KÖLCSÖNHATÁSBAN

Minden pompa s minden luxus piere visszaszáll az ősanyagba ahol teremtetett! Celeb-dívák szempilla spirálernyőzete; a fecskefarok smink ragadós kulimasszát is feledtetni fogja; s ha az őszinte lélek bőséggel termő esőcsatornái már megteltek s az átérezhető szomorúság gyökérzete átült minden tétován merengő, félszeg emberen! Mert a Hiéna-világ az ismert gyermekszégyent mindig kiátkozta s megvetette!

Bent-történő, locska-lelkek közt botladozó szerencsétlen ritkán tarthat sorrendet! Minden sziromban megreszket közelgő Tavaszra egy-egy árva Én! Mint masszív beton vagy börtönsorfal megtorpanni látszik emlékezetünk nyüzsgő mezsgyéin emlékek békeidős, szent korszaka! Minden prostituált szűzben ott bújócskázik még angyali, kislányos önmaga: hogy az ősi mesterséget őzi csupán túlélését s holnapokban való bízakodást jelentheti! Kölcsönhatásban akként kerül e felszínes, kupeckedő világgal, ha tudatosan kiszolgáltatja önmagát neki!

Érző, gyermeki angyalként, mikor felrepedt, alkonyi telt ajkaiból buzgón kiserken a hitehagyott hullongó vér; szentségtörést követ el az, ki pusztító ökleit egzotikus virágszálakra emeli! Meg kellene masszívan kapaszkodni a Világban! Olcsó stricik, s tetvek nélküli mélyenérző s tartós bizalomban – foszladozik rólunk már a Most s az Itt! – Tartósan bizakodva tovább illene menni kitartva emberségben göröngy-életünkön, s miként bicegőn bukdácsolva sokszor elesünk, meg kell tanulnunk felállni is!

A BŰNBAK

Nem lehetett rá azt mondani, hogy nem úriember, mert mindig, mint, akárcsak valami romantikus gavallér előzékenyen, és bizonyos félszeg magabiztossággal nyitogatta a bejárati ajtókat szinte mindenki – kivált persze előszeretettel -, a hölgyek előtt!

Emiatt sajnos mindig meggyült a baja – főleg azokkal a bizonyos adminisztrációban érdekelt hivatalos emberekkel, és titkárnőkkel, akik nem tudták egyáltalán mire vélni azt a viselkedést, ha egy alig több mint egy töpörtyű növésű gyerek a tanárok előtt alázatosan meghajolva kinyitja az ajtót, amikor azok már testközelbe értek Így nem is lehet csodálkozni azon a jogtalan intő, és beírás sorozatokon, amik szépen lassacskán megtöltötték Páva Miklós üzenő könyvecskéjét, és a jogosan önmagukra büszkélkedő szülők egészséges hiúságán sem, akiknek minden egyes beírás az elismerés szilárd jeleit viselte az arcukon.

Páva Miklós mindig valami megadó tisztelettel tekintett – főleg azokra az idősebb, és tapasztaltabb bölcsebb emberekre -, akik megértették, és el is tudták fogadtatni azt a nevelési alapelvet, hogy a gyereket is egyenrangú partnerként próbálták meg kezelni minden egyes helyzetben.

Önmaga alig töltötte még csak be tizenkettedik életévét és sajnos minden egyes nap a menekülés, és bujdosás, és az inkognitókeresés keserű kenyerét kellett ennie, hogy azok a cégéres haramiák, és megátalkodott pernahajderek, akik naponta egyedül csak rá vadásztak sikeresen föltudja venni a harcot.

Mert ezzel mindhiában mindig is adós marad, egyetlen életén keresztül Ötödikes lévén szinte mindenki elvárta tőle, hogy – felsős lévén -, katonásan, fegyelmezetten, és férfiasan viselkedjék, ami nem is eset volna különösképpen nehezére, ha történetesen nem egy olyan megátalkodott osztályba kell járnia, ahol csak egy nagy kicsi szűkösnek mondaható mag mondja magát megértő, és mindenben segítő baráti társaságnak, míg sajnos a többség azon kellemetlen, és örökösen csak másokat heccelő, és gyilkos ököltörvényeket alkalmazó rosszcsont csemetéből tevődik össze akiket elsősorban semmi más nem tud lázba hozni, csak az, ha móresre taníthatják – főleg azokat a kiválasztottakat -, akik hagyják magukat, és nem tesznek ellenük semmit, hogy véget érjen az a fajta lelki terrorizmus.

Páva Mikinek egészen egyszerűen sohasem volt még szerencséje az életében Az apja idősebb Páva Miklós gépjármű vezetőként hajnalok pirkadatánál ébredt minden egyes alkalommal, és abban a pillanatban amikor, hazaérkezett egyetlen vágya volt, hogy a kimaradt éjjeli órákat alvással enyhítve pótolhassa.

Az édesanyja Erika asszony pedig sokáig előfordult, hogy késő esete szabadult csak adminisztrációs foglalkozásából, amit a kamasz fiú úgy élet meg, hogy a világ ellene fordult, és csakis önmagára számíthat ebben a mindent eldöntő létküzdelemben.

Sokáig úgy viselkedett önmagával szemben, mintha ebben az összezsúfolódott hangyaboly-létezésben csak ő lenne az egyedüli, aki titkos okokat, és okozatokat szem előtt tartva túlélhetne a megalázó, és aggodalmas holnapokat, így nem is meglepő, hogy egy-két kivétel nélkül eltekintve szinte alig akadtak barátai mármint olyan hűséges szövetségesek, akik kellően biztosították volna őt nemcsak bizalmukról, de feltételen segítségnyújtásukról.

- Fiam jobb lesz ha, bevésed, míg nem késő az agyadba – kezdte oktatását a marcona apuka -, hogy a világ egy hatalmas küzdőtér, ahol a gyengék elbuknak, és az erősek életben maradnak! Elég okos vagy hozzá, hogy te is felfogd az élet egyáltalán nem habos torta.

Idősebb Páva Miklósnak ugyanis az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy a fiacskáját okítgatta és közben önmaga is megfeledkezett azokról a szerinte erkölcsi indítékokról, amiről elsősorban előszeretettel prédikált, mint nyugodtan verekedjen csak testmozgás helyett, az erőszak ellen mindig jobb az erőszak, mint a gyávára jellemző futási hajlam Meg hogy, soha ne adja meg magát senkinek, és semminek, még ha ezt a hirtelen jött kellemetlen veszélyt akár el is kerülhetné stb.

Nem is csoda hogy olyan ember szájából hangoztak el ezek a jelentős, és korszakbíráló mondatok, akik gyerekkorában maga is bandába verődve tartotta rettegésben csínytevéseivel a környéket ahol élt, és hogy több alkalommal is sikeresen csent imitt –amott a csőszök gyümölcsöseiből jó adag barackot, és almát, amit aztán a többi bandataggal együtt ebéd, vagy vacsora gyanánt elrágcsált.

Így nem is lehet meglepő, hogy a fiatalabbik Páva kénytelen volt előzetes haditerveket készíteni a fejében úgy, mint hol menjen haza, hogy rá ne bukkanjanak a cégéres haramiák? Vagy, hogy, hogyan tudna inkognitóban elrejtőzni a nagyszünetbe, hogy egynémely ördögfióka ki ne tekerhesse a nyakát?

S amidon így elmélkedett azon kapta magát hirtelen, hogy szinte minden egyes napjába beköltözött öntudatlan kendőzetlenséggel a kölcsönös kétségbeesés, a rettegés a holnapoktól, és a félelem

,,Mi a fenét csináljak, hogy a nyomomra ne bukkanjanak?” – kérdezgette magát minduntalan Miklós, és szinte hatodikos, és hetedikes korában is mindig visszatérő kérdéseivé váltak ezek a sarkalatos mondatok, amik jól tükrözték egyéni meggyőződését ,,Azt hiszem, hogy az lesz a legjobb, ha szólok Tomának, meg a Buzás Feriéknek, meg a Róka Laciéknak, hogy tudnának-e segíteni, és akkor kitalálhatnék valamit” – töprengett magában, és sokszor uralkodnia kellett önmagán is lélekjelenlétével, mert különösképpen, ha az esedékes tervezés mélyvízében megmerült nem különösebben érdekelte az aznapi tanagyag, ami az adott órákon elhangozott.

,,Mindegy lesz, ahogy lesz! Ezen már igazán nem fogok fennakadni! Ahogy esik, úgy puffan!

Már elegem van, hogy folyton mindig mindenki engem piszkál az olcsó heccelődéseivel, és minden gúnyolódásnak egyedül én vagyok az átkozott bűnbakja ” – zsörtölődött egymagában, amikor éppen az utolsó óráról kicsöngettek, és már azonnal tudta, hogyha azonnal nem rohan fékevesztett sebességgel a harmadik emeletről azonnal az iskola kapuja elé hogy remélhetően távol tarthassa magát a földi pokol-sziget eme cellájától – akkor sajnos minden bizonnyal azok fognak győzni, akik zsigerelni szokták.

