KÓRHÁZI EMIGRÁCIÓ

A kórházi ágyon elítéltként kikötözve feküdtem, mint egy odaszegezett s megbilincselt rab!

Az ember itt úgy érzete magát, mint akit egyszerre szakított ketté a reménytelennek ígérkező kétségbeesés, és a bizonytalan tudat Nem biztos, hogy kikerül innen!

Nem volt elég, hogy jóformán ólomlábakon vánszorgott a tehetetlen idő, még ezt is az én felelősségemre írta a mindent látó Damoklész-sors: Mintha minden az én egyedüli felelősségem, és hibám lett volna – egyes egyedül, és senki másnak köze sem lenne hozzá.

A tehetetlenség, és az a furcsa érzés, hogy elkövetett baklövésem miatt mintha mindenki egyedül csak engem nézve – talán azért mert meglehet, hogy még sohasem láttak ehhez fogható szenzációs emberpéldányt – főleg a reggeli vízitek alkalmával volt különösképp előrelátható azoknak az öntudatos lelki folyamatok egyvelege, amit sajátságos formájában nyugodtan nevezhetünk.

Őszinteségnek Az ember erkölcsi igazságának!

- Hát hogy vagyunk? Hogy vagyunk ma öreg harcos?

– kezdete meg a reggeli faggatását Dr. Linder

- Köszönöm szépen a kérdését doktor úr! De meglehetősen kedvetlenül! – mondtam elcsigázottan, és fölöttébb csigalassú mondatokban, titkon azt remélve, hogy magam körül – egyáltalán nem önimádat céljából -, de egy kis bizalmat, és sajnálatot ébreszthetek.

- Mondja csak, hol fáj a lába?

- A lábam mindig is fájt! Sokkal inkább ezt a tehetetlen bizonytalanságot képtelen vagyok elviselni! Nem tudná esetleg elintézni, hogy esetleg előbb hazakerülhessek Úgyis jönnek értem, és így a mentőautóra sem kellene fölöslegesen várakozni! – nyögtem ki abban a titkos tudatban, hogy lehet, hogy az öreg főorvos majd megenyhül az irányomban, és így talán elejtheti még a kötelező fogva tartás vádját.

Az öreg orvos, mint aki számított egy alig kamaszkorú beteg önsajnálkozó, mégis magabiztos föllépésére, a bajsza alatt már mosolygott is.

- Hát nem is tudom A kollegákkal még megvitatjuk az ön esetleges állapotát, és ha nem tapasztalható javulás, kénytelenek leszünk még egy ideig bent tartani! Megértett?!

- Hát ez csak természetes! – válaszoltam a megszokott kedvetlenséggel, mert megszoktam már, hogyha valamit egyszer egy szakember eldöntött, akkor ott föllebbezésnek helye nincs Ám titkon abban is egészen biztos voltam lelkiismeretem elrejtett alagutjaiban, hogy a szükség bizony nagyon sok esetben meglehet, hogy törvényt bont

Így mit is tehettem volna, a napok egyhangú mélaságát azzal a kedvteléssel szándékoztam eltölteni, hogy figyeltem erősen, és minden érzékszervemet bevetve az emberek reakcióit, és hozzáállásuk esetleges összefüggéseit, amikor csak egy-egy kis beteghez ellátogattak a munkanapjaik végeztével Itt, ha valamelyik szülő esetleg a csemetéje mellett szándékozott maradni, annak nem lehetett nemet mondani, és máris egy gumimatracos ágyat állítottak fel, a hátsó szobában, ha általában az anyukák fejében mégis megfordult egészséges lelkiismeret furdalás véget az, hogy a gyerkőcükkel maradjanak, az apukák sajnálatos tiltakozása ellenére.

A kórterem sokkal inkább volt egy szanatóriumi szoba, vagy legalább is elmeosztály hófehér helysége tekintélyt parancsoló SZTK -illatokkal, semmint egy olyan kórterem, ahova, ha az ember merő véletlenségből bekerült, akkor nem kellett volna önkéntelenül is minden nap folyvást azon töprengenie, hogy vajon egyetlen nap rövid, ám annál tartalmasabb leforgása alatt hányszor is fogják megműteni, vagy éppenséggel huzamosabb ideig húzatni a lábát, mert sajnos kicsi szobatársammal ez napjában több alakommal is elkeserítően megesett.

