MINDIG MÁSNAK

Csak a nevetést dédelgeti s őrzi meg a szem! A jóízű, szívből támasztott, huncut kis kacagást! Bánatok, mélaságban megragadt igzgyöngyök fohászait a vérző lélek bezárva tartja s tudatosan félünk tőle, hogy sebezhetőségünket szeretteinknek kimutathassuk! Befalazott, méla egekben bújócskázik kecses a szívárvány; penészes kabátként énekel hátunkba kerülve egy árnyék! Megszédített világunkban már egyre kevesebb a felelősség!

Mint sebezhető sáska-testből a vér szivárog belőlem is valami tudatos, ösztön félsz mindattól, amit érzek s hinni szeretnék! Kétkedés s kétségbeesés folyamatosan hergel s megoszt! Ememészt kisfiús szorongásom, ellopott nevetések köntösében is inkább szándékosan sírva fakadok! – Szenyező rétegei az ismeretlen, komisz Jövőnek fokozatosan rámrakodnak!

Testem összerendezett biológiáját kattogó, időzített halállal fenyegetik! – Jól értesültek bájolgó, alattomos fölénye már rég hiánycikk belőlem: önmagamban illene bátorságok rom-törmelékeit összekaparni, hogy ismeretlen létezésben képessé válhassak Akarni s Emberként fönnmaradni! Pizskos alkuk s árulások főnek fortyogó katlannyelvek záporában, mely biztosított karrier-előléptetéseknek már adósa! Álnokságok fintorgó bűszaga egyezkedő, önző érdekekben testesülni látszik; ádáz, marakodó dögkeselyűk gyilkos-vigyorral hetvenkedő Hiénák marakodó mócsing-háborúja kijátszható naivságba hajszol!

Hátrányaim balga hányatottja! Vajon mikor tanulhatunk meg az emberi önzetlen törvényeit újra hogy megláthatnánk a felszínes dolgok vakolatán a lényeget?!