Azonnal köszönt, ahogyan az illem ezt megkívánta a postásnak és már iszkolt is, mint egy csempész, aki valami nagyszabású üzleti ügyet készül lénybe ütni hazafelé Észre sem vette, hogy egy az úton majdnem fölöklelt, mint valami dühöngo kos, vagy vadállat egy éppen arra sétálgató nénikét.

- Jobban is a lába elé nézhetnél ficskám! – rimánkodott a haramia. – Megtanulhatnák ezek a gennyfráterek, hogy az idősebbeket igenis tisztelni illik.

- Kérem, nagyon sajnálom, bocsásson meg! – sikeredett kiböknie ezt Miklósnak, és már nyargalt is tovább, hiszen semmi áron nem kockáztathatta meg, hogy azok a bizonyos cégéres gazemberek a nyomára bukkanjanak.

Végre hajszál híján hazaért Gyorsan levette meggyötört rongyhalmazait, és a Malom fivérek által elszakított vadonatúj iskolatáskáját – amit különösképpen azért kedvelt és szeretett, mert egyszerre több férőhellyel, és zsebbel is rendelkezett, na meg elég nagy volt, hogy ne kelljenek cipelnie azt az otromba tornazsákot a vállain.

Elhatározta, hogy amint végez a házi feladattal, nyomban nekilát és tőle telhető kissé bizonytalankodó és hezitáló szorgalommal nekilát, hogy megvarrja elszakadt zsákját.

- A rohadékok még volt pofájuk és elszakították – mérgelődött fennhangon – A szomszédok miatt igazán nem kellett aggódnia, békés, és már-már túlságosan is türelmes és feltűnően békeszerető emberek hírében álltak, akik, ha ne ad isten bombamerénylettől kellett volna tartani, még akkor is közönyös nyugalommal szemlélték volna, hogy a házuk porig ég – Mindegy most már spongyát rá!

Egyet se izgulj - próbálta nyugtatgatni önmagát – egy fecske még én mondom, csinálhat nyarat S most már csak valami hihető, ám valódian valóságos történetet kellett kitalálnia, hogy amikor a szülei majd megérkeznek, feltétel nélkül higgyenek is neki Talán mindenkinek az lett volna a legjobb, ha az inkognitó egy lehetséges formáját választja és eltűnik, mint szürke szamár a ködben.

A SZERÉNYKEDŐ GAVALLÉR

(Juhász Mária tanárnőnek tisztelettel)

A város úgy merült alá a piszkos szmogban, mint elfelejtett zsakettos gavallérok a szalagavató előtt! A nap mindhiába csak nem akart még csak kisütni se

Áttetsző, parányi fénycsíkok, késélek táncoltak néha-néha a levegőben, hogy aztán huncut, és játékos módon ismét a szürke felhők vattapamacsai közé fúródjanak

Éppen az iskolába igyekezett az egyik szorgalmas diák, aki meglehet csak azért kapta ezt a jegyzőt, mert minden egyes nap a tanítás megkezdése előtt – önszorgalomból -, lerakta mindig az ebédlőben a székeket, és akkor azokban a különös, és varázslatos reggeli órákban a székek, mintha csak önmaguk is egyetlen pillanatban önmaguk is érző lények volnának, mert amint végzett a pakolással kissé ha az ember megbillentette a fejét láthatta, hogy tisztelegtek előtte Nem fennhéjázón, és gőgös hetvenkedéssel, sokkal inkább megértő alázattal, amit csak kevesen érthetnek, és nyerhetnek el.

A kis Friedmann Ferenc ötödikes volt, és ha a technika tantárgy nem is volt a kedvence azért a vezető tanárnőt, Marika nénit nagyon is tisztelte és becsülte, hiszen egyszer-egyszer azért a tanárok közül is meglehetősen sok kíváncsi szempár megmosolyogta a kisfiú töretlen, és megingathatatlan szorgalmát, és el-elnézték, hogyan pakolgassa, aztán rendezgeti szépen sorba egymás mellé a székeket egymás után.

Néha azért előfordult, hogy az iskola marcona és zsugorian vén gondnoka Laci bácsi legszívesebben jól ellátta volna a baját a mi Feri barátunknak, csak azért mert éppen előfordult, hogy egyszer-egyszer rossz napja volt S ilyenkor olyan volt, akár az időzített bomba tudniillik önmaga sem tudta megmondani vajon mikor robbanhat?

Aztán, hogy a technika tanárnő Marika néni mindig a kedvében járjon Ferinek, mert ennyire kitartó volt, és szorgalmas sok alkalommal előfordult, hogy elvitte az iskolai büfébe, és kedvenc péksüteményei közül választhatott egy-egy minyont, vagy kakaós csigát, vagy amihez éppen aznap kedve szottyant.

- Akármit választhatsz az én külön bejáratú, kis vendégem vagy! – mondogatta sokszor a becsületes hölgy.

S ez így ténylegesen szép is, meg elfogadott is lett volna, ha osztálytársai között föl nem üti a fejét a féltékenység, ami valljuk csak be, szinte mindenkiben ott lappang titkos kényszerektől vezérelve, csak meg kell szépen keresni! Sokszor Feri azon kapta magát, hogy kénytelen a jobbmodort is megengedett osztálytársai előtt színészkedni, mert ezáltal kívánta megőrizni a saját maga inkognitójának a morzsáját, amit afölött az aggodalom fölött érzet, hogy a jobb indulatú osztálytársai esetlegesen megneheztelnek rá, ami miatt a technika tanárnő a kegyeibe fogadta.

- Hát itt van újra a mi kis eminensünk! – emlegették sokadik alkalommal is, és ettől Friedmannt olyan érzések kerítették hatalmukba ami már bőségesen táptalajt szolgáltatott arra, hogy befelé forduló legyen, és meglehetősen nagy ívben elkerülje azon bizonyos fölöttébb kellemetlen, és egyszersmind arrogáns emberek társaságát akivel egyébként sem értette meg sosem magát, mert egyáltalán nem voltak arra kíváncsiak, hogy a felszín alatt egy meglehetősen sebezhető k amasszal állnak szemben, aki sajnos még egyáltalán nem képes a saját maga hirtelen érzelem megnyilvánulásait kordámban tartani, megfékezni, vagy kezelni, és amik rendszerint krokodil-könnyek formájában törnek meglehetősen sokszor a felszínre Így nem is lehet csodálkozni azon, hogy még a normálisabbnak nevezhető barátai is szépen lassacskán megfeledkeztek róla, és azzal a bizonyos tudatos, és megfontolt magányossági érzetével teljes mértékben magára hagyták De hát mit is mertünk remélni akkor, amikor Friedmann Feri egyik napról a másikra egyre szótlanabb lett, és ha csak megszólalt úgy kellett szinte egyenként kiráncigálni a szavakat, és a kisebb jellegű mondatokat belőle, mintha csak a fogát húzták volna.

S ahogyan az már lenni szokott az élet pofonjaival, aki nem tanulta azt meg – tapasztalatok keserves leckéi által -, hogy hogyan is kezelje, és milyen jellegű módszerekkel küzdje le azokat a bizonyos igencsak ingerlő, és betolakodó démonokat, amik egynehány embernek igencsak megkeserítették az életét, annak bizony előbb-utóbb tartalmas segítséget kellene kérnie, vagy szüleire támaszkodva, esetleg szakember bevonásával ami hangsúlyozottan még mindig nem azt jelenti, hogy az illető mentálisan nem normális, csak egynémely területen egy kicsit máshogyan reagál, és működik, mint mondjuk az általános többség.

Amint minden egyes napon Feri a tisztességét megkövetelve szépen, precíz gondossággal lerakodta az ebédlőben a székeket, és helyére tolta az asztalokat, Marika néni nem győzött csodálkozni, hogy már kora hajnalban – amikor a többség rendszerint még meglehetősen másnapos állapotban van, és még úgyszólván álmosan tántorognak be az iskolába -, akad egy gyerkőc, aki nemcsak, hogy kicsattan a reggeli frissességtől, de még jól is érzi magát, hogy egy kicsit besegíthet a k onyhán S ezt a kitűnő pedagógus mindenképpen szerette volna nemcsak honorálni, de kellőképpen megjutalmazni is.

