárabb tempóban jött feléje, mint egy szikárrá aszott, hencegő meztelen csiga, és úgy állt meg az öregúr asztala előtt, mint akit a legkevésbé sem izgat, vagy érdekel, hogy mit akarhat egy ilyen ember:

- Na, mi van tata? Köll valami? – kérdezte fennhangon.

Az öregúr hanyag, múltszázadbeli eleganciával nyúlt bele levetett kabátja zsebébe, és odaadott egy névjegyet:

- Legyen oly kedves és adja át ezt a parketten táncoló éjsötéthajú hölgynek!

A főpincér miután egyetlen rövidke pillantást vetett a névjegyre előbb köhögés, vagy valóságos hahotás roham fogta el:

- Hát ezzel meg mit akar papa? Ha-Ha-Ha! Jó vicc! Mi vagyok én? Kedves nővér?!

Az öregúr kissé megütközött a pincér viselkedésén, mert eddig is voltak, akik lekezelték, és úgy viselkedtek vele, mint egy itt feledett kolonccal, vagy utcai szeméttel – ez most azonban más volt, szokatlanabb!

- Legyen kedves és tegye azt, amit mondtam! Többször nem szólok! – hangjában enyhe gyilkos fenyegetés villódzott.

- Jól van már na, apafej! Nem köll mindjár’ fölfortyanni okés? Majd meglátjuk! – azzal, mint akire szabályosan ráijesztettek – látván az öregúr tekintetét -, azonnal elviharzott.

Az öregúr villogó, gyilkos tekintettel mérte végig, és a pincér megérezte, hogy végig őt bámulja!

Néhány perc múlva feltűnt a gyönyörű fekete kontyot viselő fiatal hölgy.

- Szervusz papus! Hát te? – kérdezte kedvesen, és elragadó bájosan.

- Szervusz, drága nagyunokám! Nem is tudtam, hogy te ilyen helyeken is megfordulsz? – csodálkozott, bár hangjában semmi ítélet, vagy neheztelés nem volt.

A hölgy meglepődött. Fiatal volt még, ám korához képest nagyon értette, és tudta azt, hogy mi illik, és mi nem: tudta jól, hogy kislányként a nagyapja kitanította az illő etikett minden csínjára-bínjára és pontosan érezte azt, hogy efféle romlott helyek legfeljebb saját maga konok, és világgal ellenkező lázadását testesíthetik meg! Szülei korán gyerekkorában meghaltak egy súlyos autóbalesetben, és a nagyapja fogadalmat tett lányának, hogy soha nem fogja magára hagyni egy szem unokáját, és mindent megtesz a tisztességes nevelése érdekében. A fiatal hölgynek meglehetősen sok udvarlója akadt; de neki már volt egy komoly kapcsolata, melyről viszont eddig nagyapja sem vett tudomást. A hölgy most elcsigázottnak, és nagyon szomorúnak tűnt; mindig lenyűgöző, halhatatlan őzikeszemeiből a céltalan kétségbeesés és a bánat világított, mely némán és hangtalanul fohászkodik a másik felé, és egyre azt kéri: Segíts rajtam!

Ez a fajta kiszolgáltatott sebzett szomorúság gyermekkorába is meglepte, és azóta nem sokat javult. Gyerekkorában a többi gyerektől eltérően hozzá neves, és híres magántanárok jártak házhoz, és a tanterembe legfeljebb csupán akkor tette be a lábát, ha halaszthatatlan vizsgái szólították, melyeket szigorúan teljesítenie kellett, ha felsőbb osztályba szeretett volna lépni.

- Szabad papus? – figyelmesen megkérdezte nagyapját, mielőtt rágyújtott volna.

- Kisunokám! Mit beszéltünk meg?! – enyhén összehúzott szemöldöke megbocsátó bosszúságról árulkodott.

- Rendes nő társaságban nem dohányzik! – csilingelő, pacsirta hanga egyszerre volt most kislányos, és enyhén durcás, mint akitől elvették játékszereit, de ugyanakkor kristálytiszta és józan. Ma este is alig ivott alkoholt; egyetlen mohitó-koktél volt aznapi adagja.

