ELLENTMONDÁSOS EGÓ

Kilépve a mocskosnak hitt
sikátorszagú holnapok pöcegödreiből,
prostituált romantikák
könnyen megfizethető üdvét fel-felkeresve,
gyönyörködvén vér-alkonyok vér-frecskendezte
karmazsin-vörös sugaraiban
– miért nem vehetjük észre a világ
miként is működik valóban köröttünk?!

Kitakart álmainkból ritkán
ha érezhetjük szabadnak önmagunk.
Hamis csillogásukkal elárulták napokként önmagukat.
Mit érhetnek manapság az elcsavargott évek?
Celeb-hírnevekről ócskán prédikál jóltetszőnek
gondolt ál-híreket a bulvármédia,
míg az egyszerű kisember tönkre megy,
vagy önszántából öngyilkos lesz.

Sorsunkba-dermedetten, akár bogarak,
vagy éppen mihaszna csótányok népes serege
a kitaszított magány poros üveglapjai mögött álldogálnak
megváltásukban bizakodva az elveszett, kóbor-lelkek.
Konok árnyak mély-sötét montázs-kockái
suhognak az éjszakában
ahogy egyik láb lépeket tétován a másik után.

Vérmolekulák szunnyadva megalvadnak
akárcsak az ős-ösztönök sejtjei.
A Létezés már rég kitömve:
megcsalt szerelmek, hűtlenné lett bárcás-házasságok,
felpofozásra ítéltetett szeretők emlékeivel.

Nem lehet megoldás semmire,
ha rohamosan elenyész a megmaradás zátonya.
Naponta izzik már egy-egy újabb áldozat kihívó,
megrendítő meztelensége,
míg a folyamatosan féltékenykedő,
árgus-szemek árkaiban szurkáló kések
villámai döfködik az embereket.

Naponta akként gondolkodnak már,
hogy ki-ki a maga jól megérdemelt
hasznát szándékosan nem illeszti
a megszerzett közösbe.Naponta keresik,
kutatják hajszolva már a valódibb, igazabb szerelmet,
s naponta súlyos vermekbe, vagy pofára esnek.
Már senkinek sem lehet kedve elégszer
az automatikus, kiszámítható mozdulatokhoz.
Lassított felvételeken minden
s mindenki idegbajos, agresszív
vadállat vagy türelmét vesztett holdkóros lesz!

LEHETSÉGES VONZÁSOK

Azt mondják, hogy minden embernek létezik valahol egy lelkitársa, akárcsak egy őrangyala. Mindegy, hogy az illető hol vagy éppen merre lakik, ha az szívével, és lelkével képes látni a dolgok valódibb, rejtettebb összefüggéseit előbb-utóbb egészen bizonyosan megleli párját, aki másik részeként majd kiegészíti, hogy egy egységet alkothassanak, és élhessék le változatosan kalandos életüket.
Bárcsak a legtöbb ember nem csupán a szemével látná a másik arcát, de észrevenné a szemek retináján bújócskázó ikrásodott mézszínű napfényt, ahogy kacagva fel-felnevet, ha az illető igazán, és teljesen boldog, vagy amikor megnevettetünk valakit őszintén azt érezzük, hogy a lelke valósággal repdes ujjongó boldogságában.
Talán az ismeretlen, és mindenki előtt számára rejtélyes, és bizonytalan sorszerűséggel is hasonlóképpen vagyunk. Hiszen minként deríthetjük azt ki, hogy azokkal, kikkel életünk során találkoztunk legalább egyszer nem lesznek-e hatással további életünkre? A ,,mintha ezer éve ismernék egymást" alapérzését csupán csak igen-igen kivételes, és szűk emberi jellem birtokolhatja. Ugyanis felettébb megfogyatkozott az utóbbi időben azon értékes emberek száma, akik aurája, hangulati légköre már csak azáltal is mágnesként vonzza a legtöbb embert, hogy valahova beléptek, valahol megjelentek. Ezeket az embereket egyre nehezebb nem csupán megtalálni, és egyre kevésbé sikerül a közelükbe férkőzni. Vajon a túlzottan is pénzközpontú, felszínes, kétszínű világ a megmondhatója-e, vagy az egyre mohóbb, és gátlástalanabb, számító emberi tulajdonságok többsége, hogy az összetett lélek mélyén pislákoló varázsszikrát csak aki választott emberek birtokolhatják?
Violetta sosem szeretett dicsekedni. Bár meglett volna rá minden oka. Példás szorgalmú, előmenetelű, eminens diák volt, és már igen-igen korán serdülőkora kezdetén pontosan tudta, hogy mihez akar kezdeni életével. A legtöbb barátja - lányok-fiúk vegyesen -, és tanárai is nagyra értékelték apró, figyelmes gesztusait, hiszen sokszor úgy viselkedett, mint aki tökéletesen megérti és együtt érez velük; egyszerre támogatja és bátorítja őket, ha kell. Vagy egyszerűen csak átölelt embereket, és megvigasztalta, akiket szomorkodni, vagy éppen sírni látott.
Nagymamája mindig azt mondogatta neki, míg élt, hogy ő egy különleges valaki, aki előtt hihetetlen, és fantasztikus jövő vár, csak mindig a szívére hallgasson, és az majd kijelöli számára a helyes irányt. Nagymamája egy borongós, őszies nap halt meg, és Violetta ténylegesen úgy érezte magát, mint aki tökéletes árvaságra jutott, hiszen szüleit - kis idő múltán -, már nem merte annyira intenzíven beavatni azon dédelgetett álmaiba, és terveibe, melyek talán még előtte is a titkok tárgyát képezték.
Váratlanul, és villámgyorsasággal köszöntött be a szalagavatós bál, és később az érettségi bankett is. Violetta saját zsebpénzéből vett egyszerre két álomszép ruhát is, melyben igazi felnőttnek érezhette magát, és szerette volna, ha a külvilág is felnőttként kezeli. S valóban serdülőkora végére már nőiességének minden bája megmutatkozott. Erre azonban még jócskán várnia kellett, hiszen parancsolgatni szerető, szőrszálhasogató apja megkövetelte felnőttes lányától, hogy valahova menjen el dolgozni minden nyári vakáció idejére. Violetta nem ellenkezett a szülői felszólításra. Gondolta: Egy élettapasztalattal több! Ha majd igazi, felelősségteljes munkahelyen fog dolgozni majd kellemes emlékekként fogja visszaidézni a régi szép időket.
Elsőként jöttek az apróbb, könnyűbb diákmunkák, majd takarítani kezdett egy gyorsétteremben, és sokszor kénytelen volt eltűrni, hogy a bunkóbb, tahóbb emberek szándékosan a földre esznek, és mindent összepiszkolnak. Abban a percben kilépett, amikor valaki a jó vicc kedvéért hátulról megmarkolta a fenekét, mire Violetta sírva beviharzott főnöke irodájába, és beadta felmondását bárhogy is próbálta meggyőzni a főnöke, hogy sajnos ez is a munkájához tartozik.
Később következett a balatoni halas-flekkenes koszfészek, aztán alig hat hónap múltán a hajógyári sziget ugyancsak lángos-kolbászos sütődéje, ahol egész nap zsíros-olajos szagú volt az ember tetőtől-talpig és ahol a munkaidő végére már úgy érezte magát, mint egy élő zombie. Holtfáradtan alig várta, hogy hazaérhessen, és aludjon legalább hat-nyolc órát egyhuzamban.
Időközben egyetlen pillanatra sem feledkezett el igazi barátnőiről, és mindig megkövetelte, hogy a nyár folyamán legalább egyszer találkozzanak és jól kivesézzék az életük történeteit. Aztán kicsit később barátnői is hamar párt találtak maguknak, és szépen sorjában jöttek a gyerekek is. Violetta pedig hirtelen benne találta magát egy ellentmondásos, meglehetősen összetett helyzetben. Gyorsan szerezzen magának párt és csináltasson gyereket, vagy esze ágában se mondjon le álmairól, és amit szíve diktál. Számtalan átvirrasztott éjszakákon át alig hunyta le ezekért a kérdésekért a szemét. Aztán másnap persze minden kezdődhetett elölről, mintha meg se történt volna.
Többen ajánlották neki a Színművészetit, vagy valamilyen színitanodát, hogy ott esetleg fejlesztheti kibontakoztatásra szánt képességeit. S bár a Színművésztire a második rostán esett ki volt egy kevésbé ismert, de jó névnek örvendő színitanoda, ahol fiatal tehetségek bontogathatták kreatív szárnyaikat, és ahol úgy érezte talán ő is új ismerősöket, és barátokat talál.
Gondolt egyet és szerencsét próbált. A váratlan meglepetés nem sokáig váratott magára egy mézes-mázos hangú, ficsúr, fiatal rendező személyében, aki - ki tudja már hányadik alkalommal -, sütötte el a jól ismert becsalogató csaliszöveget Violetta nem kis meglepetésére.
- Figyelj szivi! Kurvára tehetséges vagy és ha készen állsz rá, akkor már most betudnálak nyomni a készülő játékfilmembe! Na? Mit szólsz? Egy ilyen őstehetséget,mint amilyen te vagy kár lenne elpazarolni! - Hát így kezdődött a dolog, hogy Violetta - akarva-akaratlanul -, egy kicsit belekóstolt a showbuisness kissé alvilágiasodott, felszínes, kétszínű mocsárvilágába, ami nagyban hasonlított a broker szakmához. Egyszer fent vagy, másszor meg lent.
Már a legelső unalomig ismert, kissé klissészerűen csöpögős, popcornos játékfilmben megcsillogtathatta tehetségét. A zuhany alól kellett kilépnie meztelenül, majd egy sokat sejtető törülközőben könnyed, gazellalépésekkel fürgén ajtót nyitnia mosolyogva. S bár a szerepet ostobának tartotta máris akadt legalább öt rendező, aztán később a film premiervetítésén egy-két befolyásosabb producer, akik nagyon szívesen együtt dolgoztak volna a szárnyait bontogató, fiatal színésznővel.