Jómagamat autóbaleset folytán hoztak be az intenzívre, mert engedély nélkül átkeltem – hangsúlyozottan nem a lehető legmegfelelőbb helyen

-, az úttesten, és kivált akkor vált valóságos és megcáfolhatatlanná a halálfélelmem, amikor egy négylábú eb, éppen nekem rontott, mintha csak rajtam akarta volna követelni esti vacsoráját.

Így amikor bekerültem, máris azzal kezdték a vizsgálatokat, hogy össze-vissza kaszabolták a rajtam levő összes ruhámat, és elkezdték lebontani emberi karosszériám jelentős alkatrészeit, hogy hozzáférjenek a valóban elsődleges fontosságú sebhez ami nagyjából egy jó hat centis vágás volt a jobb térdkalácsom fölött, és már csak egy vékony rés hiányozott ahhoz, hogy tőből ne kelljen amputálni, a megmaradt csonkokat.

De hát a sors végtelen kegyessége folytán valahogy túléltem, már csak azokat a véghetetlenül és fölöttébb kellemetlen orvosi ellenőrző vizsgálatokat nem tudtam kikerülni, amikre akkor köteleztek, amikor elhagytam az intenzív osztály korántsem kellemes, ám annál érdekesebb belső termináljait:

- Szép jó napot! – köszönt az etetőnek kinevezett

nővérke – Az én feladatom, hogy te mindent elpusztíts, ami csak a tányérodon fölhalmozódott

Rendben kisöreg?

Magamban arra gondoltam kissé hisztérikus állapotomban, hogy egyáltalán milyen jogon adtam én engedélyt ennek a hölgynek, hogy egyáltalán letegezzen engem, és megjátssza előttem azt, hogy ténylegesen is érdekelheti az állapotom, de visszafogtam magam jól betanult viselkedi alapszabályok szerint, és csak annyit feleltem:

- Kérem szépen, mindent megeszek!

- Ezt el is várom!

,,Akkor kérem az első fogást” – gondoltam magamban – mert titkon legbelül arra számítottam, hogy innen ez a hölgy nem megy el legalább is amíg mindent el nem pusztítottam a tányéromról, és ráadásul ezt egy afféle orvostanhallgatóféle tanú jelenlétében meg is erősítettem -, így sajnálatos módon nem maradt más lehetőségem, mint valahogy erőszakot alkalmazni saját emésztőszerveimen, és legfoképpen a gyomromon, és legyűrni valahogyan azt a krumplifőzeléknek is gyengécske ragacsos állományú valamit, amit egyesek kegyeskedtek főzelék néven emlegetni, mint afféle ínycsiklandozó főtételt legalább is itt a kórterem menü ajánlataiból!

- Na, még egy kanálkával, - biztatott a nővérke, lehet, hogy csak azért, mert imponált neki félszeg ártatlanságom amint éppen visszautasítottam volna a felkínált ennivaló falatokat – amihez egyébként semmi közöm sem volt, de hát istenkém, ha egyszer nem akartam éhen veszi ott ültő helyemben, akkor valahogy lélekjelenlétemet tanácsos voltam egy kicsit megacélozni!

- No hogy ízlik? – érdeklődött a lehet legkíváncsibb emberek módján a bájos nővér, mint nagy általánosságban azok az emberek, akik látnák, és meg is bámulják a véresen komoly közúti baleseteket, de eszük ágában sincsen, hogy egyáltalán segítséget hívjanak! – A kedvemért még egy kanálkával – bíztatott

 Önmagamban titkosan azt reméltem, hogy remélhetően karácsonyra legalább otthon lehetek, és nem kell végig szenvednem ezt a meglehetősen soványka kisebb fajta kórházi kosztot! Ezért beleadtam apait-anyait, és kis híján, még a tányért is fölfaltam volna – ha csak azon múlik, hogy ezzel imponálhatok a nővérnek -, és egy füst alatt jelképesen megszabadulhatok riasztó közelségétől Amit szemlátomást őt nagyon is érdekelte, rajtam kívül.

Képzeljünk el egy alig másfél mázsás épek hogy kamaszodó ártatlanságot, ráadásul teljes mértékben.

