MEGVÁLTÁS-KERESÉS

Lehullott szirommá lesz szégyen s dicsőség.
Már minden egy új, eltervezett korszaknyi
szárnycsapással dőlhet el, valósulhat meg.
Friss levegő, depresszió-teremtette kétségbeesett
létállapot teljes fölszámolhatósága
– szakadékok hűvös, szivárgó résein
keresztül a fény is sűrűsödik,
ikrásabbá válik, mint a méz.

Alázatos kavicsokkal, kövekkel ritkán ha dobnak meg valakit.
Minden küzdelmek ősi értelme helyett
újra előtérbe került s jogot formált magának
bitorlón a hatalom kicsinyes, alamuszi örököse.
A fogyatkozó Idő mindenkin fájdalommentesen ítélkezik,
ha eljön az ideje óceánok halhatatlan
romantikus ringására kellene,
hogy hasonlítson a fájdalommentes halál is.

A Lét már fokozatokban nyúzza,
zsigerli, fűrészeli önmagát.
Vér-molekulák zubogó szökőkutjai szúrják át
hűségükkel dobbanó szíveit megtévedt lelkeknek.
Mozdulatlanságunk ideje korán ránk talál,
akár a várható időtlenség köztes állapota.
Holnapok titkos lélek-leltár anyagúba,
mint kés a vajba szorgos szolgamód
beleivódik egy befejezetlen élet küzdelmes kálváriája.

Rongyokká összegyűrődött büszke éveink
fogságát őrzik barázda-szántott,
viszontagságos ráncaink.
Elherdált, adakozó könnyeink
– félő -, már nem lesznek elegendőek,
hogy bárkinek is higgyünk,
vagy bocsássunk meg.
Múltak aszú-rágta barlang-mélységeiben
még mindig ott vacog a szomorú gyermeki én.

Tekintetek ős beszédében ritkán fedezhető
fel újra egy-egy lehullott csillagporos látomás.
Ádáz sakál, pestises jelen töri meg testünket.
Pókhálók sora lészen könyvtáraink gazdag sorsa,
ha már mindenütt tahók
s kegyeltjeik diktálják a trendet.
– Enyhülésről jó volna ábrándozni még -,
ha szorgos biológiai mikro-férgek
rágják marcangolva emberek testét.
Gyászkönnyeket termel minden
újabban nem várt sötét óra.

Elveszett életünk mindenkire rátalál,
ha nem figyel eléggé a jelen kincsekkel
terhes pillanataira.
Kihalt, lakatlan, Ninivei városok
szólítják felkent halottainkat!

ERDEI ROMÁNC



Bori sok helyütt megfordult már életében, viszont semmit sem talált annyira hangulatosnak, mint az Északi-középhelység takarós, változatos dombjait. A késő nyári levegőben úgy érezte valósággal magához hívogatja az ezerszínű természet. Volt egy olyan titkos vágya, hogyha egyszer rátalál az igazira, akkor kiköltöznek a nyüzsgő, és levegőtlen nagyvárosi forgatagból, és egy békésebb, harmonikusabb vidéken kezdenek új életet, ahol - remélhetőleg -, a gyerekek is szabad levegőn lehetnek.
A lenyugvó, vérvörös nap mintha megcirógatta volna gyöngéden arcát, ahogy a fénybe bámult behunyt szemekkel, de csupán csak azért, hogy lélekerőt, és bátorságot gyűjthessen.
 Ő kérte ezt a randit. Illetve ez sem volt pontos megfogalmazás. Egyenesen könyörgött a különös, kissé gyerekes, kisfiús mosolyú, félszeg férfinak, hogy hadd találkozhassanak vagy az ő, vagy a férfi lakásán. Már akkor izgalmasnak, rejtélyesnek találta a különös férfit, amikor a Tatai tó partján véletlenül összefutottak. Bori - szokásához híven -, szinte mindig késésben volt, nem is volt különösebben időérzéke, pedig a mobilja, és az ébresztőórája is precíz pontossággal figyelmeztette. Éppen egy halom színes dossziéval hóna alatt rohant egy sétányon, mintha puskagolyóból lőtték volna ki, hiszen rabszolgahajcsár főnöke minden beosztottjától vérprofi maximumot követelt, és nem is tűrt el semmifél ellentmondást, sem fennakadást.
Egy váratlan fordulatban letört csinos cipője sarka, és ez elegendő volt, hogy totálisan kibillenthesse egyensúlyából, és majdnem a földre bukfencezett, amikor váratlanul azt érezte, hogy testét erős, védelmező karok tartják, mintha csak pihenne. Egy rövidke percig ténylegesen úgy tűnhetett, mintha minden megszűnt volna körötte, és csupán csak lebegne.
- Mit csinál maga idióta? Nem látja, hogy késében vagyok?! Azonnal adja ide a dossziékat! - kelt ki magából mérgelődve, pedig csupán az aznapi másnapos nyűgösség beszélt belőle, mert tegnap alig aludt három és fél órát.
- Bocsásson meg drága hölgyem! Parancsoljon! - A vadidegen rendkívül jól szituált, udvarias, és tapintatos férfi segítő és szolgálatkészen összeszedte az elejtett, kissé összekoszolódott, fontos dossziékat, és kicsit szomorkásan máris arra készült, hogy tovább folytassa megkezdett útját, amikor Bori váratlanul észbe kapott, és rájött mennyire lekezelő, szemétkedő, és bunkó volt vele.
- Uram! Várjon kérem... Ne haragudjon, hogy elveszettem az agyamat, és úgy leordítottam Önt, csak mostanság rengeteg dolgom van... - próbálta saját magát menteni kevés sikerrel. A férfi bólogatva elgondolkodott a halottakon.
- Őszintén remélem, hogy nem történt semmi baj! - felelte.
   Végül nagy helyezen megállapodtak, hogy a férfi fogja vendégül látni a saját kis házában, mely az erdő közepén állt Mátraszentimréhez közel, távol az emberek kíváncsi tekintetétől.
Bori először arra gondolt, hogy valami kényelmes, stílusos, kissé kihívó ruhakölteményt fog viselni, amitől ezer százalék, hogy minden férfinek azonnal végzetesen, és elveszetten megdobban rakoncátlan szíve, végül egy ízléses, és divatos kicsit visszafogottabb, szoknyás ruhára esett a választása, hiszen barátnői jó előre igyekeztek figyelmeztetni, hogy az első alkalommal nem a becserkészés az elsődleges cél, vagy a fergeteges szex, sokkal inkább a közös hullámhossz, és közös érdeklődés, a sokat sejtető kíváncsiság fokozása, és fenntartása, aztán a randi végén, majd meglátja, hogy hogyan is alakult a dolog.
- Szerinted hogy festek Cirmi? - kérdezte előbb tükörképétől, majd kiscicájától, aki egykedvű közönyösséggel nyalogatta hófehér mancsait, és úgy tett, mintha nem is figyelne gazdájára.
- Tehát úgy gondolod, hogy főnyeremény vagyok, vagy szimplán csak bombázó? - megpördült hanyag eleganciával saját tengelye körül, és hagyta hogy egy jelentős percig magával ragadja a szerelem ismerős érzése. Magának is fél beismerni, de már legalább tíz éve nem volt tartósnak mondható párkapcsolata. Előbb-utóbb minden kapcsolata megfeneklett; vagy ő volt az, aki félt az elköteleződéstől, és inkább a karriert, és a sikerességet választotta, vagy az illető partnere nem akart se családot, sem gyerekeket. ,,Ez így egyáltalán nem fair! " - szögezte le magában, majd megrázta magát, és tovább lépett.
Ahogy tűsarkú cipőjében óvatosan az erdei házhoz közeledett kivétel nélkül romantikus filmek jutottak eszébe. ,,Vajon miért dönt úgy egy sikeres, és rendkívül vonzó férfi, hogy az erdő közepén, tökéletesen elszigetelt magányban töltse a mindennapjait, ahelyett, hogy a társadalom vérkeringésében venne részt? Miért képtelen sok ember hátra hagyni saját, önző, jól berendezkedett komfortzónáját?" - ezek a kérdések foglalkoztatták, amint könnyed szökkenő lépésekkel fellépkedett a faragott falépcsőkön.
Amint megpillantotta a markáns arcélű, rendkívül jóképű, barnahajú, zöldes szemű férfit szíve egyre hangosabb hullámokat vert. Úgy gondolta, hogy minden férfi megpróbál kőkemény, vagánynak tűnni, akár az acél, de a belső lényük valójában mindig is kiszolgáltatott, és nagyon sebezhető.
A férfi kedvesen mosolyogni próbált, és egész arcán látszott, hogy valósággal majdnem leesik az álla, hogy az illető nő eljött a randira, tehát nem csak átverés volt az egész. Toporogva, tétován szorongatta a nagyméretű rózsacsokrot, és a desszertet. Idétlennek, és ostobának érezte magát, mégis úgy érezte ezért a kivételes nőért már megérte ez az apró figyelmesség. Kijött a házból, lelépett a lépcsőn, és felajánlotta öltönyös karját, amivel könnyedén felsegítheti Borit a lépcsőkön.
- Annyira örülök, hogy... eltudott jönni... szabad...? - nyújtotta karját.
- Igen... - elpirulva csimpaszkodott a férfi erős karjába, miközben hagyta hadd doboljon kedvére fülébe szíve.
- Mondja csak? Enyém lehet a virágcsokor? - próbált kedvesen viccelődni Bori, de látszott, hogy a férfi roppant zavarban érzi magát. 
- Nehezen találta meg a házat?
- Oh... nem egyáltalán... könnyedén kiismerem magam a természetben... - hazudott, mert legalább két órába biztosan beletelt mire ezt az isten háta mögötti helyett megtalálta, mégsem merte megmondani az igazat. Legalább is egyelőre nem.
- Hát ez nagyszerű! - megint egy tétova, különc mosoly, amit Bori nem tudott értelmezni, és ez újra felkeltette kíváncsiságát.
A férfi máris a nagyméretű ebédlő helységbe vezette, ahol hófehér damasztszínű abroszon két karcsú gyertya égett, és ízlésesen megvolt terítve. A férfi a nagy téglalapalakú asztal egyik végéhez vezette Borit, és kérte, hogy foglaljon helyet. Egyelőre addig nem ült le, míg a nő kényelembe nem helyezte magát.
A férfi semmit sem bízott a véletlenre, mégis kisebb idétlenségébe került, mire a pezsgősüveg dugóját sikeresen kinyitotta. Még így sem merte elárulni, hogy sosem iszik alkoholt, így gyerekpezsgő került az áttetsző, kristálypoharakba. A dugó nagy nehezen kipukkant az üvegből, és a férfi kicsit mókásan azonnal megjegyezte, hogy kitűnő évjárat márkáról van szó.
Bori az asztal fölött flörtölően nézett a férfira, aki félreérthette a gesztust, mert védekező mozdulattal hátrált párat.
- Fantasztikusan finom ez a pezsgő! - Bori aprót kortyolt a pohárból. Nem akarta leleplezni az alkoholmentes italt, ezért úgy tett, mintha valódi minőségi pezsgőről lenne szó. - Érződik benne a minőségi szőlő...
A férfi hálásan nézett rá, mint akinek nagy kő esett le a szívéről.
- Hogy érzi magát? - ártatlan kérdés volt, mégis Bori azt érezte ez a férfi pontosan ismeri őt.
- Köszönöm kérdését. Ha lehetek egészen őszinte... mostanság borzasztóan leterhelt vagyok.
- Sokat dolgozik. Úgy érzi senkire, és semmire sincsen elegendő ideje.
- Pontosan! Olvas a gondolataimban kedves Uram!
Ettől a férfi kissé zavarba jött. Felvette a poharát, és úgy tett, mintha a nőre akarna koccintani, és megkérdezte:
- Meséljen kérem magáról valamit?
Bori pezsgőspoharát két finom tenyere között kezdte egyensúlyozni, és dajkálni. Elgondolkodott a kérdésen. Vajon mit szabadna elárulnia egy vonzó, ismeretlen férfinak saját életéről?
- Vállalkozó vagyok, és nemrég nyitottam egy kisebbfajta könyvesboltot... - kezdett hozzá saját beszámolójához. - Gyerekkorom óta rajongok az irodalomért. Ha nincs kezemben legalább egy könyv úgy érezem magamat, mintha meztelen lennék.
A férfi kisfiús szégyellősséggel elmosolyodott.
- Ha megengedi mutatok valamit!
- Tessék. Csak egészen nyugodtan! - Bori azon kapta magát, hogy őszintén visszamosolyog.
A férfi  gyorsan felpattant, és mintha csak egy lelkes gyerek volna máris kirohant az étkezőből, egyenesen a nappaliba, ahol szabályosan feltépte a reneszánsz stílusú üvegvitrint; kivett pár kötetet, és visszatért az étkezőbe, ahol Bori izgatottan várta mi fog történni.
- Tessék! - a köteteket, mintha felbecsülhetetlen kincsek lennének óvatosan letette a jócskán meglepett nő elé az asztalra, aki máris mohón tanulmányozni kezdte.
- Ezeket... mind Ön írta...? - kérdezte kíváncsi izgalommal, miközben átlapozta, bele-beleolvasott némelyikbe. - Gratulálok! Ön rendkívül tehetséges!
A férfit egyszerre felvillanyozták, de ugyanakkor el is szomorították a kedveskedő, gratuláló szavak. Bori úgy érezte hibát követett el, pedig csak kedves volt és őszinte.
- Jaj, bocsásson meg... ha... megbántottam volna valamivel... - próbálta megmenteni a helyzetet. A férfi némán biccentett, és visszatért a székéhez az asztal túlsó végére.
Végül Bori volt az, aki újabb kérdést tett fel:
- Megenged egy kérdést?
A férfi bólintott.
- Ha ennyire tehetséges akkor mit keres itt totálisan magányosan az erdő kellős közepén?!
A férfi elgondolkozott a halottakon; látszott megrágja az információt, majd válaszolt:
- Talán Önnel is előfordult, hogy sokszor nem találta a helyét... Egy reggel az ember felébred, és azt mondja magának: Most inkább hátra hagyok, és felszámolok mindent, mert hirtelen elegem lett az egészből! - Egy pillanatra elhallgatott, majd ivott egy kis gyerekpezsgőt. - Sokszor belefáradtam az értelmetlenségbe, és az idióta gonoszságokba. Egyre inkább kezdtem megutálni magamat, hogy hagytam hogy kihasználjanak. Értem engem?
- Talán... igen... - válaszolta Bori.  - Kérdezhetek valamit?
- Csak tessék!
- Miért nem próbálta meg érvényesíteni a saját álláspontjait?!
A férfi mélyet, nagyot sóhajtott. Úgy tűnt jócskán felkavarja az, amit a nő kérdez.
- Azt hiszem, hogy sohasem tudtam olyan kapcsolatokra szert tenni, amivel kicsit én is jól jártam volna... Már ha érti, hogy mire gondolok.
- Tökéletesen!
A férfi szótlanul kinézett az időközben koromsötétté vált, őszies éjszakába. A távolból egy kusza farkasvonyítás hallatszott, mely mintha félelmetesen megtapadt volna az ember füleiben, és az embert hátborzongató percre kényszerítette. Bori dörzsölgetni kezdte két meztelen karját, mint aki valósággal megdermed a gondolatra. A férfi zokszó nélkül segítségére sietett; levette zakóját és gyöngéden vállaira terítette, hogy ne fázzon. A nő nagyon hálás volt a figyelmes gesztusért.
- Ön egy kissé tartózkodó kedves Uram... - vélte. - Nekem az az érzésem, hogy Ön többet tud, csak nem akarja kiteregetni a magánéletét!
A férfi óvatosan a nőre pillantott, mintha egy olyan gyerek volna, akit a végtelenségig megsebeztek, és nagyon nehezen gyógyulnak csak lelki sebei.
- Ó, dehogy! Rosszul gondolja.
- Ugyan már kedves Uram - nógatta kedvesen a lány, akár egy idősebb testvér. - a Kedvemért bökje már ki, hogy min rágódik?
A férfi habozni látszott. Erősen ajkába harapott, mintha minden egyes szót úgy kellett volna belőle kihúzni.
- Éppen azon tűnődtem, hogy egy ennyire fantasztikusan csinos, talpraesett, modern felfogású nőnek, amilyen Ön annyira elveszettnek, és szomorúnak tűnik... Mintha mindig keresne valamit, ami örökké hiányzik az életéből.
Őszinte, és igaz szavak voltak, amire minden esetben illik odafigyelni, hiszen a bölcsesség már bennük van. Bori mégis valami különleges bizsergést érzett szíve tájékán, amit utoljára utolsó pasijával érzett. Legalább is, amíg együtt jártak.
- Tudja kedves Uram -, nekem az emberekhez is különleges érzékem van.
- Ráadásul, ha jól gondolom, Kegyed látó ember, nem igaz?!
- Meglehet... - Bori újból ivott egy korty gyerekpezsgőt, és úgy érezte magát, mint akivel egynap legalább többször is egymás után megfordult az egész szoba. Kavarodni kezdtek összetett gondolatai. Vajon honnan ismerheti ez a rejtélyes férfi az ő titkos érzéseit, és ráadásul ennyire jól? Mintha hangok, és szavak nélkül is képes lenne kommunikálni. Mintha egy titkos, benső antenna vezetné.
Bori később úgy érezte, hogy kicsit sok lett számára ez a különleges, romantikus este, egy meseszép helyen. A férfi karjába csimpaszkodott, miközben a férfi - lelkes, amatőr idegenvezetőként -, megmutatta a takaros kis kertes ház minden zegét-zugát.
A férfi bevezette a medvebőrrel díszített tágas nappaliba. Minden tökéletes egyensúlyban állt a tárgyaktól kezdve egészen az olvasólámpákig és a fotelokig. A férfi sok idejét töltötte itt kedvenc könyvei társaságába merülve.
- Kicsit úgy érzem magam, mintha egy tökéletesen felépített álom egyszemélyes főszereplője lennék. - válaszolta saját magának kacarászva, hóbortos kedvvel. - Mit gondol? Rendes dolognak tartja? Én nem is tudom, hogy mi kerített hatalmába, Ön pedig...
Bori felállt a fotelből, majd óvatlanságból eltévesztette billegő egyensúlyát. A férfi szerencsére azonnal felismerte a helyzetet, és a segítségére sietett. Még idejében sikerült neki karon ragadnia, de csak óvatosan. Valószínűleg az lett volna a leghelyesebb, ha lesétálnak a hegyről, és a legközelebbi szomszéddal hazaviteti a hölgyet a fővárosba. Rajta igazán nem múlott volna, hiszen nagyszülei úriembernek nevelték, akik mindig mondogatták: A Nőket tisztelni kell! Csak hát Bori életében még egyetlen olyan igazi, kicsit régivágású, romantikus úriember sem akadt, aki figyelmes, előzékeny, vagy talpig emberi tulajdonságokkal lett volna felruházva.
- Nagy ostobaság lenne, ha megpróbálnám elcsábítani? - Bori a férfi ölébe ült, és kis állatként befészkelte magát a biztos védelem közé. Először érzett életében talán először lelki, és érzelmi biztonságot, amire talán mindenki vágyik.
- Ha tehetnék egy ártatlan javaslatot szerintem haladjunk fokozatosan, és előbb ismerjük meg igazán egymást! - szabadkozott kisfiús hezitálásával a férfi, amikor váratlan helyzetek előtt találta szemközt magát.
Bori flörtölve a hajába túrt. Úgy csinált, mintha játszadozna vele, majd egy alkalmas pillanatban érzelmesen megcsókolta.   

