SZERVEZETÜNK TRÉFÁL

Minden ember megkérdezi egyszer magától – legalább is előbb-utóbb, hogy miért éppen vele történt meg az, hogy az emberi szervezet bonyolult, és sokszor kiszámíthatatlan és fondorlatos működésébe nem avatták be kellőképpen alkalmasabb időpontban, főleg azokban az idökben jelent ez igazi vérbőségű, és minden tekintetben szikla-terhet képviselő megpróbáltatást, ha szervezetünk minden csontporcikája egy-egy afféle jelképes iránytű jelzést próbál küldeni – a nagy általánosságban nagy hatótávolságú, és gyilkosan marcangoló -, fájdalomként a szájüregben meglevő ínyidegek és a fájdalommal szövetséget kötő gyul ladásos gócpontoknak, mintha csak az ember saját szervezet azon mesterkedne feltett, és előre meghatározott szándékosságával, hogy bosszút áll azért, mert az ember elhanyagolta, nem foglalkozott vele eleget, vagy csak éppen azért mert magányosnak érezte magát és szüksége volt egy-egy megerősített káromkodásra, vagy csak kellemetlen hangulatbemutatásra, - amit jelentős csúnya, és afféle szarkasztikus megjegyzések kísértek - , a véget hogy a szervezet tudomására hozza annak a személyiségnek, hogy õ is mintegy önálló akarattal, és hittel bír, mint akihez valójában tartozna.

Akinek már volt pokoli nagy ingerű, és valóságosan fűrésszel hasogató fogfájása, amikor a kicsiny porcelánt megtámadta az úgynevezett bacilus, és a szuvasodások ravasz, és agyafúrtan ártani szándékozó szuvasodás minden keserű, és idegrendszerileg is őrületbe, és kétségbeesésbe hajszoló fájdalmassága, akkor minden bizonnyal érzékelheti, és tisztában lehet azzal, hogy Mustra Kálmánnak annyira rossz, és egyúttal nagyon is lehangoló napja volt, hogy ahhoz képest az, hogy a fizetését, és az úgy nevetett prémiumát csekélyke kis tíz százalékkal megfoltozták, mint folt a megtalált zsákját, már jobb és elegendő hírre nem is kellet t volna számítania, bár ekkor talán a legnagyobb vágya mégis az lehetett, hogy valami titkos, és ősi isteni beavatkozás, vagy varázserő mérsékelhetné a fájdalmát, mert már gyermekként megtanulva tapasztalhatta, hogy mit is jelent beülni a fogorvosi szék ítélet szerű kalodájába, főleg akkor, amikor az embernek szembesülnie kell, afféle könyörtelenül kíméletlen móddal azzal, hogy az utolsó kívánsága következik, és aztán megkezdődik számára a pokol fájdalma – legalább is ami a szájüregi nagy vulkán-fájdalmát illeti!

- Köszönöm szépen főnök úr a jutalmat, és kellemes hétvégét kívánok a fõnök úrnak, és minden kedves dolgozónak! – mondta szinte vicsorítva, és nagyon is furcsa maskarás mosolygást erőltetve a fájdalomtól szinte már gyöngykönnyeket ontó, eltorzult arcára Mustra, akinek ebben a pillanatban csak egy jóságos, és minden bizonnyal gondoskodó angyalkéz adhatta volna vissza természetes közérzetét, aki nemcsak kellő tapintatos kiméletességgel szabadította volna meg a szájában felgyülemlett gyilkos fájdalomtól, de egyszerre el is mulasztotta volna a lehető legfájdalommentesebben a kristály csontszínű kakukktojás fogának minden megszenvedett, és haldokló pillanatát!

Általában a kíméletes fogápolásnak, és fogrendbetételnek egyetlen lehetséges módozatát ismerik – legalább is idehaza -, hogy az ember egy kis ampulla vakcina segítségével, és persze egy méretes tû is kell hozzá, megkap egy afféle elkábító, és nyugalmas harmóniára ö sztönzõ elixír oldatot, aminek az lenne a rendeltetésszerû feladata, hogy megnyugtassa, és egyszersmind bizalomra is sarkallja a fájdalomtól már vergődő halként fetrengõ pácienst! Igen ám, de ha már a puszta tényszerűséggel szembesítjük a tisztelt olvasót, mindenképpen le kell szö geznünk azt, hogy a gyógyhatású antibiotikumok talán jobb, és minden esetben alkalmasabb, megbízhatóbb, és minden bizonnyal elegendőbb hatást váltanak majd ki, legalább is egy olyan embernél, mint Mustra Kálmán úr aki már híréből is krónikus megszállottsággal és egyfajta súlyosnak mondható hipochonderséggel retteg az orvosi segédeszközök, és műszerek minden bizonnyal jótékony, és fájdalmakat, és szenvedéseket egy csapásra véget vetõ elixírek bizonyos tekintetben jótékony hatásától.

- Főorvos asszony kérem szépen, minden tiszteletem az ön szaktudását dicséri, és méltatja, de nem volna esetleg arra lehetőség, hogy az elkábító, és érzéstelenítő oldatot ne injekció formájába kapjam meg, mert allergiás vagyok a tűk okozta sebekre, és sérülésekre, bár tisztában vagyok vele, hogy az antibiotikumoknak legalább szükségük van egy -két napra, amíg kölcsönös megnyerõségükkel minden bizonnyal kifejtik a hatásukat!

Minden bizonnyal könyörtelen, és gyilkos kíméletlenséget tanúsító fogorvos, aki talán csak azért választotta ezt a fajta nemes feladatként elkönyvelt hivatást, mert szeretett kutatgatni, és kifürkésznék meglehetősen alapos fondorlatokkal és furmányos ravaszságait is felhasználva a fog kristály porcelán fájának minden idegi alapú titkait, nem tudom. Minden esetre akárhogyan is próbálták nyugtatgatni szegény, árvaságra ítéltetett fogorvosi székben magára hagyott Mustra Kálmánt ez sajnos sehogyan sem ígérkezett megnyugtató, és megnyerő vállalkozásnak!

Annál is inkább, mert a tisztelt, és meglehetősen udvarias Mustra úr, aki inkább hasonlított egy XXI századi gavallérhoz, illetve afféle angolos temperamentumú, és személyiségű úriembernek: aki nemes egyszerűséggel leveszi a zakóját, ha például lát egy nagy pocsolyának kinéző tócsát, hogy szíve választottját átsegítse rajta, illetve segíti a hölgyeket bizonyos bevásárló körutjaik alkalmával, vagy csak egészen egyszerűen kellő figyelmesség gyanánt igyekszik a lehető legudvariasabb hangnemben megemelni afféle kucs ma fajtára emlékeztető fejfedőjét minden ismerős hölgy előtt akivel valaha is életében találkozott.

Bizony-bizony ezek minden bizonnyal megszívlelendő gondolatok, és eszmék, kivált egy olyan világban ahol – főleg a mai XXI századi világot értem -, sajnos már csak elvétve találkozhatunk annyira finom, és minden tekintetben nemes lovagi eszméket dédelgető, egyesek számára már szinte túlságosan kellemtelen fogyatékosságként kezelt tal pig becsületes és udvarias emberekkel, mint Mustra Kálmán.

- Jól van, nyugodjon meg kérem, Mustra úr, egyáltalán nem fog annyira fájni, csak egyetlen méhcsípést fog érezni az ínyén keresztül, pusztán ennyi az egész, kérem legyen bizalommal hozzám, és szóljon bátran, ha csak fájdalmat érez – Hangzott a nagyon is könyörületes, ám minden tekintetben a lehető legfinomabb, és egyben legbizalmasabb üzenet Mustra füleibe, akinek talán most az elsőrendű, és talán legfontosabb gondolata mégsem az volt, hogy hogyan is tud majd egyáltalán kikecmeregni, és kikászálódni az adott ítélet székéből, sokkalta szenvedésesebb gondolatok foglalkoztatták.

Mivel jelentősen nem bírta elviselni a fájdalmat, szinte már alig várta volna, és minden bizonnyal megnyugvás is lett volna a számára, hogyha azon nyomban amint az a nagyon is sivítóan nevető, és mintha csak rajta kacagó süvöltő szélvészként visító fúrógép, ami a fogát érte akkor hatolhat be megsérült, és ostromállapotokkal szembe néző fogai dzsungeleiben amikor õ éppen mélyaltatásban van.

- Kérem szépen nem lehetséges, és nem volna rá mód, hogy engem bealtassanak, mielőtt kimetszik azt a kellemetlenkedő töredékes szilánkot a fogaim közül?

Kérem ígérem, hogy a feljebb való főnökség még csak nem is fog arról tudni, hogy egy krónikusan mindentől rettegő embert mélyaltatásban kellett tartani, amíg a szükséges fogászati beavatkozást elvégzik rajta! – próbálta minden igyekezetével menteni Mustra úr, a már amúgy is elveszett csatákra emlékeztető helyzetet, vagy azt , amikor egy ártatlan ember azzal kénytelen lesújtó lelkiismeret furdalással szembesülni, hogy a börtön ahová szállították lesz örök életére otthona, és egyben hazája is, éppen ezért csak egyetlen dolgot kért volna a megnyerően szimpatikus modornak örvendő fogorvostól, hogy ha lehet, akkor altassák be.

Nem volt menekülés a fájdalom, és a szenvedések láncszerű reakciója, és megsemmisítő képletei elől.

A fogorvos hölgy a lehető legkíméletesebb módszerekkel adta be az alkonyati bíborszínben pompázó ínyszalagok közé a végzetes halálos tűből az ellenanyagot, ami talán egy-egy pillanatra, csak amíg a szükséges beavatkozást elvégzi, talán még csillapíthatta volna Mustra úr szenvedését, és máris elkezdte fúrni, farigcsálni kíméletlen ütemben a fájós, és minden bizonnyal minden sebből az utolsó haldokolásában vergődő fogat Mustra úr mintha csak egyetlen pillanatban állt volna rögtönítélő vésztörvényszék elő, és ugyanakkor a kínzókamrában is huzamosabb megpróbáltatások vártak volna rá, úgy próbálta tűrni, a szinte érzéstelenített fájdalmat, amiból talán még többet, és minden bizonnyal még komolyabb szenvedést csak akkor fog érezni, amikor majd elérkezik az-az örök és jellegzetes perc, amikor kimegy az érzéstelenítő elixír hatása, és fájdalomtompító ereje.

Haj! – Szegény Mustra Kálmán úr! A fájdalomtól szinte csak szentjánosbogarainak élénk gesztenyeszíneiből patakzottak az ököl nagyságú krokodilkönnyek, és már tikkadtan csak azt várta mikor végez, az önmaga belső tér univerzumaiban csak hóhérnak elkönyvelt nagyon kedves fogorvos hölgy a halálraítélt beavatkozással, de hál’ isten nem telt bele néhány sorsfordító pillanat, és tíz percen belül Mustra úrban már megszűntté lett nyilvánítva – hála kitartó szorgalmának -, szinte minden lélekölő betegség.