A technikai órai foglalkozások viszont már korántsem alakultak ennyire rózsásan, mint azt egynémely ember eltervezte Friedmann Ferencnek ugyanis nemcsak a lombfurésszel gyult meg sorozatos baklövésekkel tarkítva a baja – meglehet azért, mert a Tarló fivérek mindig borsot igyekeztek törni az orra alá, és az összes létezo méregdrága fűrészlapját tönkretették -, de ha ez nem lett volna elég akkor még ott voltak azoknak a szokásos csínytevéseknek, és kellemetlen tréfálkozásoknak a sorozatai amiknek rendszerint olyan gyanútlan áldozatokat válas ztottak, akiket mert hagyták meg lehetett istenesen leckézetni, vagy mert a gyanútlan bűnbakoknak sajnos fogalmúk sem lehetett arról, hogy azokat a bizonyos hecceléseknek indult tréfákat hogyan és mi módon védhetnék ki?

Így sajnos Ferinek meg kellett elégednie a sorozatos rendszerint beton elégséges alá érdemjeggyel amire kétségtelen az o helyében akit már jó párszor móresre tanítottak büszkének is illett volna lennie, de ahelyett hogy egyenesen kihúzta volna magát, és felemelt fejjel a megtörtént viszontagságokon átlépett volna, mint például mások, ahelyett inkább behúzott háttal, és meggörnyedetten járt, és azt kívánta önmagában, bárcsak láthatatlan lenne, és úgy tudna járkálni az emberek világában, hogy senki ne vehesse észre, hogy o valaha is létezett!

Viszont azért Marika nénit sem ejtették a fejére, mert amint az iskolai pletykákból tájékozódva ez-az a fülébe jutott máris intézkedett és az osztályfőnökkel hosszas véget nem éro eszmefuttások, és vitatkozások örökkévalósága vette kezdetét miszerint mi lenne a legalkalmasabb a gyereknek, aki nem rombolja le teljes mértékben a lelki személyiségének a részeit, és ami nem tesz idegbeteggé Így a tantestületi szobát – ahol rendszerint ezek a fajta beszélgetések, és tanácskozások mindig is zajlottak -, több mint három órán át a kell emetlen, és már-már fojtogató cigarettafüst hazája lett, és mindent kivesézve megbeszéltek, és arra a következtetésre jutottak, hogy Friedmannak a leheto legjobb megoldás, ha egy idore magántanulóként próbál szerencsét, és így talán megpróbálhatná kiheverni az őt ért megrázkódtatást Akik pedig ot provokatív, aljas, vagy csalárd szándékoktól vezetve megalázták és bántalmazták súlyos büntetésre, esetlegesen fegyelmi tárgyalással is számolhatnak a közeljövőben!

Persze mondanunk sem igen kell, hogy ennek a tárgyalásnak is mint már oly sokszor – feltéve, ha az emberek többsége a nagy véleménynyilvánítási szabadságával sem igazán tud már mit kezdeni -, az lett a következménye, hogy legalább Friedmann Ferenc ötödikes tanuló magántanuló lett, és így a lelki sérüléseinek legalább egy kis morzsáit sikerült imitt-amott befoltoznia, de szinte mindenki sejtette és tudta, hogy ennyivel korántsem elintézhetoek azok a bizonyos megoldandó gondok, amik aztán sorozatosan újból felütötték a fülüket.

Mert még azóta is, az otthoni telefonvonalban akadtak annyira bátor, és pofátlanul galád emberkék, akiknek a hangját nem lehetett egykönnyen elfelejteni, különös tekintettel olyan kijelentéseket, mint:

- Szevasz, te rohadék! Nem feledkeztünk meg rólad!

Te már hulla vagy! – S mintha csak a gonoszkodó szél lenne az mely ilyen galád hangokra képes, Friedmannak mindig is az volt a gyomorforgató érzése, hogy állandóan inkognitóban illik járkálnia szinte mindenhová, nehogy véletlenségbol olyanokkal akadjon össze, akik elsosorban likvidálni akarnák, vagy csak a vesztére utaznak.

TUDATOS VÁRAKOZÁS

Göröngyök s locska-lelkek közt botoltan, mint lopakodó, fürge dzsinnek: alamuszi szenteskedő koboldok – önmagadban már mindenáron őrizni igyekezted az örök Egy-egyerekességedet, játékos-szent rigolyáidat! Tejútak porán mindig titkos bölcsődal vezetett. S érezhetted, akkor lehettél már a legboldogabb, ha angyal-hölgy települt titokban, kedveskedőn melléd s könnyeidet hattyú-tenyerecskéjével felitatta s a Jóság pille-pillantásaival méltán megvigasztalhatott!

Nem szabadna értelmének lennie annak, ha a sebezhető szívszirmokban is rózsavirágok reszketnek s félnek; ha folyamatos lelkiismeretfurdalást élhet át, ha csupán megérzed, hogy gyerekesen őszinte voltál, s neked inkább fájt a méltánytalan szakítás, mint neki! Mikor kedvére páváskodhatott s ha szólította a kedves nagyérdemű még tollászkodva felcicomázta önmagát is; lélekből illett volna vallani titkosított telepátia húrokon, hogy egyedül csakis ő hallhassa, s értse: minden vesztesként dübörgő lúzer-dobbanásban a sebezhető lélek martjain csak őérte kell fel a Nap!

Kisgyermeket ringat szemeidben smaragdok szent-gyöngye hajótörött lelked folyóin, mint kósza álom ringatózva vérzik s lebeg sok-sok visszafojtott, romantikus ábránd, csacska vágykép! – Cellarácsát most még sokszorosan csörgetia burok-magány s tétován lépked messzi bizonytalan lelked ösztön-tájain! Néha szükséges s kell is, hogy zokogó holtágakban miközben hollószárnyakon a Hold ezüsttavakon mossa pöndörödő késhegy-pilláit lehessen melletted az Egy-Valaki kinek minden percben a te boldogulásod a legfontosabb érték!

AGÓNIA

Majdnem kihaltnak látszott a sikátorszagú város.

Csak egy-egy eltévedt, s pisla utcai lámpafény ontotta magából villámló csillagos sugarait Fölöttébb hideg, és barátságtalan volt az idő Mintha a csillagok is azoknak a hírnököknek az útjait akarnák kivilágítani, akik valamilyen halaszthatatlan, vagy legalább is létfontosságú ügyben járnak-kelnek, és sajnos kénytelenek figyelmen kívül hagyni az adott természet zordon, és vad kihívásait! Éppen hazafel é igyekezett egy húszon egynehány éves fél egyetemista – feltételezhetően azért nevezték így, mert az egyetemre csak éppen akkor iratkozott be, és sajnos akkor is költségtérítéses képzésre, és nem állami finanszírozottra, mert erre nagy valószínűséggel már egyáltalán nem maradt volna pénze -, és így szinte mindig a lelkiismeretében viselte azokat a jellegzetes megbántottság, és visszahúzódás sajátságos, ám valójában nagyon is felfedezhető piciny nyomait, amit az ember főleg akkor érez, ha kitaszítottság vesz rajta erőt, és lélekjelenlétében jobb ha erősen tartóztatja önmagát, mert különben félő, hogy önkívületében keserves krokodil könnyeket hullat Pénteki Aladár – akit mindenki csak göthös háj pacniként ismert -, sajnos pollenérzékeny volt, és az asztma is kínozta pufók termetét, amire természetesen elegendő gyógyszereket is kapott, mégsem tudtak az állapotán csak egy kis jottányit is javítani, de még így is szinte minden áldott napja maga volt a létküzdelem már, ha tökéletesen kijelenthetjük, hogy az egyetemista nemzedéknek minden nap meg kellett vívnia a saját maga erkölcsi, és mentális harcait, szócsatáit, ha azt szerették volna hogy az adott professzorok, címzetes docensektől tiszteletet nyerhessenek, és persze nem utolsó sorban bebocsátást a tudást Panteonjaiba!

Azt is mondhatnánk, hogy Pénteki Aladárt szinte senki sem kedvelte különösebben, - pedig erre nemcsak hogy egyáltalán nem szolgált rá, de az egyetem berkeiben, ahol elsősorban Aladárnak elfoglaltsága akadt -, a lehető legudvariasabb, és talpig erkölcsi úriemberség gyökerei kezdetek meghonosodni. S ez bizony – mondanom sem kell -, de egynémely főleg idősödő, és merőben konzervatív beállítottságú hatalmi embernek roppantul égette a fantáziáját ti hogy, ok voltak eddig a hagyományok, és a tradíciók makulátlan közvetítői, és akkor jön egy ilyen talpig jól nevelt, és már-már túlontúl udvarias kis piperkőc pufók dromedár, és átalakítja, sőt megreformálja az elavult viselkedési szabályokat, vagy ne adj’ Isten magát a házirendet!

- Nézd csak, itt jön az a félszeg kis senkiházi – mondogatta sok pedagógus főleg Pénteki háta mögött, amikor annak volt elég mersze, és bátorsága, hogy fölkeresse az adott tantestületi szobát, ami sajnos egyre inkább szobákra és inkább szertárakra korlátozódott a ténylegesen nagy és kényelmes férőhelyekkel fölszerelt tanári szobák mellett.

