MEGSEBEZVE

Gürbenné Edit asszony a lehető leghatározottabb, és legkarakánabb emberek egyike volt, akivel csak kicsiny életemben valaha is találkozhattam.

Az a tipikusan XXI századi ízig-vérig modernek mondható, és sebezhetőségéről semmit sem eláruló, mondhatni egészen nyugodtan feddhetetlen hölgy, és asszony volt, akire már csak az erkölcsei, illetve határozott, és karakán viselkedése miatt is illik felfigyelni, és ha esetleg valaki még tanulni is szeretett volna tőle, azaz illető részére semmiféle hátránnyal nem szolgált Sőt aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy tanulhatott eme nagy formátumú személyiségtől annak a hátralevő élete is egyfajta – nyugodtan megmondhatjuk -, szubjektív példaadással szolgált.

Biztosra lehetett venni, hogy rejtetten – azaz tudat alatt mélyen -, Edit asszonynak a kisebb fokú hiúsága mellett enyhe anorexiája is akadt, hiszen csak akkor érzete jól magát a borében, ha egyetlen deka felesleget sem mutatott a súlymérleg S a szűkebben vett családi környezetétől is bizonyos tekintetben megkövetelte, hogy minden adandó alkalommal kifogástalanul néznek ki, hát igen – nem csoda, ha egyetlen fiúgyereke egy kissé gátlásos, önbizalom hiányos, és pufók karakteres fiatalemberré cseperedett!

- Róbert most nézd csak meg, hogy mennyit mutat a mérleg! Jól nézd meg! – fakadt ki naponta a meghurcolt hétköznapok pillanatnyi szüneteiben Gürbenné.

- Anyu kérlek szépen, ne haragudj rá! – s szegény gyerek, akinek talán egyetlen menedéke volt, ha könnyei mögé rejtőzködött és menekült, most is nagy lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot, amikor visszafogta sebezhető lelkiismeretét.

- Jól látod ugye?! Ez fiacskám több mint százharminc kiló, és alig tizenegy évesen! Szégyellhetnéd magad!

Hát hogy nézel ki?! – panaszkodott naphosszat a megkeseredett édesanya.

- Ne haragudj anya – próbálta menteni a még menthető helyzetet a gyerek -, majd keményebb diétára fogom magam, és akkor talán minden sikerülni fog.

- Ugyan már fiacskám, ne röhögtess! – intette le tüstént – Ide teles korrekcióra lenne, de tüstént szükség.

S Róbert abban a tudatban nőtt fel, hogy bizonyára a kövérebb emberek valamilyen különleges kiváltsággal, vagy ésszel rendelkeznek, ha mindenki úgy tekint rájuk, mint különös kívülállók egy csoportjára, és saját maga is – hogy elkerülje az élet kisebb-nagyobb mindennapi pofon-hadjáratait -, úgy rejtőzködött, és bujkált, hogy fel ne fedje az inkognitóját, mint aki tudatosan, és jogosan retteg és fél a külső világ veszedelmeitől.

- Igenis nem fogsz annyit zabálni! Megértetted?! – fakadt ki több alkalommal is teljes lelkiismereti letargiával küszködve a védtelen, és nagyon is törékeny asszony, bár azt, hogy önmaga mennyire sebezhetővé tud válni, szinte mindenki előtt nagyon ügyesen leplezni tudta!

- Igen anya értem! – hüppögte a kamasz fiúcska, akit talán azért nem értett meg senki egész hátralevő életében, s még ifjú felnőttkorában sem igazán, mert az a bizonyos emberi tudat az erkölcsi felelősség emberi tudata ott lappangott mindvégig belső biológiai érrendszereiben, és ez meg is követeltette vele – mint egy folyton tanácsokat oszt ogató, belső lelkiismeret -, azt, hogy elsősorban szüleivel szemben feltétlen felelősséggel tartozik legalább is míg be nem tölti a tizennyolcat, és azt a mérhetetlen lekötelezettséget is amivel a szülei hozzájárultak ahhoz, hogy azért a szükségeshez képest méltó, és felhőtlen gyermekkora lehetett, bár ezt az állandó túlsúlyproblémái szinte minden nap gyökeresen derékba törték.

Gürben Róbert pedig azt a fajta titkos, belső és csak azzal a bizonyos lelki telepátiával rendelkező emberek számára tartogatott önbizalom hiányos feszültséget, ami minden nap megkeserítette és derékba törte – főleg a magánéletében bekövetkezett, vagy éppen megkísérelt párkapcsolati rendszereket -, talán soha sem tudta igazán leküzdeni, mert ehhez nemcsak elszánt belső karakánság, vagy hetvenkedő becsvágy, esetleg dac kellett volna de mindenképpen egy megértő v alaki aki együtt tud azokkal a mélyenszántó, és lelki sebeket fültépő problémákkal is megbirkózni amikkel sajnos Róbert egész életben farkasszemet volt kénytelen nézni, és ami végül oda vezetett, hogy befelé forduló, és csendesen elmélkedő emberke vált belőle, aki nem szívesen – sőt egyáltalán nem járt se az utca magával ragadó forgatagával, sem pedig táraságba, mert az a bizonyos társadalomi közösségi közeg amelyben a szocializáció teljesülni tudott, talán csak a fizikális tökéletességgel megáldott embereknek volt fenntartva.