Violetta mindenkihez nagyon kedves és közvetlen volt, ezért kisebb gyerekes naivsággal még csak meg sem fordult a kezdeti időkben a fejében, hogy rengeteg olyan ember lézeng a szűkebben vett környezetében, akik előszeretettel használták ki őt. Könnyű, apró szívességek láncolatától kezdve sokszor komolyabb megbízásokig. Violetta - bár eleget dorgálta magát a tükör előtt -, mégis muszáj volt rákényszeríteni önmagát arra, hogy megtanulhasson határozott nemet mondani. A pezsgős, puccos fogadásokat kis idő múltán értelemszerűen inkább átengedte azon feltörekvő emberkéknek, akiknek több volt az egojuk, mint a józan, realista eszük.
Aztán végül - maga is alig akarta elhinni -, de igazán, és valódi érzelmekkel szerelmes lett egy vadidegen emberbe, aki általános iskolában tanított, és szabadidejében verseket, és szövegeket firkálgatott, amiket félt megmutatni másoknak, hiszen cseppet sem akarta, hogy nyilvánosan megszégyenítsék.
Még most is élénken élt az emlékezetében a Balázzsal való első találkozás. Éppen egy kávézóban voltak a többi kezdő színésznővel, és változatos témákat veséztek ki, amikor egyszer csak koromsötét lett az ég, és esni kezdett szemerkélve pár esőcsepp, amikor kissé átfázva az egyik újdonsült barátnő felhívta a hölgytársaság figyelmét a vadidegen férfira, aki se nem volt jóképű, se sármos, mégis kisfiús szomorúságát senki sem bírta egykönnyen kiverni a fejéből.
- Nézzétek csak csajok! - suttogott az egyik színésznő. - Az a pasi tisztára olyan, mintha még mindig gyerek volna. Mintha James Deant összegyúrták volna Morrisonnal.
- Á! Nem is! Menj már! - fordultak hátra többen is, hogy részletesen szemügyre vegyék.
A fiatalember hóna alatt egy szürkére kopott aktatáskát szorongatott. Úgy tűnt az életénél is fontosabb dolgokat tarthat benne. Mielőtt leült volna egy magányos, félreeső asztalnál előbb jó párszor körbenézet hátha követi, vagy éppen szemmel tartja valaki. Nem tudni, hogy észrevette-e a kíváncsi, érdeklődő hölgytársaságot, de szemmel láthatóan megérezte a vibráló energiák mozgásait. Kabátját hanyagul a szék karfájára tette, hogy megszáradhasson, majd elővett egy vastag könyvet, és egy jegyzettömböt, és úgy tűnt a munkába temetkezik.
- Hát jól van csajok! Ha senki se meri leszólítani, akkor majd én megteszem! - a fiatal színésznő már állt is volna fel, amikor Violetta szíve megdobbant erősen, és miután mindig is szívére hallgatott ő állt fel, és ment oda kissé tétován, és bizalmatlanul a fiatalember félreeső asztalához.
- Bocsáss meg, hogy zavarlak, de olyan ismerős vagy nekem... - óvatosan, félénken indított. Még a hangja is egércingoságnak hatott, hiszen nem tudhatta, hogy egy másik vadidegennel szemben mire számítson, ám különleges képessége volt hozzá, hogy eldöntse valakiről, hogy vajon az illető jó-e vagy gonosz?!
A kissé szomorú, és látszólag jegyzeteivel foglalatoskodó fiatalember úgy tett, mintha ezer más dolga lenne, és levegőnek nézte a lányt. De Violettát egykönnyen nem lehetett lerázni. Azonnal megkérdezte:
- Szabad ez a hely?
A fiatalember, mintha áram csípte volna meg felpattant székéről, és kihúzta a lány előtt a széket, ami máris legalább száz pirospontot ért Violetta udvariasság skáláján, hiszen a legtöbb férfi a mai világban fütyült mindennemű illem és viselkedésszabályra.
- Oh! Micsoda lovag! Nagyon köszönöm! - engedte, hogy a fiatalember előzékenyen betolja a széket, majd ő is leült. - Megkérdezhetem, hogy min dolgozik ennyire elmélyülten? - kezdett természetes kíváncsiskodásba. Mintha megérezte volna azokat a rejtegetett, titkos, lelki sebeket, karcolásokat, melyeket minden ember őrizget és hordoz önmagában egy egész életen keresztül. A fiatalember úgy tűnt nem figyel rá, ám valójában minden lépését, mozdulatát szemmel tartotta, és vigyázott rá.
- Ne haragudjon, ha ténylegesen zavarom, de úgy érzem, mintha már régóta ismerném magát... - ennél ócskább közhellyel talán nem is indíthatott volna, ha egy másik embert őszintén megakart ismerni, ám jobb pillantnyilag nem jutott eszébe. Türelmesen várakozásra rendezkedett be, miközben folyton igyekezett szemmel tartani a fiatalember reakcióit. A fiatalember firkált valamit a jegyzetfüzetébe. Annyira belefeledkezett tevékenységébe, mintha a lány megszűnt volna létezni, így Violetta már azon gondolkodott, hogy feláll, és egyszerűen faképnél hagyja ezt a rokonszenvesen szimpatikus idegent, amikor váratlanul megszólalt:
- Ne haragudjon, de sajnos elszoktam a csevegéstől... Igazán örülök, hogy éppen rám gondolt! - tartózkodóan kezet nyújtott. - Balázs!
- Nagyon örülök Balázs! - viszonozta a kézfogást. Hízelgő volt a fiatalember kissé érdes, markáns marka, ami egyszerre árult el erőt, de gyöngédséget is. Ennek az embernek valami súlyos titka lehet, mert háborog tőle a bensőm!" - gondolta. És minél inkább meggyökeresedni látszott ebbéli meggyőződése annál inkább lappangón vonzódni kezdett ehhez az emberhez. - Gyakran szokott ide járni Balázs?
- Hát... az az igazság, hogy ha az ember egy magányos csöndes kuckót szeretne akkor átmeneti megoldásnak éppen megfelelő! - felelte. Ehhez a mondathoz azért nyugodtan belefért volna egy futó, vakító hófehéres mosoly is, akár egy fogpasztareklám, de a fiatalemberen látszott, hogy kissé megviselt.
- Megértem! Az ember sokszor szeretne hátrahagyni mindent, és kiszakadni az adott élet köreiből, hogy új lehetőségeket, megoldásokat fedezhessen fel, és erre tessék! Bum! Beüt az élet! - észre se vette, és valami olyan bensőséges őszinteség, és nyíltság nyílt ki lelkében, ami csak a valóban kivételes emberekkel szemben szokott az ember megelőlegezni. Azokkal, akikről pontosan tudhatja, és érezheti, hogy sohasem árulják majd el, és nem törik össze a szívüket.
Hosszú ideig mindketten hallgattak, vagy elmerengtek a termékenyítő csöndben, miközben Violettát valósággal egyszerre cukkolták, és majd szétszedték barátnői grimaszolós, tréfálkozós tekinteteik, és levegőbe rajzolt szívecskés kézmozdulataik, míg végül magukra hagyták őket - gondolván Violetta talpraesett nő, aki tud magára vigyázni, és képes kezelni bizonyos helyzeteket.
- Úgy látom a kedves barátnői magára hagyták! - jegyezte meg az orra alatt a férfi, miközben továbbra is súlyos gondolatokat igyekezett firkálni jegyzetfüzetébe.
- Miből gondolja? - ha ez egy provokáció, vagy kihívás akkor áll elébe.
- Feltűnően sokszor tréfálkoztak, viccelődtek Önnel, majd hirtelen távoztak! Ebből feltételeztem...
- Oh! Vagy úgy! Hát köszönöm, hogy figyelmeztetett! Mondja, kérdezhetek valamit?
- Rajta! Tessék!
- Miért érzem azt, hogy Önnek hihetetlenül mély lyuk van a lelke és a szíve mélyén? Ne haragudjon a kérdésemért, de Önből csak úgy árad a negatív energia! Ez vagy azért lehet, mert valaki jócskán összetörte a szívét, vagy esetleg kisiklott a gondosan felépített élete, vagy annyira bedarálta a nagybetűs élet, hogy mostanság egyedül az érdekli, hogy miként és hogyan tudna továbblépni, és újrakezdeni ezt az egészet?
Balázst kissé váratlanul érte a mondat. Nem úgy lepődött meg, mint az emberek többsége szokott; arca falfehérré vált, mint akinek pánikrohama van, vagy üldözési mánia kerítette hatalmába. Arca mintha megnyúlt volna; torz, és kissé groteszk rosszullét kerítette hatalmába. Violetta rögtön tudta mit kell tennie; gyöngéden kezébe fogta a másik kezét, és biztosította biztonságról, és érzelmi bizalmáról:
- András! Bocsásson meg, ha túlzottan is szókimondó voltam! Tudja számomra az őszinteség nagyon fontos emberi tulajdonság, de gondolom ezzel Ön is így van! Legalább is remélem! Nem akartam megbántani, csak azt akartam, hogy az őszinteségen haladva beszélgessünk el egy kicsit, és ismerjük meg a másikat! Remélem megérti!
A férfi vaskos, kissé göcsörtös kezei kellemesen ellazultak, elernyedtek. Úgy éreződött elpárolgott belőlük minden rizikó, vagy stresszfaktor, ami egy felgyorsult, dinamikus világban bizony sokszor ártalmassá válhat. Kissé gyanúsan Violetta két gombszemébe nézett. Ki tudja? Talán az volt a célja, hogy szomorkás, nagy zöld szemeiben találja meg a határozott nő további kérdéseire a válaszokat is.
Később Violetta kedvesen belekarolt a férfiba, és együtt léptek ki a könyvtár épületéből, hogy aztán nemsokkal később kezdetét vehesse közös életük.