Természetesen ilyen esetekben Pénteki ezeket a kisebb-nagyobb élcelődéseket szinte föl sem vette, és nyugodt szívvel elengedte az füle mellett, mert különösebben nem kereste sohasem a bajt, - a problémák általános forrásának inkább minden egyes esetben az számított, hogy a bajok találták meg őt magát személyesen Ha vizsgázni, vagy szigorlatra kellett menni, akkor rendszerint azért, mert sajnos Pénteki nagy szívét dicsérve hajlamos volt mindenkinek kölcsönadni a már megírt, és gondosan elkészített jegyzeteit amit általában nagyon sok esetben vissza sem kapott, vagy ha esetleg ez mégis megtörtént volna, akkor hosszasan kellett kunyerálni, hogy az adott illető aki ,,elcsórta” vagy kicsalta tőle megfelelő kárpótlások fejében vissza is adja Ezek az ú.n. ,,megfelelő kárpótlások” általában egy-egy tábla csokoládéjába, esetleg egy kisméretű műanyag pohár kávénak nevezett ipari feketelevesébe kerültek Aladárnak, de hát így jár az, aki túlontúl segítőkész, és nagyon is jószívű. Mert akármiről is volt szó Aladárban szinte mindenki feltétlenül, és vak hűséggel megbízott.

Ha névnap, vagy születésnap volt, lehetőséghez mérten már az első között gratulált a szerencsés ünnepeltnek ez lehetett egy megható csokor virág, vagy még több szerelmes jellegű líra, amit csak úgy szabadidejében költögetett valamelyik padsor alatt csak, hogy észre ne vegyék De amit különösen a hölgyek szerettek az azoknak a süteményeknek és cukros nyalánkságoknak széles választékai voltak, amiket rendszerint mind Pénteki sütött, és amik olyannyira észbontóan finomra és sok esetben hangsúlyozottan szenzációsra sikeredtek, hogy nemcsak hogy mind elfogytak az utolsó morzsáig, de az adott szülinapos hölgyek többsége egy kissé édesszájúak lévén egyre követelőzőbbek is lettek.

- Na légyszi! Cuncika! Hadd kóstoljam meg ezt! – hangozott könyörögve szinte minden egyes alkalommal a lányok szájából a könyörgés, amit főleg azokban az esetekben vetettek be, amikor az összes sütemény majd egy szálig el is fogyott.

- Kérem, hölgyeim! Ez sajnos a végstádiumához közelít! – mutatta ártatlan boci szemekkel Pénteki a sütis tálat, és titkon abban reménykedett, hogy ezzel megnyugtathatja a lányok kedélyeit, de sajnos egyre inkább csalatkoznia kellett, mert akadt egynémely hölgy, akit ez csöppet sem hatott meg, és fölforgatták.

Aladár majdhogynem összes iskolai motyóját titokban a sütis morzsákban reménykedve megszállottan, és cukorimádatuktól édesen.

Mondanunk sem kell, hogy mindez az olcsó színjáték – amit a nagy titokban a lányok óhatatlanul is, mert bűnös élvezetekre vágytak -, elkövettek, a legkevésbé sem lepte meg Aladárt O mindenkiről tudta, hogy szereti az édességet, és hajlandó ezért a lehető legnagyobb rizikókba, és kalandokba is bocsátkozni akár, hogy meggyőződésének érvényt szerezhessen.

Sajnos, akinek kiváltképpen süteményeket sütött éppen az a hölgy nem igazán mutatott csöppnyi érdeklődést sem Aladár iránt.

Működhet ugyanis valamilyen megszédítő ábránd tudat, vagy gondolati illúzió- főleg ez a hölgyeket jellemzi, bár azért az urak sem annyira kivételek -, hogy romantikus álmokat szőnek önmaguk kicsiny lelkiismeretében arról az ideálisnak mondható valakiről, akivel esetlegesen már hosszabb távra is tervezni mernek, aztán amikor már otthoni körülmények között kibontakozik a szappanopera is beillő drámaiság hogy szeretnél-e velem élni egyetlen örök életen keresztül? – akkor bizony óhatatlanul is egyik másik fél önkéntelenül is meggondolja magát, amiknek a következményei szintén már előre láthatók!

Pénteki Aladár nagyon szeretett udvarolgatni egy bizonyos Rézsa Lillának aki mint a megtestesült tökéletesség vonult be Aladár szívének birodalmába, ahonnét atombombával sem lehetett volna kirobbantani, mert hát akit egyszer bűvös hálójába kerít a szerelem olthatatlan, és bűvös varázslata annak minden napjai örökkévalóságnak tűnnek imádott kedvese nélkül.

Aladár kezdetben igen szép verseket igyekezett megfogalmazni a saját maga szépirodalmi, és költészeti eszközeivel, de sajnos hamar rá kellett döbbennie, hogy a mai kor emberei, és hölgyei a bókokkal nagyon is hadilábon állnak, és még nem született olyan kölcsönös engedményeken fekvő fegyverszünet ami lehetővé tenné azt hogy a harmóniát sugalló béke megállapodás megszülethessen.

A mostani korszak hölgyei számára a vásárlás mindent betöltő élvezete, illetve a minél több zsebpénz birtoklási vágya okozott katarzis közeli állapotokat, és koránt sem egy reménytelen fűzfapoéta gyönyörűnek mondható költői képei arról a bizonyos megfoghatatlan szívben született szent szövetségről, amit áthat a kölcsönös tisztelet, és a még nagyobb szeretet.

Így amikor Lilla kérte, hogy a szakdolgozatot esetleg megírhatná-e Aladár helyette sajnos porul járt poétánkban nem az ész érvek működtek, mondván:

- Kisasszony legyen olyan kedves és csinálja meg saját maga, mert én is teljesen el vagyok látva munkával! – hanem készségesen, és mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolga megcsinálta a házi szakdolgozatát Lillának Ami sajnos annyira jól sikerült a szavak átütő, és mindenképpen kifejező erejénél fogva, hogy a tanárnő, aki ellenőrizte a szakdolgozatokat, máris órán kívül kérdőre vonta illedelmes keretek között Rézsa kisasszonyt

- Rézsa kisasszony! Kérem, jelentse ki, előttem a szemembe nézve gerincességgel és tartással, hogy valóban az ön műve-e az a szép, és esztétikailag a legmegfelelőbb pályamunka, amit beadott, vagy sem?!

Lilla hirtelen nem tudott mit felelni Torkára fagytak a jéggé dermedt, olcsó szavak, amik legfeljebb csak leplezhették a hazugságot, de elkendőzni még, ha akarták volna akkor sem igen tudták volna.

Hirtelen elfutotta szemeit a sűrű, fátyolos könny, ami még a legmarconább matrónákat, illetve zsémbeskedő docens urakat is arra késztette volna, hogy megadják számára a föloldozást jelentő kegyelmet Halkan elkezdett motyogni: - Kérem tisztelettel tanárnő! Ezt a munkát egy igen kedves barátom bizonyos Pénteki Aladár készítette el helyettem, mert én fittyet hánytam az erkölcsökre és sajnos egy belvárosi szórakozóhelyen úgy eláztam, hogy sajnos másnap sem igen tértem magamhoz Kérem, hogy azonnal vezesse meg az elégtelen érdemjegyem a leckekönyvbe, és kellőképpen büntessen meg.

A marcona tanárnő fölnézett fekete SZTK –keretes szemüvegéből, elfintorította kissé a száját, mint aki egy óriási szitkot nyel le, majd sok idő múlva kinyögte:

- Szóval magácskának ezért lehetnek ennyire jó jegyei? Mondja csak, Lilla mindig másokkal végezteti a nehezebb feladatait?

- Kérem szépen! Én többet Nem fog előfordulni! – szipogta! – Tiszában volt azzal, ha esetleg más egyebet is mond azzal ismételten tetemesen kihúzhatja a gyufát Így orrát törülgetve csak tovább hallgatott lehajtott fejjel.

- Az ön büntetése a legszigorúbban is évismétlés, és akkor elégedjen meg ennyivel! Ha legközelebb megint megpróbálja azt, hogy mások munkájával hetvenkedik a magáé helyett, annak nagyon súlyos következményei lehetnek!

Ebből Rézsa kisasszony egyből következtetni tudott arra, hogy esetleg megtörténik és még kis is rúghatják, és el is tanácsolják az egyetemről, akkor pedig elsősorban a minden hájjal megkent, gonoszkodó apja szíjat hasít törékeny vállaiból.

ÁBRÁND ILLUZIÓK

Manapság már – sajnos egyre káromkodóbbak lettek az emberek! De hát mi is várhat el az ember egy olyan korban, amikor maga az ember sem igazán tiszteli önmagát, és önző baklövései miatt hajlamos másokat hibáztatni!