A TORONYŐR ÉS A HERCEGNŐ

Milyen ember megy el világítótoronyőrnek? A magány vagy a kétségbeesés űzi erre a foglalkozásra. Norvégia ismeretlen, madárlátta vidékein járunk. Egy olyan szigeten, melynek lakossága egyetlen fő, és melyet minden oldalról a tenger hullámai határolnak.
A harminchat éves  Rasmus Nielsen egyszerű történelemtanárként kezdte egy Oslo melletti általános iskolában, amikor egyetlen nap leforgása alatt rájött arra, hogy semmi sem stimmel a társadalomban, és hogy a vágyott megtalálható boldogságot sohasem érheti el, így fogta magát kilépett állásából, ahol egyébként is kevés volt a megbízható, felelősségteljes munkaerő, és inkább úgy döntött kiköltözik egy egyszemélyes, szinte porszemnyi nagyságú kis szigetre, amit körbe kerít a Norvég tenger és az Atlanti óceán.
S miután a kis szigetecske lakossága csupán egy fő volt, viszont madarak, és néhány vadállat is tartózkodott itt Nielsen Úr - legalább is kezdetben -, városi polgár lévén jócskán félt és rettegett, hátha a közelben tanyázó, nagyobb testű vadak, főként néhány mohó, és falánk barnamedve előszeretettel túrja majd fel szemetes kukáit eleségek után kutatva. Kitalálta, hogy a szélkelep mellé a világítótorony mellé felállít egy különös faalkotmányt, mely mindig jelzi, hogy éppen milyen állat is tartózkodhat a környéken.
A helybéli emberek közül legtöbbször csak tengerjáró, tapasztalt halászokkal találkozott, és ismerkedett össze, akik barátsággal befogadták, és hoztak neki élelmet. Főként friss halfajtákat, rákot, kagylót, tengeri herkentyűket, ám miután Nielsen Úr egyszer megkóstolta a cápauszony levest és kifejezetten émelyegni kezdett tőle a gyomra - inkább úgy döntött, hogy megmarad a jó öreg kovászos barna kenyérnél, és juhsajtnál, és egy kis forró csokoládénál hiszen a legtöbb norvég éjszaka még így is kicsit hűvösebbre, hátborzongatóbbra sikeredett, mint az európai kontinensen.
Nielsen Úr már húszas éveiben meglehetősen talpraesett határozottsággal állt az élet elébe. Feleségül szerette volna venni egyetemi csoporttársát, azonban Krisztina erről hallani sem akart, hiszen karrierista, modern nő lévén szinte mindent a munkájának rendelt alá, így a családra és a boldogságra szinte fikarcnyi idő sem juthatott. Rövid időn belül Nielsen Úrnak be kellett látnia, hogy egyelőre kénytelen az agglegény életmódra berendezkedni, és miután a főzéssel-sütéssel sosem volt semmi különösebb gondja - elvégre nagyanyja konyhájában nevelkedett, egy egyszerű ebéd vagy vacsora elkészítése sem okozott neki különösebb gondot. Ám, amikor ősszel, és a hideges sarkvidéki évszakokban váratlanul áttört az éjszaka sokszor érezte magát magányosan. Mintha kiszívták volna belőle az életet. Ekkor gyakran gondolt régi szép életére, és még gyakrabban azokra az emlékeire, amikor minden egyszerűen, és egésznek látszott a világ szemében is, és megvoltak még szerető szülei.
Egyik nap filmfesztivált rendeztetett egy közeli, alig harminc kilométer távolságban lévő szomszédos sziget polgármestere és miután értesült róla, hogy Nielsen Úr idejét jobbára mindig is tökéletesen egyedül tölti, gondolt hát egyet, és szívélyes barátsággal csónakot küldött érte, hogy nézze meg a legújabb kortárs filmalkotásokat, és ha már átment egyik szigetről a másikra adja le szavazatát a legjobb filmekre.
Nielsen úr sokáig csóválta a fejét, hogy vajon mit akarhatnak tőle a szomszédos sziget tevékeny és lelkes lakói, majd nagy nehezen ráállt, hogy motorcsónakkal átvitesse magát egyik szigetről a másikba.
A vetítővásznat a községházán állították fel, akárcsak a nagyobb méretű vetítőgépet. Volt ott minden, ami a modern csúcstechnológia kategóriájába tartozott, és Dolby sorround 5.1-es hangzással is fel voltak szerelve a hangfalak. Főként a helybéli asszonyok, és fiatalabb hölgyek pedig annyi ételt és ennivalót sütöttek, főztek, hogy legalább száz ember is bátran megnyalhatta volna rajta mind a tíz ujját.
- Foglaljon helyet kedves Nielsen Úr! Nagyon köszönöm, hogy el tudott jönni! - fogott vele barátilag kezet a sziget polgármestere és máris hellyel kínálta, ahonnét kényelmesen láthatta a vetítővásznat. - Nyugodtan helyezze magát kényelembe! Nemsokára az asszonyok is megérkeznek a sok finomsággal! Remélem ételre-italra nem lesz semmi panasza! - Még egyszer megrázta a kezét, majd elment, hogy ügyes-bajos dolgai után nézzen. Nem lehet tudni, hogy hogyan, vagy miként, de pár helybéli ember kezdett máris szállingózni a filmvetítésre és izgatott kíváncsisággal ültek le a felállított faszékekre.
Nielsen Úrnak feltűnt a kisebb csoportban egy világszépe hölgy, akiben annyi nemes, fennkölt méltóság, és tartás lobogott, mintha csak a Svéd királyi család tagja lenne. Éjfekete haját elegáns kontyba tűzte, mely kiemelte hamvas, kicsit kislányos arcának vonásait. Tengerkék szeme pedig úgy csillogott, akár a legkáprázatosabb gyémánt, amit valaha is láttak. Igéző mennyország-mosolya volt talán a legszebb. Mintha egy igazi angyalt küldtek volna az égből, hogy egyetlen vigasztaló, védelmező, halhatatlan pillantásával megválthassa az emberek kicsinyes, gonoszkodó bűneit.
Elkezdődött a filmvetítés, és a legtöbben máris azonnal a szélesvásznú vásznat kezdték el bámulni. Azonban Nielsen Úr - nem tehetett róla -, megbabonázott mindvégig a titokzatos hölgyet figyelte; nevetni próbált, mikor hallotta vidám, igazgyöngyöző nevetését, szomorú volt, amikor a hölgyön is látszott valószínűleg nagyon is megviselik a látottak.
A filmvetítés három órát is igénybe vett, ha ehhez még hozzávesszük azon kérdőíveket, és adatlapokat, melyeken a szervezők a film hangulatára, és érzelmi impulzusaira voltak kíváncsiak. Ha valaki nem töltötte ki ezeket az sem volt eget rengető probléma, ám a legtöbb helybéli tisztelettudó, és kíváncsi lévén kitöltötte. Később Nielsen Úrnak feltűnt, hogy a pufók, pirospozsgás arcú polgármester túlzottan is sokat hajbókol, és gazsulál a kiszemelt, álomszerű hölgynél, aki látszólag diplomatikusan, és kedvesen viselkedik mindenkivel, ám valójában kissé terhére is van a túlzásba vitt jópofiskodás, és a kiváltságos gesztusok diplomáciája.
Nielsen Úr szép, kackiás betűkkel kitöltött minden űrlapot, minden kérdőívet, majd mielőtt véget érhetett volna a filmvetítés csöndes, angolos méltósággal távozott. Kivételesen nem a motorcsónakot használta, merő udvariasságból, hanem egy egyevezős csónakot. Gondolhatta a fél órás tengeri úton lesz alkalma bőven átgondolni a megtörtént eseményeket, és romantikusan elmerengeni a titokzatos hölgy kilétét illetően.
Amint hazaért szigetére tüstént jól bezárkózott a világítótornyába, majd elővett egy verseskötete nagyméretű könyvespolcáról és találomra kinyitotta egy vágyakozó, szerelmes versnél. Amikor hangosan olvasni kezdte a verset rájött arra, hogy mennyire makacs, és konok volt, hogy nem adta meg saját magának a lehetőséget, hogy egy ennyire különleges hölggyel összeismerkedhessen. Hiába! Szívének őszinte szava, és erkölcsi igazságai mindig is fontosabbnak bizonyultak a romantikus gesztusoknál.
Másnap kora reggel - mint szokásos szertartás -, kiült a világítótorony elé, és a nyugodt, csalogató hullámokat, és a sirályok kecses röptét figyelte, miközben jól megérdemelt szendvicsét falatozta. Éppen a napokban hoztak neki csónakon egy kisebb élelmiszerszállítmányt, aminek bőséges kilenc hónapig ki kellett tartania. Most hálás volt kicsit az otthoni ízekért. Nagymamája kedvenc fahéjas almáspitéjének illatát érezte szájában, mikor a hajnali ködből egyszerre egy közepes méretű csónak szelte sebesen a habokat egyenesen az ő kis szigete felé.
,,Ugyan ki lehet az ilyen korán?" - töprengett magában, és előre elfogta egy kisebb fokú félelem amiatt, hogy lehetséges hogy egynehány helybéli meggyűlölhette, amiért olyan hamar elsietett búcsúszó nélkül a filmfesztiválról, bár a kérdőíveket példás precízséggel mind egy szálig kitöltötte. Csak nem fogják felelősségre vonni! Legalább is remélte, hogy nem!
A takarosan feldíszített facsónakból ugyanaz a sugárzó, tengerkék szemű, angyali hölgy lépkedett szökkenve ki a kavicsos partra, akinek tegnap olyan sűrűn gazsulált, és tette a szépet a másik sziget polgármestere. Nielsen Úr agyán rögtön átfutott a gondolat, hogy lehetséges, hogy ezt a finom úrihölgyet is magára haragította. Levette tartós sapkáját, és kezében szorongatva várta az ismeretlen hölgyet, és két fekete öltönyt viselő kíséretét.
- Jó reggelt kedves Nielsen Úr! - köszönt bájos barátságosággal az ismeretlen hölgy. Finom kacsóit kinyújtotta. Nielsen Úr annyira megilletődött a pillanat súlyától, hogy elsőre kissé sok időbe telt mire eldöntötte, hogy vajon egyszerűen csak megrázza férfiasan a finom hattyú-kezet, vagy kézcsókkal köszöntse. Végül inkább a romantikus kézcsók mellett kötelezte el magát. Az - úgy gondolta -, mégiscsak jobban illik egy ennyire friss levegőjű, szép reggelhez.
- Üdvözlöm Hölgyem! - csókolt kezet, és annyira meghajtotta magát, mint a japánok, ha üdvözölnek valakit.
- Élvezte a tegnapi filmvetítést Nielsen Úr? - kérdezte a hölgy. Elfogódottan, és elpirultan. A lángrózsák valósággal körbe ölelték hamvas, kifejező arcát.
- Igen! Köszönöm! Ö... segíthetek... valamiben?! - kérdezte bizonytalanul, és tétován, miközben a két fekete öltönyös, tagbaszakadt, marcona fickóra pillantott, akik - egyelőre -, a csónak mellett várakoztak.
- Ön most nem mondd igazat! Igaz kedves Nielsen úr?! - nézett vele farkasszemet a hölgy. Mintha tengerkék szeme valósággal máris leleplezte volna romantikus, szerelmes érzéseit egy olyan ismeretlen ember iránt, akivel életében csupán egyetlen egyszer találkozott.
- Elnézését kérem, ha megbántottam volna... a polgármester úr szembetűnően érdeklődött kegye iránt... - ezt talán nem kellett volna kimondania, hiszen a hölgy kissé bosszús, grimaszos arcot vágott, és enyhén felhúzta pisze orrocskáját, amitől csak még bájosabbnak tetszett. Nielsen ilyen asszonyt szeretett volna maga mellé. Kristálytiszta igazság, és őszinteség lüktetett minden megfontolt, kiszámított mozdulatában.
- Mondták már Önnek kedves Nielsen úr, hogy rendkívül szabatosan fogalmaz?
- Kedves Hölgyem! Eddig sajnos nem sok emberrel volt lehetőségem találkozni!
- Milyen szép világítótornya van kedves Nielsen úr! Elismerésem! - sétálta körbe a nagy oszlopszerű épületet.
- Hát... nagyon köszönöm! Parancsolja, hogy belülről is megmutassam?
- Ha nincs ellenére! - A kifinomult angyali hölgy cseppet sem zavartatta magát, és máris Nielsen úr karjába karolt. Nielsen heves szívdobbanást érzett mindannyiszor tettek egy lépést a világítótorony irányába. Megmutatta a bájos idegen hölgynek a nagyméretű könyvespolcát, rajta könyvtárnyi terjedelmű kötettekkel; egy kis étkezősarkot is sikerült kialakítani közvetlenül a bejárattal szemben. A fűtést egy kissé ócska fa tüzelésű kályha szolgáltatta, no meg persze jó sok meleg holmi, és takaró. Egy medveprémet is hozott neki valahonnét az egyik vadász, mert a tengeren a havazást különösen komolyan illik venni, nem csak a szárazföldön.
- Biztosan nagyon magányos kedves Nielsen Úr! - jegyezte meg a hölgy, amint kezébe vette a kis fafaragványokat, melyekkel üres óráiban Nielsen kedvére bíbelődni szokott.
- Hozzá lehet szokni kedves hölgyem! - csomagolópapírt vett elő. - Kérem fogadja el ajándékba néhány faragványomat. - Azzal szépen, ízlésesen becsomagolta az állatfigurákat.
- Igazán kedves Nielsen Úr! - magához dédelgette a kis csomagot. - Bocsásson meg nekem, de sajnos vissza kell térnem a városba! - óvatosan odalépett Nielsenhez; gyöngéden megfogta érdes, tölgyfakezeit, és beletett egy kisebb ékszeres gyűrűt, majd felpipiskedett a férfi enyhén borostás arcához és könnyedén megpuszilta.
- Őszintén remélem, hogy még találkozunk... - azzal felnyitotta a világítótorony ajtaját, és könnyed lépteivel kisietett az épületből, majd a két fekete öltönyös emberrel együtt beszállt a csónakba, mely máris úton volt vele a szárazföld irányába.
Nielsen úr óvatosan nyitotta ki vaskos, érdes markát, és csak ekkor vette észre, hogy a gyűrűn egy királyi jel is helyet kapott...       

