A MEGHATÁROZÓ SZÁMADÁS

A kilencvenes évek közepén egy meghatározó, és minden tekintetben korántsem szokványosnak mondható hétfői napon sírva, és nagyon is jogos kétségbeeséssel kelt fel szürke ágyából Méla Róbert A neve alapján arra lehetett következtetni, hogy Robi egy végtelenül gyámoltalan anyámasszony katonája volt az élet szinte majdnem mindegyik területén.

Vegyük csak gyorsan számításba melyek voltak azok a területek, ahol Robi igen kellemetlen népszerűségnek örvendett.

Legelőször is, mint minden fiatalember életében sajnos Robi életében is több alkalommal bekopogtatott volna az annyira hőn áhított szerelem mindent utánozhatatlan, és egyúttal meglehetősen földöntúli érzése, - ami valljuk csak be nyugodtan, hogy egyedül Méla Robi gondolta úgy, sokszor tengernyit csalódva, nemcsak barátainak gondolt, és hitt osztálytársaiban, de abban az idillikusnak elgondolt téveszmében, hogy egy-egy véletlenszerű, és nagyon is bájosan kacsintgató hölgy szempár esetleg neki szólhat, és amit õ kihasználható, és sajnos megtéveszthető naivságával egyetemben olyan sokszor elhitetett önmagával, hogy egy idő után az egész szenvedélyes érzéstől, és magától a randevú szótól, is megcsömörlött!

Azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Robi minden tekintetben kilógott a hétköznapinak mondott fiatalság soraiból, szinte már-már annyira, hogy minden egyes nap egyedül volt, a hét szinte összes általános iskolai szünetében, és korántsem titkolta, hogy ez viszonylagos nyugalmat, és örömet szerzett neki.

A külvilág szemében egy meglehetősen magának való, és gőgösen szófukar fiút látott minden nap az osztályközösség, de ha bárki is mélyebben megismerkedett volna Méla Róberttel az bizonyára megértőbb, és segítőkészebben megbocsátóbb lett volna vele szemben Szegény Robi, a többi úgymond saját problémájával elfoglalt osztálytársa hallani sem akart arról, hogy esetleg Robinak is lehetnek magántermészetű problémái, vagy esetleg súlyosabb gondjai!

Senki még csak tudomást sem akart arról az igen megindító események láncsorozatáról venni, hogy az egyesek szemében alaptalanul gyáva, és szerencsétlen jelzőkkel megbélyegzett fiatalembert iskola előtt, és iskola után is több alkalommal úgy istenesen elagyabugyálták.

Talán a mai XXI századi diáknyelvezet ezt úgy nevezné, hogy ,, megagyalták, megdöngették”, és alaposan ellátták a baját szegény fiatalembernek, és ha ez nem lenne elég azt is el kell mondani, hogy az iskolai szünetek alkalmával is egyes rosszcsont vezérek, akik gyakorlatilag irányították, és az uralmuk alatt tartották, jóformán az egész osztálytermi közösséget egyáltalán azért is megharagudtak, ha egy-egy adandó, jobb alkalommal Robi tudta az összes választ, - hiszen hozzá kell tenni, hogy épen eléggé volt õ szálka a nagyhalak szemében, hiszen képességeihez, és tudásához mérten igyekezett minden órára becsülettel, és tisztességgel felkészülni -, és már önmagában ez a körülmény is arra ösztönözte, és egyúttal indította a bandavezéreket, hogy kellőképpen ellássák szegény fejét, és gondoskodjanak arról hogy pokoli napjai, és nyughatatlan percei legyenek!

A tisztelt olvasóban, most bizonyára felmerül a kérdés, amit gyakorlatilag az összes ember megkérdez ilyen, és hasonló jellegû eseteknél, hogy:

- Miért nem védte meg magát? Miért nem szólt a szüleinek, vagy a tanárok közül a témában jártas illetékes személyeknek? stb.

Sajnos a problémával még ha szólt volna bárkinek is, Robi különösen aprólékosan kigondolt idegrendszerében ez akkor is csak legfeljebb soványka vigaszt nyújthatott volna neki, hiszen a szülei meglehetősen késõn dolgoztak, és ha valaki több mint tizenkét órát dolgozik egyfolytában, igás robotmunkákat teljesítve, és végezve, és aztán nagy nehezen holtfáradtan hazamegy, szerintem alig-alig akad, sajnos egyre kevesebb azoknak az embereknek a száma, akik egyáltalán megkérdezik áldott gyermeküket.