HA BEÜT AZ ÉLET

Úgy tervezte, hogy amint lehet azonnal lelécel szülei házából. A nagy ,,családi fészekből" ahogy szánalmas, munkanélküli öccse sokszor emlegette, akinek már vagy kilenc éve nem volt állandó bevételi forrása, viszont időközben megcsinált egy csajt a szomszédból, és lett tőle egy kislánya, akik szintúgy beköltöztek hozzájuk, vagy csupán átjöttek a szomszédos utcácskából, hogy aztán végképp náluk maradjanak.
Mondogatták is vidéken, hogy ebből a Kárpáthyék lányából aztán sosem lesz semmi! Elvégre első szülött lányként úgy el volt mindig is kényeztetve, hogy hercegnős élete során egy szalmaszálat sem kellett sose megmozdítania.
,,Ebből elég volt! Nem lesz senki lekötelezettje, és nem fog férjhez menni se, ahogy vaskalapos nagyanyja és kotnyeles anyja elvárta volna tőle. Még mit nem! Önálló, független nő lesz, aki megvalósítja majd álmait csak tegyen szert egy nagy halom pénzre és jövedelmezőbb, kifizetődőbb, bizalmi kapcsolatokra, amiknek a révén majd bárhol, és bármikor érvényesülhet" - döntötte el, s abban a pillanatban, hogy elfújta a tizennyolcadik születésnapján a tortáján a nyeszlett gyertyákat. (ezt a tortát is az öccse ette meg) már csomagolni is kezdte régi, ócska, szocializmusból itt ragadt utazóbőröndöket, melyet még szülei használtak, és már alig várta, hogy a vasútállomáson vonatra szállva végleg búcsút mondhasson ennek az isten háta mögötti poros kisvárosnak, ahol ha tél van, ha nyár egyre megy, hiszen még a fű se nő, viszont a kocsma éjjel-nappal nyitva áll a vendégek előtt.
Hamar a nyüzsgő, tömött főváros emberricsajú, vonzó forgatagában találta magát, és nem telt bele kis idő, hogy jól kiismerje miként és hogyan mennek is a dolgok. Kezdetben persze kissé kínos szégyellősséget érzett, hogy akárki vadidegennel találkozott szemben a nyílt utcán majdnem mindenkinek köszönt, mert ezt tanulta meg odahaza. Később egyik közeli barátnője - aki szintén hasonló cipőben járt, akárcsak ő -, meghívta magához, illetve a jóval idősebb pasija által vett társasházi lakásba, hogy lakjanak együtt, és majd ha egyenesbe jött, és rendeződött az élete ráér kifizetni a lakbért, és egyéb háztartáshoz szükséges dolgokat.
- Figyel csak! Tényleg nem is tudom, hogy mit mondhatnék! Nagyon hálás vagyok, de eldöntöttem, hogy szeretnék a magam lábán megállni! Megérted?! - nézett vele kérdőn farkasszemet, míg barátnőjének így is negyvenöt percbe beletelt mire sikerült meggyőznie, hogy attól nem lesz se gyávább, se gyengébb, ha most elfogadja segítségét. Ki tudja? Meglehet majd később, ha már fényes karriert tudhat maga mögött még az is lehet, hogy meghálálhatja!
- Figyelj! Sose szégyell segítséget kérni! Egy erős, független csaj,mint te igenis kérjen segítséget az induláshoz! Szerintem ez tökre természetes! És ha nem jönnének be a számításaid na bumm! Akkor sem dőlt össze ez az átkozott világ! Megyünk a magunk útján és valahogy folytatjuk tovább! - jegyezte meg, és pár hét alatt könnyedén összeszoktak, mintha mindig is együtt éltek volna. Tudták, hogy ki mikor kel fel, mikor fekszik, és bagatell feleslegeségekkel eszük ágában se volt háborgatni a másikat. Igaz, ami igaz néminemű kisebb fejtörést okozott, ha a barátnője idősebb pasija betoppant egy kis görbe légyottra, addig neki illdomos volt kerülni, vagy sétálni egyet a társasházhoz közeli játszótéren, vagy parkban. Később aztán előszeretettel tárgyalták ki - akár éjszakába nyúlóan is -, a pasis ügyeket.
- ...És milyen volt vele? - kérdezősködött mohón, kíváncsiskodva, csillogó szemekkel.
- Jaj, hogy lehetsz ennyire butuska! Valósággal a mennyekben éreztem magam! Olyan gyengéd, annyira romantikus! Mindig mondom, hogy egy idősebb férfi ezerszer jobban tudja mi kell a nők boldogságához, mint ez a sok agymosott, szánalmas, üresagyú kis mitugrász, akikkel csak úgy hemzseg ez a lakatlan város.
- Szerinted nekem is jogom van a boldogsághoz?! - kérdezte kicsit szomorúbb, érzelmesebb hangon.
- Na ná! Még szép! Hogy kérdezhetsz ekkora hülyeséget, mi?!
- Nem is tudom! Tudod annak a flúgos kisöcsémnek már van családja, én meg még mindig úgy érzem, hogy nem találom a helyemet! Tudod, hogy van ez! Néha az őrületbe képes kergetni!
- Hát persze, hogy tudom csajszi! Figyelj! Hivatalos vagyok egy V.I.P. buliba, és plusz egy főt vihetek magammal! Mit szólnál, ha elvinnélek! Ki tudja? Hátha szerencséd lesz, és kifogsz magadnak egy dúsgazdag, üzletember pasit, aki nem csak átkozottul jóképű, de van is mit a tejbe aprítania! Van? Van kedved hozzá?!
- Miért is ne! Ártani nem árthat! - egyezett bele.
Így történt, hogy barátnője elvitte a belvárosi negyed talán legexkluzívabb, legfelkapottabb helyére, ahova az egyszerű átlagemberek még csak be sem tehették a lábukat, hiszen meglehetősen borsosak voltak az árak. Amikor a nagydarab gorillatestű biztonságiak kérték a jegyüket barátnője felmutatta az övékét és a biztonsági kordon szalagja hirtelen kinyílt előttük. Ennek az exkluzív szórakozóhelynek az volt az egyik speciális szolgáltatása, hogy külön, félreeső klubszobákat és V.I.P. szektorokat alakítottak ki a valóban nagyon hírhedt, és híres törzsvendégek részére, akik már valósággal égtek a vágytól, hogy kiengedjék a zaklatott mindennapjaik gőzét, és terhes, kellemetlen feszültségeit.
A két fiatal lány máris belevetette magát a bulizás ereszd el a hajam fékeveszett táncaiba. Együtt riszálták hivalkodóan a csípőjüket, és borzolták össze frizurájukat, ha egy-egy ritmikus diszkó, vagy underground szám ritmusa ezt így kívánta és - nem tagadták -, de előszeretettel hízelgett a hiúságuknak, ha a legtöbb díjnyertes falubikája, vagy alfahímek nyálcsorgatón a bárpultnál tömörülve legeltethették rajtuk kigúvadt szemeiket. Néhányan nem voltak restek, és máris bepróbálkoztak.
- Sziasztok lányok! Na, hogy tetszik a buli? - kezdett táncba előttük egy partiarcnak kikiáltott, sportos, zselézetthajú pojáca, aki azt gondolhatta magáról, hogy a világ közepe.
- Bocsika bunkóka, de mi nagyon jól elvagyunk egymás között! - azzal a barátnő megforgatta kezével a másik lányt, akit kissé meglepett ezzel a furcsa tettével. A sportos majom kissé bosszúsan, hitetlenkedve tovább állt egy másik hölgytársasághoz, hátha valaki a horgára akad, miközben villogó tekintete továbbra is azt üzente a két barátnőnek, hogy ezért még meg lesztek leckéztetve egyszer.
Hajnali három óra is rég elmúlt, amikor a két barátnő hazaindult a koromsötét pesti éjszakában. Azonban néhány keresetlen lépést után a dörzsöltebb barátnő leintett egy arrafelé várakozó taxit, és nem számolva a költségeket hazavitette magukat a lakásukra, hogy kiadósan megpróbálják kipihenni a bulizós nap emlékeit.
Másnap mindketten kiadós fejfájással, és végtaghasogatással ébredtek. Úgy tűnt a reggeli méregerős kávé egyszerre kicseréli, és kiadósan fel is pörgeti mindkettejük szervezetét.
- Figyu! Mit szólnál, ha egész nap csak lazítanánk! Tartanánk egy közös házavató bulit? Vagy csak kószálnák a városban? Semmi értelme elpazarolni egy pompás, pazar délelőttöt, hogy elmenjünk dolgozni. - vetette fel ötletét.
- Figyel! Ne akarlak megbántani, de nekem ez egyáltalán nem pálya! A magam lábára akarok állni, és ha minden egyes nap szétbulizom az agyamat akkor sosem tanulok meg önálló döntéseket hozni! Úgyhogy bocsi, de ez sajnos nem fog menni! - felelte a másiknak, aki szemlátomást kissé megsértődhetett ezen, mert leugrott a vegyesboltba és csupán csak akkor került elő, amikor Helga már rég elment.
Az esélytelenek ősnyugalmával érkezett meg az állásinterjúra. Már előre eldöntötte magában, hogy semmi esélye sem lesz arra, hogy pont őt fogják felvenni, hiszen mostanság inkább a kapcsolatok, és egyáltalán nem a szakvégzettség domináltak. Önmagában mégis eldöntötte, ha ehhez az kell, hogy egyetlen nap akár négy-öt meghallgatást is a háta mögött tudhasson, ám legyen, de valaminek akkor is történnie kellene.
Hatalmas, fekete asztalt látott, és kilenc kíváncsi, árgus szemekkel fürkésző változatos életkorú embert, akik - úgy tűnt -, mindannyian egyedül rá kíváncsiak. Szorongva, kisebb gyomorgörcsös izgatottsággal foglalt helyet, ám a külvilág ebből szinte semmit sem vehetett észre. Magabiztos, talpraesett, és rátermettnek mutatkozott. Egy olyan nőnek, aki tudja mit akar. Már csak az volt a kérdés: miként és hogyan akarja elérni?
- Üdvözöljük Helga! Nagyon érdekes a portfóliója, és az önéletrajza! - kezdte egy középkorú, befolyásosnak tűnő, öltönyös ember, aki kivesézett szinte mindent, és szeretett mindenbe belekontárkodni. Most így úgy érződött, hogy változatos keresztkérdéseivel azon mesterkedik, hogy kiugrassza a nyulat a borokból, és kiadósan felbosszantsa Helgát. Ám Helga rájött erre a kis stiklire, és vette a lapot.
- Miért is akar a mi cégünknél dolgozni? Mit gondol hol lesz öt-tíz év múlva kezdetű kérdésektől egy idő után valósággal szeretett volna a falnak menni, vagy jócskán kitépkedni a haját tövestől, hiszen bagatell, semmitmondó kérdések voltak. Olyanok, melyet a legtöbb esetben az adott munkáltató csupán csak figyelmes illendőségből, és nem elszánt akaratból kérdez meg leendő alkalmazottaitól. Viszont úgy tűnt, hogy Helga tettre készen, kissé cinikus daccal válaszol minden feltett kérdésre, és arra törekszik, hogy még véletlenül se ülepedjék le és süllyedjen csöndbe az adott meghallgatás.
- Nos... igen! Nagyra értékeljük a válaszait! Pár napon belül majd értesítjük! Köszönjük, hogy befáradt! - közölte semlegesen, már-már unalmasan a középkorú ember. Úgy tűnt ő lehet a főnök ebben a társaságban.
Helga is megköszönte a lehetőséget, majd távozott a helységből, gondolván, hogy ő lenne az utolsó, akit alkalmaznának. Előbb vesznek fel egy szilikonnal felpumpált, csicsergő cicababát, aki egy mondatot se tud összerakni, viszont vadítóan dögös a megjelenése, és úgy látszik a mostani világban ez a megfelelő belépő az egyedüli sikerességhez. A délelőtt közepén járt, és Helga kezdte elveszíteni dinamikus optimizmusát, és reményteljes bizakodását, hogy ebben a városban egyáltalán találhat magának egy szakmai kihívásokkal kecsegtető állást.
Nem így barátnője, aki jóformán egész napját könnyen, lazán, és újabb bulizással töltötte, ahol persze volt alkalma összeismerkedni egy nagy rakás emberrel, akik készségesen névjegykártyákat, és mobilszámokat osztogattak neki. Úgyhogy, amikor késő délután magasságában váratlanul hazaállított, és kirakta a kis dohányzóasztalra begyűjtött zsákmányát legnagyobb csodálkozását az váltotta ki, hogy Helgának volt annyi mersze, hogy állásinterjúkra caflasson egész álló nap.
- Csajszikám! Tanuld meg, hogy ebben a városban, ha boldogulni akarsz kapcsolatokra van szükséged! Látod mit hoztam én, pedig csak hét órát töltöttem egy buliban, és máris lehetőségek egész tárháza nyílt meg előttem! Na, nézd csak meg őket! Ha találsz valami kecsegtető ajánlatot ne habozz és tárcsázz, vagy küldj emailt! - cseppet sem zavartatta magát ott helyben, cipővel lábain letelepedett a kanapéra és máris húzni kezdte horkantva a lóbőrt.
Helga figyelmes precízséggel böngészte át a névjegykártyákat és azon cégeket, ahol a kártyák tulajai dolgozhattak. Egyik-másik cégnek még a nevére is sikerült rágugliznia.
Amikor barátnője kiadós émelygő hányinger kíséretében magához tért jó erős, gőzölgő kávé várta a konyhában, és Helga, aki kijelentette talált egy céget, ami felkeltette a szakmai érdeklődését. Holnap meg is próbálja, hátha szerencséje lesz!
Így történt, hogy másnap délelőtt kilencre Helga és dörzsölt barátnője mindketten megjelentek az adott cég hatalmasnak tetsző irodaépülete előtt és találkozót kértek egy-két HR-munkatárssal, akik - nem tudni miért -, közvetlenek, készségesnek bizonyultak, és Helgát azonnal fel is vették. Lehetséges, hogy a legjobb barátnő szólt az adott cég fejeseinek, hogy érkezni fog hozzájuk egy talpraesett nő, aki szeretne egymaga karriert építeni? KI tudhatja? Helga mindenesetre úgy érezhette, hogy végre kezd egyenesbe jönni változatosan alakuló élete, ami - a jelek szerint -, telis-tele volt meglepetésekkel.