ELFOGADHATATLAN ABSZURDÍTÁS

Omlanak sorban már, mind akik voltak:
pályatársak, romantikus szerelmek,
régi barátságok víg emlékképei
– a várakozásba beburkolt félelem
s rettenet holnapok ádáz
bizonytalanságától mindenkit
gyanakvóságba taszít.

Világunk, mint félreértett,
lakhatatlan Ninivei apokalipszis
elmetszhető hajszálakon függeszkedik;
tiszavirágéletű próbálkozások
szándékosan elbuktatott kísérletei
a reménykedő túlélésért.
Eldobott, feláldozható életekre
gyors enyészet vár
– nap hónapot s aztán -,
meglehet súlyos évtizedet követ,
míg tartós s megbízható gyógymód
s korszak köszönthet
Golgota-kálváriás emberiségre.

Végestelenre kimerített kötélidegek
vad virtustánca gyorsabban cibálja
s őrli a Lét egészét,
mint molekulák s sejtek titkosított alkímiája.

Még hosszan várat magára a biológiai kód,
mely megfejtéssel megszolgálhatna
kórokozók természetéről.
Meghasadt márciusi tükörjégből búskomor,
megfagyott igazgyöngyöket potyogtat az ég.
Eldobált csillagokat dédelget a távoli űr.
Lehunyt, álomkóros szememből rémlátomás tör elő:
Tán ez a legutolsó tavaszom?!

Vajon miért nem lehetett boldog
s megelégedett életem az Egy-valaki mellett,
kire önmagamat is feltétlen rábízhatom?
– Hűlt falakká tömörül,
zsugorodik össze bennem
megkérgesedett magányom.
Négy börtön-fal egyedüliségben hangtalan
rejtőzködve várakozok önmagamba leszálltan.

Vajon még mennyi időm van hátra s lesz?
Megtört emlékeim,
mint döntőbírók ítélkeznek felettem.
Csontváztalan porladnak újabb kreatív eszmék
s gondolatok, hisz alig maradtak
már próféták s szabadgondolkodók
kik megmernék szólítani,
fel mernék támasztani
az újító szellemiséget poraiból.

Hová léptünk még elvisz: totális s bizonytalan.
Megkövesedett lábnyomok,
sakklépések húznak, hívnak.
Az ismételt tudós-szavak:
Megelőzéssel többet tehetünk!
Semmivé foszlanak,
míg bárkit elnyel a masszív kátrányanyag.
Fáradt koponyámban még
nemesen világítna a kósza értelem:
Az elfogadhatatlan abszurditásával
szembesülök naponta!