Ám azzal tisztában volt, hogy az igazán fájdalmas, és könyörtelenül gyilkos megpróbáltatások sorozata még csak most következik majd, ha hazaér, békés meghittséget sugalló, harmónia otthonába, amikor a fájdalomcsillapító antibiotikumok hatása lehanyatlik!

GYEREKARCÚ LEGENDA

Az ember valahonnét jön, és valahová tart. Legalább is ezt szokták róla mondani! Mégis – szerencsés esetben -, léteznek olyan kivételesen különködő, és különös ,,csodabogarak” akik igaz átvonulnak mintegy jelképesen az életükön, mégis, ha meghalnak hatalmas űrt hagynak maguk után, és a zsibongó, folyamatosan szenzációkra éhező világ egyszerre csak félni fog, mert önmaga is érzi, hogy kivételes emberi csillagot veszített el, akit többé már nem lehet meleg baráti kézfogássokal, finom vacsorákkal, jóízű, tartalmas beszélgetésekkel üdvözölni, és akire az utókor mégis úgy emlékezik, hogy azok voltak egy adott társadalmi korszak legszebb emlékei!

Hullámos Elvisfrizurája, nyurga, cingár és szemüveges fiatalember ült kényelmesen egérlyukméretű kisebb garzonlakásában; lábait kényelmesen feltette a másik ülőalkalmatosságra, míg kedvenc könyve a Kis hercegbe  mélyedt! Mintha folyamatosan gondolkodó, tevékenykedő, hiperaktív agyát is arra kényszerítette volna, hogy megragadhassa az adott pillanatokat, és ezzel méltóvá válhasson arra, hogy egyszer és mindenkorra kiléphessen az emberalkotta történelemből.

Egyik hölgy ismerőse – aki nem mellesleg egy hírneves, és megbecsült színiskolába is járt vele, és később is jószívvel elmékezett a küönös fatalemberre -, kölcsönadta neki a bécsi klasszikusok egy-egy értékes, és akkori viszonylatban kissé méregdrága bakelitlemezét, ami most szépen köröket leírva járt a kiszurperált lemezjátszóban, mintha egy olyan futóra hasonlítana, aki csak körökben képes végigfutni egy-egy versenyt, vagy éppen a komoly tétre menő maratont.

A szemüveges fiatalember is kis hercegnek képzelte magát, aki a föld nevű bolygón éldegél, és egy olyan tisztalelkű, örökgyerekre hasonlít, aki feltétel nélkül szemléli a körötte lévő emberi világot! Megpróbálja alázattal, és titokban ellesni titkait, fortélyait, és az őt körülvevő emberek gesztusait. Mindig őszinte, érdeklődő, mégis saját maga összetett, belső személyiségét senkinek sem engedi meg, hogy láthassa, vagy megismerje, hiszen ezzel megszegne valami titkos, egyedül csupán csak rá jellemző, személyes fogadalmat!

– Nagyon köszönöm, hogy meghívtál ide! – mondja kicsit bizonytalanul egyik hölgyvendége, aki kellemes, rózsaszín jellegű szoknyás ruhát visel, és kicsit zavarban is van. Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon azért-e, mert a különc fiatalember valóságos szentírásként tanulmányozza kedvenc mesekönyvét és ilyen esetekben a világ többi részét tökéletesen kizárja, vagy meglehet pontosan azért, mert egyes egyedül csak a kimondhatatln, különleges varázslat számított, mely egész személyiségét is meghatározta!

Az ifjú hölgy kissé furcsának, különösnek találta, hogy a szemüveges fiatalember az egész est folyamán jóformán levegőnek nézte őt, mintha ott se volna; aztán hirtelen felkelt eddigi nyugvó, ülős, elmélkedős helyzetéből. Mintha valami, vagy valaki jóindulatúan kibillentette volna őt eredeti helyzetéből!

– Akkor most Larry gesztusait fogom használni! – jelentette ki tréfásan, szinte gyerekes derűvel, mint aki különleges ajándékkal kedveskedik egybegyűlt vendégei számára.

Az ifjú hölgy és az egyik cigarettát a másik után meggyújtó, kissé félszeg úr összenéztek kíváncsian, majd a hölgy a félszeg fiatalembernek odasúgta:

– Te? Ez mit is jelent?!

A félszeg fiatalember közelebb húzódott, és halkan közölte, hogy mivel a szemüveges fiatalember színészkedik, ezért más emberek szokásait, és gesztusait fogja leutánozni!

– Á! nagyon jó! Kíváncsi vagyok! – kíváncsi érdeklődéssel fordult a szemüveges fiatalember felé, aki már fel is vette azokat a jellegzetes, kisebb-nagyobb személyiségmorzsákat, és kisebb gesztusokat, melyek barátját talán mindig is jellemezték.

Feltűnően elkezdte vakargatni az egyik karját, ami azt jelentette, hogy feszültté vált, vagy idegeskedő lett; majd enyhén megpiszkálta az orrát, mint aki tesz az egész világra; majd pipiskedő lábujjhegyre állt, akár egy jólképzett balettáncos és úgy egyensúlyozott tár percig lábujjain állva, mint aki egész életében ezt csinálta, és meg se kottyan neki!

– Bámulatos mennyi mindent tud ez a fiú! – súgta vissza a másik fiatalembernek az ifjú hölgy, aki talán még sohasem láthatta ennyire testközelből annak az embernek a színészi játékát, akivel egykoron az egyik neves filmstúdió meghallgatására ment.

Legutóbb a szemüveges fiatalember nem ment vissza az egyik próbavizsga előadásra, mert a szakmai körökben nagy hírnévnek örvendő rendező kellően tapintatlan, gonoszkodó, és sértő kritikát fogalmazott meg vele szemben, amit a fiatalember – mgától értetődően -, magára vett, és bár sohasem állt arrogáns, vagy hiú ember hírében nagyon magára tudta venni az ellene elkövetett ,,lelki vétségeket.”

A szemüveges fiatalember előadása végeztével iledelmesen meghajolt, mintha színpadon lenne, majd visszasüppedt kényelmes foteljába, hogy továbbra is kedvenc mesekönyve részletes tanulmányozásának hódolhasson!

– Hé, fantasztikus voltál öregfiú! Le a kalappal! – veregette jólesően hátba párszor barátját a félszeg másik.

– Szerintem imitt-amott még nem teljesen elkapott a karakterábrázolás, de jobb volna még hozzáadni valami szükséges pluszt! – bizonytalan hangja mintha önmagával folyamatosan elégedetlenkedő, lelkiismereti vívódásról tanúskodott volna.

– Szerintem is ragyogó jelenetsorozat volt, ha megengeded! – gratulált a hölgy, aki most szerette volna azonnal arcon puszilni, vagy megvédeni, dédelgetni azt a nagy, és örök gyereklelkű férfit, aki szinte senkinek sem engedte meg, hogy megláthassák igazi arcát.

A bach lemez bakelit lassan a végéhez közeledett. A szemüveges fiatalember rögtön felpattant, és máris kivette barátjától kölcsönbe kapott újabb komolyzenei lemezét.

Véletlenségből ahogy megfogta a lemezt, észre se vette, hogy megkarcolta, csak akkor, amikor a régimódi lemezjátszója tűje folyamatosan akadozni kezdett a finom repedések törésvonalai mentén.

Amikor ezt észrevette hirtelen irtózatos, mélyen meggyökeresedett, rázkodó erejű vulkánkitöréssel tört fel lelkéből a totálisan kétségbeesett sírás! Úgy sírt, akár egy kisgyerek, aki figyelmetlenségből összetörte kedvenc játékát, és érzi, hogy már nem kaphat soha többet újat helyette!

A félszeg fiatalember megpróbálta elpoénkodni a szituációt.

– Rá se ránts öreg haver! Ez egy régi lemez volt, majd veszek egy újat neked és azt kedvedre hallgathatod! – próbálta minden igyekezetével megvígasztalni, de a szemüveges fiatalember vigasztalhatatlannak tűnt.

Az ifjú hölgy – bizonyára felbuzdulva a mélyen átélt szomorúság láttán -, kedvesen, gyöngéden odament a zokogó szemüveges fiatalemberhez, akit sebezhetőségében is tovább tört a fájdalom, és kétségbeesés, és részvéttel párszor megsimogatta fejét, majd szenvedő arcát; ahogy mélyen kifejező, nagy, és átható kék szemeibe belenézett, mintha mindazt a fájdalmat, magára hagyatottságot látta volna, ami talán minden emberre jellemző, és mégis, amit mindenki megpróbál minden erejével eltitkolni!

– Nézd csak Jimmy! Nincsen semmi baj! Ne itasd itt az egereket, mert a végén még nekem is törvényszerűen sírnom illik veled! – vigasztalta megértően, olyannyira kedvesen, mintha a másik egy törékeny porcelánbaba volna, ami bármelyik pillanatban tovább törhet!

A szemüveges fiatalember – bár senkinek sem engedhette meg -, hogy megláthassa valódi, személyesebb arcát, most mégis mintha felfedte volna szomorú, viszontagságos élete egyetlen, jelentősebb szeletét; gyermekkorának korai kezdeteit, mikor ideje korán fél árvaságra jutott, majd nagybátya farmján töltött önfeledt időt, amikor talán egyedül csak az állatok fogadták be maguk közé, mert ők sohasem ítélkeztek felette, mint a galád, gonoszságra hajlamos emberek.

Még néhány jelentős pillanat, és minden megmaradt, kifejező könnycseppet visszaszívott, mert úgy érezte visszaél meghívott vendégei türelmével, akik viszont megbecsülték, és elfogadták gyerekes különcködéseit.

Felpattant, mint szokta, és a kis négyzetalakú ablakhoz ment, ahonnét bármikor szemügyre vehette aprólékos megfontoltsággal a kinti, folyamatosan nyüzsgő new yorki betondzsungelt. Jellegzetesen kisfiús tekintete szeretett elkalandozni, bámulni, és ábrándozni. Leginkább olyan kíváncsi gyerek benyomását keltette, aki vidékről tévedt a nagyváros pezsgő vérkeringésébe, és mintha folyamatosan ismerkedne, vagy tanulmányozná a helyi szokásokat.

– Jól vagy Jimmy? Minden rendben?! – kérdezte barátja, aki mivel taxisofőrként kereste kenyerét megtanulta kiismerni az embereket. Azonban sok esetben barátján így sem tudott eléggé kiigazodni.

A fiatalember bolintott, majd mintha egy csapásra jókedve kerekedett volna előbb fütyölni kezdett, majd következett a tamtamdobok megszállott püfölése, hogy a lelkében megrekedt irdatlan sok energiát szükségképpen levezethesse.