Ádám kosztümben, amit csak az adott főorvos, és a kórházi személyzet látott abban a sorsfordító percben, amikor az ember éppen a műtős ágyon feküdt, kikötözve, mint egy megkötözött sonka, és csak arra várt, hogy a sebészek tessék-lássék módszereivel, és kedvtelései szerint, hogyan akarják fölszeletelni, hogy gusztusos húscafatok maradjanak csak belőle!

- Látod ennyi volt csak! – mondta -, ugye, hogy nem is volt annyira szörnyű, te kis gézengúz! – válaszolt most nagy riadalmam megnyugtatásaira! – Örülök, hogy megismerhettelek, holnap újra jövök! Szia! – s már viharzott is el, mint az a céltudatos és csinos leányzó, aki nem rest és a számára vonzó, és megnyerő férfitól randevút kér, ha már az annyira félszeg, és kissé félénk, hogy fél a kezeiben venni az adott kezdeményező lépéseket

- Nagyon szépen köszönöm! – visszhangoztam amennyire csak mutáló hangszálaitól, éppen tellett a nővérke felé, és már alig vártam a holnapi vizitet, hogy megpillanthassam földre szállt mennyország-tekintetét, és vízesés szerű hajzuhatagát, amit különösképpen, főleg, ha kontyban viselt, akkor megláthattuk hamisíthatatlan nőiességének kihívó, ám egyáltalán cseppet sem tolakodó egyéniségét!

A ruganyos matracokon kikötözött kórházi ágyam mellett levő gyereket nagyon sajnáltam Kétségtelen, hogy jócskán fiatalabb volt, mint én a kilencvenes évek közepén, de meghatározó lélekjelenlétről tett kiemelkedő bátorságot, hiszen nem múlt el nap, hogy szegénynek a lábait ne húzatták volna Ugyanis vannak egyes szülők, - akik jelképesen azt gondolják önmagukban, hogy mivel őket tökéletes biológiai rendszerekkel áldotta meg a természet – így elvárhatnák, hogy legalább az utódaik is éppen annyira tökéletesek, és egyszersmind megkérdőjelezhetetlenek legyenek, mint ők maguk.

Így egyáltalán nem meglepő, hogy szegény fiúcskának, aki akkor úgy nyolcéves ha lehetett, egyik lába törvénytelenül rövidebbre sikeredett, mint a normális méret, így szinte minden napját kénytelen volt a kétségbeesett halálfélelem, és kölcsönös megbotránkoztató aggódások között azzal tölteni, hogy várja mikor viszik alatta a zöld szőnyeget az orvosok a reggeli vizitet követően.

Éjjelenként gyakran suhant át a kórtermen, valami különös, és hátborzongató suttogó kísértethang:

,,Segíts nekem!, Segíts nekem!” – s titkon minden kis beteg, aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy pár évig fogoly lehetett az intenzív kamráiban, azon morfondírozott a pihentető, és állítólag nyugtató alvás, és álomlátás helyett, hogy ne ő legyen majd másnap a következő áldozat, akit elvisznek a kínzókamra néven emlegetett műtős szobába!

Másnap bejött egy pápaszemes negyven év körüli főorvos ügyeletes, és látszott rajta, meglehetősen nagyra tartja SZTK-keretes okuláréját, illetve saját megnyerőnek mondott kopaszságát

- Na, mi újság?! – vetette oda, de csak úgy félvállról, mintha a saját hiúságát akarná fitogtatni azzal, hogy egyáltalán megkérdezi a szenvedő áldozatait, hogy egyáltalán még életbe vagytok -e?

- Köszönöm doktor úr! Még egyelőre lábadozom! – feleltem, tőlem telhető nem éppen magabiztos könnyedséggel Egy kérdésem lenne, ha meg tetszik engedni? - próbáltam puhatolózni!

- Igen, hát természetesen!

- Azt szeretném kérdezni, vettem nagy levegőt -, hogy mikor tetszenek engem innen hazaengedni, karácsony előtt, vagy újévi után Mert titkon tökéletesen meg voltam arról győződve, hogy az orvosok nagyon fontos emberek, és imádnak mindent túlságosan túlbonyolítani, és így nem számíthatok túl sok jó eredményre!