ELVÁLASZTHATATLAN BARÁTOK

-Halló... Gyöngyi...? Te vagy az...? - félve, remegő hanggal szólt a kagylóba a férfi. Legalább egy teljes éjszakát átvirrasztott, mire végre megszületett agyában a döntés, hogy gyerekkori barátja csak nem lesz vele elutasító, hisz régóta ismerték egymást. Gyöngyi volt a legelső gyerekkori szerelme, és tőle kaphatta az első, gyerekes csókját, mikor még a egy utcában laktak a főváros kertvárosi részében.
- Igen... Tessék... Ki az...? - kérdezte egy fiatal, határozott női hang, akinek kicsit már megkopott a nyelve vélhetően a tartós spanyolnyelvű környezet miatt.
- Itt Tibor... Bocsáss meg, hogy zavarlak... édesanyám váratlanul... - hirtelen hüppögve újra eleredtek a könnyei, de érezte, hogy régi barátja nem fog megjegyzéseket a fejéhez vágni, vagy neheztelni rá emiatt.
- Szervusz drága Tibikém! Jaj, ez borzasztó! Fogadd részvétemet! Tudom, hogy ez ostoba kérdés de hogy vagy? - reszkírozott meg egy ártatlannak tetsző a hölgy.
- Ne haragudj rám... - hüppögte. - Nagyon... félek... aggódom... - a vonal túlsó végén hallható elfojtott szipogás, orrfújás, hüppögés hallatszott, mely a kongó csenddel összekeveredett.
- Nem mondd semmit! A gyerekeket elviszem a suliba, és utána máris repülők hozzád! Addig tarts ki! - A fiatal nő lerakta a kagylót. Mindig kristálytiszta, komoly, és őszinte szavait akár készpénznek is lehetett volna venni, hiszen amit megígért azt mindig be is tartotta. Most sem késlekedett sokat azonnal szólt spanyol férjének Eduárdónak, hogy vigye ki a reptérre a többit majd ő megoldja. Segítőkész férje máris kifarolt kocsijukkal, és elvitte feleségét a reptérre. Semmi irigység vagy féltékenység nem volt párkapcsolatukban. Sőt Eduárdó kifejezetten büszke volt talpraesett feleségére, hogy ennyire törődik, és mindenben támogatja régi jó barátját.
- Ha bármiben segíthetek ne habozz! - búcsúztak egy könnyed, szimpla csókkal a reptér termináljában, miközben Gyöngyi megvette a repülőjegyét.
- Úgy lesz édesem! A gyerkőcöket hozzád haza a suliból, és mondd el nekik, hogy anyának el kellett mennie, de haza fog jönni! - Megölelték egymást, és Gyöngyi azonnal repülőre szállt és meg sem állt Budapestig.
Ferihegy 2 terminál szokás szerint hangyabolyként nyüzsgött, és az embernek óhatatlanul is olyan érzése támadt, mintha egy hangyabolyban lenne, ahol mindenki össze-vissza rohangál, és egy csöppet sem érdekli a másik ember személyes problémája.
Miközben leintett egy sárgaszínű taxit a nosztalgia és az emlékek kerítették romantikus hangulatba. Visszaemlékezett, hogy kövér kislányként milyen rendes volt vele Tibi, amikor megtanította biciklizni, vagy amikor a nagyobb fiúk gúnyt űztek belőle, és folyamatosan kicsúfolták copfokban hordott haja miatt. Amikor egy nyári zápor elől együtt elbújtak a nagymama sötét, és dohos pincéjében, és megcsókolta a reszkető Tibit. Az ilyen sorsdöntő élmények örökre az emberek részeivé válnak.
,,Vajon mi történhetett Tibivel miután különváltak a gimi után? Van-e barátnője? Vannak-e gyerekei? Megtalálta-e a sóvárgó boldogságot, amit talán mindig is keresett?" - ehhez hasonló visszatérő kérdések kezdték foglalkoztatni miközben egy kis plusz pénzösszeg fejében arra kérte szépen a marcona, kissé parasztos taxisofőrt, hogy taposson a gázba egész nyugodtan.
,,Biztos kiborult! Elvégre az édesanyja volt az összekötő kapcsolat a zűrös családban, míg az erőszakos természetű apjától totálisan rettegett!"
Most az a legfontosabb dolog, hogy lelki, baráti támogatást nyújthasson, hiszen úgy gondolta immáron barátjának szinte senkije sem maradt ebben az életben, és ez rosszabb mindennél, amin valaha is közösen keresztülmentek. Tibi édesanyját nagyon kedvelte. Egyszer állatkertbe mentek, és a mindig csinos, filigrán asszony egy kis zsebpénzt csúsztatott neki, hogy vegyen magának fagyit, vagy amit szeretne, és ő nagyon hálás volt ezért a kisebbfajta gáláns gesztus miatt. Később a szalagavatón amikor elszakadt szoknyás ünneplő ruhája a talpraesett asszony szinte másodpercek alatt úgy megvarrta az elszakadt ruhaanyagot, mintha vadonatúj lenne. Az volt az est fénypontja mikor Tibivel táncolhatott és átkarolhatta.
A taxi szinte repesztve vágott át majdnem az összes tilos jelzésen, ahogy Gyöngyi kérte, míg végül kicsivel az eperfa utca után megállt.
- Megérkeztünk! - szólt a sofőr. Huszonötezer forint lesz nagysád! - közölte mogorván, mint akinek rossz napja van.
- Tessék! Az aprót tartsa meg! - vette ki a pénztárcájából a kért összeget. Könnyed, légies szökkenéssel szállt ki, majd becsukta maga után az ajtót. Csomagjai nem voltak, csupán egy közepes méretű táskája, amibe minden komfortosan belefért.  - Viszlát! Szép napot!
- Magának is! - A taxi repesztve, porfelhőt kavarva maga után eltűnt a következő kanyarban.
Gyöngyi felsétált a kis hangulatos kertesházakkal szegélyezett utcán, míg el nem ért egy takaros házig, ahol virágok voltak, amerre csak a szem ellátott, és a ház végében egy takaros konyhakert.
Elegendő volt kettőt csengetnie, hogy megpillanthassa régi, jó gyerekkori barátját, aki most egy viseletes, kissé
koszos házi köntösben, és mamuszban nyitott ajtót. Borostáján meglátszott, hogy legalább három-négy napja nem borotválkozhatott. Láthatólag önsajnálati fázisban lehetett, ha így elhagyta magát.
- Bocsánat... talán rossz helyen járok... én Bibek Tibort keresem... - felelte kissé bizonytalanul, jócskán szemügyre véve, méregetve az előtte álló férfit.
- Én vagyok az kérem... - felelte a kisírt szemű férfi. - Elnézést kérek a kinézetem miatt... - mentegetőzött. Gyöngyi csupán csak ekkor ismert rá régi barátjára, akit szabályosan bedarált az élet.
- Szervusz drága Tiborkám! Hát veled meg mi történt...? - képedt el, hisz nem ilyennek ismerhette tizenöt éve. Zárva volt a kapu, így megvárta míg barátja kicsoszog és kinyitja.
- Bocsáss meg, hogy így festek... - eresztette be maga előtt, és hagyta, hogy a fiatal, gyönyörű nő megölelgesse.
- Drága barátom! Hát... annyira sajnálom, ami veled történt... - gyűlölte a sírást, de most mégis pár könnycsepp óhatatlanul is kipréselődött babonázó őzikeszemeiből.
- Jaj Gyöngyikém! Annyira sajnálom... - rázkódón zokogni kezdett barátja karjaiban, akár egy árva kisgyerek.
- Cssss! Nyugodj meg! Azért jöttem, hogy vigasztaljalak, támogassalak... - próbálta csítitgatni, miközben párszor megsimogatta rázkódó, beesett vállait. - Menjünk be a házba jó?!
- Rendben... - A férfi hagyta, hogy a fiatal nő bekísérje a házba. Úgy érezte most a lelki biztonság az egyetlen menedék, amire igazán szüksége van.
- Bocsáss meg, de nem nagyon volt időm még takarítani... megkínálhatlak valamivel...? - toporgott a nappaliban tanácstalanul.
- Nem köszönöm! Talán üljünk le és mesélj el nekem mindent részletesen. - foglalt helyett elegáns ruhájában, és mutatott közvetlenül a mellette lévő üres helyre. Barátja tétován, félszegen leült melléje. - Mióta nem találkoztunk Tibikém? Hát... ha jól számolom 2002 óta. Te jó isten! Hogy repül az idő! Mesélj kérlek! - fogta meg a két verejtékezésre hajlamos szőrös kezet, és óvatosan megszorította.
- Mit szeretnél tudni...? - kérdezte kicsit frusztráltan.
- Bármiről beszélhetsz kedves barátom! Tudod! Rám mindenben számíthatsz! Csak bátran!
Tibi máris egyetemista éveivel kezdte. Hogy mennyire megalázták egyes tanárai a bölcsészkaron, hogy mennyire belezúgott egyik csoporttársába, akinek még gitárkísérettel szerenádot is adott, ám a hölgy apja ráúszította három megátalkodott véreb kutyáját, hogy mennyire szerette volna irodalom tanára segítségét kérni, hogy önálló verses, és prózakötete jelenhessen meg végre, ám ebből nem lett semmi, hogy sokszor vette elő az öngyilkosság kósza, baljóslatú kísértete, amikor úgy érezhette, hogy a dolgok egyértelműen kicsúsznak a kezei közül.
- Drága barátom! Annyira sajnálom, hogy mindezt egyedül kellett átélned! Ha kapcsolatban maradtunk volna hidd el melletted lettem volna! - próbálta bátorítani, de érezte, hogy szavai mintha leperegtek volna barátjáról.
- És veled mi történt, annyi év után? - jött el Tibi számára a kérdezés joga.
- Lett egy fantasztikus spanyol férjem, és két fantasztikus gyerkőcöm! Sosem szerettem a kérkedő embereket, de mindenünk megvan, és imádom, hogy megtaláltam a boldogságot! - valósággal ragyogott, és sugárzott egész nőies lénye, ahogy kimondta a számára kedves, negédes szavakat. - Az első szülés pokoli volt, de aztán már minden ment mint a karikacsapás. Neked volt/van valakid? - kíváncsisága nem hagyta békén gondolatait.
- Volt! Brigi a Polgármesteri Hivatal előtt szakított velem, mert állítása szerint nem akart egy csóró, melós kisember mellett megöregedni, és gyerekeket nevelni! Pedig gyönyörű mennyasszony volt... - elszorult a hangja, és fennállt a biztos veszélye annak, hogy megint váratlanul elsírja magát.
- Édesem! Ha nem ismerte fel azt, hogy igenis te kivételes, és különleges ember vagy, aki bizonyára a tenyerén hordozza őt, akkor nem is érdemelt meg téged! - simogatta kézfejét.
- Apám néhány éve infarktusban halt meg, és nem fogod elhinni, de az exmenyasszonyom saját barátnőjét küldte el maga helyett apám temetésére!
- Hát ez azért már mégiscsak oltári szemétség volt tőle! - kelt ki magából jogos mérgében. - Hogy tehetett ilyet?!
- Tudod rájöttem arra, hogy mindig is lesznek olyanok, akik akkor érzik jól magukat, ha mások szenvednek, vagy rossz bőrben vannak! Egyszerűen kiszeretett belőlem... - hangja elkeseredetté, kiábrándulttá vált.
- De azért őszintén remélem, hogy legalább próbáltál randizni, vagy ismerkedni?
- Szerintem te ismerhetsz már annyira, hogy tudd nagyon el tudok keseredni, és nem igazán léptem ki az elmúlt tíz évben a komfortzónából. Történelemet és irodalmat is tanítottam egy suliban, de az igazgatónő kerek perec kijelentette, hogy nem vagyok szimpatikus és ezért alig öt év után mennem kellett. Kicsit megviselt, mert édesanyámon kívül senkivel sem tudtam beszélgetni.
- Tényleg! Megkérdezhetem, hogy Helga nénivel mi történt? Mindig annyira sportos, filigrán, és talpraesett volt.
- Sajnos fogalmam sincs... egyik reggelen megreggeliztünk utána elindultam a munkahelyemre és mire hazaértem békésen elaludt a nappaliban a kedvenc foteljében... - elszorult a torka, mintha szándékosan fojtogatná valaki.
- Jaj, kedves Tibikém! Ez rettenetes! Annyira sajnálom... Most mit szeretnél...?
- A temetési hercehurcákhoz totálisan nem értek, és lenne itt még egy sor fontos elintéznivaló, amit megint csak nem tudom, hogy tudnék megoldani... - tétovázott.
- Azért vagyok itt, hogy mindenben segítsek, amiben csak kell! - jelentette ki határozottan, mint egy jó testvér.
- Nem akarlak feleslegesen zavarni, vagy leterhelni! Biztosan van ezer más dolgod is...
- Szó se róla! Te mindig nagyon jó barát voltál! A legkevesebb, hogy most viszonozhatom emberségedet, és kedvességedet! Első teendő! - tekintett körbe a kissé elhanyagolt, és lepusztult helységben. - Egy alapos takarítás, és lomtalanítás. - Máris nekifogott, hogy rendet tegyen ebben a kisebbfajta összevisszaságban. Csodálkozott is, hiszen Tibor mindig is olyan precíz, és pedáns volt. Hogy fordulhatott ekkorát a világ kereke?
Nem telt bele két teljes óra, és minden ragyogott a makulátlan rendezettségtől, és tisztaságtól. Mintha a lakás újra visszanyerhette volna eredeti otthonias jellegét.
- No, hát így kell ezt csinálni! - törölte le egy papírzsebkendővel homlokát a csinos hölgy, akinek még az is rendkívül jól állt, ha kicsit összepiszkolta magát a nemes ügy érdekében. - Most pedig bemégy a fürdőszobába, és alaposan megborotválkozol!
- Igen... ez már nekem is eszembe jutott...
- Akkor itt a lehetőség! Legyen emberi formád!
Tibi bement a fürdőbe és mire rendesen megborotválkozott egészen jóképű férfi vált belőle.
- Fantasztikusan jól áll, ha meg vagy borotválkozva! Fess vagy és kiegyensúlyozottságot tükrözöl! Nem is igazán értem, hogy miért nem sikerül neked a csajozás?
- Te is tudod Gyöngyi, hogy a mostani nőket egyedül a pénz izgatja, és ha meghallják, hogy csak egy csóró tanár voltam, máris mindenkit elriasztok magam körül!
- Ha gondolod ebben is nagyon szívesen segíthetek neked!
- Lehetséges, hogy szavadon foglak!
A nap hátralévő részében Gyöngyi gyakorlatilag mindenhova elkísérte régi barátját. A temetés megszervezésén kívül csip-csup ügyintézéseken át egészen a Múzeum körúti Antikváriumig, ahova egyetemista korukban gyakorta betértek kulturális csemegék után kutakodva. Mire hazaértek kora este lett, és bár Gyöngyinek illett volna visszatérnie Spanyolországba úgy döntött ezt a pár napot és a hosszú hétvégét is barátjának szenteli. A férje pedig megfogja érteni, hogy szükséges helyzetben életmentő lehet az őszinte barátok támogató segítsége.
Tibor édesanyának határozott kérése volt, hogy szűk körű legyen a temetés. Ez annyit jelentett, hogy három emberen kívül a legtöbb ismerősnek, és hozzátartozó legfeljebb csak a temetőkapuban maradhatott, mert nem engedték őket a kis kápolna közelébe, ahol az asszony hamvai urnában várakoztak. Persze itt is voltak olyan rosszakaratú emberek, akik dühös sértődöttéggel adták tudtul, hogy életükben annyira jó hozzátartozói, segítői voltak Helga néninek, hogy nélkülük nehezebb lett volna az élet, ám Tibor pontosan megérezte azt, hogy kik voltak a tényleges segítők, támogatók, és kik csupán az éhenkórászok.
A negyvenöt perces gyászszertarás után Helga néni kérése volt, hogy Tibor egyik saját versét is felolvassa. S bár az asszony életében nem sokat értett a versekhez, mégis felnőtt fia irodalom iránti rajongó szeretete egy kicsit rá is átragadt. Gyöngyi mind végig megrendülten állt a kis ravatalozó kápolnában, és bár mindig erős, független nőnek mutatta magát édesanyaként tisztelte és szerette Helga nénit, így nem kérdéses, ha benne is felkéreckedtek az érzelmek.
Másnap kora hajnalban Tibi ragaszkodott hozzá, hogy elfuvarozhassa őt a reptérre. Megfogadták hallgatólagosan egymás között, hogy a búcsú nem örökre szól, és amint lehet újból találkozni fognak. Még abban az évben nyáron  Gyöngyi meghívta két gyerkőce szülinapi zsúrjára Tibit, aki elment Spanyolországba, és megpróbálta átértékelni eddigi zaklatott életét.