A barát, és az ifjú hölgy előbb szokatlanul összenézte, majd jóravaló cinkosok módján türelmesen, és alázattal hallgatták a karibi, afikai dallamokra emlékeztető dobok ütemes kopogását, és mintha önmaguk is megértették volna azt a fajta egyetemes üzenetet, amit a szemüveges fiatalember egész életében hordozott, úgy hogy szinte már a részévé vált. Felnőni minden esetben fájdalom!

APOKALIPTIKUS STRÁZSÁN

Felkoncolt emberséget ritkán méltatott még ennyire a sajtó! Halomra bulizzák mogyorónyi agyukat Celeb V.I.P. – partik szánalmas, kisstílű ördög-fenegyerekei s felpumpált, kitömött cicababái! Sakál-kórusban vonyítanak sunyító antilopok, marcangolni vágyó keselyűk! Mindenkinek joga volna már tündérerdők harmóniájában dagonyázni jacuzzi s exstasy-szagban?! Kaffer bivalyú izom-gorillái a luxuslétnek naphosszat pirulákat s szteroidokat zabálnak; csücsörítő, deformált ajkaik közt az idiótaság röhög!

Kultúra előtt hátraarcot mutatók, feszes, kis popsi-Amazonok új bepalizható szélhámosokat teremtenek s míg az Apokaliptikus Végzet is hányás s vérszagra gerjed a gyilkos orgiájú köd-levegőben összetépett csend vergődik! Sokan nem is tudják mit is jelenthet dobbanó szívhangokat hallgatni csillagokként ragyogó szemek sugaraiban! Hiába már minden amerikai-álom, kitenyésztett luxus, cicababás kelletés; házra éhező örögfiókák mindenütt otthont találnak! Kígyónőket hízlalnak maguk szórakoztatására Buddha-kövér kimérák!

Vadállat-ösztönös Vezúv ordítva tiltakozna szánalmas gonoszkodásokkal szemben; robbanva kellene feltörnie az emigráns remeteségbe beszorult kultúráknak is; csillagpozdorjává még nem szabadna hogy széthulljék a megrogyant, halhatatlan, szerelmi Kozmosz! – Ami fönnmarad csupa fonák-ragyogás, tiszavirágéletű, alamuszi pompa! Iszamos bárányvérrel ritkán keresztelhettek inkubátor-magányú kisdedeket!

KÓRHÁZI EMIGRÁCIÓ

A kórházi ágyon elítéltként kikötözve feküdtem, mint egy odaszegezett s megbilincselt rab!

Az ember itt úgy érzete magát, mint akit egyszerre szakított ketté a reménytelennek ígérkező kétségbeesés, és a bizonytalan tudat Nem biztos, hogy kikerül innen!

Nem volt elég, hogy jóformán ólomlábakon vánszorgott a tehetetlen idő, még ezt is az én felelősségemre írta a mindent látó Damoklész-sors: Mintha minden az én egyedüli felelősségem, és hibám lett volna – egyes egyedül, és senki másnak köze sem lenne hozzá.

A tehetetlenség, és az a furcsa érzés, hogy elkövetett baklövésem miatt mintha mindenki egyedül csak engem nézve – talán azért mert meglehet, hogy még sohasem láttak ehhez fogható szenzációs emberpéldányt – főleg a reggeli vízitek alkalmával volt különösképp előrelátható azoknak az öntudatos lelki folyamatok egyvelege, amit sajátságos formájában nyugodtan nevezhetünk.

Őszinteségnek Az ember erkölcsi igazságának!

- Hát hogy vagyunk? Hogy vagyunk ma öreg harcos?

– kezdete meg a reggeli faggatását Dr. Linder

- Köszönöm szépen a kérdését doktor úr! De meglehetősen kedvetlenül! – mondtam elcsigázottan, és fölöttébb csigalassú mondatokban, titkon azt remélve, hogy magam körül – egyáltalán nem önimádat céljából -, de egy kis bizalmat, és sajnálatot ébreszthetek.

- Mondja csak, hol fáj a lába?

- A lábam mindig is fájt! Sokkal inkább ezt a tehetetlen bizonytalanságot képtelen vagyok elviselni! Nem tudná esetleg elintézni, hogy esetleg előbb hazakerülhessek Úgyis jönnek értem, és így a mentőautóra sem kellene fölöslegesen várakozni! – nyögtem ki abban a titkos tudatban, hogy lehet, hogy az öreg főorvos majd megenyhül az irányomban, és így talán elejtheti még a kötelező fogva tartás vádját.

Az öreg orvos, mint aki számított egy alig kamaszkorú beteg önsajnálkozó, mégis magabiztos föllépésére, a bajsza alatt már mosolygott is.

- Hát nem is tudom A kollegákkal még megvitatjuk az ön esetleges állapotát, és ha nem tapasztalható javulás, kénytelenek leszünk még egy ideig bent tartani! Megértett?!

- Hát ez csak természetes! – válaszoltam a megszokott kedvetlenséggel, mert megszoktam már, hogyha valamit egyszer egy szakember eldöntött, akkor ott föllebbezésnek helye nincs Ám titkon abban is egészen biztos voltam lelkiismeretem elrejtett alagutjaiban, hogy a szükség bizony nagyon sok esetben meglehet, hogy törvényt bont

Így mit is tehettem volna, a napok egyhangú mélaságát azzal a kedvteléssel szándékoztam eltölteni, hogy figyeltem erősen, és minden érzékszervemet bevetve az emberek reakcióit, és hozzáállásuk esetleges összefüggéseit, amikor csak egy-egy kis beteghez ellátogattak a munkanapjaik végeztével Itt, ha valamelyik szülő esetleg a csemetéje mellett szándékozott maradni, annak nem lehetett nemet mondani, és máris egy gumimatracos ágyat állítottak fel, a hátsó szobában, ha általában az anyukák fejében mégis megfordult egészséges lelkiismeret furdalás véget az, hogy a gyerkőcükkel maradjanak, az apukák sajnálatos tiltakozása ellenére.

A kórterem sokkal inkább volt egy szanatóriumi szoba, vagy legalább is elmeosztály hófehér helysége tekintélyt parancsoló SZTK -illatokkal, semmint egy olyan kórterem, ahova, ha az ember merő véletlenségből bekerült, akkor nem kellett volna önkéntelenül is minden nap folyvást azon töprengenie, hogy vajon egyetlen nap rövid, ám annál tartalmasabb leforgása alatt hányszor is fogják megműteni, vagy éppenséggel huzamosabb ideig húzatni a lábát, mert sajnos kicsi szobatársammal ez napjában több alakommal is elkeserítően megesett.

Jómagamat autóbaleset folytán hoztak be az intenzívre, mert engedély nélkül átkeltem – hangsúlyozottan nem a lehető legmegfelelőbb helyen

-, az úttesten, és kivált akkor vált valóságos és megcáfolhatatlanná a halálfélelmem, amikor egy négylábú eb, éppen nekem rontott, mintha csak rajtam akarta volna követelni esti vacsoráját.

Így amikor bekerültem, máris azzal kezdték a vizsgálatokat, hogy össze-vissza kaszabolták a rajtam levő összes ruhámat, és elkezdték lebontani emberi karosszériám jelentős alkatrészeit, hogy hozzáférjenek a valóban elsődleges fontosságú sebhez ami nagyjából egy jó hat centis vágás volt a jobb térdkalácsom fölött, és már csak egy vékony rés hiányozott ahhoz, hogy tőből ne kelljen amputálni, a megmaradt csonkokat.

De hát a sors végtelen kegyessége folytán valahogy túléltem, már csak azokat a véghetetlenül és fölöttébb kellemetlen orvosi ellenőrző vizsgálatokat nem tudtam kikerülni, amikre akkor köteleztek, amikor elhagytam az intenzív osztály korántsem kellemes, ám annál érdekesebb belső termináljait:

- Szép jó napot! – köszönt az etetőnek kinevezett

nővérke – Az én feladatom, hogy te mindent elpusztíts, ami csak a tányérodon fölhalmozódott

Rendben kisöreg?

Magamban arra gondoltam kissé hisztérikus állapotomban, hogy egyáltalán milyen jogon adtam én engedélyt ennek a hölgynek, hogy egyáltalán letegezzen engem, és megjátssza előttem azt, hogy ténylegesen is érdekelheti az állapotom, de visszafogtam magam jól betanult viselkedi alapszabályok szerint, és csak annyit feleltem:

- Kérem szépen, mindent megeszek!

- Ezt el is várom!

,,Akkor kérem az első fogást” – gondoltam magamban – mert titkon legbelül arra számítottam, hogy innen ez a hölgy nem megy el legalább is amíg mindent el nem pusztítottam a tányéromról, és ráadásul ezt egy afféle orvostanhallgatóféle tanú jelenlétében meg is erősítettem -, így sajnálatos módon nem maradt más lehetőségem, mint valahogy erőszakot alkalmazni saját emésztőszerveimen, és legfoképpen a gyomromon, és legyűrni valahogyan azt a krumplifőzeléknek is gyengécske ragacsos állományú valamit, amit egyesek kegyeskedtek főzelék néven emlegetni, mint afféle ínycsiklandozó főtételt legalább is itt a kórterem menü ajánlataiból!

- Na, még egy kanálkával, - biztatott a nővérke, lehet, hogy csak azért, mert imponált neki félszeg ártatlanságom amint éppen visszautasítottam volna a felkínált ennivaló falatokat – amihez egyébként semmi közöm sem volt, de hát istenkém, ha egyszer nem akartam éhen veszi ott ültő helyemben, akkor valahogy lélekjelenlétemet tanácsos voltam egy kicsit megacélozni!

- No hogy ízlik? – érdeklődött a lehet legkíváncsibb emberek módján a bájos nővér, mint nagy általánosságban azok az emberek, akik látnák, és meg is bámulják a véresen komoly közúti baleseteket, de eszük ágában sincsen, hogy egyáltalán segítséget hívjanak! – A kedvemért még egy kanálkával – bíztatott

 Önmagamban titkosan azt reméltem, hogy remélhetően karácsonyra legalább otthon lehetek, és nem kell végig szenvednem ezt a meglehetősen soványka kisebb fajta kórházi kosztot! Ezért beleadtam apait-anyait, és kis híján, még a tányért is fölfaltam volna – ha csak azon múlik, hogy ezzel imponálhatok a nővérnek -, és egy füst alatt jelképesen megszabadulhatok riasztó közelségétől Amit szemlátomást őt nagyon is érdekelte, rajtam kívül.

Képzeljünk el egy alig másfél mázsás épek hogy kamaszodó ártatlanságot, ráadásul teljes mértékben.

Ádám kosztümben, amit csak az adott főorvos, és a kórházi személyzet látott abban a sorsfordító percben, amikor az ember éppen a műtős ágyon feküdt, kikötözve, mint egy megkötözött sonka, és csak arra várt, hogy a sebészek tessék-lássék módszereivel, és kedvtelései szerint, hogyan akarják fölszeletelni, hogy gusztusos húscafatok maradjanak csak belőle!