KORCSOSULÁS KÍVÜLRŐL

Álltál-e már valaha önmagad ítélőszéke előtt,
mikor már a bizton elsuttogott kint
és bent egy és ugyanaz?!
Ahol a testtartás, testhelyzet,
gesztikuláció már mind nem számít,
csupán egy nyomatékosító kifejezés
valami lényegesebb előkészítésére.

Ahol hozzátartozóidhoz való bizalmi-személyes
szomszéd-viszony is
inkább felértékelődik vagy éppen kicserélődik?
Ilyen feltételekkel az abszolút igazságszolgáltatás
alapképlete egyszerre érvénytelen
s megkérdőjelezhető!
Megmarad viszont egy brutális,
érzéketlen ragaszkodás az egyik oldalon,
míg a nyers, természeti axiómák a másikon.

Néhány éve még bizton bűn
volt ha kakaóscsigát csent,
lopott valaki, míg manapság ezt
megélhetési bűnözésnek nevezik.
Újgazdag üzletemberek dóügyeskedésekből
teremnek gombamódra luxusingatlanok
nem csupán a Bahamákon, de már a Holdon is.
Nonszensz, groteszk,
abszurd körülményekből már minden esetben
az átlagemberek jönnek ki rosszabbul,
hisz ők a mindenkori apró
láncszemfogaskerekek
egy irányító gépezet agyában,
míg a többség a szimplán
irányító rendszergazda.

Álltál-e már valaha önmagad ítélőszéke előtt?
Aki onnét jössz, ahol a brutális
asszonyverés szenzáció,
s inkubátor-melegben sírdogálnak
reménykedő kisded-csecsemők.
S ez csupán egy újabb sanda-csalfa lépés
az ún. jóléti állam megteremtése előtt.

ahová nem terem se babér, sem állomállás,
extra egészségügyi platinum
szolgáltatás csupán azoknak,
kik busásan megfizetik.
Ahol a Janus-arcú igazság
hiánya is bármikor elsüllyedhet,
mint a malomkő a tavak
felszínére becsempészett.

Mondd csak?
Aki prédikátorok olcsó,
ígérgetős prédikációival hiteget,
hogy egyszer talán majd csak jobb lesz,
de az se most lesz,
hogy az állítólagos munkahelyek
is kinőhetnek sivatagos Senki-pusztaságon,
ahol a profitot megint csak
nem az egyszerű embereknek mérik.
Miként lehet még eltűrni ezt
az alattomos beletörődést,
közönyösített meghunyászkodást
a halszemű, gyilkos béke nevében?!

VÉLETLENSZERŰ KÖRÜLMÉNYEK

Először arra gondolt, hogy tesz az egész világra. Ugyan már! Ki a fenét érdekel, hogy elégtelenre sikeredett a dolgozata ráadásul éppen szófajtanból? Már sokszor figyelmeztette az illetékes docensasszony, hogy jobb lesz vigyáznia magára, mert ha így folytatja - tetszik, nem tetszik -, meg fogja buktatni, és akkor majd nézhet, mert mondattanra se mehet.
- Sándor legyen olyan jó és adja le ezt a magyar szakot! Lássa be kérem, hogy az Ön értelmi képességei meghaladják ennek a szaknak az elvárt követelményeit. Arról meg nem is beszélve, hogy az Ön személyisége demoralizálja azon kiváló hallgatóinkat, akiknek az intelligencia hányadosa jóval meghaladja az Ön teljesítményét. - Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon a pápaszemes, kék, gülüszemű boszorka vajon egyszerűen csak nyíltan megalázza, és folyamatosan sértegeti nyelvészeti tantárgyakban jócskán lemaradó tanítványát? Ám annyi bizonyos, hogy nem sokkal a második szemeszter megkezdése előtt szándékosan megbuktatta, és egy kisebb, baráti eszmecserére hívatta a tantestületi szobába a Bölcsészeti Karon.
- Jó reggelt! Kérem foglaljon helyet! Bizonyára rendkívül izgul döntésem miatt! - kezdett hosszúra ígérkezett mondókájába. - Sajnos kénytelen vagyok megbuktatni magát kedves Sándor! Tudom, hogy igyekezett és példás szorgalmára, kitartására, emberi helytállására a legtöbb kollegánál sem volt panasz, és fantasztikus szabadverseket is firkál, de lássunk azért tisztán nemsokára mondattan, és szintagmatan kollokvium, majd szigorlat is vár magára és amikor ott lesz a finishben egy lépcsőfokkal a diplomája előtt ugye maga sem szeretné, ha a többi tanár előtt kellene ismétlővizsgát tennie?!
Sándor porig volt sújtva. Az egykori barátságos, kedves, pufók arcon most jócskán meglátszott a kisemmizettség, a tartós reménytelenség és apokaliptikus elhagyatottság minden változata. Mint akit szándékosan elgázolt egy robogó gyorsvonat, és hogy a mozdonyvezető biztosan meglegyen róla győződve, hogy jó munkát végzett még egyszer áthajtott a tetem feje felett biztos, ami biztos alapon. Mintha a fokozatosan mélyülő, enervált sötétség szippantotta volna be magába, mint egy totálisan magára hagyott, védtelen állatot, aki egymaga képtelen kitalálni a kerek erdőből, és ezért a nagyobb ragadozó fenevadak zsákmányává válik. Búsa, kopaszodó fejét mélyen lehajtotta, és bár minden töredék igyekezetével azon volt, hogy visszafogja magát az utolsó mondatok egyikénél rögvest elszakadt a cérna és elpityeregte magát.
A marcona docensnő levette szemüvegét, mely alkalmas eszköz volt arra, hogy hivalkodó tekintélyét minden esetben szem előtt tarthassa, és máris rágcsálni kezdte műanyag szárát; látszott töpreng, gondolkozik. Úgy tűnt időt akar hagyni szerencsétlenséggel sújtott tanítványának amíg egyszerre megemészti, és hozzászokik a hallottakhoz, melyeken már soha az életben nem fog tudni változtatni.
- Nézze Sándor! Ha azt gondolja, hogy nem kedvelem magát akkor téved! De sajnos meg kell értenie, hogy ez itt már egyetemi szint, és minden hallgatóval szemben szabályokat szükséges alkalmazni! Minden évben igyekeztem nyomon követni a fejlődési szintjét, és konzultáltam néhány kollegával. Az irodalmi kurzusokat példás előmenetellel teljesítette. Valósággal szárnyalt a vizsgákon. Fejből mondott memoritereket! Sarus tanárnő valósággal az egekig magasztalta, de sajnos a nyelvészeti órákon az ember örülhetett, ha hatvankét pontos zárthelyi dolgozatokat sikerült produkálnia. Nagyon szeretném végre tudni azt, hogy miért történt ez így?! A helyesírása katasztrofális! Mintha nem ismerné az ábécé betűit sem! Vagy szavakat, és betűket téveszt, vagy gyerekes helyesírási hibákat követ el, aminek szintén nem tudom az okát! - a docensasszony minél inkább úgy tűnt hogy belelovalja magát kissé nyers, kibírhatatlan fellengzőséggel mondandójába hallgatóján egyre jobban és jobban látszott, hogy már csupán egyetlen hajszál választja el a tulajdonképpeni elviselhető valóságtól.
- Látom magán, hogy most valószínűleg engem hibáztat, és tart minden baja okozójának! Rossz teszi! Figyelje meg, hogy nem maga az egyetlen, akinek nyelvészeti tantárgyakból problémái vannak, mások felül tudnak emelkedni azokon a dolgaikon melyeken változtatni szeretnének. Maga miért nem kért segítséget?! Amióta betette a lábát erre az egyetemre én még egyszer sem hallottam, hogy Bányai Sándor kért volna bárkitől is segítséget! Erre a kérdésemre tudna felelni?! - farkasszemet akart volna vele nézni, ám Sándor úgy érezte a veséjébe akar látni, ezért még erősebben leszegte a fejét, és inkább mindvégig a koszos parkettát bámulta, melyet a - jelek szerint -, elfelejtettek feltakarítani.
- Nézze! Kénytelen vagyok megbuktatni, mert most még nem hisz nekem, de higgye el, hogy harmadik félévben vért fog izzadni szintagmatanon, és mondattanból! Ugyanakkor úgy hallottam Vadász tanár úr pszicholingvisztikai óráin nagyon rendesen, példásan megállta a helyét. - a docensasszony kinyitotta a keménytáblás, koromfekete leckekönyvet, amit a hallgatók - maguk között csak -, halálkönyvként emlegettek, majd cirkalmas írással valósággal bevéste a hátsó vizsgalapra az elégtelen érdemjegyet, aztán visszatolta diákja orra elé a leckekönyvet.
- Természetesen, ha bármiben tudok, akkor igyekszem magának segíteni, de négyszemközt szólva sajnos semmi esélyt se látok, hogy maga akár valaha is eltudná végezni a magyar szakot. - kimérten, szigorúan felállt ültő helyéből, kézfogásra nyújtotta gusztustalan, májfoltos, pergamenbőrű, göcsörtös kezét, és kezet fogott a pityergő hallgatóval. Sándor tántorogva, megalázottan, leforrázva lépett ki a nyelvtudományi tanszék komor szobájából, miközben egyre csak azok a baljóslatú, és nem sok reménnyel kecsegtető, kemény, érdes szavak visszhangoztak fejében, melyeket az imént hallott tanárától.
,,Akkor most mihez is kezdjek?!" - tette fel önmagának a kérdést, és miközben igyekezett észrevétlenség homályával elhagyni a Múzeumkörúti A-épület fenyegető helységét arra gondolt, hogy azok a röpke, butuska, naivan gyerekességszámba menő, idillikus álmok, melyeket már a gimnáziumban megfogalmazott, és magáévá tett rögvest szemétre kerültek, hiszen nem teljesülhettek.
Útközben, mint rendesen betért az egyik antikváriumba, mert mániákus hittel vonzódott az ismeretlen költők verseihez, és arra gondolt, hogy autodidaktikus módszerekkel tovább műveli saját magát. Tipikusan olyan porlepte köteteket igyekezett leemelni a polcok ódon fogságából, melyekről lerítt, hogy elhanyagolt árvaságukban a kutya sem veszi meg őket. S ahogy a hátsó lapokon figyelmesen megnézte a ceruzával beírt árakat arra gondolt egyszerre öt könyvet is vehet. Sajátságos, sovány vigasz volt ez számára egy megalázó, sikertelen nap után, ám gondolta nem szabadna hagynia, hogy velejéig elkeserítsék, megtörtté tegyék az események.
- Üdvözlöm kedves Sándor! Hát hogy vagyunk ma? - lépett oda hozzá fekete téli kabátban, vörös nyakbavaló sállal, és babonázó tenorhanggal kedves XX. századi irodalom tanára, aki nagy színházrajongó hírében állt, de amellett előszeretettel elegyedett szóba több diákjával, mert kíváncsi volt a hallgatói mit gondolnak az adott szerzőkről, akiket oktatott.
- Jó napot Professzor Úr! Bocsásson meg... kicsit elkalandoztam... - jött a válasz.
- Hát azt látom kedves barátom! Hadd lássam csak, miket válogatott! - máris elvette a köteteket és figyelmesen tanulmányozni kezdte őket. Időnként helyeslően mormogott, hümmögött, vagy éppen komótosan bólintott.
- Látom nagyon precízen szolgálja az irodalom ügyét! - adta vissza a köteteket. - Gondolom a Márai-elvet igyekszik követni.
- Igen! Magam is úgy gondolom, hogy a még fel-nem-fedezett írókra, költőkre különösen nagy gondot kellene fordítani!
- Látja kedves Sándor ez az a közös irányvonal, melyet nem ártana az oktatásba manapság hasznosítani, és belevinni! Ám sajnos a szabályokat nem mi diktáljuk! Úgy értesültem, hogy verseket is írt! Őszintén gratulálok! - rázott vaskosan kezet ifjú tanítványával. - A nyelvészeti kollegákkal pedig ne foglalkozzon. Nekem is kellemetlen fejtörést okoztak, de meglássa, ha átvészeli ezt a nehézkes időszakot könnyebben boldogul majd a nagybetűs életben! Ha megkapja a diplomáját keressen fel nyugodtan, hogy nyugodtabb körülmények közt folytathassuk kulturális eszmecserénket. - a bölcs professzor még egyszer jó erősen megrázta Sándor elgémberedett kezét, aztán kilépett a téli városba. Sándor valamivel jobb kedvvel szállt fel a buszra és ment haza.
Később kereszt féléveznie kellett főként a nyelvészeti tantárgyai miatt. S abban a pillanatban, hogy megkapta diplomáját felkereste kedvenc professzorát, akivel igazi baráti viszony alakult ki, és aki továbbra is segítette Sándor nehézkesen induló, irodalmi pályáját, hogy kicsit bekapcsolódhasson a modern, kortárs irodalom vérkeringésébe.