- Tudom, hogy nincsen jogom, sőt, nem is lehet hozzá merszem, hogy beavatkozzak az életedbe! Elvégre felnőtt nő vagy már kincsem, de… - szeme elfátyolosodott, szinte cseppfolyóssá vált.

Az ifjú hölgy megérezte nagyapjában az ijedelmet, és a kétségbeesést, és mint egy gondoskodó anyuka közelebb húzódott hozzá, és átölelte az öregurat.

- Mi a baj papus? – kérdezte hirtelen támadt idegességgel elnézve az öreg vonásait.

- Csak… nagyon megijedtem, hogy hirtelen nőttél fel, és tudod, az ember egy idő után magányos lesz és… - elcsuklott a hangja és göcsörtös, sokat dolgozott kezei közé temette meghajszolt arcát.

- Cssss! Tudom papus! Nyugodj meg! De mindennap megfoglak látogatni! Soha nem feledlek el!

Az öregúr már eddig is tudta azt, hogy részigazságokra mindenkinek szüksége van, de hogy ezek mennyi határt bírnak el – csak ritkán tudják azok, akik kimondják adott szavaikat…

- Tulajdonképpen nincs igazam kisunokám! – bölcselkedett, és nagylány unokája mindig is imádva csöngött minden jóízűen mesélő, kedves szaván, mert annyira ízesen tudta formálni a szavakat. – Neked épp olyan jogod van hozzá, hogy lásd a nagyvilágot, és elkövesd a magad hibáit, mint nekem, vagy akárki másnak! Sajnálom!

- Ugyan már papus! – átölelte, és mint kiskorában mélyen beszívta az öreg illatát. – Attól, még sokszor megfoglak látogatni, és nagyon sokszor gondolok majd rád! Csak adj nekem… egy kis időt jó?!

- Drága lányom! Az ember egyetlen értéke öregségére az idő, mert az, ha kell, ha nem eltelik fölötte, és visszahozni az elrabolt perceket többet már nem lehet! – hangja kesergőbbre változott. – Tudod, az élet ott kezdődhet valahol, ha az ember már a meglévő dolgainak sem tud szívből, és igazán örülni; mintha megszűnt volna benne a mindenség-szikrája…

Az ifjú hölgy mindig tisztelettel vegyes szeretettel hallgatta nagyapja hóbortos meséit, most azonban – ki tudja miért -, vitatkozáshoz volt kedve, és visszaválaszolt neki; szíve mélyén érezte, hogy rosszul teszi, mert megbánthatja vele az öreget, és ilyen idős korban már azért nem árt vigyázni a nagy szavakkal, de értelme azt súgta neki, hogy muszáj olyasmit is kimondani, amiről eddig józanul hallgatott.

- Ugyan papus! Csak megijedtél az élettől! Van ilyen! De megnyugtatlak, nem lesz semmi baj! Meglásd egy-két nap múlva olyan jó hangulatban leszel, hogy majd együtt mehetünk nyaralni valami meleg helyre!

Az öreg tekintete homályosabb, reszketőbbre változott:

- Félek tőle kisunokám, hogy én azt a pár napot már nem élhetem meg, mert szervezetem nem engedi!

- Jaj, papus! Kérlek, ne hagyj itt, egyedül! Nélküled olyan félelmetes lenne az emberi világ! – mint egy vacogó, kis állatka mellkasába fúrta fejecskéjét. Talán legjobban most hasonlított legjobban önmagára.

- Drága kislányom! Azért jöttem el hozzád most személyesen, mert búcsúzni jöttem! Meglehet, hogy nemsokára hosszú útra el kell utaznom, és még nem biztos, hogy visszajövök… de ha erősen gondolsz rám, és soha el nem felejtesz, és mindig ott leszek veled drága aranyszíved csücskében! Ezt soha el ne feledd! – most úgy üldögéltek együtt békés meghittségben mint két igazán közeli rokon, akiket az elmúlás sem választhat ketté!

Az ifjú hölgy szépen kikészített sminkjén meglátszott, hogy a szemfestékét elmaszatolta a gyémántszínű, nagyalakú könnycsepp: vigasztalhatatlanságának egyik beszédes jelképe!