 VALAMI KIS ÉRZELEM 

Elhatározta, hogy bevágódik. Mi sem jobb módszer erre, minthogy főként hölgyekből álló egyetemi csoporttársai biztatólag, és barátilag elhívták a Vígszínházba egy amolyan szokásos vége-hossza nincs sziruposan csöpögős romantikus komédiára méghozzá akkoriban olyan legendákkal, mint Bárdy György!
Egyetlen bökkenő volt ezzel az egésszel. A reménytelen szerelem nyílvesszeje a főhőst is megsebezte, főként akkor, amikor az adott karzati páholyban merő véletlenségből éppen ammellé a hölgy mellé ült le, akibe végzetesen belezúgott, és akinek történetesen már volt pasija.
A darab össz-vissz két és fél órát vett igénybe. Még így is késő este volt már, amikor tíz óra után a társaság tagjai szedelőzködtek, és elindultak a hatos villamossal zötykölődve pár megállót. Ő később az Astoriánál átszállt a metróra. Egyrészt sokkalta komfortosabb, és villámgyorsabb is alagutakon át mozogni, mint a felszíni közlekedés sokszor igen-igen problémás szakaszain.
A babonázó hölgy, akit Katának hívtak elkísérte. Ekkor fordult vele először hogy egy nő szerelmesek módján tölgyfakarjaiba karol, és úgy sétálnak át a sötét, komor és bizonytalan városon. A gondok az Astoria metróállomás alagútjában kezdődtek. Néhány barátságtalan, kellemetlen félig részeg, tahó suhanc, és skinhead tetoválásokkal, és sörösdobozokkal megpróbálták leszólítani őket.
- Hé faszikám! Szép dolog ez csak így egyedül nyomulni a csajoddal a mi környékünkön?! - szólította meg őket egy részeges húszas éveinek végén járó suhancképű, akinek mind a két karját valósággal ellepték a tetoválások, mintha egy japán Jakuza lenne. - Hékás! Hozzád pofázok! Nézd rám a kurva anyádat! - üvöltötte bele a visszhangokat keltő, rémisztő sötétbe.
Az emberek többségének mindig olyan hátborzongató érzése van, amikor a rendszerint hűvös, és rémisztő metróalgaútba lemegy a nyikorgó mozgólépcsők fokain, mintha legalább is egyenesen az alvilág valamelyik bugyrába szállna alá, hogy a holt lelkekkel találkozzék.
A fiatalembernek olyan érzése volt, mintha egy képregényben szerepelne. Fülében azonnal megszólalt Moriccone: Harmonika dala, mely egyszerre kezdte borzongatni, és irritálni. Még a hátán is felállt a szőr. Ugyanakkor titkon azon kezdett el agyalni, hogy vajon Charles Bronson, vagy Steve Mcqueen mit tenne ebben a kiélezett, és rizikós helyzetben?
Abban egyetértett saját magával, hogyha visszaválaszol ezeknek a tahó vadbarmoknak azt nyílt produkciónak tekintik, és élve nem fogja megúszni ezt a kis kellemetlen csetepatét. Ugyanakkor gavallér lovagiassága figyelmeztette, hogy szívének kedves hölgyét haladéktalanul biztonságos, és védett helyre kell vinnie.
Előkapta gyorsan szájharmonikáját, és annyira éles, fülsüketítő hangot igyekezett belőle kicsalogatni akárcsak a Volt egyszer egy Vadnyugat című filmben a harmonikás ember.
- Nézzétek ezt az idióta balféket! - röhögtek többen is a vadbarmok közül és erős volt a késztetés, hogy felállnak, és rögtön odajönnek hozzájuk. Kata egyre szorosabban markolta meg a fiatalember télikabátját. Olyan védtelennek, és kiszolgáltatottnak tűnt, akár egy erdei kis állatka, akinek fogalma sincs, miként úszhatná meg a fenyegető erdő fogságát, vagy a nagyobb erdei vadállatok bosszúját?
A fiatalember beleszagolt a komor és mély alagútba, mintha keresne valamit. Egész arcán, és testén érezte, amint a hideg szellő szabályosan átfúja tagjait, és megrázkódik a félelemtől. Néhány fenyegető perc múltán a metrószerelvény csikorgó sínekkel feltűnt a helyszínen. Két kerek lámpája valósággal elvakította azokat, akik eléggé könnyelműek voltak hozzá, hogy farkasszemet nézzenek a szerelvény elejével.
- Ugorj be a metróba! - mondta komolyan, és határozottan a fiatalember. Rendszerint senki sem vette komolyan, mert mindig megszokták, hogy ő az osztály, vagy a csoport ügyeletes bohóca, és mókamestere. Most viszont Kata nem bírta megkerülni, hogy ne hallgasson rá. Titkos női ösztönei öntudatlanul is jelezte, hogy ebben a különc srácban megbízhat, mert nem csapja be, és nem veri át.
A fenyegető vadbarmok, és húszas éveiken járó tahó fiatalok vésztjóslóan elkezdtek közeledni feléje. Ő türelmet erőltetve magára egyre hátrált, mígnem meghallotta az életmentő gépi mikrofonhangot:
,,TESSÉK VIGYÁZZNI! AZ AJTÓK ZÁRÓDNAK! A MOSZKA-TÉR KÖVETKEZIK!"
Egy párduc ügyességével még éppen annyi ideje maradt, hogy beugorjon az automatikus ajtókon belülre, így le tudta rázni magáról a fenyegetettséget, és a vadbarmok társaságát.
- Jól vagy Peti? - kérdezte reszkető hanggal, látszólag halálra váltan Kata.
- Nem lesz semmi baj! - óvatosan, megértőn átkarolta. Nagy, meleg, télies sálját levette és a hölgyet igyekezett bebugyolálni.
Kata sokáig képtelen volt kiismerni csoporttársát. Amikor először úgy isten igazából leültek az egyetem aula részében két óra között és elbeszélgettek egymással Péter még meglehetősen bizalmatlan, és méregető volt vele szemben. Úgy tűnhetett, hogy sohasem fog magához igazán közel engedi bárkit is, nemhogy egy olyan lányt, aki már tizennyolc éves korában elköltözött szüleitől, hogy önellátóvá váljék, és alig várta, hogy saját lakása, és állása legyen. Bár nem feltétlenül a tanári szakmában képzelte el az önmegvalósítást.
Ahogy elkezdte előbb kíváncsian figyelni, majd egyre jobban bámulni Péter pufók, szinte kisfiús arcát, melyről az embernek régi Stan és Pan tréfák, és Chaplin ügyefogyottságot jutottak elsőként kapásból eszébe rájött arra, hogy benne is elindultak bizonyos érettségi változások, és ösztönszintű folyamatok, melyek a tartós, emocionális érzésekkel lehettek összefüggésben, mégis melyet sehogy sem tudott hova tenni.
Édesanyja gyakorta mondogatta neki, hogy előbb-utóbb majd ő is megtalálja a neki rendelt igazit. Mindennek eljön majd az ideje! Csak sohasem szabadna fölöslegesen siettetni a dolgokat. Az időnek egyébként is az a dolga, hogy teljen, meg hogy rohanjon.
- Meglásd kislányom! Ha majd egy szép napon úgy isten igazán ránézel valakire, akkor a szíved megsúgja a válaszokat, csak hallgass a szavára!
Sokáig nem volt biztos a saját maga meggyőződéseiben sem. Talán ezért volt, hogy hat éves kapcsolata egyszer csak végleg tönkrement. No meg azért, mert Gergő, akivel ezelőtt randizgatott egyik legjobb barátnőjével csalta meg, csupán csak azért, mert Kata nem volt hajlandó már a legelső, romantikus alkalommal lefeküdni vele. Talán sohasem engedte meg magának azt a luxust, hogy bárkinek is megengedje, hogy sebezhetőnek, vagy gyengének lássák. Két lánytestvérrel nőtt fel, így korán megtanulhatta, hogy az élet egy küzdelem, ahol, ha elbuksz ritkán van második esély! Mégis most annyira feloldódott emellett a különös fiatalember mellett. Mintha egyszerre eltűnt volna minden gátlása, és lelkiismeret-furdalása. Úgy érezte végre önmaga lehet. De hát akkor mit fog majd Bálintnak mondani? Hogy váratlanul beleszeretett valaki másba? Nagyon jól megismerte Bálintot, aki irigy féltékenységgel kezelt szinte minden olyan baráti kapcsolatot, ahol barátnőjére csak rá mert nézni bárki is.
- Fázol? - kérdezte félszegen, de aggódon Péter.
- Ö... nem... köszi... megvagyok... - megpróbálta az erős, magabiztos nők benyomását kelteni, de valahogy nem igazán sikeredett a dolog. - Már akartam kérdezni, hogy... miért nem engedted, hogy megismerjelek...? - A feltett kérdés egyszerre volt meghökkentő, és váratlan, ahhoz viszont éppen elegendőnek bizonyult, hogy Péter ismét kissé távolságtartóvá, és bizalmatlanná váljon.
- Bocsáss meg, de... nem értem, hogy mire gondolsz! - úgy nézett rá, mintha Kata egy áruló lett volna.
- Jaj, nehogy megsértsem már azt az állati nagy férfias büszkeségedet! Azt kérdeztem, hogy miért rejtőzködsz folyton az emberek elől, akik megszeretnének ismerni?! - komoly, egyenes kérdés, mely minden esetben komoly és egyenes választ kellene adni.
- Nem akarlak megbántani, de nem ismered eléggé a gyerekkoromat... - annyira szomorún, kiszolgáltatottan nézett bele azokba a babonázó őzikeszemekbe, hogy Kata úgy érezte muszáj megcsókolnia. Talán csak azért, hogy lelkierőt, és bátorságot adhasson tovább folytatni a beszélgetésüket.
- Ne haragudj... ez csak úgy... jött... - kapta el vékony ajkait a másik húsos szájáról.
Péter jócskán le volt nyűgözve, hogy akiről egész egyetemistaként csak álmodozhatott most hús-vér valóságában egyszer csak váratlanul megcsókolta őt. Régen nem fordult elő vele ilyesmi. Ösztöneiben, testében mágneses áramként futott végig a zsongító bizsergés. Vajon tartósnak bizonyulhat ez az érzelem, vagy ez is csupán ideiglenes, és átmeneti, akárcsak az összes többi múltban megtörtént elvetélt próbálkozás?!
- Ö... nem... történt semmi... - szabadkozott, majd úgy elpirult, hogy vörös lett egészen feje búbjáig.
Kata ösztönös nőiességgel előbb kuncogott, majd rejtélyesen mosolygott, mint amikor egy nő már tudja a válaszokat, biztos saját érzéseiben, míg a férfi egyelőre csak a válaszokat keresgéli.
- Nem akarok semmit sem elkapkodni...
- Én... nem szeretném, ha miattam... kellemetlenül éreznéd magad...
Kata doromboló kismacskává változott. Két karcsú lábait felhúzva valósággal fejét a férfi mellkasába fúrta. Érzett, és hallott minden lüktető szívdobbanást. Jó, felemelő érzés volt ez a pillanatok töredékével kecsegtető biztonság.
- Még nem is említettem, hogy nagyon tetszett a retorika beszéded! Mondd csak? Annál a résznél, ahol a szülőszobát és a gyerekeket említetted... komolyan gondoltad a párkapcsolatot...? - Kata hangján erősen érződött, hogy már többször megégette magát egy kapcsolatban, és az utolsó szakítása volt számára talán a legfájdalmasabb. Természetesnek tűnhetett, ha most óvatosabb volt, és megpróbált bölcsebbnek, megfontoltabbnak látszani.
- Őszintén szeretném hinni, hogy igen... - Péter hangja szépen csengett. Hamisíthatatlan, versmondó hang volt, amivel általában a tévében verset szoktak mondani, és amire a legtöbb ember önkéntelenül felkapja a fejét, mert kivételes és egyedi orgánum.
Így utaztak együtt a Déli pályaudvarig, ahol Péternek fel kellett szállnia a százharminckilences buszra, ha haza szeretett volna keveredni, Katának pedig valamelyik villamosra, hogy visszajuthasson a kollégiumba, ahol - több, mint valószínű -, hogy szobatársnőinek rögtön beszámol szárba szökkenő szerelmi életéről. Bár Kata ezúttal diszkrét lesz, és elhatározta, ha megkorbácsolják sem fog semmit elárulni Péterhez fűződő kapcsolatáról.
Másnap az egyetemen olyanok voltak akár a csíntalan gyerekek, akik minél többet szeretnének megtudni a másikról. Titkos, eldugott helyeket kerestek, ahol maguk lehettek, és ahol szerelmeskedhetnek egy kicsit. Kedvenc helyük között szerepelt az egyetem alagsori, sötétebb, kissé nyirkosabb, hátborzongatóbb része, ahol egy horrorfilmet is könnyedén leforgathattak volna a filmesek, hiszen a halvány, lidérces lámpák voltak az egyetlen fényforrások, akik szinte eggyé váltak a szirupos sötétséggel.
Kata cserfes barátnői persze rögtön rájöttek a lappangó titokra. Főként kollégiumi szobatársai:
- Na mesélj már csajszi! Hogy álltok?! - faggatták, kérdezgették többen, mintha szenzációt követelnének.
- Szálljatok le rólam! Semmi közötök hozzá! - állt ellen a kísértésnek Kata, bár füle tövéig több alkalommal is elpirult.
- Ácsi! Látom ám mi folyik itt! - vette át a szót egyik barátnője. - Fülig belezúgtál a Petikébe! Igaz?!
- Jaj olyan undokok tudtok lenni! És ha igen, akkor mi van?! Szerintem nagyon rendes, romantikus srác.
- Te nem akarlak kiábrándítani, de Peti... hogy is mondjam csak... szerintem nem százas...
- És mondd? Ezt mégis hogyan kellene érteni? Talán túl kövér, vagy túl magas, vagy csak tudja mi kell a nőnek? - tette ellenségesen, támadó állásban csípőre a kezét, mint aki máris védelmezni akar valakit, aki nagyon fontos a számára.
- Nézd! Peti rendes, jó fej srác, de lássuk be egy örök lúzer marad! Figyelj! Lehet, hogy diplomát kap majd, de arra is gondolni kéne, hogy utána hol fog munkát találni ilyen fejjel? Tudom, hogy remek verseket ír, és tehetséges, de egy ilyen szar világban, mint a mostani semmi esélye sincs, hacsak nem megy külföldre! - mondta ki a véleményét egy szemüveges lány, akinek vágott az esze, mint a borotva.
- Mivel jó barátnőmnek tartalak kedves Eszter ez egyszer megbocsátok, de szerintem nincs igazad! Én érzem azt, hogy ennek a kapcsolatnak igenis lehet jövője, és kitartóan ragaszkodni fogok hozzá!
- Na ne beszélj! És mit mondasz majd a volt szerelmednek, akivel még tegnap nyalakodtatok?!
- Semmi közöd hozzá! Különben is Ádámban annyi eredetiség sincs, mint egy táncdalban! Csak arra kellek neki, hogy párszor lefektessen! Ehhez viszont semmi kedvem!
- Hát kisanyám! Te tudod! Sok boldogságot nektek! - jelentette ki egy kollégiumi lány, majd a lányok többsége bement a soron következő előadásra.
Kata végre úgy cselekedhetett ahogy talán mindig is szeretett volna. Abban a percben, hogy magyar-szociológia szakon végre kézhez kaphatta diplomáját karon ragadta a kissé hezitáló, és félszeg Pétert és meg sem álltak egészen London városáig, ahol alig három éven belül sikeresen berendezkedtek, és közös vállalkozást is nyitottak. 