- Látod ennyi volt csak! – mondta -, ugye, hogy nem is volt annyira szörnyű, te kis gézengúz! – válaszolt most nagy riadalmam megnyugtatásaira! – Örülök, hogy megismerhettelek, holnap újra jövök! Szia! – s már viharzott is el, mint az a céltudatos és csinos leányzó, aki nem rest és a számára vonzó, és megnyerő férfitól randevút kér, ha már az annyira félszeg, és kissé félénk, hogy fél a kezeiben venni az adott kezdeményező lépéseket

- Nagyon szépen köszönöm! – visszhangoztam amennyire csak mutáló hangszálaitól, éppen tellett a nővérke felé, és már alig vártam a holnapi vizitet, hogy megpillanthassam földre szállt mennyország-tekintetét, és vízesés szerű hajzuhatagát, amit különösképpen, főleg, ha kontyban viselt, akkor megláthattuk hamisíthatatlan nőiességének kihívó, ám egyáltalán cseppet sem tolakodó egyéniségét!

A ruganyos matracokon kikötözött kórházi ágyam mellett levő gyereket nagyon sajnáltam Kétségtelen, hogy jócskán fiatalabb volt, mint én a kilencvenes évek közepén, de meghatározó lélekjelenlétről tett kiemelkedő bátorságot, hiszen nem múlt el nap, hogy szegénynek a lábait ne húzatták volna Ugyanis vannak egyes szülők, - akik jelképesen azt gondolják önmagukban, hogy mivel őket tökéletes biológiai rendszerekkel áldotta meg a természet – így elvárhatnák, hogy legalább az utódaik is éppen annyira tökéletesek, és egyszersmind megkérdőjelezhetetlenek legyenek, mint ők maguk.

Így egyáltalán nem meglepő, hogy szegény fiúcskának, aki akkor úgy nyolcéves ha lehetett, egyik lába törvénytelenül rövidebbre sikeredett, mint a normális méret, így szinte minden napját kénytelen volt a kétségbeesett halálfélelem, és kölcsönös megbotránkoztató aggódások között azzal tölteni, hogy várja mikor viszik alatta a zöld szőnyeget az orvosok a reggeli vizitet követően.

Éjjelenként gyakran suhant át a kórtermen, valami különös, és hátborzongató suttogó kísértethang:

,,Segíts nekem!, Segíts nekem!” – s titkon minden kis beteg, aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy pár évig fogoly lehetett az intenzív kamráiban, azon morfondírozott a pihentető, és állítólag nyugtató alvás, és álomlátás helyett, hogy ne ő legyen majd másnap a következő áldozat, akit elvisznek a kínzókamra néven emlegetett műtős szobába!

Másnap bejött egy pápaszemes negyven év körüli főorvos ügyeletes, és látszott rajta, meglehetősen nagyra tartja SZTK-keretes okuláréját, illetve saját megnyerőnek mondott kopaszságát

- Na, mi újság?! – vetette oda, de csak úgy félvállról, mintha a saját hiúságát akarná fitogtatni azzal, hogy egyáltalán megkérdezi a szenvedő áldozatait, hogy egyáltalán még életbe vagytok -e?

- Köszönöm doktor úr! Még egyelőre lábadozom! – feleltem, tőlem telhető nem éppen magabiztos könnyedséggel Egy kérdésem lenne, ha meg tetszik engedni? - próbáltam puhatolózni!

- Igen, hát természetesen!

- Azt szeretném kérdezni, vettem nagy levegőt -, hogy mikor tetszenek engem innen hazaengedni, karácsony előtt, vagy újévi után Mert titkon tökéletesen meg voltam arról győződve, hogy az orvosok nagyon fontos emberek, és imádnak mindent túlságosan túlbonyolítani, és így nem számíthatok túl sok jó eredményre!

- Hát nézze! – váltott át hirtelen jött tegezésből a

hangja magázásba -, ha magának ez elég megmondhatom, jelenleg súlyos agyrázkódása volt, és tudtommal magázta az édes szüleit, így amíg a kartonjáról el nem tűnik varázsütésre a kérdőjel, addig kénytelen lesz a fiatalúr vendégszeretetünket élvezni!

- Megértettem! Köszönöm szépen a fölvilágosítását!

Hálás vagyok önnek! – feleltem néma kétségbeeséssel, és már tudtam, sorsom kissé elveszett, és olyan vagyok, mint egy hajótörött, aki véletlenségből vesztette el a hajóját!

Másnap a szüleim a bejöttek meglátogatni szegény egyetlen fiacskájukat a kórházba Apám persze a szokásos módján rám dörrentet kissé felfortyanó hangján, hogy:

- Nézze meg az ember! Hát te meg mit keresel itt?!

,,Semmi különöset! Tudod véletlenül elütött egy autó a sokk közül” – gondoltam magamban, és már a számon volt a sokat mondó felelet, amikor kedves, és nyugodtan megmondhatom egyetlen, és mindig gondoskodó anyám közbevágott hirtelen

- Nem látod Misi, hogy pihennie kell a trauma után! Hogy lehetsz vele ennyire könyörtelen!

- Tudod drágám, már meséltem neked arról a srácról ott a gyárban ahol dolgoztam! Levágta merő véletlenségből a kezét a gép, és o ennek ellenére tovább dolgozott, és mit ad isten mosolyogva, és egyáltalán nem ájuldozva a halál torkában S képzeld csak – folytatta tovább érdekes senkivel sem összetéveszthető mondandóját -, annyira nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak látszott, hogy esze ágában sem volt azzal törődni, hogy mi lesz, ha félkarú lesz!

- Igen apus én megértem! De az egy másik dolog volt!

Azaz ember bizonyra rászolgált a felelőtlenségére!

De itt fekszik a saját gyereked! Ez aztán mégiscsak sokkal többet számít, nemde?! – rebegte kis híján könnyek között édesanyám!

- Hát majd várjuk csak ki egészen nyugodtan a végét! – parancsolta apám – Ha legény a talpán, akkor az egész meg sem kottyan neki, mint a családból mindenkinek, akivel hasonló szerencsétlenség történt!

Viszont ha nyámnyila nyúl, attól hogy folyton elkényezteted, akkor azt gondolom még keményebb megpróbáltatások várnak majd rá az életben.

- Ugyan már, ne marháskodj! Te is tudod, hogy alig múlt el még csak tizenkét éves! Honnan tudod, hogy később nem maradnak-e ennek lelkiismereti sérülései, amiről az orvos velünk beszélt? – törölte meg anyám könnyező szemeit, mert titkon abban reménykedett, hátha sikeresen megpuhíthatja ezzel túlságosan is keménykötésű urának a szívét!

- Jó rendben! Majd meglátjuk, hogy gyógyul! De azért még nem kéne így pátyolgatnod, elvégre o már nem kisbaba!

Végre kijöttek a számon a hangok

- Köszönöm a jókívánságodat apa! Neked is minden jót!

S gyakorlatilag ezzel a családi látogatásnak is éppen amilyen gyorsan, és hirtelen jött, éppolyan hamar be is fejeződött, és megint várhattam a fogyókúrázó menüsort – legalább is, ami a kórházi kényelmetlen kosztot illette.

Másnap, amikor végre sorozatos győzködés, és könyörgés által – mert ezzel állítólag hatni lehet a hatalomvágyó emberekre -, a főorvos úr volt szíves és engedélyezte, hogy már otthoni körülmények között tölthessem a karácsonyt, és kipihenjem magam!

Apám erre csak azt mondta:

- A mázlista, most rendezhetem át a kéglit, hogy kényelmesen elférjen a lurkó! – S ezzel mintha csak mindent a lehető legjobban elrendezett volna önmaga körül, fogta a piros overállt, és balesetben megsérült lábamra húzta, mint aki jól végezte dolgát, és csak az lenne a feladata, hogy az aggódás jeleként hazafuvarozza egyetlen, élet által megtöretett, gyengélkedő fiacskáját!

UTAZÁS

A legtöbb ember vélhetően csak azért utazik jó messzire az imádott kontinensig – amelyet birtokba venni, illetve meghódítani kíván -, mert egészen egyszerűen vagy folyamatos stressz hatásnak, és kíméletlen idegőrlésnek van naponta, és meglehetősen huzamosabb ideig kitéve.

Vagy pedig az esetek legnagyobb többségében egyedül, és kizáróan csak azért, mert agy-alagutjaiban megfogalmazódott a rejtett tudat -állapot Ki akarok legalább egy hétre szabadulni a rohanó, és bűzös nagyvárosok kellemetlen, és avittos forgatagából, és visszatérnék minden alkalommal az érintetlen mennyország paradicsomába Kicsi szigetem béke, és harmóniával felszentelt üdülőhelyére.

S mindek utána kivált egy család időbeosztása különben sem mondható mindennapinak, de átlagosnak aztán végképp nem, az ember mit tehet egyebet, mint addig csuri-csavarja a naptári napok rohangáló hónapjait az orra előtt, míg az nem eredményez egy olyan – vélhetően mindenki számára elérhető, és elfogadható időpontot -, ami mindenkinek jó, és senkinek sem okoz fennakadást

A Loboncz családban egyes egyedül a feleség Edina asszony szeretett nyaralni, a többi családtag apuka, és egy szem gyerek is akként gondolkodott a nyaralásról is, mint az összes többi felesleges próba - és tehertételről, am úgy hiányzik az embernek, mint púp a hátára.

Ezen összességében talán nem is lehetet t volna csodálkozni, hiszen az apuka a lehető leglustikább fajtából került elő – ha egyszer a hölgy férjjelöltre vadászik -, és sajnos az idősebb Loboncz papa is csak úgy állt a munkához, illetve a dolgok elvégzéséhez hogy más is könnyen hozzájusson.

Tehát nem különösebben erőltette meg magát, hacsak a jutalmak kiosztásánál nem szerepelt legalább egy hordó, vagy demizson pálinka, égetett szeszféleség, illetőleg bor minden mennyiségben

A fiatalabb Loboncz Mihállyal ez legfeljebb csak akkor eshetett meg – ha pusztán csak a büszke férfias kakaskodásának, és morózus temperamentum, és személyiségének köszönhetően volt kollegái, és barátainak hívott Janus-arcú pernahajderek, és hirigjanik társaságai meg nem hívták valahova, és akkor sajnos kellő rendszeresség mellett a Loboncznak derekasan ki kellett vennie a részét a sokszor hajnalig is eltartó ivászatokból Amit a feleségen, és szeretve tisztelt anyuskán kívül szinte mindenki elnézett neki

A Costa Brava egyik mennyei paradicsomába, valóságos üdülő telepére mentem Tossa de Mar-ba, ami roppant közel – alig egy órácska buszozásra fekszik Barcelona középkori antikvitással, és pompázatos palotákkal megáldott városától, és minthogy a spanyolajkúak roppantul kifinomultan adnak a hagyományok, és saját népművészeti kultúrájuk becsület, és tiszteletben tartására naponta megszólaltak azok a bizonyos korántsem kellemes csengő-bongó, orgonaszerű zenével játszadozó harangok amik szinte több tucat templomban meg voltak találhatók a nyaraló szinte összes területén. - Anyuskám muszáj volt éppen ide jönni?! – értetlenkedett rendszerint ha valami fölöttébb nem stimmelt Loboncz. – Maradhattunk volna egészen nyugodtan anyádnál is! Inkább elhallgatom az öreglány ócsárló megjegyzéseit, minthogy itt döglesszem magamat a kánikulával fertőzött napsütésben.

