AGÓNIA

Majdnem kihaltnak látszott a sikátorszagú város.

Csak egy-egy eltévedt, s pisla utcai lámpafény ontotta magából villámló csillagos sugarait Fölöttébb hideg, és barátságtalan volt az idő Mintha a csillagok is azoknak a hírnököknek az útjait akarnák kivilágítani, akik valamilyen halaszthatatlan, vagy legalább is létfontosságú ügyben járnak-kelnek, és sajnos kénytelenek figyelmen kívül hagyni az adott természet zordon, és vad kihívásait! Éppen hazafel é igyekezett egy húszon egynehány éves fél egyetemista – feltételezhetően azért nevezték így, mert az egyetemre csak éppen akkor iratkozott be, és sajnos akkor is költségtérítéses képzésre, és nem állami finanszírozottra, mert erre nagy valószínűséggel már egyáltalán nem maradt volna pénze -, és így szinte mindig a lelkiismeretében viselte azokat a jellegzetes megbántottság, és visszahúzódás sajátságos, ám valójában nagyon is felfedezhető piciny nyomait, amit az ember főleg akkor érez, ha kitaszítottság vesz rajta erőt, és lélekjelenlétében jobb ha erősen tartóztatja önmagát, mert különben félő, hogy önkívületében keserves krokodil könnyeket hullat Pénteki Aladár – akit mindenki csak göthös háj pacniként ismert -, sajnos pollenérzékeny volt, és az asztma is kínozta pufók termetét, amire természetesen elegendő gyógyszereket is kapott, mégsem tudtak az állapotán csak egy kis jottányit is javítani, de még így is szinte minden áldott napja maga volt a létküzdelem már, ha tökéletesen kijelenthetjük, hogy az egyetemista nemzedéknek minden nap meg kellett vívnia a saját maga erkölcsi, és mentális harcait, szócsatáit, ha azt szerették volna hogy az adott professzorok, címzetes docensektől tiszteletet nyerhessenek, és persze nem utolsó sorban bebocsátást a tudást Panteonjaiba!

Azt is mondhatnánk, hogy Pénteki Aladárt szinte senki sem kedvelte különösebben, - pedig erre nemcsak hogy egyáltalán nem szolgált rá, de az egyetem berkeiben, ahol elsősorban Aladárnak elfoglaltsága akadt -, a lehető legudvariasabb, és talpig erkölcsi úriemberség gyökerei kezdetek meghonosodni. S ez bizony – mondanom sem kell -, de egynémely főleg idősödő, és merőben konzervatív beállítottságú hatalmi embernek roppantul égette a fantáziáját ti hogy, ok voltak eddig a hagyományok, és a tradíciók makulátlan közvetítői, és akkor jön egy ilyen talpig jól nevelt, és már-már túlontúl udvarias kis piperkőc pufók dromedár, és átalakítja, sőt megreformálja az elavult viselkedési szabályokat, vagy ne adj’ Isten magát a házirendet!

- Nézd csak, itt jön az a félszeg kis senkiházi – mondogatta sok pedagógus főleg Pénteki háta mögött, amikor annak volt elég mersze, és bátorsága, hogy fölkeresse az adott tantestületi szobát, ami sajnos egyre inkább szobákra és inkább szertárakra korlátozódott a ténylegesen nagy és kényelmes férőhelyekkel fölszerelt tanári szobák mellett.

