NEM SZŰNŐ KORKÉP-BAJOK

Most, hogy újfent hermetikusan elzártan őriz ablak,
ajtó, kulcsra zárt biztonsági kilincs
– lettem önmagam rabja s fegyőre egy személyben.
Komor, fenyegető éjszakában – még érzem -,
nagy bosszúszomjas, izzadt vas-kezek matatnak
– orrfacsaró, bonctani bűnt érzek, akár egy hullaházban,
vagy kórteremben.

Kutató szemem nehézkes igazgyöngyöktől fátyolos,
s míg üresjáratban
milliószor kattog agyamban
a rozsdásodásnak indult fogaskerék
– mint lakatlan ninivei pusztaságban,
homokba-hulltan úgy nézek körül esélytelen,
nyughatatlan szívemben.

Bűnös lehetek csak,
hiszen szívemmel akarnék még látni vaksin,
hunyorgó-némán míg
hazug prédikáló szavakra keserű az én szám.
Ha titkos Mindenség-szikra jöhetne
halhatatlan érzelmek szent taván
legott második esélyem lehetne s futva megragadnám.
Utána már mit érdekelne,
ha éppen vesznem illenék.

És majdan tán egyszer,
ha angyali-hölgyemény óvó karjaiba
zártan egymásnak becézett,
titkosan suttogó szavak
az egy-Valaki szívében
méltó otthonra találnak
tán értelme lehet még pokolszájas,
ördögi Holnapoknak.
Romokra kell lépnem amerre csak járok?!
Hát hol maradnak immár a bóbitás,
virágcsokros bók-ideálok,
szirom-hullásos összeesküvések?!

Rémes vadállati ösztönöket
gyújtogatott a tahó idiotizmus?!
– Éles hasító-hegyű ádáz karmaival
e mostani szörnyszülött Világ kifordít már élőt
s Embert az empátia mivoltából is.
Rég ideje volna már,
hogy valaki felemelve méltón-nemesen
szavát viselkedni tanítaná meg
az eltömegesedésnek indult
barom-csürhe gyülekezetet,
s nem csupán jog-fosztott,
bitorló hatalmát féltené.
Alattomos, uszító parancsszavakkal
már egyébként is önmagát
hergeli fékevesztetten a XXI. század!