BOLDOGSÁG-MORZSA

Blaszkó Antal egyetemista azt gondolta ennél rosszabb napja bizony már ritkán lehet. Elvégre a karácsony közeledtével csak minden emberfia kicsit megjuhászodik, vagy megszelídül, és ezekben a napokban hajlamos elnézőek, empatikusabbak lenni, mint mondjuk a hét többi napjain.
Édesanyja fejéből pattant ki a ragyogó, sziporkázó ötlet, hogyha egyszer már karácsony lesz mi lenne, ha fejenként egy szaloncukrot és persze pár kedves-baráti szót adna csoporttársainak, és kedvenc tanárainak ajándékba. Hátha ez fogja majd meghozni, és elindítani a tulajdonképpeni barátkozás motorját.
Fél kilencre kellett órára jönni. Már megint egy istenverte nyelvtörténet óra. Ha anno tudta volna, hogy az irodalom, és a könyvek szeretetét sajnos az egyetemen másként méricskélik egészen biztosan szakot módosít, vagy amennyiben ez nem lehetséges megpróbálkozik olyan tanárokkal, akik azért még hírből ismerhetik valamicskét az emberi tisztesség aprócska szikráját.
Miközben szemenként vette elő, és egyenként rakta ki bensőséges szeretettel a díszes szaloncukrokat a padokra észre sem vette, hogy egyik legkedvesebb, nagymamakorú tanárnője lép be álmélkodva a terembe.
- Nahát kedves Antal! Ez igen! Micsoda figyelmesség! - nyugtázta kedvenc, különc tanítványa igyekezetét a rendkívül jószívű tanárnő, akinél nem létezett egyes, viszont annál élvezetesebbek, és érdekesebbek voltak irodalomtörténeti órái. - Látom, hogy Önből fantasztikus pedagógus lesz egyszer! - szívből jövőn, őszintén mosolygott, mint az a jószívű nagymama, aki nagyon szereti unokáit.
- Kezit csókolom tanárnő! Köszönöm szépen! Eltetszik fogadni egy... szaloncukrot...? - nyújtotta tétován, kissé félszegen a cukrot a tanárnő felé, aki közvetlenül elfogadta, és úgy tűnt ennél becsesebb, és felbecsülhetetlen ajándékot még életében nem kapott. Máris megpuszilta két oldalról tanítványát, ami a felsőoktatásban meglehetősen szokatlan, nagyvonalú elismerésnek, és gesztusnak számított.
- Őszintén kívánok Önnek és kedves szeretteinek meghitt ünnepeket! - válaszolta, majd még egy mosolyt küldött ajándékként Antal felé, aztán kilépett a teremből, és ment a dolgára.
Időközben szállingózni kezdett a harminc főből álló hallgatósereg az órára, és mindenki lázas izgalommal találgatni kezdte, hogy vajon mit akarhatott kedvenc tanárnőjük Antaltól?
- Szia, reggelt! Na? Mit akart Ildi néni? - kérdezte egy felettébb kíváncsisodó, egzotikus szépségű lány, akit nem különösebben izgatott, hogy vajon hányast kap majd nyelvtörténetből, mert hármasnál rosszabbat eddig még sosem kapott. Antal sokszor kínozta önmagát, hogy ő miért kap állandóan elégtelent, amikor annyit görnyed, izzad szinte napestig íróasztala felett, hogy a nyelvtörténet száraz anyagát a fejébe biflázza, hogy az szinte már embertelen, még sincs eredménye.
- Csak nem vagy kíváncsi kedves Eszter? - kérdezte meglepetten, mintha most hallaná először ezt a kérdést.
- Jól van nagyokos! Ha nem mondod meg többet nem segítek neked szófajtanból! Aztán megnézheted magad!
Úgy tűnt, hogy ez használhatott, mert Antalnak jócskán inába szállt a bátorsága, mert rögtön elmondta mi történt:
- A tanárnő csak azért ugrott be, hogy kellemes ünnepeke kívánhasson mindenkinek, én pedig adtam neki is egy szaloncukrot! Most jobb? Most boldog vagy?!
- Jól van! Nyugi! Nincs gáz! Köszi, hogy elmondtad!
- Kapsz te is egy szaloncukrot!
- Juj, de jó! - kezdett ujjongani. - választhatok én?
- Hát... nem bánom! - kinyitotta a kis nejlonzacskót, majd megvárta míg a finom kezecskék matatnak a megfelelő cukrok után. Végül a lány kivett egy megfelelő szemet.
- Nagyon köszi! - azzal máris kicsomagolta és befalta az édességet, mint aki még életében nem evett ilyen finomat.
Később aztán egyre több - főként hölgyekből álló csoporttársak kezdtek bazsalyogva, szinte új emberként kacérkodó, flörtölő pillantásokkal megnyerni, és magukhoz édesgetni a félszeg egyetemi hallgatót.
Az adjunktus - aki a nyelvtörténet órákat tartotta -, nem volt különösebben férfiideál. Boglyas, fekete göndör haja rövidre vágva is úgy festett, mintha a hetvenes évek diszkó korszakából maradt volna itt. Nagy, kerek szemüveget viselt, mely embertelenül megnagyította két szikepengeként villogó halszerű kék szemét, mellyel gyilkosan, akár egy dögkeselyű, vagy ragadózómadár mindenre és mindenkire. Ha lépett bőrből készült félcipője egyszerre kicsit nyikorgó, sunnyogó hangot is adott, mint az olyan állaté, mely zsákmányát orvul, észrevétlen szándékozik elejteni. Persze egy kis idő múltán már mindenki felismerte, amint a folyosón kissé fennhéjázón, és peckesen lépked.
Amikor belépett a terembe tüstént síri, túlvilági csend telepedett fojtogató, szinte nyúlós, ragadós masszaként az imént még életteli, viccelődős, vidám csoporttársaság tagjaira. Amint meglátta szemüveges, szúrós, sunyi szemeivel, hogy az ő tanári asztalára is titkon valaki szaloncukrot csempészett kissé kedvetlen barátságtalansággal, figyelmeztető tüntetéssel - melyhez talán egyedül csak a tanárnak lehet joga -, a díszespapírú, kecses, finom szaloncukrot azonnal a szemeteskosár mélyére dobta, majd elővette a nagy naplószerű könyvet, és helyet foglalt, mintha ez a hétköznap is ugyanolyan kedvetlen, egyhangú, és szürke lenne, akárcsak a többi.
- Tehát! Kik vállaltak kiselőadás témákat? - kérdezte parancsolva.
Tüstént pár kéz lendült a magasba közöttük Antalé is.
- Igen! Akkor kezdjük talán... Antallal! Ha volna szíves!
Antal kénytelen volt egy hatalmas gombócszerűt nyelni, hogy visszanyerje átmeneti elszánt bátorságát, és talpraesettségét, ami egy ilyen bosszúszomjas tanárral szemben meglehetősen nehézkesen sikerült csak. Nem állt fel, hiszen a legtöbb kiselőadást tartónak csupán akkor kellett felállni, ha erre megvoltak adva az adott feltételek, de az egérlyuknyi kis helyiségben jó, ha összetudták magukat préselni a diákok, így ettől a formaságtól eltekintett a tanár.
- Misztótfalusi Kis Miklós nyomdászt, és nyelvújítót szeretném bemutatni a 17. századból... - kezdte el kiselőadását, miközben a megírt, kinyomtatott, kötelező vázlatokat szétosztotta társai között. Miközben a marcona tanárember is kapott egy példányt.
Miközben Antal igyekezet fejből, saját kútfőből érdekesen eldarálni a megtanult anyagot igyekezett farkasszemet nézni a tanárral, aki hol a naplóba, hol fontos papírjaiba pillantott, és látszólag kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy a lelkiismeretesen felkészült diák beszámolóját figyelmesen meghallgassa.
Antalnak csupán csak tizenöt percre volt szüksége, hogy méltó módon befejezhesse mondókáját, majd amikor végzett érdekességképpen felmutatta a nyelvújító, nyomdászról készült festményt, és egy érdekes, latinnyelvű szöveget, melyet az egyik antikváriumban talált, és ami jutányos áron meg is vett. Hátha még jó lesz valamire.
- Hát... köszönjük Antal az összeszedettségét! - közölte fintorogva, grimaszolva a tanár, mert ha nem tetszett neki valami, akkor telt ajkaival kezdett játszadozni, és úgy mozgatta őket, mintha azok önálló életre keltek volna. - Nem is tudom, hogy vajon megdicsérjem-e magát, vagy később beszámítsam az érdemjegyét a folyamatosan elégtelen zárthelyi dolgozataiba?! - tette fel mintegy csak magának a kérdést, mintha hangosan akarna gondolkozni.
Antal megrökönyödve, néma szótlansággal foglalt helyet. Mint akit egyszerre totálisan leégettek, vagy legalább is leforráztak a hír hallatán.
- Szerintem kurva jó volt a beszámolód hapsikám! - gratulált neki egy vagány, csinos rocker lány, akinek az álla ki volt lőve piercinggel.
- Hát... köszönöm szépen...
Még több és több egyetértő, halk mormogás suhant végig a termen, ami biztosította Antalt afelől, hogy rendesen elvégezte a feladatát, és a hallgatóság méltányolta összeszedettségét. Kivéve a barátságtalan adjunktust.
Az óra hátralévő része az új, velejéig unalmas, és pergamenszáraz tananyag ismertetésével, és magyarázatával folytatódott. Összességében azt lehet mondani, hogyha az ember életében léteznek olyan tantárgyak, melyeket egyáltalán nem kedvel, akkor ez a mostani nyelvtörténet óra pontosan ilyennek érződött.
Minden hallgató gépi üzemmódba kapcsolta át tevékeny agya fogaskerekeit, és úgy körmölt, akár a kisangyal, mert a szigorú tanárnak szokásává lett, hogyha egyszer valamit elmagyarázott azonnal egyetlen rántással letörölte az egész táblaképet, és akik kicsit is lassúbbak voltak máris pórol jártak, mert kérhették el a gyorsírók jegyzeteit.
- Tehát akkor ne feledjék, hogy a téli szünet után vár még magukra egy-egy vizsga, és szigorlat! - jegyezte újra és újra, mint egy állandósított, és nagyon kellemetlen fenyegetést, amit valahányszor újra kénytelen végighallgatni az ember újra és újra beleborzong, és kiveri a veríték. - Azon hallgatók, akik rosszul teljesítenek - itt jelentőségteljesen Antalra nézett -, jobb lesz, ha szorgalmasan megpróbálnak felzárkózni, mert Simonyi tanárnő nem lesz ennyire elnéző, mint amilyen én vagyok magukkal! - a mondat utolsó szótagját jelentőségteljesen megnyomta, mint egy hóhér, aki készül lesújtani a pallossal. Még az az ocsmány, orvgyilkos halszeme is - úgy tűnt -, kísértetiesen villog.
A tanár abban a percben, amint megszólalt a csengő sebtiben összeszedte cuccait, és úgy kiröppent a teremből, mintha bolha csípte volna meg.
- Na végre csajok! Ez kiment!
- Én esküszöm felkötöm magam, ha a következő félévben is ezt a rohadékot kell hallgatnom!
- Én is! Ennél még a Csorba halálunalmas órái is jobbak! Ott legalább lazíthat az ember!
Többen is beszélgettek órák után, és egészen baráti, családias hangulat alakult ki a hölgyek kompániájában. A legtöbben máris kezdtek gondos alapossággal felöltözködni, hiszen időközben a bukós ablakok keresztmetszetében baljóslatúan megjelent az első, szállingózó hópehely, ami egyaránt jelentett totális dúgót a közösségi forgalom vérkeringésében, és tartós időkiesést.
- Hát akkor mindenkinek boldog tetves karácsonyt csajszik! És persze köszi Antal a cukrot! - kötötte meg méretes, nagyalakú sálját egy újabb modellalkatú hölgyemény. - Remélem puskázhatok majd rólatok, ha jönnek a vizsgák januárban?
- Hát még szép hogy!
- Akkor sziasztok! - köszönt, aztán elment.
Antal majdnem teljesen egyedül maradt a halotti csendbe burkolózó, visszhangzó kis egérlyukban. ,,Megfenyegetett a szemét! Semmi könyörület, vagy erkölcsi gátlás! Hogy fogok én átmenni azon a tetves vizsgán?!" - faggatta magát, és egyre kilátástalanabb, elkeseredettebb lett. A hóesés mindig az árva szomorúságot, és a világ számító gonoszságát juttatta eszébe.
- Figyelj Antikám! Szeretnéd, hogy elkísérjelek egy darabon? Én is a Déli pályaudvar felé megyek! Arra gondoltam mehetnénk együtt! - Kati kötött sapkát, színes sálat, és kesztyűt húzott magára, és olyan angyalnak tűnt, akit azért küldtek a földre, hogy őszintén megvigasztalja az embereket. Antalban hamar felébredt a sóvárgó, reménytelenül romantikus szerelmi láng. Misem bizonyítja ezt jobban, mint azok a szánalmas, vége hossza nincs ömlengő versek, melyeket az aula magányában írogatott.
Kissé bizonytalanul bólintott, majd engedte, hogy a lány belé karoljon és együtt lépjenek ki a teremből, és az egyetem kapuján. A felettébb kellemetlenre sikeredett nap után Antal igazán megérdemelt egy szikrányi kis boldogságmorzsát.