- Azt a hét, meg a nyolcát! Nézze meg az ember!

Mindjárt megmondom, hogy micsoda vagy te Loboncz Mihály? Te egy arrogáns, önelégült, mindennel telhetetlen kis bakfis vagy! Ezt vedd tudomásul! Te beszélsz, és könyörögsz nekem, hogy egyszer már ki akarsz szabadulni a szénmonoxidos fővárosból, és független levegőről sápítozol, miközben ugyan olyan vagy, mint az összes többi - jött ki a sodrásból Edina asszony.

Loboncz – rendszerint ahogyan általában akkor szokta, ha egy kicsit megjátszotta magát annak érdekében, hogy lelke legsötétebb, emberektől is elrejtett zugait végig kutassa, és vélhetően fel is fedezze azt hogy vajon hol is hibázott?

Vagy mi az, amit mértéktelen közönyösséggel el mert rontani – most akárhogy törte kicsiny, alig pár centis mogyoró eszét ez sajnos egyáltalán nem jutott eszébe

Azért persze az őszinte igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Loboncz Mihálynak a szokásos sörözéseken, és cigarettafüst-rituálékon kívül más dologra aligha lehetett volna szüksége, legfeljebb annyiban, hogy igenis valamivel mindenképpen el kellett magát foglalnia persze, ha szándékosan nem akarta azt megreszkírozni, hogy másoknak, így feleségének is az agyára menjen Valamilyen – legalább a délelőtti órákat is beleértendő -, elfoglaltságra lett volna szüksége, és ha még ehhez fizettek volna is, akkor talán ő lett volna, ha nem is a legmegelégedettebb ember, de bizonyára a legboldogabb ezen a földön.

Most itt voltak ebben az érintetlen paradicsomban, hiszen Edina asszonynak a szokásos lótás-futás mindennapos unalomig hajszolt hétköznapjait valahogyan le kellett vetkeznie, és erre mi más megoldást találhatott volna, mint kiült a gyönyörű égszínben játszó, és horizontot is megérintő tengerpartra amely furcsa módon legjobban fiát Aladárt lepte meg a leginkább – hiszen eddig mindig úgy képzelte kamaszos, és csacska álmait is felhasználva persze, hogy az álmok bűvös, és fellelhető, meghódítható szigetei egytől egyig homokra épültek – tehát vélhetően nyugodtan kijelenthető, hogy minden tengerpartnak igenis homokosnak kell szükségszerűen lennie.

Most ahogyan lába hozzászokott az idegeket is próbára tevő – legalább is az első napokban -, feltörő kavicsos parthoz, ami nem is lett volna akkora szentségtörés, ha legalább a vízben már egy kicsit homokos, és puhább talajt is érzékelhetett az ember felettébb érzékeny talpa, de hát ha már a tengerben is gyöngéd homokszemcsék helyett az ember durva, és éles kavicsokkal találkozott, akkor ebből csak arra az egyetlen dologra következtethetett, hogy ez az út félhetően roppant olcsó, és jutányos volt legalább is azon utazással foglakozóknak akiknek hivatásszerű munkájuk az, hogyan vezessenek meg, és csapják be a gyanútlan embertömegeket, amik a kikapcsolódás ősi reményében bizalmat szavaztak nekik Aladárt azonban nyomban, és azonnal elvette a lábáról az a Don Quijote-típusú lovagkastély, ami hosszan elnyúlott a part menti sziklákon, és olyan volt mintha Atlantisz egyik kiemelkedett zátonyán megfeneklett volna egy kacsalábakon forgó tündérpalota ami megjegyzendő sokkal inkább épülhetett a keresztes hadjáratok háborúskodásai közepette, mintsem a békésebb, és bizonyára virágzóbb korszakokban

Abban a meghatározó pillanatban, amint lábait az éles sziklaperemre helyezte azonnal tudta ,,Igen itt szeretnék élni hátralevő életemben!” – Ebben a mindent betöltő harmóniában és teljességben bizony sok mindenben tisztábban, és bizonyára élesebben is kitisztul az embernek a feje, mintsem a cigifüsttől megfertőzött, szénmonoxidos nagyvárosokban.

- Na, mire vársz még?! Nézzed nekem a csajszikat! – mondta az apuka Loboncz, hiszen ha számításba vesszük, hogy Aladár történetesen szemüveges volt, és különösebben egyik nyaralóhelyen, vagy hölgy közönség elött nem keltett volna feltűnést, akkor ez szinte már magától értetődik.

- Ugyan, ugyan! Hagyd már békében azt a kölköt!

Majd ha akar, akkor széjjel fog nézni! Nem igaz?! Na, menj szépen a vízbe kincsem! Nézd csak meg nyugodtan, hogy milyen a hőmérséklete – felelte erre Aladár anyukája

- Oké! – s már viharozott is a meghódítani vágyott hullámok közé Aladár, akit hogy egyáltalán még a nap káros ibolyán túli nagyon veszélyes sugarai se érinthessenek meg akárcsak egyetlen ujjal is, nem elég hogy bekentek mindenfajta drágábbnál drágább naptejjel, és különféle faktoros vackokkal amik meglehet, hogy azoknak esetlegesen használtak is valamit, akik persze már előzetesen elnyerték az alapszínűket az adott környezetben, de egy olyan félszeg, és jócskán önbizalomhiányokkal, és kisebbrendűségi komplexusokkal is küszködő emberkének, mint Aladár, hát igen vele egészen más volt a helyzet ráadták a szokásos búvároknak való felszerelést többek között a fehér pólót, és a búvárszemüveget, és így végig nap tejtől tocsogva küldték be, hogy élvezze a frissítő hullámok adta békés nyugalmat, és félhetően felüdülést!

- Isteni a víz! Anya gyere be nyugodtan! – mondta az apuka, aki már ekkor megérezte, hogy életének egyetlen jó döntése volt, hogy elvette ezt az asszonyt, akire aztán végképpen semmiféle panasza nem lehetett, mert nem elég, hogy mindent az orra alá tett, de még a vásárlást is saját maga intézte el neki, hiszen Loboncz Mihály még véletlenül sem vette volna a fáradságot, hogy egyáltalán a spanyol beszélt nyelv alapjaival, csak úgy hellyel -közzel megismerkedhessen Neki bőségesen megfelelt, ha minden nap reggel, délben, illetve este rituális szertartásosság mellett elfogyaszthatta a naponta beígért sör, és cigaretta adagját.

Loboncz Aladárnak mivel csöndes, és magának való gyerek hírében állt roppant kevés, igazán érdemben fölmutatható barátja akadt szinte minden iskolában, amit eddig megjárt, és ezért azt találta ki, hogy autodidakta módszerekkel saját maga fogja egyetemes kultúrájának elefántcsonttornyait csiszolni, és egyúttal fejleszteni is Úgyhogy a legelső dolga volt, hogy mivel a szülei roppant elfoglalt, és bizony tevékeny emberek hírében álltak, azonnal bevonult a helyi kis fiókkönyvtárba és a szabadidejében, amíg nem kellett utazni előszeretettel tanulmányozta főleg a spanyol történelmet, és kulturális behatásokat, amikkel vélhetően már az utazás idején később számolt is S mivel nagyon szerette a lírát, prózát, és mindent ami szépirodalom azért valósággal falta a spanyol irodalomból irodalomórán megismerhetett klasszikusokat, és amit minduntalan elővett Servantes: Don Quijote-ja volt, és most ezen a mesés tengerparton, ahol bár kétségtelen, hogy egyáltalán nem kis fáradságába, és megpróbáltatásába került az, hogy a tengerbe bemenjen, ez szinte már nem is zavarta összeszorított fogakkal tűrte, hogy az éles kövek nem egy esetben kissé kínzó, és idegtépő fájdalmakat okozzanak.

A parton mindenütt bikinis, és fürdőruhába öltözött sellők, tündérek, földre szállt mennyország angyalok kellették magukat csalafintán, bájosan, és meglepően kacéran Ha az ember nem ismerhette volna ezeket a – valószínűen mindenre kapható hölgyikéket -, akkor nemcsak hogy kinyílt volna a csipától a szeme, de megfogadta volna az anyai jó tanácsot

- Soha ne kezdj pusztán csak futó, és flört céljából olcsó kalandokba!

Hát igen szegény Aladár is a szerelemnek nevezett különös érzés bűvös hálójában fetrengett csak az ő kedvese – valószínűleg hallani sem akart egyáltalán arról, hogy ő maga még egyáltalán létezik -, mert talán Aladár nemhogy elárulta volna neki a félszegen rejtett érzelmeit, de sajnos az adott hölgy egyáltalán nem volt az esete egy ilyen minden udvariassággal, és kellő erkölcsiséggel megáldott emberkének.

Sajnos az akkori lányok már csak azt nézték, hogy az adott fiatalemberek a ,,pasi szótárnak” – nevezett varázskönyvben vajon elérik-e a megkívánt mércét, vagy sem Itt kell megemlíteni, hogy a sportos, illetve kidolgozott izomzattal rendelkezők valószínűleg mindenképpen előnyt élveztek azokkal szemben akiket esetleg nem áldott meg olyan bőkezűen, és termékenyen a természet, mint főleg a mi szerencsétlen sorsú barátunkat Al adárt!

A tízes skálán tehát a főleg szőrösebb és sármos macsó figurák hódították meg a még lakatlan hölgy szíveket, és azok, akik legfeljebb csak a skála alján tévedtek pontszámokkal tetszelegtek, sajnos még csak labdába sem rúghattak.

Aladár ennek ellenére megpróbált úgy tenni, mintha önfeledt játékos szabadsággal megáldva élvezné még a játékos nyaralásból fennmaradt időt

- Isteni a víz! – kiáltotta a parton veszteglő apjának, akit nem különösebben nyűgözött le az amúgy is ötvenfokos hőségben, hogy egy strand paradicsom kellős közepén kell feküdnie, és ellógnia az egész napot, idült semmittevéssel Miközben szertartásos szokásaihoz mérten elsősorban a söréhez, és mértéktelenségről híres -hírhedett cigarettaadagjairól volt híres füstöl akár egy megzakkant, és mindenre gyárkémény, és nem különösebben volt tekintettel főleg azon kedves utasokra, vagy nyaralókra, akik az egészségesebb életmód hatásaiban bíztak feltétlen hűséggel.