- Na, kislányom, kisfiam, kérlek mesélj, milyen is volt a suliban? stb. Így tehát maradt a megváltoztathatatlan, és kikerülhetetlen belenyugvás az egész dologba, hogy a bandavezérek, jelen esetükben a Ménesi testvérek, Bonka László, és Berkes Zoltánnal egyetemben kellő rendszerességgel, azt hiszem, egyáltalán nem túlzok , ha azt mondom, hogy terrorizálták Méla Robit! Azért egy idő után a sok sírás, és reményvesztett kiábrándult, és aztán kellőképpen összetört lelke után Robi kidolgozott a saját testi épségének megóvása érdekében egy sor stratégiai, és ravasz húzást arra nézve, hogy kerülheti ki minél hatékonyabban, és célravezetőbben kellemetlenkedő osztálytársai nem kívánt, és meglehetősen könyörtelen társaságát Ilyen volt többek között azaz elhárítási taktika, amit az iskola utáni biztonságos hazamenetel céljára fejlesztett ki.

Az egész dolog abból állt, rövid tömörséggel, hogy Robi menedékútvonalak megtalálását, és felfedezését foganatosította, hogy terve biztosan célba érhessen, és ez által kikerülhette a bandavezérek kedvelt tartózkodási útvonalait!

Úgy járt a nappalok napfényes fényeiben, mint kóborló vándor, kiátkozott árnyék, és egy kis idő elteltével különös adottságra tett szert, nevezetese a lehető leghatékonyabban elsajátította, hogyan kell előre megfontoltan, és kellő alaposság mellett, természetesen a lehető legelõrevigyázatosabban – ahogyan a pesti diáknyelv manapság nevezi ,, megpattanni, olajra lépni, kámforrá válni” a fenyegető veszély, és kilátástalan háborús viszonyok közepette!

Ez az úgynevezett inkognitós stílus egy idő után már annyira jól, és hatékonyan beállt, hogy legalább iskola után nem kellett Robinak attól tartania, hogy ismételten ellátják a baját, hisz az iskolai tartózkodása alkalmával már amúgy is túlontúl sokat, és keményet kapott.

Egy idő után aztán mindennaposakká lettek nemcsak az iskolában, de saját meghitt családi harmóniájában, és biztonságában is az általános elkeseredett alaphangok, a melankólia, és a kezdeti depresszió, és üldözési mánia e megmagyarázhatatlan, és egyben nagyon is különös vegyüléke, Robi talán a legeslegjobban az édesapjától rettegett, és félt, egyesek szemében szinte teljesen alaptalanul.

Ugyanis Méla Mihály a tettek, és a férfias erő emberének vallotta magát, szinte minden meghatározó élethelyzetben, ami élete folyamán csak vele adódott. Méla úr ugyanis busz vezetőként dolgozott, és ráadásul az adott csoportjának a beosztását és a menetrendjét is õ állította össze, így gyakorlatilag bártan volt rá alkalmazható a főnök megszólítás Mivel, hogy főnök is volt, éppen ezért mindenkitől megkövetelhette, hogy úgy, és akként cselekedjenek, ahogyan azt õ előre meghatározta, és szerette, ha minden az õ egyéni elképzeléseinek, és egyénekre szabott terveinek megfelelően történik! Sajnos, amikor hazament, a legfőbb baj, amit csak elkövethetett éppen az volt, hogy teljességgel hazahozta a munkáját.

Ami gyakorlatilag abból állt, hogy minden esetben haragudott, vagy nézeteltérése támadott valakivel, mert egyik munkanapja sem felet meg követelményének túláradó maximalizmusának!

Néha bizony sokszor megesett, hogy családján töltötte, és vezette le a munkahelyi stressz hatásokat, és egyúttal feszültségeket, amit sem Robi, sem az édesanya Edit asszony nem szeretett, sõt egyenesen már túlságosan fárasztónak, és kellemetlennek titulálást, de mindek utána egy emberrel, akinek száznyolcvanas vérnyomása, és túlo n- túl hirtelenharagú természete sokszor volt a bajok és a problémák forrása, egyikük sem mert szólni, csak néha-néha csattant el, ugyan hál’ istennek , csak szóban, és nagyon csak futólag az a kijelentés hogy:

- Jaj! Apukám!