TÜNET-FUTAMOK

Szétvirrasztott lelkemből egy pillanat
– s tán már mindenki megrémül.
Aki gyerekkorától tohonya, kövér volt már
talpig fegyvertelen s akit
úgy érdekelt a romantika,
mint másokat a szerelmi szenvedély ő-tüze,
az tán sebezhetőbb
s titokzatosabb maradhatott,
mint vér-könnyeivel
méltón áldozó naplemente.

A megfejthetetlen ösztön-lélek
verem-mélységét
nem láthatja csalfa szem,
csakis kristálytiszta hű szív.
A pecsét, melyet vérző
szíveinkbe belerejtettünk,
mert önmagunk testébe
záródva már egyszerre
záródik s nyitódik minden titkos ajtó.

Megfejthetetlen csillogni kár.
Senkiben se hallatszik annyira
intenzíven a konduló üresség,
mint aki önmagának is foglya maradt.
Kétségbeejtő reménykedés
naponta üres szónoklatokkal
valami mellett ócska-mód mindig hitet,
s eltökélt akaratot tenni:
hogy koronavírus
s válság se válhat már meg.

A Mindenséggel önmagunkat leméricskélni
már alapból véges s reménytelen.
Hazug s rászedett világban
burjánzottan tenyésző pletyka,
propaganda-csorda,
hogy másként is lehet már boldogulni.
Vajon csak a hasznosság ellenpróbája-e az,
ami igazán tartós károkat okoz?

A szív összetörhet örökkön,
de azért dobban még egyre tovább.
Elásott lángolásba oltott álmaink
egyedül hűségesek mi hozzánk.
– Anyagok megkövesült barázdáiba
belesimulni mindig oly nehéz.
Finomkodó ráccsá lesz
már minden ördöglakat,
melyen nyugodt szívvel
átfolyhat félelem s történelem.
Megkarolt sebeket cipel önmagában nappal
s délután. Nem lehet már maradása.
Csupa üszkös seb rabigába önként
még senki se hajtotta meghajszolt bakó-fejét.

Mint akire égbolt zuhanhat rá
minden ember egyszerre felszínes,
alattomos s egyre lakatlanabb sivár.
Veszett méhek között mézes-mázos szavak is
megkárosítnak, tőrbe csalhatnak!