Természetesen ilyen esetekben Pénteki ezeket a kisebb-nagyobb élcelődéseket szinte föl sem vette, és nyugodt szívvel elengedte az füle mellett, mert különösebben nem kereste sohasem a bajt, - a problémák általános forrásának inkább minden egyes esetben az számított, hogy a bajok találták meg őt magát személyesen Ha vizsgázni, vagy szigorlatra kellett menni, akkor rendszerint azért, mert sajnos Pénteki nagy szívét dicsérve hajlamos volt mindenkinek kölcsönadni a már megírt, és gondosan elkészített jegyzeteit amit általában nagyon sok esetben vissza sem kapott, vagy ha esetleg ez mégis megtörtént volna, akkor hosszasan kellett kunyerálni, hogy az adott illető aki ,,elcsórta” vagy kicsalta tőle megfelelő kárpótlások fejében vissza is adja Ezek az ú.n. ,,megfelelő kárpótlások” általában egy-egy tábla csokoládéjába, esetleg egy kisméretű műanyag pohár kávénak nevezett ipari feketelevesébe kerültek Aladárnak, de hát így jár az, aki túlontúl segítőkész, és nagyon is jószívű. Mert akármiről is volt szó Aladárban szinte mindenki feltétlenül, és vak hűséggel megbízott.

Ha névnap, vagy születésnap volt, lehetőséghez mérten már az első között gratulált a szerencsés ünnepeltnek ez lehetett egy megható csokor virág, vagy még több szerelmes jellegű líra, amit csak úgy szabadidejében költögetett valamelyik padsor alatt csak, hogy észre ne vegyék De amit különösen a hölgyek szerettek az azoknak a süteményeknek és cukros nyalánkságoknak széles választékai voltak, amiket rendszerint mind Pénteki sütött, és amik olyannyira észbontóan finomra és sok esetben hangsúlyozottan szenzációsra sikeredtek, hogy nemcsak hogy mind elfogytak az utolsó morzsáig, de az adott szülinapos hölgyek többsége egy kissé édesszájúak lévén egyre követelőzőbbek is lettek.

- Na légyszi! Cuncika! Hadd kóstoljam meg ezt! – hangozott könyörögve szinte minden egyes alkalommal a lányok szájából a könyörgés, amit főleg azokban az esetekben vetettek be, amikor az összes sütemény majd egy szálig el is fogyott.

- Kérem, hölgyeim! Ez sajnos a végstádiumához közelít! – mutatta ártatlan boci szemekkel Pénteki a sütis tálat, és titkon abban reménykedett, hogy ezzel megnyugtathatja a lányok kedélyeit, de sajnos egyre inkább csalatkoznia kellett, mert akadt egynémely hölgy, akit ez csöppet sem hatott meg, és fölforgatták.

Aladár majdhogynem összes iskolai motyóját titokban a sütis morzsákban reménykedve megszállottan, és cukorimádatuktól édesen.

Mondanunk sem kell, hogy mindez az olcsó színjáték – amit a nagy titokban a lányok óhatatlanul is, mert bűnös élvezetekre vágytak -, elkövettek, a legkevésbé sem lepte meg Aladárt O mindenkiről tudta, hogy szereti az édességet, és hajlandó ezért a lehető legnagyobb rizikókba, és kalandokba is bocsátkozni akár, hogy meggyőződésének érvényt szerezhessen.

Sajnos, akinek kiváltképpen süteményeket sütött éppen az a hölgy nem igazán mutatott csöppnyi érdeklődést sem Aladár iránt.

Működhet ugyanis valamilyen megszédítő ábránd tudat, vagy gondolati illúzió- főleg ez a hölgyeket jellemzi, bár azért az urak sem annyira kivételek -, hogy romantikus álmokat szőnek önmaguk kicsiny lelkiismeretében arról az ideálisnak mondható valakiről, akivel esetlegesen már hosszabb távra is tervezni mernek, aztán amikor már otthoni körülmények között kibontakozik a szappanopera is beillő drámaiság hogy szeretnél-e velem élni egyetlen örök életen keresztül? – akkor bizony óhatatlanul is egyik másik fél önkéntelenül is meggondolja magát, amiknek a következményei szintén már előre láthatók!

Pénteki Aladár nagyon szeretett udvarolgatni egy bizonyos Rézsa Lillának aki mint a megtestesült tökéletesség vonult be Aladár szívének birodalmába, ahonnét atombombával sem lehetett volna kirobbantani, mert hát akit egyszer bűvös hálójába kerít a szerelem olthatatlan, és bűvös varázslata annak minden napjai örökkévalóságnak tűnnek imádott kedvese nélkül.