Ne kezdjük már megint a tegnapi cirkuszt! – sajnos ez volt az estek többségében az általános reagálása a stressz bizonyos levezetési technikájának, ám ami talán ennél is fontosabb dolog lett volna az volt, hogy Robi iskolai gondjairól, és látványosnak mondható megaláztatásáról azonban senki nem tett említést, főleg a családfő Méla Mihály jelenlétében!

Így tehát maradt ismételten a jól bevált kellemetlen, és kínoktól igencsak meggyötört lelkiállapot álmatlan éjjelek, bezárkózott ajtók mögé rejtett záporkönnyek, - amelyek talán azért lehetek kiváltképpen érdekesek, hiszen Robit édesapja igyekezett úgy nevelni:

- Fiam, a férfiaknál nem szokás a sírás, és hisztizés, mert ez csak az anyámasszonyok, bőgőmasinák, és egyúttal az ártatlan, és törékeny hölgyek kiváltsága -, mondta, és okította erre az intelemre fiát.

Méla Mihály, de valljuk be, hogy emberek volnánk, akiknek önkéntelen is, nemcsak a gyengébbik nem törékeny tagjainak is vannak, sőt lehetnek igen-igen érzékeny pillanataink, amikor sajnos óhatatlanul is be-becsusszan egy-egy lélektükrünkhöz ragasztott apró kincses könnygyöngy, amit nem kell szégyellni, hiszen ettől lenne az embereknek érezhető, és egyúttal valóságosan is tapintható lelkiismerete!

A fontosabb megoldásra váró probléma csak most következett, Méla Robinak valahogyan el kellett azt érnie, különlegesen bevetett stratégiákat, és probléma megoldási képességeit is felhasználva, hogy hogyan kerülhetné el végérvényesen a bandavezérek, illetve azoknak a szerencsés osztálytársainak véghetetlenül kellemetlen társaságát , akik kellő rendszerességgel móresre oktatták nap-nap után?

Szerencsére meghallotta, hogy az igazgatói iroda elött egy kedves, nagyon fiatal, harmincas éveiben járó, bájos hölgy – aki feltételezhetően maga az igazgatónő volt éppen -, arról értekezik, és tanácskozik, hogy hogyan kellene elejét venni az osztályokon belüli esetleges iskolai agresszív magatartásoknak?

Szecs Ágnes az Általános Iskola igazgató nője egy minden tekintetben szimpatikus, és mélységesen rokonszenves tanárnője volt az iskolának biológia szakon maga is tanította, és helyettesítette az osztályokat, és akiben Robi feltételezhető hogy egyfajta pótmamát, vagy legalább is gondját viselő személyt vélt felfedezni, ahogy az évek multával lassacskán megismerhette.

Önmaga hosszú, és kígyó módjára tekergõdzõ gondolatai között azt találta ki, hogy minden nap, hogy az órák elött, és órák után, és különös tekintettel a tízórai szünetek, és a nagyszünetek fogcsikorgató húszperces fenyegetettségét meggátolhassa, elhatározta, és feltette önmagában, hogy mindig a harmadik emeleti tantestületi szobák, és igazgatói iroda körül fog ácsorogni, és tüsténkedni, még akkor is, ha éppen a mélyföldszinten levő tornaórára kell az osztályával mennie, csak pusztán biztonsági okokból, hogy ne kelljen együtt lennie az általa nagyon nem kedvelt, és mondhatni kellékű bandavezérekkel!

Terve előbb utóbb javuló benyomást keltett, de előbb-utóbb egy -egy tanár kezdte szóvá tenni a tantestületi tartózkodóban, hogy lenne itt egy fiúcska, úgy tízéves forma, aki szinte megszállott jelleggel, és mániákus ragaszkodási nem hajlandó a saját osztálya légkörében, és osztálytársai társaságában tartózkodni, és egyesek szinte már ebből a megfigyelésből arra engedtek önmaguk számára következtetni, hogy ebből a gyerekből egész egyszerűen hiányzik a társas érintkezés bizonyos szabálya, és meglehetősen befelé forduló, és megvetően antiszociális, és társadalomellenes lehet, ha ennyire nem akar, vagy éppen nem tud barátkozni senkivel!