ÉLET, FORDULAT, BARÁTSÁG

Semmi kedve sem volt hozzá, hogy újra állásinterjúra, castingra, meetingre, vagy éppen meghallgatásra betegye a lábát. Úgy is nagyon jól tudhatta, hogy mit fognak a szemébe vágni.
- Őszintén sajnáljuk,hogy befáradt hozzánk, de a megüresedett állást hirtelen elfoglalták!
Mi a szösz! Ki nem állhatta azokat, akikkel mostanság tele volt a bulvár, és a közösségi média csatornái. Előbb a volt szépségkirálynők, majd a celebsztárok, később pedig már az egyetlen sorozatos színészek is műsorvezetői állásokat tölthettek be, persze anélkül, hogy bárminemű szakvégzettségük lett volna hozzá, hiszen a Színművészeti Egyetem se jelenthet mindenhova díjnyertes belépést, és kiváltságot. Vagy talán mégis?
Úgy döntött, hogy megpróbálja egyedül megkötni a nyakkendőjét. Így harminc után ez mondjuk tanácsos lett volna, de kisebb ügyetlenségében a vasalóval majdnem sikeresen elégedte az ingét, így inkább kissé kuszán, és csálén kötötte meg azt az egykori bíborszín nyakkendőt, amit még az apjától megörökölt. S mikor talpig öltönyben, és aktatáskával, és kabátjával készen állt az indulásra apja szeméből egyetlen tekintettel képes volt kiolvasni a megfelebbezhetetlen erkölcsi ítéletet: - Édes fiacskám! Semmirekellő lúzer vagy és leszel mindaddig míg szüleid nyakán élősködöl, és nem csajozol be!
- Köszi apa! Én is szeretlek! Hazafelé hozok ennivalót! - majd elegánsan, észrevétlenül behúzta maga után az ajtót.
Most mihez is kezdjen? Járja megint ezt az átkozott várost egész álló nap állások, meghallgatások után, ahol idiótábbnál idiótább kérdésekkel bombázzák az új húsokat?
- Mondja kérem? Mit gondol? Hol lesz maga öt vagy tíz év múlva? - egy-egy kérdés valósággal felborzolta idegeit, és totálisan kiverte tőle a víz. Legszívesebben kapásból rávágta volna az ilyen kisstílű kérdésekre, hogy: - Honnan a fenéből tudjam, tisztelt Uram?! - De könnyen lehet, ha ennyire könnyelműen, és retrós lazasággal kezel egy-egy HR-es meetinget könnyen lehet, hogy már az első öt perc után egy marcona, legalább százhúsz kilós gorilla biztonsági őr galléron ragadja és egyszerűen kipenderíti az ajtón.
Végül úgy döntött, hogy ha már ennyire választásosan, igényesen kiöltözött inkább betelepszik egy könyvesboltba, addig is nincs szem előtt, és legalább a könyvek birodalmában kényelmesen és láthatatlanul képes elvegyülni, és legalább a kutya sem háborgatja. Betért hát a Rákóczi úti könyvesházba, ahol az előadókon kívül nem sokan fordultak meg legfeljebb ünnepnapokon nőhetett valamicskét a forgalom.
Illedelmesen köszönt. A női eladók felé biccentve meg is hajolt, majd a bolt hátsó részébe ment, ahol a verseskötetek, és az irodalmi kötetek sorakoztak remélhetőleg ábécé sorrendben állítva. Tüstént leemelte egyszerre több ismeretlennek bélyegzett szerzőt is a polcról, és kedvére belelapozgatott, és ujjai között forgatta a köteteket. Észre sem vette, de egy feltűnően csinos, farmert, és kabátot viselő hölgy lépett az üzletbe, aki mintha csak azonnal felismerte volna azonnal mellette termett, és finoman megérintette a hátát:
- Bocsika! Te vagy az Tibi? - kérdezte kedvesen.
- Bocsánat! Ismerjük egymást? - kérdezte, mert még életében nem látott ennyire vonzó, bombázó, szupermodellt. Az ilyen kaliberű nők általában nem olyan kisstílű, szánalmas alakokkal akarnak megismerkedni mint ő. De most úgy tűnik Tibinek szerencséje volt, mert a hölgy úgy tűnik pontosan tudta, hogy kicsoda.
- Kovács Kitti vagyok! Gimi? Ismerős? - kérdezte, hogy felvilágosítsa.
Tibi rövid ideig töprengett, majd amikor megtörtént az azonosítás emlékei között azonnal beugrott a többi emlék is.
- Jaj, hát persze! Elnézését, de annyira... megváltoztál... fantasztikusan bombázó vagy... - hebegte.
A hölgy kellemesen elpirult, és lehajtotta a fejét, majd puszival viszonozta a bókolni vágyó gesztust.
- Igazán annyira kedves vagy! Hát igen! - fordult körbe saját tengelye körül! Ez volnék én! Szerintem a serdülőkor és a gének azért csak-csak jómunkát végeztek! Nem gondolod?!
- Te most hülyéskedni akarsz? Vadítóan fantasztikus vagy! Akár egy szupermodell! Biztosan az is a munkád ugye?!
- Nem jársz messze az igazágtól kedves barátom! Önálló vállalkozásom van, és nem panaszkodom, de nem is szeretek hencegni! Inkább te mesélj? Hogy vagy? Miként alakult az életed a gimi után.
Így történt, hogy a könyvesbolt félemelet részén, ahol - kivételesen -, volt egy pár faasztal, és szék, és helyet lehetett foglalni mindketten leültek, és kellemesen szinte minden témát érintve máris jóízűen beszélgetni kezdtek, akár a régi ismerősök arról, hogy miként alakult az életük?
- ...Hány barátnőd volt Tibikém?
- Nem gondolod, hogy ez kissé sérti a magánélethez való jogot?
- Oh! Nem is gondoltam, hogy ügyvédnek készültél! Elnézést, ha túlzottan kíváncsi voltam! szóval?!
- Ami azt illeti volt valakim, aki csúnyán összetörte a szívemet. De ma úgy gondolom, jobb hogy kiderült, mert majdnem öngyilkosság lett volna a vége! Anyai nagyanyám pofozott fel a lakásomon.
- Jaj szegénykém! Ez borzasztó! Annyira sajnálom! Biztosan nehezen álltál talpra! De azért ugye jól vagy?
- Hát vagyogatok! Egyik napomat töltöm a másik után és próbálok reménykedni hátha megütöm az ötös lottót! - igyekezett humorral feloldani a feszültségét, de nem igazán sikerült a dolog.
- Tiborkám! Ilyesmivel nem illik tréfálkozni! Kértél pszichológus vagy pszihiáter segítséget?!
- Amíg volt egy tanári állásom addig igen, de aztán sajnos másra is kellett a pénz! Most elégedett vagy?!
- Bocsáss meg, én csak érdeklődtem! Beszéljünk másról! Vannak gyerekeid?
Tibi nemet intett a fejével, majd rákérdezett:
- És neked?
- Egy ideig együtt éltem egy idősebb fickóval, de amikor közöltem, hogy szeretnék kisbabát, akkor egyszerűen szakított velem mondván neki már így is van egy rakat kölyke! Szerintem megcsalt engem fűvel-fával, de minvégig korrektség álcája alatt. Később azt mondták azért vonzódom az idősebb generáció tagjaihoz, mert rejtett apakomplexusban szenvedek!
- Á! Értem! Sajnálom!
- És mit tanítottál? Várjál csak! Máris tudom! Fogadni mernék, hogy irodalmat és történelmet! A két tantárgy, ami a gimiben is a kedvenceid közé tartozott! Igazam van?!
- Igen! Pontosan! Sajnos alig öt és fél évet taníthattam, mert az igazgatónő kerek perec kijelentette, hogy nem vagyok neki eléggé szimpatikus, és nem is tetszettek egyéni oktatási módszereim, de mentségemre legyen mondva az érettségin az én osztályom is átment. Tehát akkor mégiscsak valamit jól csináltam!
- Hát ez igen! Őszintén gratulálok, és nagyon büszke vagyok ám rád! Nagy és hosszú utat tettünk meg a gimi óta! Nem tudod, hogy a többiekkel i van?
- Hát sajnos nem nagyon járok táraságba, de a közösségi média oldalakon próbálok infókat szerezni. Úgy hallottam egynéhány osztálytársunk egészen szépen éli az életét.
- Ez most kissé szomorúan hangzott. Enyhe kiábrándult cinizmust véltem felfedezni a hangodban.
- Semmi! Csak rengeteget gondolkoztam az életemről, hogy vajon mit kellett volna másként csinálnom, hogy én is révbe érhessek, vagy hogy nekem is lehessen családom? Néha úgy érzem erősen kifelé megyek ebből az elátkozott időből. - vegyes szomorúság lappangott a hangjában.
- Ugyan már, kedves barátom! Messze van az még! Inkább próbáld meg úgy élni az életet, mintha minden nap egy újabb ajándék, vagy lehetőség lenne az új kezdetre.
- Tudod a nehéz, pesszimista napokkal sokszor semmit sem tudok kezdeni!
- Úgy érted ezt, hogy szimplán csak magányos vagy, vagy egyben depressziós is? - váltott őszintébbre, komolyra a hangja. Úgy tűnt őszintén aggódik régi barátja miatt.
- Hát azt mondanám, hogy ez változó. Néha jobb napok vannak, néha pedig pocsékok.
- Hát ezért kellene néhanapján kicsit kimozdulni az ismerősökkel, meg a haverokkal! Tényleg! Sok barátod lett azóta?
- Hát... nem mondanám...
- Hát ez baj! De semmi vész! Majd változtatunk rajta! Én ismerek pár jófej, megbízható embert, akik nem vágják át a másikat, és akik meg is hallgatják akármi baj, vagy gond van az ember életében.
- Ez jól hangzik.
- Mit szólnál, ha segítenék neked! Mielőtt válaszolsz szeretném, ha tudnád, hogy nincsenek hátsó, alattomos szándékaim. Pusztán azért mondom, mert nagyon fontos vagy nekem, és nagyon sok segítséget kaptam tőled a gimiben. Szerintem minden jobbérzésű ember ugyan így lenne vele. Na? Mit mondasz?!
Tibi tétován, esetlenül bólintott.
- Hát ez remek! Akkor lássuk csak! Első lépés: kiegyensúlyozott párkapcsolatra van szükség, ami kibillent majd a hétköznapok sanyargatott taposómalmaiból, aztán foglalkozhatunk az álláskeresés módszereivel is. Mihez is volna kedved?
- Rengeteget írok, olvasók! Igyekszem nem kiesni a kulturális, kortárs vérkeringésből.
- Ez is nagyszerű! Ismerek pár embert, akik őszintén bízom benne, hogy tudnak segíteni! A legfontosabb dolog az, hogy sosem szabad feladnod, vagy elhagynod önmagadat! Megértetted?! Foggal-körömmel ragaszkodj ahhoz, aki lettél, bármit mondjon is ez a nonszensz, groteszk világ ahol most nap mint nap helyt kell állnunk! - erősen megszorította a másik kezét, majd vetett egy pillantást a könyvekre, melyeket Tibor annyira precíz gondossággal kiválogatott önmaga számára, és gálánsan a pénztárnál kifizette helyette a könyvek árát. Mikor együtt kiléptek a könyvesboltból Tibor nem győzött hálálkodni gimis osztálytársnőjének, hogy ennyire kedvesen, önzetlenül félretéve mindent és mindenkit hajlandó volt segíteni neki. Hiába ritka kincs az igaz barátság. Egymásba karolva sétáltak végig a kellemes ősz végi napon a Rákóczi úton miközben vége-hossza nincs részletesen megbeszélgették életüket.