- Na, jól van! Elég már nem üvölts! Ha fölmelegedett esetleg én is bemegyek! – s mint oly sokszor ezt a cigivel a számában tette meg, ami miatt egy partiőr odament hozzá, és egyéb nyelvtudása híjában kis beakarta kísérni az orszobára, mert mint utóbb kiderült azon a kijelölt partszakaszon sajnos minden nemű károsító szenvedély szigorú törvények bilincsei közé van kötve.

- Passport! Passport! Please! – türelmetlenkedett tört angolsággal az or

- Csak egy pillanat haver! Majd mindjárt jön az as szony! Az majd ellátja a bajodat! – hetvenkedett Loboncz Mihály, és igyekezett a lehető legkomolyabb ábrázatát valahogy magára erőltetni, hogy hitelesebbnek, és mindenképpen meggyőzőbbnek tűnjön a fizimiskája

- Hát itt meg mi folyik?! – harsant fel a felesége akár egy támadó amazon, aki mindenkit védelme, és pártfogása alá vesz, éppen csak az adott helyzetet méri fel rosszul – Nem megmondtam Misi, hogy a parton nincsen bagózás! Most nézze meg az ember, mi a fenét csináljunk, nem beszélünk spanyolul, de angolul se.

- Ne légy már ennyire feszült bogárkám! Inkább nyugodtan engedd el magad! A gyerekünk majd intézkedik – dőlt hátra Loboncz a kempingágyon, amit minden strandra tanácsos volt magukkal vinni, ha helyet szerettek volna foglalni.

- Fiacskám! – kiáltott olyan hangosan amennyire csak tudott az apuka – itt van egy kellemetlen, és szemlátomást agresszív spanyol emberke, aki passport-ot kér, most mi csináljunk

S Loboncz fia azonnal elmagyarázta a maga kezdetleges, mégis igen-igen meggyőző hanghordozásával a helyzetet a spanyol parti őrnek, aki látván, hogy ezek feltehetően nem köztövényes bűnöző töltelékek, vagy illegálisan itt tartózkodók komótosan elcammogott, mint aki jól végezte dolgát.

ÖRVÉNY-TOROK

Hídkorlát fölött a némán ásító, örvénylő torokba lebámulok; forgó, centrifugális örvény-kerék sodor magával, húz, s von! Vékony, hófehér pengeélen egyensúlyozik így kit az életbe kiraktak! Kenyérmozsák törmelékeit gyűjtögetve egy élten keresztül, míg törvényszerű hajtóvadászatként a Halál magához nem ragadja! Becsmérlő szemeit kíváncsian rámszegezve hajótörött lelkek múlt-idéző, méla árnyai bukknak fel tajtékvetett habokból; tanúskodó őrzői a megtörtént lehetségesnek!

Légtornász-mutatványként talán már mind így egyensúlyozunk a sok biztos lehetséges között; egy újabb eltervezett fordulónál már a veronál, a víz habja, vagy méreg se használ – tudatos gyávasággal magabiztosan bukik el bennünk az emberi méltóság! Vakmerő bukfencek között bukdácsolok céltudatosan. Még lapulva, mint kisstílű senkiházi angyali hölgyek dobbanó szív-titkait kikutatnám, akárcsak Szinbád! Zuhanó, megbukott életemben is maradhassak az, ki voltam: örök gyerek az arrogáns felnőttek világában!

Sűrű, setét még most a fortyogó, fekete folyam. Érzem, sokszor fogyatkozik már lélekerőm minden megpróbáltatással gyilkos dacként szembe szegülni! A vénséges Duna még egyre mormol s magához hívogat! – Manapság már úgy is egybeolvadt Cirkusz s nyüzsgő hangyaboly nagyvilág hogy a tékozló kisember szíve is folyton megremeg, ha villámló, pusztuló Holnapokba mélta-tétován belenéz!

ANGYAL KÖNYÖRÜLET

Hajnalodott. S az ég épek hogy csak kidugta a fejét a nedves vattapamacsokban csimpaszkodó felhő rétegek közül, hogy aztán csak imitt-amott megvillogtassa késhegyre emlékeztető villogó fogazatait, és már bujt is vissza a hegyek hideg, és barátságtalan magányába, hogy még legalább egy darabig jól megérdemeltség mellett kipihenhesse önmagát.
A férfi csöndesen, és lábujjhegyen kikászálódott hajnali hibernált, és tökéletesen kómás állapotából, mert a világért sem szerette volna felébreszteni legnagyobb kincsét, aki mint valami jóságos védelmező angyal mellette pihegett, és ahogy mellkasára hajtotta liliomos fejét a férfi hallhatta szinte minden tartalmas, megfontolt, és boldogságtól egészséges szívhangjait, amit titkos feleletként talán csak a szerelmesek hallgathatnak Az a fajta földöntúli titkos telepátia volt közöttük, már a megismerkedésük pillanatában, amikor egymással találkozott két gyöngyházfénnyel csillogó, szelídíthetetlen szemük, és abban a pillanatban a nő érezte azt a megbilincselő, mégis az egyéniséget mindvégig hűséggel őrző érzést, hogy
,,Igen! Ő lesz az én párom! Ő lesz a lelki társam!”
A férfi, hogy föl ne ébressze, még csak nyomokban szendergő, és kellemesen pihegő kedvesét óvatosan, mint egy gondoskodó alvajáró kilopakodott komótosan a konyhába, hogy föltegye a reggeli kávénak valót, de csöndesen vigyáznia illett, nehogy felkeltse két tündérien mormoló gyermeke szendergését.
S miközben fölette a csöpögős, és gőzmozdonyként forrón prüszkölgető kávéfőzőt, és várta a végterméket, észre sem vette, hogy az idő hogy szalad, és már röpke pillanatok alatt rohannia kellett, mint a veszedelmem, hogy végre egy kicsit önmagába nézzen a fürdőszobában.
,,Mi aztán jól megmutattuk nekik!” – morfondírozott önmagában, és miközben a tükörképéhez intézte eme bölcs és megfogadható intelmeket észre sem vette, hogy szépen gyengéden simuló angyalkarok hattyúfehér fogságába került.
- Min tanakodsz édesem? – kérdezte a kedvese
- Á! Semmin! Csak azon gondolkoztam, hogy nem ártana, ha bátorságot gyűjtenék, és végre megkérném a feletteseimet, hogy adjanak egy kis fizetésemelést, mert mostanság a számlák mellett elég sok minden elment a rezsire! Mit gondolsz?
- Figyel csak, miért nem bújunk még be az ágyba?
Talán lenne még pár közösen eltöltött és halhatatlan pillanatuk, mielőtt elszólít a munkád, nem?!
A férfi arckifejezése gondterheltségről, és kétségbeesésről árulkodott, azokkal a mindent kifejezni tudó smaragdzöld szemeivel, amik állandó szomorúságot, és egy ártatlan, és valóságosan sebezhető gyermek lélekállapotát tükrözték, mindenki tudhatta, hogy ennek az embernek sziklavállait jelenleg a legnagyobb felelősség nyomja kirúgták az állásából, egészen pontosan fölmondtak neki, és ezt semmi esetre sem szándékozott megmondani a családjának, mert attól félt és rettegett, ha az asszony megtudja, majd elválik nyomban tőle, és visszamegy tehetősebb, és mindenképpen módosabb szülei otthonába, ahol bizonyos fokig az anyagi függetlenség uralkodott.
- Szívem! Nem hallom a hangodat! Mi bánt? – ölelte át férje derekát a határozottságot mutató asszony
- Azt gondolom, hogy az apádék nem nagyon örülnének egy olyan vőnek, aki még a saját családját sem tudja eltartani, nem igaz?
Az asszony arcát hirtelen elfutotta a pír, és két gyönyörű gesztenyeláng szeméből lassan szivárogni kezdek a könnyek, de erősnek szeretett volna látszani, és gyorsan letörölte őket
- Nem lehet Csak nem, felmondtak???
- Azt mondták, hogy harminc év alatt én voltam az egyetlen a vállalat kötelékében, aki még szabadságra sem volt hajlandó menni, csakhogy megcsinálja, és ellássa a mindennapi feladatát, de most mégis közülték, minden további indoklás nélkül, hogy már nincsen szükség a további szolgálataimra
S ha ez nem lett volna elég az asszonynak, azt bizonyára már végleg nem tudta vele közölni, hogy az orvosi kivizsgáláson az egyik ügyeletes orvos azt közölte vele, hogy nagyon vigyázzon magára, mert bizonyos sejtfalai elvékonyodtak, és nem lehet tudni, hogy a biztonságos öregkornak néz-e elébe!
- Ez egyszerűen felháborító! Tűrhetetlen és halatlan is hogy ezt műveltek! S most hogyan tovább? Eldöntötted már, hogy hogyan lesz ezután?
A férj próbálta tréfálkozósra venni a figurát – nem mintha túlzottan bármi nemű oldottságot, vagy fölszabadultságot is elérhetett volna vele -, de nagyon igyekezett, hogy ezekben a mindenkiből letargiát, és búskomorságot előhívó percekben legalább legyen valaki, akiben még maradhatott néminemű hidegvér!
- Igen arra gondoltam, hogy a felmondási pénzből elmehetnénk a gyerkőcökkel nyaralni, vagy esetleg befizethetnék a még esedékes számláinkat, neked pedig vehetnék egy új epilátort. Úgyis tudom, hogy már régóta szeretnél magadnak egyet! Úgy nagyjából ennyi jutott eszembe!
- Édesem! Kérlek, ne vicceld el a valóban fontos, és égető dolgokat, mert ez még szerencsétlenséget is okozhat! Inkább közösen találjuk csak ki, hogy mihez is kezdjünk a továbbiakban, és egyenlőre hol vállalnál állást, mert mint tudod, a gyerekeknek iskolába kell járniuk, és a szülői munkaközösség táppénzét is be kellene fizetni!
A férfin már nagyon látszott, hogyha az asszony erős, és minden tekintetben határozott akarattal nem fogta volna meg derekát, és tartotta volna benne nagyon sebezhető, és túlságosan is törékeny lelkiismeretét, amit lehet, hogy mások előtt kiválóan tudott leplezni, viszont felesége a legkisebb lélekrezdüléseit is alaposan földerítette, így ha mást meg tudott téveszteni az erkölcsi fedhetetlenségével az már korántsem volt annyira biztos, hogy imádott asszonyát is, most mégis gyorsan kikotyogtatta kávéját, és leültek kettesben az étkezőasztalhoz, amíg nem kellett munkába rohannia – ami most viszont, hogy már megváltak tőle -, szinte teljesen feleslegesnek tűnt!
- Gyere szívem! Ülj le mellém! – ajánlkozott a asszony, mert titkon észrevette, hogy a férfi egy kis anyai gondoskodásról álmodozik, mint régen, ha túlontúl rossz kedve volt, és erőt vett rajta a fásultsággal járó melankólia, vagy csak a mindent lebíró szomorúság, akkor mindig számíthatott édesanya vigasztaló ölére, miközben gyengéd, és óvó kezek simogatták, mert egyedül talán az anyuka sejtette, hogy a fia minden apró félreértést, vagy csupán bagatellnek minősülő kirohanást gondos alapossággal megrág, és sok ideig morfondírozik rajta.
A férfi óvatosan leült az asztalhoz, és anélkül, hogy csak egyetlen szót is szólhatott volna felesége megsimogatta a fejét és az ölébe vonta.
A férfi érzete kedves mennyire törődik vele, és titokban, hogy senki meg ne lássa gyengéden az asszony ölébe hajtotta megtöretett és könnyeket árasztó fejét, miközben a feleség óvatosan, és lágyan simogatta a haját, hogy megnyugodjék legalább egy kicsit S közben homlokát csókolgatta, mert biztosra vette, hogy ettől minden rendben lehet.
Az együtt eltöltött mézes pillanatoknak azonban túlságosan hamar vége lett A férfi hirtelen fölpattant, mit, aki valami fontos, és lényegre törő dolgot felejtett el, és már vette is volna viharkabátját, és sapkáját, hogy megkezdhesse a hajnali műszakját a vállalatnál ahol eddig dolgozott, de a felesége halkan figyelmeztette az ajtóban
- Szívem! Talán ezt most ki kellene hagynod! Gyere vissza és alaposan rágjuk meg a dolgokat!
A férfi, mint akit éppen most semmisített meg egy határozott ítélet, vagy könyörtelen szó, szó nélkül lesújtott fejjel besomfordált a lakásba, és várta, hogy felesége előadja neki további megoldást kínáló terveit.
- Tehát! Arra gondoltam, hogy először is a fölmondási pénzből kifizetjük a számláinkat, majd pedig, ha törlesztettük az adósságokat keresünk neked valami munkát a munkaközvetítő irodában! Na, mit szólsz?
- Ahogyan te jónak gondolod!
- Csak azt ne mondd már megint, hogy én megmondtam!
- Már miért mondanám?! Felnőtt, talpraesett, és határozott asszony vagy, aki tudja használni az eszét. Miért mondanék neked olyasmit, ami nem igaz?!
Az asszony látva, hogy férjén, kis híján úrrá lesz az ismételt megbánás, és kétségbeeséssel fűszerezett szomorúság, és búbánat az javasolta volna, hogy ma inkább ne menjen be dolgozni. Ám a férj – mint mindig, ha a tettek mezejére került a sor -, döntött, és határozott, így végül a hajnalok pirkadó fényeinél, míg gyerekei az igazak szelíd, és békebeli álmait aludták a férfi útra kell, talán ez egyszer utoljára, hogy megegyezzen, és valamilyen megállapodást csikarjon ki ha másként valójában már nem megy főnökeitől.
- Kérlek, hogy ne keveredj bajba! S nagyon légy óvatos! – szólt utána még könnyes, hajnalrózsás szemekkel egyetlen kedvese, akit szinte szülői aggodalommal tisztelt, és védelmezett.