- Jaj, papus! Miért kellett ezt mondanod?! – vonta önkéntelen is csilingelő hangján kérdőre. – Eddig olyan magabiztosnak látszottam, és te most arra kényszerítesz, hogy a felnőtt, magabiztos nő személyiségét csak úgy eldobjam magamtól, és törékeny virágszál lehessek, akit az első könnyed szélroham is elfúj?

- Drága kincsem! Hiszen tudhatod, nem akartam én nekem semmi rosszat, én csak… szerettem volna bizonyos dolgokat, és összefüggéseket tisztázni! De ha teher vagyok a számodra, már itt se vagyok! – S már arra készült, hogy megmarkolja botját, és kalapot föltéve távozzon a nyüzsgő táncteremből. Az ifjú hölgy megsimogatta arcát:

- Kérlek szépen, ne menj még el… maradj! Ki tudhatja, mikor találkozhatunk legközelebb! – mintha mondataiban is baljóslatúság bujkált volna öntudatlan!

Az öregúr, mint egy szófogadó gyerek rögtön megnyugodott, és visszaült megszokott helyére.

- Látod-látod! Most olyan jó, hogy itt vagy mellettem! Megvigasztalsz, és meg is nyugtatsz egyszerre! Nélküled úgy érzem… fél ember vagyok csak!

- Kis unokám! Te már igazi, érett, felnőtt nő vagy! A legfontosabb, hogy mindig hallgass a szívedre és akkor nem lesz semmi gond!

- De… ez ez… olyan nehéz!

- Tudom, kicsim! Jól tudom! Hiszen én is átéltem már ezt, de gondold végig, hogy mit akarsz megtenni, és valósítsd meg az álmaidat, tiszteletben tartva az erkölcsi emberség törvényeit! – májfoltos, ám még mindig erőteljes szőrös kezeivel megszorította a másik hattyú-finom kacsóit bátorítást adva ezzel.  

- És ha mások eltaposnak, vagy átgázolnak a fejem felett! – kislányosra váltott a hangja.

- Nem az számít, hogy hányan gáncsolnak, vagy buktatnak szándékosan el! A lényeg te sokk erősebb vagy, mint azok, mert te igenis föl tudtál állni bármilyen körülmények között a sárga földről is!

Az ifjú hölgy gyönyörű, léleklátó mélybarna szemeiben meglátszott egy vastagodni készülő könnycsepp: Igazságának cáfolhatatlan biztosítéka:

- Köszönöm papus, hogy itt vagy velem!

- Biztosan már várnak rád a barátaid kicsim! Menj kérlek! Érzed nyugodtan jól magad!

- Ők nyugodtan várhatnak még néhány percet! Most te vagy a fontos! – szemével minden apró barázdát, és sokat szenvedett ráncot megnézett az öreg arcán, mely tartalmasan hányatott életéről tanúskodott. – Kérlek, papus! Nyugtass meg, és mondd azt, hogy jól vagy és hogy mindig mellettem leszel! Nélküled annyira elveszett vagyok!

- De drága gyermekem! Én nem mondhatom, sem írhatom elő neked, hogy hogyan éld az életed! Ebben neked kell bölcsen, és felelősségteljesen döntened! Biztosan találsz majd valakit, aki fölfogja fedezni, a benned szunnyadó titkosított különlegességet, mely egyelőre csak a felszín alatt virágzik; de sebaj! Meglásd! Boldogak lesztek együtt! Bizonyára lesz majd egy, vagy két apró csöppség, akikről édesanyai hűséggel gondoskodni fogsz, és rájössz arra, hogy az élet sokkal különlegesebb valami, mint amilyennek eredetileg gondoltad!

- Mégis reszket bennem valami világtól elrettentő, rejtélyes félelem, melynek a kulcsát még meg nem fejthetem!

Az öreg most aprót legyintett, mintha a szemei elől akarna egy aprócska legyet elhessegetni:

- Oh! Drága kincsem! Az csupán a benned növekvő lelkiismereted szilárd szava! Jól tanuld meg, hogy hallgass mindig rá, és a szívedre és akkor nem lesz semmi baj!