ANGYALI SEGÍTSÉG



Balázs a pufók, molett emberke egyszer csak váratlanul csörömpölést, apróbb zajt hallott a fürdőszoba irányából, később mintha rejtélyesen valaki újra kinyitotta volna a zuhanyrózsát. Pedig úgy emlékezett, hogy mindent pontosan, precízen elzárt.
,,Ki a fene lehet az? Csak nem tört be valaki a lakásba mialatt éppen a konyhában reggelizett?! Elvégre bármi előfordulhat!" - töprengett. Biztos, ami biztos megfogott egy esernyőt, amivel azért kisebb zúzódásokat még mindig lehetett okozni, amennyiben persze az ember jócskán odasuhintott a gonosztevő fejére. Lassan, lopakodva, mint egy tolvaj közeledett a fürdőszoba felé, ahonnét kellemesen zubogó vízcseppeket hallott és váratlanul egy olyan gyönyörű, édeni női hangot, ami roppant szokatlan volt, elvégre főhősünk egyedülálló agglegény volt még harmincöt éves korában is.
- Ki lehet az? Kicsit félek... - jegyezte meg egyelőre suttogva, lábujjhegyen pipiskedve amint készült benyitni az ajtón. A női hang olyan gyönyörűen szólt, és annyira kellemes, mély, gazdag érzelemvilágot tükrözött, mint a legszebb ajándék, melyet az ember valaha is életében kaphat. Mintha egy énekesnő dúdolgatott volna jókedvűen a zuhany alatt.
Jobban teszi, ha kopog! Igaz! Ez jó lesz! Elvégre úriembernek nevelték! No de hát a saját házában azért mégsem kellene ennyire ragaszkodnia a formális konvenciókhoz, vagy igen?!
Végre rászánta magát, és benyitott. A sűrű gőz, és párafelhőkből egy valóságos, rendkívül álomgyönyörű, magas hölgy búj ki, akinek tollas hófehér szárnyai voltak. Mintha csak bújócskázni szeretett volna a zuhanyrózsák cirógató esőcseppjeiben.
- Üdvözöllek! Hogy érzed magad? - kérdezte kedvesen, közvetlenül, és a világért sem zavartatta magát, hogy meztelen.
- Ö... hello... köszönöm... azt hiszem jobb ha... odakint várakozok... - felelte zavarában az emberke. Jobb bizonyos elavult játékszabályokat szem előtt tartani.
Az angyalnak még így is bőséges negyvenöt percre volt szüksége, hogy rendesen elvégezhesse a tisztálkodási szokásait. Felvett egy fürdőköpenyt a fürdőszobai fogasról, és könnyed, szárnyaló lépésekben lépett ki a fürdőszobából, majd egyenesen a nappaliba ment hetyke vidámsággal, mintha mindig is itt élt volna.
- Üdvözöllek ismét! Én egy angyal vagyok! - közölte olyan bársonyos, kedves hangon, mintha a legjobb barátjának mondta volna.
- Ö... hát igen... Balázs vagyok, de mindenki sündisznónak, vagy síró embernek becéz.
- Biztos kíváncsi vagy, hogy mit keresek itt! - meglóbálta vállközépig érő, éjbarna, hullámos haját, mintha zenét hallana, majd félig levetette a köntöst, hogy szárnyai is megszáradhassanak.
- Csak nyugodtan! Annyit mondasz el, amennyit akarsz! - eldöntötte, hogy feleslegesen nem fog faggatózni, az különben sem az ő stílusa. Van abban valami nagyon elítélendő, ha az ember idő előtt fedi fel mások előtt bizalmas titkait.
- Azért küldtek a földre, hogy segítsek neked!
- Elnézését, de nem nagyon értem!
- Azért lettél te a kiválasztott, mert egész életedben rendes, szolgálatkész életet éltél, és messze elkerülted a bűnt.
- Nos, hát... köszönöm, de... mit szeretnél...? Nem vagy éhes, esetleg?! - kérdezte hebegve. Nehezen találta a megfelelő szavakat.
- Mi angyalok nem eszünk, és nem alszunk. De szívesen megkóstolok bármit!
- Sonkás tojásrántotta? Csokis croissant? Vagy csokis müzli? Mit szeretnél enni?
- Nem az a fontos, hogy én mit akarok, hanem, hogy te miként döntesz!
- Értem! Azt hiszem eszem egy kis csokis müzlit! Hozok neked is! - a kis emberke olyan gyorsan kiviharzott a konyhába, mintha futóversenyen venne részt, és tétre menne az egész. Észre se vette, hogy az angyala megelőzte, és ott várt rá.
- Ö... hogy kerülsz te ide?! - hőkölt kissé rémülten hátra, amint meglátta.
- Ne félj tőlem! Bármikor változtatni tudom a helyemet! Akarod, hogy elmenjek?
- Nem szükséges! De most maradj kérlek egy kicsit nyugton! - elővett két műanyag tálkát, majd csokis pelyhet öntött beléjük, és rá némi előmelegített, lágy tejet. Mind a két tálka tartalmát jól összekeverte, majd az egyiket az angyal karcsú kezeibe adta, vigyázva rá, hogy meg ne érintse. Az kissé belsőséges mozzanat lett volna így elsőre.
- Tessék parancsolni! A reggeli előállt! Jó étvágyat! - azzal igyekezett nekilátni sajátjának.
Az angyal hamar leutánozta Balázs viselkedését, és pontosan úgy kanalazta a csokis pelyhet, akárcsak ő.
- Na? Hogy ízlik?
- Hát... finom! Még sosem ettem semmijen földi táplálékot!
- Amikor még élő ember volt azért csak ettél! Nem?!
- Igen, persze de akkor még nem tudtam azt, hogy mennyire értékes a létezés!
- Bölcs igazság! - kissé cinikusra sikeredett a megjegyzése, de titokban hálás volt az angyalnak, hogy később nem tette szóvá.
- Segíteni szeretnék! - nézett rá sűrű, koromszínű szempilláival, és léleklátó őzikeszemeivel.
- Ez nagyon rendes tőled, de nem tudhatom, hogy miben is tudnál segíteni...? - nézet rá tanácstalanul.
- Nincs barátnőd! Nincs olyan állásod, ahol kamatoztathatnád kreatív tehetségedet, és kijelenthetnéd, hogy boldog vagy! Boldog és harmonikus életed lehet, csak akarnod kell! - olyan varázslatos, magával ragadó mennyország-mosolya volt, hogy Balázs úgy érezhette menten beleszeret.
- Kérdésem lenne! Ha mindent tudtok rólam te és a többiek miért csak most döntöttek úgy, hogy segíteni fogtok rajtam?
Az angyalt gondolkodásra, töprengésre késztette a kérdés. Látszott rajta, hogy erősen koncentrál, mielőtt felelne:
- Az emberek sok mindent nem tudnak még a világegyetem működéséről! De szeretném, ha elfogadnád a segítségemet. - hangja annyira őszinte, meggyőző erejű volt, mint egy testvére, vagy szülőé, aki mindenben segít. Balázs sokszor kételkedett már másokban, és számtalan alkalommal önmagában, így kissé bizonytalankodva, de elfogadta az angyali segítséget.
- Rendben! Mivel kezdjük?
- Első, talán a legfontosabb kérdés: mi az, ami örömmel tölt el? Mit szeretsz csinálni?
- Szeretek az irodalommal foglalkozni, azelőtt tanítottam is több-kevesebb sikerrel, de hamar elvették a kedvemet a bürokratikus szabályok.
- Most arra a kérdésre felelj, hogy miért nem találtad meg a lelkitársadat?
- Ne haragudj, de ez nem súrolja szervesen a bizalmas magánélethez való jogot? - nézett rá kérdőn.
- Válaszolj szíved szerint! - kérte az angyal.
- Én próbáltam, de meglehetősen nehéz úgy randizni, és párkapcsolatot teremteni, hogy a legtöbb nőnek pénz kell, és semmi másról se tudnak beszélni.
- Erről mi is tudunk! Volt-e az életedben valaki, akivel azt érezted, hogy jól megértitek egymást, de attól féltél, hogy nem leszel képes boldoggá tenni őt?
- Nem tudom... lehetséges! Őszintén szólva nem igazán emlékszem! Bár várj csak! Annamari egyszer mellém ült az egyik irodalomtörténeti előadáson még az egyetemen. De aztán közbelépett a szépfiú pasija és szerintem azóta szült egy rakat gyereket, és éli az emberek unalmas életét. - Balázs hangjából csak úgy sütött a szomorúság, irigység, és a harag keveréke. Mintha saját életére is folyamatosan neheztelne.
- Jól tudjuk, hogy azóta egyszer hívtad fel 2008-ban, de nem mertél beleszólni a telefonba! Miért?
- Hát jól is néztünk volna ki, ha reggel hétkor, miközben a férje szuszogását is hallgatnom kell megmondom a nevemet, meg hogy mit akarok!
- Tévedsz Balázs! Annamari egyre boldogtalanabb! Hívd fel gyorsan mielőtt végzetes lépésre szánná el magát! - közölte baljóslatúan az angyal.
- És ha nem akar velem beszélni? Vagy elküld melegebb éghajlat felé?
- Bíz a szívedben, az majd megsúgja a választ! Ideje cselekedned!
- Az sem tudom, hogy mi az otthoni telefonszáma?
Az angyal odalépett egy kis jegyzettömbhöz, mely az étkezőben felszerelt telefon mellett volt, ha bármit le kell jegyezni, és azonnal körmölni kezdett, majd leszakította a cetlit és odaadta a hitetlenkedő Balázsnak.
- Ezen a számon megtalálod! Most pedig cselekedj! - utasította.
Balázs tétován, félszegen hívta fel a megadott számot. Mintha a fogát húzták volna, vagy kivégzésre készülődne.
- Kicsöng! Ez jó jel! - mutatott mutató, és hüvelykujjával karikát a győzelem jeleként.
- Halló... tessék?
- Ö... nem tudom, hogy jó számot hívtam-e, Annamari? Te vagy az?! - szólt bele tétován a kagylóba.
- Igen, én vagyok az! Ki maga?
- Én vagyok az! Akarom mondani Balázs... még az egyetemről...
- Juj! - sikoltás, majd örömujjongás tört fel vulkánként a kagylóból. - Kedves Balázs! Ha tudnád, hogy a fél világot tűvé tettem érted! Nagyon hiányoztál! Mikor és hol tudnánk találkozni?
Balázs az angyalra nézett, aki csak bólintott.
- Mit szólnál mondjuk a mai naphoz? Tudod még hogy hol lakom igaz?!
- Persze! Akkor legyen mondjuk... fél tizenegy?
- Nekem megfelel! Akkor gyere minél előbb!
- Repülök hozzád édesem! - Annamari lerakta a kagylót.
Balázs hitetlenkedve tette le a telefont. Még ilyet? Egy olyan gyönyörű nő, mint Annamari végre egyedül csak vele fog találkozni. Ezt el sem akarta hinni. Olyan volt mint valami idióta, fröcsögő romantikus mese, ahol Balázs a főszereplő.
- ...És mit csináljak most?! - kérdezte tanácstalanul az angyalt.
- Vegyél öltönyt, nadrágot, inget egy szép virágcsokrot és a legszebb versedet, amit valaha is írtál! Ne izgulj semmit! Menni fog! - azzal az angyal leült a nappaliban, és kinyitott egy magazint. Kíváncsi volt vajon mennyit változott az öltözködés az ő ideje óta?
Balázs máris rohamléptekkel öltözködni kezdett, mert mintha az idő is siettetni akarta volna örökké rohanó perceit. Nemsokára itt van fél tizenegy és még nincs elkészülve. Talán nem ártana megborotválkoznia, pedig mostanság a borosta hódít. Elővette borotvahabos flakonját és borotváját és alaposan megborotválkozott, majd igyekezett tiszta inget venni, ám későn vette észre, hogy a legtöbb kimosott ingét mindig elfelejti kivasalni. Ám, ha az embernek egy mentőangyala van akkor már egész más a helyzet. Az ing ropogósan ki volt keményítve, és úgy ki volt vasalva, mintha vadonatúj onnan került volna ki a kirakatból.
- Na? Szerinted, hogy nézek ki? - kérdezte felöltözve az angyal elé állva.
- Ha megengeded! - az angyal rögvest felpattant, és megigazította a kissé féloldalasan, csálén álló nyakkendőt. - Most jó!
- Lehetek őszinte?
- Csak bátran!
- Nem tudom, hogy látszik-e, de nagyon izgulok! Mit mondhatnék annyi év után?
- Nem kell fölöslegesen emésztened magad! Mondd azt, amit a szíved diktál! Meglásd, ha a hölgy valóban szeret rögtön megfogjátok találni a közös hangot!
Néhány órával később háromszor csengettek a kaputelefonon, majd amikor Balázs benyomta a nyitógombot, és meghallotta az ósdi liftet amint fölfelé viszi utasát, szerette volna megköszönni az angyalának, hogy ennyit segített neki, ám az angyal hirtelen finomszemcséjű, aranyló porszemekké vált, melyek megtapadtak a tárgyak felületén.
Amint Balázs kinyitotta a bejárati ajtót szíve máris önkéntelenül is megsúgta neki, hogy Annamari volt, és lesz mindig is az igazi. Ahogy egymásra mosolyogtak mindkettejüknek egyformán dobbant meg szerelmes szíve.

A LÉNYEG ÁLARCA

A tapintható, biztos távolság már oly mindegynek tűnik,
akár két hősszerelmes között
a bizton kifeszített s most imbolygó trambulin.
Két szobába orvul belépő,
lopakodó csend, mely magakelletőn bárkit,
bármikor átölel s nem is várhat viszonzást.

Jönnek-mennek az összetett emberi érzések
szótlanul dühöngve újrarendeződött
baljóslatú jel: lassú, irigykedő vádolások,
fogcsikorgató ítéletek, végül kétes,
bohém romantikák járkálnak
a feloldódni vágyó vágyakban.

Visszaiszol már a mélyülő,
sok sebekből duplán vérző lélekből
a burok-magány is.
Úgy kívánják egymás gazdag,
pőre testét, akár árván maradt
csecsemők az éltető anyai melleket.
Nem fekhetnek már egymás mellett
harmóniák titkos ágyába burkolózón
s ezt ők is nagyon jól tudják.

Babonázó, bűvös éjszakák orv-vásznán
szorgos tiszavirág-szeretők módján
Mindenség-áldozatokként feküsznek s égnek el.
– Lassú szembefordulás a végesülő
boldog beteljesülés helyett,
mely már talán kicsit
az örök halhatatlansággal is viselős.

Szerelemben is átszellemül két test,
összeolvadó Egy-lélek,
akár az oltár-szentségek
a bigottság fennhéjázósága nélkül.
Egymásra gondolnak alázattal,
mégis erősen s hófehér félelem
lepi meg őket meglepetésként,
hisz nem szoríthatják már
kellőképp egymást magukhoz.

Létet generáló, tudatalatti dallam lép át
egyik jelenkori dimenzióból a másikba.
Egymást pusztítja a jótékony szenvedély,
mikor vérserkentőn egymás ajkába beleharap.
Mint mikor egyszer folyam zuhanó vízében
huncut-groteszk tükörképeink spiráljában
felbukkan egy ezidáig ismeretlen, harmadik arc:

A lényeg álarca.
– Testünk, akár az íj és húr kölcsönhatásban,
jótékonyan még utolszor egymásba feszül;
férfi és nő eggyé fonódik
a Mindenség labirintus-gyűrűiben,
hogy szeressenek,
szeretve lehessenek örökkön!