A FÖLDI MINDENSÉG MOZIJA

(Mándy Iván emlékének)

Jegyet váltottak egy filmszínházba – közismertebb nevén moziba, vagy cinema citybe, ahogyan a köznyelvben már szinte otthonos jelleggel beívódott ennek a szónak a jelentése -, és a várva várt filmet szerették volna együtt örülve, és mulatva megtekinteni.

Kata vette meg a jegyeket egy barlang szerű mélyedésben, ami sokkalta inkább volt üregi képződmény, és afféle óvó, vagy legalább is menedékhely, mint ténylegesen egy jegypénztár.

Robi csak állt és egész egyszerűen teljesen átjárta ez a megfoghatatlan, és ugyanakkor mindent betöltő ,,mindenség élmény” mi ebből az intelligens, és kifinomult, ugyanakkor anyai dédelgetéseket sem nélkülöző ifjú hölgy társaságában mindig is eltöltötte, aki nemcsak hogy a szépség esztétikájának új dimenziókat adott hiszen a szépség is mint a halandóság általánosan visszatérő, filozófiai problematikája mindig is hideg közönyösségre talált torkos lelkében -, de ahogyan ezt a magabiztos, és kedves eleganciájával, és felelősségteljes erkölcseivel valósággal bámulta Meglehetősen feltűnően legelső barátnőjét, akivel elsőként hozta össze a végzet, már a legelső találkozásnál tudták és nagyon is érezték, hogy a kölcsönös emberi érzelmek hullámhosszán túl valami megfogható, és halhatatlan érzelem összefűzi oket Hogy mindketten a lelki társat látták és fedezték fel kölcsönösen egymásban, és mindkettőjüknek kölcsönösen nagyon is szükségük volt egymásra.

Az ember tulajdonképpen már születésétől kezdve kölcsönös szeretet-éhségben szenved, és mint ilyet a hozzá legközelebb álló környezetből megpróbálminél többet ,,elrabolni” és magába szippantani, hogyha valóban eljön az a bizonyos szülöktől való elszakadási folyamat, akkor minél hatékonyabban valósíthassa meg saját önmaga személyiségét.

Mi a helyzet viszont abban a konkrét, és tudatosan is komplikált esetben, amikor valaki jogosan még mindig a szüleivel él – hiszen állandó jellegű jövedelemforrásra a munkanélküliség káoszában egyelőre nem számíthat, és aki nem is igazán a komoly kapcsolatok felelősségétől retteg, talán sokkalta inkább a kihasználhatóságtól, és saját maga sebezhetőségétől?

Robi hallgatag, befelé forduló, és túlontúl csendes gyerek volt, és még ennél is visszafogottabb, és extrovertált ifjú felnőtt vált belo le!

Az iskolában minden egyes nap megszenvedett, és megkeseredett élet-halál harcot, és hangyaszorgalmú küzdelmet kellett egyáltalán azért folytatnia, hogy nemcsak a holnapok világát élje meg, de egyáltalán a

mindennapok pokoli traumáit minél hatékonyabban, és ügyesebben elviselhesse Már tizenegy évesen negyvenöt kiló volt a súlya, és ahogyan az évek egyre másra szaporodtak ez a kétszámjegyű összeg fokozatosan, rohamléptekkel gyarapodott.

Egy barátságos bohóc álarcát ragasztotta ezért magára, aki minden nehéz, és megtöretettséget okozó problémán képes felülemelkedni – mint a jól bevethető álca egyik lehetséges eszköze -, ám valójában maga is az elmagányosodás egyik idegenkedő tudatával, és melankóliai szomorúsággal küszködik!

Kata pedig egy három testvéres családban nevelkedő ízig-vérig a családi szellem erkölcsi etikáit foganatosító, ambiciózus fiatal hölggyé serdült, akinek pontosan meghatározott fogalmai voltak a körülötte lebzselő, léha világról, illetve hogy milyen is az általa elfogható ideálisnak mondott családmodell?

Kata nádszál karcsú virágszálnak számított már a gimnáziumban is, és később az egyetem patinás berkeiben, ahol a szerencsés véletlen kiszámíthatósága úgy hozta magával, hogy megismerte ezt a nagyon is félszeg, mérhetetlenül udvarias és szerény, pufók zsákokat, és pofazacskókat viselő bókjait versekbe faragó, és kissé gyámoltalan fiatalembert, akit a többség talán azért kezelt le – egyfelől mert semmi kedve nem volt az értelmetlenséget szülő háborúskodásoknak, másfelől, mert a legtöbb általa hangoztatott ars poétika -, a többség szemében meg nem engedett tabu témának számított.

Az olyan ósdi, és már divatja múlt kijelentései, mint a tisztesség, és a becsület, a hölgyek feltétlen, és megtörhetetlen tisztelete, és a reménytelen romantika tipikus intézménye a kívülállók számára egyet jelentett a bájgúnárság, és a komplett balgaság fogalmaival, és akkor még finoman fejeztük ki önmagunk.

Kata ellenben mérhetetlenül vágyott rá, hogy őt mindenki elfogadja és mindenki szeresse, amit csak nagyon szűk családi körben tudott megvalósítani.

Éppen ezért jött most ez a végzetes új alkalom.

Egymást meglátni még nem elég, ahhoz, hogy az emberben valódi legyőzhetetlen, és minden bizonnyal halhatatlan érzelmek szülessenek el, kell legalább ötven-hatvan randevún beszélgetni, nagyon komolyan olyan átfogó, és mindenre kiterjedő fontos kérdésekről, mint hogyan képzelik el a társuló felek a közeljövőt? Lesz-e gyerkőc aki majd továbbviszi a megszerzett, és autodidakta módon tovább gyarapítható tudást? S hogy együtt fognak-e megöregedni, és örülhetnek-e még az élet megszenvedett boldogságának, és mennyei beteljesüléseinek?

Hát igen! – Az már biztos, hogy ezeket a felettébb nem könnyű létfilozófiát is betöltő kérdéseket mindenkinek meg kell kérdeznie saját magától egyetlen nap leforgása alatt akár többször is feltéve persze, ha még mindig eltökélt, és a leghatározottabb célja, hogy a kapcsolatból szeretne valamit létrehozni, vagy éppen fölépítve megteremteni!

S most ahogy egyre lejjebb, és egyre mélyebben ereszkedtek le ebben a barlang szerű építménybe, a mozi székek néhol különösen, ha valaki már negyvenöt kil ó ilyen fiatalon, akkor annak korántsem olyan kellemes szórakozást ígérhet, az adott romantikát sem nélkülöz történet!

Éppen egy romantikus filmdrámát néztek – az a jellegzetes, és mondhatni soha vissza nem térő perc volt ez, amikor ti a hölgyek többsége álmaik lovagjára hajtják liliomos fejüket -, és közben szerelmes, becéző szavakat suttognak kedvesük füleibe

- Hogy tetszik a film Robus? – s ezt a becenevet direkt Kata találta ki, mert mindig is tudta, hogy ettől

Robi a falra mászik, mert, ahogy sok esetben most sem igazán bírta, ha becézik De egyetlen, mindezidáig valódi, és megkérdőjelezhetetlen barátnője kedvévért kivételt tett.

- Én mindig is az adott történet összefüggéseit figyeltem, és nagyon tetszik, hogy semmi mesterséges trükk, avagy speciális effektussal nem dúsítják tele a filmet, és egy afféle hihető egyveleget kaphatunk! – kezdett oktató hangon csevegni -, de te mire gondolsz?

Ha egy fiatal hölgy így néz valakire akkor az bizonyára nagy valószínűséggel azt jelentheti, hogy tökéletes harmóniában, és szívizmuk közös hullámhosszán mindenben rábízza magát a másikra, mégis úgy, hogy személyiségének legfontosabb, és egyéni részleteit tökéletes, és hibátlanul megőrzi

- Tudod Robus veled úgy érzem, hogy biztonságban vagyok, és ami a legfontosabb hagyod, hogy önmagam lehessek!