Történetünk hőse Hallgató Károly úr, aki talán maga is meglepődött azon, hogy mennyire nincsen tisztában azokkal az emberi tulajdonságokkal amik – főleg akkor és azokban a jellegzetes helyzetekben teszik különlegessé, és egy kissé furcsává az embereket -, amikor önmaguk talán a legkevésbé számítanak rá.

Hallgató úr önmaga is elvált – ez nem is lehet meglepő egy olyan emberrel kapcsolatban, aki a feleségét csak jól működő háztartási tárgynak tekintette, és akárhányszor csak hazajött feleségétől mindig, és sajnos mindenben elvárta a feltétlen kiszolgálást, és háztartásának vezetését De ha csak egyetlen szalmaszálat is keresztbe kellett volna tennie – na, igen, az már bizony nehezebb eset- , ugyanis Hallgató Károly tökéletesen meg volt arról győződve, hogy ő elvégzi a maga jól megérdemelt tizenegy órás éjszakai műszakját, mint egy nagyvállalat egyetlen állandóan szolgálatba levő biztonsági őre, és aztán, hogy otthon, mint és hogy lesz, hát az aztán már tényleg nem is rá tartozik!

Igen ám, de aki már fölfedezte, és megosztotta embertársaival a finom lelkének érzékeny titkait azok tudhatták, hogy Hallgatóné Katinka asszonynak is meg lettek volna a maga kis passziói, és kedvteléses kiváltságai, amit azonban senki sem vett eléggé komolyan legkevésbé a férje.

Minden egyes valóságnak gondolt nap úgy telt el, hogy:

- Cicukám, ugye megcsináltad nekem a vacsit? Vagy nem?

- Édesem ugye kivasaltad az ingemet, mert tudod, hogy a kollegákkal kiruccanunk egy kicsit, az étterembe megünnepeljük a sikeres munkavégzéseket – ami gyakorlatilag másból sem állt, minthogy jól a föld alá itták magukat, legalább is amíg a pénzük, és anyagi erőforrásaik ezt megengedték.

Így nem csoda, ha egy szép napon – mint amikor az ember tisztában van, azzal, hogy mélyebbre már aligha süllyedhet, egy hajdanán talán jobb napokat is megélt házastársi kapcsolat Hallgatónénál bizony-bizony betelt a pohár, mert éjjel vallatóra fogta férjét.

- Hát nem kedves jó uram! Én ezt a rabszolgaunkát nem vagyok tovább hajlandó sem eltűrni, és sem pedig tovább folytatni Azt hiszem, mindenkinek jobb lett volna, ha egy kis ideig visszaköltözöm anyámhoz, és akkor talán mindketten átgondolhattunk volna a jelenlegi siralmas helyzetünket!

Hallgató Károly látszólag csak bambán bámult maga elé meredten, majd hirtelen természete elárulta, mert hevesen megragadta az asszony csuklóját és rákezdte azokat a már húszon egynehány éve örökösen hajtogatott szólamokat, amiket már mindenki halálosan unalmasnak talált, és ez alól Hallgatóné sem volt kivétel.

- Szerinted én tehetek róla – kezdte, mintha minden az ő bűne, és felelőssége volna -, hogy míg én a belemet is kidolgozom lassan, annyit nem érdemlek meg, hogy mindennap, ha hazajövök, abból a tetves munkából előttem legyen a vacsora, na meg a tévéműsor?!

Hallgatóné már erősen fogta a fejét, és bizony nagy lélekjelenlétet kellett tanúsítania, hogy le ne leplezze szívében dühöngo indulatait, mert kikelt az ágyból, nagyra meresztett szemekkel, és eltátott szájjal, és szavaival jogosan férjének esett

- Még hogy neked sok a munkád! Neked, akinek pusztán csak annyi a dolga, hogy hervassza magát egy senkiházi madárlátta, és elhagyott gyártelepen, amit állandóan őrizgetni kell, hát szépen állunk mondhatom! De nézz csak meg nyugodtan engem! Én amióta a feleséged vagyok, csak arra voltam alkalmas, hogy mossak, főzzek, takarítsak Nevelem a gyerekedet, bár te azt állítod, hogy neked semmi közöd hozzá, rengeteget foglalkozom az idős, és beteg anyáddal is, akiről nem szereted, ha beszélünk, mert már így is állandóan magas a vérnyomásod!

Mindig én vasalom ki az ingeidet, és teszek rendet magad után, míg te egész álló nap vagy szunyókálsz, vagy tévét nézel! Mondhatom ez aztán a munkamegosztás!

- Mégis mit vársz tőlem babám?! – értetlenkedett a férj.

- Csak annyit, hogy legalább néhanap csak néhanap tudomásul vehetnéd a házszabályokat, és egy kicsit anyagilag is jobban kijönnénk, ha besegítenél a háztartásba és ne füstölnél tonnaszámra Ja, és mellesleg, legalább egyszer-egyszer vedd magadnak a fáradságot és emlékeztesd magadat arra, hogy a feleséged vagyok, és egy kicsit nem ártana, ha tisztelnél! Mit gondolsz megoldható?!

Hallgatónak már így is nem csekélyke erőfeszítésébe került végighallgatni felesége szokásos erkölcsi prédikációit, és emiatt aztán már ténylegesen föl ment jócskán az agyvize, most mégis, mint egy értetlen kamasz, csak nézet ki a fejéből, és farkasszemmel bámult asszonyára.

- Szóval így állunk! Hát ezt érdemeltem húszon négyévnyi gyötrelmes munkanap után, és azok után, hogy sokig, míg Gyesen voltál az én kisforgalmú fizetésemből tengődtünk De milyen könnyebbség is volt akkoriban havi ezerkétszáz, ne tagadd! Tudod jól, hogy mindig tisztességgel hazahordtam a pénzt, nem igaz?! – folytatta -, pedig azt is megtehettem volna, hogy valamelyik ócska lebujban, vagy csehóban eliszom, nem de bár? – s ezzel tökéletesen nyugodt képet erőltetett magára, mintha ilyen egyszerű és hatékony eszközökkel a beszélgetés már meg is lenne oldva.

- Na nem, édes apukám! Ez így ebben a formában, bizony-bizony igencsak sántít, nem gondolod? – folytatta Katinka asszony. – Tudod mit? fölajánlok egy lehetőséget, nem kell azonnal belemenned, nyugodtan átgondolhatod pár nap alatt, de vésd csak nyugodtan az eszedbe, hogy nekem még mindig meg van az anyám, akinek mellesleg anyagiakban is vannak forrásai, és ha netán úgy adódna, hogy szétmegyünk saját elhatározásból, akkor fel is út meg le is út!

- Mit jelentsen ez a kijelentés anyukám?! – hökkent meg a meglepetések súlya alatt Hallgató Károly

- Ez egy roppant egyszerű tanács – kezdte Katinka asszonyság -, vagy szakítasz a régi életmódoddal, és fölrúgod a régi szabályaidat, és ezáltal, egy kicsit megemberelve tisztességesebben viselkedsz, vagy sajnos kénytelen leszek gyorsan és hatékonyan elválni tőled! Mondd csak édes uram tudtál követni?!

- Aha! Szóval így áll a helyzet?! – meresztette gyilkos indulattal smaragd szemeit Hallgató feleségére – Szóval, ha jól értettem Vagy megváltozom gyökerestül, vagy elveszítem a kicsi családomat?

- Ebben tökéletesen egyetértünk!

Hallgató hirtelen az éjnek idején fölkelt, és feltűnően járkálni kezdett az alig húsz négyzetméteres szobában, mint egy hibernációból fölijesztett holdkóros.

- Hát azt hiszem mindkettőnknek jobb lesz, sőt a gyerkőcödnek is, ha én egy ideig anyámhoz visszaköltözöm, mert egy-két dolgot tisztáznom illik önmagammal szemben is, aztán majd, ha rendbe jöttem, talán még láthatjuk egymást – Kétségtelen, hogy most az egyszer a lehető legbizalmasabban, és legőszintébben öntötte ki a lelkét annak a nőnek akivel, már jó egynéhány viszontagságos esztendőn túl voltak csak most egyikük sem gondolta igazán végig, hogy mihez kezdjen a másik nélkül, és hogyan is tovább.

Ami Katinka asszonyságot illette o tökéletesen meg volt elégedve a megyei bíróság által megállapított gyerektartási költségektől, és semmi szükségét nem látta, hogy elváljanak a férjétől.

Ami viszont Hallgató Károlyt illette o már koránt sem volt ennyire szerencsés Édesanyja a már tizenhat éve egyedül éldegélő Hallgatóné betegség következtében elhunyt, és egy rozoga viskót hagyott fiaira, akik az örökségtől annyira megtollasodtak, hogy a minél nagyobb haszon reményében kis híján szétmarcangolták egymást Végül senki sem járt valami túlságosan jól Hallgató Károly háromnegyed részt kapott jogosan megállapított örökségéből, míg öccse a felét több és jobb haszonnal Hallgató Károly még aznap, ahogy azt a pár milliócskát kézhez kapta elverte az egészet egy póker versenyen, meglehetősen meggondolatlanul, míg öccse Róbert unokaöcsének ebből az örökségből finanszírozta később továbbtanulási szándékait.