,,Ő az én nagyapám!” – büszkén gondolta ezt a lány, és olyan halhatatlan lelkierőt érzett a közelségében, amit csak legfeljebb akkor érezhetünk, ha valami igazán fontos, és nélkülözhetetlenné lett számunkra a hosszú évek során.

Az értékes, kincs-szavak mögött különös varázslóvá alakult át elméjében az öregúr! Sok mindent csak később értett még, mennyi mindent még elszeretett volna mondani.

- No, drága gyermekem! Mulass, és érzed nagyon jól magad! Addig én majd megleszek! – fél szemmel a társaságon volt a tekintete, akik kisebb fokú türelmetlenségükben nem tudták mire vélni, hogy egy olyan angyali, egzotikus szépség, mint amilyen a hölgy, ,,leereszkedjen” egy öregember társaságához, és türelmetlenségük jogos válaszokat követelt.

- Szeretnéd, hogy esetleg bemutassam őket papus?! – érdeklődött továbbra is kedvesen.

- Hát, ha te szeretnéd, akkor nagyon szívesen! De azt hiszem, hogy te most fejben egészen máshol kalandozol! Igazam van?! – rásandított, mint aki becézgetőn megjegyez, vagy egyenesen, rokonszenvvel kérdőre von valakit.

- Hogy találtad ki papus? Mondták már nekem, hogy fantasztikus vagy! Mintha hallanád az emberek rejtett gondolatait!

- Képzeld csak áldott-tekintetű, drága nagyanyádat! Ő mennyire kedvelte, mikor ezt-azt sikeresen szóvá tettem, vagy megjegyeztem a vacsoraasztalnál!

- Hát nem is lehet ebben kivetnivalót találni! Fantasztikus vagy, és nagyon szeretlek!

Az ifjú hölgy kicsit rendbe hozta enyhén elmaszatolódott sminkjét, amiről kicsit csorogni kezdett a fekete szemfesték; Kleopátra-stílusú fecskefarkasszeme még így is éberen világított, mint egy folyamatosan éberen őrködő, kutató szem, mely nem alhatik…

Valami fontos dolgot még szeretett volna elmondani rég nem látott nagyszülőjének, aki olyan volt, mintha a saját apja lett volna, aki születése után egyik napról a másikra egyszerűen fogta magát és ,,lelécelt”, de most csak idegesen tördelte aprócska kezecskéit, és nem is talált megfelelő szavakat!

- Kicsim! – fogta meg a kezeit az öregúr -, ne feledd amit mondtam! Józanész, és szívünk szava mindig a helyes irányba vezérel minket, bármit is rak vállaikra teher gyanánt az élet! Most menj csak nyugodtan! – úgy engedte el a finom, és törékeny kacsókat, mintha egy végső búcsú díszlete lenne ez a mostani találkozásuk. Az öregúr alázatosan, és kedvesen biccentett, majd fölkelt; kihúzta unokája alól a széket kedves előzékenységgel! Megölelték egymást, és az ifjú hölgy visszament a már jócskán türelmetlenkedő társasághoz, akiknek beszámolt a rejtélyes idegen látogatásáról!

Az öregúr arca ezalatt ugyanolyan szelíd és rokonszenves volt, mint amikor pufók termetével belépett ebbe a felkapott és nagyon menő diszkó helyre; most vette botját és kalapját és kiment az ismét nagy zsúfolásig megtelt teremből. Nem fizetett többet, mint amit hivatalosan a bejárati izomkolosszusok el nem kértek tőle.

Amint kiért a hűvös, lehűlt levegőjű utcára érezte, hogy hevesen, fájdalmasabban megdobban a szíve: utoljára akkor érezte ezt, amikor nyírokmirigyrákban elvesztette halhatatlan feleségét, és a fia rá is rábízta egy szem unokája nevelését és gondozását. Most valahogy ez is megszűnt; a tünékeny jóléti állapot, melyhez az emberek többsége ragaszkodik foggal-körömmel.