Azért, ha a dolgok, míg pillantunk könnyű szerrel rájöhetünk, hogy Méla Robi egyáltalán nem volt antiszociális, sőt barátkozási stratégiákat is sikerült elsajátítani az évek során, itt a dolog mélyére való látásában rejlett a titkok belső kapuja!

Egy-egy tanítási óra alkalmával általában minden pillanatban kereste a megfelelő alkalmat arra, hogy mindig tanári, és egyúttal nevelői közelben legyen, mert ez által azt remélte, hogy a tanárok majd megvédik, vagy legalább is óvintézkedéseket tesznek az ügyben, hogy Robit, az egyes bandavezér osztálytársai ne bántalmazhassák fizikai értel emben! Ám, ahogyan az a súlyos, és sorsfordító gondolatokat tartalmazó történetekben ez másként alakult, még szerencse, hogy Méla Robi osztályfőnöke Korányi Béla egy földrajz-biológia szakos idõsödõ tanárember mindig tudta, szinte egy hatodik érzék minden pillanatban megsúgta neki, hogy kiket, és milyen úton-módon érdemes számon tartania!

Korányi tanár úr, vagy ahogyan az iskolán belüli közösségi társadalom nevezte őt Béla bácsi, egy annak ellenére, hogy a külső jegyeit tekintve egy hatalmas ember volt, robosztus termetéhez meglehetősen nagy fizikai erő társult, kiváltképpen, ha valakinek megfordult a fejében az a szerencsétlen gondolat, hogy véletlenségből nagy ijedten megpróbált visszabeszélni, akkor meglehetősen kellemetlen koki néven elhíresült kisebb kobakrestaurálásra számíthatott – ami egész egyszerűen abból állt, hogy az illető feje búbjára Béla bácsi ujjperceinek behajlításával egy kisebb nyomást, és lökést adott, ami eléggé kellemetlen volt -, nem is egészen a fájdalom, és az utána való sajgó érzés miatt, hanem azért is, mert ezt követően szinte megszűnt minden fajta bizalom, és őszinte megértés az adott illetővel szemben!

És, ha ez nem lett volna elég az osztályközösségen belül is bizonyos kegyvesztettségre is számíthatott!

Nem így Robi barátunk, aki szegény, már attól volt szinte számkivetett, hogy nem fogadták be, - vagy csak nagyon kis létszámban egy-egy jobb szívű, és megértőbb osztálytársa!

Hál’ istennek, hogy a sors mindig a segítségére sietett véghetetlenül bátortalan hősünknek, és szerénységében az volt a legfőbb hiba, hogy túlontúl szerény mivolta miatt nem kért senkitől segítséget Édesanya megsejtette, hogy mi lehet a baja, mert egyik nap képtelen volt a szobájában behatolni, hiszen Robi elreteszelt mindent maga körül, és világfájdító, hatalmas zokogásba kezdett, amit főleg az édesapja egyfajta depresszív hisztériával azonosított, és így senki nem is sejtette, hogy mi is lehetett a valódi ok, illetve az igazság?

Édesanya Méláné Banyi Edit asszony azonnal tárgyalásba kezdett az iskola igazgató nőjével, és Szecs Ágnes asszony mindent részletesen elmesélt neki, a legkisebb fajta megaláztatástól kezdve, a kompromittálóbb, és természetesen fájdalmasabb, és megrendítő lélektani hatást tartalmazó fizika bántalmazásokig!

A végeredménnyel szinte mindenki egyetértett, csak még meg kellett vele barátkoztatni Méla Robit is, aki csak azért utasította vissza a kezdeti őszinte segítségadást, mert attól félt meglehetősen baljóslatún, és pesszimistán, hogy mikor magántanuló lesz, majd a lakótelepi otthonában fogják zargatni azok a bizonyos ártó bandavezérek!

Ha zargatták is, egy idő után a lelki sebei igyekeztek behegedni, de el sohasem múltak el igazán, mert mindig benne marad az életet próbáló, és az életet átalakító számadás, amit minden ember át tud érezni, hiszen az élet maga sorskérdések, és sorsválaszok összetett láncolata