ANGYALI SEGÍTSÉG



Balázs a pufók, molett emberke egyszer csak váratlanul csörömpölést, apróbb zajt hallott a fürdőszoba irányából, később mintha rejtélyesen valaki újra kinyitotta volna a zuhanyrózsát. Pedig úgy emlékezett, hogy mindent pontosan, precízen elzárt.
,,Ki a fene lehet az? Csak nem tört be valaki a lakásba mialatt éppen a konyhában reggelizett?! Elvégre bármi előfordulhat!" - töprengett. Biztos, ami biztos megfogott egy esernyőt, amivel azért kisebb zúzódásokat még mindig lehetett okozni, amennyiben persze az ember jócskán odasuhintott a gonosztevő fejére. Lassan, lopakodva, mint egy tolvaj közeledett a fürdőszoba felé, ahonnét kellemesen zubogó vízcseppeket hallott és váratlanul egy olyan gyönyörű, édeni női hangot, ami roppant szokatlan volt, elvégre főhősünk egyedülálló agglegény volt még harmincöt éves korában is.
- Ki lehet az? Kicsit félek... - jegyezte meg egyelőre suttogva, lábujjhegyen pipiskedve amint készült benyitni az ajtón. A női hang olyan gyönyörűen szólt, és annyira kellemes, mély, gazdag érzelemvilágot tükrözött, mint a legszebb ajándék, melyet az ember valaha is életében kaphat. Mintha egy énekesnő dúdolgatott volna jókedvűen a zuhany alatt.
Jobban teszi, ha kopog! Igaz! Ez jó lesz! Elvégre úriembernek nevelték! No de hát a saját házában azért mégsem kellene ennyire ragaszkodnia a formális konvenciókhoz, vagy igen?!
Végre rászánta magát, és benyitott. A sűrű gőz, és párafelhőkből egy valóságos, rendkívül álomgyönyörű, magas hölgy búj ki, akinek tollas hófehér szárnyai voltak. Mintha csak bújócskázni szeretett volna a zuhanyrózsák cirógató esőcseppjeiben.
- Üdvözöllek! Hogy érzed magad? - kérdezte kedvesen, közvetlenül, és a világért sem zavartatta magát, hogy meztelen.
- Ö... hello... köszönöm... azt hiszem jobb ha... odakint várakozok... - felelte zavarában az emberke. Jobb bizonyos elavult játékszabályokat szem előtt tartani.
Az angyalnak még így is bőséges negyvenöt percre volt szüksége, hogy rendesen elvégezhesse a tisztálkodási szokásait. Felvett egy fürdőköpenyt a fürdőszobai fogasról, és könnyed, szárnyaló lépésekben lépett ki a fürdőszobából, majd egyenesen a nappaliba ment hetyke vidámsággal, mintha mindig is itt élt volna.
- Üdvözöllek ismét! Én egy angyal vagyok! - közölte olyan bársonyos, kedves hangon, mintha a legjobb barátjának mondta volna.
- Ö... hát igen... Balázs vagyok, de mindenki sündisznónak, vagy síró embernek becéz.
- Biztos kíváncsi vagy, hogy mit keresek itt! - meglóbálta vállközépig érő, éjbarna, hullámos haját, mintha zenét hallana, majd félig levetette a köntöst, hogy szárnyai is megszáradhassanak.
- Csak nyugodtan! Annyit mondasz el, amennyit akarsz! - eldöntötte, hogy feleslegesen nem fog faggatózni, az különben sem az ő stílusa. Van abban valami nagyon elítélendő, ha az ember idő előtt fedi fel mások előtt bizalmas titkait.
- Azért küldtek a földre, hogy segítsek neked!
- Elnézését, de nem nagyon értem!
- Azért lettél te a kiválasztott, mert egész életedben rendes, szolgálatkész életet éltél, és messze elkerülted a bűnt.
- Nos, hát... köszönöm, de... mit szeretnél...? Nem vagy éhes, esetleg?! - kérdezte hebegve. Nehezen találta a megfelelő szavakat.
- Mi angyalok nem eszünk, és nem alszunk. De szívesen megkóstolok bármit!
- Sonkás tojásrántotta? Csokis croissant? Vagy csokis müzli? Mit szeretnél enni?
- Nem az a fontos, hogy én mit akarok, hanem, hogy te miként döntesz!
- Értem! Azt hiszem eszem egy kis csokis müzlit! Hozok neked is! - a kis emberke olyan gyorsan kiviharzott a konyhába, mintha futóversenyen venne részt, és tétre menne az egész. Észre se vette, hogy az angyala megelőzte, és ott várt rá.