VÉGÍTÉLET-KÉPEK

E mostani valóság, mint homályos szándékosan
lepel rendre az emberségen vérzik el.
Önmagát sorozatosan megbuktató mihaszna
csörte-had vonul bélpoklosok mohó
módján mindennapok Ninivei halotti csöndjén át
– miközben tán maga se tudja mi fán terem
egy-egy pusztító, ádáz lépfene ,
madár-kór, koronás influenza?!

S bár a biztosított vakcinák megléte
még kísérleti stádiumban dereng,
- a legtöbben már most szeretnének
egyre görcsösebben megkapaszkodni bármibe,
mely a sikeres győzelemhez hozzásegít.

Minden csillagnak egyszeri,
befejezett bűne hogy ragyog,
s halálával örök fénye pompájával
világít még sok évezreden.
– Lelkem – érzem -, már megint szilánkokra törik
s újra kell tanulnom az elhullatott könnyek
utáni igazibb s valódibb megbánást,
mely nem lehet becsapható, se hamis.

Fáradt aggastyán-testemen már folt minden fájdalom,
amit valaha is kaptam
s amit kínok Golgotáján szerezhettem.
Hamar-hullongó, tartalmas Janus-éveimből,
ami most megmaradt azt példázza
tisztán s egyszerűen a bukás,
reménytelen szerencsétlenség
is legalább oly csodás,
akár a kikövezett győzelmi mámor.

Bolyongó, nyughatatlan elmém,
mint facsargatott szivacsot gyötrik
egyre szállóigévé tett gondolatok,
borongós-bús idézetek:
,,Kétszer miért kellett a tóba lépned?!
Miért nem tudsz sosem annak örülni,
mint más akinek megadatott?!”
– Megtalálható, harmonikus boldogságról
– érzem legbelül -, talán már végképp lemondtam.

Konok, kemény gyilkos-makacs ösztönöm
újra s újra önmagamra térít félúton
s rendet rak zaklatottá lett
börtön-ketrec idegrendszeremen.
Rozsdás lelkemet húzza
sorsdöntő éveim nyűge s példatára:
,,Miért nem követelted ki magadnak,
hogy randizhass mint bárki más?!
Talán te voltál itt e földön az egyetlen,
méltó Kakukktojás?!”
– Egyetlen olcsó, kis kerámiaurna.
Ennyi maradhatott csupán hófehér rózsa-kéz
simogatása a hallotti csöndben,
mikor majd ég s föld teremtményei
is némaságba dermednek…

LOVAGI MESE A XXI. SZÁZADBAN

 Homálynoky Szaniszló úgy is mint egy igazi, középkori lovagkastély grófja hirtelen a XXI. században találta magát. Míg a legtöbb középkori nemes lovag egyenesen a falnak ment volna ettől az új helyezettől, és mindenre, és mindenkire a bosszú pallos, vagy csatakard általi fenyegetését sújtotta volna, addig a gavallér, és roppant udvarias gróf, aki a művészetek, és a tudományos szenzációk okán hazájában valóságos hóbortos csodabogárnak számított a XXI. századot úgy fogta fel, mint az új lehetőségek, és fejlődések Mekkáját.
- Kegyelmes Uram! Felszolgálhatom-e uraságodnak az ebédet? - kérdezte óvatos hangon, földig hajolva egyik szolgáló inasa, aki már maga is aggastyán-lélek volt, hiszen gyerekkora óta ismerte a kastély nagyhatalmú urát.
- Nem köszönöm! Roland! Mit gondolsz ebben a században is vannak kifinomult hölgyek? - kérdezte elmélázva a gróf miközben kitekintett az ódon, patinás vár lőrésszerű ablakán.
- Nagyméltóságú Uram! Bocsássa meg tudatlanságomat, de sajnos... nem tudok róla... - jegyezte meg félve, hebegve, majd gyorsan hozzátette, mint egy megerősítés, vagy önigazolás gyanánt. - Sajnálatos eset, hogy még soha életemben nem jártam ebben a furcsa, merőben groteszk században.
- Döntöttem Roland! - világosodott egyszerre meg a dicső várúr elméje. - Kiküldöm követeimet az égöv négy tája irányába, hogy hozzanak nekem hitvesi arát, akivel boldogságban élhetek! - futó, elégedett mosoly jelent meg kackiás bajszán, mint aki egy csapásra elintézett már mindent.
- Khm... Nagyméltóságú uram... - köhintett a háziszolga.
- Mi az Roland?! Tán ellenkezel urad és parancsolód akaratával?! - nézett rá enyhe rosszindulattal.
- De Kegyelmes Nagyuram... dehogy... csupán megkívánnám jegyezni, hogy követeink az elmúlt nagy csatában mind egy szálig hősi halált haltak, és elestek...
- Ugyan már hűséges barátom Roland! Ez csak nem jelenthet akkora akadályt? - nézett rá kíváncsi, kérdő szemekkel.
- Ö... igen Nagy méltóságod... de...
- Mit akarsz már megint Roland?! - lett a vár ura egy kicsit bosszúsabb, nyűgösebb.
- Bocsássa meg kelekótyaságomat Méltóságod, de akkor most kit küldjek ki dicső követeink helyébe?
- Jogos kérdés hű szolgám! Mióta is állsz hűséges szolgálatomban?
- Amióta Nagy méltóságod bölcs és kegyes atya születésem után szolgálatába fogadott.
- Az roppant hosszú idő... - töprengett el kezeit mellkasa előtt összefonva, majd odasétált az öreg szolgához, vállára rakta vaskos tölgyfa kezét: - Drága öreg barátom Roland! Nagy szívességet kérnek tőled melyről biztosíthatlak nem csupán a történelem, de a dicső utókor is méltán emlékezik majd meg!
- Parancsolj velem Nagy Uram! - hajolt a földig a szolga.
- Ülj fel a legjobb lóra, amit csak az istállóban fellelhető, és addig vágtass míg az első várost el nem éred! Ott függeszd ki egy táblára díszes, címerpecsétes írással, hogy IV. Homálynoky Szaniszló egy várúr szívesen fogadná a vidék lányait.
- Nagyméltóságú Uram és ha...
- Igen? Mi az már megint?!
- Ha gúny, vagy nevetség tárgyává tesz ez a fajta cselekedet?
- Akkor te visszavágtatsz kastélyomba, én pedig felöltöm dicső páncélomat, és együtt móresre tanítjuk ezt a hitvány, alávaló népséget! Megértetted a parancsomat?!
- Igenis Nagy Uram! - hajolt meg újból.
- Most eredj, és cselekedj! Kevés az időnk! - nézett a nagy, ormótlan tölgyfaasztalon árválkodó homokórára, mely pergő homokszemekkel mérte a drága időt.
A hűséges, öreg szolga lóhalálában elvágtatott, míg a vár ura vegyes érzelmekkel viaskodva a vár bástyáról figyelte távozását.
Roland a hűséges szolga jóformán bejárta az ország minden zegét-zugát, nem hagyott ki egyetlen valamire várost, vagy községet sem, ahol emberekkel találkozhatott, és minden villanypóznára kiakasztotta a díszes, lovagi címerrel ellátott hirdetményt, miszerint: Homálynoky Szaniszló meghívja vendégségbe ennek a századnak a hölgyeit! Mindenkit szívesen, barátságosan látnak!
Tüstént ezrével jelentkeztek az országból a legkülönfélébb hölgyemények, és fiatalkorú lányok is. Nagyon úgy tűnt, mintha ebben a groteszk, posztmodern században az embereket nem csupán érzelmeik, de anyagi javuk minél szélesebb körű, tartós kiterjesztése vonzaná, mohó birtoklási vággyal.
A vár ura természetesen a legszebb címeres ruháját, sarkantyús csizmáját, és madártollas süvegét öltötte magára. Marha és disznózsírból készített szappannak csutakolta le magát, és a borbélyoknak meghagyta, hogy nemes, és csak éppen őszülő barna hajzuhatagából is csupán épek hogy csippentsenek le annyit, amitől még nemes dalia marad a kinézete. Hűséges szolgája Roland megfáradtan, kissé hajlott háttal vágtatott vissza lóhalálában a kastélyba. Nem is titkolta eddig sem, hogy bizony a hosszú, és nehézkes szolgálati évek bizony-bizony megfonnyadt testén nyomot hagytak. Már korántsem szállt le olyan hetyke fürgeséggel a lóváról, mint fiatalabb éveiben.
- Nagyméltóságú Nagy Uram! Kifüggesztettem a hirdetményt, és ha minden igaz nemsokára megérkeznek a hölgyek! - közölte, majd elvonult, hogy napi kötelezettségeit tovább folytathassa, és átöltözzön ő is díszes ruhába, akárcsak a vár ura.
Nemsokára beesteledett, és tucatszám özönleni kezdtek a régi, romos állapotú, ám annál romantikusabb lovagkori várba a vendégek. Valami miatt előbb az újgazdagok, módosabbak, tehetősebbek jöttek persze a nagyon híres, vagy nagyon ismert celeb sztárok kíséretében, és őket követték a szerényebb dolgozó kisemberek, és végül az alsó társadalmi rétegek tagjai.
- Hölgyeim és Uraim! IV. Homálynoky Szaniszló gróf a vár ura, nemes gazdám tisztelettel üdvözöl minden kedves vendéget az otthonában! A vacsora perceken belül tálalva lesz addig arra kérem a népes vendégseregletet, hogy fáradjanak át a fogadóterembe! Bizonyára kellemesek fogják találni. - közölte Roland talpig ünnepi ruhába öltözötten, akárcsak a vár ura.
A népes vendégsereg persze azonnal megrohamozta a várakozó termet. Ki fennhéjázó, sznobos gőggel vette tudomásul, hogy lovagkori páncélok, és harci eszközök, címerpajzsok közt kell mozognia, csatabárdokat, pallosokat szükséges kerülgetnie, míg az ún. fiatalabb digitális generáció tagjai, akik a kilencvenes és kétezres évek hajnalán születtek rendkívül el voltak ragadtatva mindentől ami ódon, antik, régi, vagy - maguk között csupán -, retrós.
- Azt a mindenit! Kurva jók ezek a középkori cuccok! - lelkedezett egy baseball-sapkát, és pólót zakóval viselő ficsúr, akiről kiderült, hogy az egyik tehetségkutató, idióta műsor egyik mentorja, és csupán csak azért ugrott be, mert éppen nem volt más elfoglaltsága.
- Szerintem mocskosul gazdag multimilliárdos lehet a ház ura! - jegyezte meg egy luxusfeleségnek is beillő, hivalkodó díva stílussal viselkedő nő, aki gyakorlatilag állandó jelleggel felszínes emberek táraságában forgolódott, így nem is csoda, ha az évek múlásával belőle is egy szánalmas, felszínes ember lett.