Aladár kezdetben igen szép verseket igyekezett megfogalmazni a saját maga szépirodalmi, és költészeti eszközeivel, de sajnos hamar rá kellett döbbennie, hogy a mai kor emberei, és hölgyei a bókokkal nagyon is hadilábon állnak, és még nem született olyan kölcsönös engedményeken fekvő fegyverszünet ami lehetővé tenné azt hogy a harmóniát sugalló béke megállapodás megszülethessen.

A mostani korszak hölgyei számára a vásárlás mindent betöltő élvezete, illetve a minél több zsebpénz birtoklási vágya okozott katarzis közeli állapotokat, és koránt sem egy reménytelen fűzfapoéta gyönyörűnek mondható költői képei arról a bizonyos megfoghatatlan szívben született szent szövetségről, amit áthat a kölcsönös tisztelet, és a még nagyobb szeretet.

Így amikor Lilla kérte, hogy a szakdolgozatot esetleg megírhatná-e Aladár helyette sajnos porul járt poétánkban nem az ész érvek működtek, mondván:

- Kisasszony legyen olyan kedves és csinálja meg saját maga, mert én is teljesen el vagyok látva munkával! – hanem készségesen, és mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolga megcsinálta a házi szakdolgozatát Lillának Ami sajnos annyira jól sikerült a szavak átütő, és mindenképpen kifejező erejénél fogva, hogy a tanárnő, aki ellenőrizte a szakdolgozatokat, máris órán kívül kérdőre vonta illedelmes keretek között Rézsa kisasszonyt

- Rézsa kisasszony! Kérem, jelentse ki, előttem a szemembe nézve gerincességgel és tartással, hogy valóban az ön műve-e az a szép, és esztétikailag a legmegfelelőbb pályamunka, amit beadott, vagy sem?!

Lilla hirtelen nem tudott mit felelni Torkára fagytak a jéggé dermedt, olcsó szavak, amik legfeljebb csak leplezhették a hazugságot, de elkendőzni még, ha akarták volna akkor sem igen tudták volna.

Hirtelen elfutotta szemeit a sűrű, fátyolos könny, ami még a legmarconább matrónákat, illetve zsémbeskedő docens urakat is arra késztette volna, hogy megadják számára a föloldozást jelentő kegyelmet Halkan elkezdett motyogni: - Kérem tisztelettel tanárnő! Ezt a munkát egy igen kedves barátom bizonyos Pénteki Aladár készítette el helyettem, mert én fittyet hánytam az erkölcsökre és sajnos egy belvárosi szórakozóhelyen úgy eláztam, hogy sajnos másnap sem igen tértem magamhoz Kérem, hogy azonnal vezesse meg az elégtelen érdemjegyem a leckekönyvbe, és kellőképpen büntessen meg.

A marcona tanárnő fölnézett fekete SZTK –keretes szemüvegéből, elfintorította kissé a száját, mint aki egy óriási szitkot nyel le, majd sok idő múlva kinyögte:

- Szóval magácskának ezért lehetnek ennyire jó jegyei? Mondja csak, Lilla mindig másokkal végezteti a nehezebb feladatait?

- Kérem szépen! Én többet Nem fog előfordulni! – szipogta! – Tiszában volt azzal, ha esetleg más egyebet is mond azzal ismételten tetemesen kihúzhatja a gyufát Így orrát törülgetve csak tovább hallgatott lehajtott fejjel.

- Az ön büntetése a legszigorúbban is évismétlés, és akkor elégedjen meg ennyivel! Ha legközelebb megint megpróbálja azt, hogy mások munkájával hetvenkedik a magáé helyett, annak nagyon súlyos következményei lehetnek!

Ebből Rézsa kisasszony egyből következtetni tudott arra, hogy esetleg megtörténik és még kis is rúghatják, és el is tanácsolják az egyetemről, akkor pedig elsősorban a minden hájjal megkent, gonoszkodó apja szíjat hasít törékeny vállaiból.