- Ö... hogy kerülsz te ide?! - hőkölt kissé rémülten hátra, amint meglátta.
- Ne félj tőlem! Bármikor változtatni tudom a helyemet! Akarod, hogy elmenjek?
- Nem szükséges! De most maradj kérlek egy kicsit nyugton! - elővett két műanyag tálkát, majd csokis pelyhet öntött beléjük, és rá némi előmelegített, lágy tejet. Mind a két tálka tartalmát jól összekeverte, majd az egyiket az angyal karcsú kezeibe adta, vigyázva rá, hogy meg ne érintse. Az kissé belsőséges mozzanat lett volna így elsőre.
- Tessék parancsolni! A reggeli előállt! Jó étvágyat! - azzal igyekezett nekilátni sajátjának.
Az angyal hamar leutánozta Balázs viselkedését, és pontosan úgy kanalazta a csokis pelyhet, akárcsak ő.
- Na? Hogy ízlik?
- Hát... finom! Még sosem ettem semmijen földi táplálékot!
- Amikor még élő ember volt azért csak ettél! Nem?!
- Igen, persze de akkor még nem tudtam azt, hogy mennyire értékes a létezés!
- Bölcs igazság! - kissé cinikusra sikeredett a megjegyzése, de titokban hálás volt az angyalnak, hogy később nem tette szóvá.
- Segíteni szeretnék! - nézett rá sűrű, koromszínű szempilláival, és léleklátó őzikeszemeivel.
- Ez nagyon rendes tőled, de nem tudhatom, hogy miben is tudnál segíteni...? - nézet rá tanácstalanul.
- Nincs barátnőd! Nincs olyan állásod, ahol kamatoztathatnád kreatív tehetségedet, és kijelenthetnéd, hogy boldog vagy! Boldog és harmonikus életed lehet, csak akarnod kell! - olyan varázslatos, magával ragadó mennyország-mosolya volt, hogy Balázs úgy érezhette menten beleszeret.
- Kérdésem lenne! Ha mindent tudtok rólam te és a többiek miért csak most döntöttek úgy, hogy segíteni fogtok rajtam?
Az angyalt gondolkodásra, töprengésre késztette a kérdés. Látszott rajta, hogy erősen koncentrál, mielőtt felelne:
- Az emberek sok mindent nem tudnak még a világegyetem működéséről! De szeretném, ha elfogadnád a segítségemet. - hangja annyira őszinte, meggyőző erejű volt, mint egy testvére, vagy szülőé, aki mindenben segít. Balázs sokszor kételkedett már másokban, és számtalan alkalommal önmagában, így kissé bizonytalankodva, de elfogadta az angyali segítséget.
- Rendben! Mivel kezdjük?
- Első, talán a legfontosabb kérdés: mi az, ami örömmel tölt el? Mit szeretsz csinálni?
- Szeretek az irodalommal foglalkozni, azelőtt tanítottam is több-kevesebb sikerrel, de hamar elvették a kedvemet a bürokratikus szabályok.
- Most arra a kérdésre felelj, hogy miért nem találtad meg a lelkitársadat?
- Ne haragudj, de ez nem súrolja szervesen a bizalmas magánélethez való jogot? - nézett rá kérdőn.
- Válaszolj szíved szerint! - kérte az angyal.
- Én próbáltam, de meglehetősen nehéz úgy randizni, és párkapcsolatot teremteni, hogy a legtöbb nőnek pénz kell, és semmi másról se tudnak beszélni.
- Erről mi is tudunk! Volt-e az életedben valaki, akivel azt érezted, hogy jól megértitek egymást, de attól féltél, hogy nem leszel képes boldoggá tenni őt?
- Nem tudom... lehetséges! Őszintén szólva nem igazán emlékszem! Bár várj csak! Annamari egyszer mellém ült az egyik irodalomtörténeti előadáson még az egyetemen. De aztán közbelépett a szépfiú pasija és szerintem azóta szült egy rakat gyereket, és éli az emberek unalmas életét. - Balázs hangjából csak úgy sütött a szomorúság, irigység, és a harag keveréke. Mintha saját életére is folyamatosan neheztelne.
- Jól tudjuk, hogy azóta egyszer hívtad fel 2008-ban, de nem mertél beleszólni a telefonba! Miért?
- Hát jól is néztünk volna ki, ha reggel hétkor, miközben a férje szuszogását is hallgatnom kell megmondom a nevemet, meg hogy mit akarok!