ZÁR-ÓRA

Sakál s Hiéna-arcok között inkábbtitkokat suttogó felszínek alá merülök! Örök Sziszifuz-gyermek vagyok, nyughatatlan bolyongó, ki őszinte kapcsolatra vágyik! Grimasz-mosolyom is szabályok szerinti! Vigyázat! Már minden mi felszínes, groteszk exibicionistaságba fordult nem lehet csupán egyéni produktum és sajátunk! Pettyes cillag-szemekben Gioconda-ragyogások – félő csupán akkor követnek éber kíváncsiság mellett, ha valamicske pénzt adagolok!

Ha a felszín felett van síró szemekben a hajótörött-harag sokan kinevetnek! Nem gondolták végig az erkölcsi emberség megtanulható törvényeit! Romantikus lagúnák felé kalandoz mélabús, tohonya képzeletem; színpompás karneváli maszkok, viselkedő jellemek s könnyed, felelőséggel teli mediterrán hangulatiság! Miért kellett bezárni empátia-toleranciát, mint a biztos oltalmat kínáló, szilárd menedéket?!

Ellenem dolgoztak tán mindig is Pilátusai, kétarcú Júdásai a jövőknek?! Hínáros, zavaros lelkemben sok lett már az algásodott slejm-massza! – Már bőven elég lenne a magamramaradottság tudatából! s ha bátorságom lehetne caflatnék is fölfelé, felszínközelbe! A nyughatatlan hagymahéj-lélek mélyén vulkánok is könnyedébben kitörnek, s fortyogó katlanokként echózik a megtöretett bánatok fohásza! – Még egyetlen, biztos fordulóra nem árthatna fölrakni a tétet, s szétnézni, hátha akadhatna még e világon szikra-Jó!

Tartós fülzúgásom, dobbanó tachicardiám még így is velem marad! Holdfénybe-süllyedt pufók arcomon könny-ejtette vágások nyomai virítanak!

AZ AMBÍCIÓS HARAPÓFOGÓ

A túlzott ambiciózus öntudat előbb utóbb az emberek életében megbosszulja önmagát, és félő hogy a kicsattanó magabiztosságtól ambíció büszkeségbe fordul át, és a túlságosan elragadtató, és egyszersmind nagyon is feltörekvő büszkeségtől már csak egy hajszálvékony fonal választja el az embereket végleg, hogy beképzeltek, és spanyolviaszt gyártókká ne váljanak, hiszen az már valóságosan a személyiség radikális megváltoztatását vonná egyúttal önmaga után!

Kánik Mihály pontosan az a fajta ember volt, akinek mindent megfontoló, és mindent mérlegelő, jellegzetesen parancsolós stílusára mindenki felfigyelt, és természetesen mindenki azt csinálta amit Kánik úr mondott nekik, hiszen, ha bárkinek esetlegesen ellenkező lett volna a nagyon is változatos véleménye – amit nagyon nehezen viselt, és tűrt meg maga mellett Kánik úr -, akkor az illető személy, aki parancsnoki hatalmával egyszer és mindenkor szembeszállt, esetleg egy másik buszvégállomáson találhatta magát Kánik úr ugyanis már több mint negyven éve robotoló igásmunka elvárással gyűrte az ipart, mint buszvezető, egy közlekedési nagyvállalatnál.

Kánik már jócskán túl volt az ötvenharmadik születésnapján, és mivel december havának huszonnegyedik, megszentelt, és ajándéknapján jött a világra, volt benne egy nagyon is megmagyarázhatatlan különösség, és furcsálló tudat, ami nemhogy megszépítette volna a néhol bizony nagyon is keserű hétköznapokat, és személyes emberi jellemeket, de valahogyan minden percben az érezte, hogy szüleinek kétszeresen is adósa maradt! Lehet, hogy ez amiatt történhetett, hogy talán a legeslegszebb karácsonyi ajándék, ami csak adható mennyei oltalomként egy kisded aki a családtaggá válik, de mivel karácsony van, és egyúttal – ha már úgy rendelkezett a sors - , hogy egyetlen nap legyen a születésnapja is az embernek, akkor bizony kissé problémás, legalább is egynémely családok számára, hogy a karácsonyi, és egyúttal a születésnapi ajándékokat is egyszerre adhatják oda a szerencsés kiválasztottnak Sajnos, mivel Kánik Mihály éppen egy nagyon szegény, munkás családba született bele, meg kellett elégednie a szokásos, és szívet összeszorító jókívánságokkal, mint Sok boldogságot, Boldog születésnapot, és Isten éltessen sokáig jelképes, és megszentelt jelszavaival, ami valljuk csak be egészen nyugodt, és tartalmas szívvel, hogy minden embernek nagyon jól esik pusztán csak az, hogy egyáltalában fölköszöntik – még ha ajándék, sajnos a sorsot fordító időkben nem is kerül az ajándékkosarába -, de hát azért, ott vannak egymásnak, és a családnak is egy végtére!

Kánik annak ellenére, hogy sötétbarna, dióbélszínre hasonlító haját már erősen kopogtatni kezdte a decemberi dér zúzmarás ezüstcsillogása, és egyúttal el is érte a kopaszság, kellemes, fodrászatot nem igénylő érzése, sajnos a makacs, csökönyös, és a nagyon is hiú öntudat szinte minden fajtáját örökölte – meglehet, hogy a családjából -, és ennek sajnos részben a családja itta meg, a néhol nagyon is keserű levét:

- Légy szíves drágám, vegyél sálat, sapkát, és kesztyűt, ha kimész a mínuszok országába! – szólt rá illedelmes, és annyira bájos kedvességgel Kánikné a férjére, hogy meglehet, hogy egyetlen háznál sem szóltak volna Kánik úrnak ennyire lehengerlően tapintatos udvariassággal, és meglehetősen angyali megbocsátással.

- Anyus, jó lesz így, különben is télen születtem, bírom én a hideget, mit gondolsz, amikor Szombathelyen voltam közel két évig a határőrségbe beosztva katonának, milyen farkas vonyító hidegek voltak, mit számít ez a pár mínuszocska, csak használ, legalább megkeményít! – mondta karakánsággal, és annyira férfias öntudattal ezeket az általánosságban parancsoláshoz szokott mondatokat Kánik , hogy meglehet, hogy a kedves felesége éppen ezért szeretett bele!

Sajnos a legtöbb megtörhetetlenül makacs, és csökönyösen a hiúság védfalai mögé menekülő emberrel talán az a legfőbb probléma, hogy meglehetősen elvakult, és rátarti büszkeségüktől fűtött lelkiismeretük képtelen, vagy csak egészen egyszerűen nem is akar segítséget kérni, másoktól, ha valami komolynak tűnő gond, vagy probléma meglehetősen nyomassza, és terheli szívük belső mécsvilágát!

Sajnos, ha példának okáért, súlyos tüdőgyulladással például a sürgősségi intenzív osztályra szállították volna Kánik urat, szegény Kánikné tudta volna meg legutolsónak, hogy rajongásig imádott férjével mi is történhetett, ugyanis Kánik úr határtalan büszkesége szinte már olyan méreteket öltött, hogy a valóságos emberi érzelmeket – amiket azért nagy általánosságban emberi érzelmeknek nevezhetünk sírás, szomorúság, megértés, és részvét – annyira titkolni való, tabu témáknak kezdtek számítani – főleg öregedő korába lépve Kániknak - , hogy rendkívül megdorgálta, és nagyon is katona fegyelemmel figyelmeztette – főleg szűkebben vett családja tagjait -, hogyha lehet, a lehető legkevésbé mutassák ki, főleg előtte a gyengédebb, és esetlegesen elérzékenyülő természetüket!

- Már megint sírsz, fiam, mi vagy te kisleány vagy talpig ember?! – fakadt ki mintegy csak úgy önmagának mulatságot, és tetetett jópofaságot szerezve Kánik úr, amikor egyszer-egyszer a fia Kánik Róbert öntudatlanul is túlságosan érző lelkével sírva fakadt, hiszen ez Kánik úr szemében egyenlő volt a gyengeség mindent megbélyegző jelképével!

Kánik Róbert ugyanis meglátva, és sokszor túlságosan is kellemetlenül megtapasztalva azt, hogy az édesapja karakán büszkeségével egybekötött árnyékában kellett élnie valahogyan, nem hibáztatható – legfeljebb talán annyiban, hogy azokat a fontos, és minden bizonnyal meghatározó módszereket -, amiket köznapiasan csak az élet pofonjaiként emlegetünk, nem sikerült neki feltétlenül megtanulnia nevezetesen azokat a nagyon is kellemetlen élet-pofonokat, amik főként akkor érik a túlságosan is félszegséggel megáldott embereket, ha egyáltalán nem tudnak, vagy csak pusztán merő udvarias gavallérságból nem akarnak párbajra, és ölre menni más nagyon is az erkölcsi etikett, és viselkedési kultúra híján levő emberekkel!

