Új vers




ÖRVÉNY-TOROK

 

Hídkorlát fölött a némán ásító, örvénylő torokba lebámulok; forgó, centrifugális örvény-kerék sodor magával, húz, s von! Vékony, hófehér pengeélen egyensúlyozik így kit az életbe kiraktak! Kenyérmozsák törmelékeit gyűjtögetve egy élten keresztül, míg törvényszerű hajtóvadászatként a Halál magához nem ragadja! Becsmérlő szemeit kíváncsian rámszegezve hajótörött lelkek múlt-idéző, méla árnyai bukknak fel tajtékvetett habokból; tanúskodó őrzői a megtörtént lehetségesnek!

Légtornász-mutatványként talán már mind így egyensúlyozunk a sok biztos lehetséges között; egy újabb eltervezett fordulónál már a veronál, a víz habja, vagy méreg se használ – tudatos gyávasággal magabiztosan bukik el bennünk az emberi méltóság! Vakmerő bukfencek között bukdácsolok céltudatosan. Még lapulva, mint kisstílű senkiházi angyali hölgyek dobbanó szív-titkait kikutatnám, akárcsak Szinbád! Zuhanó, megbukott életemben is maradhassak az, ki voltam: örök gyerek az arrogáns felnőttek világában!

Sűrű, setét még most a fortyogó, fekete folyam. Érzem, sokszor fogyatkozik már lélekerőm minden megpróbáltatással gyilkos dacként szembe szegülni! A vénséges Duna még egyre mormol s magához hívogat! – Manapság már úgy is egybeolvadt Cirkusz s nyüzsgő hangyaboly nagyvilág hogy a tékozló kisember szíve is folyton megremeg, ha villámló, pusztuló Holnapokba mélta-tétován belenéz!