- Hát nézze! – váltott át hirtelen jött tegezésből a

hangja magázásba -, ha magának ez elég megmondhatom, jelenleg súlyos agyrázkódása volt, és tudtommal magázta az édes szüleit, így amíg a kartonjáról el nem tűnik varázsütésre a kérdőjel, addig kénytelen lesz a fiatalúr vendégszeretetünket élvezni!

- Megértettem! Köszönöm szépen a fölvilágosítását!

Hálás vagyok önnek! – feleltem néma kétségbeeséssel, és már tudtam, sorsom kissé elveszett, és olyan vagyok, mint egy hajótörött, aki véletlenségből vesztette el a hajóját!

Másnap a szüleim a bejöttek meglátogatni szegény egyetlen fiacskájukat a kórházba Apám persze a szokásos módján rám dörrentet kissé felfortyanó hangján, hogy:

- Nézze meg az ember! Hát te meg mit keresel itt?!

,,Semmi különöset! Tudod véletlenül elütött egy autó a sokk közül” – gondoltam magamban, és már a számon volt a sokat mondó felelet, amikor kedves, és nyugodtan megmondhatom egyetlen, és mindig gondoskodó anyám közbevágott hirtelen

- Nem látod Misi, hogy pihennie kell a trauma után! Hogy lehetsz vele ennyire könyörtelen!

- Tudod drágám, már meséltem neked arról a srácról ott a gyárban ahol dolgoztam! Levágta merő véletlenségből a kezét a gép, és o ennek ellenére tovább dolgozott, és mit ad isten mosolyogva, és egyáltalán nem ájuldozva a halál torkában S képzeld csak – folytatta tovább érdekes senkivel sem összetéveszthető mondandóját -, annyira nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak látszott, hogy esze ágában sem volt azzal törődni, hogy mi lesz, ha félkarú lesz!

- Igen apus én megértem! De az egy másik dolog volt!

Azaz ember bizonyra rászolgált a felelőtlenségére!

De itt fekszik a saját gyereked! Ez aztán mégiscsak sokkal többet számít, nemde?! – rebegte kis híján könnyek között édesanyám!

- Hát majd várjuk csak ki egészen nyugodtan a végét! – parancsolta apám – Ha legény a talpán, akkor az egész meg sem kottyan neki, mint a családból mindenkinek, akivel hasonló szerencsétlenség történt!

Viszont ha nyámnyila nyúl, attól hogy folyton elkényezteted, akkor azt gondolom még keményebb megpróbáltatások várnak majd rá az életben.

- Ugyan már, ne marháskodj! Te is tudod, hogy alig múlt el még csak tizenkét éves! Honnan tudod, hogy később nem maradnak-e ennek lelkiismereti sérülései, amiről az orvos velünk beszélt? – törölte meg anyám könnyező szemeit, mert titkon abban reménykedett, hátha sikeresen megpuhíthatja ezzel túlságosan is keménykötésű urának a szívét!

- Jó rendben! Majd meglátjuk, hogy gyógyul! De azért még nem kéne így pátyolgatnod, elvégre o már nem kisbaba!

Végre kijöttek a számon a hangok

- Köszönöm a jókívánságodat apa! Neked is minden jót!

S gyakorlatilag ezzel a családi látogatásnak is éppen amilyen gyorsan, és hirtelen jött, éppolyan hamar be is fejeződött, és megint várhattam a fogyókúrázó menüsort – legalább is, ami a kórházi kényelmetlen kosztot illette.

Másnap, amikor végre sorozatos győzködés, és könyörgés által – mert ezzel állítólag hatni lehet a hatalomvágyó emberekre -, a főorvos úr volt szíves és engedélyezte, hogy már otthoni körülmények között tölthessem a karácsonyt, és kipihenjem magam!

Apám erre csak azt mondta:

- A mázlista, most rendezhetem át a kéglit, hogy kényelmesen elférjen a lurkó! – S ezzel mintha csak mindent a lehető legjobban elrendezett volna önmaga körül, fogta a piros overállt, és balesetben megsérült lábamra húzta, mint aki jól végezte dolgát, és csak az lenne a feladata, hogy az aggódás jeleként hazafuvarozza egyetlen, élet által megtöretett, gyengélkedő fiacskáját!