Így megmaradt a keserű tapasztalat, miszerint Kánik Róbertnek minden egyes nap élet -halál harcot kellett kis híján vívnia, hogy egyáltalán az iskolai nagyon is baljóslatú, és állandó veszteséggel járó légkörét valahogyan képes legyen átvészelni.

Sajnos Kánik Mihály és a fia között a gondoskodó, és áldott tekintetű feleség Kánikné volt a mindent elsimító, és egyvégtében mindent megbocsátani tudó villámhárító Azt szokás mondani a régi közmondás törvényével, hogy ,, Két dudás nem fér meg egyetlen csárdában!” - bizony akár teszik akár nem Kánik úrnak saját fejlesztésű pedagógiai elképzelései voltak elsősorban arról, hogy hogyan is kellene már jócskán a kamaszkor küszöbét elhagyó fiának viselkednie, hogy azok a bizonyos rosszcsont emberkék – akik tudniillik minden egyes napján azzal szórakoztak, és kacarásztak teljesen lelkiismeretlen és becstelen hittel, hogy megfélemlítsék szegény Róbert lelkiismeretét – ami valószínűleg annyira jól, és célszerűen sikerként volt egy könyvelhető, hogy esténként amikor, senki nem látta Róbert úgy tele könnyezte meglehetősen lehangoló, és nagyon is fájó könnygyöngyeivel tollpárnáit, hogy miért reggel iskolába kellett mennie, arra ébredhetett, hogy nem sok híj a volt annak, hogy egy tócsába nem esett bele.

- Ha valaki csak hozzád merészel nyúlni, akkor azonnal lásd el a baját, de mindig te üss először, mert hanem így teszel, minden esetben te leszel az áldozat! – ilyenforma bölcs tanácsokkal igyekezett némi nemű önbizalmat fecskendezni túlságosan félszeg, és a velejéig pesszimista eszmékkel küszködő fiába Kánik úr, akinek sajnálatos módon fogalma sem lehetett arról, hogy fiában milyen megfogalmazhatatlan érzelmi sokk-viharok játszó dhatnak le nap, mint nap, így tulajdonképpen szinte alig-alig vett róluk különösebb tudomást.

A nagy általánosságban az mondható el, hogy valami különös szertartásos nyugalommal megáldva az úgynevezett szürke hétköznapok dzsungeleit Kánik úr minden egyes nap, - mert mivel buszvezető volt általában már hajnali fél háromkor talpon kellett lennie teljes egyenruhája menetfelszerelésében, hogy aztán fél négykor már kigördülhessen a kelenföldi buszgarázs ódon vasöntödének tetsző kapui alól, és a megszokott robotoló igás-munkáját elvégezze, általában délután fél egyig -, így amikor hazaért az idegrendszerét szinte minden egyes nap rendkívül igénybe vevő és egyszersmind összetörő, és malomkerék módjára felmorzsoló munkahelyéről bevett szokásává lett egy-egy jelképes hideg sör elfogyasztása, illetve – főleg a hidegebb hónapok alkalmával egy kisfröccs, hogy mint mondta, és vallotta, szinte hitvallás szerűen ,, Rendesen átmelegedhessen!” - és ha ezek a létfontosságú, és egyszerre életmentő jellegű beöntések megvoltak, akkor következhetett a jól megérdemelt pihenés, ami sajnos csak abban merülhetett ki – igazán nem lehetett azt megérteni, hogy Kánik Mihály miért érte volna be pusztán csak a szokásos alvó szunyókálásával - , hogy lefeküdt, hogy az éjszakai idegőrlő fáradalmaknak valahogyan ímmel-ámmal véget vethessen, és utána vagy a televízió sokszor bizony kellőképpen butító, és semmi kulturális szolgáltatást, csak szórakoztatást adó műsoraihoz menekült, vagy pedig a szokásos három doboz cigaretta adagját jelentősen megnövelte, - és sajnos abszolút hideg közönyösséggel fogadta azt a tényt, ha nem hagy fel a jelentősen létpusztító életmódjának a folytatásával, akkor bizony szív infarktust fog nem is olyan sok idő múlva szenvedni, -, de ez Kánik urat szinte egyáltalán nem is zavarta! Ami ennél fontosabb azaz volt, hogy minden embernek – mivel az emberek bizonyos tekintetben autodidakták -, ami egyúttal azt is jelenti, hogy mindent el tudnak sajátítani amihez, csak kedvet, vagy fáradtságot éreznek kiművelhetik, és kikupálhatják önmagukat is, és a művelődés hasznos szolgálatába, és nemes feladatai közé számolhatják önmaguk mint művelődés kedvelők!

Nem tudjuk bizonyosan, hogy Kánik úr mennyire ismerte azt fel – önmaga szilárd, és meglehetõsen eltökélt lelkiismeretében -, hogy igenis néha szüksége van arra, hogy megbocsássa azokat a – szerinte nem férfias, és meglehetõsen a gyengeséggel egyenrangú érzelmeket -, amikor egyszer-egyszer egy eltévedt könny-gyöngy landolt felesége áldott arcán, vagy mintha csak az üveggolyók csengését hallotta volna nap-nap után arcáról legördülni Sokáig titkolta Róbert is – legalább is az édesapja elõtt -, hogy keservesen megszenvedte a gimnáziumi létformát – legalább is az elsõ idõben -, hiszen nem volt elõtte egy olyan támogató, és minden élet-pofon nehézségen túlsegítõ igaz emberséges valaki, akire nemcsak hogy felnézhetett volna, de mennyire egyszerûbb is lett volna az, hogyha Kánik Mihály is olvasni tudott volna – akárcsak felesége Kánikné -, az emberi gondolatokban!

OTTHONI KÖNYVTÁR

(Dr. Cseh Katalin néninek szeretettel)

Én mindig is azt vallottam, hogy az ember autodidakta, tehát gyakorlatilag bármit el tud sajátítani és képes megtanulni, amit csak megkíván sziporkázó képzelete Így az sem meglepetés, ha példának okáért egy szakmunkás, vagy éppen egy gépkocsivezető művelődni szándékozik, mert arra – sajnos, főleg a mai világban -, nem tudni, hogy valójában miért, de meglehetősen furcsán, és különös szemmel néznek.

Szerintem senkinek még csak nem is fordult meg a fejében, hogy egy kamion vezető nevezetesen Dubovecz Dávid, aki még csak harmincéves volt, a szabadidejében, és természetesen, ha két fuvar között nem akadt más dolga, kényelmesen a kamion hátsó ülései elhelyezkedve egy-egy jó könyvet, vagy uram bocsá’ kulturális első sorban irodalmi folyóiratot olvasson, és egy kicsit önszorgalomból tovább képezze azt a tudást, amit eddigi élete során megszerezhetett.

Dubovecz Dávid jól szituált, magas, jól megtermett, és barátságos pufók arcú, és szokatlanul udvarias ember volt, akiről már az első találkozás alkalmával szinte senki sem hitte volna, hogy egy kamion sofőr ennyire gavallér, és lovag lehessen a másik egyenrangú emberrel szemben, nemhogy még egy hatalmas batár vezetője, így aztán a fuvaros társak is akikkel együtt fuvarozott szinte értetlenkedve gúnyolódtak, és élcelődtek azon, hogy egy kamionosnak mi szüksége lehet egyáltalán irodalomra a kihalt autópályák aszfalt peremén, ahol legfeljebb ha egy-egy eltévedt, és helyét nem találó vadállat, vagy madár az, amelyik megtiszteli jelenétével a hatalmas kiterjedésű utakat, és emberekkel legfeljebb csak a nagyobb nagyvárosokban, ha összetalálkozik az ember. Dubovecz Dávid, ha lejárt a műszakja – ami annyit jelentett, hogy három hónapos intenzív és nagyon megerőltető fuvarjáratot követően -, amikor már minden nagyobb vállalkozás számára elfuvarozta azokat a megrendeléseket amikkel megbízták, és végre hazatérhetett jól megérdemelt, mégis otthonosan kicsiny, de annál komfortosabb, és szinte minden kényelmi szolgáltatásnak megfelelő társasházába, egy panelszigeten, akkor nyugodt szívvel bármikor lemehetett és könyveket kölcsönözhetett, egy kedves idős hölgytől a harmadik emeleten, akit özvegy Cseh Bélánénak hívtak, hiszen a legtöbb lakó szinte már gyermekkora óta ismerte a Dubovecz családot, és mindig nagyon segítőkésznek, és gálánsnak mutatkoztak, azokban a helyzetekben is, amikor az embernek valóban igaz barátokra volt szűksége Családi tragédiák, és egyéb megrázkódtatások alkalmával Így aztán senki sem lepődött meg túlságosan, amikor Dubovecz úr egy kisebb targoncára való könyvvel, és irodalmi folyóiratok halmazaival a lehető legudvariasabban beállított Cseh Béláné Katalin asszony garzonlakásába.