Voltak persze - főként a középosztály tagjai között, akik műveltebbek, és felvilágosultabb gondolkodók voltak, mint a többség. A legtöbb író, költő, és művész előszeretett kíváncsiággal, és érdeklődő izgalommal vette aprólékosan szemügyre a lovagkori bálterem minden apró, vagy éppen jelentéktelennek látszó berendezését. Néhány sztáranyuka elhozta gyerkőceit is. Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon azért-e, hogy a folyamatosan villogó vakuknak köszönhetően előnyös sztárfotók készülhessenek róluk, akik - kellő honoráriummal persze -, már meg is fognak majd jelenni abban a bulvármagazinban, mely értelemszerűen többet fizet, vagy pusztán csak azért, hogy a gyerekekkel ideje korán megismertethessék a középkor sokszor kegyetlen, brutális, de annál romantikusabb szépségeit.
- Aztán nekem viselkedjetek rendesen! Megértettétek! Noelka te pedig vigyázz a húgod ne játszadozzon azokkal az éles kardokkal! Itt minden igazi! - az ékszerekkel felcicomázott, nagyestélyit viselő, rendkívül csinos-elegáns sztáranyuka azonnal tovább libegett, akár egy kidíszített hattyúmadár, hogy máris elvegyülhessen a többi meghívott vendég között.
Roland az öreg szolga egy hatalmas, díszes, cirádás bottal párat koppintott.
- Kedves Vendégeink! IV. Homálynoky Szaniszló gróf ennek a lovagkori várnak fejedelme megérkezett.
A nagyalakú bálteremben egy légy zümmögése annyi se sok nem hallatszott. Magasztos, kissé feszült, ünnepélyes csend lepte el a termet hirtelen. Máris találgatások, pusmogások kezdődtek, hogy vajon hogy nézhet ki a gróf? Aggastyán-e avagy fiatal modellalkatú férfi?
Sarkantyúk csilingelésére lettek sokan figyelmesek, majd kardcsörtetés is hallatszott imitt-amott. Végül a tömeg némán fejet hajtva engedett utat a kastély urának, aki díszes öltözetében, és madártollas süvegében meghökkentő jelenségnek számított a XXI. századi világban, ahol minden annyira kirívó, és posztmodern.
- Üdvözlöm a kedves egybegyűlteket! Szeretettel köszöntök mindenkit kastélyomban. - hiúz, sas szemeivel valósággal mindenkit a lehető legprecízebb aprólékossággal mért végig. A legtöbb vendég persze igyekezett máris a kedvében járni, és a legjobb mosolygó, bájos formáját hozni, ám egy igazi középkori nemesúrnak, aki ezidáig folyamatosan az udvari talpnyalók, és az alattomos haszonlesők táborában volt kénytelen forgolódni, szinte már meg se kottyant, hogy egyedül a színtiszta őszinteségre, és igazságra reagáljon.
- Nagy méltósága arra szeretné kérni az itt megjelent hölgyeket, hogy fáradjanak át a másik terembe! A többi vendég pedig érezze nyugodtan otthon magát! - hangzott Roland szolga szájából a felszólítás.
A legtöbb zsenge, fiatal hölgy - akik között -, szép számmal előfordultak barátnők, jó ismerősök, és idegenek is máris egymás között pusmogni kezdtek, és rendkívül izgatottan sustorogtak, hogy vajon kik lehetnek majd a kiválasztottak, akiket a gróf megajándékoz egy álom randevúval.
- Szerintem eszméletlenül jóképű azzal a kis harcsa bajszával! Vajon milyen lehet az ágyban? - kíváncsiskodott az egyik botox és szilikonnak jócskán kitömött hölgyemény, akinek már nemvolt arcmimikája sem.
- Első látásra szerintem egy felfuvalkodott, nyers, és egoista hímsoviniszta disznó lehet ez a grófocska! - közölte cseppet sem finomkodva szavaival egy elvált asszony, akit egyedül férjei megkopasztásán, és az anyagi javakon túl nem sok minden tudott lázba hozni.
A húszas és harmincas éveikben járó virágszál hölgyek viszont annál vidámabban, mosolyogva, és felszabadultan léptek a következő nagyalakú terembe. Amikor már minden hölgy bent tartózkodott a hatalmas, szegecselt, vasrostélyos tölgyfaajtók bezáródtak mögöttük. Úgy tűnhetett, hogy csapdába estek.
- Tisztelt Hölgyeim! Köszöntöm Önöket újfent! Lépjenek ki azok, akik hiszen az igaz szerelemben, és elvetik az alantos anyagi javakat.
A legtöbben nem akartak megmozdulni, ám az elvált nő, és a kapzsi természetűbbek rögvest kiváltak a sorokból.
- Köszönöm! Most azok lépjenek ki, akik szándékosan éltek a hazugság eszközeivel, és többször is megfeledkeztek az igazságról!
Ismételten jó páran kiléptek a sorokból. Úgy látszott, hogy a hölgyek társasága lassacskán fogyatkozik.
- Végül az utolsó kérésem Önökhöz! Lépjenek ki azok, akiknek magtagadták, és eladták önmagukat, és elfelejtették milyen is volt, amikor még tisztaszívű, becsületes emberek voltak!
Ennél a kérésnél váltak ki talán legtöbben a sorokból szitkozódva, és káromkodva.
- Tisztelt Hölgyeim! Alázatosan megköszönöm eddigi feltartott türelmüket! Azok, akik kiálltak a sorból szabadon eltávozhatnak, míg azok, akik bent maradtak kérem kövessenek!
A hölgyek társasága szétszéledt. Ki szitkozódva, ki jócskán felidegesítve önmagát is, hogy ennyire méltánytalanul elbántak velük, és semmibe vették őket. Míg a szerencsés kiválasztottak tovább követték az öreg szolgát egy másik terembe, ahol újabb próbatétel várt rájuk.
Bementek egy terembe, mely két részre volt felosztva. Egyik részen arannyal, drágakövekkel megpakolt tárgyak, és ékszeres ládikák álltak tárva nyitva, hogy a szem is belekáprázott, míg a terem másik részében egy könyvespolc rajta ócska, moly lepte, régi iniciálés kódexek, és szintén porlepte, elsárgult iratok.
- Tisztelt Hölgyeim! Arra kérem Önöket, hogy megfontoltan, és bölcsen válasszanak! - az öreg szolga néhány percre egyedül hagyta a tétováskodó, töprengő hölgycsoportot.
Azok, akik könnyelműek, és mohók voltak, mert elvakította őket a gazdagság utáni birtoklási vágy máris kimehettek a teremből. Megint csak ők voltak többségben.
Végül csupán egyetlen szemüveges, barnahajú leány maradt a teremben, aki bölcsészettudományi karra járt, és élénk érdeklődést mutatott a múlt és a történelem megismerése iránt. Ha az öreg szolga nem figyelmezteti valószínűleg még jó sokáig tanulmányozta volna kíváncsian a díszes rajzolatú kódexlapokat.
- Tisztelt Hölgy arra kérem Önt, hogy fáradjon át a gróf úrhoz a következő terembe! - Roland után menttétován a meglepődött, bájos hölgyemény, míg végül egy hatalmas teremben nagy öblös székében meg nem pillantotta magát a vár urát.
- Nagyméltóságú Uram! Elhoztam neked őt, akinek szíve maga is drága kincs, és aki a gazdagság helyett inkább a tudást választotta. - hajolt meg alázatosan a hűséges szolga. A jócskán félénk, megilletődött szemüveges hölgy szintén meghajolt a földig.
- Köszönöm neked Roland! Hűséges barátom! Most menj a dolgodra! - parancsolta visszhangzó, dörmögő hangon.
- Igenis Nagyuram! - az öreg szolga újfent meghajolt, majd óvatosan kisomfordált a nagy teremből.
- Lépj közelebb! - kérte kedvesebben, leereszkedőbben a gróf a hölgyet.
A leány tétován, félszegen közelebb lépett egyik lábát tette a másik után.
- Hogy hívnak leány?
- Kecskeméti Kitti a nevem... akarom mondani... gróf úr... - felelte bizonytalanul.
- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatok egy méltó emberrel ebben a furcsa korban! - próbált mosolyogni, ám erős, markáns arcéle valahogy mindig a komolyságot juttatta az ember eszébe és nem a közvetlenséget.
- Bocsásson meg... gróf úr de... miért vagyok itt...?
- Bizonyítottad elkötelezettségedet, tudományok iránti alázatodat, és mert aranyból van a szíved!
- Ö... igen... nos hát... köszönöm, de... mit parancsol...? - habozott félénken.
- Halld hát parancsomat tehozzád nemes leány! Szeretnélek megismerni!
- Ö... gróf úr... telefonálhatnék a szüleimnek? Már biztosan nagyon aggódnak értem...
- Mi az a telefon? - nézett értetlenkedve, kíváncsian a gróf a lányra.
- Oh! Bocsásson meg elfelejtettem! Az egy kis tárgy aki továbbítja a beszédet, és hangokat!
- Érdekes, ördögi találmány lehet! Tüstént kocsit küldetek a szüleid házához, ha így megfelel? De bizonyára megviselt a sok izgalom, és kimerült is lehetsz! Pihenj meg az egyik szobában!
A lány töprengett, ide-oda kezdett járkálni, kicsit meg is vakarta fejét, majd beleegyezett.
- Rendben gróf úr!
Másnap hintó ment a lányos házhoz benne az öreg szolgával, aki lánykérőbe ment a lány szüleihez, akik annyira meglepődtek, hogy jóformán el sem akarták hinni, hogy egy szem kissé furcsa, és intelligens kislányukat végre valahára eljegyezték, méghozzá - úgy tűnik -, pompás külsőségek, felhajtások közepette.
A megilletődött szülőket szintúgy bevezették a nagyterembe, ahol tegnap a gróf fogadta a leányukat, ám ezúttal egy szék helyett két szék állt a terembe.
A gróf díszes öltözetben kezében tartva a leány kissé hideg, aprócska kezét méltóságteljesen bevezette aráját a terembe. A leányon is címeres-díszes, szoknyás ruha pompázott a szülők legnagyobb ámulatára.
- Kincsem... jól vagy...? - kérdezte aggódon az anyuka.
- Drága édesanyám! Nagyon boldog vagyok emellett a férfi mellett! - felelte a gyönyörű leány.
- Apám uram! Ünnepélyesen megkérem a lányod kezét, ha szabad! - dörmögött tenorhangján a levegőbe a gróf.
- Ö... hát ha neki is megfelel, akkor rendben... - felelte a meghökkent apuka.
Szerelmes és sugárzóbb hölgy így még nem érzett, és nem is nézett egy igazi gavallér férfiúra, mint akkor a leány a grófra. Reméljük igaz, és őszinte szerelmük méltán beteljesedik.              