A haláltól – még nagyon tisztán és világosan emlékezett -, csupán egyetemista éveiben félt, amikor versekben vallotta meg, akkori szerelmének, hogy megtisztelve érezné magát, ha még legalább harminc évig együtt maradhatnának, és amikor a hölgy közölte vele, hogy még bulizni akar, és megakarja magát találni az akkor még fiatalember hirtelen félelemből elkövette élete majdnem jóvátehetetlen baklövését lelépett a buszmegállóból az éppen akkor kigördülő busz elé, és majdnem sorsfordító katasztrófa lett belőle…

A megbékélt öregkorra gondolt, hogy felesége mindig izzó szerelmemmel várta a bejárati ajtóban, akárhányszor csak egy-egy megfáradt munkanap után hazabotorkált, mint egy magányos hős a munkából, ahol kötelezően előírt ,,agycsapolást” végeztek, és ahol csupán legfeljebb csak a főnököknek, vagy a magasabb beosztású emberkéknek lehetett egyedül kiszállás! Most valahogy kellemes bizsergés járta át, hogy azért ebben a rongyos életben legalább valamit mégis jól csinált: sikerült becsületes és mindig nyíltszívű, és őszinte Hölgyet nevelnie unokájából! Igaz! Talán kissé érzékenyebbre is sikeredett a nevelés, de talpraesett lett, és lélekben legalább ugyanolyan erős, mint édesanyja!

,,Biztos, hogy az éjfél felé járó mulatozás után riadtan fogja őt keresni az unokája” – gondolta most – talán jobb volna visszakuncsorogni a tett színhelyére, és akkor ő is érezné, hogy talán a búcsú még nem kiszámított és elrendelt vonatkozási pont!” – töprengett. Ítélni fog önmaga felett ez a felnőtté érett lány, és akkor lehet, hogy ezt nem fogja neki megbocsátani, hogy csak így egyszerűen eljött! Pedig szándékosan jelentőségteljesebbre szerette volna varázsolni még a búcsúzás kikényszerített pillanatát is, hogy ne lehessen annyira fájdalmas!

,,Nem tehetem meg egyetlen unokámmal, hogy így keljen kilépnem az életéből! Nem láthatom életemben nagyon szomorúnak, mint egy megriadt és elveszett, kis állatkát!” – döntötte el magában, és a megkezdett sikátorszagú utcasarkok mélyéről egyenesen visszafordult a diszkó irányába, és megállt közvetlenül a barlang szerűen mélyülő kapu mellett; rátámaszkodott sétabotjára, és türelmesen várt.

Ifjú hölgy unokája azzal a zajos társaságbeli hölgyekkel volt, akik égető türelmetlenséggel vallatták ki, hogy ki lehetett az az öregúr, akivel beszélgetett! Amint kiléptek a sűrű szurokszerű éjszakába unokája egyből megpillantotta az ajtó mellett árválkodó, tétováskodó öreget; áldozatkészen, és meghatott mosolygósan belé karolt, és kedvesen magával vitte. Látszott rajta, hogy a szívére hallgathatott, mert most végre érezte, hogy megtalálta a sokat keresett boldogság, és szívében érezte: lehet, hogy ez most működni fog – hiszen mindketten nagyon akarják! Nagyapjára szinte semmikor sem tudott haragudni, mert volt benne valami titkos, emberi méltóság, mely megnyugtatta az embereket, és bölcsebb belátásra intette őket a hangoskodókkal ellenétben.

- Akkor most velünk jössz szívem, vagy nem?! – érdeklődtek a kis társaság hölgytagjai.

- Ti csak menjetek nyugodtan! Én hazakísérem a papát, és majd összefutunk valahol! – adott utasítást, és ezt olyan komolyan gondolta, hogy a társaságnak több szóra már nem is igen volt szüksége.

Kedveskedőn belekarolt az öregúrba, és együtt ballagtak fel a lakása irányába, ami itt volt nem messze a közelben.

Az öreg fél úton nem bírta ki, és kíváncsian megkérdezte, de csak finoman, meg ne sértse ezzel a másikat:

- Mondd csak drága kincsem! Te miért nem mentél velük?

- Azért, mert tudod papus vannak az életben fontosabb dolgok is, mint a bulizás, meg a szórakozás, és ha kivételes és nemes emberek társaságát élvezheti az ember miért ne ragadná meg a lehetőséget!

 Kedvesen arcon puszilta és végre érezte, hogy tökéletesen elégedett lehetett az életével, mely nemes emberséget nyerhetett egy kivételes ember által…