- Kezét csókolom Katalin asszony! Kérem fogadja elnézésemet, amiért csak éppen most tudtam csak kiolvasni érdekes, és nagyon is olvasmányos regényeit, ne haragudjon rám, de csak most jöttem meg külföldről, és akkor vinném a következő könyvadagot, és már nem is zavarnék – szabadkozott túlságosan jól és disztingvált modorban Dubovecz, és már készült hogy a több tonnányi könyvnek helyet keressen, és az el nem olvasott könyvekből ismételten kölcsönkérjen jó néhányat, amint azt már közel három éve folyamatosan megtette.

- Ugyan, ugyan kedves Dávidom, kérem, foglaljon helyet, és fúja ki magát Látom, hogy hosszú útról érkezett Kér egy csésze teát, vagy valami frissítőt? – érdeklődött kedves nagyszülői aggodalmak közepette Cseh Béláné, és már tette volna fel az ínycsiklandó zöldtea víznek valót, ha Dubovecz nem szabadkozik.

- Miattam igazán ne tessék fáradni drága Katalin asszony - udvariaskodott szinte rossz és bevett szokásaként Dubovesz, és már készítette is a könyveket a hátsó dolgozószobai helységben, hogy mielőbbi viszontlátással elolvashassa legkedvesebb regényeit, és azokat is, amiket eddig csak ismeretlen szerzők műveiként jegyzett, hogy a rejtélyes irodalmi berkekben behozza kicsiny lemaradását, ami gyakorlatilag alig-alig volt több, mint a teljes irodalomnak csekélyke hányada.

Cseh Béláné egy roppant szimpatikus nagymamakorabeli, bájos idős hölgy volt, akinek sajnos szívinfarktusban elhalálozott a férje – aki szintén nagy rajongója volt az irodalmi műfajok szinte minden változatának Így minekután már Dubovecz Dávidot gyermekkorától fogva ismerte és nagyszülői gondoskodással szerette, megengedte neki, hogy használja otthoni könyvtárát, ami valóban olyan volt, mintha csak egy hatalmas, és terjedelmes közkönyvtárban ücsörögne az ember, mert a falakon mindenütt egészen fel a mennyezetig könyvek kavalkádjával volt telis-tele a kis garzonlakás, amiben Katalin asszony lakott.

- Meséljen csak Dávid merre járt? Milyen volt az útja? – faggatózott szinte gyermeki kíváncsisággal Csehné, és már készült is hogy farkasszemet nézve árgus, és meglehetősen kutató szemeivel felvegye a beszélgetéshez elengedhetetlen szemkontaktust Dáviddal

- Tessék csak elképzelni, hogy éppen a spanyol-francia határról kellett a szó legszorosabb értelmében elmenekülnöm, nehogy rajtam üssenek, mert sokan hallották a rádió frekvenciáin, hogy a kamionosokat előszeretettel rabolják ki, és támadják meg fegyveresen, hogy ezáltal is több zsákmányhoz, és bevételhez jussanak a rablók, és a gonosztevők – magyarázta precízen és pontosan, ahogyan azt Dubovecz szavajárásában már megszokhattuk Dávid Csehnének, akit láthatóan annyira meghökkentett, és kissé el is borzasztott az elmondott rémtörténetek sokasága, önkéntelen is, bár karakán erős asszonynak mutatta magát , egy ártatlan könnycsepp önkéntelenül is az arcára tévedt.

- Jaj! Rettenetes! – hökkent meg az idős asszony – és mondja csak Dávid maga hogyan élte túl ezeket a támadásokat? – kérdezte egy kriminoló gus, illetve egy dörzsölt bűnügyi szakember kíváncsiságával Katalin asszony.

- Mi sem volt könnyebb annál Bekészítettem odahaza egy jókora husángot, ami akkora volt , mint egy óriássodrófa és azt a kamion hátsó ülésére, ahol az ember egy-két órát szundítani szokott mielőtt a nagy útnak nekivág, és csak reménykedtem benne, hogy még életben leszek egy darabig, legalább is annyi ideig, hogy elhúzzam a csíkot nagyon gyorsan! – felelte általában a lazább emberek szavajárásával Dubovecz.

- Bizony-bizony fiatalember – kezdte nosztalgiáskodó hangsúllyal Csehné -, manapság már minden arról szól, hogy ki hogyan akar érvényesülni? Senkinek nem számítanak, hogy a másik is ember volna, és önálló személyiség, csakis az, hogy mennyi pénze van, és hogy hogyan tud szép szóval, vagy erőszakkal minél többet a másiktól elvenni! Fiatalember tudta, hogy a megélhetési bűnözés virágzásnak indult? Bizony! – bizonygatta egyre indulatosabban, és feszültséggel mondandóját Katalin asszony – és kicsi hazánk is elosztó országgá vált, legalább is, ami a feketepiaci árfolyamokat illeti – mondta.

- Ugyan, ugyan Kati néni, nagyon szépen megkérem, hogy ne izgassa feleslegesen föl magát, mert az nagyon megárthat a szívének – próbálta nyugtatgatni Dubovecz az idős hölgyet, és már feltűnően rendezgetni kezdete a holmiját, hogy ennek a kellemesen meghitt beszélgetésnek gyorsan véget vessen, mert sajnos egy kamionosnak, bármennyire is be van osztva minden perce, a szabad ideje akkor is kincset ér, és egyáltalán fölöslegesnek tűnhet hibáztatni.

Duboveczet, aki a következõ útja elõtt, még szerette volna teljesen, és egészben kipihenni fáradalmait, és feltöltõdni lelkiekben – ami a lélekjelenlétet, és a hidegvérû gondolkodást egyaránt jelentette -, hogy minél könnyedébben elfeledkezhessen azokról a mindennapos fenyegetésszámba menõ borzalmakról, bûntényekrõl, és életet is veszélyeztetõ tragédiákról , amikkel szembe kell, egy fuvarozónak néznie, fõleg, ha idegen országban, és vadidegen emberek között kénytelen munkájának eleget tenni Így amikor Csehné kihozta a megbecsült, és ünnepi jellegû teáskészletet, hogy együtt teázzanak, és végre ne legyen egyedül, elvégre mintha csak az unokája jött volna a nagymamához látogatóba, Dubovecz csak annyit mondott az idõs hölgynek:

- Kati néni kérem, nem tessék aggódni, mindig haza találok! Megígérem, hogy nem lesz semmi baj! – és ebben az ígéretben, ami inkább úgy hangzott, mint valami megkönnyebbülõ kegyes hazugság benne rejlett valami hátborzongató baljóslat, amire talán senki sem készült fel!

SZÍN-DRÓMA

Embert-vigyázó, csillag-tiszta láng miért csak másoknak ígérget konok, fafejű Reményt?! Te mondd meg szépséges hölgy a valódit, a kristály-igazat! Vérré válik manapság acsarkodó kutya-gyűlölet s sakáll-harag s a bizonytalan bizakodás tenyészik a tudatos megvalósulások helyén; eszméket könnyedén eltipornak! Tétova önmarcanoló sakklépéseinkből csak Hiány fakad! A megfejthető végpontok ócska, kitaszított titka; rubin vércseppek dübörgő dorombolása infraktusokkal fenyegetőző lüktető szívek seb-pitvarában nyilvánvaló!

Viszolygó suhintást él át az, ki naponta szolgálja az elefántcsont-Kultúrát! Kiábrándultágok félhomályából biztonságos-megbízható utat ritkán találni! Nyögdécselve kicentizett életutak kozmikus bukásai szavatolják a garancia-sikert befolyásos oligarcha-tábornokoknak, hogy új, önző feltételeket diktálhassanak! – Cipőfűzőként tekergődzik önmaga körül a spirális Élet: ha megtehetné megszülött teremtésével is bátran visszaélne csakhogy kiváltságjogokat kaparinthasson meg!

Csont-tüdőkből szirupos-gyilkos csönd szivárog, mint nehezen gyógyuló sebekből! A múlt emlékei még most is tőr-konok gondokat cipelnek lábaink elé; álmokat dédelget a csecsemőgügyögés s fogadalmakat penget önmagában rakoncátlan Szív! – szánalmas Lét alá kiemelt gesztusként börtönfalakat emelnek elgáncsoló akadályai érthetetlen pribékeknek! A túldimenzionált, piedesztálra emelt Ember miként boldogul a fogyasztói társadalmak katakombáiban?!