NEHÉZ TALPRAÁLLÁS

A középkorú férfit folyamatos, mardosó, kínzó, fájdalmas lelkiismeretfurdalás gyötörte. Voltak napjai, amikor szó szerint úgy érezte magát, mint akit a felelősség súlya előbb totálisan kifacsar, majd végképp agyonnyom.
Rajongásig imádott felesége beteg lett, és ő éjt nappallá téve virrasztott hősiesen kórházi betegágya mellett. A kórházi ápolók, és ügyeletes nővéreket valósággal lenyűgözte, és megbabonázta az a fajta hihetetlen, emberfeletti gondoskodás, halhatatlan érzelem, mellyel a férfi feleségét ápolta. S bár munkahelyén rabszolgahajcsár főnöke felmondásban részesítette a férfit csak és kizárólag az érdekelte, hogy felesége ismét az a sugárzó, fantasztikusan talpraesett, és álomszép hölgy lehessen, akibe annak idején beleszeretett. Kedvenc hófehér jácint virágjával kedveskedett neki.
 Amikor megismerkedtek egymással az sem volt mindennapinak nevezhető. A szégyellős, már-már túlzottan is félszeg, esetlen férfi egy egy méter húsz centis fikusz szobanövény nagyméretű levelei mögött bújt el, és titkon abban reménykedett, hogy minél előbb tudja le ezt az elfuserált, rendkívül nagy lelki sokként megélt randit, amikor körülbelül fél óránál jártak, amikor, egy fantasztikusan közvetlen és mosolygós hölgy - későbbi felesége -, nem törődve azzal, hogy mások mit mondanak róla ugyanúgy fogta magát és merev, vigyázz állásban beállt a férfihoz a szobanövény védelmében. Annak is már legalább hét-nyolc éve. Hogy elsietett az idő...   
- Édesem... szívem... nem kell minden nap eljönnöd... egyébként is sok munkád van, és Fannikáról is gondoskodsz... - felelte nagyon halk, rendkívül vékony hangon a még mindig fiatal asszony, és szívszorítóan elmosolyodott csakhogy férjének bátorságot, tartást kölcsönözzön.
- Meglásd drágám! Hamarosan jobb leszel majd, mint új korodban! Együtt ezt is átvészeljük! - csókolgatta, szorongatta óvatosan, gyöngéden a kezét. Talán ő sem mert bízni a gyógyulásban, ám úgy érezhette a kegyes hazugság mégis csak jobban hangzik. - Fannika rajzolt neked néhány képet, és azt üzeni, hogy gyógyulj meg minél előbb...
- Drága... kaphatnék egy kis vizet...
- Persze édesem! - s már nyúlt is az ágy melletti kis hófehér asztalra rakott kancsó vízért. Töltött egy műanyag pohárba, és szívószállal megitatta kedvesét.
- Ez most jól esett... köszönöm édesem... - hanyatlott vissza a párnára. - Fannika hogy viseli?
- Erős, talpresett, és nagyon okos kis hercegnő! Sokkal erősebb, mint én...
- Kérlek hagyj neki egy kis időt, hiszen még nagyon kicsi... Annyira szerettem volna még látni... 
A férfi engedelmesen, és szolgálatkészen megigazította felesége feje alatt a párnát, hogy valamivel kényelmesebb állapotokat teremthessen. Halvány, sokat sejtető könnycsepp pislákolt szeme csücskében. Kedvesével annyira lelki rokonságban álltak, és érezték egymást, hogy a férfinek semmit sem kellett mondania, mert asszonya azonnal megérezte, hogy férjét is rendkívül megviseli ez az egész kálvária.
- Édesem... tudom, hogy most haragszol magadra, de próbáld elfogadni a helyzetet... megígérem, hogy meggyógyulok... - felelte minden erejét összeszedve majd hosszantartó, mély álomba merült.
A férfi mobiltelefonja késő éjjel berregett. Kislányát alig bírta elaltatni, hiszen nagyon hiányzott neki az anyukája.
- Halló... tessék... - emelte füléhez a készüléket és olyan halkan beszélt, amennyire csak tudott nehogy felébressze a kimerült kislányt.
- Halló! Berényi Úr? - kérdezett vissza az orvos.
- Igen! Tessék?
- Őszintén sajnálom Berényi úr, de... a felesége néhány perccel ezelőtt elhunyt. - közölte az orvos hivatalosan. 
A férfi szabályosan összeroskadt közvetlenül az előszoba mellett lévő étkezősarokban, ahova a házi telefon fel volt szerelve. El sem akarta hinni, képtelen volt megemészteni, hogy egy annyira erős, magabiztos, mindig határozott, és erősakaratú asszony, amilyen imádott felesége csak úgy egyszerűen megadja magát egy ismeretlen betegségnek.
 ,,Ez biztosan valami félreértés! Mi van, ha a főorvos tévedett?!" Bár könnyen összerakta magában az összefüggéseket, hogy - nagy általánosságban -, az ilyesmivel nem szoktak sem tévedni, sem tréfálni.
- Uram... ott van még...?
- Ö... i-igen... most... most mi lesz? - kérdezte, mintha az orvos tudná mit kell ilyen esetben tenni.
- Ha tud akkor mielőtt fáradjon be a kórházba, hogy a hivatalos papírokat és egyebeket elintézhessük! Még egyszer őszintén sajnálom... - azzal lerakta a kagylót.
A férfi óvatosan helyére rakta a készüléket. Óvatosan benézett kislánya szobájába. A kislány mostanában egyre nehezebben tudott csak elaludni, így sokszor előfordult, hogy bevitt a gyerekszobába egy matracot, és egy meleg takarót, és lánya ágya mellett próbált pár órát pihenni, amíg nem hajnalodott.
Mit fog majd mondani Fannikának? Hogy fogja elmagyarázni egy alig öt és fél éves kisgyereknek, hogy anyuci már soha többet nem lehet az életük szerves része? Már nem hallgathatják őszinte, egész szívéből jövő, gyöngyöző kacagását?
- Apu? Hol van anyuci? - kérdezte másnap Fannika, amint kinyitotta szemecskéit.
- Tudod kincsem ő most beteg, és... nagyon sok pihenésre van szüksége... de milliószor puszil, és azt üzeni, hogy nagyon hiányzol neki... - válaszolta miközben óvatosan tenyerei között dédelgette az aprócska, gyöngéd kis kezeket.
- Apu! Anyuci haragszik rám, azért nem jön haza? - kérdezte kíváncsian, nagyra kerekedett szemekkel a kislány.
- Jaj, drágám! Dehogy! Tudod a doktor bácsiknak az a feladatuk, hogy meggyógyítsák! Megfog gyógyulni... - az utolsó mondatnál erősen összeszorította fogait, és tartani kellett magát, mert attól rettegett, hogy kislánya megérezheti, hogy hazudott neki.
- Apu? Nem lesz semmi baj?! - kérdezte félénk egérke hangocskával.
- Nem édesem! Megígérem, hogy minden rendben lesz... De most neked is bátornak kell maradnod...
- Apu! Félek... - csimpaszkodott kis pizsamás testével apja mellkasához védelmet keresve.
- Csss! Drága kis hercegnőm! Muszáj erősnek lennünk, anyuci miatt is... - próbálta megvigasztalni.
A temetés nehéz, viszontagságos dolognak bizonyult. Határozottan ellenezte, hogy kislánya részt vegyen a gyászszertaráson, ám a szűk családi békesség kedvéért részletesen elmagyarázta Fannikának, hogy mi fog történni, és hogy neki muszáj erősnek maradnia.
- Kicsim! Rajzol egy képet anyucinak! - kérte gyöngéden. Amikor a kis urnaszerű tégelyt megpillantotta hirtelen fájdalmasan elszorult a szíve. Kislányát valósággal sokkolta az urna látványa. Kis kezecskéiben mindvégig azt a kiszínezett rajzot tartotta, ami őt és imádott szüleit ábrázolta.
Mikor a gyászoló rokonság hamar távozott alig fél óra múlva A férfi megfogta kislánya aprócska kezecskéit, és odavezette a kis négyzetalakú, falba vájt sírhoz, amit befalaztak.
- Szervusz édesem! Eljöttünk Fannikával, aki rajzolt neked! - simogatta meg a jéghideg, befalazott kő felületet. - Kicsim! Beszélj anyucihoz! Meglásd! Érzi, és tudja, hogy itt vagyunk! - kérlelte a kislányt.
- Szia Anyuci! Hiányzol... - szólt elveszett, halk hangon a kislány hangja, majd elpityeregte magát, akárcsak a férfi, akinek eddig tartott a lélekjelenléte. Vajon ha ő ment volna el előbb felesége hogyan állt volna ehhez az egészhez? Egész biztosan sokkalta makacsabb, erős akaratúbb lett volna, és nem hagyta volna, hogy érzelmei felülkerekedjenek, vagy befolyásolják személyiségét.
- Drágám! Szeretnéd, hogy még maradjunk egy kicsit...? - kérdezte bizonytalanul.
Fannika apjára nézett kisírt, elveszett tekintettel, mely szavak nélkül azt mondta, hogy most biztonságos helyre van szüksége, és nem egy néma, dermedt sírhelyre. Apja felvette karjaiba, és óvatosan kisétáltak a temetőkapun.
Ettől kezdve a férfi gondolatai csupán egyetlen dolog körül forogtak. Hogyan kellene úgy tovább folytatni az életüket, hogy felesége emléke ne határozza meg mindennapjaikat, és a visszafordíthatatlan sorstragédia ne legyen kínzó, fájdalmas tehertétel kislánya további életére nézve?
A férfi kivett kéz hetes szabadságot, és bár munkahelyén a legtöbb kollegája biztosította együtt érző, támogató segítségéről, és részvétéről ő mégis úgy érezte, hogy egyre kevesebb olyan őszinte barátja maradt kettétört életében, akikre igazán számíthat. Gondolt egyet és egyik nap feltárcsázta régi gimnáziumi osztálytársát, amibe anno valósággal szerelmes volt, aztán később nagyon közeli barátok lettek.
- Halló... Regőczi lakás?
- Halló... Tessék...? Itt Regőcziné!
- Szia! Nem tudom, hogy megismered-e még a hangomat? Robi vagyok.
- Jaj, szia Robikám! Hát hogy vagy? Család? Gyerekek? - kérdezte kedvesen, közvetlenül.
- Biztosan sok elfoglaltságod van, de... sajnos nemrég elveszettem... a feleségemet...
- Hát... ez borzasztó! Figyelj ide! A gyerkőcöket mindjárt beadom a szomszédba, én pedig máris rohanok hozzád, és minden jó alaposan kivesézünk! Rendben?!
- Rendben... - remegett a hangja, bár megfogadta, hogy igyekszik bátor lenni.
A régi volt gimis osztálytárs nem sokkal délelőtt tizenegy körül toppant be kellő váratlansággal. Háromszor nyomta meg a kapucsengőt. Ez volt a titkos, egyezményes jelük a gimiben.
- Szervusz drága barátom! Őszintén sajnálom... és fogad részvétemet... - szabadkozott, majd tétován belépett a hangulatos lakásba, ahol most minden az emlékek, és némaság fogságában vesztegelt.
- Szia! Annyira örülök, hogy láthatlak... - felelte, majd rögtön eleredtek krokodilkönnyei, ám nem szégyellte ezt, miután annyi mindent túléltek volt osztálytársával.
- Tudom! Tudom! Nyugi! Engedd ki a gőzt! - megértőn, segítőkészen átölelte, akár egy idősebb testvér. Ahogy beljebb lépett máris megpillantotta a lenszőkés kis angyali kislányt, aki a szőnyegen játszott kedvenc babái társaságában. Mint később megtudhatta teadélutánt tartottak.
- Hát szia kis hercegnő! Hogy hívnak? Az én nevem Gyöngyi és nagyon örülök a találkozásnak! - nyújtott kedvesen kezet.
- Semmi baj kincsem! Ez a kedves néni nagyon régi barátom! Mutatkozz be nyugodtan! - kérlelte kislányát.
- Cókolom Fannika vagyok! - próbált pukedlizni, ahogy néhány rajzfilmből jól megfigyelhette.
- Jaj annyira imádni való vagy! Adhatok egy puszit?
A kislány tétován, bizalmatlanul apjára sandított, aki némán bólintott, így hagyta magát, majd visszatért kedvenc játékához a szőnyegre.
- Bocsáss meg, megkínálhatlak esetleg... kávé vagy üdítő...?
- Nem köszönöm! Inkább beszélgessünk! - mutatott maga mellett egy helyre a kanapén, ám a férfi kislánya kutató, kíváncsi tekintete miatt egyelőre inkább az egyik kényelmes fotelt választotta inkább.
- Biztosan fantasztikusan talpraesett és ragyogó hölgy lehetett! Ugye?!
- Várj egy percet kérlek... - berohant a hálószobába, és a könyvesbolt alatti szekrényből kivett pár darab fényképalbumot, közöttük esküvői fotóalbumukat is, majd visszarohant a nappaliba és barátja kezébe adta.
- Tessék... annyira hiányzik... - alig tudott uralkodni magán, hogy megint el ne eredjenek könnyei.
Osztálytársa megnézte a fényképeket és kisebbfajta irigység suhant át lelkében, hogy mennyire sugárzó, édeni, egzotikusan álomszép volt barátja ragyogó felesége, akit ennyire fiatalon veszített el.
- Mennyire boldogok voltatok együtt! Annyira sajnálom... - jó lett volna még mondani valamit, de jobb nem jutott eszébe, így azonnal elhallgatott.
- Kérlek inkább te mesélj magadról? Milyen lett az életed, amióta nem találkoztunk?
- Hu! Hát az több órát fog igénybe venni! Nagyon szerettem volna családot, ám a volt ex pasim csúnyát átvert. Elvégeztem az Államigazgatási Fősulit, de még mindig nem érzem azt, hogy a diplomámnak lenne bárminemű értéke kis hazánkban.
- Megértem, és sajnálom, hogy át kellett élned a szakítást.
A következő bőséges órákat végig beszélgették. A férfi gyors ebédet készített, és viszonylagos nyugalomban telt az ebédidő. Fannikát meghívta az egyik kis barátjának anyukája, hogyha van kedve akkor szívesen látják a szülinapi zsúron. A férfi jó ötletnek gondolta, ha lánya elmegy barátja anyukájával. Most jót tenne neki egy kis vidámság és feszültséglevezetés ilyen komor, súlyos napok után. Így elengedte.
Régi osztálytársával pedig az utolsó pillanatokig mindent részletesen megbeszéltek, megvitattak. Még azt is, amikor csip-csup, bagatell hibák miatt veszekedett feleségével, és a nyári nyaralások emlékeit, vagy amikor biciklizni tanította több-kevesebb sikerrel kislányát.
Észre se vették, hogy elszaladt az idő. Hat óra volt, és szeptember utolsó napjaiban jártak.
- Nagyon szeretnék segíteni neked bármiben amiben csak tudok. Most szerintem a legfontosabb az lenne, hogy ne agyalj azon, hogy miért pont így történtek a dolgok! Most már ideje mennem! De mindenképp vissza fogok jönni! Csak felhívsz, vagy üzensz a neten és máris röpülök hozzád drága barátom! Ugye rendben leszel?! - nézett rá aggódva, szeretettel.
- Szeretném hinni, hogy igen... - válaszolta. Kisírt arcán a fájdalom, kétségbeesés, és az árvaság tükröződött, mégis rendkívül hálás volt legjobb barátjának, hogy idejét rászánta.
- Mivel nagyon jól ismerlek téged ugye megígéred nekem, hogy nem követsz el semmi hülyeséget?! - simogatta meg beesett arcát.
- Hisz ismersz! Vagy nem?!
- Igen! Nagyon is! Muszáj élned a kislányodért!
Átölelték egymást, és hosszú, kitartó percekig úgy tűnhetett, hogy egyikük sem szívesen engedné el a másikat.                

KÜSZÖBÖN

A véget érő Idő mostanában örökösen megkerget.
Előbb összekuszált, folyamatosan
ziháló hajhagymáimat tépte ki csomóstul,
majd dús szőrzetem mezőit
égette parlaggá sterilen.
Éveim, mint gyűrűk fák
törzsében rakodnak egymásra,
mint szkafander-gyűrűk kietlen
s hontalan kozmoszi sötétben.
Szétszóródtak meghitt, baráti társaságok,
emberközpontú szövegségek.
Értelmet s célt próbáltam találni annak,
hogy annyi bitófa,
akasztófa-megpróbáltatás
után még élek s létezem.

A boldogság a rutin kicsinyes hiánya még
most is tántorog a küszöbön:
,,szeret, nem szeret” – romantikus titkait
oly jó volna megfejteni még.
Balzsamillatú, drága szempárt mi barnán ragyogott.
– Minden megrepedt tükör mögött
egy-egy újabb ásító,
groteszk-grimaszt ötlő Janus-arcú ember áll.
Biccent titkosan hadd reménykedjek
egyre hátha a megérdemelt
boldogság hozzám még utat talál.

Távozó búcsúszavak,
emlékké szelídült kacsintó tekintetek
vajon merre lettek mikor vigasztalni,
bátorítani, talajra ráncigálni kellett
volna bennem a hajótörötté lett szent,
kitartó akaratot, - a meggyőződést,
hogy előbb-utóbb mindenkinek lesz értelme!
Mászhatatlan falakba gyakorta beleütköztem,
hiszen senki sem lehetett elég közvetlen
vagy önként kisegítő,
hogy figyelmeztessen
létemet meghatározó akadályokra.

Elbuktattam magam milliószor
ezer változandó alakban.
Hulló hajamra már csupán
elsárgult fényképek emlékeztetnek.
A szervek mind fizikálisok,
tehát láthatóak s értelmezhetőek.
De a lélek összetett, bonyodalmas
képleteit mindig muszáj volna
felelőséggel lebontani,
hogy ami – anno -, eltörött,
sérülést szenvedett, csorbaságában
bicegni fog újra Egy-egészként tovább!