- Tévedsz Balázs! Annamari egyre boldogtalanabb! Hívd fel gyorsan mielőtt végzetes lépésre szánná el magát! - közölte baljóslatúan az angyal.
- És ha nem akar velem beszélni? Vagy elküld melegebb éghajlat felé?
- Bíz a szívedben, az majd megsúgja a választ! Ideje cselekedned!
- Az sem tudom, hogy mi az otthoni telefonszáma?
Az angyal odalépett egy kis jegyzettömbhöz, mely az étkezőben felszerelt telefon mellett volt, ha bármit le kell jegyezni, és azonnal körmölni kezdett, majd leszakította a cetlit és odaadta a hitetlenkedő Balázsnak.
- Ezen a számon megtalálod! Most pedig cselekedj! - utasította.
Balázs tétován, félszegen hívta fel a megadott számot. Mintha a fogát húzták volna, vagy kivégzésre készülődne.
- Kicsöng! Ez jó jel! - mutatott mutató, és hüvelykujjával karikát a győzelem jeleként.
- Halló... tessék?
- Ö... nem tudom, hogy jó számot hívtam-e, Annamari? Te vagy az?! - szólt bele tétován a kagylóba.
- Igen, én vagyok az! Ki maga?
- Én vagyok az! Akarom mondani Balázs... még az egyetemről...
- Juj! - sikoltás, majd örömujjongás tört fel vulkánként a kagylóból. - Kedves Balázs! Ha tudnád, hogy a fél világot tűvé tettem érted! Nagyon hiányoztál! Mikor és hol tudnánk találkozni?
Balázs az angyalra nézett, aki csak bólintott.
- Mit szólnál mondjuk a mai naphoz? Tudod még hogy hol lakom igaz?!
- Persze! Akkor legyen mondjuk... fél tizenegy?
- Nekem megfelel! Akkor gyere minél előbb!
- Repülök hozzád édesem! - Annamari lerakta a kagylót.
Balázs hitetlenkedve tette le a telefont. Még ilyet? Egy olyan gyönyörű nő, mint Annamari végre egyedül csak vele fog találkozni. Ezt el sem akarta hinni. Olyan volt mint valami idióta, fröcsögő romantikus mese, ahol Balázs a főszereplő.
- ...És mit csináljak most?! - kérdezte tanácstalanul az angyalt.
- Vegyél öltönyt, nadrágot, inget egy szép virágcsokrot és a legszebb versedet, amit valaha is írtál! Ne izgulj semmit! Menni fog! - azzal az angyal leült a nappaliban, és kinyitott egy magazint. Kíváncsi volt vajon mennyit változott az öltözködés az ő ideje óta?
Balázs máris rohamléptekkel öltözködni kezdett, mert mintha az idő is siettetni akarta volna örökké rohanó perceit. Nemsokára itt van fél tizenegy és még nincs elkészülve. Talán nem ártana megborotválkoznia, pedig mostanság a borosta hódít. Elővette borotvahabos flakonját és borotváját és alaposan megborotválkozott, majd igyekezett tiszta inget venni, ám későn vette észre, hogy a legtöbb kimosott ingét mindig elfelejti kivasalni. Ám, ha az embernek egy mentőangyala van akkor már egész más a helyzet. Az ing ropogósan ki volt keményítve, és úgy ki volt vasalva, mintha vadonatúj onnan került volna ki a kirakatból.
- Na? Szerinted, hogy nézek ki? - kérdezte felöltözve az angyal elé állva.
- Ha megengeded! - az angyal rögvest felpattant, és megigazította a kissé féloldalasan, csálén álló nyakkendőt. - Most jó!
- Lehetek őszinte?
- Csak bátran!
- Nem tudom, hogy látszik-e, de nagyon izgulok! Mit mondhatnék annyi év után?
- Nem kell fölöslegesen emésztened magad! Mondd azt, amit a szíved diktál! Meglásd, ha a hölgy valóban szeret rögtön megfogjátok találni a közös hangot!
Néhány órával később háromszor csengettek a kaputelefonon, majd amikor Balázs benyomta a nyitógombot, és meghallotta az ósdi liftet amint fölfelé viszi utasát, szerette volna megköszönni az angyalának, hogy ennyit segített neki, ám az angyal hirtelen finomszemcséjű, aranyló porszemekké vált, melyek megtapadtak a tárgyak felületén.
Amint Balázs kinyitotta a bejárati ajtót szíve máris önkéntelenül is megsúgta neki, hogy Annamari volt, és lesz mindig is az igazi. Ahogy egymásra mosolyogtak mindkettejüknek egyformán dobbant meg szerelmes szíve.