Kecsesen egy kicsit közelebb húzódott és hozzásimúlt Robi nem látszódó szőrös mellkasához, amit egy afféle kardigán szerű kabátka takart el, majd gyengéden, szinte anyai gondoskodás mellett puszit nyomott Róbert meglehetősen elpiruló, és pirospozsgás arcára, ami egyszerre villanyozta fel, és hervasztotta le Robit, mert tudta, hogy talán az átmeneti boldogság csupán csak neki van fenntartva, és szokványos, ám nagyon is jogos pesszimizmusán nem volt hajlandó változtatni még akkor sem, amikor később Kata a diploma után úgy határozott, hogy vele szeretné megpróbálni leendő közös együttlétüket!

S Robi is kezdte elhinni, hogy a varázslatos mese az álomhölgyről talán igaz lehet, a türelmesen várakozóknak

ROMLÉKONY HEZITÁLÁS

Mint acsarkodó darázshad – emberek hitehagyott szívébe fészkeli magát a kopogó gyűlölet! Ikrásodásnak induló értetlenségbe torkolt, papoló prédikációk ostrom-szavára túlzottan sokan hallgatnak! Hiéna-öklű, feketeruhás bérencek s izom hústorony-pribékek! Seregély-felhők csatangolnak céljavesztett összevisszaságban a pusztuló Jelenben! Végtelenített megtorlást fontolgat még az is, ki kezdetben összefogást hirdetett s lélek-elszámoltatást követelt meg minden szinten; felejti szándékkal gaz tetteit a cinkos s a Sakál-beszédű siheder is!

Mint a részeg, ki csapra verte a whisky s tequilla-butykosok üvegeit barna ürülékét telefonfülkékbe belepottyantja – tátongó Theirésziász-szakadékba im együtt lépkedünk! Emberi méltóságukat az emberek mind egyszerre lecserélik! Kivetkőztetett emberhúsokból ropogó csontjaik maradnak meg; porrá lesz tanuskodóként csupán! Megérhetne már minden empatikus-toleráns gondolat végre közösen az Egy-Akarattal cselekedni! Önmagunkban sunyi lapítón lapul meg a hímpillér s selyemfiú üzletember!

Már minden gyűlölködő Sátáni tekintet örök kérdés: változást kellene hoznia a jövőnek! – Egy helyben mint a gyávák, kik kompromisszumokra képtelenek egy helyben toporgunk még mindig sok-sok éve a vén Európa szívében! Csupán pillanatnyi, légből kapott mentő-ötlet maradhatott meg: lyukas, elguruló ígéreteket szükséges cirkuszi csinadrattákba öltöztetni mert a veszteséget mindenkoron illenék megszépíteni!

A FOGSÁG VERGŐDÉSE

Egy-egy filmzene csendült fel, klasszikus zenekarok kíséretében a hálószobában Ki a csuda tudná megmondani, hogy mit is kedvelhetett ebben a szobában a gyerek, de hát még kora reggel volt Az apuka már rég elment a munkába, és a mindig is szelíd, és megértő türelméről híres édesanya is már régen valamelyik buszon döcögött ritkán alvó munkahelyére, ami mint valami éberen őrködő főellenőr, minden egyes lépését árgusan figyelő szemekkel leste.
Sokan sugdolóztak, és egymás között összebeszéltek, hogy állítólag már évek, vagy évtizedek óta ki sem tette a lábát otthonából, mert állítólag nemcsak, hogy agora fóbiában szenved, mint átmeneti tünet együttes hatásos típusaként, de emellett halálosan fél az eddig föl nem fedezett és ismeretlen dolgok tényeitől, amik mint valami harapó kutyák folyvást a nyomában settenkednek.
S amellett, hogy kisebbrendűségi komplexusa is volt, és meglehetősen önbizalomhiánnyal is küszködött, Vancsák Máté senkitől sem akart semmit – legfeljebb, hogy hagyják tartósan békében -, de hát ezt egy civilizált, és zárójelben ténfergő társadalomról sajnos nehezen lehetne elképzelni.
Így az egész mindennapjait az a fajta – a külvilág számára szinte telj esen szokatlan, és egyben roppant meglepő lépés határozta meg -, hogy az otthonát egy afféle tökéletesen, és ,,vákuummentesen” is biztonságos erőddé kívánta kialakítani ahova egyes egyedül csakis o léphetett be, és ahol egyetlen valamirevaló szólási joggal legfeljebb csak o, és a bútorok rendelkezhettek No igen, ha a bútorok ismerhették volna a társas érintkezés és az emberi kommunikáció alapelveit.
- Szervusz! – kiáltott fel a konyhaablaka előtt egy cserfes, és roppant csinos teremtés, mert mint utóbb kiderült a főiskolai adjunktus asszony szigorú utasításának engedve hogy mindenki igyekezzen a másik ember gyenge pontjait kipuhatolva igenis segíteni a másikon ezt Bogdán Erika annyira megkérdőjelezhetetlen komolysággal, és elszántsággal be akarta másoknak is bizonyítani, hogy nem kellett neki sok, és máris Vancsák házánál volt hiszen o maga is a lakótelep szűkebben vett mikrokörnyezetében nőtt fel.
- Na, mi lesz?! Beengedsz vagy sem, mert különben biztosan lefagy a lábam!
Vancsák első megdöbbenésében azt sem tudta mit kell az ilyen esetekben mondani – elvégre szinte összes társadalommal szembeni, illetve a társadalomi szabályokat is különböző, elsősorban szépirodalmi regényekből próbálta elsajátítani, és az a fajta roppant udvarias modorosság, ahogyan mindent dologhoz közelített az emberek számára nem volt éppen megszokott, és elfogadható!
- Egy pillanat bájos hölgyem! Rögtön lemegyek! – mondta, és önmagát is sikeresen sikerült meghökkenteni, és meg is lepnie, elvégre a szokásos köszönési formulákon túl nem beszélt még szinte senkivel sem ennyit, és ennyire összefüggően:
- Szervusz Eszti! – nyújtotta kezét, majd finoman, és ünnepélyesen – ahogy az igazán nagyérdemű gavalléroktól, és uraktól elleste -, kézcsókkal jutalmazta a kissé megszeppent hölgyet.
S kétségtelen, hogy Horváth Eszter is jártas volt a kultúra, és az irodalom berkeiben, de ehhez fogható mély, és együtt érző kifinomult viselkedési típussal talán még soha életében eddig nem találkozott
- Hát hogy vagy drága Igi? – kérdezte Nekem mindig betesz ez a fránya és nagyon is kellemetlen téli évszak, és ha jót akarsz magadnak, elkerülöd a csókkívánságot, nehogy elkapd tőlem a fertőző bacikat! Egyébként azért jöttem csak, hogy nem akarnál-e együtt tanulni velem?
- Oh! Hát Nem is tudom - szabadkozott egy darabig, majd úriemberként látva, hogy a hölgy karjaiban is megindulhatott egyfajta tartósnak nevezhető zsibbadás, és reszketés azonnal forró teát, és meleg pokrócokat javasoló elméjére hallgatva nyomban föltessékelte a lépcsőkön, mert a lift sajnos ismételte tönkrement.
- Ne haragudj rá amiért a liftnek annyi, de egy meleg tea bizonyára nem lesz ellenedre! – s már ment is, hogy a bájos hölgy minél előbb fölmelegedett állapotba kerüljék, és kicsit jobban is érezze magát Még soha nem érzett ilyesmit – elvégre a tartós úgymond emberi kapcsolatok mindig is távol álltak tőle -, így a hirtelen jött váratlan helyzetet úgy igyekezett megoldani, ahogyan azt már több regényben is olvasta: minél előbb a hölgy kívánságának engedni, és abban a pillanatban, amikor már minden készen állt és teljesült békességben, és a holnapi viszontlátás reményében elválni tőle!
- Mi az, te nem kérsz egy kis teát? – lepődött meg a hölgy.
- Oh! Hát lássuk csak Most éppen nem, de még előfordulhat! neked hogy ízlik?
- Egészen kellemes! Szóval itt laksz?
- Hát persze! – hangzott a tétova válasz
- Ne haragudj ha megkérdezem, de miért idegenkedsz az emberektől, csak nem sértettek meg, mondd csak?! – kérdezte a hölgy tapintatosan, de meglepően nyíltan, és kertelés nélkül
- Azért mert a gyerekkorom sem volt egy leányálom, ha érted mire gondolok! S taszít ez a mai helyzet.
Ami az utcákon megy – főleg éjjelente -, és a kisebb-nagyobb közösségek értelmetlenségig túlcsépelt csetepatéi, de megbocsáss azok a bizonyos rosszcsont gazemberek a távoli iskolapadok árnyékából valószínűleg jobban tudhatják mi lehet a helyzet, no meg a gyenge önbizalom!
S a hölgy látván, hogy Vancsák nem viccel, és a lehet lefegyverzőbben őszinte o is kimutatta, jelképes keretek között a foga fehérjét!
- Ja az nekem is zűrös volt Sohasem tudtam azt megérteni, hogyha valaki órai lógás helyet olvas, és kulturálisan elfoglalja magát, akkor az már miért számít a mások szemében marslakónak
- Látod, ebben tökéletesen egyet kell értenem!
S amikor az ember annyira kiszolgáltatottá válik nap mint nap, hogy az önsajnálat és a kétségbeesés bugyraiban fetreng, mert nincs elég akaratereje, hogy szembe nézzen az életével.
- Hát igen! Te figyelj csak nem tudnál segíteni ebben a fránya olvasónaplóban, mert elakadtam egyes részeknél – mondta, és inkognitóban, szinte feltűnés nélkül, már közelebb is ült Vancsákhoz, akit ez annyira meglepett, hogy bíborvörösre pirulva már fel is terpeszkedett és idegesen föl s alá kezdett járkálni a lakásban, mint aki valamire vár, és akinek a nyughatatlan lelke egyáltalán nem lelhet nyugalmat, csak ha már az adott kínos helyzet némileg feloldódott.
- Na mi a baj? Valami rosszat csináltam?! – hökkent meg Eszter. – Hidd el nem akartalak bántani! De el is mehetek, ha neked attól jobb?
- Nem igazán nincsen semmi baj, csak hát tudod ritkán járok emberek közé, és ez a hirtelen jött váratlan látogatás bizony meglepett! Ne haragudj!
- Oké! Akkor tanulhatunk!
- Hát természetesen! – vágta rá nyomban, majd szinte az egész o lvasónapló anyagát ami a holnapi irodalomóra anyaga is volt egyben annyira jól kiegészítették, és közösen megoldották, hogy talán emberi kapcsolatok spirálján se működhetett volna másként ez a csak éppen, és akkor kibontakoztatott, szárnyaló romantika!